„A nevelés teszi az embert, és az ember a hazát” – Brunszvik Teréz élete és hitvallása

A Brunswick, vagy ahogy korábban írták, Bruncwick család első ismert tagja, egy bizonyos János a 16. század derekán protestáns hitű közrendű postamester volt a felvidéki Galgócon. Utódai a század legvégén Nyitra vármegyében nyertek nemességet. A következő nemzedékek hivatalnoki állásokat viseltek a Helytartótanácsnál, a család egy tagja, Antal pedig udvari szolgálatai fejében grófi rangra emelkedett 1758-ban, Mária Terézia idejében, és Martonvásárt nyerte birtokul, ahol fia a nevezetes, máig álló családi kastélyt is felépíttette. Ennek az Antal grófnak Seeberg Anna bárónővel, a császárnő udvarhölgyével kötött házasságából született Pozsonyban négy gyermeke, köztük 1775-ben Brunszvik Teréz, akit maga Mária Terézia tartott a keresztvíz alá. A család később Martonvásáron és Budán lakott, Antal gróf II. József idejében királyi biztosként az uralkodó központosító törekvéseit és abszolutisztikus intézkedéseit szolgálta, ami miatt 1788-ban még komoly inzultusoknak is ki volt téve a vármegyei nemesség részéről. 
Teréz a kor szokásainak megfelelően magántanárok vezetése alatt otthon nevelkedett, nyelveket, zenét, festészetet tanult, művelt fiatal nővé érett. Antal gróf 1793-as halála után a család felváltva élt Bécsben és Martonvásáron. Bécsben a századfordulón a Brunszvik lányoknak a nagy zeneszerző, Beethoven adott zongoraleckéket, vendégeskedett a családi kastélyban is, néhány fennmaradt szerelmes levele pedig a lányok egyikéhez, valószínűleg nem Terézhez, hanem valamelyik húgához szólt.

Teréz 1805-ben jegyben járt Szily Antal huszárkapitánnyal, ám a frigy a família rosszallása miatt meghiúsult, házasságról nem esett szó többet a grófnő életében, húgai jóvoltából mégis gyermekek, fiatalok között élt. 

A leghálásabb munka

Ott volt az erdélyi Teleki birtokon, amikor 1806-ban megszületett unokahúga, idővel eszme- és munkatársa, Karolina húgának leánya, Teleki Blanka. A következő két évtizedben érlelődött meg hivatása, amiről később így vallott naplójában: „Gyermekekkel foglalkozni minden bizonnyal a leghálásabb munka, ami a földünkön osztályrészünkből jutott, de saját tökéletesedésünket is ez mozdítja elő.” Sokat utazott, bejárta Németországot, Svájcot, Itáliát, naplót kezdett írni, megismerkedett a híres pedagógussal, Pestalozzival.

Egy 1809-ben Pisában átélt istenélmény erősítette meg abban, hogy hivatása a nevelés ügye, a szellemi-lelki anyaság lesz.

Kezdetben Jozefina húga gyermekeit nevelte, később nemes kisasszonyokat vett magához. Az 1810-es évek végén már nőnevelő intézetet tervezett, a Jótékonysági Nőegylet keretében kézimunka oktatást szervezett lányoknak. Neveléselméleti írásokat adott közre, de megjelentek német nyelvű versei is, Jozefina húga halála után annak lányait és Karolina lányát, Teleki Blankát is maga mellé vette. 

Kép

A közel 200 éves sikersztori

Nagy álma megvalósulására azonban csak 1828-ban került sor, amikor a Vérmező oldalában, a Mikó utcában megnyílt az első, 7 év alattiaknak félnapos foglalkozást kínáló magyar kisdedóvó. Ideálja messze nem puszta gyermekőrzés, hanem a nevelés és a képzés egysége volt, a gyerekek játékos tanítása, jellem-, képesség- és készségfejlesztése, amolyan előkészület az iskolára, a haza szolgálatára, hiszen hite szerint „a nevelés teszi az embert, és az ember a hazát”, ha pedig ez a nemzeti ügynek számító cél nem teljesül, „a neveletlen ifjúság a haza jövőjének legszomorúbb biztosítéka”. Az első magyar óvoda valóságos sikertörténet volt, hiszen hamarosan még négy nyílt Budán és Pesten. Követték ezt a vidéki, sőt külhoni, bécsi alapítások. Sorra alakultak az ügyet felkaroló nőegyletek, Teréz a 40-es években már óvónőképzőt tervezett. Sokat utazott, itthon és külföldön látogatta a gyermekintézményeket. Megnyitotta a belvárosi mintaóvodát, a rendszert nagyobb lányoknak szánt kézműves iskolával bővítette.

Rendszerben gondolkodott, hiszen olyan szervezetet képzelt el, amelyben úri kislányok mintaóvodája, lány-képző, cselédiskola és nevelőnők képzője is helyet kaphat.

Kezdeményezéseit volt, aki támogatta, mások vitatták, ő maga pedig szerepéről úgy nyilatkozott, hogy „demokrata republikánusnak neveztek engem; én pedagógus vagyok, és mivel a pedagógia mindig az emberért van, úgy szükségszerűen demokratának is kell lennem”.
1846-tól készült a pedagógiai elveit összefoglaló emlék­irat, folyamatosan írta naplóját, 1848-ban maga vette át első óvodája vezetését. Társai is szép számmal akadtak. Legközvetlenebb munkatársa, segítője unoka­húga, Teleki Blanka volt, de dolgozott vele 1846-tól a magyar óvodaügy egy másik lelkes híve, Leövey Klára is. Működése során ő maga tizenegy óvodát alapított, az általa elindított folyamat sikerét pedig az mutatja, hogy élete végére már mintegy nyolcvan kisdedóvó működött az országban. Ezt a munkát, különösen a lánygyermekek pallérozását Teréz egyszerre tekintette hitéből fakadó lelkispirituális küldetésnek, pedagógiai feladatnak, de a nemzet, a haza, a haladás ügye szolgálatának is. 

A 48-as krónikás

Teréz lelkesen támogatta a márciusi forradalom és a szabadságharc ügyét. Ezt az időt néhány hónapos martonvásári tartózkodását leszámítva Pesten töltötte. Ekkor írt naplófeljegyzései a nemzeti küzdelem krónikásává tették, Kossuth iránti rokonszenve a benne meglévő népnevelő, republikánus lelkületből szervesen következett. A Világos és Arad utáni időben, a korai Bach-korszakban sem adta fel. Különösen unokahúga, Teleki Blanka jeles­kedett ebben a nehéz időben a negyvennyolcas üldözöttek támogatásában, megsegítésében, de aligha az ő támogatása nélkül.

A korszakról alkotott ítéletét azzal a pedagógusvénájából fakadó rövid kijelentéssel summázta, amely szerint „a gyermekeket nem szabad felingerelni, mondják a pedagógusok. A nemzeteket sem szabad ingerelni.”

Ennek a magatartásuknak lett az eredménye, hogy Blankát 1851 őszén a nála talált kompromittáló levelek miatt letartóztatták, súlyos várfogságra ítélték. Teréznél is házkutatást tartottak, vizsgálat indult ellene. A hadbíróság végül csak magas korára való tekintettel – ekkor már nyolcvan esztendős volt – mentette fel az eljárás alól 1855-ben. A következő évben pesti otthonát feladva visszavonult, rokonokhoz költözött Vácdukára. Amikor 1857-ben Teleki Blanka amnesztiával szabadult a kufsteini várbörtönből, mielőtt végleg az emigrációt választotta volna, még találkozott nagynénjével Bécsben. Teréz 1861 szeptemberében nyolcvanhat esztendősen vácdukai otthonában távozott az élők sorából. A családi kriptába temették Martonvásáron, a gyászbeszédet óvodaügyben harcostársa, egyik örököse, Leövey Klára mondta.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>