Türelmetlenül forgatom a szemem, amikor nem tudja tartani a lépést a hadarásommal, és visszakérdez. Ő ezt szerencsére nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja, gyengéd mosollyal néz és kéri, folytassam. 
Alig látok a könnyeimtől, mire befejezem. Szétfeszítenek a belső ellentmondások.

Nincs nálam elszántabb beteg, szünet nélkül légzőtornázom, és szúrós szemmel nézek az ápolókra, akik türelemre intenek. Egy opciót hagytam magamnak: amint lehet, elbúcsúzom a lélegeztetőgéptől.

Gondolatban a munkahelyemen járok, ahol éppen a legújabb adózási szabályokkal kapcsolatban tartok előadást a kollégáknak. Szóban, hangosan, tátogás nélkül. De ugyanebben a pillanatban rettegek attól, hogy mindez soha többé nem fog megvalósulni. 
Édeskés illatú parfüm és kézfertőtlenítő illata keveredik az orromban, miközben Zita egy zsebkendővel felitatja a könnyeimet. Hosszú ideig nézünk egymás szemébe. „Baby steps” – szólal meg hirtelen. Nem értem, homlokráncolva nézek vissza rá. „Kis lépésekben haladj!” – folytatja. „Ismerlek Orsi, tudom, hogy már most egy új életet látsz magad előtt, kizárólag a végső cél van előtted: hogy újra beszélj. Már most hatalmas utat jártál be, engedd meg magadnak, hogy ne legyenek elvárásaid, és hallgass a tested és a lelked jelzéseire.” 
Behunyom a szemem. Filmszerű jeleneteket látok magam előtt egy elképzelt életből, aminek az illúzióit kergetem, és nem értem, miért nem érem el őket. Abban a pillanatban világossá válik, hogy ezt az életet nem megszerezni, hanem felépíteni kell. Úgy képzelem el, mint az apró sejtek millióiból álló testemet, ami megsérült, én viszont lehetőséget kaptam, hogy újjáépítsem. Elmosolyodom, egy pillanat alatt nagyon fontos célt találtam magamnak. Fel akarom építeni az elképzelt életemet, és lázasan kutatom, mi is lehetne az a bizonyos első lépés. 
Pár perc múlva egy nővér jelenik meg a szobában, azzal, hogy egy rövid időre lekapcsolna a lélegeztetőgépről. Rám kacsint, megnyugtat, itt lesz a közelben, ha bármi történne. Alig akarom elhinni, micsoda lehetőséget kaptam. Szélesen vigyorogva veszek egy óriási levegőt. Tudom, hogy ez volt az első lépés. 

Az írás Temesvári Orsi Építőkockák című sorozatában jelent meg, amelynek további részei itt olvashatóak.
„25 éves koromban egy majdnem végzetes balesetben nemcsak az egyik gerinccsigolyám törött szilánkosra, hanem az úgynevezett életem is. A csontokat fixálták, de a helyzet adta leckéket egyedül kell megtanulnom. Leckéket, amelyek tapasztalataira egy új életet építhetek.”

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Anglisztika szakon végzett a Pázmányon, jelenleg Győrben él, de szívesen visszaköltözne a fővárosba. Rugalmas munkaidőben dolgozik, ami nagyon fontos számára, mert nem szereti a kötöttségeket. Több kreatív tevékenység is van, ami kikapcsolja: énekel, gitározik, ír, rajzol, emellett pedig igyekszik sok időt tölteni a természetben. Tudja, hogy nem foroghat minden gondolata az evészavara körül. 

– Instagramon találtam rád, a gyógyulásod történetével inspirálsz másokat. Ez tudatos lépés? 
– Most már igen. Eleinte csak szórakozás volt a közösségi média használata, de mióta elindultam az evészavarból kivezető úton, azóta fontos számomra, hogy a hozzám hasonlók erőt tudjanak meríteni a tartalmaimból.

A követőim nagy része szintén evés­zavaros, és kölcsönösen támogatjuk egymást; van, aki nekem segít, másnak én tudok adni valamit, így közösen igyekszünk kimászni ebből a „diétaipari fekete lyukból.” 

– Milyen volt a gyermekkorod? 
– Bár édesapám kilencéves koromban meghalt, nem gondolok traumatikus időszakként a gyermekkoromra. A nővérem 18 évvel idősebb nálam, így mindig is úgy tekintettem rá, mint egy „második anyukára”. Ő nagyobb támaszom volt sokszor, mint édesanyám, aki apukám halála után egyedül nevelt, sokat dolgozott, így kevés ideje maradt rám. Elég viharos volt a kapcsolatunk tinédzser koromban – néha még most is vannak vitáink –, így viszonylag magányosan teltek a fiatal éveim. Apukámat nem ismerhettem olyan hosszú ideig, mégis hozzá kötődöm inkább, és rá is hasonlítok – tőle örököltem a zene iránti szenvedélyemet. 

– Hogyan kezdődött nálad az evészavar? 
– 13 éves voltam, amikor először éreztem azt, hogy nem vagyok elég szép.A legjobb barátnőm árnyékában éltem, aki mindenben kiemelkedőbb volt nálam, és a diáktársaim körében is a magas, vékony lányok voltak a népszerűek. Míg a barátnőm bármiből bármennyit evett, ugyanolyan testalkatú maradt, én a pubertáskorba lépve elkezdtem hízni, és borzasztóan rosszul éreztem magam a bőrömben. Emellett pedig az anyukám és a nagymamám is állandóan kritizáltak az alakom miatt, összehasonlítottak a barátnőmmel és megjegyzésekkel illettek, amik szintén hozzájárultak az evészavarom kialakulásához. Egyetlenegy életcélom lett: hogy minél kisebb súlyú legyek. 

– Mikor jött a felismerés, hogy nagy a baj? 
– Először az anorexia alakult ki, majd a bulimia, illetve van az anorexiának egy válfaja, ami az edzésfüggőség – sajnos ezzel is küzdöttem, és elég súlyos volt. 15 évesen volt egy öngyilkossági kísérletem, ami ugyan megijesztett, sajnos mégsem tántorított el attól, hogy tovább éheztessem magam, mert azt éreztem, hogy csak akkor leszek szerethető, ha vékony maradok.

Belenyugodtam, hogy az egész életem ebből a küzdelemből fog állni, de legalább elfogadnak majd az emberek. Az internetről merítettem ötleteket a koplaláshoz, és végül ott találtam meg a mentőövet is. Ebből is látszik, hogy a világháló annak függvényében káros vagy hasznos, hogy éppen mire használják. 

– A mérgező párkapcsolatod tovább rombolta az önképedet… 
– Így van, akkoriban tombolt igazán az evészavaros énem. Ahogy a párkapcsolati problémáim súlyosbodtak, úgy váltam egyre betegebbé, mondhatni megszállott lettem. Nem ettem egész nap semmit, este viszont falásrohamok törtek rám, amit szörnyű bűntudat követett. A kiéheztetett szervezetem este be akarta pótolni mindazt, amiből napközben kimaradt, ezért alig tudtam abbahagyni az evést. Az ezt követő lelkifurdalás pedig másnap arra sarkallt, hogy ismét ne egyek semmit, így ebből az ördögi körből nagyon nehéz volt kiszállni. Volt, amikor kidobtam vagy lehúztam a WC-n az ételt – így tudtam csak elérni, hogy ne faljak tovább. 

Kép

– Észrevettem, hogy mindig nyíltan beszélsz az édesanyádról… 
– Ő tudja, hogy mi a véleményem az evészavar és a vele való kapcsolatom közötti összefüggésről, de nem hibáztatom őt. Sokszor azt éreztem, hogy nem tudja úgy kimutatni a szeretetét, ahogy nekem arra szükségem lenne, de már megbeszéltük a sérelmeinket, és amióta elköltöztem otthonról, többnyire rendeződött is a kapcsolatunk.

Amennyire tudott, támogatott a gyógyulásomban: pszichológushoz küldött, és amióta megkértem rá, azóta egyszer sem kritizált az alakom miatt. 

– Prágában teljesen új életet kezdtél. Hogy jutott eszedbe, hogy odaköltözz? 
– Nyaraltam ott korábban, és teljesen beszippantott a pezsgő város atmoszférája. Tetszett, mert hasonlított Budapesthez, mégis újszerűnek hatott, ezért amikor a párkapcsolatom vakvágányra futott, összepakoltam, és nekivágtam teljesen egyedül. Munkára, barátokra leltem, és másfél évig éltem kint, nagyon sok szép élményt begyűjtve. Bizonyos szempontból magányos harc volt, mert sokáig senki nem tudta rólam, hogy milyen problémákkal küzdök, mentálisan viszont jól éreztem magam. Érdekes viszont, hogy a mozgásfüggőségem pont ott csúcsosodott ki, úgyhogy sajnos be kellett látnom, hogy hiába a környezetváltozás, az evészavarom egy része súlyosbodott. 

– Mennyit futottál akkoriban? 
– Rengeteget. Hetente minimum 100-150 kilométert, de volt, hogy akár 180-at is. Kora reggel munka előtt, és munka után is. Volt, hogy már fájt mindenem, mégsem tudtam abbahagyni, a lábaim egyszerűen vittek tovább.

Egyre éhesebb lettem, evés után viszont azt éreztem, hogy még többet és többet kell futnom. Viszont egyszer eljött a pillanat, amikor képes voltam megállni futás közben… Tudtam, hogy az lesz az én gyógyulásom első napja. 

– 2019. július 16. Hogyan alakult azóta az életed? 
– Teljesen megváltoztattam az életemet, már nem akartam többé az elmém börtönében élni, és elhatároztam: soha többet nem fogom éheztetni magam! Elkezdtem odafigyelni arra, hogy többet egyek, felülírtam a rossz sémákat, beidegződéseket. Ettem, amit csak megkívántam, amikor csak megkívántam, és bár a mai napig tudatosan csinálom ezt, már nem lelkifurdalással ülök le az ebédlőasztalhoz. Rájöttem, hogy nincsenek bűnös ételek, és én magam sem vagyok bűnös, ha megeszem őket. Közben elkezdtem YouTube-videókat készíteni, mert segített, hogy dokumentálhattam a gyógyulási folyamatot. Télen volt egy kisebb visszaesésem a mozgással kapcsolatosan, ugyanis figyelnem kell arra, hogy csak akkor mozogjak, ha azt örömből és nem kompenzálásképpen teszem. Mindig az ellenkezőjét kell cselekednem annak, amit az evészavaros énem diktál, és így már tulajdonképpen „egyszerű” is a képlet a gyógyuláshoz: enni KELL. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

A neves amerikai énekesnő azonban nemcsak azt mutatta meg, hogy negyven, ötven, hatvan (sőt hetven) felett is lehet miniszoknyát hordani, hanem azt is, hogy miképp kell egy reménytelen élethelyzetből felállni, a nulláról mindent újrakezdeni, és akkor törni egy szakmában a csúcsra, amikor azt már senki sem tartja lehetségesnek.

Keserves felnövés és felszabadulás

A Tina Turner életéről szóló dokumentumfilmet, amelynek nemes egyszerűséggel Tina a címe, november elején kezdték vetíteni a magyar mozik. Sok hajdani zenei felvételt, régi interjúrészletet láthatunk és hallhatunk benne. A nyolcvanéves (ugye hihetetlen?) énekesnő pedig svájci otthonában ülve emlékezik vissza az életére, karrierje kezdetére és első férjére, Ike Turnerre, akivel 1960-tól zenei párost alkottak, de aki elől végül el kellett menekülnie.

Megismerjük az 1939-ben – Anna Mae Bullock néven – született fekete kislány nehéz gyermekkorát is, akit a szülei sohasem szerettek. A gyapotföldek keserves világa, a szegénység, a magány átszőtte a korai életét. Anyja elhagyta a családot, apja pedig rokonokra bízta őt és nővérét. Énekelni a baptista templom kórusában kezdett, erős és szép hangja már akkor kitűnt. Tinédzser volt, amikor a rock and roll műfaj megszületett, amelynek egyik tehetséges zenésze volt Ike Turner.

A visszaemlékezések nagy részét ez az első korszak teszi ki: Tina és Ike egymásra találása, a sok fellépés, a rengeteg gyakorlás, a sikerek.

És egy házasság, amely néhány év boldogság után olyan pokollá változott, amelyben Tina sohasem tudta, hogy mikor és miért kap brutális verést a férjétől.

Az énekesnő „szabadulástörténete” nem ezzel a dokumentumfilmmel látott napvilágot, hiszen sokszor nyilatkozott már róla. A film talán túl hosszan is elidőzik a másfél évtizedig tartó bántalmazó kapcsolat részleteinél, ugyanakkor ezáltal értjük meg igazán, honnan tört a csúcsra ez a tehetséges, elszánt és fantasztikus energiákkal bíró nő.

A nagy visszatérés után

Hiszen a válása után semmije sem maradt, nem részesült a férjével közös dalaik jogdíjaiból sem. Egyedül a művésznevét tarthatta meg. Ugyanakkor hiába volt mögötte egy sikeres zenei karrier, a rock and roll a hetvenes évek végén már rég nem volt vezető műfaj, a showbiznisz vastörvényei szerint pedig Tina fölött eljárt az idő. Ő mégis énekelni akart, minden fellépést elvállalt, és kereste a kitörési lehetőséget, valamint azt a stílust, amelyben szólóénekesként végre igazán önmaga lehet.

Akkori menedzsere, akivel megegyeztek abban, hogy rockénekesként folytatja pályáját, nagy nehezen összehozott neki egy lemezszerződést.

Ugyanakkor a kiadó vezetője nemhogy nem hitt benne, hanem megvetően „kiöregedett niggernek” nevezte. Ekkor volt negyvenhárom éves.

Egy lapra kellett feltennie mindent. Az 1984-ben megjelent lemeze pedig, amely a Private Dancer címet viselte, óriási siker lett. A What’s Love Got to Do with It hónapokig vezette a slágerlistákat, bár a filmből azt is megtudjuk, hogy az énekesnőnek a dal demóváltozata egyáltalán nem tetszett. Ugyanakkor szabad kezet, pontosabban szabad hangot kapott hozzá. A végeredményt pedig ismerjük.

Kép

Részlet a Tina c. filmből

A film a nagy visszatérés utáni időszaktól kezdve Tina magánéletére fókuszál, hiszen negyvenhét éves korában a sok megaláztatás és magány után a szerelem is rátalált, egy nála tizenhét évvel fiatalabb férfi – Erwin Bach – oldalán, akivel a mai napig egy párt alkotnak.

A minden percében érdekes kétórás alkotás néhány hiányossága közé tartozik, hogy nem ejt szót arról, hogy az énekesnő nemcsak a nyolcvanas, hanem a kilencvenes években is elfoglalta a slágerlisták első helyét. Sőt, közel a hetvenhez fantasztikus formában állt színpadra a nála negyven évvel fiatalabb Beyoncével, akivel együtt adta elő a Proud Mary című, vérátömlesztésnek is beillő slágerét. Hetvenévesen (természetesen tűsarkúban és miniben) pedig sikeres koncertturnéra indult, az utolsóra. Az elmúlt egy évtizedben több spirituális tartalmú lemezt is kiadott. Bár ő maga 1975 óta buddhista, örömmel énekelt együtt keresztény énekesnőkkel is. Erről azt mondta: „A világ lehangolt. Imára van szükségünk. Olyasmire, ami túlmutat a politikán és az intézményes valláson.” Mindezekről jó lett volna hallani a filmben is.

Bízott magában és a zene erejében

Ugyanakkor mégsem távozik senki a moziból nagy hiányérzettel. Izgalmas zenei élményt nyújtanak a régi felvételek, és jó látni az utóbbi években sajnos sok betegségen átesett, de még mindig ragyogó Tinát, aki ezzel a dokumentumfilmmel köszön el a közönségétől. Szándéka szerint több interjút és szereplést nem vállal.

Egy pálya, és azzal együtt egy zenei korszak is lezárul most. Régi rajongójaként hálát érzek mindenért, amit ő testesített meg. Főképp úgy, hogy ma már tudom, nem azért válhatott negyvenhárom évesen rocksztárrá, mert amerikai volt. Hiszen még „a lehetőségek hazájában” sem hittek benne. Azért válhatott negyvenhárom évesen rocksztárrá, mert bízott saját magában és a zene erejében.

Tina Turner élete nem tündérmese. Még ma sem az, hiszen egyik fiát, akinek ezt a dokumentumfilmet ajánlotta, tragikus körülmények között veszítette el néhány éve.

Tina Turner élete inkább példázat egy, a poklokat is ismerő nőről, aki megtanult a neki ártónak megbocsátani, és aki megértette a felsőbb erők szándékait.

Mintegy hatvan évig tartó pályájával pedig megmutatta a világnak, amely még ma is szereti a negyven feletti nőket gúnyolni, bántani vagy egész egyszerűen észre sem venni, hogy mekkora alkotóerő lakik bennük, amelyre, ha vigyáznak, az öregség csak egy szó marad a lexikonok lapjain.

Az énekesnő a színpadon érzéki volt, vad és szenvedélyes. Csupa ritmus, tűz és tánc. De mindig volt benne valami abból az ősanyából is, akinek a zsigerekig hatoló hangja nemcsak a stadionokat, de a lelkeket is betöltötte. Hogyan is szól a híres refrén? „You’re simply the best, / Better than all the rest…”

Sok ember szemöldöke felszalad, amikor elmondod magadról, hogy fizikus vagy. Ért valaha hátrány amiatt, hogy nőként kerültél a pályára?

A szakmai előmenetelemet tekintve soha semmilyen hátrányom nem volt abból, hogy nő vagyok, sőt a szakmán belül inkább pozitív megkülönböztetést érzek. A szakmán kívül viszont sokan furán néznek rám, és nem tudják hová tenni, hogy fizikus vagyok. Itthon ez nem számít megszokottnak. Vannak országok, ahol kiegyenlítettebb az arány, és azt látom, ma már egyre bátrabban választanak lányok is ilyen pályát.

Elsőre azért te sem a fizika szakra iratkoztál be az egyetemre.

Valóban, egy évet jártam az orvosira, de az nem az én utam volt: túl nagy fegyelmezettséget és önfeláldozást követelt volna tőlem az emberek felé, és én nehezen kapcsolódom hozzájuk.

Az az igazság, sokszor könnyebben tudok kommunikálni egy állattal, mint egy emberrel.

Világéletemben az állatok érdekeltek, de nem laboratóriumi körülmények között. Leginkább zoológus szerettem volna lenni, vagy természetvédelmi biológus, de akkor nem találtam meg ehhez a megfelelő képzést. Azért választottam végül a fizikát, mert rendkívül kíváncsi is voltam, és mindent meg akartam érteni: mindenről tudni, hogyan működik, s miért működik úgy, ahogy. Ezt semmilyen más tudományág nem tárja fel olyan részletességgel, mint a fizika.  

Statisztikus fizikusként végeztél az ELTE-n, és a galaxisok fényességéről írtad a doktoridat, 2013 óta viszont vadlovakkal foglalkozol. Hogyan váltották fel a fényes galaxisokat a szilaj paripák?

Akkoriban az ELTE Biológiai Fizika Tanszékén dolgoztam, és választanom kellett egy olyan állatcsoportot, amely érdekes lehet a csoportos mozgást célzó vizsgálataink szempontjából. Nagyon szerettem volna, hogy a kutatásaimnak legyen természetvédelmi haszna, segítsék az adott faj megmentését. Tudni kell, hogy a szívemhez legközelebb mindig is a farkasok álltak: az ő történetük jól szimbolizálja azt, amit a természettel műveltünk. Európából majdnem teljesen kiirtották őket, legfeljebb kutyaként létezhetnek a világunkban – mára azonban egyre több helyen felismerik, hogy szükség van rájuk, helyet kell adni nekik. Az első amerikai nemzeti parkok létrehozását is a farkasok inspirálták, erről szól a Lobo, a farkas, aki megváltoztatta Amerikát című BBC-dokumentumfilm, amit legszívesebben minden iskolában levetíttetnék. Aztán jött egy lehetőség egy fajjal, amelyről akkor még nem is hallottam: a Przewalski-lóval, amely az utolsó vadló a földön. Sok párhuzam vonható a vadló és a farkas között. Mindkettő szociális, intelligens állat, aki a társunkká szegődött. Ugyanakkor nagytestű vadállat, amely vadként nem fér bele a civilizált világunkba. Eddig legalábbis így gondoltuk. Visszatérésük egyaránt természetvédelmi szimbólum. Magával ragadott ez a lehetőség, a vadlovakba is azonnal beleszerettem, amikor beléptem a rezervátum kapuján.  

Kép

Ozogány Katalin

Mivel foglalkozol pontosan a kutatásaid során?

A Hortobágyon található Pentezugi Vadlórezervátumban élő Przewalski-lovak csoportos mozgását, hierarchikus rendszerét és társas viszonyait tanulmányozzuk légi felvételek segítségével. Ezeket mi készítettük különféle eszközökkel: drónnal, héliumos ballonnal. Terepszezonban három hónap alatt ötven-hatvan napot töltöttünk közöttük a látogatóktól teljesen elzárt, közel háromezer hektáros területen, reggel öttől sokszor akár estig.

A Przewalski-ló a házi ló legközelebbi vad rokona, az őskori barlangrajzokon is ezt a fajt ábrázolták. A zebraméretű vadlovat 1881-ben írta le Nyikolaj Mihajlovics Przewalski tábornok. Ekkor már veszélyeztetett faj volt, az 1970-es évekre kihalt a vadonból, és a világ különböző állatkertjeiben élő példányokból leheltek a fajba új életet. A ma élő kétezer vadló őse ugyanaz a 12 példány. Többszintű, hierarchikus társadalomban élnek, mint a legintelligensebb fajok: a delfinek, a főemlősök vagy éppen az emberek. A világ egyik legnagyobb állománya hazánkban él.

Az utóbbi négy évben a Debreceni Egyetem Evolúciós Állattani Tanszékén folytattam a vadlovak kutatását. Ma már csak drónokat használunk. Hol felváltva filmezünk velük, hogy minél hosszabb, egybefüggő felvételekhez jussunk, hol pedig párhuzamosan repülünk velük. Ilyenkor a felső drón két-háromszáz méteres magasságból követi a ménest, így jól megfigyelhető az egyes háremek mozgási pályája, látjuk, ki kivel mozog szinkronban, ki vezet kit. Ebből a magasságból az egyes lovak csak kis pöttyöknek látszanak, ezért a másik drónnal ötméteres magasságban követjük a ménest, hogy a két felvétel adatait szinkronizálva minden ló mozgását egyedileg is azonosíthassuk.

A Hortobágyi Nemzeti Park munkatársai névről ismerik az összes egyedet, és nagyon részletes adatbázist építettek fel az állatok hátteréről.

A lovakról egyenként tudjuk, melyik háremben születtek, melyikbe kerültek át, melyiket választották ivarérettként és így tovább, így sokat megtudunk a viselkedésükről, amely tudás a faj fennmaradását is szolgálhatja.  

Számomra felfoghatatlan, hogyan lehet háromszáz egyforma lovat egyedenként ismerni…

Ez gyakorlat kérdése – de valóban rengeteg emberi erőfeszítést igényel, és egy-egy új munkatársnak rendkívül hosszú idő ezt elsajátítani. Többek között ezért is törekszünk arra az utóbbi két évben, hogy megpróbáljuk egyedileg felismerni őket mesterséges intelligencia segítségével. Ez a kutatást is felgyorsítaná, és az állomány nyilvántartását is segítené. A Hortobágyon név szerint kell ismerni minden lovat, mert így követhető nyomon, ki pusztult el, vagy ki hozott a világra új egyedet. Más volumenben, például Mongóliában ez nem is lehetséges, ott nagy haszna lenne ennek a technológiának.

Kép

Kép: Ozogány Katalin

A Przewalski-lovak Török Zoltán idén megjelent Vadlovak – Hortobágyi mese című gyermekfilmjének hála meghódították a magyar mozikat. Munkatársaddal, Korbely Attilával ti is évek óta dolgoztok egy, a lovakat bemutató mozifilmen.  

Sajnos a filmünk ügye egy ideje áll: a nyolcvan százalékát leforgattuk, de ketten egyelőre kevesek voltunk a befejezéséhez. Persze nem tartom kizártnak, hogy a későbbiekben sikerül elkészíteni egy szép dokumentumfilmet, amelyben a kutatási eredményeink és a lírai felvételeink egyaránt elférnek. Mindezzel együtt semmiért nem cserélném el azokat a pillanatokat, amelyeket a forgatások, fotózások során átéltem. A képeinknek erős érzelmi háttere van, hordozzák mindazt, amit ott, pusztán a lovakat figyelve éreztünk. A jól sikerült fotóknál a mai napig emlékszem arra a pillanatra, amikor elkattintottam a gépet. Sokkal mélyebben ismertem meg a vadlovakat ezeken a napokon, mert hajnaltól napnyugtáig minden mozdulatukat követtük, nemcsak jó időben, de esőben, szélben és fagyban is. A mai napig szoktam egyedül egy fényképezőgéppel járni közöttük – ilyenkor fogadnak be igazán, a ménes közepén lehetek. Bár a kutatási eredményeink számítógép előtt születnek, sokszor ilyenkor értem meg a valódi okokat.

Mi az első élményed, amely eszedbe jut a kutatásról? Volt olyan, amikor veszélyben érezted magad?

A legjobban a ködös hajnalok maradtak meg bennem. Az semmihez nem fogható, amikor úgy próbálod megtalálni a ménest a hatalmas területen, hogy a tejködben csak a következő fát látod, aztán egyszer csak meghallod őket magad körül, és lassan elkezdenek kibontakozni a nagy fehérségből. Az is lelkesítő érzés, amikor – sok-sok év után – néhány méteres távolságon belülre merészkednek, az utóbbi időben néha már-már szemtelenek is voltak. Mindez persze nem veszélytelen. Kezdetben tartottam a csődöröktől, mert az agglegények és a kifejlett háremcsődörök is nagyon agresszívek tudnak lenni, egymáson is súlyos, akár halálos sebeket ejthetnek.

Ma már azt gondolom, nagyon felelőtlenül kellene viselkednie valakinek ahhoz, hogy egy ló bántsa.

A területen élő rekonstruált őstulkokkal kapcsolatban ezt nem tudom elmondani, de talán csak nem ismerem őket eléggé. Előfordult olyan, hogy két-három kilométert kellett kerülnöm, és végül a villanypásztor alatt bújtam ki, hogy ne kerüljek velük szembe, amikor gyalogoltam ki sötétedéskor a rezervátumból.  

A rekonstruált őstulkok és a Przewalski-lovak is jelentős érdemei a Pentezugi Vadlórezervátumnak, a történetük valódi természetvédelmi siker.  

Magyarország sokat tett azért, hogy a vadlovak ne haljanak ki: háromszáz példány nálunk él a kétezer fős világállományból. Vittek innen lovakat a mongóliai vadonba és Oroszországba is, ahol egy tízezer hektáros új rezervátum alapító tagjai lettek. Fontos, hogy minél több ilyen rezervátum legyen, mert sosem tudni, melyikkel lesz baj: az ukrajnai Askania-Novában például katonák lőtték le a lovakat a második világháború idején. Szerencsére még így is maradt egy tucatnyi vadló fogságban, amire a fajmentő program alapozhatott. Azt hiszem, nagy szégyen lett volna az egész emberiségre nézve, ha pont a ló ősét hagytuk volna kihalni... Szükség van az ilyen sikertörténetekre, hogy megértsük: nincs reménytelen eset. Ha egy fajból már csak pár száz példány maradt fenn, és van olyan lelkes ember – mint Jane Goodall vagy a tragikus sorsú Dian Fossey –, aki ráteszi erre az életét, akkor még nincs minden veszve. Csak a teljes lelkesedés segíthet ezeken az állatokon. Aki fajt akar menteni, az ma válogathat. A mindennapi életünkben pedig igyekeznünk kell kevesebb kárral élni, kevesebbet fogyasztani, helyi termelőtől vásárolni, kisebb léptékben gondolkodni. Tudnunk kell, hogy mindent a Földtől veszünk el – akkor is, ha kényelmetlen nekünk ez a gondolat.

Görbe erdő

A Szczecin városához közeli Nowe Czarnowóban található görbe erdő (lengyelül Krzywy Las) az egyik legegyedibb hely Lengyelországban. Senki sem tudja, hogy a Gryfino melletti erdőben növekvő fáknak miért van olyan különös „C” alakjuk. Sok összeesküvés-elmélet próbálja megmagyarázni az erdő történetét: vannak például, akik azt mondják, bizonyára valamilyen eszközt használtak a fák ilyen módon való növesztéséhez. Mások azt gondolják, ez idegen lények műve, megint mások pedig úgy vélik, valamilyen természeti katasztrófa, például hóvihar eredménye. A tudósok még mindig keresik a bizonyítékot valamelyik elmélet bizonyítására. Amíg nem találnak választ, addig is érdemes ellátogatni ide, hiszen a hely Lengyelország rejtett gyöngyszeme, amelyről csak kevesen tudnak.

Kép

Krzywy Las, a Görbe erdő - Kép: Pixabay

Fatemplomok hazája: a Besszádok (Bieszczady)

Ez a gyönyörű hegység Lengyelország délkeleti sarkában található, a Kárpátok részét képezi. Legmagasabb csúcsa, a Tarnica 1346 méter magas. A Bieszczady hegységben számos helyet érdemes felfedezni, úgy, mint a gyönyörű túraútvonalakon túl a turisták szabadidős és vízi sportolási céljait szolgáló tavakat, valamint a történelmi ortodox fatemplomokat. Bieszczady különlegessége, hogy nagyon sok művész él a környéken, főleg zenészek, így gyakran lehet élőzenei koncertekbe is belehallgatni. A legjobb hely az utazás megkezdéséhez egy kis falu, Ustrzyki Dolne, ahonnan a legtöbb nagyszerű túraútvonal indul. A Besszádokat egész évben érdemes meglátogatni, hiszen itt (is) minden évszaknak megvan a maga szépsége.

Tengerszem, a Tátra gyöngyszeme

Számomra a Tátra Európa egyik legszebb úti célja, különleges látnivalója pedig a Morskie Oko. Ez a lenyűgöző tó a Tátrai Nemzeti Parkban található, és a régió legnagyobb állóvize. A Morskie Oko fölé magasodó legmagasabb csúcs a Rysy, amely 2499 méter magasra nyúlik a felszín fölé. Ez Lengyelország legmagasabb hegye, a Szlovákia határán elhelyezkedő Rysy-csúcs igen népszerű túracélpont a helyiek és a turisták körében, sokan élvezik a festői kilátást a tóra és a környékre. A Morskie Oko felé haladva az ösvény többnyire aszfaltozott úton halad, és akár lovaskocsikázásra is van lehetőség rajta. A séta nem túl meredeken visz, de akár két órát is igénybe vehet – egészen biztosan megéri! A csodás kilátástól eláll mindenki lélegzete, és van itt egy kis kunyhó is, amelyben frissítőket szolgálnak fel. A pihenősarokban elfogyaszthatunk egy csésze kávét, miközben gyönyörködünk a fenséges környezetben.

Kép

Morskie Oko - Kép: Pixabay

Nemzeti park, amely a Világörökség része

A Bialowiezai Nemzeti Park is egyedülálló hely Európa térképén. Lengyelország legrégibb természetvédelmi területét 1979-ben vették fel az UNESCO Világörökség és a Bioszféra Rezervátumok Listájára. Itt található az egyetlen olyan erdőség, amely már az ősidőkben is Európát borította. A park állatvilága  figyelemre méltó, mintegy 11 ezer fajból áll, ebből 62 emlős, 200 madár. A területen 300 európai bölény él, de található szarvasbika, őz, vaddisznó, róka, nyest, vidra, borz, lengyel erdei vadló, valamint a madarak közül fekete gólya, holló, pomerániai sas és homokszínű bagoly is. Az őserdő egyes részei szigorúan védettek, azokat főként kutatók látogathatják. A turisták legfeljebb 20 fős csoportban mehetnek be, vezetővel. Az erdő egy része egyéni turisták számára is elérhető, oda gyalogos és kerékpáros utak is visznek.

Gáspár-csúcs (Kasprowy Wierch)

Egy másik gyönyörű pontja a Tátrai Nemzeti Parknak, amelyet mindenkinek érdemes élete során legalább egyszer meglátogatni. A Nyugati-Tátrában található, 1987 méter magas hegy gyalog vagy felvonóval közelíthető meg. A felvonó Európa egyik legrégibb felvonója: 1936 óta üzemel, a leírások szerint 1997-ben még maga II. János Pál pápa is utazott rajta. Az út mindössze 12 perc alatt megtehető, ezalatt lengyelül és angolul is hallható idegenvezetés. Fent lenyűgöző táj várja a turistákat, ez akár egy meleg étel mellett, az ország legmagasabban fekvő étterméből is csodálható. 1938-ban épült a csúcsra egy meteorológiai és csillagászati obszervatórium is. A gerincen a még több izgalomra vágyók két irányba is elindulhatnak: délkelet felé félórás gyalogúttal érhető el a Liliowe, két órán belül a Swinica, nyugatra pedig ugyanennyi idő alatt Kopa Kondratova magaslata.

Kép

Bialowiezai Nemzeti Park - Kép: Wikipedia

Dűnék és vizek nemzeti parkja

A Słowiński Nemzeti Park sokak szerint a lengyel tengerpart leginkább figyelemre méltó része. Lengyelország egyik legkülönlegesebb nemzeti parkja nemcsak természeti kincsekben gazdag, számos érdekes programot is kínál. A parkot 1967-ben alapították 18 618 hektáron, ebből több mint 10 ezer hektár víz, amely nemcsak tengert, de tavakat, folyókat, patakokat és mocsarakat is jelent. A fennmaradó területen erdő és dűnék találhatók. A Balti-tenger partján egyedül itt látható a vándordűne jelensége! A dűnéket képező homokot a tenger veti partra, a nap megszárítja, a szél pedig dűnék formájában a szárazföld felé fújja. A Slowinski Nemzeti Park Európa egyik legnagyobb mozgó homokdűnés régiója. A terület évente akár 10 métert is mozdulhat, felfalva minden útjába eső fát és növényt. A dűnék közül a legnagyobb a Lacka Gora, amely eléri a 40 métert is. A parkban több száz madárfaj, illetve számos hüllő és emlős él, az összes állat közül talán a legizgalmasabb, amellyel találkozni lehet, a kúpos fóka.

A cikk megírását a A Wacław Felczak Lengyel-Magyar Együttműködési Intézet támogatta.

Könyvajánlóm elejére három olyan könyv kerül, amelyek szó szerint lenyűgöznek, ámulatra késztetnek mindenkit tartalmi és külső gazdagságukkal, pazar kivitelükkel. Be kell látnunk: egy könyv nemcsak olvasnivaló, hanem esztétikai élményt adó tárgy is. A most következő három könyv esetében a külső szépség összhangban van a gazdag tartalommal.

Címlapon Magyarország. Hazánk története a nyugati sajtó tükrében, 1848–2020

Az elmúlt esztendő történelmi könyvkiadásának egyik zászlóshajója ez a nagyszerű kiadvány, amelynek nemcsak a témája hiánypótló és különleges, hanem különféle világnézetű, ám magas szakmai kvalitásokkal rendelkező szerzőgárdája is. Szalay-Berzeviczy András nemzetközi sajtószakértő, e könyv kiadójának és egyik szerkesztőjének előszava sok olyan alapvetést elénk tár, amelyek segítenek értelmezni az egyes korszakok sajtóvisszhangját. Ilyen alapvetés például, hogy címlapra olyan események vagy személyek kerülhettek, amelyek és akik „történelmet csinálnak”. A címlap a legnagyobb PR-értékű médiamegjelenés. Egy kis ország, amilyen hazánk, csak percgyőzelmeket arathat a nemzetközi hírversenyben. A könyvben publikált eredeti címlapok és sajtótartalmak jelentős hányada Szalay-Berzeviczy András magángyűjteményéből származik. Az 1848-tól 1867-ig tartó időszak nemzetközi sajtótükrét a korszak neves történész-kutatója, Hermann Róbert tárja elénk. A kiegyezéstől a tanácsköztársaságig tartó évszázadváltó időszak nyugati sajtóját ifj. Bertényi Iván történész elemzi. A Horthy-korszak, a „király nélküli királyság” nyugati sajtóvisszhangját Romsics Ignác történész mutatja be, míg Eörsi László tárja elénk az 1945-től 1956-ig tartó bő évtizednek a nemzetközi sajtótörténetét. Valuch Tibor a kádárizmus „arcait” tárja fel a nyugati sajtóban, végül mindannyiunk közelmúltjának, a rendszerváltástól 2020-ig tartó bő három évtized sajtóreflexióit Tölgyessy Péter alkotmányjogász .

A magyar történelem nemcsak a mindenkori országhatárokon belül zajlik, hanem azokon kívül is. Történelmünk egy-egy kiemelkedő eseménye – többnyire kudarca – világosan megmutatja, mennyire fontos, hogy milyen képet alakítanak ki rólunk a minket körülvevő népek és vezető politikusaik. A Rákóczi-szabadságharc, az 1849-es fegyverletétel, a trianoni békediktátum csak néhány ezek közül a nemzetközi értékelésünkkel szembesítő események közül. Ezért is jó szembesülni külföldi megítélésünkkel, értékelésünkkel több mint négyszáz nyugati sajtócímlap, több száz cikk és rengeteg eddig ismeretlen sajtófotó tükrében. Milyen magyar események és emberek lépték át a nyugati sajtó ingerküszöbét? Nem nehéz kitalálni, mégis van valami bizsergető érzés – egyszerre szorongás és lelkesedés – amikor ismert magyar emberek arcát látom a Time, a National Geographic, a The New York Times, a Tempo, a Die Presse, a Der Spiegel vagy a Paris Match címoldalán. Ez a könyv ide-oda lapozgatva vagy végigolvasva egyaránt élmény.

A magyar parlament karikatúrákon (1867–1989)

Az Országház Könyvkiadó új reprezentatív kiadványa számomra hatalmas öröm és meglepetés. Több mint háromszázötven magyar politikai gúnyrajzot mutat be 120 év parlamenti munkájáról, annak tereiről, történeteiről. Vidám perceket okoz, hiszen karikatúrákról van szó, de meg is döbbent, amikor azzal szembesülünk: nincs új a nap alatt, a politika világának szereplői régen is ugyanolyan vadul és keményen csépelték egymást, mint manapság. És mindig voltak éles szemű és tehetséges rajzkészségű karikaturisták, akik az események mozgatórugóit, a személyek legjellemzőbb vonásait meglátták és ábrázolni is tudták.
Összefér egyáltalán az országgyűlés és a humor? Úgy tűnik, igen, ám a karikatúrák nem egyszerűen a humor gyümölcsei, hanem legalább annyira az iróniáé, a szatíráé. Furcsa így, alul- (vagy felül?) nézetből látni az elmúlt közel másfél évszázad történelmét. A már távoli események szereplőit látni általában szórakoztató, bár néha torokszorító is, hiszen tudjuk, hogy gyakran járt tömeghalállal és nyomorúsággal mindaz, amit kifőztek a történelem vegykonyhájában. Ennek a könyvnek a lapjain azonban mindez vitriolos humorrá és művészi invencióvá szelídül.
A túlburjánzó vizualitást még nem ismerő korban a karikatúrák, gúnyrajzok a tájékoztatás, értelmezés, kritika és befolyásolás eszközei voltak. A humornak pszichológiai funkciója volt: szelepként is működött, hozzájárulva a társadalmi feszültségek levezetéséhez. Ugyanakkor ismerték „a szatíra metsző pengéjét” is, amellyel a társadalmi „fekélyeket” kívánták eltávolítani. A gúnyrajz minden korban élt a torzítás eszközével, és hatása a szelíd kinevettetéstől akár a karaktergyilkosságig is terjedhetett.

A kötet tematikusan, a témákon belül pedig időrendben tárja elénk az országgyűléshez kapcsolódó politikai karikatúrák gazdag világát. Görbe tükröt tartanak a választásoknak, a parlament munkájának, a Ház üléseinek, a büfében zajló egyezkedéseknek, a kormányalakításoknak. Bevallom, az én kedvenc fejezetem az, amely a nők választójogi küzdelmeivel és parlamentbe jutásával foglalkozik. Az itteni illusztrációk közül mosolyt csalt az arcomra annak az 1870-es években keletkezett gúnyrajznak az aktualitása, ahol egy turnűrös szoknyás dáma éppen búcsúzik a férjétől, aki kötényt és papucsot visel, két kisgyerekről gondoskodik, és a lábasban éppen az ételt kavargatja. A felirat pedig: „No apjok, most a Deákklubba kell sietnem, mert egy javaslatomat fogják tárgyalni. Mig odaleszek készitsd el a vacsorát, fejd meg a tehenet, szoptasd meg a gyereket.”
Köszönet a könyv valamennyi szerkesztőjének a magas színvonalú, gyönyörű kiadványért, és különösen a könyv szerzőjének, Tamás Ágnes történésznek lényeget láttató összefoglalóiért.
A könyvbe itt belelapozhat.

Így főznek a magyar katolikusok

Meglepett ez a szakácskönyv: miért pont a katolikusok? Aztán belelapozva megválaszoltam magamnak a kérdést: Miért ne? Sok ismert és kevésbé ismert katolikus főz jól, vagy ha nem is kiváló szakács az illető, de annyira figyelemre méltó jellem, hogy még egy egyszerűbb receptet is érdemes elfogadnunk tőle. Ez a rendhagyó, nagyon igényes kivitelű, kétnyelvű szakácskönyv 58 ismert katolikus – művészek, papok, tanárok, orvosok és mások – személyiségére és receptjeire épül. Az sem csalódik, aki változatos, könnyen vagy fifikásan elkészíthető receptekre vágyik, és az sem, aki csak a „szakácsokat” szeretné jobban megismerni. A könyv írója ugyanis mindenkivel készített röpinterjúkat, kis életmozaikokat négy témakörben: gyermekkori ízek, főzési tapasztalatok, külföldi élmények és ars poetica. Bevallom, engem ugyanannyira érdekeltek azok a bemutatkozó sorok, amelyeket tőlük olvastam, mint az, amit főztek-sütöttek. Élvezettel „ízleltem” például Böjte Csaba atya élménybeszámolóját kongói gasztronómiai kalandjáról, amikor tudta nélkül tarajos sülből készített pörköltet evett, Petres Lúcia domonkos nővér kamaszkori történetét a szétfőtt krumplilevesről, ami az apai szeretet csodaszép példázata is egyben. Azt hiszem, egy életre megjegyzem Lúcia nővér egyik sorát, amely tulajdonképpen idézet egyik rendtársától: „Nem az a bárka szabad, amely üresen úszkál a tó közepén, hanem az, amelyik ki van kötve, s bele lehet szállni.” A szabadság nem valamitől van, hanem valamire szól. Kovács Gergely gyulafehérvári érsek atya elmeséli, miért ért jól a házi munkákhoz: édesanyja ugyanis azt mondta, mivel nincs lánya, így a két fiának kell megtanulnia az ő munkáit is. Isten humorérzékéről tanúskodik, hogy később, 16 év korkülönbséggel megszületett az érsek atya húga, ám akkorra a két báty már remekül értett minden nőinek tartott munkához, beleértve a főzést is. Tőle olvastam ezt a nagyszerű sort is: „A papnak mindennap vízen kell járnia, és ez csak Isten erejével lehetséges.” Örömmel dobbant meg a szívem, látva többek között Boros Misi ifjú zongoraművészt is a „szakácsok” sorában.

Kép

Egészen biztosan elkészítem majd Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi bencés főapát Rákóczi túrósát, mert ez az egyik kedvenc süteményem, de még sosem készítettem el otthon; Barcsák Mariannának, a Katolikus Pedagógiai Intézet vezetőjének „Zacser” néven becézett (Sacher) tortáját és Véghseő Tamásnak, a Görögkatolikus Hittudományi Főiskola rektorának darázsfészek-tésztareceptjét (ő azért is belopta magát a szívembe, mert együtt fotóztatta magát a sütijével és a feleségével, vagyis nem titkolta, hogy női segítséget is igénybe vett). Schanda Balázs, a Pázmány alkotmányjogi tanszékének vezetője megnyert aszaltszilvás-sütőtökös-csirkemelles receptjével, mert épp mindhárom alapanyag van itthon. Örömmel fedeztem fel, hogy az általam nagyon kedvelt Bábel Balázs érsek atya ugyanúgy készíti a lecsót, ahogy én (csak ő kiveszi a szalonnapörcöket a zsírból, mielőtt a hagymát dinsztelné, én meg benne hagyom). A kovászos uborkát jövő nyáron úgy fogom készíteni, ahogy Marton Bernát ciszterci szerzetestől olvastam, mert saját specialitása ugyan, de nagyon profinak tűnik. És végre megtanulom Fazakas Zoltán Márton csornai premontrei apáttól a káposztás cvekedli készítését, mert bevallom, az eddigi próbálkozásaimmal nem voltam elégedett.
Aki tehát egyszerre szeretne lelki és táplálékot ajándékozni, bátran válassza az „Így főznek a magyar katolikusok”-at. Ráadásul megvásárlásával az ipolytölgyesi Szent Erzsébet Otthont és a bakonyszűcsi Daganatos Gyermekek Rehabilitációs Lelki Otthonát is támogathatjuk.

Három nagy és tartalomban gazdag kiadvány után következzen három könnyedebb, ám kiváló regény, mert ilyen kikapcsolódásra is sokunknak szüksége van. A végén pedig következik a bónusz!

Kép

Kép: redcharlie/unsplash.com

Nagy folyók haragja I. – A Ladann könyve

A 2021-es év igazi szenzációt tartogatott a fantasykedvelőknek: megjelent egy olyan színvonalas magyar fantasy regény, amely bátran felveheti a versenyt a Trónok harcával, sőt, egész biztosan leköröz jónéhány népszerű, filmre vitt külföldi fantasyt. Ráadásul ez még csak az első része egy folytatásos regénysorozatnak. Schmal Róza kiváló minőségű irodalmi művel állt elénk. Mivel festő és könyvillusztrátor, ő maga rajzolta fantáziavilágának, a ladanni birodalomnak aprólékos térképeit, részletgazdag városképeit. Így írt a könyv keletkezéséről: „Ladann-völgy első terveit kamaszkoromban, a szentendrei HÉV-en és balatoni nyarakon firkáltam a füzeteimbe, de csak akkor tértem vissza hozzájuk, amikor már a fiam volt kamasz, és nem nagyon lehetett vele másról beszélgetni, mint a Trónok harcáról. Ezek a beszélgetések felidézték, hogy milyen jó volt a saját kitalált királyságom történetét szőni. A felfedezés, hogy ezt most is megtehetem, hirtelen jött, és a mai napig örömmel tölt el.”

A Ladann könyvében nemesi családok sarjai és nemes lelkűnek született emberek vívják harcaikat az ármánnyal, a politikai cselszövőkkel és más alantas indítékú ellenfeleikkel. A Ladann-folyó városai és falvai önmagukban is kisebb világok, saját hagyományokkal. Versengésük, harcaik és szövetségkötéseik alkotják történelmüket. Az írónőnek sikerül egy olyan bravúr, ami csak a legtehetségesebb írók képessége: képzelt világának szereplőit sikerül hús-vér, a mai hétköznapjainkból is jól ismert személyiségű emberekként ábrázolnia, elkerülve a sablonos karaktereket. Környezetüket pedig olyan részletgazdag realizmussal festi köréjük, mintha mi is ott élnénk mellettük. Alig várom, hogy olvashassam a folytatást!

Latte Liverpoolban

Végh-Fodor Mónika évek óta arra készült, hogy regényíró legyen. Megvalósította az álmát: első regényével máris vérbeli íróként lép elénk. Egy hétköznapiságában is rendkívüli szerelmi történetet mesél el, amellyel nemcsak az érzések mélyére, de egy család múltjába is utazást tehetünk. A váratlan szerelmet, a vonzódást és a menekülést, az otthonkeresést a jelenben és a múltban olyan valóságteremtő erővel meséli el a szerző, mintha velünk történne. A regény beszippant, magával sodor.

Kép

Főhőse egy fiatal nő, aki irodalomtörténész, és Móricz Zsigmond szülőfalujában született. Ő maga meséli el történetét. Iskolái és karrierje érdekében költözött a fővárosba, ám sosem lett belőle öntudatos pesti értelmiségi. A nagy Ő-vel egy irodalmi konferencián találkozik, de a két szerelmesnek hosszú utat kell megtennie (a maga fizikai valóságában is), amíg egymáshoz érkezhetnek. És a szerelem beteljesedésével a történetnek még távolról sincs vége...
Nekem úgy tűnt, ezt a regényt sok önéletrajzi szál szövi át, de végül mégiscsak fikció, olyan történet, amelynek örömeit és felismeréseit, érési folyamatát magunknak is kívánhatnánk.

Idővándor

Melyik kamasz ne vágyna arra, hogy valahová elutazzon az időben? Melyik érdeklődő srácot vagy lányt ne vonzaná a múlt egy-egy korszaka vagy éppen a jövő? Váradi Anna ennek a vágynak a beteljesülését segíti elő: Bence, tizenéves kamasz hőse váratlanul visszakerül a honfoglalást megelőző évekbe, Etelközbe, a magyarok ősei közé. A lóra született ősmagyarok fokozatosan maguk közé fogadják. Ha most valaki arra gondol, hogy ez egy olyan ifjúsági regény, amely érzékletes betekintést nyújt egy letűnt történelmi korba, így tulajdonképpen felfogható egy szépirodalmi történelemórának – nos, részben igaza van. Megtudjuk, hogyan épül a jurta, hogyan készül a kumisz, a nemez, a nyílvesszők, miért alakul ki élethosszig tartó kapcsolat ló és lovasa között… Ám az „Idővándor” ennél jóval több, nem véletlenül írtak róla a 10–13 éves gyerekolvasók olyan véleményeket, hogy „a regény olvasása közben arra gondoltam, milyen kár, hogy nem a végtelenségig tart, és ki lehet olvasni!”, „szerintem még a Harry Potteren is túltesz, hiszen időutazás a történelem legizgalmasabb korába” meg hogy „a könyv elolvasása több iskolai késésembe került, mert este olyan sokáig olvastam, hogy reggel nem bírtam fölkelni.”

Bence és barátai, Cseke, Lóri, Kincső lebilincselően izgalmas küzdelmekbe keverednek, közben pedig megtanulják becsülni a legfontosabb emberi érzéseket és értékeket: a barátságot, a szerelmet, a családot, a hagyományt. Megelevenednek és felfedik valódi jelentésüket a magyar népmesék szereplői. Az időutazáshoz persze hozzá tartozik a konspiráció, az idősíkokon átnyúló összeesküvés, egy titokzatos hagyományőrző testvériség, egy varázserejű festmény (mi más, mint a Feszty-körkép Ópusztaszeren) – gondosan felépített mozaikjai egy lebilincselő kalandregénynek.
Akár gyerekek veszik kezükbe ezt a könyvet, akár felnőttek, nem fognak csalódni. Váradi Anna három fiának dedikálta könyvét, amelyhez Böjte Csaba írt ajánlást. A könyv megvásárlói ugyanis támogatják a Dévai Szent Ferenc Alapítványt. És az időutazás hamarosan folytatódik…

A vámpírokról. 1755–1756

Végül következzen egy zavarba ejtően érdekes könyv, amely egyszerre mesekönyv és tudományos mű felnőtteknek. Néhány éve nagy kultusza volt a vámpíroknak: filmek, regények özöne szólt róluk, amelyben keveredtek a történelmi vámpírhit jellemző toposzai a kortárs fantáziavilággal. Ez a könyv azoknak szól, akiket érdekel a vámpírmítosz eredete, amely egyidős az emberiséggel, újabb és máig ható hulláma azonban Közép-Európához kötődik. Magyar László András, a Semmelweis Orvostörténelmi Múzeum és Könyvtár (ma már a Nemzeti Múzeum filiája) nyugalmazott főigazgató-helyettese régóta és tudományos igénnyel foglalkozik vámpírtörténelemmel, igazi „vámpirológus”. Idén jelentette meg három alapmű magyar fordítását, az Európát az 1730-as években hatalmába kerítő vámpír-hisztéria dokumentumait.

A Habsburg Birodalom felvilágosult hivatalnokai döbbenten kerültek szembe a tömegeket félelemben tartó és kétségbeesett tettekre sarkalló vámpírhiedelmekkel. Mivel ezeket a néphit a járványokkal is kapcsolatba hozta, több császári vizsgálóbizottság is tüzetesen foglalkozott az eseményekkel. Kezdetben ezek a hiedelmek kizárólag a szláv népek körében virágoztak, majd Erdélyen és a Magyar Királyságon keresztül egész Európában elterjedtek. A beszámolókat ugyanis átvette a korabeli bulvársajtó, így aztán hamarosan egész Európa vámpír-lázban égett.
A három vámpír-dokumentum élvezetes olvasmány minden történelmi érdeklődésű (no meg vámpírrajongó) ember számára. Az első egy 1732-ben keltezett okirat, Johannes Kramer orvos beszámolója a magyarországi és erdélyi vámpírjelenségekről. A második irat szerzője Gerhard Van Swieten, Mária Terézia nagy hatalmú orvosa, aki gyakorlatilag irányítója volt a birodalom oktatás- és egészségügyének. Vámpírokról szóló tanulmányát ma is élvezet olvasni. A kötet legérdekesebb része mégis a harmadik: Georg Tallar német sebészorvos beszámolója a vámpírbetegségről. Őt a bécsi udvar bízta meg azzal, hogy gyűjtsön adatokat a dél-erdélyi, oláhországi, bánáti román és szerb falvakban. Tallar beszámolója első kézből tudósít tehát az erdélyi vámpírhiedelmekről, és miközben ő nem hitte és elítélte ezeket a babonákat, mégis alaposan elemezte és megőrizte az utókor számára.
A kultúrtörténeti csemegének is beillő kis könyv nem hiányozhat egyetlen Drakula-, Nosferratu-, Lugosi Béla-, Buffy-, Alkonyat-, Vámpírnaplók- és True Blood-rajongó könyvespolcáról sem, és még nagyobb kíváncsisággal olvashatják az orvos- és kultusztörténet, a néphagyományok és mítoszok iránt érdeklődők.

Vörösmarty temetése néma politikai tüntetéssé vált az önkényuralom ellen

Vörösmarty Mihály temetésének köszönhető, hogy a Fiumei Úti Sírkertet ma „Nemzeti Pantheonként” is ismerjük, ez volt ugyanis az első nagy temetés a helyszínen. A magyar romantikus költészet egyik legnagyobb alakja ötvennégy évesen halt meg, és 1855. november 21-én temették el, éppen Kisfaludy Károly költő halála napján és órájában, délután kettőkor. A szertartás nagy fejtörést okozott az osztrákoknak, a forradalom és szabadságharc leverését követően ugyanis hazánkban gyülekezési tilalom lépett életbe, amely alól kizárólag a temetések képeztek kivételt.

A nagy költő előtt többtízezres tömeg tisztelgett a sírkertben, néma tüntetéssé alakítva ezzel a szertartást. 

Vörösmarty sírját – sok más sírral együtt – a Rákosi-korszakban fel akarták számolni, de erre végül nem került sor.

Kossuth Lajos földi maradványait az éj leple alatt kellett átutaztatni Ausztrián

„Az ő nagy szelleme nem hagy el bennünket soha s lelkesíteni fog bennünket küzdelmeinkben, bátorítani fog bennünket, mikor a zsarnoki önkénnyel kell szembe szállni és mikor a hazáért, a szabadságért életünket, vérünket kell áldoznunk.” (Kossuth-emlékalbum 1909.)

Az 1849 augusztusa óta olasz emigrációban élő Kossuth Lajos a haláláig és azt követően is politikai tényező volt Magyarországon. A forradalom és szabadságharc egyik vezéralakja kilencvenegy évesen, 1894-ben halt meg Torinóban. A politikai vezetők körében rögtön felmerült, hogy haza kellene hozni Kossuth Lajos testét, és itthon kellene eltemetni, ez azonban akadályokba ütközött. Akkoriban Ferenc József volt az uralkodó, aki leverte a szabadságharcot, és Kossuthtal esküdt ellenségei voltak egymásnak. Wekerle Sándor akkori magyar miniszterelnöknek ezért minden diplomáciai érzékére szüksége volt, hogy olyan megoldást találjon, amely úgy biztosít méltó temetést a nemzet nagyjának, hogy közben nem vonja magára az uralkodó haragját. Kihallgatást kért a császártól, hogy meggyőzze arról: mindenkinek jobb volna, ha Magyarországon helyeznék örök nyugovóra a nemzeti hőst. Végül Ferenc József hozzájárult ehhez, azonban volt két feltétele. Az egyik, hogy a vonat, amely hazaszállította Kossuthot, csak éjszaka mehetett keresztül az osztrák területen, a legnagyobb titokban. A másik feltétel pedig az volt, hogy nem kaphatott állami temetést, és a magyar kormány részéről hivatalos minőségben senki sem vehetett részt a szertartáson. A feltételeket elfogadták.

Mivel Kossuthot Olaszországban is nagy tisztelet övezte, már Torinóban feldíszítették a járművet, a koszorúkat és a szalagokat csak az osztrák határnál szedték le, a magyarnál pedig minden díszítést visszatettek.

Itthon minden nagyobb településen megállt a vonat, az emberek pedig leróhatták tiszteletüket a forradalom és szabadságharc nagy alakja előtt. A korabeli tudósítások szerint emberek lógtak az ablakokból és az erkélyekből, hogy lássák a vonatot. Amikor megérkezett a Nyugati pályaudvarra, a Nemzeti Múzeumhoz vitték Kossuth Lajost, a ravatalhoz. Ez volt Magyarország addigi történetének legnagyobb szabású temetése, többszázezres tömeg vett részt rajta. „Százezrek és százezrek szállták meg az utcákat, mert hiszen előre kihirdették, mely útvonalon viszik Kossuthot a temetőbe. A Múzeumból a fél város megkerülésével az Andrássy úton, Teréz körúton, Erzsébet körúton át a Kerepesi útra és onnan a temetőbe, ahol már felállították Kossuth fekete márványból való, de ideiglenesnek mondott kriptáját, a Deák-mauzóleum közelében. Ezrek és ezrek foglalták a helyeket a háztetőkön, ahová ugyan életveszélyes volt felmenni, de nem volt olyan négyemeletes ház a főváros főútvonalán, amely ne feketéllett volna nőktől, férfiaktól, gyermekektől. Élelmes kereskedők boltjaik kirakatába ültették vevőiket. A fiatalabb emberek felmásztak az égő gázlámpákra. Létrák álltak a falak mentén, amelyről emberfürtök lógtak. Minden utcai akácfa egy-egy páholy, amelynek tavaszi rügyei között már korán reggel elfoglalta helyét a bérlő” – írta Krúdy Gyula A holt Kossuth Pesten című munkájában.

Kép

Kép: Fortepan, Adományozó: Antal Gábor

Az országgyűlés nevében Jókai Mór, a fővároséban Gerlóczy Károly alpolgármester búcsúzott Kossuth Lajostól.

„Meghalt egy király, a mesék királya”

„A temetés órájában városunk összes templomaiban is megkondultak a harangok, hirdetve, hogy nagy halottat temetnek: meghalt egy király, a mesék királya” – írta a Kecskemét című lap újságírója 1904 májusában. Az idézet Jókai Mórról szólt, akinek bár határozott elképzelése volt a saját temetéséről, nem teljesülhetett minden kívánsága. Az író azt szerette volna, hogy a svábhegyi házának kertjében helyezzék örök nyugovóra, a döntéshozók azonban úgy gondolták, hogy méltóbb lenne az írót a nemzet nagyjai körében eltemetni. De voltak olyan kérései is, amelyek megvalósultak. Eredeti sírja fölé nem helyeztek zárt sírkövet, helyette egyszerű sírhantot kapott, hogy a szabad ég alatt nyugodhasson, ahogy kérte, a fejfáját pedig a saját kapuja gerendájából készítették. Sírjára a Magyarországi Hírlapírók Nyugdíjintézete készíttetett nemzeti színű selyemleplet, amellyel letakarták a koporsóját.

Ezt később Jókai-lepelnek nevezték, és 1945-ig minden nagy írónak, költőnek, újságírónak a temetésén használták, a nevüket pedig belehímezték. 

Életveszélyes tolongás alakult ki Ady Endre temetésén

Ahogy a korabeli filmhíradók felvételein is látszik, Ady Endrének nagy kultusza volt Magyarországon, a temetésére akkora tömeg gyűlt össze, hogy még a meghívott vendégek is alig fértek oda a ravatalhoz. A költő 1919-es januári temetésének napjára Kunfi Zsigmond közoktatási miniszter a budapesti iskolákban iskolaszüneti napot rendelt el. Voltak olyan intézmények, amelyek ennek ellenére sem zártak be, egyes korabeli tudósítások szerint nem véletlenül. Az Izabella utcai, a Kertész utcai és a Vas utcai iskolák diákjai azonban nem hagyták annyiban a dolgot, reggel 9-kor beszüntették a tanulást, majd tüntetve, énekelve kivonultak a Nagykörútra, és elmentek a ravatal helyszínéhez, a Magyar Nemzeti Múzeumhoz.

A tudósítók szerint olyan hisztérikus jelenetek játszódtak le a helyszínen, hogy még a gyászdrapéria egy részét is leszakították. Krúdy Gyula szavait idézve „Olyan vad volt ez a temetés, mint Ady Endre élete.” (Ady a szfinx hátán, 1919. február).

Babits Mihály és Jászi Oszkár már csak a Sándor utcai oldalkapun fért be a szertartásra, utóbbi ezt írta aznap a naplójába: „Életveszélyes tolongás rossz rendezés miatt.”

Kép

Ady Endre sírja - Kép: Fortepan, Adományozó: Merza József

Érdekesség, hogy Ady testvére és szülei nem voltak jelen a temetésen, mert túl későn kapták meg az értesítést. A költő feleségét, Boncza Bertát, vagyis Csinszkát azzal gyanúsították, hogy szándékosan nem sürgősségivel adta fel a levelet, hogy egyedül állhasson a sírnál. Nem megerősített források szerint Ady múzsája, Léda is küldött koszorút a szertartásra, amelyet állítólag Csinszka ledobott a földre. Bár nem tudjuk, hogy mennyi igazság van ebben a történetben, az biztos, hogy amikor Csinszka küldött Léda sírjára koszorút, Diósy Ödön, Léda férje valóban levette a koszorút Brüll Adél sírjáról, és letette mellé.

Eötvös Loránd báróként is állami temetést kaphatott a Tanácsköztársaság idején

 „A tudós és a munkás sorsa egy: munkájuk másokat szolgált. Ebben érzi egynek magát a proletariátus Eötvös Lóránttal, aki bárónak született, de akiről a tudás és a munka letörülte még a régi világban a bárói címet” – írja az Est című lap Eötvös Loránd halálával kapcsolatban 1919-ben.

A világhírű fizikus temetésének körülményei azért különlegesek, mert annak ellenére, hogy báró volt, és a Tanácsköztársaság megalakulása után halt meg, állami temetést kaphatott.

Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy abban az időben a vallás helyett a tudomány iránti tiszteletet és bizalmat igyekeztek erősíteni az emberekben.

Ennek ékes példája volt a kórházak neveinek megváltoztatása annak érdekében, hogy a betegek ne a szentektől, hanem a tudománytól várják a gyógyulást és a jobb életet. „A Közoktatásügyi Népbiztosság Eötvös Lorándot, a nemzetközi tudományosságnak szerdán elhunyt nagy munkását a munkástársdalom halottjának tekinti és maga gondoskodik temetéséről” – állt a meghívó szövegében. A Budapesti Tudományegyetemet a Tanácsköztársaság fennállásának harmincadik évfordulóján nevezték át Eötvös Loránd Tudományegyetemnek a nemzetközileg is elismert tudós emlékére.

Blaha Lujza azt kérte, hogy Jókai Mór mellé temessék el

Az 1926-ban elhunyt, a „nemzet csalogányaként” is ismert Blaha Lujzát annyira szerették, hogy még életében teret neveztek el róla, amelynek a közelében lakott. Amikor kisétált az erkélyre, rálátott a teátrumra, amelyben játszott, és a térre, amelyet róla neveztek el. A nemzet csalogánya hetvenhat évesen hunyt el a lakásában, tüdőgyulladásban. Ravatalát a Nemzeti Színház előcsarnokában állították fel, a hömpölygő tömeget mutató felvételek ma is megtekinthetők az interneten.

A művésznőnek az volt a kérése, hogy Jókai mellé temessék el, mert tisztelte és szerette az írót, akivel személyesen is ismerték egymást.

A temetéskor kétszáz tagú cigányzenekar játszotta el Blaha Lujza kedvenc nótáját, a Lehullott a rezgő nyárfa ezüst színű levele című dalt. A visszaemlékezések szerint ez volt a gyászszertartás csúcspontja.

Radics Béla cigányprímás temetése káoszba torkollt

Radics Béla világhírű nótaszerző és zenész volt a Blaha Lujzát búcsúztató kétszáz tagú cigányzenekar prímása. Azt beszélték akkoriban, hogy amikor Claude Debussy Magyarországon járt, szeretett volna megismerkedni a cigányzenével. Több helyre is elvitték, de állítása szerint nem találta meg azt, amit keresett.

Állítólag amikor meghallotta Radics Bélát játszani, felkiáltott, hogy „Ez az! Ez az igazi cigányzene!”, és személyesen gratulált a művésznek.

A híres komponista távozásakor borravalót akart adni Radicsnak, aki nem fogadta el: „Kollégától nem fogadok el pénzt” – mondta mosolyogva. Ekkor egy fényképet kapott tőle, amelyen ez állt: „Kedves kollegámnak, Radics Bélának, aki felejthetetlen órákat szerzett nekem.” Az 1930-ban elhunyt prímás temetését a Magyar Cigányzenészek Országos Egyesülete szervezte, testét a Fiumei Úti Sírkertben ravatalozták fel. A szervezők azt gondolták, hogy nagyjából négyezer ember fog részt venni a szertartáson, ehhez képest százezres tömeg nyomult be a temetőbe. Erre a rendőrség sem volt felkészülve, hatalmas tumultus lett a sírkertben, a rendezvény káoszba fulladt, az emberek tolongtak, verekedtek, többen megsérültek. A visszaemlékezések szerint elképesztő tömegjelenetek voltak, és „Isteni csoda, hogy nem halt meg senki”. Nemcsak az emberek sérültek meg, hanem a környékbeli sírok is. A terv szerint a szertartáson ötszáz fős cigányzenekar húzta volna a nótaszerző leghíresebb dallamait, de ők sem jutottak a sír közelébe, sokuknak még a hangszere is összetört. Végül csak 10-11 fő játszhatott a temetésen. Radics Bélát olyan sokan szerették, hogy a korabeli tudósítások szerint a temetés másnapján is több ezren járultak a sírhoz a tiszteletüket tenni.

Támogatott tartalom. 

Az őszi kínálat magával hozta a szaloncukor-áradatot, amely el is lepte az üzletek polcait. Jobbára a gyerekek Mikulás-csomagjába, a karácsonyfa alá vagy ajándékba szoktam belőle vásárolni. Eddig a dobozos szaloncukrok nem jelentettek nagy kihívást, mert tiszteltem a csomagolást. A kimért fajta annál nagyobb kísértés, hiszen először jön egy ártatlan kóstolás, utána pedig nehéz határt szabni.

Ez a veszély fenyegette Gombóc Artúrt is, aki egy télen felcsapott Mikulásnak, hogy örömet szerezzen a barátainak. Addig nem is volt baj, amíg meg kellett tölteni a zsákot különféle ízű csokoládékkal. Csakhogy kedves barátunknak ez volt a kedvenc csemegéje. Addig-addig bontogatta a zsák száját, amíg elfogytak a töltött, a lyukas, a mogyorós, de még a tavalyi csokoládék is.

Bevallom, ebben az ügyben én sem vagyok túl válogatós.

Az esti alkotómunka mindig jobban megy egy kis „Cs vitaminnal”, ahogy a családban hívjuk a csokoládéalapú táplálékot.

Mivel mást nem találtam, és egy kis doppingszer hiányzott a koncentrált ébren maradáshoz, hirtelen ötlettől vezérelve felbontottam egy szekrény alján őrzött csomagot. Gondoltam, egy-két példány igazán nem fog hiányozni, hiszen úgyis kiporciózom a szaloncukrokat. Igen ám, de a „még egyet” és „ez már az utolsó lesz” nyugtatgatások után egyszer csak az üres doboz maradt. Úgy jártam, mint Gombóc Artúr: elpusztítottam – ha nem is egy zsáknyi, de – egy adag ünnepi csemegét.

Ezután mélyen elszégyelltem magam, mert hányszor okítom a gyerekeimet az édességgel, a mértéktartással kapcsolatban; és lám: kecskére bíztam a káposztát. A mesebeli csokoládépusztító társam úgy oldotta meg a problémát, hogy hóból formázott ajándékokat, amelyek igen meggondolatlanul el is olvadtak, mielőtt igazán örülhettek volna nekik. Azt hiszem, rajtam nem segít ez a módszer, mert egyelőre a városban nincs hó, és a szobahőmérsékletet nem is bírná az efféle meglepetés. Marad az újabb körút, a szaloncukor beszerzésére. Már jó előre megfeddem magam, nehogy ismét ugyanebbe a hibába essem.

És azért jól jön az adventi elhatározások időszaka is, mert legalább van miről lemondanom.

1864-ben – az amerikai polgárháború csúcspontján – Lincoln elnök éppen Washington mellett, a Vén Baka Háza nevű villája felé lovagolt, amikor valahol a közelében eldördült egy lövés. Nem érzékelte pontosan, honnan jött a hang, és nem is látott senkit a közelben. A lova viszont ijedtében megbokrosodott, és az elnök csak nagy nehezen tudta megnyugtatni. Amikor hazaért, észrevette, hogy a kalapját is elveszítette a nagy ijedtségben. Másnap két katona visszament a helyszínre, ahol megtalálta a kalapot – a közepén egy golyó ütötte lyukkal.

Lincoln nem akarta elhinni, hogy bárki az életére akart volna törni, és jobbnak látta eltitkolni az esetet a közvélemény elől – már csak a pánik elkerülése érdekében is. 

Nem ez volt az egyetlen gyilkossági kísérlet ellene: az utolsó, sikeres merénylet előtt legalább ötször kísérelték meg a meggyilkolását. Volt olyan eltökélt gyűlölője, aki mesterlövészt küldött rá, másvalaki a Fehér Ház ebédlőjét akarta felrobbantani, egyikük a feldühödött déli tömeggel akarta megöletni, egy másik sárgalázzal fertőzött ingeket küldött neki. Nagyobb képzelőerővel megáldott vállalkozók mérges pókokkal töltött gombócokat vagy mérgezett tintát akartak neki küldeni. 
A gyilkosságot végül a kor egyik ismert közéleti személyisége követte el, mégpedig a legegyszerűbb, legközvetlenebb módon. John Wilkes Booth az 1860-as évek ünnepelt színésze volt: számos színházban sok nagy szerepet játszott el. Minden színházkedvelő ismerte a nevét, sőt, képeslapokról és képes albumokból az is felismerhette, aki soha életében színpad közelébe sem ment. 

Szereplésre készülve 

Booth apja Junius Brutus Booth Shakespeare-színész volt, akinek volt ugyan felesége, mégis tíz gyermeke született a szeretőjétől. A Marcus Junius név kifejezetten politikai töltetet hordoz, és szinte összeforrt a világtörténelem nagy merényleteivel. Ugyanígy hívták Julius Caesar egyik gyilkosát, a híres „zsarnokölő”, „apagyilkos” Brutust is. A kilencedik gyerek a John mellé a Wilkes nevet is megkapta – egy száz évvel korábban élt, botrányt botrányra halmozó brit politikusról. 
John hamarosan jó kiállású, daliás fiatalemberré nőtt, magas, atlétatermetű lett, és szorgalmasan képezte magát lovaglásban és vívásban. A kvékerek által fenntartott, bentlakásos fiúiskolában, ahová járt, kifejezetten népszerű volt. A tanárok kedvelték, bár úgy tartották, hogy meglehetősen lusta, és nem túl intelligens. 
1852-ben, tizennégy éves korában ott is hagyta az iskolát, mivel sokkal jobban érdekelte a színészet és a politika. Két évvel később már arra is alkalma nyílt, hogy kipróbálja magát: küldötté választotta őt választási kampányához a frissen alakult Nem Tudok Semmit Párt. Ez a furcsa politikai képződmény különböző ideológiákból összeverbuválódott, összeesküvés-elméleteket hirdető emberek laza közössége volt, és nem is lett hosszú életű az amerikai történelemben. Az 1854-es évben azonban váratlanul jól szerepeltek a választáson, és még néhány képviselőt is sikerült a törvényhozásba juttatniuk. Booth számára kiváló gyakorlat volt ez, hogy a való életben is próbára tegye kibontakozóban lévő előadói tehetségét. Klasszikus szövegeket tanulmányozott, és fáradságot nem ismerve tanulta, gyakorolta a retorika művészetét. 
Egy évre rá, tizenhét évesen megkapta az első színházi lehetőségét: egy mellékszerepet a III. Richárdban. Az sem szegte a kedvét, hogy izgalmában elrontotta a rá osztott, néhány soros szöveget, és a közönség kifütyülte.

Az elkövetkezendő években egyre több szerepet kapott, amelyeket óriási lelkesedéssel, teljes átéléssel játszott el, jeleneteit hatalmas gesztusokkal, merész ugrásokkal tarkította. Sokan ripacsnak tartották, aki feltűnősködésével ellopja a többi előadó jeleneteit, a közönség viszont egyre jobban szerette.

Komoly szerepekben is feltűnt, főleg Shakespeare darabjaiban. Nagy büszkeséggel lépett addigra már halott apja nyomdokaiba, és csatlakozott két bátyjához – az ifjabb Marcus Juniushoz és Edwinhez – az amerikai színházi világ felső régióiban. Az 1860-as évekre minden jelentős Shakespeare-főszerepet eljátszott. Sok kritikus Amerika legvonzóbb férfijának nevezte, isten­adta tehetségnek, színészzseninek. Hamarosan igazi sztár lett belőle, és egyre jobban meggazdagodott. 

A politika színpadán 

Amikor 1861-ben kitört az Észak és Dél közötti polgárháború, John azonnal határozottan állást foglalt. Teljes mellszélességgel a konföderációt támogatta, kiállt a rabszolgatartó déli államok elszakadása mellett. Mivel a civil életben is imádott szerepelni, nem csinált titkot a politikai elveiből. Ennek következtében az északi szimpatizánsok ki akarták tiltani őt a színházakból, míg a déliek egyenesen istenítették. 

Minden lehetséges csatornán kereste a kapcsolatot a rabszolgatartó államok prominens személyiségeivel, és fel is vette a kapcsolatot a titkosszolgálatukkal.

Nagy valószínűséggel állítható, hogy kémként és kapcsolattartóként is tevékenykedett, mert minden erejével elő akarta mozdítani a konföderáció győzelmét. 
Ennek a győzelemnek a legfőbb akadályát Lincoln személyében látta, és egyre jobban elhatalmasodó megszállottsággal elhatározta, hogy valami nagy tettel írja be magát a világtörténelembe. Kitervelt egy akciót, amelynek során hasonlóan eltökélt emberek segítségével elrabolja az elnököt a Vén Baka Házából, majd nagy számú déli hadifogolyért cserébe szolgáltatja vissza az északiaknak, amivel fellelkesíti a konföderáció híveit, és megnyeri nekik a háborút. 

Kép

Kép: Picryl

Füstbe ment tervek 

1863-ban Booth ezerötszáz ember előtt alakította a főgonosz szerepét egy Charles Selby nevű színész-drámaíró Márványszív című darabjában. A washingtoni Ford Színházba aznap ellátogatott Abraham Lincoln is, aki érdekes módon Booth egyik nagy csodálója volt. Az elnöki páholy a színpadon helyezkedett el, és csak egy korlát választotta el az ott játszó színészektől. A darab csúcspontján, amikor a negatív hős válogatott fenyegetéseket kiabál, Booth háromszor egymás után az elnököt fenyegette meg a mutatóujjával, mégpedig úgy, hogy majdnem megérintette az arcát. Lincolnt kifejezetten szórakoztatta az eset, és hivatalosan meg is hívta Bootht a Fehér Házba. Ő azonban – szándékos udvariatlansággal – mindenféle indok nélkül visszautasította az invitálást. 

1864-ben, amikor Lincoln ismét hatalmas győzelmet aratott a választáson, Booth elkeseredett. Az emberrablás terve sehogyan sem akart konkrét formát ölteni.

Aztán 1865 márciusában úgy tűnt, rámosolyog a szerencse, mert az elnök Washingtonban egy újabb színházi előadásra jelentkezett be. Az elszánt színész felsorakoztatta az embereit a várható elnöki útvonal mentén, de csalódnia kellett, mert Lincoln nem jelent meg. Inkább egy fogadásra ment – éppen abba a szállodába, ahol Booth is megszállt. 
Egy hónappal később Észak megnyerte a polgárháborút, Lincoln pedig egy beszédén, amelyen Booth is jelen volt, bejelentette, hogy választójogot szándékozik adni a felszabadított rabszolgáknak. „Istenemre, ez lesz az utolsó beszéd, amit elmondott” – fogadkozott Booth. Megszállottan követte őt a közszereplésein, miközben tehetetlen dühében annyira elkeseredett, hogy magát kezdte ostorozni a déliek kudarcért. 

Összehangolt merényletek 

Aztán mégiscsak elérkezett az a pillanat, amire várt. Az elnök megint színházba készült, mégpedig a washingtoni Ford Színházba, ahol Booth rendszeresen játszott, és ahol olyan otthonosan mozgott, hogy még a postáját is oda küldette. A Lincoln házaspáron kívül a győztes tábornok, Ulysses Grant és felesége is hivatalos volt az előadásra. Booth úgy érezte, hogy eljött az idő a leszámolásra. Értesítette három barátját, és megbízta őket két másik gyilkosság elkövetésével, valamint a szökés előkészítésével. Egy Lewis Powell nevű férfit elküldött, hogy ölje meg William H. Seward külügyminisztert, George Atzerodt feladata Andrew Johnson alelnök meggyilkolása volt, David Herold pedig elindult Virginia állam irányába, hogy lovakat és búvóhelyeket szerezzen a meneküléshez. 

Maga Booth, akinek szabad bejárása volt a színházba, a Lincoln és Grant elleni merényletre vállalkozott. Meg volt győződve róla, hogy az állam legfőbb vezetőinek halálával káoszba taszítja a friss győzelmét ünneplő északi oldalt, és az utolsó utáni pillanatban még megfordíthatja a polgárháború végkimenetelét.

Az előadás szünetében betért egy bizonyos Peter Taltavull kocsmájába a Ford Színház mellett, és megivott egy pohár whiskyt. Tíz óra után tíz perccel a színház épületébe ment, felsietett az emeletre, majd csöndesen belopakodott az elnök páholyába. Grant tábornok ugyan nem jött el, de az elnöki pár ott volt. Booth felemelte a pisztolyát, és közvetlen közelről, hátulról fejbe lőtte a felesége mellett ülő Lincolnt. 

Booth nagyjelenete 

Az amerikai elnök biztonságára abban az időben nem vigyázott külön szervezet. Lincoln különben sem szerette az efféle felhajtást, soha nem vette komolyan a veszélyt. Alig fél évvel a merénylet előtt kineveztek ugyan egy négyfős testőrcsapatot a védelmére, ők azonban nem voltak vele a színházi páholyban. Ott volt viszont egy Henry Rathbone nevű őrnagy a menyasszonyával. Rathbone megpróbálta leteperni Bootht a lövés után, de ő a nála lévő tőrrel könyöktől vállig felhasította a katona karját. Rathbone még ekkor is megpróbálta elfogni, és megragadta a zakója hajtókáját. Booth ennek ellenére kiugrott a páholyból, egyenesen a színpadra, bár földet érve eltörte a bokáját. De ez sem akadályozta meg abban, hogy eljátssza élete leghatásosabb előadását.

A véres tőrt magasba emelve a közönség felé fordult, és fennhangon elszavalta a Caesart leszúró Brutus szavait: „Sic semper tyrannis!” „Így jár minden zsarnok!” Ezek után a káoszt és a pánikot kihasználva egy színészbejárón át kimenekült a színházból.

Az utcán egy lóval várt rá a Joseph „Mogyoró” Burroughs nevű segítője, így el tudott szökni. Lincoln még élt, amikor kivitték a színházból, és jobb híján egy William Petersen nevű szabó házában fektették ágyba. Itt halt meg másnap reggelre. 
Booth és David Herold Maryland és Virginia elhagyott területein bujkáltak, de nem sikerült biztonságos távolságba jutniuk. Sehol nem találtak segítőkre, mert a merénylet híre az elkötelezett Lincoln-elleneseket is elborzasztotta. Ráadásul megtudták, hogy a kormány százezer dolláros, azaz mai értéken mintegy félmilliárd forintos nyomravezetői díjat tűzött ki Booth fejére. A keresésükre küldött különítmény tizenkét nappal később egy farm dohánytároló csűrjében bujkálva talált rájuk. Herold megadta magát, de Booth azt kiabálta, hogy felveszi velük a harcot. Ekkor rágyújtották az épületet, majd egy Boston Corbett nevű őrmester nyakon lőtte a lángok között rohangáló merénylőt. John Wilkes Booth nyaktól lefelé lebénult, és három órával később meghalt. 
A másik két merénylő nem járt sikerrel. Powell fegyvere nem sült el, ezért egy tőrrel próbálta arcon és nyakon szúrni a külügyminisztert. Seward életét az mentette meg, hogy nem sokkal korábban balesetet szenvedett, és a nyakmerevítővel feküdt az ágyában. A család összeszaladt, Powell pedig elmenekült. George Atzerodt ezalatt elveszítette a bátorságát, és ahelyett, hogy az alelnököt támadta volna meg, elment egy kocsmába, leitta magát, majd kivett egy szállodai szobát, és lefeküdt aludni. 
A júniusban lezajlott tárgyaláson a három életben marad fő vádlottat halálra ítélték, majd felakasztották. Három másikat életfogytig tartó börtönre ítéltek, és volt olyan is, akit felmentettek. 
A figyelemre vágyó John Wilkes Booth földi maradványait az utókor is megszemlélheti: harmadik, negyedik és ötödik csigolyája megtekinthető Washingtonban, az Országos Egészségügyi és Orvostudományi Múzeumban. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Megteremtette Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: »Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!« (1Móz 1,27–29.)

A biblikus álláspontot Ferenc pápa budapesti látogatása során is hangsúlyozta, megerősítve, hogy a házasság szentsége egy férfi és egy nő között valósul meg. A zsidó hagyományban is a nő–férfi kapcsolat házasság általi szentesítése az emberi méltóság alapja. Mi, az alulírott katolikus, protestáns és ortodox egyházak, valamint zsidó hitközségek képviselői, a karácsonyra készülve, illetve a hanuka gyertyáinak fényében, egyben az utóbbi időkben egyre erősödő társadalmi vitákra reagálva ezúton is megerősítjük a házasságra, a családra és az emberi méltóságra vonatkozó zsidó és keresztény értékrend fontosságát.

Budapest, 2021. december 9.

Magyar Katolikus Püspöki Konferencia
Magyarországi Református Egyház
Magyarországi Evangélikus Egyház
Magyarországi Baptista Egyház
Magyar Pünkösdi Egyház
Magyarországi Metodista Egyház
Budai Szerb Ortodox Egyházmegye
Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus – Magyarországi Orthodox Exarchátus
Magyarországi Bolgár Ortodox Egyház
Magyarországi Román Ortodox Egyházmegye
Orosz Ortodox Egyház Magyar Egyházmegyéje (Moszkvai Patriarkátus)
Magyar Unitárius Egyház Magyarországi Egyházkerülete
Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége
Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség