Turán Frigyes: „A családom és az autóversenyzés az életem”

Nemrég nyertem két jegyet a Rally Európa Bajnokság Nyíregyháza környéki futamára, amelyen Turán Frigyesék győzedelmeskedtek. Hihetetlen élmény volt egy napra belecsöppenni a száguldó versenyautók és a pálya szélén tomboló közönség különleges világába. Azonnal beindult az újságírói fantáziám: vajon hogyan lehet ezt a csöppet sem veszélytelen hivatást a családdal összeegyeztetni? A Turán házaspárral egy kávézóban találkoztam, azonnal összetegeződtünk, és észre sem vettük, de az egyórásra tervezett beszélgetésből kettő lett.   

Turán Frigyes (a feleségéhez): Éhes vagy, eszel valamit?

Turán Zsuzsanna: Nem, köszi, megettem a pirítóst, amit reggel készítettél.

– A reggelikészítés a te reszortod? Rendszeresen besegítesz az otthoni teendőkbe?

Frigyes: Nem mondhatnám (nevet). A reggelikészítést, azt, hogy együtt leülünk nyugiban enni, én is és a lányok is egyre jobban igényeljük. A rántottával már szerintem egész jól boldogulok, de a házimunkát alapvetően Zsuzsi intézi.

Zsuzsanna:

A hagyományos családmodell számunkra már az elejétől fogva egyértelmű volt, hiszen Frici már akkor is versenyzett, amikor megismerkedtünk.

– Hogy lett belőled autóversenyző?

Frigyes: Édesapám is autóversenyző volt. Kis túlzással a műhelyében nőttem fel, a hazai autóversenyzés hőskorában, amikor még mindenki maga bütykölgette, építette a kocsiját. Ez a szenvedély kisgyerekként engem is „megfertőzött”. A zsámbéki házunk szomszédságában volt egy dombos terület, alig értem el a pedálokat, de hétévesen már ott kerülgettem a bokrokat egyedül.

– Anyukád mit szólt ehhez?

Frigyes: Féltett, de úgy, hogy elfogadta.

– Hogyan emlékszel vissza az első autóversenyedre?

Frigyes: Nyolcéves voltam, amikor elmentünk egy gokartos tesztre Győrbe, ahol beülhettem egy profi csapat gokartjába és megtehettem pár kört. Olyan eredményt futottam, hogy kvalifikálhattam volna a mezőnybe. A szüleim igazából ekkor döntötték el, hogy ha szeretnék versenyezni, nem fognak vissza. Egy feltételük volt csak, hoznom kellett a 4,2-es tanulmányi átlagot. Ez nem mindig sikerült, ezért eleinte kénytelen voltam az utcai forgalomban próbálgatni a feltuningolt kocsijainkat. Ezt apukám egy idő után megelégelte, és jobbnak látta, ha zöld utat enged a versenyzésnek, hogy inkább ott éljem ki a sebességvágyamat. 1994-ben indultam először az Astra Kupa sorozatban, ahol a 42 versenyzőből, az első futamban, a harmadik helyen végeztem. Ekkor, mondhatni, eldőlt a sorsom.

– Édesapád büszke volt rád?

Frigyes: Igen, bár érdekes, hogy sosem terelt ebbe az irányba, talán mert tudta, hogy nagyon kemény pálya, rengeteg lemondással jár. Később aztán, amikor én is ezt választottam, teljes mellszélességgel támogatott benne.

Tudom, hogy apám mindig büszke volt rám, sokat dicsért, de főleg a hátam mögött, engem elsősorban nyugalomra intett, nem akarta, hogy túlzott kockázatot vállaljak.

Egy-egy sikeres futam után megveregette a vállamat, elismerte a teljesítményemet, de nem sokkal később azt is hozzá tette, hogy mit lehetett volna esetleg még jobban vagy máshogy csinálni. Maximalista volt. Azt gondolom, hogy az ő hozzáállása is kellett ahhoz, hogy idáig eljussak.

Kép

Kép: Turán Frigyes

– Ti mikor és hol találkoztatok?

Zsuzsanna: 2000 április 1-jén találkoztunk egy versenyautó-kiállításon. Nekem akkor egy hostess cégem volt, az egyik lány lemondta a munkát, így nekem kellett beugranom. Azt gondolom, nincsenek véletlenek.

– Könnyen sikerült felvenned azt a fordulatszámot, amivel Frici már akkor is élte az életét?

Zsuzsanna: Igen, szerencsére egy könnyen alkalmazkodó, rugalmas személyiség vagyok. Bár az is igaz, hogy amikor megismerkedtünk, Frici még gyorsasági pályaversenyző volt, ami egy sokkal nyugalmasabb műfaj, mint a rally. Ott sokkal kevesebbet, egy hétvégén kétszer egy órát ülnek autóban, itt pedig több naposak a versenyek.

Frigyes: Beszállsz az autóba szombaton reggel 9-kor és vasárnap 17 óráig, kis túlzással, ki se szállsz. Folyamatosan történik valami: ha épp nem a gyorsasági szakaszon versenyzünk, akkor a közúton visszük a kocsit a következő állomásig, betartva természetesen a KRESZ szabályait. Szusszanunk picit, de pihenő nincs, ellenőrizzük a navigátorral a következő itinert, változtatunk a beállításokon, ha kell, és agyban már hangolódunk a következő szakaszra. Szóval ez egy elég strapás műfaj.

– Zsuzsi, lelkes szurkolóként rendszeresen kíséred Fricit és a csapatot?

Zsuzsanna: Igen, minden versenyen ott vagyok, voltam, még pocakosan is. Csak akkor nem tudtam menni, amikor még a lányaink kicsik voltak. Feleségként számomra egyértelmű, hogy a férjemet ott segítsem, ahol tudom, de szerencsére ez nálunk fordítva is működik. Biztos, hogy nem tudnék nyugodtan „otthon ülni”, amíg ő versenyez.

– A 20 év alatt nem okozott soha feszültséget köztetek, hogy Zsuzsi minden versenyen ott van, és esetleg vele is „kell” foglalkoznod?

Frigyes: Nem, szerencsére Zsuzsi ezt nagyon jól kezeli. Nemhogy nem zavar, kifejezetten támogat a jelenléte, ahogy annak a 6-8 fős baráti szurkolói csapatnak is, akik szintén jönnek velünk az összes versenyre. Sokat jelent, hogy Zsuzsi intézi, amit ilyenkor kell, foglalkozik a támogatókkal, amikor nekem nincs rá lehetőségem, vagyis rengeteg terhet vesz le a vállamról ő is, no meg az, hogy a csapatom tagjaiban is maximálisan megbízhatom. Precízek, felkészültek, hozzám hasonlóan szenvedélyesen szeretik ezt a sportot.

– Nem félted? Akkor sem próbáltad visszafogni, amikor megszülettek az ikreitek?

Zsuzsanna:

Féltem őt, persze, de tudom, hogy ez nála olyasfajta szenvedély, amitől, ha megfosztanám, nem érezné teljesnek az életét, azt meg nem akarom.

Frigyes: Most azt érzem, hogy amíg élek, így vagy úgy, de kötődni fogok az autóversenyzéshez. Társtulajdonos vagyok egy cégben, amely versenyautóabroncsok forgalmazásával foglalkozik, és amikor én épp nem versenyzek, akkor elmegyek mások versenyére technikai tanácsot adni.

– 2010-ben volt egy komoly baleseted. Mi változott azóta?

Frigyes: Spanyolországban, egy világbajnoki futamon történt, egyébként életem egyik legjobb versenyén. A rallyban ennél nincs magasabb szint. A hetedik helyen álltunk, egy nagyon nagy siker küszöbén. Az utolsó pillanatig egyébként, amíg le nem estünk az útról, emlékszem a történtekre, onnantól viszont megszakadt a film, két-három óra teljesen kiesett. 110–zel hagytuk el az utat, egy 10 méter mély szakadékba zuhantunk 50 méterre az úttól. Az autó kigyulladt, Gábor (a navigátor, Zsiros Gábor – szerk.) nehezen tudott kiszállni, mert a sisakja egyik alkatrésze beszorult az ajtó és a karosszéria közé. Végül megoldotta, és nekem is segített, mert a fájós vállammal a beszorult ajtómat nem tudtam egyedül kinyitni.

Kép

​​​​​​​Kép: Turáni Frigyes 

Zsuzsanna: Frici hívott, hogy balesetük volt, valószínűleg eltörött a válla, de nyugodjak meg, minden rendben. Letette a telefont, és utána még kb. negyvenszer hívott és ugyanezt a mondatot ismételgette. Tudtam, hogy baj van. Míg beértem a kórházba, az egy örökkévalóságnak tűnt.

Amikor találkoztunk engem ugyan megismert, de nagyon rémisztő volt, hogy nem tudta, milyen évet írunk, melyik országban van, és azt sem, hogy milyen autóval versenyzik. Komoly agyrázkódást kapott, de tudtam, hogy ez sem fogja elvenni a kedvét a versenyzéstől.

– Várod már, hogy „nyugdíjba menjen”?

Zsuzsanna: Nem feltétlenül, benne van a pakliban, hogy nehezen fogja viselni, ha már nem versenyezhet.

Turán Frigyes: Igaz, hogy nem vagyok már 20 éves, de azt tűztem ki, hogy amíg örömöt nyújt, és sikerül jó eredményeket elérnem, versenyezni fogok. Azon viszont egyre intenzívebben gondolkodom, hogy ki lesz az, akinek az évek alatt felhalmozott ismeretet, tudást egyszer majd át fogom adni. Hosszú távon az utánpótlás-nevelésben látok fantáziát, perspektívát.

– A lányaid örököltek az autózás iránti szenvedélyedből?

Frigyes: Bár ikrek, teljesen más habitusúak. Zsófi kislányom művészi vénával van megáldva, Lotti fiúsabb, vagányabb. Ő gokartozott, szerintem brutálisan jó érzéke van hozzá, de az elhivatottság még nem alakult ki benne, én meg nem akarom erőltetni.

– A tavalyi szezonotok parádésan zárult, Bagaméri Lászlóval novemberben megnyertétek a rally EB záró, Nyíregyháza környékén szervezett futamát. Ez komoly mérföldkő a karrieredben? Maradt még kihívás az idei szezonra?

Frigyes: Igen, nagyon sokra értékelem ezt az abszolút 10. helyet az Európa Bajnokságon, beérett a munkánk gyümölcse. A magyar futamot ugye nagy, 4 és fél perces fölénnyel sikerült nyernünk, így összességében a hazai bajnokságon negyedikek lettünk. Természetesen idén is a győzelem a cél, úgy kell odaállnunk a rajthoz, hogy elsők leszünk, ezt máshogy nem is lehet.

Egy magyar rally bajnoki címet még szép lenne „behúzni”. Nagy bravúr lenne, de alapvetően nem ezért csinálom, a versenyzés öröme az, ami még ennyi év után is hajt.

Hiszek abban, hogy valaki fentről irányítja a sorsunkat. Megmagyarázhatatlan, de a tavalyi utolsó versenyen konkrétan éreztem édesapám közelségét az autóban. Már egy éve, hogy nincs velünk fizikailag, de továbbra is szerves része a hétköznapjainknak. A betegsége újra közelebb hozta egymáshoz a rokonokat. Emlékét őrizzük, amíg élünk, velünk lesz gondolatban az ünnepeken, a családi asztalnál és természetesen a versenypályán is.