Társak a bajban is – Így segítik egymást a rendőrök és a mentősök

Ez a típusú kötődés túlmutat a kollegialitáson. Többféle munkahelyen megjelenhet, de az egyenruhások esetében mindenképpen része a hivatásnak. Sokak szerint ez a kapcsolat olyan erős is lehet, mint egy családi kötelék. A jól összeszokott csapat hatékonyabb munkavégzésre képes, de nagy szerepük van a társaknak a feladatokkal járó stressz kezelésében és a traumafeldolgozásban is.

A pszichológusok szerint az egyenruhások munkájuk során olyan szituációkkal is találkoznak, amelyek leginkább a háborús helyzetekhez hasonlíthatók, vagyis erős stressz­hatás alatt kell gyorsan, fontos döntéseket hozni úgy, hogy közben mások biztonságát is szem előtt kell tartani.

A bűnüldözés és életmentés nem matematikai egyenlet, akár egy igazoltatás vagy egy szüléshez való riasztás is hordozhat magában nem várt fordulatokat, hiszen a pillanatnyi körülmények határoznak meg mindent, és ezekben a helyzetekben az intézkedők csak akkor tudják jól végezni a dolgukat, ha megbíznak azokban, akikkel együtt szolgálnak. 

Az egészségügy mostohagyerekei

„Egy éjszaka balesethez riasztottak minket. A semmi közepén egy autó a fának csapódott. Ketten ültek benne. Egyikük kisebb sérülésekkel ki tudott mászni az autóból és segítséget tudott kérni. Aki mellette ült, az ütközés és az autó roncsolódása miatt beszorult. Ilyenkor az a protokoll, hogy egyszerre riasztják a mentőket, a rendőröket és a katasztrófavédelmet (tűzoltóságot) is, hiszen egy ilyen helyszínen mindenkire szükség van. Elsőként értünk oda. Ilyenkor jönnek a kötelező körök: a helyszín biztosítása, a megfelelő felszerelés előkészítése. Ha a sérült beszorult, akkor addig, amíg ki nem szabadítják (amihez csak a tűzoltóknak van megfelelő eszköze), mérlegelni kell, hogy mit tesz az ember. Magyarán bemegy-e az autóba segíteni, vagy nem. Úgy ítéltem meg, hogy lesz, ami lesz, bemegyek, elkezdem, amit tudok, és ha megjönnek a többiek, folytatjuk. Megjegyzem, egy elemlámpával világítva egy roncsba szorult sérülttel bármit is kezdeni semmiképp sem nevezhető ideális helyzetnek. A másik probléma ilyenkor a kéz-kérdés, mert segítő kézből sosincs elég. Két-három emberrel sok minden megoldható, de előfordul, hogy az öt-hat is kevés. Szerencsére nem kellett sokáig várnunk a tűzoltókra, de ebben a helyzetben a percek óráknak tűnnek még nekünk is. Miután megérkeztek, gyorsan megbeszéltem az első nagykabátos-sisakos emberrel, hogy hol tartunk, mi a terv, mit szeretnék és lehetőleg már tegnapra, mert nem jó a helyzet. A beteg sem érzi jól magát és én is szívesebben lennék kint, mint bent. Szerencsére kevesen élhetik át, milyen lehet egy konzervdoboz belsejében lenni a kinyitása közben.

Nyilván nem mutathattam, de féltem. Ilyenkor jön elő a csőlátás: megszűnik a külvilág, csak arra koncentrálok, amit csinálok, amit csinálni kell.

Egy kéz ragadta meg a vállamat és a nevemen szólított. Mögöttem egy régi barát állt, egy bajtárs a múltból, aki a mentők után új hivatását a tűzoltóknál találta meg. Csak annyit mondott: »Nyugi! Itt vagyok mögötted. Hogy csináljuk?« Attól a pillanattól kezdve nem volt félnivalóm. A bajtársam vigyázott rám, így én is vigyázhattam a sérültre.” 
Dani évek óta szolgál mentősként, különleges élethelyzetekben kell helytállnia; amikor elindul dolgozni, soha nem tudja, mit fog érezni a nap végén. Szerinte a mentősök sok esetben az egészségügy mostohagyerekének számítanak, ami talán az extrém munkakörülményeknek és annak köszönhető, hogy olyan emberekkel, élethelyzetekkel és körülményekkel találkoznak, amit a laikusok még mozivásznon sem láthatnak. „Ezek között vannak szívet melengető és lélekromboló dolgok is. Úgy gondolom, hogy mindannyian érintettségből választjuk ezt a hivatást. Gondolok itt túlnyomórészt saját életünket érintő negatív dolgokra. Ezekről persze ritkán esik szó, de nincs is rá szükség, mert szerintem

csak azok az emberek képesek mások terhét cipelni, akik kellőképpen megerősödtek a sajátjaik által.

Amikor megkérdezik tőlem, hogy miért lettem mentős, mindig ugyanazt a választ adom: nem én választottam ezt a hivatást, az választott engem. Ennek a kijelentésnek a tartalmát kevesen érzik igazán, de mindenki tudja, hogy mit takar. Talán ezek miatt született meg az igény arra, hogy kifejezhessük az egymáshoz tartozásunkat. Hogy azt mondhassuk, nekünk nem kollégáink vannak, mert a kolléga szinonimája a munkatárs, és amit mi csinálunk, az nem munka, hanem hivatás. Szerintem a bajtárs kifejezés sokkal többet jelent annál, mint amire először gondol az ember, és nem pusztán a kollégákkal kapcsolja össze. Láthatatlanul összeköt mindenki mással is. Egymás és a többi ember társai a bajban” – meséli a mentős.

Kép

Kép: Unsplash

Sanyi tizenhat éve dolgozik az Országos Mentőszolgálatnál, mellette mentőmotoros, korábban pedig a Szentendrei Tűzoltóság mentési csoportjának parancsnoka volt. Szerinte a „a tűzoltóknál jellemzőbb az összetartozás, mert kisebb a fluktuáció, míg a mentőknél van olyan nagy állomás, ahova ha két hétig nem mész be dolgozni, sokaknak be kell mutatkoznod. Aztán persze ha maradnak az újak, velük is szorosabbra fűződik a kapcsolatunk” – magyarázza. A mentőtiszt szerint könnyebb úgy dolgozni, ha az ember tisztában van azzal, mire képes a másik, de ehhez idő kell. „Jó tudni, hogy áll a hátam mögött valaki, akire számíthatok, akire rábízhatom a beteget, és aki figyelmeztet, ha esetleg valaki meg akar támadni, vagy szól, hogy menjünk arrébb, mert mindjárt ránk omlik a fal” – teszi hozzá. 
A mentősök a tragikusabb eseteket rendszeresen megbeszélik, és ilyenkor azok a társak is gyakran csatlakoznak, akik nem voltak ott a helyszínen, mert a tapasztalataik segítenek a történtek feldolgozásában. Emellett a mentőtiszt szerint az is fontos, hogy olykor közösen lazítsanak. 

A társ életmentő lehet

Tavaly karácsonykor az egész országot sokkolta a hír, hogy életveszélyesen megkéseltek Újpesten egy rendőrt. A BRFK IV. kerületi rendőrkapitányságának járőrpárosa december 24-én reggel érkezett a helyszínre. A zavartan viselkedő támadó a szóvivő tájékoztatása szerint minden előzmény nélkül késsel többször megszúrta a férfi rendőrt, egy huszonhat éves őrmestert. A járőr társa, egy huszonhárom éves őrmesternő használta szolgálati lőfegyverét a másik és a saját élete védelmében. Több lövést leadott a támadóra, egy harmincöt éves délegyházi férfira, aki a helyszínen meghalt.

Az eset után összefogtak a rend­őrök, és készítettek egy videót (Gyógyulj meg, Peti! címmel), amelyben támogatásukról biztosították a sebesültet és a hősiesen helytálló őrmesternőt.

Szabó Péter újpesti rend­őrszázados szerint nemcsak ezek a különleges esetek alakítják ki a bajtársi magatartást, hanem a folyamatos közös munka, az egymástól való függés is formálják a kapcsolatot. 
„Ahogy a közelmúltban történt rendőrkéseléssel kapcsolatban is látható volt, a kollégák egymásra vannak utalva. Függetlenül attól, hogy valakik a civil életben nem lennének barátok vagy más az érdeklődési körük, a munkakapcsolat során kialakul az egymásra utaltság, a támaszt ez a függési helyzet generálja” – magyarázza a százados. 

Kép

Kép: Pixabay

Magyarországon a munkafolyamatoktól is függ, hogy kik teljesítenek együtt szolgálatot, de a szervezet törekszik arra, hogy megszokott párok dolgozzanak együtt, ami Szabó Péter szerint azért jó, mert ha ismerik egymás szokásait és intézkedési kultúráját, tudnak előzetesen következtetni egy-egy szituációra. 
„Volt olyan helyzet, amikor gyermek életét kellett menteni. Az egyik kollégának van gyereke, a másiknak nincs, de pontosan tudta, mi zajlik le a társában, ezért ő kezdte meg a mentést, mert higgadtabban és hatékonyabban tudott intézkedni. De nem is kell ehhez különleges szituáció, egy mindennapos igazoltatás is hordozhat veszélyeket, ahogy a közelmúltban történt rendőrkéselés is mutatja. Valójában nem szabad, hogy ez rutinná váljon, mert soha nem lehet előre látni, hová eszkalálódik a helyzet. A társak között kialakul egy olyan jellegű támogatottság, hogy tisztában vannak egymás erősségeivel, hiányosságaival és erre tudnak támaszkodni” – teszi hozzá Szabó Péter. 
Az újpesti rendőrkéselés nemcsak azért rázta meg a testületet és fűzte szorosabbra a rendőrök közti kapcsolatot, mert egy társuk életveszélyesen megsérült, hanem azért is, mert nem könnyű feldolgozni azt, hogy kizárólag azért tört valaki az életére, mert a munkáját végezte. Gyaníthatóan a legtöbb járőrben az is felmerül ilyenkor, hogy bármelyikük lehetett volna az, aki bajba kerül. Ez az eset is emlékezteti őket arra, hogy a munkájuk veszélyes, és fontos, hogy legyen mellettük valaki, akire támaszkodhatnak, aki szükség esetén az életüket is megmenti. 
Néhány éve egy kanadai rendőrtiszt, Troy Kneebone egy cikkben elmagyarázta, milyen gyászfolyamaton mennek keresztül azok, akik szolgálat közben veszítik el társukat. Úgy fogalmaz, hogy a testületben „tagnak” (member) hívják egymást, és nem azért, mert ugyanahhoz a klubhoz tartoznak, hanem egy családnak a részei, és ebbe a családba mindenki beletartozik, aki viseli az egyenruhát. „Fedezzük egymást, szembenézünk a rossz emberekkel, olyanokkal, akikkel a civilek többsége nem találkozik. Együtt küzdünk, megvédjük egymást és a győzelmeinket is együtt ünnepeljük. A legtöbb ember nem gondol családtagként a kollégáira, nincs köztük olyan erős kötelék, mint a rendőrök között” – magyarázza a tiszt. 
Az egyenruhásokat munkájuk során szélsőséges stressz­hatások érik: fizikai, lelki és tudati értelemben is a tűrőképességük határait feszegetik. Szolgálat közben sosem tudhatják, mikor jön a következő riasztás.

A veszélyes helyzetek, az időnyomásban, szélsőséges körülmények között végzett csoportos munka megnöveli az egymás iránti elköteleződést.

Harkai Schiller Pál „Pszichológia és emberismeret” című könyvében arról ír, hogy a bajtársiasság érvényesülése számos olyan tényezőtől függ, amelyeket kísérleti helyzetben alig lehet utánozni. Az érzés kialakulása hosszú együttlétet igényel, és amikor megszakad, és valaki elhagyja a testületet, nagy veszteségként élhetik meg a társak. A mentősök és a rendőrök hivatására egyaránt igaz, hogy fegyelmezettnek kell maradniuk előttünk. Civilek társaságában, intézkedés közben nem mutathatják ki valódi érzelmeiket, nem omolhatnak össze egy felkavaró helyszínen, pedig őket is ugyanúgy felzaklatják bizonyos esetek. Egymásnak és a feletteseiknek azonban sokszor megnyílnak, és ez segítséget nyújt nekik abban, hogy feldolgozzák mindazt, ami velük történik, miközben az életünkért, a biztonságunkért dolgoznak. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. márciusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>