Lomtalanítottam az emlékeimet, és ezzel hatalmas utazást tettem

Nagyjából kamaszkorom óta van egy „emlékek” feliratú dobozom, amibe rengeteg olyan apró tárgyat tettem fiatal éveim során, amik mind fontos eseményekre, élményekre emlékeztettek. A tárolót időnként átnéztem, és elvétve pakoltam is bele újabb ereklyéket, amik utazásaim vagy a barátokkal, családdal töltött idő során keletkeztek. A csomag nőtt, a neki szánt hely a lakásban csökkent, így a racionális énem, valamint egy felmondás következtében keletkezett szabadidő és a belső igény arra ösztönöztek, hogy tegyem rendbe ilyenformán is az életemet.

Utazás az ismerős ismeretlenbe

Az emlékeimet egy szép délutánon egyszerűen kiborítottam a szőnyegre.

Úgy éreztem, fordulóponthoz értem, valami lezárult mögöttem, a továbbhaladáshoz pedig szükségem volt a rendre. Rendre a lakásban, rendre a szekrényeimben és fiókjaimban, és rendre a fejemben. Ezért is vágtam bele szinte az összes holmim átválogatásába. Kategóriák szerint haladtam, aminek az utolsó állomása a már említett kartondoboz lett. Az akciót egy olyan napra terveztem be, amikor tudtam, hogy egyedül leszek, hogy jó ideig ráérek, és senki sem zavar majd meg múltbéli barangolásaimban. A szelence kinyílt, én pedig ültem a szoba közepén, magam körül életem különböző korszakaival, legfontosabb és legmeghatározóbb élményeivel. Egyesével „rágtam” át magam azokon az érzelmeken, amelyek a tárgyakhoz kapcsolódnak. Bugyuta barátnős levelezések, egy darab a kamaszkori fogszabályzómból, busz-, metró-, vonat-, belépő- és koncertjegyek tucatjai, fényképek, oklevelek, a gimnazista éveimet szimbolizáló saját kezűleg szőtt táska, egy szakítás utáni búcsúlevél, az első szemüvegem, egy ütött-kopott felmatricázott tolltartó, és sorolhatnám napestig, mennyi minden tárult elém, ami hol szívszorító, hol mulatságos, hol pedig végtelenül örömteli és boldog pillanatokat okozott.

„Mindentől messze, a szívhez közel”

Terápia volt az a pár óra, amit azzal töltöttem, hogy átnéztem, kiválogattam és szanáltam a régi dolgaimat.

Volt, ami maradt, de volt, aminek mennie kellett, és nem bántam, sőt! Sok minden új értelmet nyert, mások éppen így kerültek a helyükre. Van, amit azon a délutánon értettem meg igazán, és tudtam lezárni magamban, bizonyos eseményekre pedig a lomtalanításnak köszönhetően sikerült emlékeznem. Naplórészletekből olvastam ki például néhány olyan hétköznapi részletet, amit már egyáltalán nem tudtam felidézni, mégis életre keltett egy miliőt, és új (vagy épp elfeledett) tulajdonságokat mutatott meg a szeretteimről.

Fantasztikus utazás volt ez, amiben magamra találtam, amiben igazán önmagam lehettem, mélységeivel és magasságaival olyan pozitív erőt és előrelépési lehetőséget adott, amit sosem hittem volna. Mialatt szortíroztam, újraéltem, nevettem és sírtam, örültem és szomorkodtam, közel kerültem a bensőmhöz, eltávolodtam a jelentől, mintha nem is lakás közepén ültem volna, hanem inkább a saját belső világom legmélyére kerültem volna, ahol tornádószerűen kavargott körülöttem minden, ami valaha voltam és vagyok. Az ártatlan rendrakás ötlete végül egy több napig tartó gondolatárammá nőtte ki magát, ami végső soron (és főleg így utólag visszatekintve) egy nagyon hangsúlyos eseménnyé vált az életemben.

Receptre írnám fel!

Nagyon sokan menekülünk az emlékeink elől, félünk a feldolgozástól, az elengedéstől, nincsen eszközünk a továbbhaladásra, ezért inkább a múltban ragadva, kérdések tucatjaival a fejünkben éljük a mindennapjainkat. Felhalmozunk, képtelenek vagyunk megválni dolgoktól, mert egy-egy családtagunkat, korszakunkat, a fénykorunkat látjuk, érezzük bennük. Az emlékeink és a közösen megélt pillanatok helyett a kézzel foghatóhoz ragaszkodunk, ezek azonban idővel – főleg ha nem egy szekrényben megbúvó dobozról, hanem a lakásunk jelentős részéről van szó – elnyomhatnak, és akadályozhatnak életünk szabad megélésében. Pedig megválni a tárgyainktól felszabadító érzés, amire nagyon sok embernek terápiás célzattal lenne szüksége. Igenis kell, hogy időről időre újra találkozzunk az életünk legfontosabb eseményeivel, élményeivel, majd mérlegeljünk: elbúcsúzunk tőle (vagyis magától az emlékeztető tárgytól), miközben hálát adunk, hogy történt velünk valami különleges, vagy halmozunk tovább, és a fájdalmas nosztalgia miatt talán sosem vesszük elő őket, netán hagyjuk, hogy a fejünkre nőjenek, és az életterünket is elvegyék?

Az érzelmi lomtalanítás megmentő ereje

Az emocionális szanálás legalább olyan fontos dolog, mint megszabadulni a lakásunkban felhalmozódott szeméttől, elromlott használati tárgyaktól, elhasználódott ruháktól, kinőtt, idejét múlt holmiktól. De míg a hétköznapi tárgyainkat többé-kevésbé tudjuk függetleníteni, személyes, érzelmi töltetű dolgainkat már nehezen.

Annak érdekében, hogy a gyakran idealizált múlt helyett képesek legyünk a jelenben élni azzal az érzelmi örökséggel, amit a korábbi éveink adtak, érdemes belevágni otthonunk, emlékeink és a lelki világunk lomtalanításába.

Az emlékes dobozom válogatása közben többször is nehézségekbe ütköztem. Rakosgattam a „megtartom” és „megválok tőle” kupacok között azokat a dolgokat, amelyekre ránézve nem tudtam azonnal eldönteni, maradjon vagy menjen. A hezitálás nem könnyű, az elbizonytalanodás pedig gyakran eredménytelenséget szül. Ilyenkor jó, ha tudatosak vagyunk, és megkérdezzük magunktól: tényleg ez az apróság tartja életben az emlékeimet? Ha igen, akkor hagyjunk neki helyet további életünkben, ha viszont nem, nyugodt szívvel és jóérzéssel köszönjünk el tőle.