Neked elmesélem – Egy eltűnőben lévő világ, Görbeország hírnöke
A jelen tünékenysége már fiatal lányként megérintette. Különös vágyként él benne, hogy megőrizze a jelent, hogy megfogja az időt, hogy valahogy „eltehesse” az öröklétbe. Egy eltűnőben lévő világot, Palócföldet járja és fényképezi tizenhét éves kora óta. Számtalan idős nő és férfi engedte be otthonába, a régi korok világába. Ő figyel, hallgat, tanul, és megmutat nekünk olyan emberi arcokat, amelyek láttán a leghűvösebb szív is felolvad. Mohos Zsófia dokumentarista fotográfus története és Görbeország világa.
Az írás már podcast formájában is meghallgatható, amely a cikk végén elérhető.
Amióta csak írni tudok, jegyzetelek, naplót vezetek, például felírtam, hogy „ma, 2001. január 28-án anyuék átrendezték a hálószobát”. Volt, hogy csak azt körmölgettem egymás után, hogy „elmúlik, elmúlik, elmúlik”. A jelen tünékenysége már fiatal lányként megérintett. Megrázott, hogy a pillanat, amelyben boldog voltam, egyszer csak volt, nincs. Foglalkoztatott a kérdés, hogy mit tehetek azért, hogy ne felejtsek, hogy emlékezzek.
Különös vágyként élt bennem, hogy megőrizzem a jelent, hogy megfogjam az időt, hogy valahogy „eltehessem” holnapra, az öröklétbe.
Figyelek és fényképezek, hogy tisztán lássak. Nem sajnálom az időt arra, hogy hosszan elnézzek valamit, hogy megálljak valami előtt, ha szép, ha furcsa, ha megható, ha látok egy kislányt teli szájjal mosolyogni, vagy vadludakat szállni a lemenő nap fényében…
Sokáig írónő akartam lenni, mert szeretem a történeteket, nemcsak hallgatni, kitalálni is. Megindul a képzeletem egy romos, omladozó, de valaha életeket látott épület vagy egy sorban álló nő láttán, aki percenként pillant az órájára, és a tárgyaktól is, amelyek letűnt korokról mesélnek. A múlt iránti tiszteletemet anyukámtól kaptam, aki régész volt, az őskorral foglalkozott. Ő tanított meg arra, hogy a múlttal foglalkozni kell, meg kell őrizni. Rendszeresen jártam vele kiállításokra, múzeumokba, ásatásokra. 7 ezer éves házak nyomait kutatták úgy, hogy a föld színéből állapították meg az oszlopok helyét, hogy hogyan is nézhetett ki valaha az a ház. A mi házunk antik bútorokkal volt tele, ami miatt a karácsonyaink olyanok voltak, mint egy húszas évekbeli képeslap. Anyukám értette és érezte a régi korok hangulatát.
Huszonkét éves koromig Budapesten éltem. A belvárosba jártam egyetemre, de a nyarakat, sőt sok hétvégét is a nagymamám Nógrád megyei víkendházában, Kisecseten töltöttem, amely idővel jóval több lett, mint egy víkendház. Nagymamám elkezdte művelni a földet, majd nem volt rest segítséget kérni a falusiaktól, Jani bácsitól, hogy ha tud, jöjjön segíteni lekaszálni a gazt az elhanyagolt kiskertben. Hamarosan Bözsi néni is csatlakozott, aki a szőlőmetszésben segédkezett, és így egyszer csak bekapcsolódtunk a falu életébe. Én már beleszülettem ebbe a létformába. A faluban engem tősgyökeres kisecsetinek is gondolnak.
Nagyapám tragikus hirtelenséggel és igen korán távozott az élők sorából, majd anyukám egyetemre ment, így azt hiszem, mamika az egyedüllét elől menekült bele az új házba, az új közegbe. Így alakult, hogy az első barátom Zsuzsika néni lett, egy népviseletes, bő szoknyás néni. Ahova ő ment, oda mentem én is. Állatokat etettünk, bárányokat legeltettünk. Ő nem csinált abból faksznit, hogy ott van mellette egy óvodás, és vele játszani kell. Kézen fogott, vagy még azt sem, és vitt magával. Amíg ő szénát szedett, én mellette szaladgáltam a mezőn.
Az otthon melegét Kisecset adta, a parasztház, ahol se víz, se gáz nincs bevezetve, ahol harminc éve ugyanabból a narancssárga lavórból fürdünk.
Ahol a tisztaszoba olyan, mint egy múzeum, ahol a ház rései recsegnek-ropognak, ahol az ablakból látni a fukszialila muskátlikat, ahol a kályha közelében libabőrös leszek, ha átfut rajtam a tűz lágy melege. Hozzám ez az élet áll közel, nem a város, ahol „egyszerűbben” is élhetek. Kisecseten a legnagyobb gondom az, hogy hozzak-e még be fát a kamrából, vagy elég lesz estére az, ami már bent van. Kitisztul az elmém, és az élet leegyszerűsödik. Rájövök, hogy megvan mindenem, nincs szükségem semmi többre. Számomra ez maga a béke.
Itt, Kisecseten kezdtem el fényképezni tizenhét évesen az első fényképezőgépemmel. Mindkét nagyapám, sőt apukám is fényképezett, igaz, csak kedvtelésből, de az akkori viszonyokhoz képest egész komolyan vették a fotózást. Így családi támogatással, de főleg édesapám nagy egyetértésével indultam el az úton. Elkezdtem járni a falu és a környék lakosait, hogy meghallgassam a történeteiket. A második-harmadik találkozásnál kezdtem el fotózni őket, amikor már nem álltak meg mondat közben, ha felemeltem a fényképezőgépet.
Zsuzsika néni volt az első, akit mindenhová elkísértem a fényképezőgépemmel. Az első képek róla a juhok legeltetésekor készültek – szeretem, ahogyan arca rezdülései mesélnek a munkával és küzdelemmel teli életéről, a reményről. Nemsokára nyolcvanéves lesz, de nem lehet olyan korán kelni, hogy ne azt lássam, ő már mosott, kiteregetett, szoknyái és kötényei a szélben lengedeznek. Megtudtam, hogy Zsuzsika néni még a Hősök terén sem járt sosem, pedig tavaly augusztusban a róla készült fotóim közül több is látható volt a Műcsarnokban. Ezért útra keltem vele, és elhoztam őt Budapestre. De nem ő volt az egyetlen, aki sosem tette ki a lábát a faluból. A 96 éves János bácsi, aki a földnek és az állatoknak élt, mesélte, hogy egyszer elvitték őt Pestre, ahol kaphatott volna jobban fizető állást, de ő még aznap visszajött. „Nem tudtam volna ott élni.” Kérdeztem tőle, hogy „soha nem vágyott máshova?”.
„Itt születtem, itt is halok meg” – mondta határozott természetességgel, boldogan. Elgondolkodtat, hogy ma megtehetünk bármit, kezdhetjük a napot Párizsban, az estét folytathatjuk Rómában, és mégsem vagyunk nála boldogabbak.
Érettséginél már pszichológia szakra készültem, de nem voltam elhivatott. Egyik hazafelé tartó úton, a HÉV-en a kémiatanárnőm mondta, hogy milyen sokat segít a kisunokáján a gyógytorna. A beszélgetés után beírtam a felvételiző papírom utolsó rubrikájába, hogy gyógytornász szakirány. Nem volt átgondolt a döntésem. Az érettségi előtt néhány nappal, amikor már mindenből felkészültem, ami a pszichológiához kellhet, közöltem, hogy gyógytornász leszek. Az is lettem, de nem találtam meg benne önmagam. Végül TSMT-vel, gyerekek fejlesztésével kezdtem el foglalkozni. Ez egy olyan terápia, amely során a mozgáson keresztül, többféle csatornán át adott ingerekkel tudunk hatni a gyerekek fejlődésére. A diplomám megszerzésével párhuzamban végeztem fotográfusként is. Sokszor kérdezik, hogyan fér meg ez a kettő egymás mellett, de úgy gondolom, a fotográfia is egyfajta terápia.
Kisecset százötven fős lakossága között híre kelt a fotóimnak, hogy van egy huszonéves, különös, kíváncsi lány, aki betér nénikhez, bácsikhoz, beszélget, hallgat, figyel és fotóz. Így a 2015-ös kisecseti falunapra az önkormányzat elkért tőlem néhány fotót, kinyomtatták A4-es papírra, és felragasztották fatáblákra, hadd lássa mindenki, aki arra jár. A képek alatt először láttam a kiírást: Mohos Zsófia, Görbeország. Boldog voltam. Ez volt életem első „kiállítása”.
Görbeország – a kifejezést Mikszáth Kálmántól kölcsönöztem, ő nevezte így szülőföldjét, Palócföldet, a vidéket, ahol nemcsak őrzik, hanem még élik is az eltűnőben lévő hagyományokat, egy elmúlt élet maradványait. Hiszem, hogy aki egyszer ellátogat ide, annak szívét rabul ejtik a görbe dombok, a csendes házikók, a halovány fények, a fejkendőbe bugyolált ősz hajú, kedves emberek. A szegénység és a munkanélküliség mellett ez egy mesebeli, zárt, összetartó világ, ahol még közösségben élnek, ahol tudják, hogy kinek mi fáj, hogy ki mit élt át, hogy most kire kell egy kicsit jobban odafigyelni…
Összetartoznak. És nekem ez a közösségélmény nagyon tud hiányozni, mert ez az érzés megtart, gyökereket ad.
Nekem soha nem volt fotós példaképem, akinek a képeit etalonként tartottam volna számon. De van egy fotográfus, a 84 éves Korniss Péter, aki a hatvanas években kezdte el fotózni az eltűnőben lévő paraszti világot Erdélyben, majd egész Magyarországon. Az ő könyveit nézve azt éreztem, hasonlók vagyunk. Minden sorával egyetértettem. Hónapokig azon morfondíroztam, hogyan találkozhatnék vele. Amikor először beszéltünk, kiderült, hogy ő is szeretett volna megkeresni, egy megjelent rimóci máriás lány fotóm után… Péter adta meg azt a visszajelzést számomra, hogy jó az út, amin járok. Éreztem, hogy a véletlen mögül Isten arca mosolyog rám.
Amikor 2020 februárjában először olvastam a Magyar Művészeti Akadémia kiírását a művészeti ösztöndíjra, mindenképpen valamilyen palócokhoz köthető témát szerettem volna keresni. Még a járvány kezdete előtt beültettem a 15 hónapos kisfiamat a kocsiba, és elindultam vele Nógrád megyébe. Előtte végeztem egy kis kutatómunkát. Felvettem a kapcsolatot önkormányzatokkal, művelődési házak vezetőivel. Több falut is végigjártam: Terénytől Bujákon át Rimócig. Rimóc érintetlen szépsége, a faluba vezető egyetlen műútja és néma utcái magával ragadtak. A vállamon fotóstáskával, kezemben jegyzetfüzettel és a fotókönyvemmel érkeztem meg a nénik kapujaihoz. Olyan lehettem, mint egy tanulni vágyó diáklány. A kapuk többnyire gyorsan és szeretettel nyíltak ki előttem. Lapozgatva a fotókönyvemet, hamar megtaláltuk a közös hangot, a közös kapcsot: Nógrádot, Palócföldet és Görbeországot. Ahogy alakult a koncepció, elém került Kupuszina, a legdélebbi szerb palóc falu neve is. Elvarázsolt az a tény, hogy Nógrádtól több száz kilométerrel távolabb él egy olyan közösség, akik beszédükben, hagyományaikban, viseletükben magukban hordozzák a palóc gyökereiket.
Vak elszántsággal és mély akarattal írtam meg a munkatervemet: Rimóc és Kupuszina életét szeretném követni és bemutatni a következő három évben, az ösztöndíj ideje alatt.
Az esélytelenek nyugalmával pályáztam, de megkaptam a lehetőséget.
Rózsika néni mondta mindig, eres, dolgos kezeivel megfogva a vállam, hogy nyomatékosítsa mondandóját: „Zsófikám, csak a hit, a remény és a szeretet van, na meg az akarat! És az akarat az, ami visz!”
Sok olyan asszonyi sorsot láttam, akik elrendezett házasságban élték le az életüket. Volt, aki a nyolcvan éve alatt senkinek sem mondhatta el, hogy bántalmazták, hogy amikor megverte a férje, és ő elment az anyósához, hogy „nézd, mit tett velem a fiad”, azt a választ kapta: „Ez a te szégyened. Menj haza, és két hétig ki se gyere hazulról, mert ezt nem láthatja senki.” De olyanok is vannak, akik már vagy húsz-harminc éve özvegyek, mégis minden áldott reggel felhúzzák a megdagadt ujjukra a jegygyűrűt, és a férjük fényképe mellett térnek nyugovóra.
Terka nénihez délben érkeztem meg. Éppen imádkozott. Zavarban volt, látszott rajta, hogy szépen szeretne fogadni, de közben imádkoznia kell, mert delet ütött az óra. Dilemmázott pár percig, majd azt mondta: „Hát, most akkor én még az Úrangyalát elimádkozom. Úgyhogy lehet csatlakozni”. És ő teljes természetességgel összekulcsolta a kezét, és folytatta a félbeszakított imát. Bözsi nénit is megszerettem. Ő most októberben halt meg, de még utolsó alkalommal átölelt. Pedig nem szokásuk az érintés. Ő egész napokat töltött a nyári konyhájában, nem szeretett a házban lenni, azt mondta, ott mindenről emlékek jutnak eszébe. Ott voltam a temetésén, és eszembe jutottak a szavai: „A temető legfelső sarkában lesz a sírhelyem. Kérdezték is tőlem, miért pont azt a félreesőt választottam. Hát, megmondtam nekik. Ott a szélén rám fog először sütni a nap. Az egész temetőben először engem fog érni a napfény.” És így lett.
Ha azt kérdezed, ki vagyok, ma már határozottan tudom, és ebben az önismeretben ők, akik megélték a második világháborút, sokat segítettek.
Amikor látsz olyan embereket, mint például Zsuzsika néni, aki minden napfelkelténél, nyolcvan év után is, újra és újra rácsodálkozik a saját faluja szépségére, vagy látod Bözsi nénit, ahogy külön-külön megsimogatja a virágait, mondván, hogy azoknak is lelkük van…
Változol. Tanulsz és fejlődsz. Olyan ember vagyok, akinek a lelke egy része a múltban él, míg a másik fele a jelent csodálja, a jelenben küzd az álmaiért, mert akar. Tudom, hogy mit akarok. Küldetésem van. És ezért a küldetésért mindent vállalok.
A történetet Mohos Zsófia dokumentarista fotográfus emlékei alapján írta Kosztin Emese.
Az írás podcast formájában is meghallgatható, Parti Nóra előadásában:
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Neked elmesélem – A séf és a kertész
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
