Summa Technologiae

Egy fehér galamb szállt az érseki palota ablakpárkányára, ahol mindig akadt néhány kis mag a madarak részére, amikor belépett a vendég az érseki szobába. 
– Hogy van Barbara? – kérdezte az érsek aggódva, hellyel kínálva barátját.
– Tudod, hogy én is, de ő különösen nehezen viseli, hogy már tizenegy éve próbálkozunk, és még nem jött össze a gyermek… Egyre többet gondolkodom azon, hogy talán a munkája is közrejátszik ebben – masszírozta meg a homlokát a vendég, majd elkomorodott. – Talán a radiológia nem tesz jót a méhének. – Nagyot sóhajtott és elmosolyodott, barátságosan kezet nyújtott:
– Hát már majdnem elfelejtettem gratulálni neked, hogy érseknek neveztek ki! 
– Ugyan már! – fogadta a gratulációt a vendéglátó. – Az Úr nem hivatalt, hanem feladatot bízott rám. Mármint, ha ezt nekem elhiszed – mosolyodott el a főpap. 
– Tudod, hogy én morális okokból nem hiszek istenben…
– Miért, drága barátom? – kérdezte bizakodóan, bízva abban, hogy esetleg most több sikerrel járhat Krisztus érdekében.
– Annyi szörnyűség történt csak az utóbbi néhány évtizedben, hogy egyszerűen nem tudok egy olyan atyában hinni, aki mindezt hagyta, hagyja megtörténni. A nácik elpusztítottak belőlünk hatmilliót, és a családom is odaveszett volna, ha nem lettünk volna katolikusok – és nem lettek volna olyan barátok, amilyen te vagy...
– Akkor miben hiszel? – kulcsolta össze kezeit a pap.
– Szerintem párhuzamosan két evolúció is zajlik: egy biológiai és egy technológiai, ez utóbbit az ember indította útjára – kezdte lelkesen a vendég. – Most azon dolgozom, hogy az ún. technoevolúció erkölcsi aspektusaira válaszokat adjak, mert lehet és kell is adni. Ahogy fejlődik a világ, egyre inkább látjuk, hogy hogyan kellene a föld összjövedelmét igazságosan elosztani. Az orvostudomány sikerei a halálozási arányszám csökkentésével elérik majd, hogy a népesség egyre tovább éljen, a csecsemőhalandóság csökkenésével pedig a világ népessége hatalmas arányú gyarapodásnak fog indulni! Az életkörülmények javulásával ugyanakkor a technológia az élet elsekélyesedésének eszközévé válhat, valamint a tömegkommunikációs eszközök a szellemi javak engedelmes megsokszorozóiból „kulturális selejttermelőkké” válhatnak…
– Ez nagyon érdekes! Tehát azt mondod, hogy a könyvnyomtatás után ez lesz az újabb forradalom, ami átalakíthatja az emberek életét?
– Pontosan! Sőt, épp tegnap fejeztem be az Introellektronika című fejezetet, ami arról szól, hogy a tudomány mítoszai, az elektrokrácia veszélyei, a kibernetika és szociológia, az elektronikus agyak hitei, vagy éppenséggel az információval járó kihívások milyen jövőt hozhatnak! Holnap a fantomológiáról fogok értekezni, ami nem más, mint a természetben elő nem forduló, kreált modellek, amelyek mesterségesen létrehozhatóak.
– Mesterségesen létrehozható modellek…? – kérdezte értetlenül az érsek.
– Igen! – válaszolta lelkesen a barátja. – Világok teremtéséről és információk tenyésztéséről, illetve az automatikus univerzális plagizátorról van szó. De ezekben semmi természetfölötti nincs: természeti törvényeken alapuló matematika az egész, vagyis algoritmusok. Ez elvezet minket a kiborgizálás és az önfejlődésű gépek kérdéséhez.
– Önfejlődésű gépek? De hiszen ez sci-fi, nem?
Ekkor a vendég elnevette magát.
– Tudod, Lolek, a híres prágai rabbi, Júda Löw ben Becalél, korának elismert gondolkodója, és egyben a titkos zsidó tan, a kabbala követője volt a 17. században. Nevéhez nagyon érdekes legenda fűződik: a prágai gólem története. A legenda szerint Júda Löw rabbi egy varázserejű papír segítségével életre keltett egy, a Moldva folyó medrének agyagából összegyúrt teremtményt, ami vagy – tette hozzá az író – aki segített a rabbi helyett elvégezni a szombaton felmerülő munkákat. A történet szerint a rabbi inaktiválni is tudta a gólemet, méghozzá úgy, hogy az Isten nevével ellátott papírdarabot – vagy egy isteni algoritmust? – egyszerűen kivette belőle, mintha csak egy konnektorból húzná ki. A rabbi teremtménye győzelem volt a halál felett: a lényt csodával teremtette meg porból és hamuból. Summa summarum: a gólem egy robot volt.
– A robot szót mindig is nagyon érdekes szónak találtam, Stanisław, ráadásul a kabbalában különösen nagy jelentőségük van a szavaknak – de mindannyian tudjuk, hogy a szavaknak nemcsak súlyuk, hanem erejük is van...
– Hát igen, tőlünk nyugatabbra csak kevesen tudják, hogy ez szó, amelyet ma már az egész világ használ, eredetileg a cseh robotából származik, és munkát jelent. Ahogy a gólemnek is volt munkája: szombatonként elvégezte azt, amit a vallás tiltott. Ezzel a szóval először, ilyen kontextusban a nagy cseh író, Karel Čapek könyvében találkoztam, méghozzá a Rossum univerzális robotjai című drámájában. Akkor figyeltem fel rá igazán, amikor megtudtam, hogy a születésem évében jelent meg.
– És mi lesz a munkád címe? Egyszerűbb lesz a címe, mint ez a robotos, ugye?
– Summa Technologiae.
– Csak nem Aquinói Szent Tamás könyvére, a Summa Theologicára akarsz utalni?
Stanisław Lem mosolyogva biccentett.

Stanisław Lem (1921–2006) nem tartotta magát sci‑fi-írónak, de nagyon foglalkoztatta az a kérdés, hogy vajon egyedül vagyunk-e az univerzumban. Leghíresebb regényét, az 1961-ben megjelent Solarist George Clooney főszereplésével Steven Soderbergh író-rendező is filmre vitte 2002-ben. A történetben az emberiség egy olyan magas intelligenciával találkozik, amelyet nem tud értelmezni. Egy későbbi írása (A kudarc) is azzal foglalkozik, hogy eddig vajon miért nem vettünk észre nálunk értelmesebb lényeket az univerzumban, és miért nem találkoztunk velük. Szerinte erre több válasz is adható: lehet, hogy szándékosan rejtve maradnak előlünk, vagy már meghaladták az űr felfedezését, sőt, talán magát a teret is. Önmagában a technológiai fejlődéssel szemben Lem nagyon kritikus volt, azt is felvetette, hogy egy olyan civilizáció, amelyben a technológia mindenki egyéni szükségletét kielégíti, egy második kőkorszakba juttatja annak tagjait, hacsak nem elég fejlett a társadalom. 
Lem, akinek személyes jó barátja volt Karol Józef Wojtyła (becenevén: Lolek), a későbbi II. János Pál pápa, egyik fő művének tartotta az 1964-ben megjelent Summa Technologiae című írását. Négy évtizeddel később a Szempillantás című művében áttekintette, hogy korábbi gondolatai mennyiben és hogyan váltak valóra 2005-re: egy évvel a halála és két évvel az érintőképernyős mobiltelefonok első generációjának mintapéldánya, az első iPhone megjelenése előtt. 
1976-ban az amerikai Science Fiction Writers of America (SFWA) tiszteletbeli tagságot kívánt adni Lemnek, aki ezt elutasította, mondván, hogy a kortárs sci-fi-irodalom sekélyes és alacsony színvonalú. Sokoldalúságára és munkabírására jellemző volt, hogy még Philip K. Dick – a Szárnyas fejvadász című film alapjául szolgáló regény, az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? írója – is arra vetemedett, hogy az FBI‑nak levélben jelezze 1974 szeptemberében, hogy Stanisław Lem nem lehet valós személy, mivel minden bizonnyal egy egész bizottság ontja a neve alatt megjelenő műveket a kommunista párt megrendelésére.
Lem fia 13 évnyi házasság után született meg.

Kép

Részlet a „Solaris” című filmből, kép: Profimedia - Red Dot

A szegedi Löw Lipót és Löw Immánuel rabbik Júda Löw ben Becalél leszármazottainak tartották magukat. Löw Immánuelt, bár a Horthy-rendszerben magyar felsőházi tag volt 1927 és 1939 között, a magyar nácik ugyanúgy az Auschwitz felé tartó vonatra rakták fel, mint sorstársait. Zadravecz István püspök – Mindszenty József bíboros támogatásával – személyesen járt közben a belügyminiszternél szabadon bocsátása érdekében. Szeged főrabbija néhány héttel később, egy budapesti kórházban hunyt el, 90 éves volt.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Hét éve házasodtak össze, ráadásul hivatásuk is összeköti önöket: közösen üzemeltetik impozáns budai magánrendelőjüket. Mi az önök története, hogyan találtak egymásra?

Dr. Biró Gyula: Az igazság az, hogy mi régóta ismertük egymást, csak nem voltunk szabadok. Nagyjából egyidőben lettünk szabadok, és éreztük, hogy együtt szeretnénk folytatni az életünket.

Dr. Dömötör Eszter: Az elmúlt húsz évben szakmán belül vissza-visszatérő alkalmakkal, szakképzéseken, szakmai megbeszéléseken feltűnt Gyula. Mindannyiszor éreztem, hogy valahogy nagyon közel áll hozzám, de fogalmam sem volt arról, hogy ezt – mint jóval később kiderült – ő is igy érezte velem kapcsolatban. Vonzalmat éreztünk, de nem tudtuk, hogy ehhez hogyan viszonyul a másik. Hét éve kerültünk abba a helyzetbe, hogy szabadon beszélgetni merjünk, innen indult a mi kapcsolatunk, ami aztán elég gyorsan alakult. Hozzáköltöztem, a lakásomat eladtam, vettem egy újat, amit felújítottunk, és ebből lett a közös rendelő.

Mi az oka annak, hogy mindketten a segítő pályát, az orvosi hivatást választották?

Dr. Dömötör Eszter: Én szakmaváltó vagyok, az egyetemen a biológia, a biokémia és az agy működése érdekelt, ezért tudományos kutatással foglalkoztam az idegrendszer területén itthon és külföldön. Akkoriban még nem éreztem vágyat az orvosi hivatásra, az egész csak lassan kezdett érlelődni bennem. A pszichiátria felé azért fordultam, mert kifejezetten foglalkoztatott az emberek viselkedése.

Volt pár saját élményem a negatív, másoknak szenvedést okozó magatartások láttán, és foglalkoztatott, hogy az emberek miért csinálják ezt.

Örülök, hogy harminchárom évesen váltottam, őszintén szeretem a hivatásom. Számomra nemcsak az a siker, ha egy páciensem meggyógyul például a szorongásból, a depresszióból, hanem az is, amikor képessé válik arra, hogy megvalósítsa az álmait és a céljait, vagy amikor érik, fejlődik a személyisége. Ilyenkor én is örülök, mert tudom, hogy ebben a felszabadulásban egy kicsit az én munkám is benne van.

Dr. Biró Gyula: Engem a kezdetekkor a szociálpszichológia vonzott. Gimnazista koromban kollégista voltam, s mint ilyen folyton szemtanúja lettem, amint a kortársaim rivalizálnak egymással. A rivalizálás sokszor torkollott agresszióba, és én ilyenkor, mint egy marslakó, figyeltem a történéseket. Módfelett érdekelt, mi hozza elő belőlük ezt a viselkedést. Tizenhét évesen már biztosan tudtam, hogy pszichológus szeretnék lenni. Felvettek az ELTE Bölcsészettudományi Karának Pszichológia szakára, ami akkoriban azért volt nagy szó, mert csupán 16-20 fő juthatott be. Az első munkahelyem az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet volt, ahol Bagdy Emőkével, az ő irányítása alatt dolgoztam. Tőle tudtuk, tudtam elsajátítani a klinikai, azaz gyógyító pszichológiát.

Eszterrel a folyamatos önképzésben hiszünk. Ami engem illet, munka mellett az imaginatív és a hipnoterápia különböző fajtáit tanultam itthon és külföldön. A ’90-es évektől a neuro-lingvisztikus programozás (NLP-NLPt) és az énállapotokkal (EGO-state) dolgozó pszichoterápia a fő kutatási területeim.

Előfordul, hogy egymást „analizálják” a magánéletben?

Dr. Biró Gyula: Nem szoktuk egymást analizálni.

Talán sokan hiszik, hogy két pszichiáter kapcsolata másabb, ha tetszik rejtélyesebb, mint bármelyik emberi kapcsolat, de ez nem így van.

Egymás analizálása inkább a romló kapcsolatokban jöhet elő. Nálunk hála Istennek ilyenről nincs szó. Az elfogadás, az empátia és a hitelesség mentén élünk, mindemellett a kettőnk közötti kommunikáció igencsak jó és élvezetes.

Dr. Dömötör Eszter: Szerintem bosszantó lenne, ha elkezdenénk mondani a másiknak, hogy miért olyan, amilyen, vagy, hogy hogyan kellene viselkednie. Mi a magánéletben a spontaneitás hívei vagyunk. Az viszont előfordul, hogy tanácsot kérünk egymástól egy-egy páciens kapcsán, de ilyenkor szoktam is jelezni, hogy „figyelj, szakma következik!”.

Egészen apró gesztusokból és a hangsúlyaikból érezhető, mekkora tisztelettel és szeretettel viseltetnek egymás iránt. Mely tulajdonságait csodálják a másiknak?

Dr. Dömötör Eszter: Nagyon szeretem és csodálom Gyulában azt, hogy szüntelenül árad belőle az egészséges derű, emellett a humora is remek. Az ilyesmit nem lehet tanulni, zsigerből jön.

Dr. Biró Gyula: Eszter pedig rendkívül elfogadó, kedves, és ha valamit csinálnom kell, inkább megkér, mint hogy elkezdene célozgatni, kioktatni vagy nyomást gyakorolni rám. Sosem mond olyat, hogy „bezzeg így kellene tenned”, vagy „ha szeretsz, akkor leviszed a szemetet”. Őszintén hálás vagyok neki ezért, és azért is, hogy remek társ, valamint, hogy hosszan és jó hangulatban lehet vele társalogni.

Dr. Dömötör Eszter: Egyébként az elfogadás és egymás határainak tiszteletben tartása mindkettőnk részéről megvan. Pont ez a titka annak, hogy sosem megyünk egymás idegeire.

A pszichiáterek, pszichoterapeuták munkája lelkileg igen megterhelő lehet. Nyilván fel kell vértezniük magukat valahogy a túlzott bevonódás és a kiégés ellen.

Dr. Biró Gyula: Tudatosan ügyelünk arra, hogy ne vállaljuk túl magunkat, hogy ne reggel 8-tól késő estig dolgozzunk.

Amerikaiak számolták ki, hogy 20 óránál többet pszichoterapeutának nem is lenne szabad dolgoznia, mert egészségtelen.

Régebben cikinek számított, ha valakiről kiderült, hogy pszichoterápiára jár. Összesúgtak a háta mögött, hogy „biztos nem teljesen normális”. Mennyire jellemző ez az attitűd ma a magyarokra?

Dr. Biró Gyula: Ma már teljesen természetes dolog pszichológushoz fordulni segítségért. Hét esztendőt dolgoztam Buda Béla professzor úrnál a Sportkórházban. Az ő munkássága és hatalmas tudása nagyon nagy hatással volt rám, meghatározó szerepet töltött be szakmai fejlődésemben. A Sportkórházba inkább érdem volt eljönni pszichológiai rendelésre, mint szégyen. Élsportolóink sokat emeltek a pszichológiai felkészítés presztízsén. Miután Szilágyi Áron 2012-ben aranyérmet nyert Londonban, több helyen is elsőként mondott köszönetet a sportpszichológusainak, és ez azért volt jó, mert ha egy sportolótól ilyesmit hallanak az emberek, eloszlik bennük a tévhit, miszerint csak az jár pszichológushoz, aki kicsit süsü.

Dr. Dömötör Eszter: Felsővezetők is jönnek pszichoterápiára, konzultációra. Persze nem verik nagydobra, hiszen az ilyesmi pont annyira személyes ügy, mint a szex vagy az anyagi helyzet.

Hipnoterápiával is foglalkoznak. Több ezer éves módszer ez, de mivel számos tévhit övezi, vannak, akik ódzkodnak kipróbálni.

Dr. Biró Gyula: Hát igen, Thomas Mann nem sokat használt a hipnózis hírnevének a Mario és a varázslóval, ráadásul a filmek is kételyeket ébreszthetnek az emberekben. Létezik úgynevezett showhipnózis, amikor a hipnózist bűvészmutatványokkal kapcsolják össze, de ez nagyon káros dolgokhoz vezethet. Tudok olyan dokumentált esetről, amikor egy ilyen show vezetője azt szuggerálta a résztvevőknek, hogy áramütés éri őket. A résztvevők persze beleélték magukat, s volt köztük egy olyan személy, akit korábban valóban ért már áramütés. Ő másnap infarktusban meg is halt.

A gyógyító hipnózis elsődleges célja, ahogy a neve is mutatja, a gyógyítás, vagyis, hogy a pácienseket megszabadítsa a lelki gondjaiktól. Lehet ez szorongás, depresszió, étkezési zavar, múltbéli traumatikus élmény, és még hosszan sorolhatnám.

Ebben a módosult tudatállapotban a kapott kérdésekre a hipnotizált páciens nem a megszokott válaszokat adja, és sokkal jobban kitárulkozik, lehetővé válik a feldolgozás. 

Segítségével felderítheti magatartása gyökereit, kapcsolódhat belső erőforrásaihoz, képességeihez, mozgósíthatja és felerősítheti azokat. Szokták kérdezni: mindenki hipnotizálható? Én erre azt szoktam felelni, hogy igen (kivéve, ha valaki skizofréniától vagy egyéb pszichotikus megbetegedéstől szenved), de a hipnoterápia sikeressége nagyban függ attól, hogy terapeuta és kliens között kialakult-e az úgynevezett bizalmi híd. Ha igen, akkor el lehet kezdeni a közös munkát, ha nem, akkor nem is érdemes belekezdeni.

Abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy önmagukat és egymást is tudják hipnotizálni. Van még valami, amiből erőt szoktak meríteni? Amivel feltöltődnek szellemileg és lelkileg?

Dr. Dömötör Eszter: Egymást sosem hipnotizáljuk. A mozgás, a kirándulás fontos szerepet tölt be az életünkben, de szeretünk utazni is. Szívesen nézünk történelmi filmeket, sci-fit és fantasyt is, mert gondolatébresztők. És persze ott vannak a családjaink, a barátaink – velük minőségi időt tölteni mindig üdítő.

Dr. Biró Gyula: A pandémia miatti kijárási tilalmat viszonylag jól viseltük. Pusztán a magunk szórakoztatására olvasgattunk, tanultunk. Volt, hogy leültem a számítógép elé, rákerestem valamire, elolvastam egy cikket, amiről eszembe jutott egy újabb szó vagy kifejezés. Rákerestem ezekre is, olvastam, aztán beugrott egy újabb gondolat. Ez az internetes szabad asszociációs szörfölés elképesztően szórakoztatott.

Dr. Dömötör Eszter: Én a kijárási tilalom alatt kezdtem el az akrilöntést vásznon. Magával ragadott a technika, és elkapott alkotás közben a flow. Kihasználtuk együtt és külön-külön is az időt, így számunkra viszonylag gyorsan telt a kényszerszünet.

Magyarországon, majd világszerte elsősorban Schunda Vencel Józsefnek és a Bohák-műhelynek köszönhető, hogy a 19. század utolsó évtizedeitől ez a főként a cigány kultúrába ágyazott, falusi kocsmákban, lakodalmakban használatos hangszer a polgári közönség körében is sikereket aratott: az operai, színházi és katonai zenekarok, majd szalonok, kamarazenei és szimfonikus művek megbecsült szereplőjévé válhatott. A 2015-ben hungarikummá minősített cimbalom mára a modern zeneművek és a dzsesszmuzsika aktív szereplője is.

Eredet és vándorút Európába

A legelső cimbalomszerű hangszerábrázolások Ninivéhez, az asszír birodalom fővárosához kötődnek. A cimbalom további őseinek a kínai selyemhúrokkal felszerelt Kint és az arábiai fennsíkról származó, négyszögletű szekrényhez hasonló Kanunt tartják, amelynek bélhúrjain acélpengetővel játszottak. A trapézformájú húros instrumentum a nagy népvándorlás idején került Európába, ahol a 16. és 17. században szinte minden országban elterjedt egyházi énekek kísérő hangszereként és a főúri udvarokhoz köthető szórakoztató zene instrumentumaként. A hangszert általában asztalra vagy térdre helyezve pengették, vagy verővel szólaltatták meg. Elnevezése és kivitelezése országonként változott (ezek a nevek a mai napig élnek): például az angol nyelvterületeken a hammered dulcimer, a német nyelvterületeken a Hackbrett, az olasz és spanyol nyelvterületeken a salterio és a psalterium, Közép-Europában a cimbalom és ennek változatai ismeretesek.

A cimbalom nyugat-európai fénykora a 17. század végére és a 18. század első felére tehető, amikor templomi és szalonhangszerként egyaránt népszerű volt, szonátákat, versenyműveket komponáltak rá.

Az időközben megjelenő modernebb hangszerek térhódítása folytán a 19. században a cimbalom Nyugat-Európában kiszorult a zenei színterekről, de tradíciója a nép körében fennmaradt.

Térhódítás Magyarországon

A cimbalom magyarországi megjelenésének pontos körülményei erősen vitatottak, mert hiányosak a történelmi adatok, és mert nem használták egységesen a hangszerneveket. A mai értelemben vett cimbalommal már 15. és 16. századi dokumentumokban is találkozhatunk. Az 1600-as évek magyar főúri zenéjében a cimbalom egyenrangú partnere lett a hegedűnek, a dudának és a virginálnak. Mivel a hangszer szólóban zenélésre és zenekari kísérésre egyaránt alkalmasnak bizonyult, nagy népszerűségnek örvendett a vándor cigányzenészek körében a 18. század végén és a 19. század elején.

A magyar kiscimbalmok főként házilag, ritkábban szakműhelyekben, különféle méretekben készültek – többnyire fenyőfa tetővel és hátoldallal, keményfa tőkékkel. Az 1800-as években egy kiscimbalom hangterjedelme általában két és fél–három oktáv volt. A cimbalom megszólaltatására két darab akác- vagy diófából készült verőt használtak, amelyeket abban az időben nem kötöttek be.

Az 1800-as évek második felétől kezdve a hangszer magyar jellegzetességgé vált.

„A magyar érzelemvilágának vannak olyan sajátos elemei, amelyeket semmiféle hangszer sem adhat vissza oly melegen, híven és közvetlenül, mint a cimbalom” – írta Schunda Vencel József, a kor kiemelkedő, világhírű hangszergyárosa, aki egyébként a reformtárogató megteremtője is.

Egyre több neves magyar zeneszerző kezdett felfigyelni a különleges hangszerre. A szabadságharcot követően a szinte nemzeti szimbólummá vált cimbalom Erkel Ferenc 1861-ben bemutatott Bánk bánjában kiemelkedő szerepet kapott, megszólaltatója fia, Erkel Sándor volt. Magyarországon ezzel új fejezet nyílt a cimbalom klasszikus zenei használatában.

A cimbalom története képekben: Jakob van Oostzanen: Krisztus születése (részlet cimbalmozó angyallal, 1512, Nápoly) - Cimbalom fesztivál 2011-ben (Forrás: Cimbalom Világszövetség) - Az első pedálos cimbalom és bemutatása 1874-ben. A cimbalomnál Pintér Pál (Forrás: Zenetörténeti Múzeum, Budapest)

„Zengő deszkától” a mesterhangszerig – innováció és világhír

A hangszer széles körű terjedésével párhuzamosan nőttek az irányába támasztott igények. A csehországi születésű Schunda Vencel József a család budapesti hangszergyárában az 1860-as években kezdte meg a cimbalom fejlesztését, majd 1871-ben bátyjától átvette a gyár vezetését, ahol idővel réz - és fafúvós, vonós- és ütőhangszereket készítettek alkatrészekkel együtt. Kitartó munkájának és külföldi tapasztalatainak köszönhetően neve néhány év leforgása alatt a nemzetközi élvonalba került.

A cimbalom történetének fontos állomása volt az 1873-ban megrendezett bécsi világkiállítás, ahol alakját, hangbeosztását és hangszínét tekintve egy lényegesen javított, de még pedáltalan cimbalmot állított ki Schunda, amelyet többek közt Ferenc József és Erzsébet királyné is megcsodált. A hangszert a kor ismert játékosai – Makai Pál, Bertók Sándor és Horváth József – szólaltatták meg.

Az igazi „reformcimbalom” 1874-ben született meg. Schunda a hangszertestet megnövelte, lábakra helyezte, hangterjedelmét kibővítette, és a harmóniák összezengését hangtompító pedálszerkezettel szüntette meg, így a hangszer alkalmassá vált a komolyzene előadására is.

Schunda olyan kiváló művészkörnek mutathatta be innovációját, amelynek tagjai közt megtaláljuk Liszt Ferencet, Erkel Ferencet, Richter Jánost, Erkel Sándort, Allaga Gézát és id. Ábrányi Kornélt is. Liszt haláláig őszinte csodálattal adózott az általa magyar zongorának nevezett reformcimbalomnak, amelyet a budapesti Zeneakadémián például Delibes, Saint-Saëns, Anton Grigorjevics Rubinstein, Ole Bull, Henryk Wieniawski és számos más művész, író és tudós tiszteletére rendezett estéin rendszeresen bemutatott, együtt Allaga Gézával (1841–1913), a cimbalomiskola szerzőjével, gordonkaművésszel. A folyamatosan fejlesztett cimbalom bejárta Európát: megszólalt a walesi herceg udvarában, a belga királyi család nászünnepén, Londonban, a török császár előtt és az 1878-as párizsi világkiállításon is.

A magyar állam ezeréves fennállási ünnepségére (1896-ban) a cimbalomipar annyira fellendült, hogy több mint 40 önálló iparos kb. 200 segéddel foglalkozott cimbalomkészítéssel, emellett a cimbalom külön zeneirodalommal is rendelkezett Allaga Gézának és Schunda V. Józsefnek köszönhetően, aki külön füzeteket adott ki népdalokból, opera- és operettrészletekből és egyéb zenei átiratokból. Schunda mestert művészek, kiállítási zsűrik, iparegyesületek, főhercegek, uralkodók jutalmazták és méltatták, emellett maga a király is kitüntette a Ferencz József-rend lovagkeresztjével. A 10 000. Schunda-cimbalom 1906-ban készült el, amely alkalomból nagyszabású ünnepséget rendeztek több kiváló író, művész és a „fővárosi IV—X. ker. vegyes ipartestület” kezdeményezésére.

Oktatás – hőskor és nehézségek

A magyar cimbalom külön tanszéket kapott 1890-ben a Nemzeti Zenedében Allaga Géza, 1897-ben a Zeneakadémián Kun László irányításával. Vitathatatlanok az érdemei a cimbalomirodalom és - oktatás terén Erdélyi Dezsőnek is, aki Allaga Géza után a Nemzeti Zenedében tanított, és számtalan átiratot készített. A 20. század kimagasló cimbalomművészei és egyben - tanárai voltak Fodor Janka, Rácz Aladár és Tarjáni Tóth Ida.

Kép

Rácz Aladár cimbalomművész (1932) - Kép: Fortepan, Adományozó: Bősze Ádám

A 20. századi zeneszerzők közül Bartók, Kodály, Sztravinszkij, Debussy, Saint-Saëns, Kurtág, Ránki, Kósa, Szokolay, Kocsár, Zádor és még sokan hozzájárultak műveikkel a hangszer világszintű ismertségéhez.

Trianont követően az elcsatolt részeken megszűnt a cimbalomoktatás, főként Budapestre szorult e tevékenység. A tanulók száma megfogyatkozott, Rácz Aladár Kossuth-díjas cimbalomművész 1958-ban bekövetkezett halála után pedig beszüntették a Zeneakadémián a cimbalomoktatást. (Rácz Aladár hírnevét többek közt az alapozta meg, hogy a ’20-as évektől barokk zeneszerzők műveit is megszólaltatta cimbalmon világszerte. Játéka akkora hatással volt pl. Sztravinszkijre, hogy a zeneszerző megtanult cimbalmon játszani.) Tarjáni Tóth Ida a budapesti első körzeti zeneiskolában az ’50-es években cimbalom-tanszakot nyitott, amelynek jelenlegi utódja a VI. kerületi Zeneiskola. Ő szorgalmazta azt is, hogy a ’60-as években ismét legyen a Zeneakadémián cimbalomoktatás.

További fejlesztések és modernkori követek

A cimbalom a 19. század végén újabb fejlesztéseken ment keresztül, amelyek közül a legjelentősebb idősebb és ifjabb Bohák Lajos nevéhez köthető: megállapították az optimális húrhosszúságot, amely a hangszer teherbírásával összhangban egyenletes hangzást biztosított, kibővítették a hangterjedelmet, emellett az ólommal súlyozott hangfogó rendszert rugós pedállal látták el. (A mester pedálrendszerét még Schunda cége is átvette.) A cimbalomkészítés lényegében azóta is a Bohák-féle rendszeren alapszik a környező országokban is. Bohák Lajos leghíresebb hangszerkészítő tanítványai Jancsó István és Frey Gábor voltak, akiket a Kovács Balázs és Nagy Ákos által képviselt fiatalabb generáció követett. Érdemes megemlíteni még Pavel Vsiansky cseh cimbalomkészítő mestert, aki Herencsár Viktória cimbalomművész-zeneszerző, a Cimbalom Világszövetség elnökének kezdeményezésére és szakmai tanácsai alapján 2002-ben megalkotta a könnyített szerkezetes cimbalmot, amelynek súlya az eredeti 100 kg-hoz képest közel a fele. A „Viktoria” néven is ismert modell nagy népszerűségre tett szert, a hangszer szállítása ugyanis lényegesen egyszerűbbé vált.

Kép

A Viktoria-modell (Forrás: Cimbalom Világszövetség)

A 20. század második felétől a hangszer népszerűsége tovább nőtt a híres cimbalomművészek, például Balogh Kálmán, Barcza Zsolt, Farkas Rózsa, Fábián Márta, Herencsár Viktória, Lukács Miklós, Szakály Ágnes, Szeverényi Ilona, Unger Balázs, Vékony Ildikó jóvoltából.

1991-ben, az első Cimbalom Világkongresszus alkalmával Pécsen megalakult a Cimbalom Világszövetség (CWA). A Szövetség célja a cimbalomcsaládhoz tartozó hangszereken játszó művészek, tanárok, hangszerkészítők, hangszertörténészek, kiadók, valamint a cimbalomcsalád hangszereihez kapcsolódó zenei szervezetek összefogása a cimbalomzene népszerűsítése, továbbfejlesztése érdekében. Kétévente kongresszust rendeznek mindig más országban, ahol a résztvevők bemutatják az eltelt két év újdonságait. A Szövetség jelenleg Európa, Amerika, Ausztrália, Ázsia 32 országának alapító és csatlakozó tagjaiból áll, de a kör folyamatosan bővül. (Részletek: www.cimbalom.org)

Felhasznált irodalom:
Schunda V. József. A czimbalom története (1907, Budapest, Buschmann P. könyvnyomdája)
Bokor József (szerk.). Allaga, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.)
Van der Meer, John Henry: Hangszerek az ókortól napjainkig. (Zeneműkiadó, 1988.)
Herencsár Viktória honlapja: www.viktoriaherencsar.com
Rácz Aladár – Wikipédia: https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%A1cz_Alad%C3%A1r
Magyar cimbalomművészek listája – Wikipédia: https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_cimbalomm%C5%B1v%C3%A9szek_list%C3%A1ja)
Külön köszönet Herencsár Viktóriának a szakmai információkért.

A cikk a Képmás magazin Hat hungarikum sorozata részeként jelent meg. A cimbalomról szóló, kapcsolódó novellát a Képmás magazin 2022. februári lapszámában találja.
A sorozat többi darabját itt olvashatja el: Hungarikum sorozat.

A cikk megjelenését támogatta:

A 9 éves Blanka mindig sietett haza az iskolából. Tudta, hogy várja az édesanyja – na, meg a mosatlan és a bevásárlólista. Blanka az anyja helyett elvégzendő feladatok miatt soha nem panaszkodott, számára ugyanis természetes volt, hogy így él. El sem tudta képzelni, hogyan is lehetne másképp. Amikor édesanyját skizofréniával diagnosztizálták, magától értetődővé vált számára, hogy a könnyebb és nehéz periódusokban is ott segít neki, ahol tud. Blanka ma már 24 éves, és élete legnehezebb időszakát éli, édesanyja ugyanis váratlanul kórházba került, rá pedig rászakadt a szabadság, amellyel képtelen mit kezdeni.

Most önmagáról kell gondoskodnia, de fogalma sincs, mire is van szüksége.

Azzal mindig tisztában volt, mi kell ahhoz, hogy édesanyja ne szenvedjen hiányt semmiben, ám arról halvány elképzelései sincsenek, hogy ő mit akar.

„Blanka családjában egyértelműen felborultak a családon belüli szerepek: a gyermek szülői szerepbe kényszerült. Ezt a jelenséget nevezzük parentifikációnak, azaz szülősítésnek. Amikor valamelyik szülő kiesik a rendszerből (ennek az oka lehet haláleset, válás, mentális zavar), a parentifikált gyermeknek – jelen esetben Blankának – korán fel kell nőnie. Rendszeresen az ő felelőssége a háztartási feladatok ellátása, a főzés a családnak, a csekkek befizetése, a bevásárlás. Nem arról van szó, hogy csak besegít a mindennapi teendők ellátásába, hanem arról, hogy mindez egyértelműen az ő feladatává válik. Blanka számára sajnos természetes, hogy háttérbe szorítja a saját vágyait, sőt már fel sem ismeri, hogy mi az, ami igazán jólesne neki. Idővel olyannyira természetessé válik saját másodlagos szerepének a megélése, hogy sokszor fel sem vetődik már benne, hogy egyszer az ő igényei is lehetnének a figyelem középpontjában. Ez hosszú távon óriási lelki és fizikai terhet ró rá, hiszen neki az lenne a feladata, hogy a kortársaival játsszon, vagy hogy házi feladatot készítsen. Egy ilyen gyermekkor később rányomja a bélyegét a párkapcsolatai minőségére, és csorbát szenvedhet az önbizalom is” – mondja Balkuné Szűcs Emese, aki szerint a parentifikáció egyáltalán nem ritka jelenség.

„A szülősítés ráadásul nemcsak a feladatok elvégzését jelentheti, hanem létezik úgynevezett érzelmi típusa is.

Ekkor az egyik szülő nem kapja meg azt az érzelmi támogatást a partnerétől, amelyet szeretne, ezt kompenzálandó bevonja a gyereket a saját magánéletébe, vagyis a gyerekét használja arra, hogy a saját igényeit kielégítse.

Előfordul, hogy az egyedül maradt szülő maga mellé emeli a gyermekét, és elkezd hozzá társként viszonyulni, mert érzelmi és/vagy fizikai támaszra van szüksége. A legfontosabb bizalmasaként neki önti ki a lelkét, neki sírja el a bánatát, vele beszéli meg a párkapcsolati konfliktusait is. Ez szintén nagy lelki terhet ró egy gyermekre.”

Miről ismerhető fel a parentifikált gyermek?

A szakember szerint az ilyen gyermekek (látszólag) határozottak, felnőttesen viselkednek, éretten és felelősségteljesen gondolkodnak, nagyfokú empátiával és szociális érzékkel rendelkeznek, maximalisták, ugyanakkor nem tisztelik a felnőtteket. Bizonytalanok önmagukban, sosem tudják, jól csinálják-e a dolgukat. Gyakrabban jelennek meg náluk szorongásos, depressziós, illetve testi tünetek, mint hasfájás vagy fejfájás, és előfordul, hogy pótlékul az alkoholt vagy a kábítószert választják.

Milyen felnőtt válik a parentifikált gyermekből?

A parentifikált személyek önmagukat és a saját gyermekkorukat nem tudják úgy megélni, ahogy kellene, így későbbi életükben folyton pótlékot keresnek, például kényszeresen segítenek másoknak, míg ki nem égnek, össze nem törnek az elvállalt feladatok terhétől. Hajlamosak lesznek olyan társat vagy párt választani maguknak, aki felett lehet „anyáskodni”, vagy akinek valamilyen „hibája” (alkoholizmus, egyéb függőség, önállótlanság stb.) van. Ha a lány áll be az édesapja helyére, vagy a fiú az édesanyja helyére, akkor azzal is probléma lesz, hogy nem lesznek képesek nőként, illetve férfiként viselkedni a későbbi kapcsolataikban.

A lány a férfiminőségeket hordozza majd túl erősen, a fiú pedig a kelleténél több nőies jellemzőt visel majd.

A korábbi vagy a jelenkori generációra jellemző inkább a parentifikáció?

„A háború után, egy letarolt országban a Baby boomer generációnak mindent az alapjairól kellett felépíteni. Akkoriban minden kézre szükség volt, vagyis a gyerekeket is bevonták a feladatokba. A fiatal fiúkat dolgozni küldték, hogy eggyel kevesebb éhes száj legyen a családban, és amíg a szülők dolgoztak, a lánygyermekre bízták a háztartást. Akik ebben nőttek fel, később úgy érezhetik, hogy kizsákmányolták, kihasználták őket, s mivel más mintát nem láttak, csak azt, hogy minden helyzetben helyt kell állni, később is tökéletesen meg akarnak felelni mindennek és mindenkinek. Sőt előfordul, hogy a gyermekeik is kontrollmániások, maximalisták lesznek. Én azt látom, hogy ma a ló másik oldalára kezdünk esni. A szülők egyre kevesebb feladatot adnak át a gyermekeiknek, ennek az a veszélye, hogy létrejön egy elkényeztetett, önállótlan generáció, amely elé sem szabályokat, sem kereteket nem fektetünk le.”

Hagyjuk meg a gyereknek a gyerekkort!

A szakember a parentifikáció elkerülése érdekében azt javasolja, hogy szülőként csakis olyan feladatokat adjunk gyermekeinknek, amiket a korukhoz, képességeikhez mérten meg tudnak oldani. Meg lehet őket kérni arra, hogy vigyék le a szemetet, hámozzák meg a krumplit, vigyázzanak a kisebb testvéreikre – a hangsúly itt az időlegességen van. Ne terheljük hosszú távon a gyereket, és ne várjuk tőle, hogy mindent úgy teljesítsen, mint egy felnőtt. Ha a feladatok elvégzését követően megdicsérjük őt, az elősegíti a pozitív személyiségkép kialakulását, s megalapozzuk, hogy talpraesett, egészséges lelkű felnőtt váljék belőle. Emellett fontos, hogy támogassuk az önállósági törekvéseit is, de mindezt csakis úgy tegyük, hogy a lelkét és az érettségét megfelelő tempóban és mértékben terheljük. A már parentizált személynek meg kell tanulnia átadnia magáról a felelősséget, s – akár pszichológus segítségével is – el kell jutnia a felismerésig, hogy nem dől össze a világ, ha nem vállal el mindent.

A fogyasztás tekintetében ártatlan (és csóró) ’90-es évek után Magyarországra is begyűrűzött a vásárlási őrület, a „mert megérdemlem” filozófiája. Önmagunk kényeztetése kezdetben csak a végre itthon is elérhetővé váló nyugati luxuscikkek, fűnyírók, színes nejlonharisnyák, hálós mandarin birtoklását jelentette, de a bálás rucik korát hamar felváltotta a fast fashion, a kisvárosokban pedig gomba módjára szaporodtak a plázák, megjelentek a hipermarketek, avokádóstul, datolyaszilvástul.

Korábban elképzelhetetlen, elérhetetlen dolgokra támadt igényünk, de ezek az igények gyakran köszönőviszonyban sincsenek a szükségleteinkkel.

Ebből ered a túlfogyasztás, amelynek egyéni szinten számos oka lehet, például addikció (boltkór), kontrollvesztés (impulzusvásárlás), konzumizmus („Már mindenkinek van az osztályban, csak nekem nincs!”), unalom, régi beidegződések, horror vacui (rettegés az ürességtől)... 
A két háború között a városi nagymamámék mindig tartottak otthon legalább 10 kiló lisztet („jó, ha van”), a falusi nagymamám pedig nem dobott ki és nem utasított vissza semmit, hisz „a VAN-tól nem kell félni”. De vajon tényleg nem? A kérdés költői, nyilván sok mindentől függ, de az bizonyos, hogy a régi családi minták átalakításra szorulnak azon szerencsés honfitársaink esetében, akik megengedhetik maguknak a luxust, hogy egynél több pár cipőt birtokoljanak egyszerre. Erre reagál a minimalizmus vagy a zero waste mozgalom egyre komolyabb itthoni követőtábora is. 
Ebbe az irányzatba illeszkedik a japán szerzőnő, Marie Kondo munkássága is, aki elképesztő sikereket ért el könyveivel, amelyek világszerte több millió embert érdekeltek, és amelyeket legalább 40 nyelvre lefordítottak. Két műve, a Rend a lelke mindennek és a Tiszta öröm magyarul is megjelent.

Tavaly saját műsort kapott a Netflixen, és 2015-ben az amerikai Time magazin beválasztotta a világ 100 legbefolyásosabb személye közé. 

A fiatal szociológuslányt gyerekkora óta érdekli a jelenség, ami legtöbbünket csak szimplán az őrületbe kerget: mitől van az, hogy egész nap pakolunk, a rendetlenség mégsem szűnik?  
Válasza szerethetően egyszerű: túl sok a cuccod és/vagy nincs helyük, ezért csak azt tartsd meg, amire igazán szükséged van, vagy ami megmelengeti a szívedet. Ez utóbbi kategória nagyon tetszik nekem, aki biztos, hogy zsebembe csúsztatok egy érdekes formájú kavicsot, összeszedek egy girbegurba faágat minden kutyasétáltatáskor. Nemcsak az maradhat tehát, amire minimálisan szükségem van a túléléshez, hanem az is, ami örömet okoz, ha ránézek, utána pedig már csak a pontos helyét kell kijelölnöm. 
A metódus kivitelezése már nem ennyire egyszerű, kategóriánként egybe kell halmozni mindent a szoba közepére, például az összes ruhaneműt vagy minden darab könyvet, és egyesével kézbe véve meg kell érezni, eldönteni, hogy annak a darabnak a birtoklása vajon még örömmel tölt-e el. Ez nem kevés munka, de megéri, hisz a végén garantáltan csak azok maradnak, amik boldogságot okoznak. Rengeteg döntést kell hoznunk közben, szembesülni régebbi választásainkkal és botlásainkkal, de nagyon megerősítő ezzel a technikával végighaladni a tárgyainkon, voltaképpen az életünkön. 
Édesen lökött dolognak hangzik az elnyűtt jógatrikómnak megköszönni az együtt töltött éveket, vagy épp azon tűnődni, tényleg tiszteletlen dolog-e a zoknijaimmal szemben, ha gombóccá gyűrve tárolom őket (végül arra jutottam, nem, ezért itt az én módszerem maradt). Mégsem ezeken a furcsa apróságokon akadtam fenn leginkább a KonMarizáskor.  
Van, amit nem tudok betartani, például a papírok kiszórása Magyarországon egyszerűen nem működik, hiszen itt az adózáshoz, az ingatlaneladáshoz és sok minden máshoz is rengeteg olyan szabály kapcsolódik, amely miatt évekig kell őrizgetnünk irreleváns dokumentumokat.

Azt sem tudom elképzelni, hogy barbár módon kitépjek könyvekből oldalakat a kedvenc idézeteimmel, vagy hogy bármi még használhatót kidobjak anélkül, hogy új gazdát keresnék nekik, hiszen attól csak a hulladékhalom lesz nagyobb.

Furcsa és szomorú, hogy a japán jóllétben mennyire fontos szempont a helytakarékosság, a letisztultság, a precizitás, ugyanakkor a segítségnyújtás, a megjavítás, az újrahasznosítás fel sem merül a szükségtelen tárgyakkal kapcsolatban. Ennek ellenére érdemes elolvasni Marie Kondo könyveit, magyar viszonyokra fordítva is hasznosítható belőle jópár gondolat. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Ha figyelemmel követik a 2019 óta létrejött bemutatóinkat, tapasztalhatják, hogy Vidnyánszky Attila Csárdáskirálynőjétől a Rátóti Zoltán rendezte Anne Frank naplója monooperán át, Bozsik Yvette meseszép János vitézén, a Marica grófnőn, a Hegedűs a háztetőn musicalen és immár a Rozsdalovagon át, de sorolhatnám Vincze Balázs La Mancha lovagját, Harangozó Gyula Diótörőjét, Balázs Zoltán monumentálisan minimalista Nine-ját, Stephen Medcalf hagyományosnak mondható rendezésű, csodaszép A mosoly országát, egészen Kiss Csaba Tajtékos dalok sajátos formanyelvű előadásáig, és most már eljutottunk egy teljesen egyedülálló színházi, zenei, zenésszínházi formanyelvű opuszig, a Veszedelmes viszonyokig, akkor bátran állítható, hogy a sokszínűség, a diverzitás igencsak jellemzi a Budapesti Operettszínház repertoárját. Nem titkolt szándékom, hogy minél szélesebb közönségrétegeket szólítsunk meg folyamatosan, és szoktassunk be a Budapesti Operettszínházba. Ebben kérem az Önök segítségét!” – zárta gondolatait Kiss-B. Atilla.

A sajtó képviselői azonnal a kettős szereposztásban színre vitt zenedráma díszletébe érkeztek, ahol nem csupán a legjellemzőbb dalok, mint a Szívhangok, a Hisztéria ária, az Utazzon el! és a Nem az én hibám hangzottak el az előadás szereplőinek közreműködésével, hanem a művészek: Kardffy Aisha, Kelemen Hanna, Angler Balázs, Janza Kata, Füredi Nikolett, Széles Flóra, Gubik Petra, Peller Anna, Kocsis Dénes és Sándor Péter meséltek a próbafolyamatról és a maguk által megformált karakterhez fűződő viszonyukról is. Az előadásban ugyancsak főszerepet alakító Polyák Lilla és Cseh Dávid Péter betegség miatt nem tudtak részt venni a sajtóeseményen.  

Kiss Csaba a Tajtékos dalok stiláris folytatásaként ismét egy francia darabot állított színpadra a Kálmán Imre Teátrumban. A rendező köszönetet mondott a kitartó és elszánt társulatnak, amellyel együtt a járványhelyzet okozta nehézségek ellenére is egy feszültségmentes próbaidőszakon van túl.

A darab egyik csodájaként az előadás zenéjét emelte ki: „Az, hogy ez egy ősbemutató, azt jelenti, hogy a világ és a szakma erről az előadáson fog először értesülni. Lenyűgözve néztem, ahogy Kovács Adrián zeneszerző rétegről-rétegre fejtette meg zeneileg a szerepeket. Mögöttünk van egy bonyolult regény, valamint több filmfeldolgozás előképei, mégis „egyénien” és saját ízlése szerint egy barokk világban elevenedik meg a mai gondolkodás, néha még Bartókot is ki lehet hallani.”

Kiss Csaba ugyancsak csodaként aposztrofálta a jelmezek világát, amely Berzsenyi Krisztina jelmeztervező munkáját dicséri. A színpadon nem csupán a sajtó képviselői, hanem maguk a művészek is első alkalommal látták a korhű, részletgazdag és rendkívül látványos jelmezeket, amelyek finoman, rejtve, elegánsan érzékeltetve tárják a néző elé az előadás túlfűtött erotikáját.   

„Ez egy súlyosan erotikus darab. Mindenkinek az a célja, hogy valakit lefektessen, vagy, hogy őt lefektessék, ezt különböző eszközökkel próbálják elérni. Az előadásban viszont egyetlen mell ki nem villan, egyetlen igazán trágár kifejezés nem hangzik el. Ezt azért kell kihangsúlyozni, mert a rokokó erotikában a lényeg a képzeletben van. Úgy erotikus, hogy stílusa van. Néhány jelenet úgy súrolja az elviselhetőség határát, hogy közben semmi sem látható. Ez a mai kornak egy nagy tanulsága, amikor is mindenfajta női szépségről lerángatta az utolsó holmit is, és minden titkot megszüntetett.” – hangsúlyozta a rendező.

Az előadás sajátos atmoszférát teremtő díszlete maga a Kálmán Imre Teátrum egésze a színpaddal és a nézőtérrel együtt, vagyis a néző a különleges vetítésekkel kiegészülő előadás aktív részesévé, míg a szereplők időnként saját karakterük nézőjévé válnak. 

A Veszedelmes viszonyok zenéjéért Kovács Adrián zeneszerző felel: „A zene adta magát. Nem határoztam meg, hogy pl. barokk klasszika, hanem alapul vettem az ún. „rizsporos” korszakot. Mégsem tekintem stílusjátéknak, inkább arra a kettősségre épül fel az egész, hogy a szereplők mást mondanak, mint amit valójában gondolnak. Ebben tud a zene segítség és kifejezőeszköz lenni, kicsit modern köntösbe öltöztetve.”

Öt film és többszáz színházi előadás után Choderlos de Laclos regényét zenedrámaként először a Budapesti Operettszínház mutatja be. Az előadás alkotói: Kovács Adrián zeneszerző, Tassonyi Zsolt zenei vezető, Bori Tamás játékmester, Szigethy Brigitta rendezőasszisztens, Müller Péter Sziámi dalszövegíró, Dreiszker József világítástervező, Berzsenyi Krisztina látvány- és jelmeztervező. A darab története közismert: M. márkiné és V. vikomt egymást támogatják naiv lelkek megrontásában, jó hírük tönkretételében, míg egy nap egymás ellen fordulnak, és viszonyuk veszedelmessé, sőt halálossá válik…

A zenedráma ősbemutatója január 28-án és 29-én lesz a Budapesti Operettszínház Kálmán Imre Teátrumában.

A sajtótájékoztató teljes hosszában megtekinthető itt: 

Fiatalon, 22 évesen lettél édesanya. Mindig nagycsaládról álmodtál?

Két lányt szerettem volna, három fiam lett. Nem terveztem családot ilyen fiatalon, így alakult. Akkor egy kicsit meg is ijedtem, de abban a pillanatban, hogy megtudtam, babát várok, örültem az anyaságnak.

Tizennyolc év anyaság után hogy látod most magad?

Mindig arra törekedtem, hogy elég jó anya legyek. Korábban nagyon maximalista voltam, mindig mindent meg akartam oldani, mindenhol ott akartam lenni. A gyerekeimnek éltem, de ezzel önmagában nincs is baj, inkább az volt a probléma, hogy nem vettem észre, az évekkel együtt teljesen elfogyok. A munka, az itthoni teendők, a gyerekek – sok volt egy idő után, főleg, amikor egyik trauma követte a másikat. Nagyon negatív spirálba kerültem, azt vettem észre, hogy azt sem tudom már, ki vagyok, és hol vagyok ebben a rendszerben. Fizikailag és lelkileg is elfáradtam. Nagyon sokat kaptam a családtól és a munkahelyemtől, de megviselt ez a traumasorozat.

Minden édesapád betegségével kezdődött...

Igen, 26 éves voltam, amikor apukámnál végstádiumú szájüregi rákot diagnosztizáltak. Nehéz volt látni a leépülését, közben anyukám miatt is aggódtam, hogy mi lesz vele, ha egyedül marad. Az is nehéz volt, hogy ez idő alatt nem tudtam eleget a gyerekeimmel lenni. Borzasztó volt végignézni, ahogy apukám egy év alatt kínhalált hal a kezelésektől, de soha egy panasz nem hagyta el a száját, ritka energiával rendelkező férfi volt.

Amikor kiderült, hogy beteg, felhívott a testvéremmel együtt az emeleti szobába, mutatta, hogy ekkora cápa támad rá, nincs sok esélye, de ő megpróbál elúszni.

Hálás vagyok az égnek, hogy amikor meghalt, ott lehettem mellette, és foghattam a kezét. Nem sokkal később a nagymamámat is elvesztettem.

Ezután a gyerekeidnél is különféle egészségügyi problémák jelentkeztek, ugye?

Sajnos igen. A középső fiamnak táplálékallergiája lett, nem bírja a fruktózt, sem a tejet, neki külön kell főzni, ami nem egyszerű egy ekkora családban. Amikor a legidősebb fiamnál szívritmuszavart állapítottak meg, akkor már nagyon nem voltam jó lelkiállapotban. Rövid időn belül megműtötték, az egyik problémát megoldották az orvosok, egy másikhoz viszont hozzányúltak, ennek következtében  rosszabbul lett. Többször megoldódni látszott a helyzet, a kontrollon viszont megint rossz eredményeket produkált. Sok volt a hullámvölgy, de a legutolsó eredményei szerencsére már jók lettek.

Kép

Gecse-Legény Enikő

Mikor érezted azt, hogy változásra van szükséged?

Amikor megpróbáltam kívülről nézni önmagam, és láttam, hogy nem vagyok ott. Éreztem, hogy fel kellene töltődnöm. A folyamatos pörgéstől, amelyben voltam, nem tudtam rendesen aludni. Szerettem volna megállni, lecsendesedni. Kellett valami, ami ezt a hajnaltól késő estig tartó szoros napirendet ellensúlyozza. A festészet tökéletes eszközöm lett erre, festés után jól is tudok aludni.

Amióta elkezdtem ezzel foglalkozni, van énidőm. Tizenöt éven keresztül nem volt ilyenem.

Miért éppen a festészet?

Nem tudom, milyen sugallatra jött ez nekem, mert korábban nem volt az érdeklődésem középpontjában. Néhányszor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó lehet kint ülni a természetben, és festeni. Az érzésre és arra a nyugodt állapotra vágytam, amiről úgy képzeltem, hogy a festés meg tudja adni. Aztán egyszer fogorvoshoz menet találkoztam Lukács Andrea rajztanárral, akivel azóta nemcsak komoly szakmai kapcsolatunk, de szoros barátságunk is alakult ki. Felvetődött benne, hogy szeretne rajziskolát indítani, és én azóta alapítótagként ott vagyok ebben az iskolában. Onnantól kezdve, hogy letette elém az almát, hogy rajzoljam le ceruzával, minden megváltozott. Fokozatosan vezetett rá tér és árnyék játékára, majd megtanultam a színes ceruza, a pasztell, az akrilfestés és az akvarell technikáját. Ahogy időközben a festészetben, úgy az életben is megváltozott a látásmódom.

Mit látsz most másképp?

Önmagamat. Rájöttem, hogy évekig egy mókuskerékben működtem anyaként, háztartási robotként és a munkahelyen is, közben pedig nem éltem meg a női mivoltomat, nem fordítottam elég időt magamra. Szakmailag elkezdtem valahol építeni az életem, de aztán mindig visszaléptem, legfőképp a gyerekek miatt. Háttérbe szorítottam magam, de ezt akkor nem éreztem tehernek. Kellett egy kis idő, hogy elhiggyem, elég jó vagyok, nem kell mindig mindenben a maximumot nyújtanom. Most sokkal jobban érzem magam a bőrömben.

Megtanultam, hogy csak akkor tudok adni másoknak, ha saját magamat is figyelembe veszem.

Amellett, hogy megnyugtat, mit ad még neked a festészet?

Kitartásra nevel, megmutatja, hogy érdemes az időmet belefektetni és a szívemet beleadni egy-egy alkotásba. Vannak képek, amelyek könnyen elkészülnek, örömteliek, vannak viszont olyanok, ahol nem sikerül elsőre megvalósítanom az elképzelésemet. Nem egyszer sírtam egy-egy festmény fölött, de azt mondtam, akkor is megcsinálom, dolgozom még rajta, kijavítom, amit kell. Szerencsés vagyok, mert a tanárom is nagyon jól motivál. Úgy gondolom, hogyha szorgalmas vagyok, sokat dolgozom, akkor a munka előbb-utóbb megtérül. Abban bízom, hogy ez az életben is így van.

Forrás: Gecse-Legény Enikő

Van kedvenc képed?

Igen, most éppen az a kedvencem, amelyiken egy kalapos kislány látható. Ennek története is van: régóta szerettem volna angyalt festeni, és egyszer, amikor elkezdtem megrajzolni egy kislányt, azt éreztem, hogy ez végül egy angyal. Valószínűleg onnan jött, hogy nekem lett volna még gyerekem; úgy éreztem, hogy kislány lett volna. Nagyon kötődöm ehhez a képhez, mert úgy érzem, hogy ez itt ő. A festés abban is segített, hogy feldolgozzam ezt a veszteséget, amelyet korábban nem tudtam, pont amiatt, mert annyi minden más történt velem.

Mikor tudsz időt szakítani a festésre?

Három gyerek mellett nehéz annyit festeni, amennyit én festettem az elmúlt három évben. Most már nagyobbak a fiúk, megtehetem, hogy egy héten egyszer elmenjek festeni, illetve, hogy egy hónapban egy hétvégémet erre szánjam. Ezekből nem engedek, mert ezek az alkalmak nagyon feltöltenek. De amúgy legtöbbször az éjszakáimat szánom erre.

Milyen visszajelzéseket kaptál eddig a képeidre, a család hogyan viszonyul ehhez a hobbihoz?

A családban büszkék rám. Persze a fiúk néha neheztelnek, mert ilyenkor kevesebb jut az anyuból, de tetszik nekik a végeredmény. Eleinte a barátok kerestek meg azzal, hogy megvásárolnák egy-egy festményemet, később pedig ismeretlenek is rendelni kezdtek tőlem. Örülök, mert ez nem egy olcsó hobbi, nem keveset áldoztam rá, de mindent megér. Nehéz elengednem néhány képemet, mert sokhoz nagyon kötődöm, de boldog vagyok, ha valakinek a festményemmel örömet tudok okozni.

Az is nagyon jó érzés, amikor azt mondják, hogy a képből áradnak az érzelmek. Úgy látszik, ez nemcsak engem gyógyít, hanem mást is.

Önálló kiállítással is büszkélkedhetsz, a napokban nyílt meg a tihanyi Rege Galériában egy egyedülálló, digitális fotóművészeti tárlat a festményeiddel.

Nagyon hálás vagyok ezért a hirtelen jött lehetőségért, nem gondoltam volna, hogy ekkora érdeklődés lesz a képeimre. Itt a festményeimet digitalizálva mutatják be, de néhányat le is viszek, igény esetén ezek megvásárolhatók. Azért is örülök, mert így egy kicsit felszabadul a ház, mostanra eléggé telezsúfoltam a képeimmel. Emellett a verőcei Duna P’Art Panzióban is van egy állandó kiállításom, erre is büszke vagyok.

Mik a jövőbeli terveid?

A festészetre a továbbiakban is szeretnék időt szakítani, ugyanakkor szakmailag is szeretném megtalálni a helyem. Jelenleg biztosítási alkuszként dolgozom főállásban, szeretem az ügyfeleket, de ez egy teljesítménybérezéses állás, ami eléggé stresszel. Ezen változtatnom kell. Továbbra is szeretnék a belső hangomra hallgatni, mert korábban sok olyan rossz döntést hoztam, amikor éreztem, hogy mit kellett volna választani, de végül az agyammal, és nem a szívemmel döntöttem. Viszont mára már levettem magamról a megfeleléscsomagot, nem mástól várom a boldogságot, és tényleg minden megélt pillanatért hálás vagyok.

Az arab világban minden harmadik start-up női kézben van

Az arab fiatalok társadalmi nézeteit és gazdasági elvárásait feltérképező Arab Youth Survey szerint a 2020-as 25 százalékról 2021-re 40 százalékra emelkedett azoknak az aránya, akik szerint a társadalmukban a férfiakat több jog illeti meg, mint a nőket. Ezzel az attitűddel összhangban áll, hogy az arab nők több mint kétharmada, azaz 79 százaléka azt tapasztalja, hogy nincs perspektívája a munkaerőpiacon. Ugyanakkor az UNESCO adatai szerint az arab egyetemeken tanulók többsége nő, a természettudományos, technológiai, mérnöki és matematikai képzésben pedig a diplomások 57 százalékát teszik ki a hölgyek, ami magasabb, mint az Egyesült Államokban és az Európai Unióban hasonló képzésben részt vevők aránya.
Ennek ellenére csak minden ötödik nő tud a szakmájában elhelyezkedni. A Világbank szerint a 15 ország közül, ahol a legalacsonyabb a nők munkaerőpiaci részvétele, 13 az arab világban található.

A régió számos országában a korlátozó törvények hátrányos helyzetbe hozzák azokat a nőket, akik saját vállalkozást szeretnének indítani, ideértve a bankszámlanyitás vagy a tulajdonjog tilalmát, a férfikísérő nélküli korlátozott mozgásszabadságot vagy a családon kívüli férfiakkal való kapcsolattartás korlátozását.

Az OECD szerint a nők által vezetett vállalkozások átlagosan 23 százalékkal kevesebb pénzt kapnak, mint a férfiak által vezetett cégek, és 30 százalékkal kisebb a valószínűsége annak, hogy pozitív mérlegük lesz. A kihívások sokasága és a strukturális hátrányok ellenére a női vállalkozók új és kreatív módszereket találnak a munkaerőpiaci érvényesülésre.

Ennek tükrében nem meglepő, hogy az arab világban minden harmadik start-up vállalkozást nők alapítanak vagy vezetnek, ez magasabb arány, mint a Szilícium-völgyben. Mivel a technológia és az innováció még viszonylag új szakterület arrafelé, nem nehezedik rájuk a paternalista szemlélet öröksége, ezért vonzó ágazatok ezek a nők számára. Figyelembe véve, hogy az éghajlatváltozás és a politikai instabilitás okozta válságok aránytalanul súlyosan érintik a nőket, különösen fontosak azok a kezdeményezések és vállalkozások, amelyeket nők alapítottak és vezetnek. A következőkben három, társadalmilag is kiemelkedő jelentőségű női kezdeményezéssel ismerkedünk meg az észak-afrikai régióból.

A környezettudatosság egyiptomi úttörője

Saima Omar, a 27 éves dél-egyiptomi mérnöknő saját vállalkozást indított, amely megújuló energiát hoz létre mezőgazdasági hulladék felhasználásával. Biomix elnevezésű start-up cége mára tizenkét városban működik. Szülővárosa, a Nílus-menti Szohág Kairótól 500 kilométerre található délen, gazdasága főként földművelésre épül.

Saima vegyészmérnöki diplomát szerzett, majd kidolgozott egy olyan eljárást, amellyel az állattenyésztésből származó hulladékot a helyi adottságokhoz igazodva biogázzá lehet alakítani.

Elképzelésével sorra látogatta a gazdákat, akik a növényi és állati eredetű hulladékot korábban nem használták fel, csak elszállították egy telephelyre. Elmagyarázta, hogy az, amit kidobnak, átalakítva gázzá, illetve szerves trágyává bevételi forrást jelenthet, és helyettesítheti a vásárolt műtrágyát. Az első pozitív megvalósulások nyomán, a Nílus-deltát járva előadásokkal kezdte reklámozni az eljárásban rejlő lehetőségeket, amelyek nemcsak környezetbarátok, hanem a gazdák termelékenységét is növelik. A start-up 2016-ban az egyiptomi környezetvédelmi minisztérium által meghirdetett pályázat egyik nyertese volt. Az akkor friss diplomás vegyészmérnök részt vett a program képzésében, hogy beindítsa a vállalkozását, ám a megvalósításhoz számos nehézséget kellett leküzdenie.

Az egyik legnagyobb akadály Egyiptom konzervatív vidéki társadalmából fakadt, ahol a gazdák nem szoktak nőkkel szóba állni, pláne nem fiatalokkal.

Kezdetben a családja is ellenezte terveit a sok távollét és a kiszámíthatatlan napirend miatt. Eleinte a minisztériumi keretösszegen túl nem tudott más forráshoz jutni, mivel nagyon kevés szervezet támogatja a vállalkozókat az olyan távoli városokban, mint Szohág. A fordulatot az hozta, amikor lehetőséget kapott arra, hogy a Nílus-delta régióban dolgozzon. A tengerparti városokban nagyobb érdeklődéssel fogadták, könnyebb volt vállalkozó szellemű emberekkel összefognia. Saima küldetésének érzi, hogy megőrizze a természetet és a környezetet egy olyan országban, ahol a környezettudatosság nem létezik. „Szeretném a hulladékot energiává alakítani, megóvni a környezetet, hozzájárulni az éghajlat megőrzéséhez és a globális felmelegedés problémájának leküzdéséhez, ami jelenleg az egész világot fenyegeti. Ez motivál engem a leginkább. Minden hulladéktól meg akarok szabadulni Egyiptomban” – mondta egy helyi lapnak adott nyilatkozatában.

Pálmahulladékból bútorok és takarmány Marokkóban

A marokkói Tangerből származó Szelma Benaksa Casablancában alapított céget három társával, amely pálmahulladékot hasznosít újra. A pálmalevélből készült rostlemezek olyan alternatívát jelenthetnek, amely jelentősen csökkenti a bútorgyártáshoz kapcsolódó erdőirtás volumenét. Marokkó oázisövezeteiben fontos a datolyatermesztés, a világ datolyatermésének mintegy 4,5 százaléka innen származik. Az Atlasz-hegység déli részén található Drâa-Tafilalet régióban több mint ötmillió datolyafa nő. Miközben az áru értékes bevételi forrást jelent, jelentős mennyiségű hulladékot is termel: évente átlagosan 85 ezer tonna datolyát szüretelnek, amiből mintegy 75 ezer tonna pálmahulladék keletkezik. Ezt a hulladékot rendszerint elégetik, főzéshez és fűtéshez tüzelőanyagként használják, vagy kidobják.

Szelma Benaksa társaival együtt arra gondolt, hogy a hulladék felhasználásának legjobb módja az, ha hasznos termékeket állítanak elő belőle.

„Alternative Solutions” elnevezésű vállalkozásuk 2017 januárjában indult. A régió asztalosiparát fellendítő kezdeményezés praktikus, könnyen variálható, a modern ízlésnek megfelelő termékeket állít elő, amelyeket a pálmaágak természetes, rétegzett színvilága tesz egyedivé.

„Terepbejárásokat végeztünk a régió szükségleteinek feltérképezésére. A cél az volt, hogy vállalkozói tevékenységgel javítsuk az emberek életkörülményeit” – mondta Szelma, amikor átvette a Világbank 20 ezer dolláros, fiatal női vállalkozóknak felajánlott díját. Az Alternative Solutions a pálmahulladékot nemcsak deszkák és bútorok előállítására használja, hanem tápláló takarmányt is előállít az állatoknak. A cég négy alapítóját összeköti, hogy felelősséget éreznek a társadalmi és környezeti problémák iránt, büszkék arra, hogy projektjük fenntartható. Az elkövetkező években növelni kívánják a felhasznált nyersanyag mennyiségét, és tervezik, hogy egy másik közeli régióba, Ouarzazatéba is terjeszkednek, valamint Casablancán kívül más nagyvárosokban is indítanak képzéseket. Évi 250 ezer pálmaág újrahasznosításával az Alternatív Solutions már 2018-ban, egy évvel az alapítása után a marokkói alternatív faipar vezetőjévé vált.

Céljuk, hogy minél hamarabb elérjék évi ötmillió pálmaág feldolgozását, amivel 20 ezer tonna szén-dioxid és más üvegházhatású gázok kibocsátását előznék meg.

Kép

Kép: Pexels / Mikhail Nilov

Ékszerek kiszolgáltatott nőktől „Made in Sudan”

Szudán egyik legismertebb és legsikeresebb vállalkozója Maisson Matar, a Fandora társalapítója és igazgatója. A Fandora a vidéki kis közösségekben élő nőket, köztük volt elítélteket foglalkoztat és képez arra, hogy újrahasznosított papírból, műanyagból és fémekből készítsenek ékszereket, kiegészítőket. Maisson a Kartúmi Egyetem természettudományi karán végzett fizika és matematika szakon, majd – immár családanyaként – ösztöndíjat kapott, és 2010-ben a Fokvárosi Egyetemen nukleáris fizikából diplomázott. Szudánba visszatérve nem kapta meg az állást, amelyre vágyott, ezért matematikatanárként helyezkedett el, majd saját vállalkozás indítása mellett döntött. Az interneten keresett olyan kézműves vállalkozókat, akik helyi, megfizethető, könnyen elérhető és környezetbarát anyagokat használnak. A szomszédos országokban tájékozódott arról, hogy a helyi identitást tükröző tradicionális formavilágot miként lehet ötvözni a modern stílussal. A kihívást az olcsó külföldi termékek jelentették, ezért bár tudta, hogy a versenyben eleve hátránnyal indul, igyekezett megtalálni azokat a szudáni ékszerkészítőket, akik igyekeznek túlélni ebben az iparágban.

„Olyan dolgokat akartam készíteni, amelyeken büszkén szerepelhet a Made in Sudan címke” – mondta egyik nyilatkozatában.

Két másik, művészet iránt elkötelezett hölgy, egy állatorvos és egy filmes bekapcsolódásával született meg a Fandora; a vállalkozás, amely helyi, újrahasznosított anyagokat használ fel különleges ékszerek és kiegészítők készítéséhez, valamint környezettudatosságra nevel úgy, hogy újrahasznosítási workshopokat szervez iskolákban, kulturális központokban és börtönökben. A márkanév jelentéséről Maisson elmondta, hogy a „fan”, azaz művészet” és a „dor”, azaz „szerep” szavak ötvözéséből született, jelezve a meggyőződést, hogy a művészetnek minden közösségben nagy szerepe van a változásban és a fejlődésben.

A Fandora alapítói elkötelezettek a kiszolgáltatott helyzetben lévő nők foglalkoztatása iránt, küldetésüket elsősorban a szegénység elleni küzdelemben látják. Első lépésként el kellett sajátítaniuk a szilárd hulladékok (papír, üveg, műanyag és fém) újrahasznosítását és kézműves termékekben való felhasználását.

Ezt követően partnerségek kialakításába kezdtek, amelyek keretében 20-50 év közötti nőket képeztek ki újrahasznosított papírból készült kézműves termékek készítésére, majd megtalálták az utat a női fogvatartottakhoz, és a visszailleszkedésüket célzó képzéseket indítottak.

Maisson jelenleg kapacitásépítési és vállalkozói projekteken dolgozik nemzetközi és helyi nem kormányzati szervezetekkel és női egyesületekkel; a női és gyermek elítéltek, volt rabok és a nemi erőszak áldozatainak visszailleszkedése érdekében. Elhivatottságáról így nyilatkozott a róla készült portréfimben: „Ha elmégy az országból, űrt hagysz magad után, amit szemét tölt ki, és a társadalom nem tud megváltozni”.

A közelmúltban marketingjük kibővült az online és offline reklámozással és promócióval, a vállalkozás háromhavonta új kollekciót dob piacra. Bár tervezik a gyártósor bővítését, hogy több hölgyet alkalmazhassanak, az alapító igazgató a biztonságot részesíti előnyben. A mikrohitelekkel kapcsolatban óvatos, a mottója: „nagyot álmodni, de kicsiben kezdeni”. Szudánban nem könnyű üzletet építeni, különösen a nem tömegtermeléssel előállított hiánypótló termékek esetében, de Maisson szerint a vállalkozói szellem az egyik módja annak, hogy kiutat találjanak a rossz körülményekből, ahelyett, hogy a tökéletes állásra vagy külső segítségre várnának.

Maisson szilárdan hisz abban, hogy vállalkozása változást hoz a nők számára, akik biztosíthatják boldogulásukat, családjuk és közösségük jövőjét.

A bemutatott történetek egyike sem szerepelt még a Forbes magazin címlapján, jóllehet egyre több helyi és nemzetközi médium tudósít róluk. A kis lépések útján haladva kis közösségeket erősítenek meg, példát mutatnak a nőknek és a fiataloknak a kreativitásban és önbecsülésben rejlő ellenállóképességből. A Nemzetközi Valutaalap tanulmányai ok-okozati összefüggést mutatnak a nők munkaerőpiaci részvétele és egy ország gazdasági diverzifikációja között mind az ipari termelés, mind az exportképesség tekintetében. Becslések szerint a MENA-országok GDP-je 30-40 százalékkal nőhet, ha a nők jobban integrálódnak a gazdaságba. Ez növelné az adott országok gazdasági ellenállóképességét és rugalmasságát, amivel a jelenlegi és a jövőbeni válságok kezelhetővé válnak.

Diótallér

Hozzávalók: 250 gr liszt, 250 gr vaj, 1 ek sütőpor, 100 gr cukor, 1 ek tej, vaníliás cukor, egy csipet só

A hozzávalókból tésztát gyúrok, hengert formázok belőle, és egy éjszakán át hűtőszekrényben „pihenni hagyom”. A hengerből tallérokat szeletelek, fél diót nyomok rá díszítésnek, és minden darabra egy kevés mézet csurgatok. 175 fokon aranybarnára sütöm. (Figyelni kell, mert könnyen megég!)

Burgonya-dió leves

Hozzávalók: 320 gr burgonya, 100 gr hagyma, 100 gr vaj, 80 ml fehérbor, 1 l zöldségleves, 2 fokhagymagerezd, 320 ml tejszín, 4 ek dióolaj, só, bors, 4 evőkanálnyi dió reszelve

Apróra vágott hagymát a felényi vajon megdinsztelem, hozzáadom a tisztított, felkockázott burgonyát. Pár perc után hozzáöntöm a fehérbort, zöldséglevest, a felaprított fokhagymát, sót, borsot, és a burgonyát puhára főzöm. A levesbe csurgatom a tejszínt, majd az előzőekben jól lehűtött vajjal (a másik fele a 100 gr-nak) és a dióolajjal krémesre turmixolom. A levest tálalás előtt megszórom a reszelt dióval.

Diófagyi

Az előre vásárolt vaníliafagyit nagyon kicsit felengedjük (éppen csak keverhető legyen!), és hozzá keverünk kevés mézet, diódarabokat, ízlés szerint fahéjat. Visszafagyasztva újra kanalazható, „gombócozható”. Tejszínhabbal, fél dióval díszíthetjük.

Tészta diószósszal

100 gr dióbelet, 100 gr parmezánt és 5 ek dióolajat turmixolok, majd hozzákeverek 2 dl tejszínt. Sóval, borssal ízesítem, és a kifőtt tésztával jól összekeverem. Mi reszelt sajtot, kevés petrezselymet is szórunk a tetejére, fél dió darabokkal díszítjük.

A cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Íratlan szabály volt a városunkban, hogy minden héten lelökünk valakit a főút melletti szakadékba. Senki sem tudta, hogy miért tettük ezt. Ha nagyon meg kéne magyaráznom, akkor a kollektív feszültség levezetéseként értelmezném a jelenséget. Öltünk, mert utat keresett kifelé a bennünk feszülő gyilkos indulat. 
Mindegy volt, hogy az aktuális áldozat mit tett vagy nem tett, hiszen az állítólagos gaztettek csak ürügyek voltak arra, hogy valakit megölhessünk. Rettegésben élt mindenki, hiszen bárkire sor kerülhetett. Úgyhogy gyűjtötték is az emberek az érveket egymás ellen rendesen.

Már az aktuális áldozat meggyilkolását követő órákban elkezdődött az áskálódás: ez lopott, az megcsalta a feleségét, amaz meg egyszerűen lusta.

Igen, egy rossznak ítélt tulajdonság is elegendő volt ahhoz, hogy a mélybe taszítsanak. 
A döntés teljesen spontán volt: a szakadék szélén összegyűlt az egész város, és üvöltözve sértegetni, lökdösni kezdték egymást az emberek. A leghalkabbak ellen csoportok alakultak, ketten, hárman, tízen üvöltöttek egyetlen emberrel. Az erősebbek el tudtak menekülni, vagy be tudtak állni az őket szidalmazók közé, de akinek ez valamiért nem sikerült, azzal szemben végül az egész város egyesült. Körbe álltuk, és a szakadék széléhez szorítottuk. A kiszemelt áldozatnak ekkor már csak két lehetősége maradt. Egyikkel sem menthette meg az életét, de ettől az utolsó döntésétől függött, hogyan fognak emlékezni rá a gyilkosai. 
Az egyik, hogy erővel megpróbál átvágni a tömegen. Ez bátorságra vallott, hisz az áldozat komoly fájdalmat vállalt magára élete utolsó perceiben: kemény ütések, rúgások érték, mielőtt a mélybe vetettük. Cserébe megőrizte emberi méltóságát, később egyfajta tisztelettel gondoltunk rá. A másik lehetőség az volt, hogy sírva könyörög az életéért. Ez viszont olyan undort keltett az emberekben, hogy azon nyomban megadtuk neki az utolsó lökést. Az ilyen esetektől napokig nyomasztó hangulat volt a városban. 

Az egyik ilyen alkalmon aztán mégis kiderült, hogy van harmadik út. Egy férfi végig néma csendben állt az üvöltözés közepén, nem is volt kérdés, hogy kit taszigáljunk a szakadék szélére.

Vártuk, hogy mi következik: nekünk ront, vagy térdre hullva könyörög. De csak állt egy helyben, és nézett. Egyenesen a szemünkbe. Fizikai képtelenség több ember szemébe nézni egyszerre, de neki valahogy sikerült. Ott álltunk vagy háromezren, mégis mindenki azt érezte, hogy ez a férfi az ő szemébe néz. 
Aztán elindult. Lassan, komótosan, mégis szétnyílt előtte a tömeg. Szó nélkül ott hagyott minket. Nem tudtuk, hogy miért, de nem vettük üldözőbe. Nem kerestünk új áldozatot sem. Csak álltunk egy helyben, bámultunk magunk elé. Aztán szétszéledt a tömeg. 

A novella Véssey Miklós Bibliai történetek című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további írásai elérhetőek itt.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>