Egy régi riportunk egyik szereplője nemrég levelet írt. A 2012-es cikk arról szólt, hogy milyen idilli, természetközeli életet él a néhány családból álló közösség a zselici kis faluban, ahová az első fecskék 30 éve költöztek ki, volt, aki egyenesen a városi panelből. Szinte mindenkit az vezérelt, hogy a gyerekeiknek nyugodt és természetes környezetet biztosítsanak. „Az átállás nehéz volt – mesélte az egyik anyuka – ugyanis nem tanultuk sehol, hogyan kell megélni falun, csak a nagyszülők emlékeztek arra, hogyan kell villany nélkül élni, milyen ehető növényeket találunk a természetben, hogyan kopasszuk a tyúkot.” A levelet Bénó-Sápi Anna, az egyik ilyen merész család gyermeke írta, aki négy-öt évesen érkezett Visnyeszéplakra, riportunk idején pedig már fiatal lány volt.

„Úgy éltem, ahogy Édesanyám. Főztem, mostam, takarítottam, nem jártam el dolgozni, az én munkám a háztartás volt. Vártam, hogy hazajöjjön a férjem, és adhassak neki ebédet. Azt gondoltam, ez örökre így lesz” – kezdi Anna a levelét.

„Pár év múlva ott álltam egy tanyán, egy pici házban, mekegtek a kecskék, sírt a kisfiam, és sírtam én is. Úgy éreztem, 23 évesen véget ért az életem.”

„Hosszas gondolkodás után, amikor a kisfiam 9 hónapos lett, rávettem a férjemet, hogy költözzünk fel Pestre albérletbe… az első perctől imádtam. Számomra a Rákóczi úton a pisi-, gyros-, kipufogó-, aszfalt- és a rengeteg különböző ételszag a szabadság illatát jelentette.”

Annával – aki már a 2012-es riport idején kijelentette fotósunknak, hogy kutyatréner lesz – egy kőbányai parkban találkozunk kisméretű „kollégája”, Borisz társaságában. Kétéves angol bulldog és francia bulldog keverék. Gazdája beteljesítette álmát, és valóban kutyatrénerként, lelkigondozóként és kutya-asszisztált coachként dolgozik két kisgyereke mellett. Annát először a visnyeszéplaki gyerekkorról kérdezem, amelyet otthagyott.

– Az első emlékeim egyike a furcsa szag, ahogy anyukája meszeli a ház falait. Négy-öt család költözött le akkor egyidőben, elindult a közös pünkösdölés, húsvétolás, betlehemezés, és kialakult egy erős közösség. Gyerekként nagyon szerettem a hatalmas szabadságot, igazából bármit szabadott nekünk, utólag anyaként csodálkozom is, mert azért az erdőben voltak elhagyatott kutak, meg ilyesmik… mi öt-hat fős csapatokban, hat-hét-nyolc-kilencévesen csatangoltunk, Adj király katonát játszottunk, bunkikat építettünk, megettük az ehető növényeket, és soha senkinek nem lett semmi baja. Az biztos, hogy felelősségre neveltek minket, mindig megmutogatták, hogy mi ehető, mi nem. A városi unokatestvéreimnél azt tapasztaltam, hogy egy gyereknek hiába mondják, hogy ne edd meg azt a piros bogyót, de nálunk valahogy mégis bevált.

– Miért lett egyszer csak kevés számodra ez a kis Éden?

– Igazából ez fokozatosan történt.

Nagymamám gödöllői, és amikor feljöttünk hozzá mi, a vidéki parasztlányok az amish-szerű életünkből, mintha egy másik bolygóról érkeztünk volna. Nekem fantasztikus élmény volt, hogy az ember csinálhat olyan dolgokat, amihez éppen kedve van.

Élveztem, hogy az Örs vezér téren bemegyünk az Árkádba, ahol mindenfélét lehet enni úgy is, ha nem én főztem meg, és nem az van, hogy „Annuskám, tudod, otthon megsült a kenyér, nem megyünk a pékségbe, erre fölösleges költeni”. Az is megfogalmazódott bennem, hogy én nem anyukámra akarok hasonlítani, aki otthon ellátja a háztartást, az állatokat, gyerekeket nevel, és mindenben a családfő döntéséhez igazodik, hanem nagymamámra, akinek lehetnek önálló döntései. Náluk ő volt a főnök, ha azt mondta, hogy elmegyünk a Vidámparkba, akkor elmentünk a Vidámparkba, és nem volt ez egy két héten át megvitatott téma, mint a mi családunkban. Persze van, akinek ez nagyon is működik, most is van olyan Széplakon, aki a férje irányítása alatt is megéli a szabadságot, mert ott azért az a hagyomány, hogy a férfi a vezető.

Kép

Bénó-Sápi Anna - Kép: Szakál Szilvia

– Ilyen hamar kialakult, pontosabban visszaalakult a tradicionális családmodell is? És ez azt is jelenti, hogy egy hagyományosan ítélkező közösségben is találja magát az, aki ehhez nem idomul? Kicsit meg is szólják?

– Nem kicsit. Számomra az az első probléma az íratlan szabályokkal, hogy nem mindenki érti rögtön azokat. Egy ilyen kis faluban mindenki tud mindenkiről mindent, körülbelül 130 főből 30–40 felnőtt, a többi gyerek, mert mindenkinek négy-öt gyereke van. Amikor először szerelmes lettem, és mint nemzedékemnek első ilyen tagja a faluban, csókolóztam, a fiú barátjának az anyukája jött el hozzánk! Azt mondta, hogy azért, mert mi szerelmesek vagyunk, fél, hogy ezután az ő fiával nem fog játszani többet az a fiú, és szerinte 13 évesen az lenne a normális, nem az, hogy mi együttjárunk. Ilyen szintű beleszólást képzelj el! Vagy hatalmas botrány volt abból, hogy vannak a környéken elhagyatott borospincék, és két 10 év körüli fiú kifigyelte, melyikben van pálinka, és berúgtak.

– Szóval valójában közösségi nevelés folyt…

– Pontosan, nem feltétlenül otthon nőttünk fel, ezért is tudott mindenki mindenkiről mindent. Én már 12 éves koromtól szerettem volna a városba menni, ezért anyukámék kitalálták, hogy elküldenek Pécsre egy művészeti középiskolába, gondolták, hogy fantasztikusan fogom magam érezni. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy megjelentem ott én, aki még buszon sem ültem soha egyedül.

Odajártak mindenféle stílus képviselői, plusz én a megkötős szoknyámmal, a befont hajammal – mint egy marslakó.

A többiek kocsmázni mentek óra után, nekem a heti 2500 forintból nullára kellett kihoznom magam, és mindenben egyedül kellett döntenem. Rettegtem, szörnyű időszak volt. Édesapám azt gondolta, ha maradok pár évet, majd jobb lesz, de én akarata ellenére visszaköltöztem Széplakra. Ezért három hónapra kitagadott, egy ismerős családhoz költöztem be. Aztán apukám kiengesztelődött, és gimnáziumi magántanuló lettem, később pedig mégis visszamerészkedtem Kaposvárra, a református gimnáziumba, az már sokkal szelídebb közeg volt. Megismerkedtem Misivel, aki akkor Széplakon lakott, mert tetszett neki az ottani élet. Bár 12 évvel idősebb volt, a szüleim örültek, mert „Misi rendes ember”. Én a városba kívánkoztam, el is végeztem egy pedikűrös tanfolyamot, hogy dolgozni tudjak, de aztán mégis visszaköltöztünk Széplakra, béreltünk egy házat. Azt a pár évet kifejezetten élveztem, Misi dolgozott, én otthon kenyeret sütöttem, lekvárt főztem, kecskét fejtem. Nem volt sok pénzünk, de a magam kis tyúkudvarán elkapirgáltam. Aztán a házat eladták, és kikerültünk a falun kívülre. Két-három kilométerre volt olyan út, amelyen már autóval lehetett közlekedni, de autónk sem volt. Az élet abból állt, hogy hogyan tudjuk a házhoz vinni az ivóvizet és az élelmiszert, az állatoknak hogyan tudunk vizet adni, vödörrel kellett felhúzni és elcipelni nekik. Testileg-lelkileg nehéz volt a folyamatos fizikai munka, amit mindennap meg kellett csinálni, hogy életben maradjunk. Hozzáteszem, hogy Misi ezt szerette. Hazajött a 8-10 órás ácsmunka után, és ment ki a kertbe kapálni. Boldog volt ettől. Én viszont egyre inkább el akartam menni. A barátaim elmentek egyetemre vagy elköltöztek. Aztán kiderült, hogy babát várunk, akkor összeházasodtunk, mert addig valahogy mindig elbizonytalanodtunk, amikor jött egy mélyebb hullám a kapcsolatunkban. Ambrus, a fiunk faros volt, ezért császárral született.

Azt hiszem, az volt a legnehezebb időszak, amikor ott voltam a sebemmel, és a kútból származó fürdővizünk büdös volt, mert beledöglött a pele. Szörnyű volt, elindult bennem a félelem.

Misi a fürdetővizet is a hátán hordta haza a gyereknek. Belefáradtunk. És egyszer, amikor szokás szerint mondtam, hogy próbáljunk meg fölmenni Budapestre, Misi azt mondta: menjünk. Eladtuk a kecskét, a birkákat, felszámoltunk mindent, és találtunk egy albérletet a Rákóczi úton. Megnyitottam a csapot, és volt víz, felkapcsoltam a villanyt, volt áram, és volt internet, bármennyi!

– De mindez még nem jelentett egzisztenciát…

– Mindig nullára jöttünk ki hó végén, és tudtuk, hogy se Misit, se engem nem tudnak támogatni a szüleink, ha pedig véletlenül történne valami, ne adj’ Isten, Misi leesne a tetőről… Amikor Ambrus egyéves volt, kimentünk vele együtt Franciaországba két-három hónapra egy gazdához dolgozni. Kecsegtető összeget ajánlott, mivel sátorban éltünk, és olcsó kaját ettünk, a nagyrészét haza tudtuk hozni, így már volt tartalékunk. Ebből a pénzből tudtam megvalósítani az álmomat is: elmentem egy kutyatréner-tanfolyamra. Boldog voltam, hogy Misi támogatott abban, hogy erre költsük a pénzünket. A nagymamám kutyájával mentem. El is kezdtem dolgozgatni, aztán megszületett a kislányom, Manka. Lett utána egy szülés utáni depresszióm, abból ki kellett jönnöm, de mára felépítettem a vállalkozásomat, és egyre többen jönnek hozzám, egymásnak ajánlanak az ügyfelek. Most pont annyit tudok dolgozni, amennyi az ovi meg a bölcsi mellett belefér.

Kép

Bénó-Sápi Anna - Kép: Szakál Szilvia

– Milyen érzés visszamenni Visnyeszéplakra?

– A romantikus érzések mindig megvannak, ha visszamegyünk a gyerekekkel. Jellemzően nem maradt ott az én generációm. A fő cél annak idején az volt, hogy maradjanak a gyerekek, és folytassák ugyanazt az életformát, de mi úgy látjuk, nem nagyon van hol és miért maradni. Azért sem, mert akik ott laknak, már felvásároltak mindent, és ahhoz, hogy valaki ott éljen, terület kell az állatok miatt. Nem nagyon maradt hely a fiataloknak. Persze van olyan is, aki elvégzett egy traktorvezetői tanfolyamot, vett egy traktort, és ő most a falu traktorosa, de nőként nem nagyon akad ilyen lehetőség.

– Mi az, amit Széplakról hoztál magaddal?

– Ha az ember tudja, hogy nem tudják támogatni, ad egy magabiztosságot, mert muszáj neked megoldanod, hisz csak magadra számíthatsz. Lehet, hogy nem holnap, nem holnapután, de pár év múlva sikerülni fog. Ez sokat segített a vállalkozásban. A másik, hogy én vagyok a szomszédlány, aki megkérdezi, hogy vagy, és észreveszi, ha fáradt vagy.

Amolyan modernkori társalkodónő is lettem a kutyatrénerség mellett. Sokat számított, hogy a faluban közvetlen kapcsolatban voltunk mindenkivel, nem magázódtunk, lehetett kérni, ha kellett, és ha ránk szóltak, elfogadtuk.

Mindenki kialakíthatta a saját szerepét már a gyerekcsapatban is. A református gimiben már tudatosan én akartam lenni az osztály jófeje, akinek mindent el lehet mondani. Most, hogy kutya-asszisztált coach is lettem, tényleg kemény sztorik érkeznek hozzám.

– Ez azzal jár, hogy te magad háttérbe húzódsz…

– Pontosan. Nagyon szeretem az embereket és a kutyákat, szeretem meghallgatni őket ítélkezés nélkül, figyelni rájuk. Ezért is kell pszichológushoz járnom, mert ha öntik rád az egyik oldalról, akkor a másik oldalon le kell tenned. Ha én tele vagyok teherrel, nem lehet rám pakolni. Minden olyan munka, ahol a lelkedet is használod, hosszú távon nagyon kimerítő. Ezért figyelek oda tudatosan magamra, mert ehhez az kell, hogy én jól legyek. Az állatok a nonverbális kommunikáció mesterei, visszatükrözik a bennünk zajló folyamatokat, mielőtt még mi magunk megfogalmaznánk azokat.

– A leveledet, amelyben megkerestél, azzal zártad: „Ez volnék én.” Most már tudod, hogy ki is vagy?

– Néha olyan, mintha lenne egy részem, aki ismer engem. Alapvetően értem magam, de most az jön, hogy hogyan lehet elindítani magamban a változást.

– Ha valaki, te tudod, hogy a vágyaid, a döntéseid, az életed meghatározza a gyerekeid jövőjét is. Ez nagy teher?

– Szörnyen nehéz! Amikor látom a városi gyerekeimet, akik a városi oviban-bölcsiben városi játékok és mesék között nőnek fel, akkor azért megszólal bennem a visnyeszéplaki... A gyerekeim már nem lesznek azok…

–  Hanem azok, akik esetleg megeszik a piros bogyót, amit nem szabad…

– Igen, akire rá kell szólni, hogy nem megyünk a villanypásztorhoz, vagy figyelj, mert ott gödör van. Amit én tudtam, azt Ambrus és Manka már nem fogja tudni, viszont a városban sem fognak rettegni az ismeretlen veszélyektől. Szeretném, ha a gyerekeim szabadok lennének. Aztán majd ők elmondják, hogy ez sikerült-e.

Kinyitom a teraszajtót, hátha az volt a problémája, hogy csukva van, de továbbra sem nyugszik meg. Lehet, hogy az utcán mutat valamire? Levágok egy ágat a fáról, amin sárga bogyók vannak (a sárga a kedvenc színe), odaviszem neki, de semmi eredménye. Lehet, hogy az egész fa kell neki? Felhozom a láncfűrészt a pincéből, kivágom, feldöntöm a fát, begörgetem a nappaliba, de az én áldott fiam még mindig nyögdécselve a távolba mutogat.

Hunyorogva nézem, mire gondolhat. Parkol ott egy sárga kocsi, megvan, ez lesz az, biztos azt szeretné. A sárga kocsi kell, kérdezem tőle, elmosolyodik, ennél a két dolognál (sárga szín és négykerekű jármű) semmit sem szeret jobban a világon, de nem tart sokáig az öröm, rövid idő elteltével megint nyögdécsel és mutogat. 

Nincs mit tenni, odaállok a sárga kocsi mellé, és várok. Másfél óra után érkezik a tulaj, nem eladó-e esetleg az autó, kérdezem tőle. Az öltönyös, középkorú üzletember jó kedvében van, mond egy csillagászati összeget, mert persze limitált széria, ebből csak hármat gyártottak az egész világon, amiből kettő már darabokra tört, mert egy ilyennel ha akarsz se tudsz lassan menni, viccelődik. Nekem aztán teljesen mindegy, válaszolom, felőlem akár el is adósodhatok húsz évre, csak a nyögdécselést ne kelljen hallanom, és kezdődjön a délutáni alvás… Kezet rázunk, elhelyezkedem az ízléstelen hófehér bőrülésen, és sikerem biztos tudatában leparkolok a nappalinkban a fatörzs mellé. Tessék kisfiam, mit szólsz, vigyorgok, pörgetem a motort. 
Ő viszont még mindig a hátam mögé mutat apró kis nyögéseket hallatva. Nézek ki megint, áll ott egy sárga busz, a sárga autó helyére parkolt. Nagy levegőt veszek, hogy képes legyek elindulni seftelni a buszvezetővel is, amikor belép a szobába a feleségem, egy pillanat alatt átlátja a helyzetet, és a következő szavakkal világosít fel: „Nem látod, hogy rád mutat? Tudod, akkor ad ki ilyen hangot, ha azt szeretné, hogy dobáld a levegőbe.”
Egészen elérzékenyülök ennek hallatán. A fiamnak rám van szüksége? Rám, meg néha egy kis dobálásra. Így azért sokkal egyszerűbb. 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A határszélen közel két hete hasonlóan telnek a napok, mégis mindegyik más, változnak az érkezők, és változnak az önkéntesek. Ebben a forgatagban érkezünk mi is Lónyára egy napsütötte, de hűvös reggelen, hogy segítsünk bármiben, amire szükség van. Rögtön kiderül, hogy a település lakosai gyönyörűen összefogtak, szervezett a munka, de valamire mindig szükség van, unatkozni nem fogunk.

Akik a helyi segítségponton töltötték az éjszakát, ébredeznek, kicsit összepakolnak, és elfogadnak reggelire némi péksüteményt, kávét, teát. Egy család – nagymama, két menye és három unokája – elmondják, még délelőtt indulhatnak tovább, másfél nap után megérkeztek értük, és irány Olaszország, ott vannak ismerősök.

Az egyik kislány egy színes plüssmacit szorongat, könnyezni kezd, amikor édesanyja azt mondja, tegye vissza a dobozba. Egy önkéntes szól, hogy vigye el nyugodtan, vannak még játékok, nekik nagyobb szükségük van rá – erre már az édesanya szeme is bepárásodik.

Köszönetet mondanak jó néhányszor, majd elindulnak az újabb ismeretlen felé. Azon egyelőre nem gondolkoznak, hogy van-e visszaút, de úgy készülnek, hogy már nincs otthonuk, ahova hazamehetnének.

A legtöbben így vannak ezzel, de csöndesen, egy-egy széken ülve várják a fejleményeket – ki azt, hogy érte jöjjenek, ki pedig azt, hogy eldőljön, hova mehet. A gyerekek is csendben játszanak, mindenki fegyelmezett. Közben folyamatosan érkeznek újabb menekültek, jellemzően édesanyák és nagymamák gyerekekkel, hiszen a férfiak már régen nem hagyhatják el az országot, megkapták katonai behívójukat.

Kevés is elég, csak béke legyen

Kárpátaljáról egyelőre kevesebben jönnek, ott sokan úgy érzik, inkább otthon maradnának, vagy már a háború kezdetén eljöttek. Az utóbbi csoportba tartozók közül többen visszatérnek mindennap önkénteskedni, főleg az ukrán–magyar tolmácsolás jelent hatalmas segítséget. Az egyik asszony úgy fogalmaz, kaptak egy nagyon szép szobát egy kollégiumban, de ott bezárva érzik magukat a férjével, inkább jönnek segíteni és tenni valamit, ami hasznos lehet. Mint megtudjuk, lányuk már hét éve Magyarországon tanul, a 2014-es kijevi harcok idején döntöttek emellett, ők azonban nehezen indultak el, és már mennének vissza. Kiderül, hogy e mögött félelem is van: megindult egy vándorlási folyamat Ukrajna belső részeiből is, az útnak indulók azonban egyelőre nem mind akarják átlépni a határt, hanem beköltöznek az üres házakba.

Így elképzelhető, hogy akik eljöttek, nem a bombázások miatt veszítik el az otthonaikat, hanem a házfoglalók miatt.

Egy anyuka két gyermekkel érkezik egy határmenti kárpátaljai faluból, sokáig a melegre sem szeretne bejönni, mert fél, hogy lekési a fuvart: egy kisbusszal mennek tovább Németországba, ott dolgozik a gyermekek édesapja, már várja őket. Mire elfogadnak egy kis kávét, kekszet, és beljebb jönnek, az is kiderül, hogy korábban még soha nem hagyták el az otthonukat, ez egy teljesen új helyzet számukra. Egy másik asszony hozzáteszi: Kárpátalján mindig is mostoha helyzetben voltak, de akkor is oda tartoznak, ott van az otthonuk, ritkán hagyják el, és amint lehet, visszatérnek. „Ha ennek vége lesz, biztosan még nagyobb szegénység jön. De elviseljük azt is, kevés is elég, ha béke van” – vonja meg a vállát, majd fordul is jobbra, hogy segítsen tolmácsolni egy újabb családnak.

A biológia nincs tekintettel a háborúra

Az érkező gyerekek kezdetben félénkek, de a játékokat látva lassan felengednek – valakit egy figurát rejtő csokitojás győz meg, mást pedig az egyik önkéntes pókemberes zoknija. Két fiatal lány egy kutyával érkezik, ők Kijevet hagyták maguk mögött, két teljes napot utaztak vonaton és gyalog, nem hiszik, hogy valaha hazatérhetnek, ezért elhoztak mindent, ami igazán fontos – két bőröndöt és négylábú barátjukat. Egyikük félénken női higiéniás terméket kér, megmutatjuk, hogy a mosdó polcán mindent talál. A válasz egy megkönnyebbült köszönet és angolul valami olyasmi, hogy a biológia nincs tekintettel a háborúra. Való igaz.

Közben két lány fut be Bács-Kiskun megyéből, adományokat hoznak és érdeklődnek, hogy mit segíthetnek. Mivel a határról éppen alacsonyabb a forgalom, elkezdjük rendszerezni a felajánlásokat, hogy átláthatók legyenek. Szinte semmiből sincs hiány, bőven érkezett tartós élelmiszer, fertőtlenítő, takaró, pelenka.

Ez utóbbira hamar szükség is lesz, amikor egy néhány hónapos kisfiú érkezik busszal és szülők nélkül: otthonukat bombatalálat érte, édesanyja nem tudta magához venni az iratokat, ezért ő még a határon van, a kisfiút viszont előreengedték, hogy ne kelljen a hidegben várakozni.

Jó pár óra eltelik, mire viszontláthatja anyukáját, ám addig is csendes, nem sír.

A törékeny béke szigete

Estére van egy szusszanásnyi idő, meleg italokat szorongatva ülünk egy asztalnál. Nem sokkal korábban tudtuk meg, hogy az egyik kamaszfiúnak előző nap volt a születésnapja, mint mondta, ennél rosszabb ünnepet még sohasem élt át. Bár megállapította, hogy innen már csak jobb lehet, mégis ránk telepedett valamiféle nehéz szomorúság. Az érzés nem múlik, a beszélgetés is csak lassan folytatódik, de a történetek a békéről és vetéssel töltött márciusokról szólnak. Egy szőke asszony szól közbe angolul, indulnak a gyerekekkel, hálálkodik, nem számított ilyen vendégszeretetre és segítségre. Szerintünk ez a minimum.

Kintről valami furcsa morajlás hallatszik, egy idősebb hölgy ijedten rezzen össze. Pár pillanattal később megmagyarázza: hirtelen azt hitte, katonai repülő. Egy fiú rámosolyog: „Attól nem kell félni. Amitől meg kellene, annak úgysincs hangja.” Azon kapjuk magunkat, hogy nevetünk – kicsit bátortalanul, de aznap kétségkívül először. Aztán elhangzik egy szomorkás kérdés: „Szabad nevetni háború idején?”.

A válasz sem várat magára sokat: „Csak azt szabad. És imádkozni.”

A nevetés mosollyá szelídül, így lesz pár pillanatra egy határmenti település kopott asztala a törékeny béke szigete.

Nem sokkal később visszatérnek a határról a tolmácsok, az egyik legkomolyabb feladatot ők látták el, 12 órán keresztül segítették a hidegben az érkezőket. Nekik még fő egy kis tea és kávé, közben megérkeznek az éjszakai önkéntesek, azokat váltják, akik már napok óta alig alszanak. Mi is elkezdünk összepakolni, érezzük, hogy hosszúra nyúlt a nap. Mire sikerül elindulni, már több mint 20 órája ébren vagyunk – de egy szavunk sincs, nekünk van hova hazatérni.

Kilakoltatás? Ha ez egy film címe, már eleve legyintek: ez is biztos csak egy dokumentarista nyomasztás, amely úgy kelt a nézőkben lelkiismeret-furdalást, hogy nem mutat kiutat. Még szerencse, hogy megnéztem a filmelőzetest, amelyből kiderült, hogy pergős, érdekes, a humort és iróniát sem nélkülöző filmre számíthatok. A teljes film felülmúlta a várakozásomat, nagy élményt adott: remek rendezést, kiváló színészeket, nagyon jó forgatókönyvet. A fordulatos cselekmény során a főbb szereplők egyre árnyaltabb jellemekké váltak, a mellékszereplőknek jutó percek pedig nagyszerű színészi felvillanásokra adtak lehetőséget.

A főszereplő Richárd, a harmincas adósságbehajtó, akiről hamar kiderül, hogy apja bizniszét viszi tovább, és nem rászabott ez a szerep. Feszeng, de iszonyúan meg akar felelni a feladatnak, bizonyítani akarja apja előtt az alkalmasságát, hogy meg tudja oldani egyedül is a kilakoltatáshoz hasonló nehéz helyzeteket.

Ám a valódi alkalmassághoz arra a kétkedés nélküli meggyőződésre lenne szüksége, hogy amit csinál, az igazságos és jó.

A valóság viszont nem fekete és fehér, a hosszú órákig elhúzódó kilakoltatás során a banki kölcsönt nem törlesztő asszony sorsa is feltárul, ami nem könnyíti meg Richárd dolgát.

A „Kilakoltatás” egy átlagos magyar film költségének ötödéből készült, 20 napon át egy maglódi utcában forgattak, teljesen kiszolgáltatva a változékony időjárásnak: ha nem sütött a nap, esett az eső, gyakorlatilag nem tudtak dolgozni. Az első napokra pedig szinte folyamatos esőt jósolt a meteorológiai előrejelzés, kudarccal fenyegetve a forgatás kezdetét. „Ha nem viszed vásárra a bőrödet, csak egy nevetséges pojáca vagy” – olvasta az első forgatási nap reggelén a fiatal rendező egyik idősebb rendezőkollégája szavait, ami lelket öntött belé. Fazekas Máté Bence, akinek ez az első nagyjátékfilmje, sok éve hordozta már magában a témát, ennek a valós kilakoltatásnak a történetét. Sokat egyeztettek a rendvédelmi szervekkel, hogy a cselekmény hiteles legyen, és a filmvásznon „emberarcú” rendőröket látunk. Egyikük, az Etel nevű rendőrnő szerepe igazi színészi jutalomjáték Láng Annamária számára. Ő úgy áll helyt ebben a konfliktusban, hogy közben elvágyódik már ebből a hivatásból, ornitológus szeretne lenni. Hozzá hasonlóan hálás szerep Mészáros Blankáé, aki Richárd húgát, a kilakoltatást akadályozó aktivista lányt játssza, aki egyszerre bátor, elkötelezett, ugyanakkor apja ellen lázadó, neki kiszolgáltatott és sodródó figura. Természetesen A Richárdot alakító Orosz Ákos viszi a vállán a filmet, hiszen ő szinte minden jelenetben ott van, és nagyszerűen érzékelteti az adósságbehajtó indulatait, tépelődését, határozottság és feladás közötti ingadozását. A kilakoltatás ellen védekező Ilonát alakító Nagy Mari kétségbeesett barna szemeit most is látom magam előtt. Torokszorítóan hiteles a fiában reménykedő elhagyatott anyaként. Bár csak epizódszerep, mégis emlékezetes marad Trill Zsolt költöztetője is, aki – látva az elhúzódó kilakoltatást – „megszökik” közben, hogy elvégezzen egy másik kilakoltatást, vagyis exhumálást a temetőben.

A film nagy erénye, hogy a szereplőket nem sorolja a jó vagy rossz oldalra, sem a „lakhatási zaklatást” skandáló társadalmi aktivistákat, sem a behajtókat, sem a rendőröket nem láttatja egysíkúan. A legkifinomultabb játékfilmes eszközökkel érzékelteti, mennyire nehéz döntések és indítékok csapnak össze egy ilyen emberileg szörnyű szituációban. A filmet átszövik finom jelképek és utalások. Csak egyik a sok közül: a cselekményt a Zrínyi utcába helyezik, ahol az Ilona nevű idős asszony körömszakadtáig védelmezi utolsó mentsvárát, az otthonát.

Első nagyjátékfilmes rendező és forgatókönyvíró esetén ritkán találkozunk ennyire feszes ritmusú, szépen megkomponált, mély gondolatokat kifejező, a humoros és a torokszorító jeleneteket hatásosan váltogató és lebilincselően pergő filmmel.

Jó választás volt a téma, a színészi gárda, a fiatal operatőr, Tóth Evelin Judit, aki reklám- és rövidfilmekben járatos, ám nagyjátékfilm operatőreként szintén most debütált. Kiváló döntés volt a Nemzeti Filmintézet részéről, hogy bizalmat szavaztak Fazekas Máté Bencének, aki megkaphatta az Inkubátor program támogatását.

Richárd röpke párbeszéde a rendőrnővel a film egyik legfilozofikusabb része: „Megéri ez az egész? Ennyi munka, hogy egy embert kirakjanak?” – kérdezi a rendőrnő. – „Az fair lenne, ha maradhatna?” – kérdez vissza Richárd. – „Hát az ő otthona.” „Hogyha kölcsönadna nekem egymillió forintot, amit én soha nem fizetnék vissza, azt annyiban hagyná?” „Nyilván nem.” „És ha ezután jönne egy barátja, és azt mondaná, hogy neki is kéne egymillió forint, akkor adna neki?” „Miért kérdez tőlem ilyeneket?” „Csak mert ha a törvény garantálja, hogy bármi történik, visszakapja a pénzét, akkor már adna a barátjának is. Ezt hívják úgy, hogy a hitelezői érdek elsőbbsége.” „És mindig eszerint kell eljárni?” „Ezért tudunk venni házat meg autót meg bármit. Mert van bizalom. És azért van bizalom, mert van garancia, és ha van garancia, akkor van pénz is. És akkor tovább működik a világ” – győzködi önmagát is Richárd. – „Akkor maga működteti a világot?” – kérdezi a rendőrnő álnaivan. Erre már csak egy sóhaj a válasz…

Petőfinek és Jókainak saját billiárddákója volt a Pilvaxban

A márciusi ifjak világmegváltó eszméiket közösségi média híján a kávéházakban osztották meg egymással. A bécsi forradalom hírére is azonnal összegyűltek kedvenc helyükön, a Fillingerben. Ha úgy érzed, hogy most közbevágnál, és azt mondanád, hogy „de hiszen a szabadságharcosok a Pilvaxban találkoztak!”, akkor igazad lenne, mert a két hely egy és ugyanaz. A nyitást követően a kávéházat 1842-ben vette át Pilvax Károly, néhány évvel később pedig Fillinger János kezdte bérelni, ezért emlegetik mindkét néven.

Voltak, akik olyan sokat tartózkodtak ott, hogy még a leveleiket is oda címezték, Petőfinek és Jókainak pedig saját billiárddákója volt a Pilvaxban.

A fiatalokat nem vetette fel a pénz, ezért nem csoda, hogy odaszoktak, ahol a kávé mellé ingyen reggeli is járt. Petőfi kedvenc étele állítólag a deákkenyér volt, amely édes, magvas-gyümölcsös püspökkenyérszerű péksütemény. A reggeli menü kedvelt fogása volt – főleg az árérzékeny fogyasztók számára – az előző napi péksütemény habos tejbe mártogatása. Aki meleg, sós reggelire vágyott, az kolbász és virsli között választhatott, előbbiből állítólag a Nemzeti dal költőjének a tormás, fokhagymás volt a kedvence.

Rajta magyar – a Nemzeti dal azon az esős tavaszi napon

Gracza György Az 1848-49-iki magyar szabadságharcz története című könyvében arról ír, hogy a Nemzeti dal eredetileg nem is úgy kezdődött, hogy „Talpra magyar!”, hanem úgy, hogy „Rajta magyar!”. Amikor Petőfi elővette a papírt, rajta a verssel, egyik barátja, Szikra Ferenc jurátus véletlenül megpillantotta a költemény kezdő sorát: „Rajta magyar, most vagy soha!”.

„Barátom” – szólt a költőhöz Szikra –, „előbb talpra kell állítani a magyart, azután: rajta!” – írja Gracza.

Másnap, 1848. március 15-én, szerdán már korán a Pilvaxban gyülekezett az ifjúság. A korabeli időjárási napló szerint Budapesten felhős, csapadékos volt az idő, „a lombfakasztó tavasznak még sehol semmi nyoma” nem volt. „Havas eső esett, mely nyomban locspocscsá olvadt”, de „az ifjakat a rossz időjárás sem tartotta vissza a cselekvésben” – elevenítette fel az akkori időjárási viszonyokat a kötet szerzője.

A márciusi ifjak és Laborfalvi Róza mentőakciója

Miközben a 12 pontról egyeztetettek, Vachott Imre, a Pesti Divatlap szerkesztője felhívta Irinyi János figyelmét arra, hogy a politikai foglyok szabadon engedését is bele kell venni a nemzet kívánságai közé. Március 15-én a Nemzeti Múzeum előtti nagygyűlést követően a tömeg a budai várba ment, hogy kiszabadítsák Stancsics Mihályt, akit azért börtönöztek be, mert írásaiban a sajtószabadságot és a parasztok terheinek eltörlését követelte. Miután kiszabadították Mihályt, aki még aznap a forradalom tiszteletére Táncsicsra változtatta a nevét, az ifjak kifogták a lovat az őt szállító kocsiból, és maguk húzták vissza őt Pestre.

A Nemzeti Színházban aznap este a Bánk bánt játszották, és szerették volna, ha Táncsics lenne az est díszvendége, ő azonban nem tudott eljönni a színházba. Először az jutott eszükbe, hogy dublőrt alkalmaznak, Petőfi és Vasvári már javában készítette fel a szerepre az ál-Táncsicsot, de a tömeg olyan hangosan követelte az írót, hogy Jókai már nem tudott tovább várni, és bevallotta az igazat. A közönség csalódottan zúgolódni kezdett, a megmentő szerepébe pedig Laborfalvi Róza lépett, aki aznap Gertrudis szerepét játszotta. Levette kokárdáját, és Jókai mellére tűzte, a függöny pedig ebben a percben gördült fel. Tapsban és éljenzésben tört ki a nézőtér.

Amikor Jókai szóhoz jutott, ezt mondta: „Polgártársaim, Táncsics barátunk nincs itt. Otthon van a családja körében. Engedjétek a szegény vak embernek a viszontlátás örömeit élvezni.”

Arra utalt, hogy Táncsics rég nem látott feleségével tölti éppen az idejét.

Kossuth Lajos és a szolidaritás

Solidarity! Szolidaritás! Ez a kifejezés a modern civilizáció egyik alapköve. Azok a politikusok pedig, akik naponta használják angol nyelvű felszólalásaikban, nyilatkozataikban Brüsszelben, Londonban, New Yorkban, Washingtonban, még csak nem is tudják, hogy az elterjedését valószínűleg Kossuth Lajosnak is köszönhetik, aki az 1850-es években tett angolszász körútja miatt a kor legismertebb és egyik legünnepeltebb magyarjává vált. Peter Sherwood szerint a magyar hazafi az 1851 október-novemberében, tömegek előtt tartott és a sajtóban közzétett beszédeivel lényegesen hozzájárult a solidarity/solidarity of the people kifejezések széleskörű használatához.

November 3-án például mintegy 200 ezer ember fogadta Kossuthot a londoni Copenhagen Fields-ben, ahol a független Magyarországgal való szolidaritásra hívta fel a figyelmet.

Kép

Kossuth Lajos szobra – Forrás: Hungarikumokkal a világ körül

A nyelvész leírja Kossuth Lajos és az angol solidarity szó története című tanulmányában, hogy a szót ugyan nem a forradalmár találta ki, mert az a francia nyelvből lett átemelve, de angol formáját már első angliai látogatásakor szorosan Kossuthhoz kötötték, amerikai körútjai folyamán pedig többek számára egészen összeforrhatott a nevével. A szerző szerint a francia nyelvben már a 18. század óta használt solidarité szóval Kossuth 1849-ben találkozhatott.

Fegyverek és gettó a St. Louis-i Kossuth Lajos utcában

A nagy magyar hazafi szobra áll egyébként a louisianai FBI-központtal szemben, ahol egykor nagy tömeg előtt beszélt, derült ki Kurucz Dániel Képmásnak adott interjújából nemrég, aki azt is hozzátette: „A két operatőrünk St. Louisban is forgatott a Kossuth utcán, mire egy fekete srác rájuk dudált: »A gettóról forgattok?«. Erre elmondták neki, kiről nevezték el az utcát. Ő egy fegyvert mutogatva mondta, hogy ez az állam legveszélyesebb utcája, de amúgy köszöni szépen, most végre elmondhatja mindenkinek, ki az a Kossuth Lajos!” – emlékezett vissza a beszélgetésben a világutazó műsorvezető.

Szabadság! Szerelem! 自由, 爱情 – Petőfi Sándor ma is népszerű Kínában

Petőfi költészete Kínában középiskolai tananyag, műveit több mint 250 ezer példányban adták ki, Sanghajban szobrot állítottak neki, legnépszerűbb verse az ázsiai országban pedig a Szabadság, szerelem.

A költő megismertetésében kulcsszerepe volt Lu Hszün irodalomtudósnak, aki 1907-ben elemezte a Nemzeti dalt és a Szabadság, szerelem című verset, sőt részleteket is bemutatott belőlük.

Szakértők szerint nemzeti költőnk azért válhatott ennyire népszerűvé, mert forradalmi költeményei illeszkedtek az 1920-30-as évek modernizációs törekvésű értelmiségének érzelem- és gondolatvilágába.

Forradalmárok szerelmének gyümölcse

Nem tudhatjuk, hogy március 15-én hogyan telt Szendrey Júlia és Petőfi Sándor minden perce, de az biztos, hogy fiuk, Petőfi Zoltán rá kilenc hónapra, 1848. december 15-én született.

Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

További felhasznált források:
Gracza György: Az 1848-49-iki magyar szabadságharcz története
Nyáry Krisztián: Fölébredett a föld
National Geographic; 
Jókai Mór: A tengerszemű hölgy; 
Foodyny.hu 

Németh Ildikó, Levente nagynénje jelenleg ügyvezetőként dolgozik a Házban. Vele és Jádi Krisztina intézményvezetővel beszélgetek a kezdetekről, a ház mindennapjairól és munkájuk kihívásairól. Még tíz óra sincs, és Krisztina már levezényelt egy kötelező rovarirtást, beszélt a futópadszerelővel, és paravánok takarásában engem is beinvitált a fejlesztőszobába.

– Hogyan fogant meg a Patrónus Ház ötlete? – fordulok Ildikóhoz.

 – Civil érintettség volt a háttérben, mint sok más bentlakásos otthon létrehozása esetén.  A Patrónus Ház gondolata keresztfiam, Levente jövőjének tervezése kapcsán vetődött fel bennünk lehetőségként.

Leventét 5 évesen diagnosztizálták Prader Willi szindrómával, ami egy nagyfokú izomgyengeséggel, fékezhetetlen étvággyal, magatartási zavarokkal, dühkitörésekkel jellemezhető, génhibán alapuló betegség, valamint 8 évesen autizmussal.

Iskolát csak nagyon nehezen, végül 70 kilométerre a lakóhelyünktől, Gyöngyösön találtunk neki egy bentlakásos intézményben, ahonnan hétvégenként hozhattuk haza. Ahogy cseperedett, mi már láttuk az ő nehezített helyzetét, hiszen pelenkás volt, 24 órás szolgálatot igényelt. Tudtuk, hogy élete végéig magas támogatási szükséglete lesz, és rendkívül nehéz ehhez megtalálni a megfelelő intézményi lehetőséget. Számítottunk rá, hogy ha kikerül az iskolából, hosszú várólistákkal fogunk szembenézni, kilátástalan feladattá válhat, hogy mikor kerül be egy otthonba. Van, ahol egyáltalán nincs is mozgás, minimum 5-10 évekről beszélünk még civil otthonokban is, ahol a fejlesztés és az ellátás olyan szintű, amilyennek azt egy szülő szeretné. Ekkor alakult ki az az elhatározásunk, hogy ha nincs ilyen otthon, akkor a testvéremmel felépítünk, létrehozunk egyet.

Kép

Gödöllő, Patrónus Ház

 –  Egyszerűnek hangzik…

 – A nővérem is, meg én is multinacionális cégeknél dolgoztunk akkoriban, és amikor ezt a döntést meghoztuk, akkor én egy kiégés felé közelítő lelkiállapotban voltam, szükségem is volt egy nagyobb váltásra. A telek megvolt, akkor még üresen állt, ezt jelnek és megerősítésnek értelmeztük. Én teljes munkaidőben vállaltam a szervezést, és ez nagyon jó választásnak bizonyult. Egyszerű ugyan nem volt, ám a feladat sokrétűsége engem fellelkesített, éppen akkor, amikor lélekre volt szükségem. A multinacionális szférából egy olyan helyszínre érkeztem, amelyről nem tudtam akkor még semmit, hiszen addig csak kívülálló családtag voltam. Belülről nézve később már átláttam, hogy ezen a területen óriási ellátáshiány van. Mi lakóotthonra gondoltunk eredetileg, de végül a törvényi háttér miatt támogatott lakhatási formát hoztunk létre, már csak erre lehetett engedélyt kapni.

 – A lakóotthoni hátteret illőbbnek éreztétek volna az ellátandó feladathoz?

 – A támogatott lakhatást jellemzően inkább lakhatási formának hozták létre, nem a helyben történő fejlesztés vagy a foglalkoztatás játssza benne a hangsúlyos szerepet.

Nálunk súlyosan érintett autista felnőttek laknak, ezért valójában nemcsak a lakhatásukat kell biztosítanunk kevés főből álló személyzettel, hanem minden életfunkcióban támogatnunk kell a lakóinkat, akik semmilyen tevékenységben nem önállók.

A meglévő szabályozás nem igazán veszi figyelembe a sérülés súlyosságát, nincs tekintettel arra, hogy egy ilyen intézmény nemcsak „kíséri” a lakókat, hanem ellátja, fejleszti, gondozza – tehát jóval nagyobb személyzetet igényel, mint az ajánlott létszám. Nálunk 11 munkavállaló dolgozik csak az ellátásban, további 3 fő végzi az adminisztrációs, takarítási munkákat. A fiataljaink nem hagyhatók magukra, állandó felügyeletet igényelnek, ezért folyamatos műszakban jelen vagyunk mellettük. A délelőtt és délután folyamán 4-4 kolléga látja el a fiatalokat, és külsős szakembereket is alkalmazunk fejlesztésre, kézműves foglalkozásra, jógagyakorlásra.

 – Mi az, amit a szociális szféra meg tudott adni neked, amit a multikörnyezet nem?

 – A munkabérek itt jóval elmaradnak a multivilág béreitől, de ebben a munkában nincs annyi fókusz, amelyekre egyszerre kell figyelni, nincsenek állandóan változó döntések, amelyekhez váratlanul alkalmazkodni kell. Sokkal önállóbb és kreatívabb lehetek. Az első év a szféra megismerésével telt, autizmustréninggel, a támogatott lakhatás törvényi hátterének megismerésével, azután otthonokat néztem meg, ötleteket gyűjtöttem külföldről is, és összeállt a fejünkben az igény és a tapasztalat – egy saját tervvé. 2017 novemberében kaptuk meg az építési engedélyt. Az alapkőletétel egy didergős márciusi napon volt 2018-ban, 2019 augusztusában viszont nagy melegben nyitottuk meg a kapunkat 12 autista fiatal, köztük Levente előtt.

 – Amikor megszilárdult az a döntésetek, hogy ha nincs megfelelő intézet, akkor csináltok egyet, milyen érzelmek vették körül az elhatározást? Megkönnyebbülés, harag, dac vagy kétségbeesés? Másképp sütött aznap a nap, vagy ferdébb pászmákban estek a sugarak?

 – Én kiútnak láttam a lehetőséget a kiégési válságomból, egyúttal megoldási lehetőségnek Levente felnőttkori ellátása szempontjából. Sokáig kerestem, kerestük a megoldást, és egy családi wellness alkalmával végül kimondtuk, akkor még anyukánk is velünk volt. Nem tudtuk, mibe vágunk bele… Mi az a szociális törvény, a hárombetűs rövidítések, a szolgáltatási elemek.

A szükségre adott válaszunk testesült meg ebben a házban, egy látható, letisztult formában.

Miután Ildikót elragadja egy újabb feladat, Jádi Krisztina intézményvezetővel beszélgetünk tovább, és a fejlesztőszobát cseréljük a kézműves szobára. Nem tudom megállni, hogy ne bámuljam a lámpában felszálló fáradhatatlan buborékokat és a fotót a falon, amelyen egyetlen ember napfürdőzik a végtelen tengeren, zavartalanul és békésen.

Kép

Gödöllő, Patrónus Ház, nappali

 – Amikor megnyitottunk, nem tiszta autistaspecifikus intézményt akartunk létrehozni, de azt tapasztaltuk, hogy autizmusban súlyosan érintett fiatalokkal jelentkeznek hozzánk a szülők. Ők vannak a legnehezebb helyzetben akkor, amikor a felnőtt sérült gyermeküknek további lakhatást kell keresni. Nagyon bezáródnak ebben a helyzetben a lehetőségek.

– Hogyan zajlanak a mindennapjaitok?

 – Rendkívül fontos, hogy rendszerezzük a napjukat, ez a kiindulópont. A mi viszonylag zavartalan működésünk alapja a személyre szabott, pontról pontra követett napirend. Napirendi kártyákat használunk ehhez képi és írott formában, folyamatábrákat, időmérő eszközöket, ami nem minden esetben egy hagyományos óra. Reggel babzsákfoglalkozással kezdünk, később jóga, szobabiciklizés, futópad, szintfenntartó-fejlesztő foglalkozások következnek, majd levegőzés, munkafoglalkozás. A munkafolyamatokat szétbontjuk, és a feladatokat az ő szintjükre visszük le: ilyen a tésztaválogatás vagy a csavarozás. Minden rövid ideig tartó tevékenységet pihenő követ, amelyre visszavonulhatnak a saját szobájukba, és egyedül feldolgozhatják, kipihenhetik az őket ért ingereket. Szeretik a csöndes, behúzódós helyeket, mint a sószoba, szeretik nézni a felszálló buborékokat a lávalámpában, a kerti hintákat is szívesen használják. Nem mindenki képes csoportban dolgozni, akinek arra van igénye, az elvonulhat a feladatával.

A szabad választási lehetőségeikkel ők alig tudnak élni, sokszor a monotóniába kapaszkodnak. A napirendünk ezért szent és sérthetetlen, így minden létrehozott helyzet letisztult és áttekinthető számukra.

 – Hogyan értetitek meg az elvárásokat a nehezített kommunikáció ellenére?

 – Erre használjuk a kártyákat. Központi helyen van a táblánk, ahol mindig látják, hol tartunk a napban, és mi várható még a héten, ezen kívül mindenkinek van saját napirendi táblája is. Ha egy autista személy a napirendjével megakad, ha akadályba ütközik, akkor viselkedésproblémával jelez. A viselkedésprobléma lehet topogás vagy hangoskodás, kényszerek végrehajtása, kézszorítás, kézharapás – bármi, amivel jelezni tudja, hogy számára nem kedvező dolog történik. Ma például, hogy te jöttél, hiába, hogy paraván mögött haladtál el, mivel nem tettünk ki fotót rólad a napirendi táblára, számukra ez váratlan volt. Ilyen helyzetek csúsztatott viselkedési problémát hívhatnak elő, ők a túltelítettségüket ilyen formában tudják jelezni. A ház sikerének egyik kulcsa, hogy van hova visszavonulniuk, és az ingerektől szükség esetén megszabadulhatnak.

 – Mit jelent az a kifejezés, hogy „húztok nekik időt”? Ez számomra is megnyugtatóan hangzik, hol lehet nálatok időt húzni?

 –  Egy időzítőn beállítjuk az adott tevékenységhez szükséges időt, így láthatóvá válik, hogy a tervezett időszakaszból még mennyi van hátra, hogyan áll a fogyó piros csík? Ehhez nem kell tudni számolni, könnyen követhető, és biztonságot nyújt. Tizenkettőnél is több van belőle a házban.

 – Nem szoktak erről írni, de mi van akkor, ha a viselkedészavar éppen agresszió formájában nyilvánul meg, és az ügyeletben lévő segítők mind 50-70 kiló körüli szemüveges nők?

 – Nem minden kolléga áll bele egy súlyos konfliktusba, ám aki beleáll, az bizony az ötven kilóját is használja... Ha nem sikerül megnyugtatnunk egy krízisben lévő kliensünket, orvost vagy szülőt hívhatunk hozzá.

Ezekre a helyzetekre sajnos nem terjed ki a gyógypedagógus-képzés, és nem is lehet könnyen felkészülni rájuk, de a kreativitásunk meg szokta hozni a megoldást ilyenkor is.

Kifelé menet pedig már gyakorlottan lépek a láthatatlanná tevő paraván mögé, de Balázs megelőz, megismer és beazonosít: „Neked van strucctojásalakú, egyterű, zöld Xsara Picassód” – állítja. És tényleg.

A kényelem ára

Belegondolt már abba, hogy az okostelefonja áramköreihez szükséges arany egy részét netán illegális bányásztevékenység során állították elő? Tehát a szépen működő kis szerkezethez nemcsak a rabszolgaként dolgoztatott emberek vére tapadt, de a perui esőerdők kiirtásának és a terület higannyal szennyezésének felelőssége is. És ez csak egy azon kényelmi termékek közül, amelyeknek a használatát a fogyasztói társadalom szülötteiként alapvetőnek vesszük – annak ellenére is, hogy a gyártásuk az emberi jogok és a környezet páros lábbal történő tiprásával jár.

A fentihez hasonló példák nyomán nem véletlen, hogy a klímaválság által előidézett fenntarthatósági diskurzus fókuszpontjában egyre nagyobb szerepet tölt be a globalizált nagyipar felelőssége is.

A fogyasztói társadalom olcsón elérhető kényelmi cikkeit – például a fast fashion ruhaneműket – jellemzően a harmadik világ mélyszegénységből jövő, s pont ezért kihasználható munkaerője állítja elő.

Őket igen nagy arányban érinti a „modern rabszolgaságnak” nevezett borzasztó társadalmi-munkavállalói struktúra.

Márpedig abban biztosak lehetünk, hogy amelyik cég az emberi jogokat nem veszi figyelembe, annak a környezet pusztítása kapcsán sem merül fel morális kétsége. A cél egyértelműen a minél nagyobb bevétel, illetve vásárlóerő elérése: „Az emberi munkaerő és a természet kihasználásából befolyó globális profit igen jelentős, a kényszermunka önmagában évi 150 milliárd dollár nyereséget termel” – erősíti meg Dr. Natelia Szablewska, az Ausztrál jogászok az emberi jogokért (ALHR) nevű szervezet elnöke.

Tehát ami kényelmi cikként olcsó, az nagy valószínűséggel nem éppen fenntartható vagy jogtisztelő módon került be a globális ellátási láncba.

Kísért a történelem

A rabszolgaság története egyidős az emberiséggel. Történelmünk során számos sötét árnyalatú időszak és társadalmi berendezkedés jellemzője volt – gondoljunk csak az ókori Róma adósrabszolgáira vagy a déli államok gyapotföldjein robotoló színesbőrűekre. A fogyasztói társadalomban megnövekedett igény az olcsó és gyorsan lecserélhető kényelmi termékekre pedig a rabszolgaság egészen újfajta, globalizált formáját hívta életre.

Ez sok esetben valóban kényszermunkát jelent.

Például a perui fiatal férfiakat – és a később prostitúcióra kényszerített nőket – jó kereseti lehetőség ígéretével csábítják be az őserdők mélyébe, az illegális aranybányák területére.

Itt aztán adósságcsapdáva hajtják őket: az utazási és szállási költségeikért cserébe ingyen dolgoznak, jellemzően rettenetes körülmények között, míg a környezeti izoláltság miatt képtelenek segítséget kérni a külvilágtól. A következő fokozat az, ha a kétkezi munkások ugyan kapnak valamilyen – általában rendkívül alacsony – bért, de a munkakörülményeik embertelenek. A fast fashion divatmárkákat varró, jellemzően ázsiai nőket például olyan munkatempóra kényszerítik, amelyben nem tarthatnak ebédszünetet, sőt nem mehetnek ki a WC-re sem.

A fizetés nélküli túlóra szinte állandó, de a betegszabadság nem megengedett – kiesés esetén azonnal leváltják őket egy új jelentkezőre.

A szociológusok által csak modern rabszolgaságnak nevezett jelenség két tényező metszetében tud kialakulni. Ez a munkavállalók gazdasági-társadalmi státuszának sebezhetősége (tehát a mélyszegénység), és egy olyan jogrendszer, amely nem védi meg a társadalom legelesettebb, periférián élő tagjait. A Global Slavery Index 2016-os állítása szerint a modern rabszolgaság 40,3 millió embert – köztük gyerekeket – érint. Csaknem 70 százalékuk nő, a legtöbben a harmadik világ elmaradottabb vidékein élnek, például Közép- és Dél-Afrikában, Kelet-Ázsiában vagy Közép-Amerika szegényebb térségeiben.

A kontinenseken átívelő gyártási lánc átka, hogy sok esetben az anyacég nem is tud ezekről a visszaélésekről. A profit maximalizálása érdekében az előállítás módjáról tudomást sem véve a legolcsóbb alapanyagokat szerzik be, vagy épp távoli országokban működő alvállalkozókkal oldják meg termékeik gyártását. Szerencsére azért a tudatos cégpolitikára és az emberi jogi sérelmek visszaszorítására is van példa: az ASOS nevű brit divatmárka egy olyan okostelefonos applikációt dolgozott ki, amelyen keresztül az ellátási lánc legnehezebb végén dolgozó török munkások valós időben tudják jelenteni a problémáikat az anyacégnek.

Kimerített anyaföld

A fast fashion iparág példájánál maradva az emberjogi visszaélések mellett hamar láthatóvá válik a környezet pusztítása is.

A gyártósorok a lehető legolcsóbb anyagokat használják a szövetek kezeléséhez és színezéséhez, majd ezeket a mérgező összetevőket a legköltséghatékonyabb módon „ártalmatlanítják”: földünk óceánjaiba és folyóiba öntik.

A környezetszennyező attitűdhöz ez esetben is nagyban hozzájárul az, hogy ezekben az országokban kevésbé szigorúak a környezetvédelemre vonatkozó szabályozások, akárcsak az emberi jogok érvényesítésének lehetősége.

Annak ellenére, hogy a kényszerített, szabályozatlan munkavégzés és a természeti erőforrások kihasználása, pusztítása között a tudósok is egyre szorosabb kapcsolatot vélnek felfedezni, a fenntarthatóságot célzó párbeszédben ez a téma még mindig nem kap elég nagy hangsúlyt. Pedig egyes vélemények szerint a klímaválság problémájára sem lesz valódi megoldás, amíg a modern rabszolgaság jelensége fennáll. Az ENSZ Fenntarthatósági Fejlődés Agendája mindenesetre már megerősíti az összefüggést a kényszermunka és az éghajlatváltozás között, a megoldást pedig 2030-ra tűzik ki célként.

Noha elsődlegesen az iparnak kell változnia, elengedhetetlen a fogyasztó egyéni tudatossága is, amellyel nyomást gyakorolhatunk a nagy gyártókra. „Tagadhatatlan, hogy a mindennapi tetteink számítanak: mit és honnan, sőt miért vásárlunk. Ezeket a kérdéseket mindannyiunknak fel kellene tennünk, hogy tudatosabb és etikusabb fogyasztókká váljunk” – hangsúlyozza Dr. Szablewska is. Amíg ugyanis elvárjuk a mindennél olcsóbb, könnyedén pótolható termékek elérhetőségét, addig elősegítjük az emberi jogok és a fenntarthatóság aláásását. Ha tehetjük, tájékozódjunk: válasszuk a drágább, de tartósabb cikkeket, vásároljunk second hand, az elromlott dolgokat pedig javíttassuk meg ahelyett, hogy azonnal újat vennénk!

Anonimitásba burkolózva

Ferrante már 1992-ben, első regénye, a Tékozló szeretet megjelenésekor világossá tette, hogy nem kívánja felfedi a kilétét, és nem vállal nyilvános szereplést, még akkor sem, ha díjat nyer. Nyilatkozni is kizárólag írásban fog, és csakis akkor, ha szükségesnek érzi.

„Semmit sem szándékozom tenni a Tékozló szeretetért, semmit, ami a személyes szereplésemmel járna. Sokat tettem már ezért a történetért: megírtam, és ennek, ha a könyv ér valamit, elégnek kell lennie (...) Hiszem, hogy a könyveknek, miután elkészültek, nincs szükségük a szerzőre. Ha van mondanivalójuk, előbb-utóbb megtalálják az olvasóikat, ha nincs, nem. Rengeteg példa van erre. Nagyon szeretem azokat a roppant titokzatos régi és újabb könyveket, melyeknek nincs meghatározott szerzőjük, de volt és van önálló, sodró életük. Egyfajta éjjeli csodának tekintem őket, mint amikor gyerekként vártam a Befana ajándékait, rettentő izgatottan feküdtem le aludni, és amikor reggel felébredtem, ott voltak az ajándékok, de a Befanát senki sem látta. Az igazi csodák azok, melyek mögött sosem tudjuk meg, ki áll, legyenek azok a ház titkos szellemeinek aprócska csodái, vagy az igazi nagy csodák, melyektől tátva marad a szánk. Megmaradt bennem ez a gyermeki vágy az apró és a hatalmas csodákra, még mindig hiszek bennük" – írta Sandra Ozzolának, kiadójának és egyben szerkesztőjének 1991-ben. Ezt a döntését azóta sem másította meg, annak ellenére sem, hogy könyvei sikert sikerre halmoznak.

Ma, harminc év után is mindössze annyit tudunk róla biztosan, hogy Nápolyban született, és ezer szállal kötődik a városhoz.

Ferrante hősei

Második regénye, az Amikor elhagytak tíz évvel később, 2002-ben jelent meg. A Nő a sötétben című kötete pedig 2006-ban látott napvilágot. A három könyvet sokszor említik együtt, trilógiának is nevezve. Mindegyikük főszereplője nő, aki valamilyen nagy traumát él át: anya elvesztése, válás, szembenézés a múlttal.

A világhírnevet azonban kétségkívül a Nápolyi regények első kötetének, a Briliáns barátnőmnek (2011) a megjelenése hozta el számára. A következő években jött a többi: Az új név története, Aki megszökik és aki marad, Az elvesztett gyerek története. Mindegyiket nagy izgatottsággal várták az olvasók. A rendkívül izgalmas, fordulatokban gazdag, ám nem éppen optimista kötetek két nő egész életét meghatározó, csöppet sem hétköznapi, ellentmondásokkal teli barátságát mesélik el, amelyről már-már megkérdőjelezi az ember, hogy valóban az-e. Kapcsolatukat ugyanis egyszerre jellemzi az irigység, a féltékenység, a versengés, valamint a szeretet, a törődés, a lelki és érzelmi kötődés. A tetralógia azonban nem csupán barátságtörténet, ugyanis hatvan év társadalmi és politikai változásait, a nők egyenjogúságért vívott küzdelmét is bemutatja, továbbá a nápolyi életbe, egy sajátos szabályokkal rendelkező, férfiak uralta, maffiától függő közösség mindennapjaiba is betekintést enged.

Ferrante sikere nemcsak a fordulatokban gazdag mesélésben rejlik, hanem abban is, hogy kíméletlenül nyíltan és realisztikusan fogalmaz, ráadásul mindezt hangsúlyosan női szemszögből teszi.

Regényeiben olyan dolgokat mond ki húsba vágóan őszintén, amikkel a legtöbben csak gondolatban mernek foglalkozni, legyen szó az anyaságról, a házasságról, a családon belüli erőszakról, a női szerepekről, a különböző életutakról, karrierről.

A Ferrante-láz: de kit rejt a név?

A Nápolyi regények mindmáig Ferrante legismertebb művei, világszerte tizenötmillió példányt adtak el belőlük. A HBO sorozatot is forgatott az első három kötetből Saverio Costanzo rendezésében. A BBC a 2000-es évek legjobb húsz regénye közé választotta őket, a Times pedig 2016-ban a szerzőt a száz legbefolyásosabb személy között listázta. Műveiért olasz és nemzetközi elismerésekben is részesült, Nápolyban pedig már Ferrante-túrákat is szerveznek, és Ferrante-pizza is kapható.

Népszerűsége emelkedésével párhuzamosan nőtt az író kilétének leleplezése iránti vágy is. Sokan próbáltak utánajárni, ki rejtőzik az írói álnév mögött. 2016-ban Claudio Gatti, az Il Sole 24 Ore gazdasági lap újságírója egyszerre négy nyelven rántotta le róla a leplet, azzal érvelve, joga van tudnia az olvasóknak, ki a titokzatos író, hiszen ők csináltak belőle sztárt.

Hónapokig tartó nyomozást követően azt állította, Ferrante nem más, mint az olasz apától és német zsidó anyától Nápolyban született, Rómában élő műfordító: Anita Raja.

Gatti a Ferrante-könyvek kiadójának, az Edizionénak a kifizetéseit vizsgálva jutott erre a következtetésre. Szerinte Anita Raja kiadótól kapott honoráriuma jócskán megemelkedett azóta, hogy a Nápolyi regények angol kiadása megjelent az amerikai piacon.

Nem beszélve arról, hogy Raja és író férje, Domenico Starnone akkoriban drága római ingatlanokat vásárolt. Gatti emellett párhuzamokat talált az Anita Raja életében és a könyvben szereplők neve között. A házaspár tagadta az állítást, a kiadó pedig egyenesen gusztustalannak és szenzációhajhásznak nevezte a leleplezést. A szakma és a közönség is egyöntetűen elítélte Gatti tettét, az utóbbi erősen tartott attól is, hogy Ferrante esetleg emiatt nem fog többet írni, ugyanis kijelentette, ha tovább turkálnak a magánéletében, nem publikál többet. Nyilatkozata, úgy tűnik, csillapította a kíváncsiskodók érdeklődését, legalábbis egy időre: egy évvel később arról szóltak a pletykák, hogy nem is Anita Raja, hanem író férje a Ferrante-regények szerzője, illetve az is felmerült, hogy esetleg ketten írják a könyveket, de ők mindkét verziót cáfolták.

Szerencsére Ferrante azóta sem burkolózott teljes hallgatásba. Néhány éven belül új regénnyel jelentkezett. A Felnőttek hazug élete ismét Nápolyba kalauzolja az olvasót, egy fiatal lány felnőtté válásának viszontagságait követhetjük nyomon benne. A könyv 2019-ben magyarul is megjelent, s népszerűsége nem maradt el a többi Ferrante-regénytől, a Netflix már sorozatot is készít belőle.

A könyvek mögött

Ha nem is tudunk konkrét arcot, életrajzi adatokat, személyiségjegyeket társítani Elena Ferrantéhoz, néhány regénye elolvasása után mégis úgy érezzük, mintha ismernénk, mintha könyveiben, hőseiben ő maga is jelen lenne, talán még magunk elé is képzeljük őt. Valahol ez is a célja a szerzőnek:

„Ha a szerző nem létezik a szövegen túl, akkor a szövegben tárulkozik ki, tudatosan adja hozzá önmagát a történethez; ily módon valódibbá válik, mint a hétvégi mellékletben megjelenő fotón, egy könyvbemutatón, egy irodalmi fesztiválon, egy televízióműsorban vagy egy irodalmi díj átadásán.

A szenvedélyes olvasó előtt egy-egy nyelvtani hiba, mondattani gubanc után felsejlik az író arcvonása, ugyanúgy, ahogy megjelenik előtte egy-egy szereplő, egy bizonyos tájkép, ahogy elönti egy érzés, ahogy átérzi egy tett súlyát.

Így válik az írás és az olvasás meghitt viszonnyá az író és a befogadó számára egyaránt.”

Úgyhogy teljesen mindegy, hogy Ferrante valójában nő-e vagy férfi, szőke-e vagy barna, magas-e vagy alacsony, egyedülálló-e vagy családos, ha a hatására milliók vesznek újra könyvet a kezükbe, és élvezettel olvassák műveit, s még el is gondolkodnak őszinte szavain.

Létválságban

Kapcsolatainkat szeretjük folytonosnak megélni. Az állandóság megnyugtató, ám hosszú távon fenntarthatatlan állapot. A nehezebb időszakokban érdemes tudatosítani, hogy a családi élettel való elégedettség nem lineáris, a családi életciklus egymást követő szakaszai során különböző mértékben éljük meg a boldogság, az elégedettség és a közelség érzését. Mindez nem azért van, mert valamit elrontottunk, hanem mert ez az élet természetes rendje.

Az új életszakaszok ráadásul új kihívásokat rejtenek magukban, ilyenkor pedig azt tapasztalhatjuk, hogy az addig jól működő megoldási stratégiáink csődöt mondtak, és új megoldásokat kell találnunk.

A kamaszokkal élő szülőknek nincs könnyű dolguk ezen a téren sem, ugyanis nem egy állandósult kihívásra kell választ találniuk, hanem az átmenetiség bizonytalan érzése szövi át a mindennapjaikat. Számos hétköznapi élményük főszereplője az ideiglenesség: a gyermekek érzelmi eltávolodásának, majd hirtelen újraközeledésének gyors váltakozása, a hangulatingadozásaik, az állandó jövés-menésük, a határok változása vagy az, ahogyan a szülők látják magukat a „nemrég még a térdemen ringattam” emlékképek és az idősödés felé lépdelő nagyszülők között. Az átmenetiség jelenik meg abban is, ahogyan a gyerekek nélkül töltött szilveszterek száma kíméletlenül jelzi, bizony hamarosan véget ér ez a kimerítő, édes-nehéz vendégeskedés, és újra lesz idejük magukra és egymásra, a meghitt pillanatok megélésére, valamint azokra a tevékenységekre, amelyekre a gyereknevelés fárasztó éveiben nem maradt idő és energia.

Ráadásul nemcsak a legszűkebb körben vett kapcsolatokat, hanem más közeli viszonyokat is kénytelenek újradefiniálni. Előtérbe kerülnek az élet nagy kérdései, és a nagyszülők romló egészségi állapota, betegeskedése is új feladatok elé állíthatja a szülőpárt. Mindez a tapasztalás kíméletlenül felhívja a figyelmet az idő múlására és az élet végességére, ami szomorúsággal, kétségbeeséssel, kételyekkel társulhat, és számvetésre, illetve az addigi életvitel és döntések megkérdőjelezésére késztet: „Hol tartok az életben? Azt teszem, amit tennem kell? Mi a célja az életemnek? Mennyire sikerült kibontakoznom? Olyan kapcsolatban élek, mint amilyenre vágytam?” Ezek a belső bizonytalanságok pedig összeérnek a felnőttkorra készülő gyermek kérdéseivel: „Ki vagyok én, honnan jöttem és mivé váljak?” Ebben az időszakban tehát a szülők és a kamasz is sérülékeny, ugyanakkor ez a korszak hatalmas fejlődési lehetőségeket is magában rejt.

Párkapcsolat: erőforrás vagy energiacsapda?

Naponta hozunk döntést arról, hogy a párkapcsolat gazdagítsa vagy szegényítse életünket. Ha sok gyakorlás után könnyen egymásra hangolódunk, megértjük egymást, támogatást tudunk adni és kapni, megéljük a biztonságot párunk mellett, akkor sikerül gazdagabbá tenni egymás életét. Ha a viták, a véleménykülönbségek, a sérelmek és a megoldatlan helyzetek uralják a közösen megélt mindennapokat, akkor energiáinkat elszívó csapdának élhetjük meg a párkapcsolatot.

A gyermek kamaszkorba lépése különösen nehéz annak, aki – például kapcsolati sérülések miatt – érzelmileg eltávolodott a társától, és hozzászokott ahhoz, hogy a párkapcsolatából hiányzó intimitást és közelséget a gyermekeivel való viszonyában élje meg. A gyerekek a kamaszkorban már szűkmarkúbban mérik azokat a szeretetmegnyilvánulásokat, amelyeket pár évvel azelőtt még maguktól értetődően, naponta többször is bőkezűen adtak és követeltek. És jól is van ez így, mert a kamaszok feladata már saját egyéniségük kimunkálása, és ennek része a leválás. Ebben a helyzetben a párkapcsolatban magányosan élő szülőnek könnyen az az érzése támad, hogy mindenhol csak kapcsolati romokat lát: társától a megszokott nagy távolságban találja magát, a gyerekek pedig már nem pótolják a hiányt annyi érzelmi melegséggel, mint korábban.

A gyermekek ekkor ugyan a kortársaik felé fordulnak, és küzdenek a kamaszkor kihívásaival, ám rejtett módon nagyon is éberen figyelik, hogyan alakulnak otthon a dolgok. Leválni csak onnan tudnak, ahol biztonságos légkör uralkodik, azaz a szülők párkapcsolata működik, továbbá a szülők és gyermekek közötti kapcsolat alkalmas a kamaszkori szerepek kipróbálására. Csak úgy tudnak a gyerekek a szülőket kicsit hátrahagyva a kortársak felé fordulni, ha a szüleik rendben vannak magukkal és egymással.

Ezeken a pontokon sokszor látunk hiányosságokat, amikor a leválási folyamat megakad. Emiatt olykor lelki problémák figyelhetők meg a gyerekeknél. Előfordul az is, hogy éppen az ellenkezője tapasztalható: az ilyen szülő azt mondja, hogy gyermeke kamaszodását szinte észre sem lehetett venni. Csak évekkel később látható, mi minden rejlett-zajlott korábban a mélyben.

A gyermekébe nagyon kapaszkodó, érzelmileg belőle táplálkozó szülő megnehezítheti gyermeke későbbi párkapcsolatát, ön­álló­ságának kialakulását.

Anna és János ötvenes éveikben járnak, huszonhét éve házasok, három gyermeket nevelnek, Marcit, Andrist és Sárát. Marci vidéken egyetemista, jobbára havonta bukkan fel a családi otthonban, Andris is most kezdte a főiskolát, leginkább online játékokat játszik, Sára végzős gimnazista. Sára az utóbbi egy évben fáradtnak, lehangoltnak érzi magát. Eltávolodott osztálytársaitól és barátaitól, befelé fordult. Napjait az iskolában kedvetlenül eltöltött órák, a délutántól éjszakába nyúló sírás, alvás, telefonozás és sorozatnézés tölti ki. Lassanként édesanyját tartja egyetlen igaz barátnőjének, akivel minden gondját megosztja. Anna kétségbeesve próbál segíteni a tanulásban egyre motiválatlanabb lányának, meghallgatja panaszait, vigasztalja, tanácsokkal látja el. Szoros kapcsolatukat néha egy-egy veszekedés rázza meg, de hamar kibékülnek. János csak a fejét vakarja Sára láttán, de megnyugtatja, hogy Anna dolgozik az ügyön. Jánosnak feltűnik, hogy mostanában kicsit kevesebb időt töltenek Annával, és leginkább csak a feladatok és Sára kapcsán beszélgetnek, mégis nyugtázza, hogy ugyanakkor Anna és közötte sokkal kevesebb a konfliktus. A munka után hazaérve a házaspár az otthoni rutinfeladatoknak szenteli magát: Anna Sárával és a háztartással foglalatoskodik, János pedig a kertet rendezgeti vagy bevásárol, ügyeket intéz. János nem látja a megoldást Sára bajára, de mintha Anna nem is akarná, hogy János különösebben belefolyjon a probléma megoldásába. János kezdi magát idegennek érezni, hisz Marcit ritkán látja, Andris gépezik, Annát pedig egész nap lefoglalja a munkahelye, a háztartás és Sára. Megpróbálja szóba hozni Sárának, hogy szívesen meghallgatja és beszélne is vele, hiszen lassan egyetemet kell választania, és az eredményei ezt egyre kevésbé teszik lehetővé. Sára azonban dühösen elzárkózik az apai kísérletek elől. Anna megérti Sára haragját, és fejét csóválva kitessékeli férjét Sára szobájából.

Közel egymáshoz

A kamaszokat nevelő szülők talán nem is sejtik, jól működő párkapcsolatuk mennyire segítheti tizenéves gyermekeik kamaszkori fejlődését.

A szülői párkapcsolat minőségének egyik próbaköve ebben az időszakban a kizárólag egymásra fordított idő, amely mint friss víz a növénynek, elengedhetetlen feltétele a közelségnek. Sokszor úgy érkeznek a családok a családterápiás folyamatba, hogy évtizedeken át leginkább a társadalmilag jóváhagyott kötelességeknek éltek (munka, gyereknevelés, tanulás), és akár még szégyellték is magukat, ha „önző módon” csupán egymásra szántak időt. Előfordul, hogy a párok elmondják, házasságkötésük és a gyermekszülés óta először a párkapcsolati szakember társaságában fordítottak figyelmet a kapcsolatuk építésére. Többnyire úgy látják, gyors élettempójuk miatt teljes lehetetlenség időt szakítaniuk egymásra.

Mintha sok pár azt gondolná, hogy az egymással töltött idő csak az udvarlási szakaszban megengedett, utána pedig fel kell vállalniuk, hogy az együtt végzett robotban vagy akár a vásárolt élmények fogyasztásában lássák kapcsolatuk lényegét.

De mindez nem lehet a kapcsolatot éltető erő, mert közben nem kerülnek közel egymáshoz, nem beszélik meg a mély örömöket és sérelmeket, nem mutatják meg egymásnak valódi énjüket, tehát nem kapcsolódnak egymáshoz mélyen.

Az egymásra fordítandó időt nem egyszerű beilleszteni a naptárba, ez elszántságot és kitartást igényel. Ha ez nem része az előző nemzedéktől kapott örökségnek, akkor gyakran nem is sikerül beilleszteni mindaddig, amíg a kapcsolati válságok vészvillogóként jelezni nem kezdik, hogy a pár tagjai a mulasztás folytán elhangolódtak egymástól. Pedig ekkor kezdhetnék meg felkészülésüket azokra az időkre, amikor gyerekeik már nem velük élnek, és többnyire kettesben töltik az estéket. Az önfeláldozás és a háttérbe szorított egyéni szükségletek évtizedei után ismét előtérbe kerül az egyénként és a kapcsolatban folytatott életük: minőségi időt tölthet együtt a pár, és jut idő a régóta dédelgetett álmokra is.

Közben persze nyitva kell tartaniuk a családi ház ajtaját gyermekeiknek, hiszen a kamaszkortól kezdve a leválást gyakorló kamaszok és fiatal felnőttek akár váratlanul is felbukkanhatnak, hogy feltankoljanak az otthoni szeretetkészletekből. Aztán persze ugyanúgy útra is kelnek, hogy folytassák önálló életük begyakorlását.

Felnövekedés

A legtöbb szülőben mélyen él a vágy, hogy gyermeke számára a lehető legjobb szülő legyen. Szeretné segíteni gyermekét, hogy boldog és kiegyensúlyozott felnőtté váljon, szeretné neki a lehető legjobb életet biztosítani, ám előfordulhatnak nehézségek ezen az úton. Akadályt jelenthet, hogy feltámadnak azok a múltbeli érzések, amelyek a szülő saját kamaszkorához kötődnek. Ilyenkor segíthet az emlékképek felidézése, majd annak elkülönítése, hogy melyik érzés tartozik a saját serdülőkorhoz, és melyik a gyermekkel való kapcsolathoz. Ez a gyakorlat ahhoz is hozzájárul, hogy jobban megértsük a tizenéves viselkedését és érzéseit. Érdemes végiggondolni azt is, hogy családunknak milyen ki nem mondott szabályrendszere van a függetlenedéssel kapcsolatban.

Gondot okozhat az információhiány is, amikor a szülő nem ismeri annak a fejlődési szakasznak a sajátosságait, ahol a gyermeke éppen tart. Így például érdemes tudni, hogy a kamaszkor fontos feladata a szülőktől való függetlenedés, a velük való kapcsolat újradefiniálása, a nemi szerepek kialakítása, illetve a felnőtt szerepek és a felelősség felvállalása. Ez pedig a legjobb családokban is érzelmi hullámvasút, hiszen a kamasz érzelmi élete a gyermekkor függősége és a felnőttlét autonómiája között váltakozik, ami konfliktusos, nehéz érzésekkel jár együtt. Ez pedig így van rendjén. Anna Freud szerint „amíg a serdülő – bármilyen nagy szélsőségek között is – változik, addig korának megfelelően viselkedik. Komoly aggodalomra akkor ad okot, ha egy szélsőséges magatartásban hosszú időre megmerevedik.”

Nehéz ezt szülőként végigkísérni: támogatni a serdülő önállósodását, ugyanakkor kereteket is szabni a számára.

Az önállósodás támogatása azt jelenti, hogy a szülő nem szab túl merev határokat, hanem teret ad a kamasznak, és egyre több felelősséget bíz rá. Előfordulhat, hogy a serdülő döntésének negatív következményei vannak, ám ennek megtapasztalása segíti őt a felelősség felvállalásában. Érdemes újra és újra tudatosítani, hogy a hibázás a fejlődés elválaszthatatlan része, a kamasz a saját, működő megoldásait a kudarcokból és tévedésekből tanulva találja meg. Ilyenkor azt is megtapasztalja, hogy a tévedései nyomán nem dől össze a világ, és a legmélyebb gödörből is van kifelé vezető út, ami munícióval szolgálhat a későbbi időszakok kihívásaival való megküzdésben.

Emellett azonban a keretek szabása is kulcsfontosságú. Manapság gyakran előfordul, hogy a felnőttek nem vállalják fel a kamasszal való konfrontációt egyfajta rosszul értelmezett elfogadás jegyében. Ugyanakkor fontos látnunk, hogy a serdülők éppen azért feszegetik a kereteket, mert világosan látható, biztonságot nyújtó határokat keresnek. Ez pedig gyakran konfrontációval jár. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy mindent ráhagyunk a kamaszra, hanem azt, hogy az elveink mellett kitartva határokat szabunk, és mindeközben biztosítjuk a serdülőt arról, hogy szeretjük, elfogadjuk, mellette állunk. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Nem szívesen vállalok szerfüggő klienst. Nem gondolom magam szakértőnek ezen a téren, és a személyiségem sem illeszkedik az ilyen problémával küzdő emberekhez. Olykor mégis kapcsolatba kerülök velük. Azt hiszem, ők azok a paciensek, akik a végsőkig elmennek önáltatásban, önigazolásban és hazudozásban. Szabó Győző története ebben a tekintetben abszolút hiteles. 

Kiből lesz függő? 

Az alkoholizmus esetében a genetikai hajlam adott, ám a családi halmozódást a biológiai örökségen túl a viselkedéses mintázatok áthagyományozása is fokozza. Hazánkban a túlzott alkoholfogyasztás népbetegség, amelyet nemzedékről nemzedékre adunk tovább. Az italokkal, italozással kapcsolatban sok romantizáló gondolatot hallhatunk: „Az ital csillapítja az indulatokat, feledteti a bánatot.”, „Jobb kedvre derít.” „Feloldja, mérsékli a fájdalmat.” „Lazává tesz a beszélgetés során.” „Segít kifejezni magam.” „Meghozza a humorom.” „Kreatívabb leszek néhány pohár után.”

A belénk ivódott hiedelmek az alkoholizálással kapcsolatban megerősítenek bennünket abban, hogy pár korsó sör vagy olykor egy-két kupica pálinka csak jót tehet. Függő abból válik, aki mindezt valóban elhiszi. 

Így ittunk mi – így isztok ti 

A napokban serdülő gyerekeimmel beszélgetve felidéztük, miként is volt a mi időnkben a kocsmázás. Bennünket sem kellett félteni, mégis mennyivel nagyobb biztonságban érezhettük magunkat 30 évvel korábban. Nemcsak a partidrogok hiányára gondolok. 

Akkor még gond nélkül kiszolgáltak bennünket 15-16 évesen a lepukkant talponállóktól kezdve a soványka diákkeresetünket hamar felemésztő bárokig, de másra használtuk az italt. Nem shotoltunk, hanem söröztünk vagy boroztunk, ha ki akartunk rúgni a hámból, elszopogattunk egy vodka-narancsot vagy egy gin-tonikot. Nem dőltünk ki egy óra alatt végighányva a berendezést. Mi, lányok többnyire csak a szalon­spicces állapotig engedtük ki a kezünkből a kontrollt, mert kínosnak éreztük volna, ha nem tudunk a saját lábunkon hazajutni. Igazából egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam ittas életemben, drog meg nem igazán állt rendelkezésre akkortájt. Azon a kevés füves cigin, ami nagy ritkán elérhetővé vált, egy egész csapat osztozott. A lényeg a társaságban eltöltött este, a beszélgetés, a bulizás, a felszabadultság érzése és az újdonság varázsa volt, nem pedig az időarányosan minél több és erősebb szesz legurítása a torkunkon, vagy vadabbnál vadabb állapotok elérése akármilyen tudatmódosító szer által.

Miért ütik ki magukat a serdülők?

Ingerkeresésből. Azért, amiért egyre durvább kihívásokkal szórakoztatják magukat és egymást, amiért nem elég jó a legújabb előtti telefon, vagy amiért egyre korábbi évekre tolódik az első pornóval való találkozás a neten. A fokozódó impulzuséhség, a kielégíthetetlen érzékek, a monotóniatűrés képtelensége az idegrendszer ingerküszöbének növekedésével járnak együtt, ami csak részben életkori sajátosság.

Kockázatvállalásból. Az extrém ingerek előnyben részesítése szintén ennek az életkornak a sajátossága.

Minél őrültebb, szokatlanabb, extravagánsabb egy tevékenység, annál vonzóbb a kamaszok számára. Ezért is nyerhetnek teret a különleges, akár sokkoló élményeket nyújtó drogok vagy a rohamivás.

Csillapítás miatt. A hormonális működések keltette érzelmi hullámvasútra felülve nem könnyű egy tinédzser lelki életének változásaival lépést tartani, elsősorban saját magának. A váltakozó hangulatok, kiszámíthatatlan viselkedés, intenzív társas élmények túlterhelik elméjét. Ilyenkor a szer megoldást jelenthet az érzékek tompítására, a tudat bódítására, lelki sebek enyhítésére.

Miért koma?

Jót derültünk egyik kolléganőmmel, amikor leesett számunkra a film címében rejlő szójáték. Mi ugyanis szentül hittük, hogy ebben a témában csakis a kómás állapot jöhet szóba. A moziban szembesültem a rövid o-val (a jegyeket nem én rendeltem), de még akkor sem ugrott be azonnal a fekete poén értelme. Pedig tényleg szörnyen sötét és mély állapot az, amikor az ember társa, jó barátja, egyetlene, mindene, drágasága egy anyag, ami képes ezekből a pozíciókból kakukkfióka módjára kilökdösni szülőt, barátot, szerelmet, gyereket. Hogyan történhet meg mégis?

Az anyag alattomos módon hat az elmeműködésünkre, ugyanis az agyunk jutalomközpontját stimulálja. Minden, amitől függővé válhatunk, ezt teszi velünk, legyen az ital, drog, cigi, koffein, sport, vásárlás, játék, internet, szex, pornó.

És igen, egy személy is kerülhet ebbe a szerepbe az életünkben, bár talán ott kissé bonyolultabb lelki működések is zajlanak.

Milyen esélye van egy pszichológusnak, pszichiáternek, addiktológusnak ekkora hatalommal szemben? Csernus doktor világosan fogalmaz az életben és a mozivásznon egyaránt: semmilyen. Senki sem tud megmenteni egy függőt, legyen akármekkora szaktekintély, celeb orvos vagy akár egy igazi mágus. Megszabadulni a függő őszinte elhatározása, az önmagával és élethazugságaival való szembenézése, sokszor fájdalmas testi megpróbáltatásai, és minden esetben iszonyatos lelki munkája útján lehet, amelynek során a segítő csupán kísérőként támogathatja. Viszont nagyon nem mindegy, mit gondol, miként kommunikál és cselekszik a pokolból kivezető ösvényen kísérve a másikat. Mellébeszélésnek helye nincs. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>