A téli sportok szerelmeseinek

Ki mondta, hogy síelni csak az Alpokban és külföldön lehet? Egyre többen fedezik fel maguknak hazánk síterepeit, amelyek családosoknak is kifejezetten ajánlottak, hiszen az ország bármely pontjáról pár óra alatt elérhetők. Ráadásul a legtöbb terep csodás környezetben fekszik, így itt a túrázni vágyók is megtalálják a számításukat.

Hazánk leghosszabb sípályája: az Eplényi Síaréna

Akit frusztrálni szokott, hogy tíz percig kell felvonóznia, aztán három perc alatt leér, annak érdemes a 16 pályás eplényi sípályára mennie. Itt húzódik ugyanis a leghosszabb, megállás nélkül síelhető szakaszunk. Amellett, hogy a pályák – amelyek között mindenféle nehézségű megtalálható – viszonylag hosszúak, a kiváló karbantartásnak hála, nagyon jó minőségűek is.

Tipp: Nagy kedvenc az esti, kivilágított lesiklás és a napozóterasz is. Ha pedig kedveli a freestyle sízést, irány az ugratókkal teli Nitro Snowpark!

Családi síparadicsom: Mátraszentistván

A csaknem tíz hektáron elterülő mátraszentistváni síparkban lényegében mindent megtalálunk, a panorámától kezdve a hócsúszdaparkig. Hat változatos, különböző nehézségű pályája van, a szelíd lankástól a merészebb lejtőkig, és külön vonzereje a helynek a gyönyörű, erdei környezet.

Tipp: A család legkisebb tagját sem kell otthon hagyni, mert az egészen kicsik számára síóvoda és tanulólift is üzemel.

Kép

A Mátra télen - Kép: Magyar Turisztikai Ügynökség

Alpesi hangulatban: Kékestető Sícentrum

Bár az Alpok kies csúcsaival nem veheti fel a versenyt, a 9 pályából (1 oktatópálya, 4 kék, 2 piros és 2 fekete) álló kékestetői pályarendszer az, ami a leginkább hozza az alpesi hangulatot, hiszen mégiscsak Magyarország legmagasabb pontján fekszik. Ráadásul itt található hazánk második leghosszabb lesiklószakasza is.

Tipp: Síelés után alpesi hangulatú bárokban tudunk pihenni és melegedni. Van éjszakai lesiklás is, de a motorosszán-túra is népszerű program. A legendás Kéktúra-útvonal pedig 1963 óta hivatalosan is klimatikus gyógyhellyé nyilvánított terület, amelynek természeti csodáit egyéni és szervezett túrák keretében egyaránt felfedezheti.

Sí-, szánkó- és bobpálya dunai panorámával: Visegrád-Nagyvillám

Nem rossz úgy síelni, hogy közben a Duna és a Fellegvár látványa tárul elénk, ugye? A 3 pályás (2 kék, 1 piros) visegrádi terep elsősorban kezdőknek ideális, az enyhe lejtésű és széles pályáknak köszönhetően. Mivel van műpálya és hóágyúznak is, így kevés hó esetén is szuper választás.

Tipp: Ha csak a száguldás a fontos, és az eszköz már mellékes, próbálják ki a bob- vagy a szánkópályát!

Síelés, korizás és túra kalandokkal: Zempléni Kalandpark, Sátoraljaújhely

Síelni hó nélkül? A Zempléni Kalandparkban ez is lehetséges! A zempléni az ország legnagyobb kalandparkja, amelynek sípályái (3 pálya), téli-nyári bob- és hófánkpályái a Magas-hegyről indulnak lefelé. Itt található az ország leghosszabb és legszélesebb műpályája is, amely minden évszakban síelhető.

Tipp: Ha ennyi nem lenne elég a téli sportokból, ejtsék útba a libegő állomásánál lévő jégkorcsolyapályát vagy túrázzanak, hiszen a hegyen található kilátókból gyönyörű kilátás nyílik Sátoraljaújhelyre, Hegyaljára és a Bodrogközre is!

Kép

Eplény - Kép: Magyar Turisztikai Ügynökség

Síelés Dobogókőn

A fővároshoz legközelebb eső sípályánk egyben a legrégebbi is. E téli sport kedvelői már 1923-ban felavathatták a lejtőit! Mivel közel van Budapesthez, így főleg a régióból érkezők szeretik, de a szuper környezet miatt másnak is érdemes kipróbálnia.

Tippek azoknak, akik a különlegességeket keresik

Szívesen töltené a telet valami egzotikus helyen? Hazánkban is vannak olyan látnivalók, amelyekért még a külföldiek is ideutaznak, csak hogy láthassák!

Orfű és a Sárkány-kút legendája

Orfű nemcsak a fesztiválszezonban népszerű. Tavai és a Mecsek közelsége miatt rengeteg kirándulóhelyet nyújt akár a nyugodtabb, téli időszakban is. A Balázs-hegy tetején lévő kilátóból remek kilátás nyílik a Pécsi-tóra és a Mecsek lankáira. Innen, ha a sárga sárkány jeleit követjük, meglelhetjük a Sárkány-kutat is, amely egy igen szeszélyes karsztforrás. A legenda szerint a föld mélyén itt egy hétfejű sárkány lakik, aki a barlangja elé hullott szikla miatt nem tud szabadulni. Az idő nagy részében békésen szendereg, ám amikor felébred, fürdőt vesz a barlang mélyén lévő sziklamedencében, amelynek hangja messzire elhallatszik, a kipancsolt víz pedig kibugyog a ­barlang száján.

A 18 pluszos ösvény

Hazánkban számtalan olyan tanösvény van, amelyen kedves kis figurák és meseszereplők kalauzolják a kirándulókat, vagy épp komplett történeteket ismerhetnek meg a túrát végigjáró családok. Ilyen a mindössze 900 méter hosszú Boszorkány meseösvény a Soproni Parkerdőben, amely egész évben látogatható. Az útvonal alapját egy helyi mese, a Kecske-patak boszorkánylegendája adja, a célja pedig, hogy a gyerekek a régi soproni történeteket, legendákat és szokásokat megismerjék. A káprázatos fekvésű Noszvaj is tele van mesével és bejárnivaló ösvényekkel. Itt van a világ legelső mesét járó kútja, és a Családi meseút a falu legszebb pontjain vezet végig.

Tipp: Ha valaki páros programra vágyik, akkor Noszvajon végigjárhatja az izgalmas nevű Szerelmes Pajzán Meseutat is. Színesre festett faládikók őrzik a szerelmes meséket és feladatokat a település legromantikusabb pontjain, a QR-kódot leolvasva pedig haza is lehet vinni a történeteket.

Jégvilág Lillafüreden

A Bükk-hegység keleti völgyében fekvő Lillafüred egész évben a barlangtúrázók Mekkája, ám aki nem szeretne barlangászni, annak ott a Hámori-tó mellett lévő Palotaszálló, a függőkert vagy a lillafüredi vízesés, amely hideg idő esetén jéggé dermedve is különleges látványt nyújt.

Tipp: Érdemes meglátogatni a lillafüredi Szent István-cseppkőbarlangot, amelynek különlegessége, hogy nemcsak a turistákat, hanem a gyógyulni vágyókat is várja, a Fekete-termét ugyanis 1992-ben gyógyteremmé nyilvánították.

Kép

Hévíz - Kép: Magyar Turisztikai Ügynökség

Gyógyító csodató: Hévíz

A több mint 4 hektár területű gyógyvizű tóban lévő tündérrózsák, az 50 hektáros véderdő, a hideg időben a tó felett kialakuló párasapka egészen varázslatos hangulatot ad Hévíznek. Gyógyhatását a víz összetételének, valamint a tó medrét borító tőzegrétegnek köszönheti. Ráadásul a tó hőmérséklete még a legnagyobb hidegben sem csökken 24 Celsius-fok alá. A világ minden tájáról érkeznek, hogy megmártózhassanak benne.

A bakonyi Gyilkos-tó

Sokan álmodoznak róla, hogy láthassák Erdély híres Gyilkos-tavát. Pedig nemcsak azt érdemes megnézni, hanem a Hubertlaki-tavat is, amely hasonlóan különleges látványt nyújt a tó víztükréből kiálló facsonkokkal. 

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült.

A február 26-án megtartandó bál jótékonysági célja változatlanul a Pannonhalmi Bencés Gimnázium rászoruló diákjainak támogatása.

Jelentkezni az alábbi linkre kattintva lehet: www.bencesbal.hu

A Magyar Mise ősbemutatója 1987-ben volt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, s több évtizedes sikertörténete során a Kárpát-medence és a világ számos helyén bemutatták. Tavaly december 20-án Szatmárnémetiben is előadták, a produkciót a Klasszikus Színházért Alapítvány szervezte. Hol helyezkedik el az ön szívében a Magyar Mise?

Színművészként több műfajt művelek, de az, hogy egy rockoratórium részese lehettem és lehetek máig, nagyszerű érzés, óriási megtiszteltetés. A Magyar Misét 1991-ben március 15-én énekeltem először a Budai Vár főterén a Muzsikás együttessel és rockzenészekkel. A szerepet előttem az általam nagyra becsült Pitti Katalin Liszt Ferenc-díjas operaénekes énekelte, tehát finoman szólva is fel volt adva a lecke. Az előadást nagyon szerette a közönség. Képzelje csak el, hogy ameddig a szem ellátott, emberek álltak fáklyákkal a kezükben! Egyébként a mű szerkezetileg a római katolikus liturgiát követi, épp ezért gyakran hangzik szentmise keretei között, a liturgia szerves részeként.

Az ön életében milyen szerepet foglal el a hit, a vallás?

Nem „három perce” lettem keresztény, nem csupán „beálltam a vallás szelébe”. 1991-ben, még főiskolai hallgatóként, rektori engedéllyel játszottam el Tolcsvay–Müller: Mária evangéliuma című rockoperájának címszerepét. Ez volt a vizsgadarabom. Nagy súly nehezedett rám, hiszen végzős főiskolás voltam, ráadásul ez a műfaj még csak bontogatta a szárnyait hazánkban, és hangilag nehéz szerep Máriáé. De nagy örömmel láttam a feladatnak. Ezt is és a Magyar Misét is küldetésemnek, ajándéknak érzem. Meggyőződésem, hogy ha az embernek nincs egyfajta morális vagy hitbéli értékrendje, nem is tudná hitelesen előadni ezeket a darabokat. A Mária evangéliumában színpadi partnereim Sasvári Sándor, Vikidál Gyula, Dunai Tamás voltak. Szerencsére az értékrendünk egyforma volt.

Színművészként minden szereppel igyekszik maximálisan azonosulni, de melyik volt az a figura, amelynek a bőrében már első alkalommal otthonosan mozgott?

Minden szerep, amit megkaptam a pályámon, olyan volt, amivel azonnal tudtam azonosulni. Sosem kínáltak meg olyan szereppel, ami nem a habitusomnak megfelelő.

Ahogy a beszélgetés elején említette is, a pályája során többféle műfajban is otthon van. Mit gondol, mi élteti a mai napig az operettet és a musicalt?

Az operett és a musical, ha jól játsszák, és ha jól megrendezik, kiderül, hogy mélyebb mondanivalót is rejt. Így lehet igazán vonzó ez a két műfaj. Mindemellett úgy vélem, az operett a legnehezebb műfaj az összes közül, mégpedig azért, mert az ének- és a tánctudásnak, valamint a színészi képességeknek egyforma szinten kell lenniük. És míg az operában az ember pozícióba helyezi a hangját, és ugyanabban a pozícióban adja elő a prózai betéteket, addig az operettben képesnek kell lenni az ének magas lágéjából prózai hangra váltani. Márpedig az énekhangot semmi sem fárasztja jobban, mint a prózai beszéd.

Mikor jött el az a pont az életében, amikor már biztosan ki tudta jelenteni magáról, hogy jó színésznő?

Ez a pont – jó esetben – sose jön el egy színész életében. Természetesen érzem a tapsokat, mondanak dicséreteket, kapok elismerést, de sosem szabad hátradőlni. Azok társaságát kell keresni, akik folyamatosan fejlődni akarnak, és menekülni kell azoktól, aki teljesen meg vannak magukkal elégedve. A tangóharmonikát például 44 év után vettem újra elő. Amikor a színész beteszi a lábát az első próbára, szinte újra tanul járni, beszélni, újraalkotja önmagát az adott szerep miatt. Ezért is hiszek abban, hogy egy színész nem választja ezt a pályát, hanem erre születik. Az Éggel áll kapcsolatban. Nekem a Jóisten a kezembe adott egy eszközt, amivel örömöt és katarzist okozhatok a nézőknek.

Az elmúlt évtizedekben sok nehézséggel kellett szembenéznie, amelyek mégsem törték meg. Milyen szerepe lehet ebben családi hátterének?

Rengeteget kaptam ezen a területen a szüleimtől, ők egy igazán nehéz időszakban, 1940-ben házasodtak össze. Édesapám jogi egyetemet végzett, behívták tartalékos katonának, majd a háború végeztével elvitték szovjet hadifogságba, ahol közel három évet töltött. Ez idő alatt megismerkedett egy református lelkésszel, akivel sokat beszélgettek – később úgy emlékezett vissza, hogy akkor tért meg. Eközben édesanyám egyedül volt otthon a nővéremmel, titkárnőként helyezkedett el az egyik minisztériumban, ahol a főosztályvezető bibliakört szervezett – ő arról vallott, hogy ott tért meg. Életük nehéz szakaszában, egymástól távol kerültek közelebb Istenhez, ami minden további döntésüket befolyásolta. Mi aztán úgy nőttünk fel, hogy társbérlőt telepítettek az otthonunkba, voltak nehézségeink, de a szüleim hűségesen végezték szolgálatukat, titokban szerveztek csendesheteket és táborokat. Ez rám is mély benyomást tett, kihatott az egész további életemre.

Mi irányította önt a menedzsmenttudomány felé?

Valójában ez nem a pályaválasztásnál dőlt el, gimnáziumban még matematika-fizika szakos tanár szerettem volna lenni.

Azonban amikor 1970-ben érettségiztem, tudtam, hogy két út áll előttem: vagy megtagadom majd a hitemet, vagy munkanélküli leszek.

Így inkább a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karát választottam, ott tanulhattam matematikát és fizikát is. Harmadévtől felvettem a mérnök-tanári szakot, azt is elvégeztem, de beigazolódott a feltevésem, hogy nem lehetek tanár.

Mi történt?

Az ötödik év végén kértek egy tanársegédet a Kandó Kálmán Főiskolára, az egyetemről pedig engem ajánlottak. A felvételibeszélgetésen két főiskolai tanár vett részt, a tanszékvezető képviselte a hivatalos irányvonalat, a helyettese a szakmát. Megállapodtunk, hogy felvesznek, de a jelentkezési lapon észrevették, hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetség tagságához nincs beírva semmi. Elmondtam, hogy a fiatalok összefogását jó célnak tartom, de az alapideológiával nem értek egyet, mert hiszek Istenben. Az oktatással kapcsolatban ez nem volt releváns, de rákérdeztek, mit tennék, ha ez a téma szóba kerülne a hallgatókkal egy-egy magánbeszélgetésben.

Azt válaszoltam, megvallanám a hitemet. Bár nem értettek egyet egymással, végül nem vettek fel – még szakközépiskolában sem helyezkedhettem el.

Mindezek ellenére megtapasztaltam egy minden értelmet meghaladó békességet.

Miért a tanítást érezte a szívéhez ennyire közel állónak?

Nem tudom megmondani. Közrejátszik benne, hogy szegénységben nőttem fel, már középiskolában is próbáltunk a testvéreimmel dolgozni, hogy segíthessünk otthon. Gimnazistaként nálam fiatalabbakat tanítottam, tetszett, hogy elmagyarázhatok valamit, amiről azt mondják, nehéz, aztán mégis megértik. Ha fordított nap volt, én tartottam a matematikaórát, de volt olyan alkalom is, amikor a tanárunk engem kért meg, hogy magyarázzak el valamit. A mai napig megmaradt annak az öröme, hogy tovább tudom adni a tudásomat, el tudom magyarázni az elméleteket.

A pályaválasztása mellett a húszas éveiben a párválasztásában is komoly szerepet kapott a várakozás.

Végzett mérnök voltam, túl a katonaságon, amikor 1976-ban, 24 évesen eldöntöttem, hogy elveszem a későbbi feleségemet. Ő akkor 15 és fél éves volt, a gimnázium első osztályát végezte, egy gyülekezetbe jártunk, én vezettem az ifjúsági bibliakört. Valójában a következő három évben nem szóltam neki az érzéseimről, szerettem volna megvárni, hogy leérettségizzen – aztán az egyetemi felvételi miatt egy hónappal többet is vártam.

Megkértem a kezét, kért egy kis gondolkodási időt, de aztán igent mondott, ennek pedig már 41 éve.

Ez megerősített abban, hogy hiába utálok várakozni, ha elhatározom, mit szeretnék, onnan már nem hátrálhatok, ki kell várni a megfelelő időt.

Kép

Kép: Tomka János

Mindig tisztában volt vele, mikor érkezik el a „megfelelő idő”?

Sajnos nem, de tanultam a hibámból. Egy évig voltam a mérnök szakmában, aztán a Nemzetközi Számítástechnikai Oktató és Tájékoztató Központba hívtak, ahol öt évet töltöttem. Ekkor hódított a gazdasági munkaközösségek kora, egy kollégával elkezdtünk termeléstámogatási szoftvereket fejleszteni nagyvállalatok számára. Aztán 1987-ben kimentem Nyugat-Németországba, egy év múlva utánam tudott jönni a feleségem is a gyerekekkel. Kint a megkeresett pénzből céget alapítottam, amit nagyon siettettem, de hamar kiderült, hogy ez hiba volt. A cég bedőlt, így végül nem maradt semmink. Be kellett látnom, hogy hibáztam, az én döntéseim vezettek idáig, ezt nem foghatom senki másra, de tiszta lapot kértem az Úrtól – amit meg is kaptunk. 1993-ban jöttünk haza, itthon közben lezajlott a rendszerváltás, nem tudtuk, milyen gazdasági helyzetbe érkezünk, de sikerült átvészelnünk ezt az időszakot. Egy év alatt rendeztük a tartozásainkat: a KPMG Magyarországnál kaptam egy vezető beosztású állást, az informatikai tanácsadási részleget kellett felépítenem.

A menedzsmenttudomány fejlődése hozott változásokat?

2000-ben operatív vezérigazgató-helyettes lettem, akkoriban kezdtünk felépíteni egy menedzsment akadémiát, ahol a gyakorlati tapasztalatokat felhasználva oktattam is. Sok tréning és továbbképző alkalom volt elérhető akkoriban, hamar megérkeztek a nemzetközi módszerek, amelyeket oktattak is az ezen a területen elmélyülni vágyóknak. Bár már elmúltam ötvenéves, ekkor jelentkeztem én is doktorira, ahol tudásmenedzsmenttel foglalkoztam.

Milyen út vezetett végül a katedráig?

Amikor először lehettem oktató a Nemzetközi Számítástechnikai Oktató és Tájékoztató Központban, kezdetben még örültem, de közben úgy kellett tanítanom, hogy magam is csak hetekkel jártam a diákok előtt. Olyanok jártak hozzánk, akiknek megvolt a tudásuk, csak szükségük volt erről papírra is, ezért voltak kínos pillanataim.

Visszanézve már hálás vagyok, nem hiába vártam harminc évet arra, hogy főiskolai tanár lehessek, addigra megértem a feladatra.

Közben is tanítottam, tartottam előadásokat, megelégedtem ezekkel a lehetőségekkel. Nem is gondoltam, hogy annyi év után katedrára állhatok, de 2007-ben meghívtak a Modern Üzleti Tudományok Főiskolájára, aztán 2010-ben a Károli Gáspár Református Egyetemre, tőlük a 2019-es rektorváltást követően köszöntem el. Azóta a Pünkösdi Teológiai Főiskolán oktatok, a Vezetéstudományi Tanszék vezetőjeként felelek a Keresztény értékrendű vezető és a Vezetéstudomány keresztény gyakorlata képzésekért.

Idén júliusban, közel 70 évesen habilitált, disszertációjának témája a Biblia és a vezetéstudomány kapcsolata volt. Mi motiválta, hogy ebbe még belevágjon?

Természetes szokott lenni, hogy a Phd fokozat után évekkel később habilitál az ember. Korábban utána is néztem ennek, kerestem lehetőségeket a szervezéstudományok területén, de felmértem, hogy ez túl sok lenne a munka mellett, így lebeszéltem magam. Két évvel ezelőtt azonban az Evangélikus Hittudományi Egyetem Doktori Iskolájában társtémavezető lettem, és újra fellángolt bennem is a vágy a tanulás iránt. Szerettem volna kihasználni a lehetőséget, úgy éreztem, ez még bennem van.

Mik a tervei a következő időszakra?

A német nyelven tartott habilitációs előadásomból könyv készül, ami a tervek szerint áprilisban jelenik meg „Bizalomépítők” címmel. Elméletileg a habilitáció a tanári fokozat előszobája, de ez már nem célom, jövőre az életkorom miatt be kell fejeznem a normál jogviszonyban történő tanítást. De ameddig van erőm és lehetőségem, addig szeretném átadni a tudásomat, a tapasztalataimat, és mentorálni a fiatalabb oktatókat.

Magányból természetszeretet

A 19. század második felében London volt a világ központja, egy hatalma csúcsán lévő birodalom füstös székhelye. Ebben a zsúfolt, poros és ködös városban született Beatrix Potter 1866-ban. Szüleinek elegáns háza volt a Kensington negyedben, és a felső középosztálybeli család majdnem minden nyáron elmenekült a szürke metropoliszból – hol Skóciába, hol pedig a gyönyörű angol tóvidékre. A városból kiszabadult kislányra mély hatást tett a vidék, az erdők és az állatok, amelyek iránti szeretete élete végéig megmaradt.

Beatrix előkelő környezetben nőtt fel, és ez a jómód magányra ítélte őt, egyetlen játszópajtása öt évvel fiatalabb öccse, Bertram volt. A szülei ugyanis nem adták iskolába a kislányt, hanem otthon nevelkedett, és dadusok, majd később nevelőnők vették körül. Beatrix és Bertram tehát egy kis zárt világban nőttek fel Londonban.

A leírások szerint nevelőik számtalan mesét olvastak nekik, és a korra jellemzően a gyerekek sokkal bensőségesebb kapcsolatot alakítottak ki a nevelőnőikkel, mint a szüleikkel.

A kislány a rajztehetségét ezzel együtt a szüleitől örökölte, akik mindketten tehetséges amatőr festők voltak, és ellátták a gyermekeiket rajzeszközökkel, sőt kiváló tanárokat biztosítottak nekik. Az édesapa ugyan ügyvédként működött, de előkelő társaságban mozgott, és jó barátja volt a kor egyik leghíresebb preraffaelita festőjének, John Everett Millais-nek. A festő időnként meglátogatta a családot, egy alkalommal meg is dicsérte a kislány rajzait. A szülők támogatták a kislány művészeti érdeklődését, és arra is engedélyt adtak, hogy a gyerekek háziállatokat tartsanak, az egyik kutyájával még egy közös portré is készült a kislányról. Beatrix 14 éves volt, amikor naplót kezdett vezetni, amelyet a saját kódnyelvén írt, és amelyben gyakran felbukkantak a háziállataik. A természetrajzok kora volt ez, és a műfajnak nagy rajongója lett a fiatal Beatrix is, aki lelkesen tanulmányozta például a gombákat.

Levelekből mesék

Egy jómódú, jó családból származó angol lány a viktoriánus korszakban nem dolgozott. Ha nem sikerült férjhez mennie, akkor szüleivel vagy rokonokkal élt, és apró-cseprő tevékenységekkel töltötte a napjait. Beatrix a kor elvárásai szerint nem számított szépnek, és fiatal lányként nem találkozott egyetlen férfival sem, akiért otthagyhatta volna a szülői házat. A társadalmi osztálya szigorú erkölcsi szabályai miatt egyedülálló nőként, kísérő nélkül nem igen hagyhatta el a házat.

Ebben a sok szempontból levegőtlen létezésben, a kényszeresen elhúzódó otthonlétben Beatrix a rajzaiban és a vidéki utazásokban lelt vigaszra.

Tevékenyen töltötte az életét: tájképeket festett, botanikai tanulmányokat készített, és papírok százait töltötte be azokkal a kedves emberi ruhákba felöltöztetett állatfigurákkal, amelyek később a meséit népesítették be. Első apró üzleti sikerét üdvözlőlapok eladásával érte el, amelyeket Bertrammal közösen terveztek.

Történetei levelek formájában kerültek először papírra. Beatrix felnőttként is jó kapcsolatot ápolt nevelőnőivel, és a gyerekeiknek egyfajta „nénikéje” lett. Bájos leveleket írt nekik olyan hangnemben, amit meg is értettek. A New York-i Morgan Múzeum őrzi az egyik kisfiúnak, Noel Moore-nak írt leveleit. A négyéves Noel számára még puff-puffnak írta le a vonatot, és egyszerű rajzokkal illusztrálta a fiú mindennapjait. Néhány évvel később egyre több mese bukkant fel a levelekben, Beatrix például kedves történetet költött egy komoly, elegáns kutyáról, aki annyira hűséges volt, hogy a gazdája ráhagyta a házát.

Kép

Beatrix Potter édesapjával és öccsével - Kép: Picryl

A mesék egyre szaporodtak, de Beatrix csak közvetlen környezete apró tagjait szórakoztatta a rajzaival. Az ismerősök között olyan nagy volt a siker, hogy az ifjú hölgy megpróbált kiadót keresni a meséihez.

Ez elsőre nem sikerült, ezért a saját költségén jelentette meg a Nyúl Péter kalandjai című első könyvecskéjét, a kis kék kabátos nyusziról.

A könyv 250 példányban készült, és 1902-ben Frederick Warne kiadója belegyezett, hogy széles körű terjesztést biztosít neki, ha az eredeti fekete-fehér rajzokat színesekre cseréli.

Könyvkiadásból szerelem

A könyvkiadás nemcsak a sikert hozta meg a nőnek, hanem a váratlan szerelmet is. A harminchat esztendős Beatrix szerkesztőjében, Norman Warnében nem csak könyvei lelkes támogatóját találta meg, hanem egy olyan embert is, akinek szerelme majdnem akkora meglepetés lehetett számára, mint a könyvei elsöprő sikere. Normannel szinte mindennap leveleztek. Az elkövetkezendő évek olyan hatással lehettek Beatrixre, mint amikor gyerekként kiszabadult a városból: váratlanul levegőhöz jutott. A meséi sorban kerültek ki a könyvesboltok polcaira. Három év igen szokatlan udvarlás után, amely során egyszer sem lehettek kettesben, Norman levélben kérte meg Beatrix kezét, aki szülei tiltakozása ellenére igent mondott. A Potter házaspár nem találta elég előkelőnek a Warne családot, ezért az eljegyzést nem jelentették be hivatalosan.

A boldogság rövid időszakának azonban váratlanul vége szakadt, amikor 1905 nyarán Norman meghalt leukémiában. Beatrix Potter soha nem tudta feldolgozni a veszteséget.

A harminckilenc esztendős Beatrix vőlegénye halála után szeretett tóvidékére költözött, ahol saját farmot vásárolt. Az írást nem hagyta abba, továbbra is megjelentetett meséket, de az évek előrehaladtával egyre több idejét foglalta le a farm. Hill Top nevű birtoka a mai napig áll, ez a hely ihlette például a Kacsa Jolán kalandjait. Beatrix szomorúsága az évek során enyhült, de Norman testvéreinek írt leveleiből kiderül, hogy hosszú évekkel később is gyakran eszébe jutott, milyen más lehetett volna az élete, ha Norman nem hal meg.

A rajzai mellett Beatrix új tevékenységbe kezdett: a könyveiből befolyó pénzből és az örökségéből elkezdte felvásárolni a környékbeli farmokat, hogy megőrizze őket olyan állapotban, amilyennek gyerekként megszerette őket. Innentől kezdve a mindennapjait a meséit ihlető táj megmentésével töltötte. Megismerkedett egy helyi ügyvéddel, William Heelisszel, és nyolc évvel Norman halála után férjhez ment.

Életműből hírnév

Beatrix házasságkötését követően teljesen belevetette magát a vidéki életbe, a nő, akit egykor szülei kisérő nélkül ki sem engedtek a lakásból, birkákat tenyésztett, petíciókat szervezett és farmokat állíttatott helyre.

A könyvei segítségével megnyerte a független életet azon a tájon, ahová mindig is vágyott.

Amikor 1943-ban 77 esztendősen elhunyt, Beatrix 4 ezer holdnyi földet hagyott az angol államra azzal a kikötéssel, hogy a földeket eredeti állapotukban meg kell őrizni.

Hosszú évtizedek teltek el, mire az angol olvasóközönséget elkezdte érdekelni, ki is volt az a nő, aki gyermekkoruk szeretett figuráit megalkotta. Ebben nagy szerepe volt egy rajongónak, Leslie Lindernek, aki azzal töltötte az élete nagy részét, hogy felvásárolta Beatrix örökségét, ezzel is megőrizve őt az utókornak. Linder volt az is, aki több mint egy évtizedet töltött azzal, hogy megfejtse Beatrix leánykori naplójának a kódját.

Az elmúlt évtizedekben reneszánszát élik a könyvei, és életrajzi művek tucatjai jelentek meg róla. Egy film is készült az életéről Reneé Zellweger főszereplésével, amely elsősorban a tragikus szerelmi történetére koncentrál. Meséit nem koptatta el az idő, ugyanolyan frissek és kedvesek, mint amikor több mint 100 éve először olvasták fel őket a londoni gyerekszobákban.

Források:
https://www.atlasobscura.com/articles/beatrix-potter-secret-journal-code-leslie-linder
https://www.themorgan.org/collections/works/potter/letter/33
https://www.theguardian.com/artanddesign/2005/oct/08/art.booksforchildrenandteenagers
https://www.dispatchlive.co.za/lifestyle/daily-life/2016-04-06-tragic-tale-of-beatrix-potters-lost-love/
https://beatrixpottersociety.org.uk/about-beatrix/
https://www.historic-uk.com/CultureUK/Beatrix-Potter/

Az első két próbálkozás

Charles de Gaulle a világ valaha élt legnagyobb hatású, legkarizmatikusabb politikusai közé tartozott. Olyan időszakban tevékenykedett, amikor a történelem ritkán látott szélsőségek irányába sodródott, ő pedig rendíthetetlenül állta a sarat, és képviselte az általa megkérdőjelezhetetlennek tartott erkölcsi elveket. Mindez persze magában hordozta azt az elkerülhetetlen következményt, hogy sok embert haragított magára. A megtörhetetlen, kemény emberek makacsságával dühített fel olyan komoly „játékosokat”, mint akár Winston Churchill, akár az algériai francia helyőrségek vagy a CIA.

Ennek köszönhetően legalább harminc merényletet kíséreltek meg ellene.

De Gaulle egész életében a konfliktusok kellős közepében mozgolódott. A húszas éveiben az első világháborúban küzdött, meg is sebesült, és hadifogságba esett Verdunnél. Majd a második világháborúban is magához ragadta a kezdeményezést. Amikor minden elveszett a hazája számára, és a Petain marsall vezette Vichy-kormány beadta a derekát a németeknek, de Gaulle volt az, aki nem félt meghozni a szükséges döntéseket. Rátette a kezét százezer francia aranyfrankra, és néhány segítőjével az utolsó pillanatban Londonba repült. Ettől kezdve innen és Algériából szervezte, pénzelte és lelkesítette az ellenállási mozgalmat. Távollétében halálra ítélték árulásért és szökésért, ő pedig rádióbeszédeiben lelkesítette a franciákat a harcra. A britekkel és az amerikaiakkal soha nem sikerült bizalmi kapcsolatot kialakítania, végig gyanakodott rájuk, attól tartott, hogy a francia gyarmatokat akarják megszerezni. Kapcsolata Churchill-lel és Roosevelttel is hűvös maradt.

A háború végével aztán a félelmetes hatalmi vákuumban, polgárháborús veszély közepette ő volt az, aki ideiglenesen a kezébe vette a hatalmat Franciaországban. Csakhogy még be sem tette a lábát francia földre, máris meg akarták ölni. Egy győzelmi ünnepségen, Dakarban egy hadihajó fedélzetén állt vigyázzban, amikor hajszál híján meghalt. A Marseilles hangjai alatt a díszszázad egyik tagja ráemelte a fegyverét, és gondosan célzott, amikor egy éber katonatiszt a merénylőre vetette magát, és lefegyverezte. De Gaulle-t nem nagyon rettentette meg az eset, de ezzel nem volt vége az életveszélyes helyzeteknek. Miközben Párizsba vonult be győzedelmes vezérként, és a Notre Dame előtti téren üdvözölte az összegyűlt tömeget, valahonnan rálőttek.

Nem találták el, és később sem derült fény a merénylő kilétére, de ez a két esemény jelezte, hogy mire számítson a következő években.

Amikor robbant a bomba

Különböző politikai csatározások során néhány évre visszavonult – főleg, mivel nem érvényesíthette az akaratát. Franciaország azonban forrongott. A második világháború után szinte azonnal háborúba bonyolódtak Vietnámban, ahol nyolcévnyi hiábavaló öldöklés során hetvenötezer francia katona halt meg. Ezután Algériában kezdődött hasonló nagyságrendű vérontás. Ez azért volt különösen érzékeny terület a franciák számára, mert ez az ország nem egyszerűen gyarmat volt. Algéria a Francia Köztársaság szerves részét képezte, így hatalmas politikai földindulás keletkezett, amikor a helyi gerillák támadásokat és terrorakciókat hajtottak végre. Az algériai háborúban újabb hetvenötezer francia és legalább kétszerennyi algériai halt meg, a lakosság türelmét a végsőkig feszítette a három egymást követő fegyveres konfliktus.

Ebben a helyzetben nevezték ki de Gaulle-t köztársasági elnöknek. Ő pedig nem volt hajlandó tovább fenntartani ezt az állapotot, és egy elsöprő többségű algériai népszavazás után megadta a függetlenséget az észak-afrikai országnak. A majdnem egymillió francia telepes felháborodottan, pánikszerűen menekült az anyaországba, az algériai francia milíciák pedig hazaárulásnak tartották az intézkedést, és bosszút esküdtek. Megalapították saját titkos hadseregüket, az OAS-t, amely robbantásos merényleteket követett el Franciaországban, és szent célul tűzte ki maga elé de Gaulle meggyilkolását.

Kezdetben még könnyű dolguk lett volna, mivel az elnök nem tűrte a testőrséggel együtt járó korlátozásokat. A háborúban megkeményedett tábornok ragaszkodott a függetlenségéhez. Erre alapozták azt a merényletkísérletet is, amelyet 1961-ben követtek el ellene.

De Gaulle éppen a feleségével és a sofőrjével tartott vidéki háza felé Párizs közelében, amikor egy, az út mentén elhelyezett bomba robbant fel az autója közvetlen közelében.

A merénylők egy gázpalackot töltöttek meg ötven kiló plasztikkal és tizenöt liter napalmmal. A szerkezetet egy út menti homokkupac alá rejtették, és a közeli bokrok alól, drótok segítségével hozták működésbe. Amikor a bomba felrobbant, de Gaulle azonnal katonaüzemmódba váltott, és ellentmondást nem tűrő hangon parancsot adott a sofőrjének, hogy gyorsítson. Az autó keresztülrohant a lángokon, és mind a hárman sértetlenül megúszták az esetet.

Felkészülés a leszámolásra – magyarokkal

Az 1961-es év sem csökkentette a feszültségeket. Októberben algériaiak tartottak tömegtüntetést Párizsban, amikor az akkori rendőrfőnök, Maurice Papon a tömegbe lövetett, majd ezreket tartóztatott le. Egyes számítások szerint két-háromszáz embert öltek meg a francia rendőrök, részben a sortűzben, részben az őrszobákon elkövetett verések során, illetve azzal, hogy tucatjával dobták a tüntetőket a Szajnába. A francia állam csak 1998-ban ismerte be a tömeggyilkosságot, bár ők csak negyven áldozatról beszéltek. Ezután ítélte el a bíróság a majdnem kilencvenéves Papont is emberiségellenes bűncselekményekért, de nem az 1961-es mészárlás miatt, hanem azért, mert a második világháború alatt együttműködött a németekkel.

Kép

Charles de Gaulle (archív fotók)

Az OAS végül 1962-ben szánta el magát arra, hogy pontot tesz a de Gaulle-ügy végére. Fanatikus híveikből összetoboroztak egy tizenkét fős osztagot, és ellátták őket egy-egy géppisztollyal. A merénylők között három magyar is volt: Sári Gyula, Varga László és Marton Lajos.

Mindhárman 1956-os forradalmárok voltak, és a megtorlás elől menekültek Franciaországba. Marton volt köztük a leginkább elkötelezett, fanatikus, megfélemlíthetetlen ember.

Már gimnazista korában, 1951-ben szembekerült a Rákosi-rendszerrel, mert nem volt hajlandó nyilvánosan elítélni Mindszenty József bíborost. Egy időre ki is csapták az iskolából, de olyan jó tanuló volt, hogy így is jelesre érettségizett. Ezután katonának állt: a Magyar Néphadseregben repülőtiszti kiképzést kapott, majd a légierő országos parancsnokságára helyezték. Itt azonnal hozzálátott a rendszer elleni harchoz: titkosított dokumentumokat lopott el, majd az élete kockáztatásával átadta azokat az amerikai nagykövetségnek. Ötvenhatban fegyverrel harcolt, majd a forradalom bukása után Franciaországba ment. Távollétében halálra ítélték. Annak ellenére viszont, hogy a Szovjetunió gyarmatosító politikája felháborította, teljes szívvel támogatta Franciaország ugyanilyen törekvéseit. Az algériai kivonulás után kapcsolatba lépett az OAS titkos szervezetével, és amikor értesült a de Gaulle elleni merénylet terveiről, felajánlotta a segítségét.

Az életmentő Citroën

De Gaulle hivatali autója éppen az Élysée-palotából tartott az Orly repülőtér felé, amikor a stratégiai pontokon elhelyezett merénylők tüzet nyitottak rá. A három magyar és a többi kilenc fegyveres folyamatos géppisztolytűzzel árasztotta el a kocsit. A motoros biztonsági őrök közül ketten azonnal meghaltak, az autó hátsó szélvédője porrá tört, mind a négy gumiabroncsa cafatokra robbant.

De Gaulle higgadtsága azonban megint kifizetődött. Lenyomta a felesége fejét az ülések közé, majd ő maga is lebukott, amilyen mélyre csak tudott. A sofőr – aki az elnök kiválóan képzett bizalmi embere volt – tudta a dolgát. Beletaposott a gázba, és amilyen gyorsan gumik nélkül ez lehetséges volt, elhagyta a helyszínt. A kocsi három utasa közül megint senki sem sérült meg, de az utólagos vizsgálat kimutatta, hogy a hidegvérű fellépés mellett a szerencse is mellettük állt.

Több mint száznyolcvan töltényhüvelyt találtak a járdán, száznegyven golyó érte a konvojt, majdnem harminc pedig a közeli Trianon kávézóba csapódott be. Az autón keresztülszáguldó töltények közül néhány csak centiméterekre zúgott el az utasok fejétől.

Volt azonban még egy tényező, amelyik komoly szerepet játszott a merénylet sikertelenségében, mégpedig az elnöki jármű. De Gaulle ragaszkodott ahhoz, hogy francia gyártmányú kocsival közlekedjen, a választása pedig az akkoriban már híressé vált Citroën DS-modellre esett. Ebbe a gyártmányba a franciák minden becsvágya és büszkesége belekerült, sokak szerint a kor legjobb autója volt. Kényelmes és tágas belső térrel, rafinált, hidraulikus sebességváltóval és áramvonalas formával építették, de nem ezek mentették meg az elnöki házaspár életét. A kocsi azért tudott a golyózáporban is továbbhaladni, mert minden egyes kerekének saját, magas nyomású olajjal és gázzal működő felfüggesztése volt, sokan azt mondták, hogy olyan volt benne utazni, mint egy repülőszőnyegen. Így volt lehetséges, hogy gumiabroncsok nélkül is csak kisebb döccenőkkel, magabiztosan, száz kilométeres sebességgel gördült tovább. De Gaulle soha többé nem is volt hajlandó más autóba ülni. Olyan hálás volt a francia cégnek, hogy amikor az 1969-ben csődközeli helyzetbe került, és az a veszély fenyegette, hogy az olasz Fiat fogja felvásárolni, elnöki rendeletben korlátozta a szerződést. Mindössze a Citroën 15 százalékát engedte külföldi kézbe adni.

Thiryt kivégezték, Marton sosem bánta

A rendőrség és a titkosszolgálat hamar felgöngyölítette az összeesküvést. Kiderült, hogy a szellemi vezér Jean Bastien Thiry, a francia légierő magas rangú tisztje, kiváló rakétamérnök volt. A nyomozás és a tárgyalás szokatlan gyorsasággal zajlott. A fő vádlott és társai komoly ügyvédeket sorakoztattak fel, akik kifejtették, hogy de Gaulle halála jogosan megindokolható lett volna, mivel Franciaországban és Algériában összesen százezrek halála köthető az ő tevékenységéhez. Mindez nem segített. Thiryt és két társát halálra ítélték, bár végül egyedül Thiryt végezték ki, golyó által. Nem engedte, hogy bekössék a szemét, és rózsafüzért szorongatva nézett szembe a kivégzőosztaggal.

Ez volt Franciaország utolsó politikai jellegű kivégzése.

Az elnök ugyan fontolóra vette, hogy kegyelmet ad neki, de ezt aztán elvetette. Mint később kiderült, azért, mert a merénylők életveszélybe sodortak több ártatlan civilt, köztük Madame de Gaulle-t; mert idegeneket is bevontak a merényletbe, és mert ők maguk nem vettek részt a lövöldözésben, hanem csak a háttérből irányították az eseményeket. Évekkel az elnök halála után a veje hozzátett még valamit. A tárgyaláson a védőügyvédek arra is hivatkoztak, hogy a támadók valójában csak el akarták rabolni az elnököt. Amikor Thiryt megkérdezték, hogyan akarták fogva tartani, ő azt felelte: „Egyszerű lett volna. Csak el kellett volna venni a szemüvegét és a fűzőjét.” Lehet, hogy ha nem sérti meg a hiú de Gaulle büszkeségét, nem kellett volna meghalnia.

Marton Lajos sorsa viszont egészen máshogy alakult. Egy év bujkálás után elfogták, és első fokon őt is halálra ítélték – életében immár másodszor –, majd ezt másodfokon húsz év börtönre változtatták. Ennek azonban csak a töredékét ülte le, mert 1968-ban a diáklázadások miatt amnesztiával kiszabadult. Tizenkét évvel később a francia állampolgárságot is megkapta, megnősült, és három gyereke született. Nemsokára megírta az élete és a merénylet történetét a Meg kell ölni de Gaulle-t című önéletrajzában, a könyv ma is beszerezhető. A merényletet soha nem bánta meg, a francia elnököt háborús bűnösnek, a kommunizmus befolyásos európai támogatójának tartotta. Még húsz évvel ezelőtt is azt nyilatkozta a Magyar Hírlapnak: „De Gaulle-t meg kellett volna ölni”.

Amikor Darayék második gyermeke megszületett, még úgy tűnt, hogy egy teljesen átlagos család lesznek. Csak lassan vált nyilvánvalóvá, hogy Krisztina más ütemben fejlődik, mint a bátyja. Küzdelmes évek következtek: Kolozsváron nem volt magyarul beszélő gyermekneurológus, akinél ne lett volna extrém nehézség a beszédfejlődésében késleltetett kislány vizsgálata, de Magyarországon sem tudtak pontos diagnózist kapni. Volt, aki úgy látta, Krisztina majd bepótolja a lemaradásait, más pedig arra készítette fel a szülőket, hogy a lányuk fokozatosan le fog épülni, és nem éri meg a felnőttkort.

Egyiküknek sem lett igaza: a fiatal lány jó egészségnek örvend, nem szorul gyógyszeres kezelésre, befejezte a tizenkét osztályos speciális szakiskolát Erdély egyetlen SNI-s fiataloknak fenntartott, 2010-ben majdnem megszüntetett magyar nyelvű osztályában.

Genetikai hátterű izomgyengesége és szellemi sérültsége azonban felnőttkorára is megmaradt.

Kávé, könyv és közösség

A szülők sokat gondolkodtak azon, mit tehetnének azért, hogy nagylányuk minél önállóbb és teljesebb életet élhessen. Így jutottak oda, hogy saját vállalkozást indítottak, amelyben Krisztina is megbecsült munkatársként tud jelen lenni. Attila egy nemzetközi fejlesztési és segélyszervezetnél végzett munkája miatt számos olyan külföldi vállalkozást ismert, ahol sérült embereket foglalkoztattak, és szerette volna meghonosítani ezt a modellt Romániában is. Ő találta meg azt az uniós pályázatot, amely lehetővé tette a könyves kávézó elindítását. Minden adottá vált: Darayék mindketten dolgoztak a kolozsvári Koinónia Kiadónál, Erzsi kiadói szerkesztőként, fordítóként jól ismeri a könyvszakmát, és elkötelezett az olvasás népszerűsítése iránt. A jó kávéért pedig családilag rajonganak. Erzsi unokahúga, Márton Emma régi álma szintén egy kávézó volt, így lett belőle a Daray házaspár üzlettársa, legidősebb fiuk, az eredetileg úszóedző Áron pedig a baristamesterséget tanulta ki és műveli.

A határok finom, de következetes feszegetése szintén jellemző a házaspárra – ezek vezetnek mindennapi kis győzelmeikhez.

Krisztina például így tanult meg úszni és síelni, és így vált a Gemma fél év alatt a marosvásárhelyi kultúrabarátok kedvelt találkozóhelyévé. Ugyanis a brew, a selymes cortado és a változatos sütemények mellett az értő módon válogatott, magyar és román nyelvű könyvválaszték, valamint az Erzsi által szervezett kulturális programok is sokakat vonzanak. Meg persze a hangulat, amit nehéz megfogni, megmagyarázni – az ember egyszerűen annyit érez, hogy nem tud olyan messziről érkezni, hogy idegennek érezze magát.

„Mindenkit megillet az emberi méltóság”

„Szeretem képviselni azt, amiben hiszek. Ilyen érték a kávézás kultúrája, a könyv, az olvasás szeretete és a szociális érzékenység is. Ez valahol családi örökség. A nagyszüleim Vásárhelyen éltek, de egyikük sem volt idevalósi – tőlük tanultam meg azt, hogy nagyon fontos odafigyelni a más nyelven beszélőkre. A nagytatám – akinek az ősi székely családból származó édesapját Kővár vidékére helyezték állomásfőnöknek – romántanár volt, nagyon szerette a román irodalmat, azt a kultúrát, amelyben kisebbségiként felnőtt. Sosem érdekelte, ki milyen háttérből jön: mindenki megérdemli, hogy előítéletek nélkül viszonyuljunk hozzá. Ebben a személyes hitem is megerősített. Olyan keresztény közösségben jutottam hitre, ahol Horváth Levente, az alkohol- és drogfüggőkkel foglalkozó erdélyi Református Mentő Misszió megalapítója volt a lelkész. Az ő ifjúsági bibliaóráin is azt tanultam, hogy nincsen különbség ember és ember között, mindenkinek tisztelni kell a méltóságát, és ugyanazzal a szeretettel kell fordulni felé.

Abban nem hiszek, hogy mindannyian lehetünk egyformák, hiszen máshonnan indulunk, de mindenkit egyforma méltóság illet meg.

A Gemmában azon dolgozunk, hogy ezt a méltóságot éljük meg és élvezzük mint ajándékot” – mondja Erzsi.

Kép

Daray Erzsébet

Mindez szépen hangzik, a valóságban azonban sok tapintattal, egyezkedéssel, csiszolódással jár, hogy a különböző generációk tagjai összeegyeztessék az időnként eltérő elgondolásaikat, megoldási stratégiáikat, vagy azt, ha egyszerűen csak más-más tempóval dolgoznak. „Azt vállaltuk, hogy két olyan embert foglalkoztatunk, akik valami miatt hátrányban vannak a munkaerőpiacon. Ezzel kapcsolatban volt bennünk szorongás, de abban nagyon biztosak voltunk a férjemmel, hogy érdemes próbát tenni” – vallja meg Erzsi. „Ez nem hőstett, hanem teljesen normális dolog, csak bizonyos feltételeknek teljesülniük kell. Aladárt, az egyik baristasegédünket például nagyon érdekli a kávékészítés, így a csendesebb időszakokban tanítgatunk neki fogásokat – most már szinte bármit el tud készíteni. Krisztina is szereti a feladatait, és ragaszkodik is hozzájuk. Ha látja, hogy már indulnék leszedni vagy letörölni egy asztalt, vagy kivinnék egy süteményt, finoman jelzi, hogy hagyjam csak rá, ő elvégzi, ne siessünk. Ha sikerül összehangolódnunk, az mindannyiunknak jó élmény.”

A virágárus grófnő

Bár családi vállalkozásként működnek, a Gemma messze túlmutat a munkatársi közösségen, a család keretein.

„Bizonyos vagyok abban, hogy azok a kezdeményezések maradandók, amelyek mögött élő közösség van. Ennek a kávézónak is akkor van jövője, ha nem egy emberről vagy családról szól, hanem arról a városról és a közösségről, akik itt találkoznak, olvasnak, dolgoznak” – szögezi le Erzsi.

Erről tanúskodik kávézójuk névválasztása is: ugyanis nem ők az első Gemma a Bolyai utcában. „Egy barátnőm az utca tetején lakott, és iskola után erre szoktam kerülni hazafelé. Emlékszem egy idős hölgyre, aki halottak napja környékén gyönyörű koszorúkat készített, virágokat és zöldségeket árult, talán még gesztenyét is. Később azonosítottam benne Teleki Gemma grófnőt” – idézi fel Erzsi, aki a kisemmizett arisztokraták történetét általános iskolai angoltanárától, Bethlen Anikó grófnőtől hallotta először. „Amikor kiderült, hogy itt, a Bolyai utcában tudunk helyiséget bérelni, és a könyves kávézó nevén törtük a fejünket, azt javasoltam, hogy kössük valakihez, aki a hely szellemét képviselhetné. Így merült fel a Telekiek, rajtuk keresztül pedig Teleki Gemma neve” – teszi hozzá. A latin eredetű keresztnév egyébként drágakövet jelent.

Világutazás a könyvekben és az emberi sorsokban

Az élet olyan, hogy néha bizonyos álmokról le kell mondani, de talán nem végleg: csak más formában kell őket megtalálni és újraálmodni. Daray Erzsébet gyerekként világutazó és felfedező szeretett volna lenni, de, mint mondja, a Gemmában mindez összhangba került az ő lehetőségeivel, adottságaival. „Mindig is szerettem olvasni, könyvtárba járni.

Az olvasás nekem egyfajta utazás is, amikor új világokat fedezek fel.

Nagyon érdekelnek a különböző kultúrák, emberek, az emberi kapcsolatok szövevényessége. Sokféle ember tér be hozzánk, sokféle történettel: színészhallgatók, drámaírók, innen vagy akár éppen ide emigráltak… Így, ha másképpen is, de azzal foglalkozom, ami igazán vonz” – mondja. Persze nem tett le róla, hogy kilépjen a kávézó falai közül: képesített idegenvezetőként és angol szakos tanárként az egyik terve, hogy városi sétákat szervezzen, amelyhez a marosvásárhelyiek vagy az ott élő és tanuló külföldiek is csatlakozhatnak. Így akár még a múltba is tehetnek majd utazásokat – felfedezve például a marosvásárhelyi szecesszió kiemelkedő alkotásait.

Bulvárra született

A háló már csak azért is a védjegye, mert a leghírhedtebb mutatványa a „póktánc” volt, amely során (előre odavarrt) pókokat keresett a szoknyájában, s tánc közben addig hajtogatta, emelgette azt, míg a nézők számára nyilvánvalóvá nem vált, hogy nem visel alsóneműt. Leglelkesebb rajongói az 1850-es évek közepén a kaliforniai arányásók voltak, akik nemegyszer aranyrögökkel díjazták a produkciót.

Jól mutatja mindez, hogy már a formálódó bulvársajtóba is milyen kétes értékű polgárpukkasztással lehetett bekerülni, hiszen Lola legendája nemcsak szájról szájra, hanem hírlapról hírlapra is terjedt, az aranyláz idején másfajta lázat is korbácsolva a San Francisco-közeli aranymezők kalandorai között.

S ha már a korbácsot említettük, az is a – divatos szóval élve – Lola Montez-imidzs része volt, hogy a környezetére nagy hatást gyakorló táncosnő állítólag rendszeresen egy ostorral közlekedett, amit hol férfiak megvesszőzésére használt a színpadon, hol őt kritizáló újságíróra vagy rendőrre támadt vele.

Mindegyik eset tovább turbózta a hírnevét, hiszen a rossz reklám is reklám, még ha a pletykákat ő csak ennyivel kommentálta is: „az egyetlen vigasz ezekben a hazugságokban az, hogy ezek az emberek tényleg meg is érdemelték volna a korbácsolást”. Mi tagadás, „nyilatkozni” is tudott…

A kezdetek Európában és Ázsiában

De honnan is indult ez a nehéz természetű, könnyűvérű csábító, mielőtt az ujja köré csavarta volna fél Amerikát? A sztorija ezen része is kacifántos. Az biztos, hogy – a latinos hangzású neve ellenére – Írországban született: a sírköve szerint 1818-ban Limerickben, a keresztelési oklevele szerint 1821-ben Sligóban. A neve öt tagból állt, de egyik sem a Lola vagy a Montez: Maria Dolores Eliza Rosanna Gilbert. Édesapja brit katonatiszt volt, akinek spanyol nemesi származású felesége, Eliza 14 évesen adott életet Lolának. Visszaemlékezések szerint gyönyörű kreol kislány volt heves vérmérséklettel: hol a templomban rosszalkodott, hol az utcán szaladt végig meztelenül. Hol a kettőt egymás után.

Édesapja ötéves kora körül elhunyt, így nevelőapa mellett cseperedett tovább, mígnem édesanyja szerette volna egy hatvan feletti tisztviselőhöz adni. Ám a lány a házasság elől Indiába szökött egy Thomas James nevű hadnaggyal, és 1837-ben inkább neki mondta ki az igent. Hogy ez boldogító volt-e, az költői kérdés, de a frigy öt évig tartott, 1843-ban pedig már Londonban lépett fel „Lola Montez, a spanyol táncosnő”. Hamar le is került a színpadról, miután felismerték benne a hadnagy feleségét…

Ezután megjárta Párizst, Varsót, Svájcot, ebben az időszakban csavarta el Liszt Ferenc és Alexandre Dumas fejét is, ők azonban időben és épségben megmenekültek az „átkától”. Nem úgy a következő párja, egy francia szerkesztő, aki hamarosan párbajban vesztette életét, majd második férje, Trafford Heald gárdatiszt, aki pedig vízbe fulladt. Vele amúgy is törvénytelenül kelt egybe a „művésznő”, mert előző hitvesétől azzal a bírói döntéssel vált el, hogy nem házasodhat újra, amíg az exférj életben van.

A bajor kaland

Sok jót tehát nem hozott az udvarlói fejére, 1846-ban mégis a karjaiban kötött ki a kilencgyermekes édesapa, I. Lajos bajor király is, akinek e házasságon kívüli románc a politikai karrierjébe került. A közvéleményt már akkor is foglalkoztatta a „közszereplők” magánélete, márpedig „a falu szája” szerint a király az első találkozás alkalmával kérdőn mutatott Lola dekoltázsára ezzel a mondattal: „természet vagy művészet?”

A nő válaszul felvágta a ruhája elejét, hogy segítsen eldönteni.

A Lajos feleségét, Terézia királynét igencsak kedvelő nép tiltakozva fogadta, hogy az új szerető még az ország ügyeire is befolyással bírt – miközben kastélyt kapott a királytól, sőt Rosenthal bárónője és Lansfeld grófnője lett. Egy tábornok azt is kijelentette: „Sosem láttam ilyen démont!” Lajos közben azt híresztelte, hogy Lolával csak barátok, és az ír nő spanyolul tanítja őt (nem baj, hogy alig beszélte a nyelvet). A müncheni egyetem diákjai egy alkalommal Lola lakóhelye előtt tüntettek, aki mindvégig csokoládét majszolt és pezsgőzött az erkélyen. Lajos a tüntetés után bezáratta az egyetemet, ám a nép haragja őt és a románcát is elsodorta. Fia követte a trónon, a nőt pedig kitoloncolták Bajorországból.

Munkásság a tengerentúlon

Ilyen európai előtörténet után bukkant fel Lola Montez – még mindig alig 30 évesen – az USA-ban, ahol nemcsak kurtizánként, hanem előadóművészként is sikeres lett bizonyos körökben. Persze amit a sajtó írt róla, azt a helyén kell kezelni, mert a celebcímlapok már akkor is éltek a túlzás eszközével.

Ami biztos: a vizuális hatáskeltéshez is értett, dagerrotípiából is jó néhány emlékezetes készült róla. Ő volt az első nő, akit cigarettával a kezében kaptak lencsevégre, és nem bánta, hogy festményeken, sőt karikatúrákon is visszaköszönt az alakja. Arról megoszlanak a vélemények, hogy valóban tudott-e táncolni, de arról nem, hogy a tengerentúlon is felforgatta az erkölcsöket, izzott körülötte a levegő.

Kép

Lola Montez (archív fotók)

Jó cselekedete, hatása is akadt: egyrészt bányásztáborokban fellépve vonzotta a befektetőket az adott bányába… Másrészt tánctanításban valóban bizonyított, ő mentorált ugyanis egy Charlotte Mignon Crabtree nevű kislányt, aki Lotta Crabtree művésznéven a Lolát követő generáció értékes sztárja lett, s akit az amerikaiak „A nemzet kedveseként” aposztrofáltak (a szó legjobb értelmében).

Ausztrália és a megtérés

Lola közben továbbra is a katonákra és az újságírókra bukott. A következő férje 1853-ban Patrick Hull San Franciscó-i laptulajdonos lett, igaz, őt két évvel később egy orvos kedvéért elhagyta, az orvost azonban a válóper idején lelőtték. A Montez-átok harmadik áldozata volt. Búfelejtés gyanánt Lola Ausztráliába utazott turnézni, ahol Sydney patinás színházában is fellépett több ezres tömeg előtt.

Egy helyi lap így számolt be a nevezetes póktáncáról: „A zene lelassult, amint felfedezett egy pókot az alsószoknyáján… Majd a szoknyáit vizsgálta, rázta, hogy újabb pókokat keressen. Küzdelme egyre hektikusabb lett, játszott a tűzzel. A közönség ámulatba esett és elborzadt, végül mennydörgő taps hallatszott”.

A média és a nézők többsége mégis ellene fordult, így jobbnak látta elhagyni a szigetet. San Francisco felé hajózva a menedzsere a Fidzsi-szigetek közelében a vízbe zuhant és – megfulladt.

Lola Montezt az utolsó éveiért kevesen irigyelhetik. Úgy tudni, a vérbaj tüneteivel küzdött, majd el is szegényedett, ám pont ez hozta ki belőle a jobbik énjét. A sors fintora, hogy pont addigra már nem ő volt a kor „influenszere”, ám egy darabig még előadásokat tartott Amerikában és Nagy-Britanniában. Mi másról, mint a nők szépségéről és az erkölcsről. Jótékonysági munkába kezdett, utolsó dollárjait hajléktalanokkal és kiközösített nőkkel osztotta meg. Imádkozott, Istenre is rátalált.

Önéletrajzát, szerelmi anekdotáit még papírra tudta vetni, ám alig egy hónappal a 40. születésnapja előtt – már agyvérzéstől is sújtva – tüdőgyulladásban meghalt. A brooklyni Green-Wood temetőben található sírkövén az Eliza Gilbert név szerepel. Egykori Nevada City-beli otthonát azóta újjáépítették, a ház ma is látogatható, sőt Kaliforniában tavakat és túraútvonalat is elneveztek Lola Montezről.

Idézetek tőle, róla
„Sosem állítottam, hogy híres vagyok. De mindig is hírhedt voltam” – vallotta magáról.
Így ajánlotta A szépség művészete, avagy egy hölgy toalettjének titkai, tanácsokkal az uraknak a lenyűgözés művészetéhez című könyvét: „Minden országban minden férfinak és nőnek, aki nem fél önmagától, aki annyira bízik a saját lelkében, hogy a saját egyénisége erejével ki mer állni, hogy találkozzon a világ árapályával.”
„Lola olyan kétes hírű személyiség, hogy nem érdemel finom bánásmódot” – írta róla egy újságíró 1857-ben, jól szemléltetve a sajtó viszonyát a Montez-jelenséghez.
„Szépsége csak előny az induláskor, amit tehetséggel is igazolni kellene” – fogalmazott egy kritika az egyik párizsi fellépéséről.
Ahhoz, hogy egy nőt tiszteljenek, „érdemeket, szellemi és szívbéli teljesítményt kell felmutatnia, ezek nélkül nem létezhet igazi szépség” – vonta le ő maga a tanulságot egy kései előadásában.
„Túl sok volt ahhoz, hogy a nők számára megszokott határokon belül maradjon; de túl kevés ahhoz, hogy biztonságosan túljusson a szabályok menedékén” – jellemezte egy barátja.

A Volbeat nevű dán rockzenekar Lola Montez című dala és klipje, több mint 18 milliós nézettséggel:

Források:
irishtimes.com, green-wood.com, maggiemcneill.com, librarycompany.org, allthatsinteresting.com, historyofyesterday.com, brittanica.com, ushistoryscene.com, anothermag.com

„Nemcsak az óvónő arcát, a műtéti heget is tisztán látom a térdén, ahogy visszagondolok arra, amit velem tett. Rendszeresen megtömött.

Hiába sírtam, nyeltem félre, fuldokoltam, csak lapátolta belém a kaját.

A vége nagyon sokszor hányás lett. Azóta sem bírok ránézni a paradicsomos káposztára vagy a lencsefőzelékre” – Ágnes története ugyan a hatvanas évek végén, intézményi keretek között elkövetett gyermekbántalmazására világít rá, de sajnos az eset napjainkban is előfordul.

Novemberben például arról cikkezett a sajtó, hogy három óvodai alkalmazottat ítéltek felfüggesztett börtönre és a foglalkozásuktól való eltiltásra, mert erőszakkal próbáltak megetetni egy köztudottan evészavarokkal küzdő gyermeket. Ketten hátrafogták a karját, míg a harmadik a síró kicsi szájába tette az ételt – a „tömést” csak akkor hagyták abba, amikor a gyermek félrenyelt.

Családon belül gyakoribb

Bár a fentiekhez hasonló horrortörténetekről nagyon sokan be tudunk számolni, az igazság az, hogy a kényszeretetés káros gyakorlata családi körön belül gyakoribb – itt pedig nagyobb eséllyel marad rejtve, mélyebb és lassabban gyógyuló lelki sebeket ejtve az áldozatokon. Bojti Andrea gyermekpszichológus szerint ebben nagy szerepe van az óvodapedagógus-képzés fejlődésének is, amely a régi, tekintélyelvű nevelés helyett már sokkal inkább a gyermekek demokratikus megközelítését, partnerként kezelését tartja szem előtt.

Márk családi története sajnos pont egy ilyen szisztematikus, egész gyermekkoron át elkövetett, étkezésen keresztüli bántalmazást mutat be: „Apa nagy szakácsnak tartotta magát, és el is várta, hogy szeressük a főztjét. Ha ő főzött, akkor mindenkinek vigyázzban állva kellett várnia, hogy kész legyen, és hiába voltál éhes, addig nem ehettél semmit.

A probléma ezzel az volt, hogy a főzést Apa nem szerette elsietni, és így az ebéd átlagosan este 8 magasságában készült el. Addig pedig bizony brutális koplalás volt, különben érkezett a terror.

Ekkor Apa megterített, a tányérok szélére mintában cakkozott paradicsomot tett, az ételeket mosolygós fej alakba rendezte és így tette a családja elé, amelynek tagja addigra az ájulás szélén álltak. Ekkor viszont enni kellett, méghozzá mindent. A tálalás miatt Apa porciózta az adagokat: néha egészen parodisztikus(an nagy) mennyiségű ételt tett elénk. Ha nem etted meg, abból akkora botrány lett, hogy megnézhetted magad. Anyukám, aki látta a szenvedésünket, stikában átlapátolta a kaja egy részét a saját tányérjára, hogy úgy tűnjön, mintha megettük volna. Így egyedül neki kellett elvinnie a balhét.” Az éveken át elkövetett bántalmazás odáig vezetett, hogy Márk 16 éves kora után minden egyes evést hányással zárt, és a mai napig oda kell figyelnie, hogy az étkezései ne csapjanak át kontrollálatlan falásba, emiatt ugyanis már két ízben kórházba került. Egyszer a sürgősségin kellett kiműteni a torkán akadt falatot.

Az abúzus magja

„A legfontosabb alapszabály, hogy az evés szabályozása a gyermek feladata – már kezdetektől fogva. Az éhségét ő kontrollálja” – emeli ki Bojti Andrea. Pontosan ez az, amit szülőként sokan félreérthetünk, és az étkezés minőségét, idejét és mennyiségét ugyanúgy megpróbáljuk kontroll alatt tartani, mint azt, hogy mikor pelenkázunk, mikor visszük ki a kicsit a szabad levegőre. Azonban – ahogy erre a gyermekpszichológus is rámutat – a szülő rendszerint azt tapasztalja, hogy a gyermek evését, éhségét bizony nem tudja uralni, ez pedig könnyen játszmahelyzetet generálhat: a felnőtt görcsösen, különböző eszközökkel erőlteti az evést, a kicsi pedig az étkezés aktusán keresztül éli ki az ellenállást. Mindeközben a kettejük közti kapcsolat folyamatosan sérül.

Ádám Judit gyermekdietetikus sajnos több ízben is találkozott a kényszeretetés problémájával: „Azoknál a gyermekeknél, akiknél korábban gyarapodási elmaradás, alacsony születési súly, emésztőrendszeri fertőzés, kiszáradás, kórházi kezelés vetődött fel, bizony előfordul, hogy a szülő az irányított etetéssel, a nagyobb adagokkal próbálja ellensúlyozni a helyzetet, hiszen attól fél, hogy a gyermek »nem eszik eleget«.”

Tehát az evés kontrollálásának aktusát nem feltétlenül a rosszindulat motiválja.

Bojti Andrea szerint nagyon sokszor az elkövetőket kifejezetten a jó szándék vezérli, azt szeretnék, hogy a gyermek jobban egyen, ne legyen válogatós.

Kép

Kép: Freepik

Pedig „a kényszeretetés SOHA nem megoldás a gyermek táplálási nehézségére, az evészavaros vagy válogatós gyermeket NEM bírja »jobb belátásra«. Az is erőltetésnek minősül, ha a gyermek csak üres tányért hagyhat maga után, vagy ha azt is meg kell ennie, amitől esetleg tart vagy undorodik, és az is, ha a szülő fenyegetést, becsmérlő vagy erőszakos kifejezéseket használ, hogy elérje a célját” – hangsúlyozza Ádám Judit. Mint minden más bántalmazó viselkedésben, úgy a kényszeretetésben is léteznek különböző fokozatok. Az is előfordul, hogy a szülők időnként megértőbbek, elfogadóbbak az étkezések alkalmával, míg kialvatlanság, stresszes élethelyzet esetén ismét irányítóvá, netán agresszívvá válnak. Ugyanakkor érdemes kiemelni, hogy az étkezés külső kontrollja akkor válik igazán veszélyessé, hosszú távon is károssá, ha rendszeresen ismétlődő mintázatokat mutat. Azaz, ha egyszer-egyszer megdorgálták a gyermeket, mert alig evett az ebédjéből, akkor a bizalom még könnyebben helyreállítható, mintha napi rendszerességgel „megtömik”.

Az totyogós kori étkezési konfliktusok hátterében nagyon gyakran fejlődési jelenség áll. „Hozzávetőlegesen 1,5–2 éves korban kialakul egy teljesen természetes, evolúciós alapokkal bíró válogatás – vagyis, hogy a gyermek bizonyos dolgokat nem hajlandó megenni.

Bár a szülők ezt gyakran félreértik vagy finnyásságnak titulálják, ez valójában egy évezredek óta velünk élő ösztön.

Gondoljunk az ősemberre: az épp csak járni tudó totyogós eltávolodik a vadonban a szüleitől. Mivel ilyenkor még hajlamosak a szájukba venni az új dolgokat, megvan annak a veszélye, hogy elfogyaszt egy bogyót, ami netán mérgező. Ezért a saját élete védelmében ilyenkor azokat az ételeket részesíti előnyben, amiket már ismer és megszokott” – magyarázza Bojti Andrea.

Reflux, túlsúly, evészavar – és a gyógyulás útja

„Erőszakkal megetetni egy gyereket a mai tudásunk szerint nagyon helytelen, agresszív viselkedés. Még akkor is, ha a múltban erre bőven volt precedens” – emeli ki Bojti Andrea. Emellett arra is felhívja a figyelmet, hogy ha ez a tett rendszeresen megtörténik, akkor feltételezhető, hogy a kicsi testi-lelki határai és természetes szükségletei más területeken is sérülnek.

A bizalmi viszony megromlásán túl a kényszeretetés hosszú távú mentális problémák, később kiütköző evészavarok melegágyává válhat. Az egyik legjellemzőbb, hogy az áldozat éveken, évtizedeken át elutasítja azt az ételt, aminek az elfogyasztására kényszerítették. Emellett az sem ritka, hogy az erőszakkal kontrollált étkezési rítus klasszikus evészavarokhoz vezet: például anorexiához, bulimiához vagy kóros elhízáshoz. „Azok a szülők, akik erőszakkal etetik a csecsemőt vagy a kisgyermeket, vagy jutalomként gyermekeik vigasztalására, esetleg figyelemelterelésre használják az etetést, aláássák a gyermek képességét a teltség- és az éhségérzet felismerésére. Ezen képesség elnyomása esetén a gyerekek hajlamossá válhatnak akkor is enni, amikor nem éhesek, ez pedig a reflux és a túlsúly nagyobb kockázatát hozza magával” – magyarázza Ádám Judit.

Ezért sem véletlen, hogy az ilyen jellegű traumák feltérképezése után a gyógyulás útja nagyon gyakran a családterápia.

A bizalmi körön belül megromlott, félrebillent kapcsolatokat szükséges kezelni, ugyanis az étkezési zavarok hátterében nagyon gyakran családi funkciózavar áll.

A szülőknek is nyitottnak kell lenniük a változásra, és amennyiben már gyermekkorban felmerülnek az étkezéssel kapcsolatos gondok, változtatni a hozzáállásukon. „Egy olyan táplálási stílust kell kialakítaniuk, amelyben a gyermekek jelzéseire összpontosítanak. Ezt hívja a szakma »válaszkész táplálásnak«. A szülő így képes újra örömmé tenni az étkezéseket, amelyben a gyermekkel szeretetteljesen kapcsolódni tud, lassan visszaépítve a megingott bizalmat” – hangsúlyozza a gyermekdietetikus.

A kicsiknél felmerülő étkezési zavarok esetén a gyermekpszichológus és -dietetikus szakmai segítsége mellett a szülők bátran fordulhatnak evésterapeutához, perinatális szaktanácsadóhoz vagy szülő–csecsemő konzulenshez is. A Heim Pál Gyermekkórház Koragyermekkori Evés-alvászavar Ambulanciáján pedig egy külön szakértői csapat foglalkozik a fentiekhez hasonló problémák kezelésével.

A franciás stílusban írt művet eredetileg a Vígszínházban mutatták be 1917-ben, majd műsorra került még Párizsban is. A Balázs Béla-díjas Pacskovszky József rendező által készített filmadaptáció a ‘30-as évek Budapestjére repíti vissza a nézőket, s a drámai folyamatot, azaz a szerelmi vívódásokat könnyedén, játékosan meséli el esendő és szerethető hősein keresztül.

„Az eredeti Herczeg-mű ötszereplős volt, most tíz szereplője van. Ennek oka, hogy tévéfilm-terjedelemben jobban meg lehet mutatni egy kort, ha több szemszögből mutatjuk be a történéseket. Így sokkal árnyaltabban láthatjuk a szereplőket is” – nyilatkozta a rendező az M1-nek, majd hozzátette: „Azért helyeztük a történetet a harmincas évekbe, mert író kollégámmal, Somogyi Györggyel úgy láttuk, hogy a harmincas években kivirágzó jazz-zenével jól tudunk operálni (a zeneszerző Bacsó Kristóf), másrészt ebből a korból már maradtak fenn archív felvételek, amelyeket használtunk is a filmhez. A harmadik ok, hogy a Kék róka egy leszakadási, függetlenedési történet is, hiszen a harmincas években a női emancipáció már elkezdett erősödni.”

Az első jelenetben a szép és fiatal Cecília épp a vőlegényéhez siet, amikor megbotlik, és Sándor elkapja. Azonnal izzani kezd körülöttük a levegő, és kedvesen elkezdenek évődni egymással. Együtt sietnek tovább, mígnem a nőről kiderül, hogy Sándor legjobb barátja, Pál menyasszonya. A frigy megköttetik, az ifjú házasok jómódú unalomban élnek egymás mellett, főleg Cili szenvedi meg férje munkamániáját, magányát pedig mindenféle hobbikban éli ki. Sándor kizártnak tartja, hogy titkos harmadik legyen, az izzás azonban évekkel később sem szűnik a két szereplőben. Féltékenységgel, szenvedéllyel, gyanúsítgatásokkal teli játszma kezdődik kettejük között, sőt nem csak kettejük között.

Nagy erénye a filmnek, hogy az egyes szereplők azonos hangsúlyt kapnak.

Nincs nagyobb vagy kisebb szerelem és dilemma – mindegyik karakter megszenved a maga boldogságáért vagy boldogtalanságáért.

A felszínen az egész cselekmény visszafojtott, a nézőnek e mögött kell éreznie az izzást és a drámát.

Cecília erőskezű, titokzatos nő, egyszerre kedves, szenvedélyes és hideg. Nehéz kilépnie egy biztonságos házasságból, ahogy ma sem egyszerű felrúgni egy ilyen kapcsolatot a bizonytalanért. Szabadidejében a kék rókára vadászik, amelynek szőréből bundát szeretne készíttetni. A kék róka Cecília megfelelője, egyúttel szimbóluma egy valóságon túli, izgalmas, varázslatos világnak. Zsigmond Emőke, az Örkény Színház társulatának tagja azért is remek választás a szerepre, mert szeme tele van nőiességgel, s képes egyszerre megformálni a végzet asszonyának elérhetetlenségét és a két lábbal földön álló félénk, izgulós szerelmes nőt.

Száraz Dénes remekül hozza a reménytelenül szerelmes, féltékeny Sándor figuráját, egy jazzbár tulajdonosát. Minden rezdülésével azon van, hogy bemutassa a szerelem elemésztő erejét, és ez sikerül is neki. Karaktere – de az egész film is – szembemegy a modern kor egocentrikus emberképével, s arra keresi a választ: egy jó ember inkább becsületes és figyelembe veszi mások érzéseit, vagy önazonos és a saját vágyait tartja szem előtt?

Sodró Eliza és Fekete Ernő üde színfoltja a filmnek, karakterük kiváló humorforrás. Sodró Eliza játssza Cecília bolondos barátnőjét, Fekete Ernő pedig Pált, Cecília szórakozott, kissé magának való (papucs)férjét, aki szintén beleesik a szerelem csapdájába – saját diákja iránt kezd gyengéd érzelmeket táplálni.

Ami a kosztümöket illeti: pazar „bemutatót” kapunk a korabeli divatból.

Kép

Kék róka - Kép: Megafilm

Valószínűleg nem lesz olyan női néző, aki ne szúrna ki egy-egy elegáns darabot, egy szép kalapot vagy egy csillogó estélyi ruhát magának. A filmben a kék, a bézs, a barna és a szürke színek dominálnak, láthatunk csodaszép tollas fejdíszeket, szipkát, gyöngysort, cipők színéhez passzoló retikülöket, lábszárközépig érő szűk és harang alakú női ruhákat zsabóval, hímzett és csipkés gallérral. A színésznők haja hullámokba ondolált.

A cselekményt a gyors vágások, a zene viszi előre (ugyanezek a jegyek a francia újhullámos alkotásokra is jellemzők, amelyeknek Pacskovszky nagy rajongója). A jazz az a műfaj, ahol bármi megtörténhet, tekintve, hogy védjegye az improvizáció – a szerelmi szálakban gazdag filmhez éppen ezért passzol remekül. Hiszen a szerelemben is mindent lehet.

A filmet Gózon Francisco fényképezte, aki nem először dolgozik együtt a rendezővel (lásd: A tökéletes gyilkos, Ég veled!, Esti Kornél csodálatos utazása). A látvány a harmincas évek Budapestjéről készült archív felvételekkel egészül ki, a korabeli autók, lemezjátszók, vonat- és kastélybelsők, domborművekkel díszített kővázák pedig csak újabb vizuális csemegék a szemnek.

Aki pörgős, akcióban bővelkedő filmet vár, csalódni fog.

E kosztümös film lassan hömpölyög, és fokozatosan lopja be magát a néző szívébe.

A Kék róka felüdülés, egyrészt, mert az utóbbi években nemigen lehetett látni igényes, említésre méltó magyar filmadaptációkat. Másrészt minden korosztályhoz szól, harmadrészt pedig a nézőknek lehet egy nagyon erős spontán azonosulásuk a filmmel, végig tudnak sodródni a szereplőkkel, hiszen ők is pont olyan magánéleti problémákkal, érzésekkel küzdenek, amelyekkel a mai kor embere. Szerelem, barátság, féltékenység, becsület. Az alkotók pedig hagyták a filmet lélegezni, amely így megérinti a nézők szívét.

Kék róka
magyar tévéfilm, 88 perc, 2021
Forgatókönyvíró: Pacskovszky József, Somogyi György
Operatőr: Gózon Francisco
Rendezte: Pacskovszky József
Főbb szereplők: Fekete Ernő, Kovács Panka, Schmied Zoltán, Sodró Eliza, Száraz Dénes Zsigmond Emőke
Forgalmazó: Megafilm