Akik szégyent hoznak a családra, azt megölhetik – A becsületgyilkosságok nem számítanak Nyugat-Európában

Olaszországban immár egy éve vezető hír a pakisztáni származású Saman Abbas eltűnése, aki a legfrissebb nyomozati fejlemények szerint úgynevezett becsületgyilkosság áldozata lett. A Reggio Emilia tartományban 2021 áprilisában eltűnt 18 éves pakisztáni lányt apja kérésére nagybátyja és unokatestvérei gyilkolták meg, holttestét pedig elrejtették.

Saman, aki tanárai szerint tehetséges és szorgalmas volt, nem tanulhatott tovább, mert családja, akikkel 2016-ban érkezett Olaszországba, egy Pakisztánban élő unokatestvérével jegyezte el. A lány visszautasította a házasságot, és 2019-ben segítséget kért a hatóságoktól, bejelentést tett arról, hogy családon belüli erőszak áldozatává vált: apja elkülönítette őt a házban, amelyet csak titokban tudott elhagyni, megtiltották, hogy korabeli fiatalokkal ismerkedjen, amikor pedig engedetlen volt, megverték. Saman bejelentése után a hatóságok semmilyen vizsgálatot nem indítottak.

A pakisztáni lány története nem számít kivételnek Nyugat-Európában, ahol a bevándorló hátterű családokban a nőkkel szembeni visszaélések, az úgynevezett becsület-bűncselekmények ezrével fordulnak elő.

A több tucatnyi hasonló esetből az elmúlt másfél évtized alatt Saman meggyilkolása csupán a második olyan, amely tragikus kimeneteléhez méltó médiafigyelmet kap. Legutóbb Banaz Mahmoud története rázta meg ennyire a közvéleményt, akit 2006-ban az Egyesült Királyságban végeztek ki férfirokonai, miután az ő segítségkérését sem vették komolyan a hatóságok.

A becsületgyilkosságok jelensége az elmúlt 20–30 évben egyre szélesebb körben terjedt el Európában, elsősorban azokban az országokban, ahol a muszlim kisebbség aránya jelentős. Bár számos ilyen bűncselekményt nem jelentenek be, vagy más típusú bűncselekménynek minősítik, a jelenség egyértelműen növekvő tendenciát mutat a migrációs célországokban. Ezért helytálló a következtetés, hogy a jelenség európai megjelenése a migrációs folyamat eredménye. Az elmúlt évtized során különösen felerősödtek az úgynevezett „becsületbeli” bűncselekményekkel kapcsolatos aggodalmak a tömeges migráció és a bevándorlók integrációjának kudarca miatt.

A pontos adatok megszerzése egyre nehezebb, az elérhető összegzések a 2016-ban beindult migrációs hullám előtt készültek. A svájci SURGIR alapítvány a 2011–2012-ben készült kiadványa szerint Hollandiában a rendőrség becslése szerint 2007-ben 14, 2008-ban 11, 2009-ben pedig 13 becsületgyilkosságot követtek el, ám az esetek mintegy 75 százalékát nem jelentik be. Általánosnak mondható az ilyen indíttatású gyilkosságok eltussolása, feltüntetése balesetként, illetve öngyilkosságként. Az „Iráni és Kurd Női Jogok Szervezete” (IKWRO) által végzett kutatás kimutatta, hogy az Egyesült Királyságban, ahol évente körülbelül 3000 becsület-bűncselekmény és vélhetően 12 becsületgyilkosság történik, 2012-ben minden ötödik esetet rendőrségi mulasztás miatt nem regisztráltak. 2014 és 2017 között a bejelentett esetek száma 53 százalékkal nőtt. Az Európai Parlament 2015-ös összegzésében az áll, hogy Belgiumban a szövetségi rendőrség becslése szerint 2004 és 2008 között 17 becsületgyilkosság vagy kísérlet történt. Svédországban pedig már 2004-ben 1500–2000 becsület-bűncselekmény áldozatról tudtak.

A becsület-bűncselekmény kifejezés az áldozat – általában (de nem mindig) nő – ellen elkövetett erőszakos cselekmények széles skáláját jelöli. Az elkövetők általában az áldozat családjából vagy abból a tágabb közösségből származnak, amelyhez az áldozat tartozik.

A büntetőeljárásokban a becsület-bűncselekményeket a nemi alapú erőszak vagy a kulturális hagyományokból eredő bűncselekmények kategóriájába sorolják. Az erőszak ezen típusa ugyanakkor különbözik a családon belüli erőszaktól, mivel az elkövetők bűncselekményüket sajátos kultúrájukkal vagy hagyományaikkal igazolják. Úgy vélik, hogy a bántalmazás vagy akár a gyilkosság árán a közösség „becsületét” védik, amelyet az áldozat viselkedése vélekedésük szerint bemocskolt. Az erőszak széles skálán mozog: lehet emberrablás, csonkítás, ütlegelés vagy akár savas támadás, a legszélsőségesebb esetekben pedig az áldozat megölése, az úgynevezett „becsületgyilkosság”.

Világviszonylatban a legtöbb „becsület-bűncselekményt” a Közel-Keleten és Dél-Ázsiában követik el. Ugyanakkor számos kutató hangsúlyozza, hogy Európában nemcsak a bevándorlók első generációját érintő átmeneti problémáról van szó, hanem egy mélyen gyökerező és önfenntartó, azaz generációkon átívelő importált szokásjogról. Bár a Korán és az iszlám hagyomány közvetlenül nem foglalkozik a becsületgyilkossággal, a tágabb értelemben vett muszlim kultúrában elterjedt szokásról van szó; a kultúra és a vallás közötti határvonal pedig az iszlám esetében nehezen húzható meg.

Az ilyen típusú bűncselekmények elsősorban olyan kultúrákban jellemzőek, ahol a család dominál az egyén felett, ezért a család kívánságaival ellentétes személyes döntéseket szégyenletesnek vagy becstelennek tartják. Ezekben a társadalmakban a nő a család tulajdona, testére mint „ketyegő időzített bombára” tekintenek, amely felett férfirokonai rendelkeznek. A kontroll gyakorlása a férfiasság és erényesség záloga, ezért, ha a nő nem engedelmes, a család becsülete sérül, őt pedig bűnbakként feláldozzák. Nem véletlen, hogy a házassági anyakönyvi kivonatot nem az ara, hanem helyette a család valamelyik férfitagja – apa, a fiútestvér vagy a nagybácsi – írja alá. A muszlim nők nem jogosultak az örökségből való egyenlő részesedésre, és nem mehetnek hozzá más vallású férfihoz. A vallási hagyomány tehát kéz a kézben jár a kulturális hagyománnyal.

A becsületgyilkosságok jelenségét kezdetben a kulturális különbözőségből adódó problémaként fogták fel, ám hamarosan komoly ellenvetések merültek fel besorolásukat illetően. A multikulturális megközelítés miatt az áldozatok rendszerint hivatalos segítség nélkül maradnak a közösségi jogok – európai hagyománytól idegen – elsőbbsége, a politikai inkorrektséggel, illetve „iszlamofóbiával” való megbélyegzés kockázata miatt. Ha a becsület-bűncselekményt tipikusan kulturális jelenségnek tekintjük, a büntetőeljárások során az elkövetők számára ez enyhítő körülményként tudható be a multikulturális országok joggyakorlatában. Ha az állam a személyiségi és állampolgári jogokat a közösségi jogok alá rendeli, a személy elleni jogsérelem következmények nélkül marad.

A bevándorló közösségekből származó fiatal nők így Európában sem számítanak egyenrangú állampolgárnak, mivel az állam számára láthatatlanok, a közösségi „kulturális” szokásjog alá vetve élnek, akárcsak származási országukban.

A multikulturalizmus ideológiájában az etnikai és vallási hovatartozás hallgatólagos autonómiát kap, a nemek közötti egyenlőtlenségek pedig átörökítődnek. Maryan Ismail, a szomáliai születésű, 35 éve Olaszországban élő antropológus professzor szerint az európai feminista mozgalmak ebben a kérdésben a passzív távolságtartást választották, jóllehet nagy szükség lenne a támogatásukra. A feministák nem szólalnak meg, amikor az iráni nők a kendő viselése ellen tiltakoznak, ám nagyon is jelen vannak, amikor más muszlim nőknek a hidzsábviselés jogáért folytatott harcát támogatják, mintha csak azok lennének háttérbe szorított muszlim nők, akik a saríát akarják követni Európában.

Az aggódó nyugati aktivisták és szakemberek úgy akarják kivédeni az iszlamofóbia vádját, hogy a becsülettel kapcsolatos erőszak nemi szempontjait hangsúlyozzák, és igyekeznek azt beilleszteni a nők elleni erőszak tágabb kategóriájába. Ez azonban – a feministák passzivitása mellett – újabb elkendőzésre ad lehetőséget. Előfordul ugyanis, hogy a „becsületgyilkosság” áldozata férfi, többnyire olyan nő szerelmi partnere, akinek családja megtorolta a becsületük vélt elvesztését. Erre példa Abbas Rezai esete, akit 2005-ben Svédországban öltek meg barátnője szülei, mert nem hagyták jóvá, hogy a férfi a lányukkal randevúzik. A „becsületgyilkosság” nem rokoni vonatkozású közösségi formát is ölthet, erre példa Sohane Benziane esete, akit udvarlója gyilkolt meg brutálisan osztálytársai szeme láttára Párizs Vitry-sur-Seine negyedében, mert túlságosan „nyugatiasnak”, engedetlennek tartotta a viselkedését.

Mindkét eset azt jelzi, hogy a származási országok normarendszerén alapuló közösségi szokásjog az európai jogrend riválisaként nyilvánul meg; a szekuláris értékek elutasításának lehetősége pedig táptalaj a bűnözés, a kiszolgáltatottság és a jogsértések számára.

A becsület-bűncselekmény tehát valóban kulturális beágyazottságú probléma, amelynek megoldása nem a kategóriák összemosása, hanem az idegen eredetű, az európaival rivalizáló kulturális szokásjog teljes felszámolása.

Paradox módon a Muszlim Testvériséghez kapcsolódó „Iszlám Közösségek Olasz Szövetsége” (UCOII) a legutóbbi olaszországi bűntényt saját befolyásának megerősítésére igyekezett felhasználni. Az olaszországi muszlimok önjelölt képviselete fatvát (vallási határozatot) bocsátott ki, amelyben elutasítja a kényszerházasságokat és a női körülmetélést. Ez első hallásra dicséretesnek tűnhet, ám a lépés több kérdést is felvet. A fatva kiadásának ténye már önmagában is egy párhuzamos valóság tünete. Olaszországban vannak állami törvények a nők védelmében, a muszlimokat mindenekelőtt ezek betartására kell kötelezni. A vallási rendelkezés kiadása csupán azt jelzi, hogy az UCOII megpróbálja magát az olasz iszlám közösségek erkölcsi és vallási őreként pozícionálni. További érdekesség, hogy a testület a korábban elkövetett, de kevesebb médiavisszhangot kapott becsületgyilkosságok esetében nem emelte fel a szavát például egy sajtóközlemény kiadásával – ami szekuláris államban az állásfoglalás elfogadott módja.

Maryan Ismail szerint a tragédia kommentálásakor az olasz újságok és politikusok nagyon óvatosak voltak, vigyáztak arra, hogy ne kritizálják az iszlámot vagy a pakisztáni kultúrát. Az olasz közvélemény a kulturális relativizmus és a tudatlanság áldozata. Amikor az iszlámról van szó, mindenki tartózkodik a kritikától és az ítélkezéstől, és igazolás után kutat. Ismail hangsúlyozta, hogy Pakisztánban törvények tiltják a kényszerházasságokat, még akkor is, ha a szokásjog tovább él, ám Olaszországban – tegyük hozzá, akárcsak Nyugat Európa más országában – a modernitástól elzárkózó, importált szokásjog védelme érvényesül, az intézményi mulasztások ezt mutatják.

Van, ahol különleges rendőri egységeket képeznek ki arra, hogy megfelelően és hatékonyan reagáljanak a potenciális becsület-bűncselekményekre, ám ez csak tűzoltás. A nem kormányzati női szervezetek kezdeményezései is erőtlenek maradnának állami fellépés hiányában. Az államnak párbeszédet kell folytatnia a muszlim nők egyesületeivel, és nem csak a hidzsábviselet jogát követelőkkel, hanem a velük ellentétes érdekekért küzdőkkel is. Iránymutatásokat kell kidolgozni a szakmai szereplők – szociális munkások, tanárok, bűnüldöző szervek, orvosok, tanácsadók számára. Kiemelt figyelmet kell szentelni a fiúk gondolkodásmódjának formálására a becsület fogalmát illetően, valamint a bűntettek és a kísérletek határozott, a kiutasítást is magában foglaló szankcionálására. Kérdéses ugyanakkor, hogy a férfi és nő kölcsönös támogatásán és tiszteletén alapuló magatartásformákat miként tudják azok a társadalmak közvetíteni és átadni, ahol a nemi szerepek és fogalmak relativizálása már az óvodában megkezdődik.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti