„A gyerekeim köszönik, de nincs szükségük rám úgy, mint régen”

„»Anya, hadd éljük a saját életünket, hadd gondoskodjunk magunkról! Ne gyere ilyen gyakran, nem kell, hogy takaríts és főzz ránk, megoldjuk!« – próbálta szépen megfogalmazni egyetemista lányom, bátyjai sűrű helyeslése közepette, hogy köszönik, de nincs szükségük többé rám. Hirtelen nagy csönd lett a szobában, összetörve hallgattam, szóhoz se jutottam. Úgy éreztem, a földbe döngöltek, pedig nem ezt érdemelném, hiszen csak jót akartam nekik. Könnyeimmel küszködve felálltam az asztaltól, és eljöttem. Nem vigasztaltak, és nem is marasztaltak.

Végigsírtam a hazautat, egy világ dőlt össze bennem: felneveltem őket, gondoskodtam róluk, ők meg kitettek.

Közben mindhárman hívogattak, és bocsánatot kértek: »Anya, bocsáss meg, nem akartunk megbántani, de érts meg minket is! Muszáj volt megmondanunk, mert nem vetted észre magad.« Nem volt erőm beszélni velük, időt kértem: »Ezt most meg kell emésztenem, hadd gondolkozzam kicsit, majd beszélünk!« Miután hazaértem, és elmeséltem a férjemnek, mi történt, még rátett egy lapáttal a bennem kavargó érzésekre: »Milyen hálátlanok, veszünk nekik egy lakást, mindent megkapnak, és elküldik az anyjukat! Hogy merészelik! Na, szép! Így neveltük őket?!«

Miután ugyanis az ikrek is leérettségiztek, és mindketten pesti egyetemre nyertek felvételt, ahogyan a bátyjuk is, vettünk nekik egy kis lakást, ahol együtt lakhatnak, amely biztonságot nyújtó szigetként funkcionálhat a pesti életükben. Nyáron együtt rendeztük be új otthonukat, megvettük a használati tárgyakat, mindent, amire szükségük volt. Azt terveztem, hogy hetente egyszer vagy többször – inkább az utóbbi – felmegyek, és megnézem, mindenki jól van-e, rend van-e az otthonukban, és kitakarítok, ha szükséges. Főzök nekik, együtt vacsorázunk, beszélgetünk, borozgatunk.

Nem kérdeztem tőlük, mit szeretnének, és nem is vettem észre, hogy ők máshogy tervezik egyetemista életüket, egészen addig, amíg nyíltan meg nem mondták ezt nekem.

Az incidens után jó pár napig nem beszéltünk, így volt alkalmam kívülről tekinteni az eseményekre, a helyükbe képzelni magam, értelmezni a mondataikat, és átgondolni a viselkedésemet. Ez utóbbi bizonyult a legnehezebbnek, ugyanis az a fajta édesanya vagyok, akit az éltet, hogy másokról gondoskodhat, vigyázhat a szeretteire. Tulajdonképpen akkor vagyok jól, ha körülöttem mindenki rendben van. Kiskorukban mindez remekül működött, de ahogy felnőttek, egyre kevésbé igényelték. Nekem eszembe sem jutott, hogy változtatnom kellene az attitűdömön. Fájdalmas volt a felismerés: teljesen igazuk van, hogy elküldtek, amiért túlságosan rájuk telepedtem, és csak ilyen drasztikusan tudták ezt a tudomásomra hozni, kijelölve a határaikat. Hálás lehetek, hogy olyan kapcsolatban vagyunk, hogy ezt meg is merték mondani, nem mismásoltak, nem ráztak le mondvacsinált ürügyekkel, hogy most ezért vagy azért ne menjek. Be kellett látnom, hogy a gyermekeim végérvényesen felnőttek, készen állnak arra, hogy a saját életüket éljék, gondoskodjanak magukról, döntéseket hozzanak, és felelősséget vállaljanak tetteikért.

Legközelebb, amikor mindannyian hazajöttek, megbeszéltük a történteket. Megértették ők is, miért nehéz nekem ez az új helyzet, és biztosítottak afelől, hogy nem kívánnak teljesen elszakadni tőlünk, ugyanúgy szeretnek, csak már felnőttek. Azóta ritkán megyek, olyankor is előre szólok. Szívesen látnak, de megváltoztak a szerepek, a pesti lakásban mi már csak vendégek vagyunk, ott nem mi irányítunk, nincs tennivalónk és akkora szavunk, mint itthon. Az elmúlt hónapokban meg kellett tanulnunk, főleg nekem, hogyan alkalmazkodjunk az új élethelyzethez, hogyan lépjünk hátrébb, és hagyjuk őket érvényesülni, bármennyire fájdalmas is, és kong az ürességtől a korábban zsivajjal, történésekkel teli házunk.

El kellett fogadnunk, hogy a gyermekeink nélkülünk élik boldog, felszabadult, pezsgő egyetemi életüket – tanulnak, dolgoznak, buliznak –, és az már csak az övék, nincs ráhatásunk.

Ahogyan szépen lassan leváltam róluk, jöttem rá, hogy új életszakaszunk számtalan új élményt és boldogságot is tartogat nekem: hosszú évek után újra több időt tudunk kettesben tölteni a férjemmel, s van énidőm, amit olykor már el is felejtettem, hogy létezik. Mindeközben örömmel nézzük, hogy gyermekeink rendben vannak, megállják a helyüket, intézik dolgaikat, szervezik az életüket, és elég, ha mi csak hátulról támogatjuk őket. Ott vagyunk, ha szükségük van ránk, de szerencsére nem csak olyankor jönnek haza. Hétvégéken hol egyikük, hol ketten vagy hárman is megjelennek. Az ünnepek és a vizsgaidőszak jelentős részét is itthon töltötték, én meg élvezem ilyenkor, hogy újra gondoskodhatok róluk, és a közelemben vannak, még ha csak rövid ideig is.”