Nem voltam részese a gyermekem világrajövetelének, de boldog vagyok, hogy megszületett

Tudtam, hogy császármetszés lesz megint, három mini stroke és egy soron kívüli MR vizsgálat után már nem is bántam. A neurológus is azt javasolta, semmiképp se szüljek természetes úton, nehogy esetleg újabb stroke-ot kapjak szülés közben. Így legalább már tudtam, mire készüljek, mi miután következik, hogyan megy a lábadozás. Egyedül az bántott, hogy megint nem kapom egyből kézbe a gyermekemet, nem teszik a mellkasomra, de a férjem kiválóan helyettesített a lányom születésekor is, és most megint megnyerte az első aranyperceket.

Programozott császár lévén időpontra mentem a kórházba, reggel bejött hozzám az orvosom, és azt mondta, beszélt az aneszteziológussal, aki mindenképp felkeres a műtét előtt, hogy az előzmények miatt konzultáljunk. Én csak vártam és vártam egyedül, mert a férjem akkor már nem lehetett mellettem, de az altatóorvos csak nem jött, sőt senki más se. Már azt hittem, elfeledkeztek rólam, amikor megjelent egy kedves fiatal doktornő.

Közölte, hogy konzíliumot hívtak össze, és a vezető altatóorvos azt tanácsolta, hogy altasson szülés közben a stroke elkerülése végett. Elfogadtam, nem is tudtam volna máshogy dönteni. „Így még hamarabb túl leszek rajta” – gondoltam magamban.

Egyből jött is értem a műtős fiú, feltett a kocsira, és elindultunk. „Egy, kettő, három, négy, öt…” – számoltam sorban a helyiségeket, amelyeken áthaladtunk. Magam sem tudom megmondani, miért, hirtelen azon kezdtem el aggódni, ha kiveszik a gyermekemet, és nem látom rögtön, honnan fogom tudni, vajon tényleg az enyémet adják-e oda nekem. Miközben kiviszik a férjemnek, simán el is cserélhetik. Lehet, hogy túl sok olyan történetet hallottam, hogy összecserélték az újszülötteket a kórházban, akkor és ott valósnak éreztem ezt a félelmet. Azzal nyugtattam magam, hogy a vörös színű hajáról fogom megismerni. Ha már a lányom nem örökölte a hajszínemet, ő biztosan fogja, és abból tudom majd, hogy az enyém. Hülye gondolatok keringtek a fejemben, és közben meg is érkeztünk a műtőbe, négy-öt idegen ember vett körül, az orvosom, akiben bíztam, sehol sem volt, így a félelmem tovább fokozódott. „Ugye addig nem altatnak el, amíg nincs itt az orvosom?” – tettem fel a kérdést, de egyből megnyugtattak, persze, hogy megvárják. Láthatták rajtam az aggodalmat, mert próbáltak beszélgetni és viccelődni velem. Közben kiderült, hogy a fiatal aneszteziológus doktornő ismeri az egyik nővéremet, már a nevem miatt sejtette, de ahogy meglátott, egészen biztos volt benne. „Még egy ember, akiben teljesen megbízhatok itt a műtőben, az orvosom kívül” – könyveltem el magamban. Végre valahára ő is megérkezett, és neki is kezdtek az előkészületeknek. Az utolsó utáni pillanatban altattak, hogy ne érje akkora gyógyszerhatás a babát, minél kevesebb altatóanyag menjen át a szervezetébe. Fertőtlenítettek, felhelyezték a katétert, és még vagy negyedórát vártunk a műtős főnővérre, aki egy másik műtétnél segédkezett. Ennyi várakozás után már csak az altatás pillanatát vártam, és hogy végre kezembe foghassam a kisbabámat, akivel nem túl könnyű kilenc hónapot éltem át.

A következő momentum, amelyre emlékszem: tolnak a folyosón, és megpillantom a férjemet egyedül. Teljesen kétségbeestem: „Hol a gyerekem?!”

És egyre csak azt kérdezgettem, hogy vörös színű-e haja. A férjem próbált megnyugtatni, hogy minden rendben, megvan a fiunk, nemsokára hozzák is hozzám, de nem vörös, hanem hatalmas fekete haja van. Én még annyira sem voltam magamnál, hogy felfogjam, amiket mondott.

Levittek a kórterembe, és egyből hozták a kisfiamat. Akkor már kezdett tisztulni a kép, de annyira hihetetlenül fájt a hasam, hogy meg sem bírtam fogni. A férjem karjában néztem a pici csomagot. Tényleg nem örökölte a vörös színű hajamat ő sem, ám mindkét arcocskáján mosolygödröcske látszott, pont ugyanolyanok, mint nekem vannak. Így bizonyossá vált, hogy nem cserélték el, sőt, azóta már szőke a haja és a szeplőinek száma is közelít az enyémhez. Este tehettem először mellre, addig kellett várni, hogy az altató kimenjen belőlem is.

Lemaradtam a kiemelés pillanatáról, az első felsírásról, nem tették a mellemre, nem puszilhattam meg, egyáltalán nem voltam részese gyermekem világrajövetelének. Csak a kezembe kaptam a pici babát, hogy tessék, ez az ön gyermeke, gondoskodjon róla. Ha első gyermekem lett volna, biztos, hogy óriási traumaként élem meg az egészet, de mivel második volt, anyai ösztöneim, érzéseim, amelyek már bennem voltak, elég gyorsan előtörtek, és a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ő is az enyém, és most már róla is gondoskodom.