„Bepillanthatunk egymás gondolkodásába” – Interjú Szántó T. Gáborral

– Nem tart attól, hogy megszólják, amiért interjút ad egy konzervatív magazinnak? 
– Ki és miért szólna meg? Komplex a világnézetem. A világ kihívásaira nincs egyetlen érvényes válasz, ezért is kell szót értenünk. Bajos lenne, ha a különböző beállítottságú emberek nem cserélnének eszmét. A kooperáció globálisan is nélkülözhetetlen, lásd a járványkezelést. Másrészt az egész országra ráférne az empátia. Erre is jó az irodalom. Bepillanthatunk egymás gondolkodásába, netán megérthetünk valamit, amit addig nem.

– Nemrégiben egy podcastban beszélt gimnáziumi magyartanáráról, az ellenzéki, konzervatív, katolikus Csorba Simon Máriáról, aki meghatározó alakja volt írói pályája indulásának, és talán annak is, hogy Ön 16 évesen, a Kádár-korszak alkonyán bátran felvállalta zsidóságát. A Tanárnő című tárcájában is neki állított emléket. Később is tartották a kapcsolatot?
– Egy gimnáziumi alkotóköri felolvasóestre válogattunk verseket. Tartottam egy zsidó témájú írás felolvasásától. Biztatott, a verset végül felolvastam, és az osztálytársaim elismerően fogadták. A tanárnő édesapja Horthy vezérkari tisztként 1944 telén nem akarta a biztos halálba vezényelni a leventéit, ezért átállt az oroszokhoz. Besúgták a németeknek, majd tisztázatlan körülmények között, golyó által halt meg. A hivatalos jelentés szerint önkezével vetett véget az életének.

Az én szüleim ausztriai deportálás gyerektúlélői voltak nagyanyáimmal, nagyapáim a keleti fronton, munkaszolgálatban vesztek oda.

A Kádár-rendszer múltat övező hallgatásának világában mi beszélgetni tudtunk a tanárnővel. Olvasmányokat javasolt, köztük akkoriban csak másolatban terjedő szövegeket, segítette kibontakozásomat. Nyomot hagyott a gondolkodásomon. Legutóbb tavaly nyáron beszéltünk.

– Amikor írói pályáján elindult a kilencvenes évek elején, akkor nem volt ekkora trend a zsidó témához nyúlni, mint napjainkban. Mit gondol, mi lehet az oka, hogy ez a korábban elhallgatott téma ekkora népszerűségnek örvend most az irodalomban? Nem veszít így a hitelességéből?
– A rendszerváltáskor kevesen gondolták, hogy ekkora teher lesz a 20. század megemésztése. Az emlékezetpolitikai viták, olykor dacból, sokakban felkeltették az érdeklődést, a nyílt azonosságvállalást üldözött elődeikkel. Az ország is tanul, sokan ráébrednek, mit veszített félmillió deportált, meggyilkolt áldozattal. Bízom benne, hogy lesz békésebb időszak, lesz nagyobb empátia, ha nem is lesz homogén az emlékezet. Sokáig a trauma csendje övezte a témát. A túlélő családok gyakran átörökítették ezt a gyerekeikre, a társadalom nagy részének pedig talán ma is nehezére esik szembenézni az egykori állami felelősséggel, a közönnyel, a részesedéssel a deportáltak javaiból. A diktatúra örökségével is nehéz szembenézni sokaknak, ha személyesen érintette őket. Én harminc éve írok a vészkorszak és a diktatúra utóhatásairól. Ma is születnek fontos könyvek, de akik csak divatból írnak ezekről a súlyos témákról, ritkán alkotnak maradandót. 

– Tárcanovelláiból és A szabadulás íze című kötetének verseiből az olvasó betekintést kap az Ön szorongásokkal teli gyerekkorába, ezen kívül üldözött és jórészt meggyilkolt családja történetébe is. Ahogy említette, a gyerekek megöröklik a fájdalmakat. Ki beszélt először Önnek a családi traumákról, és hogyan fogadta mindezt, voltak-e félelmei a származása miatt? 
– A veszteségek nyomán a szüleimből kiveszett a vallásos hit. Amikor iskolába mentem a 70-es évek elején, elmondták, hogy zsidók vagyunk, számos rokonunkat ezért ölték meg, és ma is vannak olyan emberek, akik pusztán a származásuk alapján ítélnek meg másokat, de ez helytelen, mert minden ember egyenlő. Ha bárki bántana a zsidóságom miatt, ne hagyjam magam. Volt valami bizalmas beavatás jellege a dolognak, de inkább terhes titokként működött bennem, nem szerves identitásként. Elszigetelt, egészen addig, amíg nem társult hozzá saját magam által szerzett kulturális tudás, társasági élmény.

Később a vallási hagyományból is sikerült valamennyit beépíteni az életembe: pozitív identitást építeni a velünk élő veszteségélményekre és a családban megtapasztalt elfojtott és továbbadott gyászra. 

– Úgy gondolom, Ön túllát a sérelmeken. Elbeszélés­kötetében, az 1945 és más történetekben a holokauszttúlélők mellett empátiával fordul kitelepített felvidéki nemesekhez, svábokhoz, megvetett leányanyához, regényében, az Európa szimfóniában a kolozsvári magyarokhoz. A Szombatban, amit szerkeszt, zsidók és keresztények egyaránt közölnek írásokat. 
– Az, hogy a lapban nem a származás, csak a téma számít, magától értetődő. Az, hogy írásaimban próbálok többféle közép-európai perspektívát felmutatni, a kisebbségi élményt női és gyerekszemmel is minél sokrétűbben érzékeltetni, az alkat, írói érzékenység kérdése. Ugyanakkor azt is fontosnak tartom, hogy az általam leginkább ismert élményanyagot dolgozzam fel, mert íróként ezzel tudom a legfontosabbat tenni, akkor is, ha ezt adott pillanatban, a kultúra egyik vagy másik táborában nem értékelik, vagy nem is érzékelik kellőképpen. Témaválasztásaimat visszaigazolja az írásaim iránti filmes érdeklődés, illetve hogy opera is született két elbeszélésemből. Meglátjuk, utóbbiak színpadra jutnak-e.

Kép

Kép: Szakál Szilvia

– Gondolt arra, hogy 1945, Hazatérés című novellája meghódítja majd a világot?
– Tudtam, hogy fontos, elbeszéletlen történetet írtam meg, és erős novella született belőle, de hogy másfél évtizeddel később világsikert arat a belőle készült 1945 című film, arra nem gondolhattam. Arra azonban igen, hogy jó filmes alapanyag, ezért adtam Török Ferenc rendező kezébe, és ezért működtem közre a forgatókönyvírásban is. 

– Nemrég újra kiadták Keleti pályaudvar, végállomás című regényét. Három nő sorsán át mutatja be a Rákosi-korszak rémségekkel teli éveit. Regényeinek női szereplőiben általában hangsúlyos az erotika. Friedmann Benjaminné Judit viszont teljesen eltér női szereplőitől – köszönhetően annak is, hogy egy ortodox asszonyt formált meg. De hadd lépjek egy kicsit tovább: korábban megjelent A szabadulás íze című kötetének egyik verséből tudom, hogy az Ön egyik nagymamájának is juhtúró-kereskedése volt, mint Friedmann Juditnak. Csak én gondolom mindezt az asszony karakterébe?
– Három házaspár jelenik meg főszereplőként a regényben a társadalom különböző rétegeiből. A diktatúra mindnyájuk életét felforgatja, a házasságokat, a szülő–gyerek viszonyokat is konfliktusokkal terheli meg. A szereplők hús-vér figurák. Küszködnek az elnyomással, de kétségtelenül vannak vágyaik is, amelyeket meg tudnak élni, vagy éppen csak késve ébrednek rá, hogy mulasztottak.

Író vagyok, hivatásom része, hogy az embert a maga háromdimenziós mivoltában ábrázoljam.

Juhtúróval egyébként valóban foglalkozott az egyik dédnagyapám és nagyanyám is, de államosították őket. A regénybeli figura fikciós, csak a juhtúrógyártás apró mozzanatait merítettem a valóságból. 

– A Keleti pályaudvar, végállomás bemutatóján azt mondta, hogy dühből írta meg a regényt. Válaszként a rendszerváltás utáni antiszemita közbeszédre, miszerint az ávó a zsidók bűne volt. Mit gondol, hozott-e a műve akkor némi változást a magyar társadalom gondolkodásában?
– Szeretném remélni, hogy könyvem olvasói árnyaltabban, pontosabban látják a kort, amelyről írok. Előítéletes, felszínes gondolkodás a kommunista rendszert a zsidók nyakába varrni, ráadásul a zsidó közösség és a polgárság is súlyos csapást szenvedett, a cionista mozgalmat is szétverték, sokakat bebörtönöztek, megfosztottak javaitól. Többeket a keresztény családi háttér sem védett meg attól, hogy kommunisták, sőt a párt vezetői legyenek. Aki akar, okulhat a történelemből. 

– A kortárs magyar irodalomban Ön érintette elsőként a békepapok kényes témáját is. Mószer című regényének főalakja egy III/III-as rabbi. Hogyan fogadták regényét a vallási közösségében?
– Érdeklődést keltett. Ez a valamennyi egyházat sújtó jelenség fájdalmas és nehezen feldolgozható. Ezért is kell tennünk azért, hogy se a besúgórendszer, se a megfélemlítés ne térhessen vissza. 

– Ha jól tudom, elkezdtek dolgozni Európa szimfónia című regényének megfilmesítésén. Beszélne erről egy kicsit? 
– Egy kolozsvári és egy nyugat-berlini család története kapcsolódik össze a múltban egy 1945-ös szovjet fogolytábor révén, csakhogy felnőtt gyerekeik mit sem tudnak erről. Az erdélyi főszereplő édesanyja egy kétségbeesett helyzetben, amikor a fiát beszervezné a Securitate, felfed valamit a titokból, hogy a fia szabadulhasson. Mint annyi 20. századi trauma, ez is felforgatja a szereplők sorsát, még negyedszázaddal később is. Pályázat előtt állunk, reméljük, támogatják a tévésorozat tervét. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. februári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>