A betyár és az admirális lánya

A MacGregorok Skócia egyik hírhedt klánját alkották. Közülük származott a nevezetes ”betyár”, a törvényen kívül helyezett Rob Roy, majd száz évvel később a világ egyik leghíresebb csalója, Gregor MacGregor is. Gregor családja hosszú ideig kitaszított volt Skóciában, olyannyira, hogy még a saját nevüket sem használhatták. Amikor véget értek a büntetés évtizedei, – mint sok más lenézett skót és ír család Nagy-Britanniában – az egyetlen számukra is elérhető karrierlehetőséggel próbáltak élni: 1803-ban bejuttatták 16 éves gyermeküket a brit hadseregbe. Ehhez nagy anyagi áldozatot kellett hozniuk, mivel a legolcsóbb megvásárolható rang, a zászlós is 450 fontba, mai értéken körülbelül 5 millió forintba került nekik.

A fiatalember szeretett volna minél több éles akcióban részt venni, de ez nem sikerült neki annak ellenére sem, hogy a napóleoni háborúk kezdetekor Spanyolországba és Portugáliába vezényelték.

18 évesen viszont megismerkedett egy fiatal hölggyel, aki a tökéletes partit jelentette számára. Maria Bowater egy befolyásos admirális lánya volt, aki óriási hozománnyal érkezett a házasságba. Az ölébe hullott pénzből Gregor egyre magasabb rangokat vásárolt magának.

Ez addig tartott, amíg botrányos körülmények között össze nem különbözött egy feljebbvalójával. A hadseregtől rövid úton távoznia kellett, és a feleségével együtt Londonba költözött.

Venezuela és az új feleség

A becsvágya óriási volt, ráadásul hatásos fellépésével szinte bárminek el tudta adni magát. Húszas évei közepén már baronetként szerepelt az úri társaságban, a klánja vezetőjének adta ki magát, a felmenői között pedig hirtelenjében bárók és hercegek jelentek meg. A bálokon és szalonokban imádták a tökéletes modorú, szórakoztató fiatalembert, ám ezt a jól kezdődő sikersorozatot váratlanul megszakította Maria halála. A Bowater család amúgy sem kedvelte túlságosan a kötözködő pozőrt, így a mindaddig bőséges pénzforrás egyik napról a másikra elapadt. Gregor MacGregornak új bevételek és új élet után kellett néznie.

A legkellemesebb megoldás az lett volna, ha gyorsan keres egy új feleséget, csakhogy ez társadalmilag kellemetlen szituációkat eredményezett volna. A hadseregbe sem térhetett vissza, mivel korábban dicstelen körülmények között távozott, hazamenni Skóciába pedig semmi kedve nem volt. Szerencséjére éppen ezekben az években kezdődtek a közép- és dél-amerikai országok szabadságküzdelmei, akik a spanyol, illetve a portugál gyarmatosítók uralma alól igyekeztek megszabadulni. Gregor haladéktalanul Venezuelába utazott, ahol rögtön bevetette a jól begyakorolt sármját.

A skót baronet történetét megváltoztatta: most azt hazudta, hogy a portugál Krisztus Rend lovagja, ez pedig a brit hadsereg legendás hírnevével elegyítve rövid időn belül dandártábornoki rangot juttatott neki.

Részt vett néhány ütközetben, és bár változó sikerrel hadakozott, a hírneve egyre csak nőtt. Kiválóan értett ahhoz is, hogy az eredményeit mértéktelenül felnagyítsa, így rövidesen már mint a „modern Karthágó Hannibálját” ünnepelték az elegáns bálokon. Rövidesen került neki új feleség is, nem is akárki: Doña Josefa Antonia Andrea Aristeguieta y Lovera, aki egy gazdag és befolyásos caracasi családból származott, ráadásul a legendás szabadságharcos, Simón Bolívar unokatestvére volt.

Távozás vérdíjjal

Gregor bejárta az egész térséget, szinte kedve szerint váltogatta az állomáshelyeit. Jamaicában, Új-Granadában, Dominikán harcolt, majd elhatározta, hogy a spanyolok által birtokolt Floridát fogja meghódítani az Egyesült Államok számára. Az USA-ba utazott, ahol megkezdte a pénzgyűjtést. Valószínűleg ekkor dolgozta ki azt az eljárást, amellyel később a fél világot becsapta: a meghódítandó földek tulajdonjogát árulta befektetőknek. Elméletben előre felparcellázta mindazokat a területeket, amelyeknek egyelőre a fekvését sem ismerte, és jó pénzért, utalványok formájában értékesítette azokat befektetőknek. 160 ezer dollárt – több mint egymilliárd forintot – szedett össze, majd önkénteseket toborzott, és nekikezdett a hadjáratnak.

Ekkor azonban már cserbenhagyta a szerencséje.

A vállalkozás látványos kudarccal végződött, és alkoholgőzös tivornyázásba fulladt. MacGregor egy idő után megelégelte az unalmas küszködést, fogta a pénzt, feleségével és újszülött fiával hajóra ült, majd továbbállt.

Simón Bolívar addigra kiismerte a jellemét, és vérdíjat tűzött ki a fejére. Közzétette, hogy aki meglátja, büntetlenül megölheti.

A messziről jött ember ígérete

Nem sokkal később Londonban bukkant föl, és egy olyan történettel állt elő, aminek a valóságtartalmát gyakorlatilag lehetetlen volt ellenőrizni. Elmondása szerint a Karib-tengerről érkezett, egy Poyais nevű országból, amelynek az uralkodója hatalmas területet bízott rá. Ebben az országban ajánlott megvételre kiváló minőségű földeket. Jutányos áron kínálta a parcellákat, és az igaza bizonyítására egy írott dokumentumot is bemutatott. A papír valóban a mai Nicaragua és Honduras területéről származott, de a valóság nagyban különbözött a szélhámos meséjétől. Nem sokkal korábban MacGregor valóban arrafelé járt, egy Szúnyogpart nevű területen. Ez a vidék megrekedt az angol és a spanyol gyarmatosítók érdekszférája között, egy senkinek sem kellő peremvidék volt, ahol önjelölt törzsfőnökök uralkodtak. Szúnyogpart legnagyobb része lakatlan, civilizálatlan vadon volt, alkalmatlan a földművelésre és az állattartásra egyaránt.

Nem véletlen, hogy egy „György Frigyes Ágost”„ néven tevékenykedő törzsfőnök rumért és üveggyöngyökért cserébe valóban kiállított egy dokumentumot, amelyben több mint 32 ezer négyzetkilométernyi területet „adományozott” MacGregornak.

Londonban tökéletesen érvényesült a „messziről jött ember azt mond, amit akar” alapelve. Gregor történetét senki sem vonta kétségbe, elvégre mindenki tudott a forrongó Közép- és Dél-Amerikáról. Háborúk, szövetségek, határok, országok változtak hónapról hónapra, és ekkora távolságból képtelenség volt naprakész információkat szerezni.

Sem ekkor, sem az elkövetkezendő években nem derült ki, hogy Poyais nem létezik, így MacGregor nyugodt gátlástalansággal hirdethette, hogy ő az ország Cazique-ja, azaz hercege. A jól szituált londoni felső tízezer nagy lelkesedéssel hallgatta a történetet, még a főpolgármester is díszes fogadáson látta vendégül a MacGregor házaspárt. A szélhámos pedig felbátorodott, és árulni kezdte a nem létező földek tulajdonjogát. A profitra éhes befektetők egymásnak adták a kilincset, és hamarosan komoly összegek áramlottak MacGregor bankszámlájára. Maguk a bankok is lelkesen fektettek pénzt a gyümölcsözőnek ígérkező üzletbe: MacGregor nagy összegű hiteleket vett föl teljesen látatlanban, mindössze egy későbbi tisztes kamat ígéretével.

A csalás és áldozatai

Az üzlet annyira beindult, hogy a szélhámos nemsokára exkluzív külalakú, nyomtatott tulajdonleveleket bocsátott ki a szúnyogparti földekre, és egy 350 oldalas útikönyvben foglalta össze a távoli országról rendelkezésre álló tudnivalókat.

Az emberek örömmel hitték el, hogy Poyais fejlett, civilizált ország, amelynek saját alkotmánya, háromkamarás parlamentje, uralkodóháza és fejlett bankrendszere van, ahol kikövezett sugárutakon lehet eljutni a királyi palotába és az operaházba.

A leírás szerint a földek olyan termékenyek voltak, hogy évente háromszor lehetett aratni, a vadászat és a halászat semmi erőfeszítést nem igényelt a döbbenetes bőség miatt, ráadásul a lakosság egyszerűen odavolt a brit kultúráért, és gyarmattá akart válni.

MacGregor – hogy teljesen hiteles legyen a története – megszervezte a türelmetlen telepesek hajóútjait is. Mesteremberek, földművesek, kereskedők érezték úgy, hogy eljött a szerencséjük ideje, és zsúfolásig megtöltötték az első hajót. Sokan egész életük megtakarításait áldozták fel. MacGregor ki is kísérte őket a kikötőbe, és ünnepélyesen átadott a hajó kapitányának ötezer poyais-i tallér értékű hamis bankjegyet, hogy a telepeseknek ne kelljen a pénzváltás nyűgeit a nyakukba venniük.

A hajó 1822 szeptemberében indult Londonból, és novemberben érkezett meg Szúnyogpartra. Amikor meglátták a kietlen, üres vidéket, először nem fogtak gyanút. Biztosak voltak benne, hogy navigációs hiba történt. Elküldték a kapitányt a hajóval, hogy járja be a partszakaszt, és keresse meg a valódi célterületet. A hajléktalanná vált emberek ezalatt fedél nélkül táboroztak az elhagyott tengerparton, és a hajó maradék ellátmányát fogyasztották. A kapitány keresztül-kasul bejárta a környéket, majd hosszú keresgélés után tanácstalanul tért vissza. Sem a civilizációnak, sem az országnak nem volt nyoma.

Nemsokára viszont beköszöntött az esős évszak. A telepesek családjai éhezni kezdtek, miközben megjelentek a szúnyogok milliárdjai, és velük a trópusi betegségek.

Verte őket az eső, égette a nap, ők pedig segítség nélkül, mocsokban és reménytelenül tengődtek a parton. A telepesek nagy része megbetegedett az emberhez méltatlan körülmények között, a legtöbbjük bele is pusztult ebbe az elátkozott vállalkozásba.

250 emberből legalább 180 meghalt, és ötvenen sem voltak, akik egyévnyi pokoljárás után visszaértek Londonba.

Megérdemelt büntetés helyett – megbecsülés

A sajtó felkapta a hírt, és sokan ekkor kezdték gyanítani, hogy a világ egyik legnagyobb szabású csalásának voltak a tanúi, illetve áldozatai. A legtöbben azonban még ekkor sem akarták tudomásul venni a keserű valóságot. Egy családfő, aki két gyermekét veszítette el a kalandban, több társával együtt írásban nyilatkozott, hogy nem MacGregor tehet a tragédiáról, hanem a hajó kapitánya és a többi telepes.

MacGregor azonban ekkor már nem volt ott. Családostul Párizsba utazott, ahol arra hivatkozott, hogy becsapták, kapzsi kereskedők áldozatának állította be magát. Megpróbálta még egyszer pénzzé tenni ugyanezt a történetet. A franciáknak is hirdette magát, bemutatta a poyais-i alkotmányt, kinyomtatta az útikönyv rövidített változatát, és telepeseket toborzott. Komoly pénzt azonban már nem sikerült szereznie, mert a francia kormány gyanakodni kezdett. MacGregort letartóztatták, és fél évre börtönbe került, a bíróság azonban felmentette minden vádpont alól, mert képtelenek voltak bebizonyítani a bűncselekményt.

Végül még dicséretben is részesítették, amiért készségesen együttműködött a hatóságokkal.

A szélhámos ekkor – egy minden korábbinál arcátlanabb akció keretében – visszatért Londonba, és megint talált poyais-i befektetőket, akik még mindig hittek neki. Végül nem azért kellett feladnia a próbálkozást, mert arcátlan csalónak tartották volna, hanem mert a számadatai szerint az addigi befektetései nem hoztak elegendő profitot.

Gregor MacGregor – miután Európában forró lett a talaj a lába alatt – végül visszautazott Venezuelába, ahol megdöbbentő módon mintha megfeledkeztek volna a korábbi bűneiről. Megkapta az állampolgárságot, és tábornoki rangban, tisztes nyugdíját kiélvezve, békében és megbecsülésben halt meg 1845-ben.

A történet

A Pixar alkotói ismét nagy fába vágták a fejszéjüket, mert nem csupán arra a kérdésre keresik a választ, hogy mi az élet értelme, hanem ezzel párhuzamosan azon is eltöprengenek, hogy „Mi vár ránk a halál után?” és vajon „Mi történik a születésünk előtt?”. Ezeket a kérdéseket a Lelki ismeretek című filmben Joe Gardner kalandjai nyomán teszik fel nekünk. Joe középkorú New York-i zenetanár, aki kicsit már belefásult a hétköznapok egyhangúságába, illetve a botfülű zenekari növendékek tanításába. Minden egyes ébren töltött perce a zene és a jazz körül forog, de eddig még nem sikerült bekerülni az illusztris művészi társaságba. 
Persze ami késik, nem múlik, csak megérkezik a nagy lehetőség: Joe-t felkérik, hogy zongorán kísérje a híres szaxofonost, Dorothea Williamst. Annyi év után végre bebizonyíthatja a kétkedő édesanyjának – és persze saját magának –, hogy igenis van benne spiritusz. Csak egy a bökkenő: a meghallgatásról hazafelé tartva, a sikertől megrészegült Joe nem néz a lába elé, és beleesik egy aknába. A következő pillanatban pedig már a másvilágra tartó mozgólépcsőn találja magát, vagyis inkább a lelkét. 
Hogy történhetett meg ez éppen most? Joe nem hajlandó beletörődni az elkerülhetetlenbe, és végül sikerül kereket oldania, megússza a másvilágot, ám ennek következtében egy még furcsább helyre keveredik, ami első pillantásra úgy fest, mint egy pasztellszínekben pompázó vattacukormező. Ezen a helyen olyan apró lelkek visonganak, játszanak és tréfálkoznak, amelyek még nem születtek le a földre. Azért vannak itt, hogy megtapasztalják, milyen lesz a leendő személyiségük, és megtalálják azt a belső hajtóerőt, ha úgy tetszik spirituszt, ami majd átlendíti őket a földi élet nehézségein, illetve segít kibontakoztatni a bennük rejlő lehetőségeket. 

A felügyelő személyzet Joe-t teljesen más valakinek gondolja, így beveszik a mentorprogramba, ahol segítenie kell a 22-es számnévre hallgató léleknek megtalálni azt, hogy mitől repes a szíve, mi az ő belső hajtóereje.

22 azonban egyáltalán nem könnyű eset, még az olyan ikonikus lelkek is kudarcot vallottak vele, mint Gandhi, Kopernikusz vagy Teréz anya. 22-t egyáltalán nem lelkesíti annak a lehetősége, hogy megszülessen a Földön, és egyáltalán nem érti, hogy Joe miért akar olyan kétségbeesetten visszatérni oda. Olyan, mint egy koravén, szkeptikus kis tudós, aki mindent megkérdőjelez.
Egy furcsa balesetnek köszönhetően azonban együtt kötnek ki a Földön, és megkezdődik a versenyfutás az idővel. Vajon Joe vissza tudja szerezni az életét, hogy megvalósíthassa a legnagyobb álmát? 22 pedig immáron valódi tapasztalatot szerezhet a földi életről. Vajon megihleti a valós környezet, és rátalál végre leendő élete vezérfonalára?

Tényleg ennyi az egész élet?

Valószínűleg már mindannyian jártunk Joe és 22 cipőjében. Az életben adódnak olyan helyzetek, amikor pontosan tudjuk, hová szeretnénk eljutni, mit szeretnénk megvalósítani, de akadályokba ütközünk, a küzdelmek pedig lassan bizonytalanná tesznek bennünket. Máskor pedig fogalmunk sincs, mitévők legyünk, merre induljunk el, miközben azzal szembesülünk, hogy talán mi vagyunk az egyetlenek, akik nem értik ezt az élet nevű játékot, mert mindenki tudatosan teszi a dolgát.
A film egyszerre tárja elénk az életközepi válság és a kapunyitási pánik dilemmáját. Az előbbi esetében úgy érezzük, hogy egyre kevesebb időnk és esélyünk van, hogy megvalósítsuk az álmainkat, míg az utóbbi esetben az előttünk álló lehetőségek tárháza tölt el olyan mértékű szorongással, ami megbénít, és tartósan rossz hangulattal tölt el bennünket.
Mindannyian szeretnénk boldog és értelmes életet élni, ám nem is olyan könnyű megtalálni azt a belső szikrát, ami hozzásegít bennünket ehhez. Könnyű belecsúszni abba, hogy az élet egyetlen aspektusára koncentráljunk, és abból próbáljuk meg kifacsarni mindazt a megelégedettséget, amire a lelkünk legmélyéből vágyunk. Az autentikus életöröm elmélete szerint azonban a pszichológiai jóllétnek öt eleme van: a pozitív kapcsolatok, a pozitív érzelem, a teljesítmény, az elmélyülés és az értelem. A harmónia megtalálásához érdemes megtalálni az egyensúlyt a fenti tényezők között.

1. Pozitív kapcsolatok
Mielőtt találkoztak volna egymással, Joe és 22 is magányos életet élt, az élményeik és az ezek mentén megélt érzéseik az egymással való kapcsolódásban váltak valóságossá. Ezen a kapcsolaton keresztül mindketten megtapasztalhatták, hogy a teljes élet csak a személyes és valóságos kapcsolatokon keresztül élhető meg. Életünk legfontosabb, leginkább meghatározó élményei ritkán magányos jellegűek, az igazán jelentőségteljes tapasztalásainkat rendszerint mások jelenlétében éljük meg. Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy a teljes valónkban lássanak bennünket, és érezhessük, hogy szeretetre méltóak és értékesek vagyunk.
Történetünk arra is rávilágít, hogy a valóságos viszonyok nem mentesek a konfliktusoktól és a frusztrációtól, sőt ezek szükségesek ahhoz, hogy a pozitív érzelmek is megélhetőek legyenek a kapcsolatban.
A film egyik legerősebb jelenete, mikor 22-t maga alá temetik mindazok a nehéz érzések és gondolatok, és az ezekben való elmerülés megakadályozza, hogy kiteljesedett és boldog életet éljen.

Kívülről félelmetes szörnynek tűnik, ám ha a felszín alá nézünk, akkor ott kucorodik egy elhagyatott, magányos és elkeseredett lélek, aki kapcsolatokban sebződött meg, de gyógyulása is a kapcsolatokon keresztül valósulhat meg.

 Pont úgy, ahogy Edwin Markharm írja a versében: „Kört rajzolt a porba, amelyből kivetett,/ mint holmi lázadót – mint egy eretneket./ Szeretetemmel túljártam az eszén:/kört rajzoltam én is – ő volt a közepén.”

2. Pozitív érzelem
Az életörömöt és a jóllétet gyakran összekeverjük a boldogsággal. Ráadásul a közösségi médiában bemutatott, tökéletesnek tűnő pillanatképek is azt az illúziót keltik, hogy a vidámság, a sok élmény a boldog élet zálogai. Felhőtlen örömre és vidámságra vágyunk, ám jó ha tudjuk, hogy a negatívnak címkézett érzelmek nélkül (például bánat, szomorúság, harag) a boldogság sem élhető meg. A pozitív érzelmek megtapasztalásának kulcsa ugyanis a saját belső valóságunkkal való találkozás. Ez paradoxonnak hangzik, hiszen amikor megengedjük magunknak, hogy kapcsolatba kerüljünk önmagukkal, vagyis mindazokkal az érzésekkel, amik bennünk vannak, akkor nehéz érzésekkel, szomorúsággal, bánattal, félelemmel, szorongással, gyásszal, önváddal, haraggal és megannyi más nehéz érzéssel is találkozunk. Egyszerűbb út lenne felölteni a ragyogó mosolyunkat, és tudomást sem venni ezekről. Ám ezzel pont ellenkező hatást érünk el, ugyanis ilyenkor minden energiánkat felemészti, hogy a nehéz érzéséket a mélyben tartsuk, így a boldogságot sem tudjuk a maga teljességében megélni.

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Amikor nagyon beszűkülünk, akkor a nehéz érzések elnyomása helyett érdemes kitágítani a perspektívánkat, és arra fókuszálni, hogy mi van még ezek mellett az érzések mellett? Mindannyiunknak lehetnek olyan gondolatai, hogy nem vagyunk elég jók, de ez nem jelenti azt, hogy ez igaz is. 

Érdemes tudatosítani, hogy azok a bántó mondatok, amiket ilyenkor önmagunknak mondunk, bárhonnan származzanak is, nem egyenlők a valósággal, csupán gondolatok, amelyeknek az igazságtartalma megkérdőjelezhető.

3. Teljesítmény
Amikor azt a kérdést tesszük fel, hogy hogyan legyünk boldogabbak, gyakran a sikeres életet gondoljuk válasznak. Próbálunk hatékonyak lenni, minél nagyobb teljesítményt elérni, és abban reménykedünk, hogy ha végre sikerül célt érnünk, akkor egyensúlyba és harmóniába kerülünk önmagunkkal. Az eredményes életre törekvés azonban könnyen eluralhatja a mindennapjainkat, és egy idő után azt tapasztalhatjuk, hogy a teljesítmény hajszolása nem ösztönöz, hanem bebörtönöz bennünket. Jó érzés sikeresnek lenni, elérni a céljainkat és megvalósítani az álmainkat, ám ez igen tünékeny boldogságot ad, így érdemes megválaszolnunk a kérdést: Hogyan tovább, ha elértem a célomat?

4. Elmélyülés
Különösen értékes része a filmnek, hogy közel hozza hozzánk a magyar származású, nemrég elhunyt Csíkszentmihályi Mihály fogalmát, a flow-t. Ez egy olyan állapot, amikor elmerülünk és feloldódunk a tevékenységben, amit éppen csinálunk. Ugyanakkor ezen a területen is érdemes az egyensúlyt megtalálni, mert ha a flow megszállottsággá válik, akkor az ember elszakad a valóságtól.

5. Értelem
Mitől érezzük értelmesnek az életünket? Mi az a szikra, ami az életünk motorját hajtja? Az életcélunk hajszolása vagy valami egészen más: megélni a pillanatot, belefeledkezni és eggyé válni vele? Dorothea Williams tolmácsolásában hallhatjuk a film készítőinek üzenetét:
„Van ez a történet az ifjú halról. Odaúszik az öreg halhoz, és azt mondja: 
– A tenger nevű helyet próbálom megtalálni. 
– A tengert? – kérdi az öreg hal. Most is abban úszkálsz. 
– Ez itt? – kérdezi az ifjú hal. – De hát ez a víz. Én a tengert próbálom megtalálni.”
A szikránk nem az értelem vagy a célok hajszolása, ugyanis az értelemmel teli élet éppen abból bontakozik ki, ha megéljük a mindennapokat a maguk teljességében, és valódi kapcsolatba kerülünk mindazzal, ami bennünk és körülöttünk zajlik. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Amikor 14 éves korában meghívták a 80 huszár című filmbe, megfordult a fejében, hogy ebből akár életpálya is lehet?

Vagány dolog volt, hogy elhívtak az akkori kaszkadőrök, de nem gondoltam erre. Egy pomázi lovasiskolában lovagoltam, ahol egy tornász srác trükklovagolt, s én egyszer beugrottam a helyére. Pár hónap alatt megtanultam a trükklovaglást, ezzel hívtam fel magamra a figyelmet. Az idősebb kollégák láttak bennem fantáziát, így kerültem a 80 huszárba és a Csillagszemű című filmbe. 1977-et írtunk, az utóbbiban főszereplő is lehettem volna, de a szövegmondás nem ment. A 80 huszárban nem tudom pontosan, hogy látszom-e, csak az biztos, hogy kaptam egy nagy bajuszt, és ezzel elindultam a szakmában. Akkoriban sok történelmi film volt, ma kezdünk visszatalálni hozzájuk.

A filmvilág vonzotta inkább, vagy az adrenalin, amivel a veszélyes akciók járnak?

Inkább az utóbbi, meg akartam mutatni magamnak is! Sokszor magadat a legnehezebb legyőzni.

Gondolom, alap, hogy jó sportoló volt.

Kölyökként úsztam, vízilabdáztam. Emlékszem, egyszer lejött hozzánk a nagyok közül Szívós doktor svédcsavart tanítani. Óriási élmény volt, pedig hullottunk le róla, mint a legyek. Aztán sportgimibe kerültem, ahonnan elmentünk egy lovardába osztálykirándulásra, és én ott ragadtam.

Kellett speciális képzést végeznie a kaszkadőrséghez?

Nem volt ilyen, egymástól lestük el a trükköket. Nagy rang volt, ha egy idősebb elmondta, hogyan nem fog annyira fájni az esés, mert a többség megtartotta titoknak. Mindenki a saját kárán jött rá.

Sokan mozgolódtak akkoriban a szakmában?

Főleg ügyes, sportháttérrel rendelkező fiatalok, középkorúak. Az öttusázók több sportban is otthon voltak, a military-lovasok eltanulták tőlük a vívást. Jöttek az autósok, motorosok is a technikai sportokból. Ma már szakosodás van, emiatt is kell olykor több dublőrt alkalmazni egy szerepre.

Dublőr mindenképp a legjobb kaszkadőrökből lesz?

Az elsődleges, hogy ki tudja a legjobban megcsinálni a feladatot, de ha többen is ugyanolyan jók, akkor abból, aki a legjobban hasonlít a színészre. A kamerák segítségével persze egy villanásra a megfelelő ruhában és parókában bárki hasonlíthat. Beállítástól is függ, valaki magasabbnak vagy alacsonyabbnak néz ki, kevés ruhában nyilván kijön a testalkat, kosztümös filmekben kevésbé. A 80 huszárban például lányok is voltak huszárok.

Akik ma jelentkeznek kaszkadőrnek, mennyire felkészültek arra, ami rájuk vár?

Sok köztük az ügyes, de a mentalitás más, mint régen – tisztelet a kivételnek, akikre nem mondható, hogy a „mai fiatalok”. A többség nem elég férfias, inkább nyafogós, pénzorientált, de ezt a világ hozza magával. A becsületes srácokat ma is a siker motiválja, nem a gázsi, nekik éri meg hosszú távon, mert az kap munkát, akin látod az inspirációt, akiben bízol. A hozzáállás hozza a minőséget.

Milyen korúak járnak az ön által vezetett kaszkadőrképzésre?

Csak alsó korhatár van, ami 18 év. Van 40 feletti diák is – szerintem úgy érdemes elvégezni, hogy pár éven át visszakaphasd, amit belefektettél. A jó példa: a Magyar Passióban Eperjes Károlynak egy 68 éves kollégám volt a dublőre, Szamóca külön őt kérte, mert már a Hídemberben is vele dolgozott. Le kellett gurulnia egy meredek pincelépcsőn, nagyon klasszul megoldotta rutinból, becsületére váljon!

A képzésről
A Magyar Kaszkadőr Akadémia évente indítja kétéves képzését, általában tíz fő feletti létszámmal. „A gyalogos szak adja a legátfogóbb tudást a legtöbb feladattal, a többi – motoros, autós, lovas – szak erre épül, hiszen benne van a verekedés, az eséstechnika, a vizes feladatok, a fegyvertechnika vagy a vívás” – fogalmaz Gulyás Kiss Zoltán, aki a képzést vezeti. „Ezt elsajátítva tudsz lovon vívni, motorról lőni, vízbe ugrató autóból menekülni. Az ugratás, egykerekezés, farolgatás persze a speciálisban van. De biztonságosan kell tudni tartani például a fegyvert is, hogy a forró hüvely ne égessen meg mást. Egymással sosem lövünk szembe, a hatástalan fegyver is lehet veszélyes. Alpintechnikával vagy épp műugrással is foglalkozunk, hogy biztonságosan érkezz a vízbe, amikor nagyot kell placcsannod, mert a szereplőd meghal. Régebben ez »egy életem, egy halálom« jelleggel ment, ma minden betanítunk.”

Önt zavarta valaha, hogy a kaszkadőr helyett a színész neve válik ismertté, övé a dicsőség?

Őszintén mondom: nem. Megvan a magunk szerepe és felelőssége. Egy-egy feladatot nem azért a kaszkadőr végez el, mert biztos, hogy ő az ügyesebb, hanem mert a színész egy drága eszköze a produkciónak, s ha lesz egy monoklija, holnap nem tud forgatni. Morbid, de a kaszkadőr cserélhető.

Kép

Gulyás Kiss Zoltán - Kép: Magyar Kaszkadőr Akadémia

Milyenek testközelből a hírességek, akikkel együtt dolgozhatott?

A tényleg jók, akiknek a művészetük varázsol rangot, általában nem játszanak rá erre, persze van kivétel. Madonna azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy hatalmas testőrökkel vonult mindenhová. Brad Pitt baromi jó színész, de rátett a hype-ra azzal, hogy a set és az öltözője közé felhúzatott egy 500 méteres zárt folyosót. Omar Sharifnak egyszer lehettem a dublőre, ő már egy ölelésével többet ért el, mint mások a nagy felhajtással. James Belushi anno amerikaifocizott, s amikor egy kollégámat kellett felöklelnie – oldalról, egy bokorból nekifutva a Gellért-hegyen –, úgy felborította a srácot, hogy az szinte elájult. Neki sem azért kellett egy másik jelenetben dublőr, mert ügyetlen lett volna… Cserhalmi György vagy Stohl András is meg tudnának csinálni sok mindent, de holnap is kell az arcuk.

Önnek volt komolyabb balesete?

Kétszer fordult elő. Egyszer egy repülőt ugrottam át motorral, miközben az – Veress Zoltán műrepülő Európa-bajnok vezetésével – két rámpa között repült át. Nem volt extrém az ugrás, és a pilótának a manőver sem, csak az volt nehéz, hogy a kettő egyszerre történjen. Ám a felkészüléskor beszakadt alattam a rámpa, egy banális műszaki hiba miatt összevissza törtem magam. De egy évvel később sikerült, és ezzel is Guinness-rekordot döntöttem. 2007-ben pedig a Hajógyári Szigetre bevezető K-híd tetejéről ugrottam a vízbe, de rosszul érkeztem, és eltört a nyaki csigolyám. Összekalapáltak.

Említsük meg azt a mutatványát is, amelyikért az „őrült magyar” becenevet kapta!

A Sárkányszív című mesefilmben volt egy ugrás, amit Zsolna szó szerint mesébe illő várában kellett kivitelezni. A vár tornyából, egy vívásból jó 30 métert zuhanva… Pszichésen volt kemény, mert a várudvar és a torony közé egy 5 méteres résbe tudtuk csak betenni a légzsákot, ami fentről nagyon alattad volt. Azon túl pedig egy szakadék… Ráadásul karddal együtt kellett ugrani. De én akkoriban álmomban is ugráltam, annyira benne voltam az ilyenekben, hogy miután sokan nem vállalták, és odavittek engem, azonnal rábólintottam. Alig hitték el, majd bevittek egy szobába, ott volt hat darab kard. Mondom, mi ez, hatszor kell ugranom? Azt mondják, ja, nem, válassz közülük! (nevet)

Sztárpartnerek
Catherine Zeta-Jones, Ornella Muti, Melanie Griffith, Antonio Banderas, Armand Assante, Dennis Hopper, Dennis Quaid, Rutger Hauer – más nagy nevek mellett velük is dolgozott Gulyás Kiss Zoltán.

A ma kikerülő, frissen végzett kaszkadőröket milyen feladatok találhatják meg?

Úgy szerződünk, hogy a végzés után is fogom a kezüket, azaz próbálom őket munkához juttatni, ehhez persze be kell kerülniük a bizalmamba. A külföldi produkcióknál nagyobb a létszám, így a kereslet is, de ott a magyar kaszkadőrök háttérszereplők, mert a spiccfeladatokra mindenki hozza a megszokott embereit. Ott inkább tanulni lehet – morált, hajtást, felelősséget. A magyar filmekben viszont csak mi vagyunk, azaz itt a jók tényleg esélyt kapnak, hogy megmutassák, mire képesek.

Mennyire érzi tűzközelből a magyar filmszakma fejlődését?

A magyar filmgyártás a háttérszekciók – technika, pirotechnika stb. – tekintetében már bármilyen produkciót képes kiszolgálni. Ma már nem lehet tétovázni egy forgatáson, mint 1980-ban, amikor állam bácsi küldte a pénzt. Ma szigorú keret van, egy forgatási nap legalább 6 nullás összeget visz el. Aki nem veszi fel az ütemet, az lemorzsolódik, aki marad, minőségi csapatot alkot.

Mennyit segít a fejlődésben a technika fejlődése?

Jobb lehetőséget ad a balesetmentességre, jeleneteket tudsz utómunkával megspékelni, eltúlozni. Például, hogy az ember egy pofontól nagyobbat repüljön. Meg kell találni az arányt, de az életszerű mozdulatsorok nem mindig eladhatók, kell a látvány. Minden eszközöm megvan ehhez: dugattyús rántó, légdobbantó, ami eldob, légzsák, amibe beleesel, csörlő, amibe zuhansz, szivacsok…

Ha új megbízás jön, arra specifikusan rá kell edzenie?

Nincs rutinmeló, a mesterem, Sinkó Ákos arra tanított, hogy minden feladat az első. Nemsoká lesz egy olyan – filmcím nélkül mondom –, hogy valaki leugrik a Szabadság-híd tetejéről a Dunába. Egy csörlővel fogjuk megcsinálni, aminek a kábelét utómunkában kiveszik. Otthon bizonyos magasságig le tudom próbálni, hogyan állítsam be a csörlőt, hogy ne a helyszínen kelljen méregetni, mert ha ott elsőre nem elég látványos, az munkaidőt visz el, ami ugye pénz…

Volt olyan feladat, amin még ön is megrökönyödött?

Nem, és ez nem a bátorságom, hanem a rutinom miatt van. Akad néha fura igény, például amikor egy rendező mindenáron a színészektől akarta látni, hogy ül a férfi meg a nő egy autóban, ami az életet jelképezi, és küzdenek egymással, rángatják ide-oda a kormányt. A végén az autónak velük együtt kellett két kerékre állnia. Ezt úgy oldottuk meg, hogy a tetejét kikötöttem egy mellette lévő teherautóhoz, és annak a súlya két keréken is megtartotta őket.

A híres magyar kreativitás, ugye…

Erről az is beugrik, amikor Eddie Murphy és az Én, a kém stábja érkezett Budapestre. A gigantikus költségvetést mutatja, hogy a Mátyáspincétől világították meg a Lánchíd budai hídfőjét egy olyan speciális lámpával, amelyből Európában csak egy volt. Mi, magyarok olcsóbban is hoztuk volna ezt a hatást. Egyszer csak olyat kért a rendező, ami nem volt lepróbálva: egy lufinak kellett eljutnia A-ból B-be. Az angol speciális effektes megnyugtatta: két hét múlva itt van az eszköz, amellyel meg tudják csinálni. A magyarok meg néztek, hogy de hát, mi most forgatunk! Végül megcsináltuk, „Józsi” jött a fogóval, és már ment is a lufi, ahova kellett. Magyar filmben nincs két hét múlva. Más a mentalitás.

Milyen volt Eddie Murphyvel dolgozni?

A partnere voltam: a budavári sikló szervízlépcsőjén futottam lefelé, ő meg jött a siklóban, és leütött. Óriási biztonsági meeting volt, hogy ki kerülhet hozzá közel, úgyhogy megtisztelve éreztem magam. Négy dublőre volt: egy bunyózott, egy autózott, egy zuhant, egy pedig motorozott helyette.

Gondolom, sokszor ön felel az egész csapat testi épségéért.

A kaszkadőrökért szakértőként mindenképp, de mondjuk egy autós borulásnál, ahol 5-10 métert is csúszhat a jármű, az én felelősségem azt is elmondani, hova állhat a kamera, a stáb, mi az a biztonsági zóna, amelyen belül biztosan nem történik baj. Ha tisztában vagy a fizikával, nagyot nem tévedhetsz, mert a fizika nem hazudik.

Anyagilag mennyire becsülik meg a hivatását?

Szerintem nagyon is! Két-három napos gázsival bőven a létminimum fölött van az ember. Persze nem lehet havi 26 munkanappal számolni, és ahhoz, hogy hosszú távon is megérje, el kell jutnod egy szintre. Hiába kiemelkedően ügyes valaki, ha nem megbízható, ha nem pontos. Fontos az emberi oldal, a bizalom, az őszinteség, a korrektség – ha valami hiányzik, elveszítjük az illetőt, hiszen mi egymástól függünk szakmailag és egészségileg is. Aki emberileg nem oké, azt nem hívják, ám akit befogad a szakma, az akár egy életen át kaphatja a megbízásokat, akárcsak Szamóca dublőre.

A kereső megálmodója, Németh Franciska immár több mint nyolc éve dolgozik ápolóként egy fővárosi kórház gyermeksebészeti és traumatológiai osztályán. Ügyeletes munkanapjai során szembesült azzal, milyen sok szülő érkezik hozzájuk akár több órányi ingázás után kétségbeesetten, a gyermeküket ért rosszullétet, balesetet követően, akiknek a megfelelő eszközök, szakorvosok hiányában ők nem tudnak segíteni. Az ápoló azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az egészségügyi intézményekben az ügyeleti ellátók meghatározásához alkalmazott, a mentők által évről évre frissített 60-70 oldalas dokumentumot felhasználóbaráttá, könnyen kezelhetővé alakítja. Így született meg a hat éve debütált, azóta is nagy sikernek örvendő GyermekSOS, és most ennek „nagytestvéreként” az immár országos lefedettséggel rendelkező, felnőtt- és gyermekügyelet-, valamint gyógyszertárkereső sugossegi.info.

Az Országos Mentőszolgálat által tesztelt és ajánlott adatbázisnak alig egy hét alatt több mint tízezer felhasználója volt, akik egy percen belül, átlagosan 58 másodperc alatt találtak megfelelő ellátó intézményt panaszukra. Ugyan a weboldal egyelőre „csak” a leggyakoribb problémákra kínál megoldást, a tapasztalatok, visszajelzések, s a szakmával való egyeztetéseket követően az ellátók sorát tovább bővítik majd.

„Szerintem nagyon fontos, hogy ha valaki valamilyen egészségügyi probléma miatt nehéz helyzetbe kerül és meg van ijedve, akkor tudja, hogy az adott problémával hova fordulhat, hova kell mennie segítségért. Ne legyen ez azok privilégiuma, akik ismernek egy orvost, ápolót, hiszen mindenkinek joga és lehetősége van a megfelelő ellátáshoz, ez nem egy alá-fölé rendeltségi viszony. Ráadásul az információhiány miatti indokolatlan megjelenések optimalizálása, a rendszer tehermentesítése a gyorsabb, hatékonyabb, gördülékenyebb ellátás kulcsa is.” 

A surgossegi.info a Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Hivatal támogatásával valósult meg.

Valószínűleg minden jóérzésű ember szíve összeszorult a fájdalomtól, amikor 2019 szeptemberében L.L. Junior kisfiának halálhíréről cikkezett a sajtó. Dávidka az édesanyjával és annak barátaival sétált Budapest XIV. kerületében, amikor a hároméves fiú átszaladt az úttesten, ahol halálra gázolta egy szabályosan közlekedő autó. Az énekes családját érő tragédiával minden izgő-mozgó gyerekkel megáldott szülő legrosszabb rémálma vált valóra, ami a felelős felügyelet keretein belül a gyerekhám használatának kérdését is felvetheti.

A gyermekhám eredete és kérdésköre

Bár a szülőtársadalomban felizzó viták miatt azt gondolhatnánk, hogy a gyerekhám egy viszonylag új keletű találmány, az eredete egészen a 18. századig nyúlik vissza.

Az ifjú XV. Lajost például egy korabeli családi portrén hasonló szerkezettel ábrázolják, bár ezt abban az időben még inkább a stabilabb járás segítésére használták a gondozók.

Aztán a gyermekhám biztonsági használata az autókkal és emberekkel tömött nagyvárosi lét hozadékaként jött újra elő: először 1919-ben nyújtottak be szabadalmi igényt az eszköz bőrből készült elődjére az Egyesült Államok Szabadalmi Hivatalához.

Bár a biztonsági kellék körüli viták időről időre fellángolnak, a gyermekhámot vizsgáló tudományos kutatások enyhén szólva is hiányosak. Az eszköz fizikai veszélyességét még nem támasztotta alá semmilyen adat, de a pontos pszichológiai hatása további vizsgálatra szorul. A gyerekhám támogatói jellemzően a gyermekek épségével érvelnek, hiszen az eszköz megakadályozza az időnként meggondolatlanul szaladgáló kicsiket abban, hogy berohanjanak a tömegbe vagy egy forgalmas kereszteződésbe. Míg az ellenzők gyakran a „lusta nevelés” vádjával illetik a pórázhasználó szülőket, akik ráadásul a gyermekek felfedezéshez és szabad mozgáshoz való jogát is korlátozzák. Az érzékeny gyermekhámkérdés középpontját tehát a biztonság és a kockázat pengevékony mezsgyéjén való egyensúlyozás jelenti.

A válasz talán ez esetben is a körülmények vizsgálatában rejlik. Mely helyzetekben, milyen életkorban, milyen gyakran kerüljön elő a gyerekhám? Létezik-e más alternatíva a gyermek biztonságának megőrzésére, vagy tényleg ez a legkézenfekvőbb eszköz? Miért van szüksége a gondozónak vagy a gyermeknek erre: netán mozgásában korlátozott a szülő, vagy a gyermek nem tűri, ha megfogják a kezét?

Megelőzi-e a pórázhasználatot a gyermekhez történő odafordulás, a veszélyes helyzet és az eszköz használatának elmagyarázása?

Semmilyen biztonsági eszköz nem helyettesítheti ugyanis a tudatos szülői hozzáállást, a felkészülést és a figyelmet.

Személyes tapasztalataink
A gyerekhám használata nálunk mindaddig nem vetődött fel, amíg az akaratát egyre masszívabban kifejező kislányom a séták alkalmával már nem volt hajlandó beülni a babakocsiba, és a kezemet sem akarta megfogni. Mivel azonban a III. kerület egyik legforgalmasabb részén, a Szentendrei út mellett lakunk – ahonnan a biztonságos parkok csak a nyolcsávos úton való átkeléssel közelíthetők meg –, szükségesnek láttam valamilyen extra „biztosítás” bevetését, amíg Margó meg nem tanulja a közlekedés alapvető szabályait. Így kapott egy anyáéhoz hasonló kék hátizsákot, aminek az aljára egy másfél méter hosszú „póráz” csatolható. Ezt a séták kezdetén felvette, majd, amint elértünk a biztonságos parkok oltalmába, le is került róla. Már persze, ha hagyta… Merthogy a baglyos hátizsák bizony nagyon a szívéhez nőtt. Az összesen kb. 6 hónapig tartó, időszakos használat alatt mindössze egyszer éreztem, hogy nagyon jó, hogy rajta volt: ekkor ugyanis a figyelmeztetésem ellenére nekiiramodott az úttestnek, ahol épp elindultak az autók.

A felfedezés öröme és szükségessége

Amikor egy kisgyermek járni tanul, szükségszerűen kiszélesedik számára a világ. Az, hogy a totyogós egyre bátrabban távolodik el a szüleitől, felfedez, tapasztal, és a rengeteg energiáját futkosás közben vezeti le, a korának megfelelő fejlődési stádiumba illeszthető. Sőt a vonatkozó szakirodalom szerint a kockázatok átélése kifejezetten hasznos tulajdonság a gyermekek számára: amikor fára másznak, vagy egy lejtőn görkorcsolyáznak, a veszélyérzet izgalmán keresztül a tanulási készségüket fejlesztik. A kockázatos játék kalandot és kísérletezést rejt magában, ami által a kicsi kénytelen megküzdeni a saját félelmeivel, megismerkedni az ismeretlennel, ezáltal később könnyebben alkalmazkodik majd az új helyzetekhez.

Ennek fényében a túlzott szülői aggodalom nyilvánvalóan káros a gyermekek fejlődésére nézve. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kicsi minden veszélyes helyzetben szabadon kószálhat, szülőként pedig bátran leülhetünk egy kávé mellett cseverészni, amíg összetöri magát a játszótéren.

A felfedezés öröme ugyanis az érzelmileg és fizikailag is biztonságos környezetben a legideálisabb. Ez tulajdonképpen a gondozó személy jelenlétét és fokozott figyelmét jelenti mindamellett, hogy a gyermek a folyamatos és tiszta kommunikáció által azzal is tisztában van, hogy milyen az a környezet, amelyet éppen felfedez.

Ha az előbbi feltételek nem teljesülnek, a kicsi biztonságérzete és felfedezési vágya is sérül: egy szorongó, érzelmileg bizonytalan gyermeket ezért sem látunk soha önfeledten játszani.

Bár hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a beszélni még nem, vagy épp alig tudó gyermek a világ működéséből is keveset fog fel, ez egyáltalán nem igaz. A totyogósok éppúgy közreműködők egy adott folyamatban, mint a felnőttek, velük is meg lehet beszélni a forgalmas útvonalak és a tömegektől zsúfolt helyek veszélyeit – ezt a tiszta és odaforduló kommunikációt semmilyen biztonsági eszköz nem válthatja le. Amennyiben a gyerekhámot a helyzet veszélyessége miatt mégis be kell vetnünk, akkor ennek okát is érdemes átbeszélni a gyerkőccel. Nehogy úgy élje meg, hogy az ő természetes felfedezési vágyát és mozgásigényét egyfajta büntetőeszközzel torolja meg a szülő. Vagy netán az a kép rögzüljön benne, hogy a világ egy rossz és veszélyes hely, ahol csak pórázon lehet biztonságban.

A póráz alternatívája

Azt gondolom, ha valaki nyugodt, vidéki környezetben él a családjával, a gyermekhám szükségessége fel sem vetődik. Egy a miénkhez hasonló nagyvárosi forgatagban is számos olyan alternatíva létezik, amelyek segíthetnek a kicsik biztonságának megőrzésében.

1. Babakocsi vagy hordozó. Amíg a gyerkőc valóban kicsi, érdemes babakocsival vagy hordozóval nekiindulni a veszélyesebb sétáknak – így a pöttöm a szülőhöz közel, kontrollált körülmények között szemlélődhet, amíg el nem jutunk arra a részre, ahol kezdődhet a biztonságos felfedezés.

2. Kézen fogás vagy övhöz erősített fogantyú. Amennyiben a fenti eszközök már nem jönnek szóba, nagyon fontos ránevelni a kicsiket arra, hogy veszélyes helyzetekben megfogják a szülők kezét. Ha a gyermek szeleburdisága miatt extra biztonság szükségeltetik, többféle, övre vagy csuklóra szerelhető fogantyú vagy rugós összekötő közül is válogathatunk az interneten.

3. Láthatósági mellény. Főleg a nagy létszámú rendezvények esetén lehet segítség, ha a gyerkőcökre láthatósági mellényt adunk. Így – ha nincsenek hozzánk kötve – egy elcsatangolás esetén gyorsabban ki tudjuk szúrni őket a tömegben.

4. Tiszta kommunikáció. Mint minden helyzetben, a kockázatos szituációk előtt is elengedhetetlen, hogy a gyermekkel érthetően beszéljünk. Még nyugodt környezetben mondjuk el a veszélyeket, hogy mire kell odafigyelnie, miért kell most anyához közel maradnia. Tervezzünk előre, mondjuk el a lehetséges szcenáriókat és megoldási lehetőségeket, ezzel is segítve a kicsiket abban, hogy átgondolják az új helyzeteket.

5. Közlekedést segítő könyvek. Ahogy a szobatisztulásra vagy a kistestvér érkezésére is számos tematikus gyermekkönyvvel fel tudunk készülni, úgy szerencsére a veszélyesebb forgalmi helyzetek ismertetésére is létezik már kiadvány. Bátran olvasgassuk ezeket a kicsikkel együtt – az én kétévesem is egy ilyenből tanulta meg a jelzőlámpák működését!

Emellett tudatosítsuk: teljesen mindegy, hogy a gyermekhámvitában melyik oldalon állunk, a véleményünk nem jelenti azt, hogy a körülmények ismerete nélkül szabadon ítélkezhetünk. Hiszen, mint minden gyermeknevelést érintő témában, itt is érvényes az aranyszabály: „Forduljunk empátiával a szülőtársak felé, egyébként meg törődjünk a magunk dolgával!”.

Egyszerre tárolóépítmény és közösségi helyszín

„Rajta, rajta, leszakadt a pajta, bennmaradt a macska”. Ez a sor minden magyar fülének ismerősen cseng, annak ellenére, hogy Magyarországon egyre kevesebb működő pajtával találkozhatunk. Azért, hogy ezek az építmények ne fakuljanak kulturális emlékekké, és ne csak a skanzenek őrizzék őket, a kiüresedett pajták új funkciót kaphatnak.

„Azt szoktuk mondani, hogy a Dunától keletre csűrnek, a Dunától nyugatra pedig pajtának hívjuk azokat az építményeket, amelyekbe az összegyűjtött kalászokat behordták. A pajták döntő többségükben átmenő kapuval rendelkeztek, hogy a szekér beállhasson középre, bent a kévéket ledobálták, aztán a másik oldalon a szekér kimehetett. De pajtának hívják azokat a tárolóépítményeket is, ahol gabonát, szálas takarmányt, szerszámokat tároltak.

Másodsorban a nagy kiterjedésük miatt közösségi eseményeket is tartottak itt, gondolok például a csűrdöngölőkre, amelyek olyan mulatságok voltak, ahol a padlót szó szerint letaposták, leugrálták, hogy kőkemény legyen.

De alkalmasak voltak bálok, esküvők, bemutatók, szakrális események megtartására is” – világított rá a pajták sokszínű szerepére dr. Cseri Miklós.

A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója azt is elmondta, hogy a mezőgazdaság átalakulásával a parasztság mint önálló társadalmi réteg eltűnt, így ezek az épületek szinte funkciótlanná váltak, amortizálódtak. Sok helyen ugyanakkor szükség lett volna arra, hogy a települések lakói közösségi tereket találjanak, ezért dr. Cseri Miklós minden olyan ötletet jónak tart, amely a pajta, mint kulturális tér megmaradását szolgálja.

„A művészeteknek palotája, a kultúrának pajtája is van” – állítja Szarvas József

Sokak számára ismerős lehet a Pajtaszínház kifejezés, amit Szarvas József Kossuth-díjas színművész honosított meg Magyarországon, és aminek célja a valaha oly erős magyar falusi színjátszó hagyományok újraélesztése volt.

Hasonló meggondolásból indult útjára a PajtaKult program is. A Horváth László, a Fonó igazgatója által megálmodott kezdeményezés célja, hogy a csapattal összehangolják azokat a kulturális törekvéseket, amelyek a Kárpát-medencében fellelhető pajtákban, csűrökben vagy hasonló ipari épületekben zajlanak. Koncerteket, kézműves foglalkozásokat, más rendezvényeket és kulináris élvezeteket is találhat az, aki felkeresi a programhoz csatlakozott helyszíneket.

Mi is meglátogattuk az egyik kultikus épületet. A pajtákról korábban csak a szénaszag, a csűrdöngölő és a hejehuja jutott eszembe, el sem tudtam képzelni, hogy a jazz is jól szólhat benne. Az őrségi Pajta Bisztróban hallgattuk meg Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint különleges koncertjét. Az énekesnő a Képmásnak elmondta, milyen fantasztikusnak tartja a pajták közösségi térként való használatának ötletét, mert ezekben a felújított építményekben egyszerre van jelen a tradíció és a modernitás, ami sehol máshol nem tapasztalható ebben a formában.

„Amit Gyémánt Bálinttal játszunk – a saját szerzeményeink és a jazz – nagyon szerencsés műfaj, és hálásak vagyunk azért, hogy eljuthatunk vele egy ilyen kicsi térbe, de az olyan nagy koncerttermekbe is, mint a Müpa.

„A legjobb dolog, ami történhet egy zenésszel, hogy kipróbálhatja mindkét típusú helyszínt, és részesülhet abból a fajta közösségi élményből is, ami csak egy ilyen pici helyen valósulhat meg” – lelkendezett Harcsa Veronika.

Laposa Julcsi Junior Prima-díjas népzenész, a program egyik nagykövete, a Fonó Budai Zeneház nemzetközi referenseként került kapcsolatba a PajtaKulttal – Horváth László ötletgazda javasolta, hogy segítsen a projekt megvalósításában. „Arra gondoltunk, olyan sok rendezvénypajta van a Kárpát-medencében, és olyan jó lenne ezeket egy nagy családban összefogni, hálózatot építeni. Mint nemzetközi referens, fel is vettem a kapcsolatot a határon túli pajtákkal” – magyarázta Laposa Julcsi.

A jelen a múltból építkezik

A népművelő arra is rávilágított, hogy a pajták olyan természetközeli helyek, amelyeket ősidők óta használnak a magyar kultúrában. A családjának is van gazdasági pajtája Terkenyén, ahonnan származik, s szerinte a pajta egy olyan hely, ahol mindenki megtalálja azt az életérzést, amit egy ilyen épület adhat.

„Hogy mit adhat? Ellazulhatsz itt, válogathatsz a programok széles skálájából a hagyományos kézműveskedéstől kezdve a néphagyományok megőrzésén, a gasztronómián át a folk világáig, a jazzkoncertekig. Minőségi rendezvényeket akarunk nyújtani a közönségünknek” – tette hozzá a művész.

A program megálmodói a jövőben hisznek, ezért állítják, hogy a jelen a múltból építkezik, és hangsúlyozzák, hogy nem egy újabb kultúrházmozgalmat szerettek volna elindítani. A céljuk az, hogy a rendezvények segítségével összetartsák a faluban lakó embereket, és programjaikkal be tudják hívni a pajtába a közönséget.

Laposa Julcsi az őrségi pajtában rendezett koncert kapcsán elmondta, hogy a régió egyik legnagyobb vonzereje egyrészt a táj szépsége, másrészt az, hogy a vidék megtartotta a rá jellemző építészet jellegét.

„Ha csak végigmegyünk itt a falvakon, tényleg rácsodálkozunk ezekre a romantikus parasztházikókra, amelyekben a mai napig laknak.

Ez nem kirakattájház, ezekben a gyönyörű parasztgerendás házakban lakva éltetik a helyiek a falut, a szokásaikat, hagyományaikat is. Az is a célja a projektünknek, hogy ha valakinek megtetszik ez a forma, és szeretne modern pajtát építeni, építészeti értelemben is támogatjuk.

Tóth Zoltán, a csaptunk építésze bárkit szívesen ellát szakmai tanácsokkal” – hangsúlyozta a PajtaKult nagykövete.

A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója azért is tartja fontosnak, hogy ezek az épületek megmaradjanak, mert ha elbontjuk őket, azzal fontos örökségelemeket is halálra ítélünk.

„A modernizáció következtében a falusi épületek, lakóházak, közösségi terek, gazdasági épületek, pincék, szakrális emlékek folyamatosan pusztultak és pusztulnak most is, pedig amit adtak, az mindenképpen hiányozni fog a komplex nemzeti örökségünkből. Ezek a programok arra irányulnak, hogy új funkciót kínálva elősegítsék azt, hogy ezeket az épületeket fenn tudjuk tartani, meg tudjuk őrizni” – hívta fel a figyelmet az örökségvédelem fontosságára dr. Cseri Miklós. 

A PajtaKult aktuális rendezvényeiről a program weboldalán és  Facebook-oldalán lehet tájékozódni.

Ha Kecskemét felől érkeztem volna, lehet, hogy bennem is az fogalmazódik meg, mint a kórusvezető és énektanár Megyesi Zsófiában, aki minden reggel elhalad a falutábla mellett.
„Olvashatnám azt is, ami írva van: Méntelek, de bennem mindig az szólal meg: »megmentelek«. Olyan ez az iskola, mint egy menedék – kórusvezetőként is azt élem meg, hogy képviselhetem, amiben mélységesen hiszek: mindenki jó valamiben – vagy éppen úgy, ahogy van. Ezért nincs felvételi a kórusba. Egy feltételem van, hogy aki csatlakozik, az szeressen énekelni.

Otthon a zongorám fölött, a Bach-portré alatt van egy kép: egyik hajdani tanítványom akkor még girbe-gurba betűi hirdetik: »Senki nem veheti el tőlem, hogy jó vagyok.«

Ha ránézek, eszembe jut ez a kislány, aki annyi félelemmel, nehézséggel kellett hogy gyerekként szembenézzen, mégis meg tudott erősödni az identitása – és Istennek hála, nem egy címkéhez kötődve.”
A kérésünkre tart rögtönzött kóruspróbát a könyvtárban, oda igyekezve átvágunk az épületen, felfigyelek az udvarra nyíló ajtón a post-it-re: Éneklés a könyvtárban 9.50-10.00-ig. Zsófia meg is magyarázza: így a legegyszerűbb összegyűjteni a gyerekeket másodikostól nyolcadikosig, hiszen szünetben úgyis kimennek az udvarra.
Az épületből kilépve egy kis mesterséges tó mellett haladunk el; kialakítása a gyerekek munkáival nyert pályázattal vált lehetővé, de van egy gyönyörű kemence is a főépület és a könyvtár között – ezt Mihócza Zsolt, a hagyományőrzésben is elkötelezett biológia, kémia, technika szakos tanár építette saját kezűleg; így a bankettre itt kemencés ételeket készítenek a szülők.
A könyvtár falát hatalmas színes festmény díszíti – később megtudom, hogy a gyerekek, a szülők és a dolgozók közös munkája ez, amolyan szabad asszociációk vizuális jegyzéke a „könyvtár” témájára. 
Amíg a gyerekek érkeznek, a tíz éve itt tanító Zsófi történetéről tudok meg többet, aki annak idején a fiának keresett iskolát, és talált rá Méntelekre. „Mielőtt nyílt napra jöttünk volna a fiammal, este otthon Szalóki Ági egyik CD-jét hallgattuk, de már csak az első számot engedélyeztem. Másnap jószerivel még be sem léptünk az iskola ajtaján, amikor az egyik teremből meghallottuk a muzsikát – ugyanarról a Szalóki Ági lemezről a második dalt. Hazaértünk akkor – hiszen az otthon megállított CD itt folytatódott, és amellett, hogy ez pontosan így történt, lelki értelemben is igaz lett. Ez a közösség számomra ma is olyan egy kicsit, mintha a családom lenne.” 
A beszélgetés ezen a pontján kerül elő először Tassy Lilla neve, aki 35 éven keresztül adta a szívét és tudását ahhoz, ami Ménteleken létrejöhetett – talán ezért hívják a kollégái a mai napig az iskola lelkének a néptáncos mesemondót, a „varázslóasszonyt”. A tanító két éve ment nyugdíjba, de a mai napig visszajár mesélni a gyerekeknek, és ha belép az iskolába, az ünneppé teszi a hétköznapokat. Zsófia fiának is ő volt a tanítója, aki azon a nyílt napon planetáriummá változtatta az osztálytermét, a plafonra vetítve a csillagos eget, és a negyedikes gyerekek latiul is meg tudták nevezni a csillagképeket.

A be- és kicsöngetés jelentősége eltörpült amellett a kérdés mellett, hogy előző este melyik gyerek melyik csillagképet látta a tanyáján, ha felnézett az égre. 

„Abban az évben félévkor az énektanár tartós betegsége hozta azt a helyzetet, hogy én magam is bekerülhettem a tantestületbe – és tíz kislánnyal elkezdtem a kórust is” – meséli Zsófi. „Nem is tudom, milyen bátorsággal vágtam neki, de három hónapon belül minősítő hangversenyen Bartókot énekeltünk, Arany minősítést szerezve.” Érdeklődöm, hogy hogyan tudja tartani a kórus színvonalát, ha nincs felvételi. „Mindenkinek hagyok időt. Arra is, hogy ebben a rohanásban meghallgassuk egymást, arra is, hogy kiderüljön, ki miben jó. Régebben volt egy HaJÓnaplónak becézett közös füzetünk, ahova mindenki lejegyezhette, ha valami jó történt vele aznap. Lehet, hogy valakinek sosem lesz tökéletes a hangja, de akkor azzal fog hozzájárulni a kórushoz, amivel ő tud. Itt még az is lehet, hogy valaki nem énekel egyáltalán – és akkor adok neki hangszert. (Zsófi évekig dolgozott a Parafónia Zenekarban sérült emberekkel; a hangszerparkját és a színes kottáit ebben a kórusban is használja.) Tavaly egy fiú, akinek egyáltalán nem volt énekhangja, mindig jött segíteni – vele rendeztük be a termet, és a technikai érzéke kipótolta az én hiányosságaimat. Nagyon hálás voltam érte – ő így volt énekkaros. Megesett az is, hogy hármashangzatot szétszedtem három gyereknek, hogy valami módon mindenki megélhesse, hogy számít – nagyon hiányzik az az egy hang is, ha ő nincs ott. Nézd, miket éneklünk: Babits Mihály-, Weöres Sándor-, Radnóti-versek – szeretném, hogyha ezt a gyógyító élményt, ami a zene, mindenki átélhetné, aki szeretné.”

Kép

Megyesi Zsófia, kép: Páczai Tamás

„Vallom, hogy van, amin nem feltétlenül a szavak segítenek át, de ha itt egy biztonságos, szeretetteljes közegben elénekeljük Weöres Sándor »Ballada a három falevélről« című versét, az van, akinek három falevélről szól, van, akinek sokkal többről” – meséli Zsófi. „Igyekszem olyan dalokat választani, ami őket is megérinti – nem könnyű feladat olyat találni, amelyik elsőtől nyolcadikig mindenkihez szól.

Tudod, a zene gyógyítja a gyerekeket – azt is, akinek nincs papírja a különlegességéről. Annyi a bizonytalanság a világban – a dalokat hazaviszik, és tudnak beléjük kapaszkodni.”

Közben érkeznek futva a gyerekek, hogy el ne késsenek, kedves, cserfes, vidám, nyitott, kíváncsi, tisztelettudó lányok és fiúk. Ebben az iskolában minden évfolyamon egyetlen osztály van, énekkarba viszont minden osztályból többen is jönnek. Körben ülnek le, itt mindent szabad, ami nem zavarja a másikat. A negyedikes fiúktól megtudom, hogy az éneklés menő dolog.
Csépányi Csilla tanító érkezik az éneklés közben, akivel a hagyományőrzés szerepéről beszélgetünk. „Mi is megfigyeljük a természetet, és ahogy az évet meghatározza az évszakok váltakozása a mezőgazdasági munkák mentén is, úgy a jeles napok mellett az évkörünket a katolikus ünnepek határozzák meg. Nem vagyunk egyházi iskola, de ez a váz olyan, amire a mai folyton változó világban szerintem mindenkinek szüksége van. Régen a paraszti gazdaságban a Biblia mellett volt egy Kincses Kalendárium is, amiben ezek az ünnepek szerepeltek.” Tassy Lilla neve ebben a beszélgetésben is előkerül, Csilla tőle vette át a hagyományőrzés ménteleki formáit, amit Lilla Mihócza Zsolttal dolgozott ki annak idején. Zsolt egyébként ma is tanítja a gyerekeket íjászatra, rovásírásra – március 15-én lovon érkezik, mint huszár, köszönteni a szabadságot. Kreativitásra ösztönzi őket, ami épp a helyesen értelmezett szabadságból fakad – teszem hozzá csendben. 
„Az ünnepekhez az órákon is kapcsolódunk” – folytatja Csilla. „Szent Mihálykor például terményvásárt is tartunk délután, ahol csereberélnek a gyerekek – aki nem tud terménnyel vagy palántával előrukkolni, az süteménnyel érkezik. A kézzel foghatóság és a régi típusú értékközvetítés ízére hamar rákapnak a gyerekek, Kisboldogasszonytól Pünkösdig nagyon lelkesek tudnak lenni.”

Szent Mihály ünnepekor a legenda – Mihály küzdelme a sárkánnyal – ad keretet a napnak. A paraszti világban ez a nap egy időszak lezárásaként értékelési, mérlegelési lehetőséget is adott – a gyerekeket is azzal szembesíti a tanév kezdetén: nekik is számot kell majd adni. Szent Mihály sárkány fölötti győzelmét akadályversennyel is megidézik: kimennek az erdőbe, ahol minden feladat teljesítésével jóságköveket gyűjtenek a gyerekek – ezeket utána egy mérlegbe tesszik, a másik serpenyőben pedig egy óriási kő van, a sárkány szíve. A mérlegelés tétje tehát az, hogy a ménteleki iskola le tudja-e győzni a jóságával a sárkányt? 

A „megújuló mozaikot” az aulában akkor vettem észre, amikor először beléptem az ajtón. A képzőművészeti nevelésben elkötelezett tanító néni, Gere Hedvig ösztönzésére készült saját újrahasznosítandó, összetört csempéiből, cserepeiből ez az iskolai mementó – amit jelenleg a régi diákok, akik most már egyetemisták, főiskolások, visszajárnak felújítani minden pénteken.
A lépcsőház tenyérmintáit az iskola apraja-nagyja „pecsételte”. A gyerekek itt sokféle módon hagyhatnak nyomot. 
Persze arról is muszáj írni, hogy a jelenség romantikus közösségkovácsoló eredményei mögött okként a pénzhiány is fellelhető: az alapítványtól kapott összeg épphogy festékre volt elég. 
Gere Hedvig pont olyan fáradhatatlan lelkesedéssel beszél az „Örökös ökoiskola” címről, mint ahogy eddig az iskola jellegét meghatározó művészi tevékenységekről, bár lényegesen nehezebb gyomlálni hívni a gyerekeket, mint közös alkotásra.

Kép

Bólya István, kép: Páczai Tamás

Az elmúlt két év szokatlan nehézségeiről az igazgatót, az idén pedagógus Oscar-díjjal kitüntetett Bólya Istvánt kérdezem. Kutyája, az egy éve iskolakutyává nemesedett Simon nevű yorki úgy vár a tanári előtt, mint a legkompetensebb munkaerő – és valóban, a tantestület beszámolója szerint nagyon sok gyereknek segített a bizonytalan idők átvészelésében a puszta jelenlétével. „Van Down-szindrómás gyerekünk, autizmussal élő, Asperger-szindrómás, ADHD-s – ezeknek a gyerekeknek ez a kutya kimondhatatlanul sokat jelent” – kezdi az igazgató.

„A karanténidőkre elbírható eljárásrendet dolgoztunk ki, mindenkit igyekeztünk eszközhöz juttatni, akinek nem volt, de akinek ezzel együtt sem ment otthon a tanulás, azt behívtuk, és itt ültünk vele az irodában.

Ugyanakkor éltünk azzal a jogunkkal is, hogy felfüggesztettük a tantervünket. Jelenléti oktatásban felmértük a gyerekek tudását, és onnan vittük őket tovább, ahol megálltak.”
Amikor azt kérdezem, hogy az igazgató szerint mi a titka a sikeres integrációnak, egy pillanatig sem habozva vágja rá: a kollégái. „Mérhetetlenül megbízom bennük – rengeteget dolgoznak, s amellett, hogy a kollégák befogadóak, az általuk nevelt gyerekek is azok. Minden itt tanítónak van egy speciális területe, és egymást támogatva, megbecsülve alkotunk egységet. Ráadásként csodálatos, állandó gyógypedagógusunk van, és kapunk külső segítséget is. Ettől függetlenül meg kell küzdenünk a gyerekekért – volt, akinek kalózkalapban kellett órát tartanom, mert úgy elfogadott – ez egy sikertörténet. Az egyetlen problémának azt látom, ha az a szülő nem partner, akinek a gyereke valamilyen hátránnyal küzd. Akkor nem tudunk segíteni. 
Két éve bontottunk ki egy ötven évig pihent időkapszulát az iskola falából – nem tettünk újat a helyére. A mi üzenetünk a jövő számára a falakon kívül kezdődik. Már abban is, ahogy látjuk, hogy összefognak a szülők, ha valamelyikük nehéz helyzetbe kerül; előfordult, hogy az egyik szülőt elveszítő családnak gyakorlati segítséget nyújtottak.”

Antal Emese gyógypedagógus harminc gyerekkel foglalkozik az iskolában, most is dolgozik egy fiú a kicsi fejlesztőszobában. Nincsenek különleges eszközei – de hallgatva, amilyen lelkesedéssel beszél az autizmus-spektrumzavarról, lehet, hogy a titok nem is az eszközökben rejlik. 
Pedig sokan saját költségen különleges eszközökkel is gazdagítják az iskolát, így Szondi Endre történelemtanár is, aki éppen szabadulószoba-tervet dolgoz ki a tanítványai számára, vásárolt VR-szemüveget, azt látva, hogy a történelemóra önmagában nem köti le a gyerekeket. Nem lenyomni szeretné a torkukon az anyagot, de szeretné megmutatni a ménteleki iskolásoknak mindazt, amit ő már láthatott a világból.

Jóságkövek, elfogadás, művészet – elgondolkodva cuppogok itthon az ajándékba kapott birsalmasajton. A ménteleki iskolában két éve elindult a staféta átadása – két nagy formátumú pedagógus vonult nyugdíjba az elmúlt időszakban. Fotós kollégámnak a gyerekek kétéves távlatban is lelkesen énekelték végig a szeretett tanítójuknak írt dalt. 
Jó lett volna egy edukációs anyagot írni a sikeres módszerről – ehelyett arra a megfoghatatlanra keresem a szavakat, ami a kreativitásból, szeretetből fakadó tetteken látszik leginkább. És a gyerekeken. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

2022. február 27-e óta a barabási segítségponton már több mint 10 ezer főnek segített segélyszervezetünk: gondoskodunk a menekültek fogadásáról, ellátásáról, elszállásolásáról vagy segítünk nekik a továbbutazás szervezésében. Ezzel egyidőben a Keleti Pályaudvaron is megkezdtük működésünket, március 21-től pedig már a budapesti BOK-csarnokban kialakított tranzit váróban dolgozunk az érkezőkért. A győri és szombathelyi pályaudvarokon is Karitászosok fogadják az odaérkező menekülteket. Emellett az egész ország területén szervezzük a menekültek elszállásolását.

Az első időszakban elsősorban Kárpátaljáról jöttek a menekültek, többnyire magyarok, később azonban már egyre több csak ukránul beszélő érkezett, sokan egészen messziről, az ország keleti részeiből. Sok Ukrajnában dolgozó vagy tanuló külföldi fordult meg Barabáson.

„Tudod, egyik nap még sétálni mész a kutyával, a másik nap már bombák hullanak.” Liuba Kijevből menekült kutyájával Magyarországra, szülei, nagymamája, testvére nem jött vele, ők vidéken próbálják átvészelni a háborút. A kétségbeesés, szorongás ellenére mégis állandóan mosolyog, amíg a segítségpontunkon megpihen, mielőtt továbbutazna. Azt mondja, neki a remény maradt, hogy egyszer majd hazatérhet és újjáépítik a várost, de addig is kitart, nehogy kutyája észrevegye, hogy gazdája szomorú.

Tevékenységünk természetesen a határon túlra is irányul, az adományok egy részét Ukrajnába, Kárpátaljára juttatjuk el, segítve a belső menekülteket is. Munkács, Ungvár és Beregszász karitász csoportjai békeidőben is ingyen konyhát működtetnek, most őket is támogatjuk, eddig közel 100 tonna tartós élelmiszert juttattunk el részükre.

A Katolikus Karitász hosszútávon is szeretne segíteni a menekülteknek, egységes lakhatási programmal, albérlet támogatással, ideiglenes elhelyezéssel. Leendő, szakemberekből álló hálózatunk támogatja a menekültek traumáinak feldolgozását, pszicho-szociális segítségnyújtás keretein belül.

A hozzánk érkező menekültek hozzávetőleg 45%-a gyermek, a felnőttek 95%-a pedig nő: édesanyák, nagymamák és keresztanyák, akiknek a teljes bizonytalanságban és rettegésben kellett hátrahagyniuk a hadköteles apákat, férjeket, testvéreket. A fizikai segítségnyújtás mellett nagyon fontos feladatunknak érezzük, hogy abban a pár órában, amit a segítségponton töltenek, meghallgassuk őket, el tudják mesélni történeteiket, ki tudják beszélni magukból a fájdalmat, a félelmet.
Önkéntes tolmácsaink a nap 24 órájában segítenek, ezek a beszélgetések sokszor az ő segítségükkel jöhetnek csak létre, így az anyanyelvükön tudják elmondani a menekültek, hogy mi is történt velük, miközben sokszor ők maguk sem tudják még, hogy mire van szükségük.

A Katolikus Karitász munkatársai folyamatosan fogadják és segítik a menekülteket. Segélyszervezetünk feladatainak ellátásához várjuk a felajánlásokat, támogatást az alábbi módokon:

• A 1356-os adományvonal hívásával (egy hívás 500 forint támogatást jelent);
• Online adományozással a Karitász honlapján – www.karitasz.hu – keresztül;
• A Katolikus Karitász központi bankszámláján „összefogás Ukrajnáért” megnevezéssel – Raiffeisen Bank 12011148-00124534-00100008
• Tartós élelmiszert az alábbi pontokon lehet leadni
• Önkéntesek jelentkezését is várjuk az alábbi űrlap kitöltésével

Ha nincs bennem szeretet, csak zengő érc vagyok. Ha nem fogadom el a másikat teljes valójában, olyan vagyok, mint egy zsugori kalmár, aki csak a teljesítési igazolás kiállítása után egyenlíti ki a számlát.

Akkor tehát a templomi esküvő maga a lejárati idő nélküli bérlet a mindent elfogadásra? Szeress, és azt csinálom magammal és veled, amit akarok? A fogadalom a maradás, a röghöz kötés záloga minden áron? A másik fél árán is? A feltétel nélküliség a teljes határtalanságomat jelenti? A szent szeretet nevében bármit megtehetünk egymással?

Meddig terjed az elfogadás? Van-e olyan cölöp, amely a határt jelzi? Ha elhagyom a „klerikális szlenget”, akkor mennyire vagyok képes valójában a feltétel nélküli elfogadásra? Mit tehetek és mit nem tehetek meg magammal, mert házas vagyok, és úgyis kötelezi a páromat az esküje? Meghízhatok-e? Abbahagyhatom-e a lábszőrtelenítést? Hol a határa annak, hogy élek a jogommal, és mikor élek vissza vele? Mit várhatok el teljes joggal a páromtól, hogy figyeljen oda magára – énértem? Mennyire ítélhetem merényletnek a szeretetem ellen, ha a jobbik felem erős dohányossá válik, vagy harminc kilót hízik, és ezért egészségkárosodásra számíthatunk? Kell-e fogorvoshoz mennie, ha amúgy fél tőle? Levágathatja a haját kopaszra? Piramisjátékba kezdhet-e, vagy leszokhat-e teljesen a sminkelés/borotválkozás minden formájáról?

Visszavonhatom-e a szeretetemet, ha az elvárásaim nem teljesülnek, vagy még inkább akkor, ha a szükségleteim sem elégülnek ki? Kiterjesztve a kérdést: kell-e velem fejlődnie, vagy kockáztathatjuk, hogy elfejlődünk egymás mellett?

Lehet-e rest arra, hogy velem változzon? Válhat-e idők folyamán saját akaratából vagy mulasztásából csúnyává, alkoholbeteggé, igénytelenné, hárpiává bárki is, tudván azt, hogy a másik, ha nehezen is, de ragaszkodik az elkötelezettségéhez, és az Istenhez való hűségét úgysem teheti kockára? Szolgálhat-e ez biztosítékul?

Mik valójában a feltétel nélküli szeretet feltételei? Amennyiben a szeretetnek nem lehetnek feltételei, a kapcsolatnak vannak? Mikor és meddig támaszthatjuk őket?

A tiszta szeretet nevében elhitethetjük ugyan egymással és magunkkal, hogy nincsenek egymás felé elvárásaink, és mindig a legjobb önmagunkat visszük be a kapcsolatba, de ez a szép szavak ellenére önámítás. A feltétel nélküli szeretet ugyanis nem lehet a párkapcsolatban egyirányú. Az a míves, szép játék, amelyben a „szeress úgy, ahogy vagyok!” elve megvalósul, csöndesen és láthatatlanul árad-apad, folytonos mozgásban és áramlásban van, és mindkét félnek lubickolnia kell benne.

Amikor kapcsolatba kerülünk valakivel, bizony próbák elé állítjuk, mint a mesebeli királylány a királyfit, megmérjük, és megmérettetünk.

Nincs feltétlen önátadás olyasvalaki számára, aki azt nem érdemli meg. Az az ember lépheti át életünk küszöbét, aki az elvárásainknak megfelel.

Az értékeink mentén szabjuk meg az elvárásainkat, vagyis nem toleráljuk például a bántó viselkedést, a kihasználást. Csak akkor juttatjuk egymást a feltétel nélküli szeretethez, ha ennek feltételeit megteremtettük. A feltétel nélküli szeretetnek, csakúgy, mint a hitvesi ágynak, meg kell ágyazni, vagyis a párunk szeretetéhez állandó lehetőségeket kell biztosítani. A másik ember elfogadása és önmagunk teljes odaadása nem válhat eszközzé a házastárs kezében, nem lehet ürügy a megrekedésre, nem lehet az igénytelenség mantrája. A szövetségben nem elég a párunk Istenhez való hűségében megnyugodni, és belekényelmesedni abba a bizonyosságba, amely inkább csak a hithez köti a házastársunkat, és már egy ideje nem hozzánk.

A házassági eskü üzemelhet révként, mentsvárként, menedékként. Üzemelhet. Csak ez nem a teljes, gazdag, élő kapcsolat képe.

Lehet-e feltétel nélkül szeretni egy olyan embert, akinek nem tetszik a külseje, a gondolkodásmódja, viselkedése? Lehet-e büdös, lehet-e gonosz, lehet-e veszélyes, lehet-e bántó? A párunk Istenben mozgó és maradó odaszánása felmenthet-e minket a megújulás feladatától?

Ha elhanyagoljuk magunkat testileg és lelkileg, mert a másik viselkedése kiszámítható, magától értetődő és változatlan, ezzel elvesszük tőle azt az örömöt, hogy feltétel nélkül szerethessen minket.

Nem mondhatjuk egymásnak, hogy „neked szebbnek, okosabbnak, vékonyabbnak kellene lenned”, de nem is ítélhetjük arra a másikat, hogy valójában ezt gondolja, de mivel hívő, ne mondhassa ki, és ne is gondolhassa, vagy szégyenkeznie kelljen a gondolatai miatt. Nem várhatjuk el, hogy a párunk kilépjen az egyéniségéből, hagyja el a világnézetét, írja újra az értékeit, és azt a viselkedési mintázatot öltse magára, amit mi rá akarunk aggatni. De azt elvárhatjuk, hogy igyekezzen hű maradni azokhoz az értékekhez és mutatókhoz, amiket együtt dolgoztunk ki, és amik alapján egymást választottuk.

A feltétlen szeretettel nem szép, nem hívői viselkedés visszaélni. Ha tudom, hogy ő minden körülmények között elfogad engem, az éppen annak a jele kell legyen, hogy minden, amit teszek, minden viselkedésem és tettem igazolja őt abban a döntésében, hogy nem kell feltételeket támasztania.

Mert magamtól is tudom őket. Feltételek szabása, erőszak, követelés nélkül is igyekszem tenni a közös dolgainkból azt, ami az enyém. Csak úgy, kérés nélkül, szabad akaratból, mert így szép. Ha a feltétel még az elvárás megjelenése előtt teljesül, nem lehet gátja a feltétel nélküli szeretet áradásának…

A jogos elvárások a másik felemelésére irányulnak, és e mögött valójában szeretet rejtőzik. A szeretetnek része, és nem idegen tőle, hogy elvárásokat tartalmaz. Jézus és a gazdag fiú történetében Jézus feltétel nélküli szeretettel fordult az ifjú felé, mégis elvárást támasztott felé: „Add el vagyonodat…”

„Szeress úgy, ahogy vagyok”, és én igyekszem olyan lenni, akit szerethetsz.

– „A hetedik te magad légy!” volt a címe. József Attila versét és az akkori társadalmi állapotokat mutattuk be egy színjátékban, amit nem tudtunk máshol előadni, csak magunknak a laktanyában. Az egyik tiszt megnézte, híre ment, hogy éjszakánként próbálunk, de jóváhagyták. Mondom a többieknek, ezek szeretnek minket, vegyük fel filmre, hogy mások is megnézhessék!

Volt valakinek egy gépe, amivel 25 másodpercenként tudtuk rögzíteni, és amikor megmutattuk, benevezték a katonai filmfesztiválra. Persze, hogy ne bukjunk le, amiért titokban csináltuk, a főtörzsőrmester neve alatt futott. Egyszer csak jött a hír, hogy nyertünk…

Szóval még játszottam is az első saját filmemben, azaz filmünkben, hiszen az is közös alkotás volt.

– Akkor is eljátszott már a gondolattal, hogy egyszer rendezőként saját mozifilmet mutathat be?
– Az amatőr rendezőit addigra elvégeztem, mindenki mondta, hogy kijöhet ebből valami, pedig a mi családunkból ez nem látszott előre. Az egyik pap nagybátyámat, dr. Eperjes Ernőt Münchenig verték, a másik, Vajk Gyula prépost atya is börtönbe került. Édesapám a falunkban, Hegykőn a forradalmi bizottmány elnöke volt. Matematika-, fizika-, földrajz- és rajztanárként az állásából persze kirúgták. Én állandóan parodizáltam a tanárokat meg a híres embereket, de ha 18 éves koromban valaki azt mondja, hogy pár év múlva együtt játszhatok Sinkovits Imrével, Őze Lajossal, Kálmán Györggyel vagy Kállai Ferenccel, biztos nem hiszem el! Katonaként egy teljes havi zsoldomból vettem meg Latinovits Zoltántól a Ködszurkálót, kijegyzeteltem, néha előveszem. Az a jegyzetelés a mai napig érvényes.

– Milyen közeg vette körül a falujában?
– Nálunk a szocializmus alatt többen voltak a templomban, mint most! A trianoni határszélen, a Fertő tó partján éltünk, és amikor a nagybátyám kijött a börtönből, latinul ministráltam neki. Később persze jöttek a kételyek is, amikor érzékeltem a kettősséget, hogy otthon más tanítást kaptam, mint amit másoktól látok. Szerencsére azok a tanáraim, akik komolyan vették az életet, mind a szüleimhez hasonlítottak. Meg az anyai nagyapámhoz, akiről a nagybátyám azt mondta, hogy „a Pestát gyóntatni különös papi kegyelem”. Rokonnál nem szokás gyónni, de ő tudta, hogy az Istennél gyón attól még, hogy a sógora a gyóntató. Mindketten az Istenhez tartoznak, nála kell elszámolni.

– Téma volt a családban az, amiről a mostani filmje szól, vagyis a papok üldözése?
– Olyannyira, hogy még titkos találkozók is voltak nálunk, vagy mi mentünk el egy-egy kirándulás alkalmával olyan paphoz beszélgetni, akivel együtt ült a nagybátyám. Kikértem a jelentéseket, az egyik nagybátyámról 270 oldal volt, a másikról is közel 200. Mutattam édesapámnak a róla szóló anyagot, mire csak nevetett és ennyit mondott: „tudtam”. Mondom, mit tudtál, papa? „Azt, hogy ki volt.” „De honnan, ha fedőnevet használt?” „A helyesírási hibáiból.” Végül is az egész falut tanította…

– Ha jól tudom, felvetődött, hogy ön is egyházi hivatást választ…
– Szép katolikus hagyomány, hogy az elsőszülött fiút illik papnak felajánlani, engem fel is ajánlottak. Mocorgott is bennem valami, édesanyám mondta, hogy ez nem véletlen. Azt is mondta, hogy aki a véletlenre hivatkozik, az az ördög unokaöccse. De kamaszként észrevettem, hogy a másik nem – akit szintén az Isten teremtett – milyen szép! Ha görögkatolikus vagy református vagyok, valószínűleg most egy színésszel kevesebb van… A gyerekkori kereszténység, ha szabad így mondani, a fickósodás idején kicsorbult, később volt, hogy egy átmulatott éjszaka után mentem a Ferenciek terére gyónni. Liberális keresztény voltam, pedig ilyen nincs. Ahogy szocialista vagy nacionalista keresztény sincs. Az izmusok nem fedhetik el, szennyezhetik be az egyetemességet.

28 éve volt egy nagy lelki fordulatom, akkor mondtam a feleségemnek – aki apáca szeretett volna lenni –, hogy ha kirepülnek a gyerekek, engedjen el papnak. Erre azt mondja: „Ne akarj megszökni!” Ez olyan szép volt, hogy maradtam.

– A színészi és a papi hivatás között vannak azért átfedések, közös jellemzők.
– Ha jól csinálja az ember, mindkettő evangelizál. És mindkettő művészet. De minden hivatás lehet művészet! A szakmai fogások tanulhatók, más kérdés, hogy hivatássá is érik-e bennünk a képesség. Egy asztalosmester vagy egy bankár is lehet művész, ahogy egy pap vagy egy színész is tróger, akit közben művész úrnak szólítanak. Az igazi művészet mindig az igazságra irányul, az igazság fényében születik. A pályám során többször is utánam nyúlt a Jóisten. Az Eldorádóban véltem először hallani, aztán a színpadon, A nagybácsi álmában. Amikor kértem tőle valamit, és két hétre rá adott egy jelet, akkor fogtam fel a Miatyánk lényegét: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” „Veletek vagyok mindennap a világ végezetéig”, ez az életben a legnagyobb biztosíték. Senki nem tudja, mikor lépünk át abba a dimenzióba, ahonnan az életet kaptuk, de hogy erre készen álljunk, ahhoz az Isten nagy lehetőséget adott: a saját testét és vérét. A mindennapi kenyér nem csak egzisztenciális kérdés. 

Kép

Kép: Jónás Jácint

– Mondhatjuk, hogy a Magyar Passió megrendezéséhez talán jobban is kellett az emberi érettség, az élettapasztalat, mint pusztán a szakmai felkészültség?
– Mindegyik kellett. Ahhoz, hogy szakmailag ne herdáljam el az esélyt, meg kellett találnom az arányokat, de élveztem ezt a folyamatot. Igaz, kétszer voltam covidos, a második meggyötört, de talán onnan is jött utána a belső öröm, hogy ajándéknak fogtam fel, hogy egyáltalán dolgozhatok. Két nagy kísértése volt a filmnek, mindkettőt el akartam kerülni: azt is, hogy ÁVH-gyűlölő, és azt is, hogy egyházpátyolgató legyen. Bereményi Géza mondta, miután látta a hetedik forgatókönyvet: „Ez nem az én filmem, de ne feledd, a maga módján mindenkinek igaza van.” Ez nagyon fontos mondat volt, végig a lelki szemeim előtt lebegett. Szabó István szerint pedig a film egyik nagy erénye, hogy nem gyűlölködő. Talán jól kaptuk el az akkori mostot, pedig az ávósok még a ruháikat is eltüntették a rendszerváltáskor, úgyhogy mindent újra kellett gyártatnunk, mint egy kosztümös történelmi filmnél.

– Hogyan érezte magát a sportnyelven szólva játékos-edzői szerepben, vagyis egyszerre a kamera mindkét oldalán?
– Jól, mert nagyszerű alkotótársakat kaptam, és a technika is segített, hiszen ma már bármit egyből vissza lehet nézni, és a nyersanyagot sem pazaroljuk. Clint Eastwoodnak vagy Várkonyi tanár úrnak anno nehezebb dolga lehetett! A lényeg, hogy az ember merjen magával is olyan kritikus lenni, mint a kollégáival. Ha nem csinál belőle presztízsharcot, ez a kettős szerep jó belső kormányossá válhat. Összesen háromszor emeltem fel a hangom a forgatás alatt, mindháromszor bocsánatot is kértem a többiektől. Színésznek lenni kirakatibb állapot, mint a rendezőé, és nekem a színészlétemből fakadóan meg kellett tanulnom szerényen a háttérben maradni. Szívem szerint a végén azt sem írtam volna ki, hogy „rendezte: Eperjes Károly”.

Ingmar Bergman írta a naplójában a chartres-i katedrálisról, hogy nem ismerjük az építőit, de látjuk, hogy az Isten dicsőségére, az emberek lelki üdvére készült.

– A Jóisten azért vitte önt erre a pályára, hogy a filmjein keresztül üzenhessen?
– Talán igen. Legalábbis jó lenne. Nem feledem Szabó István szavait, miután látta a Magyar Passiót. A vetítésről vittem haza, és így köszönt el: „Azt hiszem, nagyon fogják szeretni ezt a filmet…” Ahogy kiszállt a kocsiból, visszafordulva még hozzátette: „…viseld el!” Nyilván a hozadékát és a hordalékát is. A gyermek megszületett, a szülő ilyenkor elgondolkodik: vajon mi lesz ebből a gyerekből? Kérem is a szülőket, tanárokat, papokat, a lelki élettel, ifjúsággal foglalkozókat, az érett fiatalokat, hogy ha méltónak tartják rá, ajánlják a filmet másoknak is. Ne miattam, hanem hogy közkinccsé váljon, ahogy a lengyeleknél Katyn. Mert 1950. június 8., a közel 12 ezer szerzetes kitelepítése a magyarországi katolikus intelligencia likvidálásának napja volt. 1956 is másképp alakulhatott volna, ha az utcákon hömpölygő tömegnek lettek volna szakrális vezetői, és az emberek igazi közösséggé formálódnak.

– A film külföldön Mercy címmel fut, ami annyit tesz: Irgalom. Ebben a szóban foglalható össze a fő mondanivalója?
– A Magyar Passió címben van egy kis vagancia is, hogy „na, mit csinált a Szamóca a Gibson bácsi Passiója után?”. De ez nemcsak a papok passiója, hanem az ÁVH-soké, a kulákoké, az egész országé, hiszen még Trianon emlékezete is benne van. A jövő nemzedéké is a kislány, Imelda karaktere által. A legmélyebb tartalma valóban az irgalom, a kegyelem lehet. A mai világban, amikor a modernizált klasszikus darabok és a zeneművek is az ösztönöket célozzák. Amikor vannak gondolatfogyasztók és érzelemfogyasztók, pedig a kettő harmóniáját kellene megélni. A történet fő szála a valóságban is megtörtént, egy bicskei pappal, Tabódy Istvánnal.

Az utolsó nagy jelenet hivatott érzékeltetni azt a sok szenvedést, amit nem lehetett részleteiben megmutatni, különben ember nem merte volna megnézni a filmet.

A legvégét már én képzeltem hozzá. Négy verzióm volt a lezárásra, végül Szabó Pista egy mondata döntött. Ő átengedte magán, hallgatott, majd ennyit mondott: „Szép… szép… Ha meg tudod csinálni, szép.” Hogy sikerült-e, arra Bereményi Géza utalt, amikor a végső változatot így nyugtázta: „Jól van, akkor ezt megúsztuk.” „Méltó hozzád…!!!” – üzente Faragó Tamás „Tonó”, Koltai Lajos „Sutyi” szavait pedig el sem merem mondani, oly nagy dicséretnek tűnnének. Azt viszont igen, hogy miután elköszöntünk egymástól a vetítés végén, visszajött, hogy még egyszer megölelhessen… 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>