Te milyen belső hangokra hallgatsz? – Küzdelem az önértékeléssel anorexia után

„Fenn a csúcson és lenn a völgyben is jártam már....”. Az eddigi csatáim és háborúim megvívása által megláttam önmagamat és a működésemet. Az anorexia számomra olyan fordulópont volt, amikor szembekerültem a valósnak vélt énemmel, és két oldalról láttam azt, aki vagyok. Egyik vállamon ott csücsült az anorexia kisördöge, a másikon pedig megjelent a tudatos oldalam, aki trambulinnak használva a vállamat jelezte, hogy nem jó hangot követek.

Hat év csak arról szólt, hogy erősítsem a tudatosságot, megismerjem, hogyan jelez felém. Mindennap tükröt tartott elém, ahol megmutatta az addigi személyiségem különböző részeit. Az utána következő két év megtanított egyfajta belső látásra. Érzékeltem azt, hogyan reagálok különböző helyzetekben, minden pillanatban figyeltem, mit vált ki belőlem az adott szituáció, és hogy arra miként válaszolok. Izgalmas és egyben tanulságos is volt ez az időszak. Nyolc éve voltam anorexiás, és ennyi időnek kellett eltelnie, hogy megértsem az érzékenységem forrásait egészen a gyökerekig mélyre ásva.

Amikor azt hittem, hogy most végre hátradőlhetek, elvégeztem a feladatot, levontam a következtetéseket, megerősödtem, és már tök jól vagyok, akkor egy újabb pofonba futottam bele. Ez nem más, mint a mindent felemésztő önbizalomhiány. Annyira az apróságokra fókuszáltam, hogy elkerülte a figyelmemet ez az óriási akadály, és egy újabb háború kellős közepén találtam magam, amikor azzal szembesültem, hogy nem lépek meg újabb fokokat a fejlődés lépcsőjén, nem állok ki magamért húzós helyzetekben. Egy szürke, elrontott kisegérnek érzem magam nagyobb tömegekben, aki, ha felszívódna, senkinek sem tűnne fel. És mindezt azért, mert félek. A felismerés ereje ledöntött az addig stabilnak gondolt lábaimról.

Az anorexia kisördöge a múlté már, készségesen átadta a helyét az önbizalomhiánynak.

Folyamatosan lökte nekem a dumát, hogy nulla vagyok. Itt kezdődött az igazi harc, mivel régi jó barátom, a tudatosság folyamatosan mutatta az apró jeleket, hogy ez korántsem igaz, nem látom a valóságot valósnak, hanem hallgatok a duruzsolásra. Aztán erre rögtön rákontrázott az önbizalomhiány mondván: „Ugyan már, nehogy megszólíts egy olyan embert, akivel előtte még nem beszéltél...” vagy „Ne dőlj be azoknak a szeretteidnek, akik büszkén mutogatják másoknak a képeidet, hiszen nekik az a dolguk, hogy azt mondják: szép, okos, csodás vagy, miközben te is tudod, hogy ez egy nagy kamu..”, illetve „Semmi esélyed nincs valóra váltani az álmaidat. Amit eddig elértél, azt bárki képes megcsinálni. Nem vagy más, mint egy a millió közül...”. Állandóan jött ezekkel a „bátorító” mondatokkal. És nem voltam felkészülve az erejére... Annyira nem, hogy az eddigi kapcsolatom a tudatossággal hirtelen megrekedt egy szinten, ahonnan nem tudtam tovább emelni. Sőt, nem is éreztem, hogy egyhelyben toporgok. Ezt a kapcsolatot arra fordítottam, hogy a segítségre szoruló anorexiásoknak, bulímiásoknak és testképzavarosoknak segítsek. Úgy éreztem, hogy minden pillanatban, amikor segítek másokon, egyre közelebb kerülök önmagamhoz is. Aztán rádöbbentem, hogy ez csak egy szinten igaz, hiszen újabb és újabb kockák kerültek helyükre a régi időkből, és egyre jobban megértettem, hogy miért kellett ez az egész csata az anorexiával, hiszen így tudok másokon is segíteni a saját példámból merítkezve.

Igen ám, csak közben elfelejtettem szembenézni, vagy inkább elmenekültem a jelen jeleitől.

Az anorexia megmutatta, hogy igazán makacs tudok lenni, illetve, ha valamit a fejembe veszek, akkor a kitartásommal sincs probléma. A gyógyuláshoz nagy bátorságot kellett merítenem. Manapság ezeket kombinálva vetem bele magam az újabb kihívásokba. Feszegetve a határaimat, olyanokba vágok, olyan dolgokat teszek meg, amiket eddig álmaimban sem mertem, miközben teremtem a belső egyensúlyomat ezekben a helyzetekben, és figyelem a változásokat. Van, amikor érzem, hogy nem is volt nehéz meglépni a következő fokot, csak épp eltakartam önmagam elől az utat. Viszont előfordul olyan is, hogy elesek. Ilyenkor leporolva magamat újabb mosollyal az arcomon és szeretettel a szívemben folytatom utamat.

Annyian észrevétlenül harcolnak a saját démonjaikkal. Észre sem vesszük, elsétálunk mellettük.

Nem beszélünk róla, mondván, hogy ciki, illetve egy irreális világba ez nem fér bele. Egy elképzelt tökéletesség él bennünk, amit, ha nem sikerül elérnünk, szenvedünk. Ostorozzuk magunkat éjt-nappallá téve. És itt szól bele a tudatosság oly csengő és biztató hangja: „Ha tudod, drága, nagyon mélyen, hogy irreális a kép a fejedben, akkor egy reális és kézzelfogható valóságban miért kínzod azt az egyedülálló és megismételhetetlen csodát, aki vagy? Egy fénylő reménysugárnak születtél, aki képes másokban is reményt, fényt és szeretetet gyújtani...”.

Ez a hang a felemelkedésünket szeretné, ha nagyon melós is, míg a másik belülről, némán üvöltve szétbombáz, elpusztít. Mindenkiben megvan ez az erő, és én hiszem, hogy mindenki egy-egy különálló csodás fényláng, aki eddig rossz hangra figyelt önmagában.