Az óra közepén lépek be a fülledt terembe, ahol Erzsike széles mosollyal fogad. Közben már kezdődik a következő szám, így gyorsan elvonulok a helyiség egyik végébe, onnan figyelem az eseményeket. Erzsike hihetetlen életkedvvel és játékossággal veti bele magát az izgalmas táncmozdulatokba, a vendégei pedig jól láthatóan élvezik a vidám zenét és koreográfiát.

Az egyik zumbázón „Erzsikével sportolok” feliratú póló van, innen sejtem, hogy az illető visszajáró vendég lehet.

Óra közben a felszabadult mosolyok és el-elejtett viccek mellett megmutatkozik Erzsike pedagógusi énje is. Azt már edzés után meséli nekem, hogy egyedi stílusát nem mindenki értékeli, mert a játékosság mellett megköveteli a gyakorlatok helyes kivitelezését is. Emellett nem engedi beszélgetni a vendégeit sportolás közben, mert az eltereli a fókuszt a lényegről: arról, hogy mindenki csak saját magára figyeljen.

„Már gyerekként is szerettem táncolni, csak nem mindig volt rá lehetőségem. Egy térdízületi gyulladás miatt kezdtem el balettozni 13 évesen, ezt két évig csináltam. Később néptáncra jártam, az testhezálló is lett volna, csak közben leérettségiztem, és mások lettek a prioritások. De akkoriban nem is volt divat, hogy egy fiatal lány eljárjon táncolni, főleg, ha már udvarlója volt. Aztán férjhez mentem, majd megszülettek a lányaim, így abbamaradt a tánc. Úgy éltem ki a mozgás iránti szeretetemet, hogy a gyerekeimet vittem el táncolni. Egyikből versenytáncos is lett” – meséli büszkén Erzsike.

Móni lánya hívta fel a figyelmét a zumbára még 2010-ben. Miután kipróbálta, annyira megszerette, hogy még abban az évben elvégezte az oktatói alapképzést, 61 évesen. 2011 januárjában Zumba Gold képzésen vett részt, amely kifejezetten az idősebb korosztálynak szól, alacsonyabb intenzitású és egyszerűbb mozdulatokat tartalmaz.

Erzsike gyors léptekkel haladt oktatói karrierje elején: februárban elindította első óráját, amelyen már első alkalommal 14-en vettek részt. Ez hatalmas löketet adott neki, és arra ösztökélte, hogy folytassa azt, amit elkezdett.

Most, 73 évesen is irigylésre méltó lendülettel és életkedvvel tartja az óráit. Pedig nem volt könnyű élete, fiatalon megjárta a poklok poklát.

„30 évesen egy banális baleset áldozata lettem. Az óvodában dolgoztam, és megszúrtam az ujjam egy gombostűvel. Ebből kaptam egy általános vérmérgezést, kétszer újraélesztettek, 16-szor műtöttek, később kaptam mellé még 16 operációt. Öt évig gyakorlatilag semmit nem tudtam csinálni. Akkor egy életre kiunatkoztam magam, s megfogadtam, ha rendbe jövök, többet nem lesznek haszontalanul eltöltött perceim” – emlékszik vissza Erzsike élete legnehezebb időszakára.

A rehabilitációs műtétek öt éven keresztül zajlottak, de kellett még öt év ahhoz, hogy lelkileg is összeszedje magát.

1991-ben Erzsike elvégezte az agykontrollképzést, amely rengeteget segített a felépülésében. Ezáltal ismerkedett meg a kineziológiával, amely ugyancsak gyógyítóan hatott rá. A zumbát is a kineziológia tágabb értelmezésének tekinti, hiszen minden izom, ín és általuk létrehozott mozdulat hat az egész testre. A mozgás rehabilitáló szerepére szerinte szükség van, különösen a 60 év felettieknek, akiknél már összegyűlnek a fizikai bajok. Erzsike ismeri a vendégei problémáit, így a Zumba Gold órája gyakran felér egy „terápiás gyógyító órával”, mivel személyre szabottan, kineziológusként is próbál nekik segíteni. Ez viszont nem jelenti azt, hogy megkímélné őket.

„Nem sajnálom meg az embereket, mert az nem sokat ér. Fontos, hogy megérezzék, van erejük, és sokkal többre képesek, mint amit elhisznek magukról. Ha kényelmesen, lelkesedés nélkül csinálják, akkor elvész a dolog lényege, húzóereje. Zumbaoktatóként komolyan veszem a gyakorlatok helyes végrehajtását is. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem mindenkinek tetszik, de tudomásul kell venni, hogy nálam a nevetés és a huncutkodás mellett vannak szabályok: óra közben nem beszélünk, vizet iszunk, nyújtáskor figyelünk és leülünk a földre” – mondja határozottan.

Erzsike hozzáállása sokat segít az időskorban igen hamar kialakuló kényelmesség leküzdésében, és az órákba csempészett csibészség is jó hatással van a klienseire.

Úgy látja, az évek előrehaladtával elalszik az emberekben a spontaneitás és a vidámságra, játékosságra való képesség, pedig szerinte ebben van az élet esszenciája.

Hozzáteszi, a vendégei egy nagyon kritikus neveltetésben részesülő korosztály tagjai, akiknek meg kell szokniuk, hogy ne ostorozzák magukat a tükörbe nézve. Nagyon alacsony az önértékelésük és önbecsülésük, ezen szeretne Erzsike változtatni.

Az idősek mozgásra motiválásáért Erzsike 2012-ben Sinkó Tamás-díjban részesült. Sőt, Magyarország legidősebb zumbaoktatóját nemzetközi szinten is ismerik, ugyanis 2019-ben Erzsikének lehetősége volt egy színpadon szerepelni a kolumbiai származású Beto Perezzel, a zumba alapítójával. „Riminiben egy nemzetközi zumbaeseményen vettem részt, amikor Beto felhívott maga mellé a színpadra. Egyszer csak rám mutatott, hogy menjek fel. Akkor még nem tudtam, hogy tudok nagyokat ugrani, pedig tudok! Egy számot táncoltunk együtt, ez nekem örök élmény, amiért nagyon hálás vagyok.”

Erzsike viszont nem a színpadra dolgozik, elmondása szerint az egy másik műfaj. Elsődleges célja, hogy közösséget építsen, értéket teremtsen és példát mutasson másoknak. Azt szeretné, ha a kortársai nem sajnáltatnák magukat, hanem megélnék az időskor szépségeit, úgy, hogy közben vigyáznak a testi-lelki egészségükre.

Állítja, annak, aki rendszeresen jár az órákra, rendeződik a vércukra, elkezd fogyni, de a legfontosabb gyógyítóerőnek mégis a vidámságot tartja. Azt mondja, jó látni, amikor a kliensei végre elengedik magukat.

„Erősségem a korom, ez a mi szlogenünk. Nagyon fontosnak tartom, hogy idősen is vigyázzunk a tartásunkra, ne roskadjunk össze, őrizzük meg az egészségünket, a memóriánkat, a mozgáskoordinációnkat. Ehhez szükséges napi szinten legalább egy órát aktívan sportolni. Ha pedig valaki mozgáskorlátozott, fáj a lába, a térde, és nem tud elmenni órára, semmi gond, részt vehet online edzéseken is” – mondja.

A zumbaórák mellett Erzsike többek között villámolvasást is tanít, és kéthetente körtáncot is tart. Tényleg nem unatkozik, ráadásul további céljai is vannak: elő szeretné venni újra a gitárt, ami a balesete után segített neki abban, hogy mozgásra bírja a béna ujját. Ugyanakkor szeretné népszerűbbé tenni a Székes Zumba Goldot, és bevonzani a férfiakat is az órára, mert a zumba nem csak a nőknek szól.

– Miklós, megtenné, hogy elvisz az ajtóig? – kérdezi tőlem a szomszéd bácsi. 
– Sajnos nem én irányítom a kocsit – válaszolom neki –, a fiam fejében vagyunk. Arra tudom csak mozdítani a kormányt, amerre ő akarja. Látja, most például gondolt egyet, és máris az autópályán haladunk…
A pénztáros néni sóhajt egyet. Látszik, hogy pár perce még a szalagnál ült, céges pólóban van, a kezében pirosan villog a vonalkód-leolvasó. 
– Annyit legalább tudunk, hogy közeledünk Budapesthez, vagy távolodunk tőle? – kérdezi gondterhelt arccal.

– Nehéz megmondani. A fiam fejében szerintem még nem létezik Budapest. Attól félek, az autópályának sem az a funkciója, hogy valahova eljussunk. 

– Akkor mégis mi értelme van az egésznek?
– Jó kérdés. Ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy semmi. Megyünk, haladunk, gurulunk, ennyi.
– Szerintem is hiába keresünk ok-okozati összefüggéseket – szólal meg a hátsó ülésen a kukás bácsi. – Van ebben tapasztalatom. A múltkor az egyik kis rosszcsont rám gondolt, mire egy vécécsészében találtam magam. Ahhoz viszonyítva ez a mostani helyzet nem is olyan rossz… 
– A zuhanyzásról hallott? Émelyítő bűz árad magából – förmed rá a pénztáros néni.
– Nem volt időm ruhát cserélni, ahogy látom magának sem. Persze azzal gondolom semmi problémája sincs, hogy hetente elviszik a szemetét. Akkor milyen bűz lenne a városban, ha csak úgy ott hagynánk a házak előtt… – morog a kukás bácsi.
– És akkor hogyan menekülünk ki ebből a bűzbarlangból? – kérdezi a pénztáros néni. 
– Sehogy. Várjuk, hogy másra gondoljon.
– Ne vicceljen Miklós, tudja merre lakunk, vigyen haza – méltatlankodik a szomszéd bácsi. – Ez azért mégse járj… – folytatná, de a mondat közepén hirtelen lecsuklik a feje.
– Meghalt? – kérdezi a kukás bácsi.
– Én hallom, hogy szuszog – nyugtatja meg a pénztáros néni, majd az ő feje is lecsuklik, és horkolni kezd.
A kukás bácsi előre hajol hozzám, és aggódva teszi fel a kérdést:
– Én is el fogok aludni?
– Valószínűleg. Épp altatás van, és azt soroljuk neki, hogy ki mindenki alszik. Előbb-utóbb el szoktunk érni a kukás bácsiig a felsorolásban.
Levegőt vesz, de már nincs ideje megszólalni. A pénztáros néni ölébe dől öntudatlanul. 
Van ebben valami meghitt, ahogy szinkronban horkolnak körülöttem. Ettől nekem is ásítanom kell. Annyi időm még marad, hogy félreálljak egy benzinkútnál, és leállítsam a motort, mielőtt engem is elnyom az álom. 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazin 2021. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Kiből lesz jó vitázó?

„Nem tudsz valakiből jó focistát faragni, ha nincs meg hozzá a tehetsége, így van ez a vitázással is” – kezdi Balázsy András, amikor arról kérdezem, mitől lesz jó vitázó valakiből. Emlékezőtehetség, gyors gondolkodás, deduktív és intuitív gondolkozáskészség, stratégiai érzék, szorgalom, elhivatottság, valamint egy jó felkészítő, aki megteremti az edzéslehetőségeket – ez mind a siker alapfeltétele. „Nem az a kérdés, mennyi idő alatt lesz valakiből jó vitázó, mert mindenképp sok tapasztalat kell, versenyre szükséges eljutni, hogy bárki elérje a világszínvonalat. A lányok ezt 10-12 verseny után produkálták is, utána lassul a fejlődési folyamat. Fontos lépés az is, hogy ráébredjenek, van min javítani: ez azt jelenti, hogy például ők maguk alkalmazzák azokat a technikákat, amelyeket más vitázó csapatoknál láttak. Mindig felírjuk, mit csináltunk rosszul, mit mondtak a bírók, a jó gyakorlatokat pedig elsajátítjuk” – magyarázza András, akit a lányok csak coachnak hívnak.

Két éve dolgoznak együtt ők hárman. András a megismerkedésükre így emlékszik: „Mindketten jelentkeztek a Milestone Intézet vitacsapatába.”

„Beszédet kellett mondaniuk egy bizonyos témában, s én beültem meghallgatni. Azonnal tudtam, hogy tehetségesek, és érdemes velük foglalkozni!”

Mint mondja, Lili és Julcsi határozottan világklasszis tehetségek, és még több is van bennük. „Beszédmódokat, struktúrákat tanítok nekik, kijavítom őket, amikor valamit rosszul csinálnak. A vitatémákat is átvesszük, amelyekből akár több száz is lehet” – magyarázza. Lili és Julcsi minden héten legalább egy úgynevezett coaching sessionön (értekezleten) vesz részt, ahol előzetes oktatást kapnak, és vitáznak is. Ezekre az alkalmakra cikkek, videók alapján készülnek fel. András az Egyesült Államokban, az egyetemen kezdett vitázni, később jogászként dolgozott a tengerentúlon. Amikor hazajött Magyarországra, jó ideig egyáltalán nem foglalkozott ezzel, végül három éve került a Milestone Intézethez úgynevezett debate coachnak, azaz vitatrénernek.

A vita és a vitatkozás nem ugyanaz

Mindkét lány tizenegyedikes budapesti gimnazista. Törőcsik Lili a Fazekas Mihály Gimnáziumba, míg Balázs Julianna a Karinthy Frigyes Kéttannyelvű Gimnáziumba jár. Mindketten gyakorolták a saját iskolájukban is a vitázást a Model United Nations keretein belül.

Az Egyesült Nemzetek Modelljében a diákok diplomaták és nagykövetek munkáját szimulálják egy ENSZ-konferencia mintájára.

Lili emellett az iskolai vitaklubot is vezeti. „Régebben nagyon szégyenlős, lámpalázas voltam, de közben nagyon szerettem fejben vitatkozni emberekkel, csak kimondani kevésbé mertem, amit gondoltam. Egyszer elmentem egy olyan táborba, ahol nyilvános beszédre tanítottak, ott kezdődött minden” – meséli Julcsi.

Másodszorra is győztek Oxfordban

A regionális elődöntők győzteseiből kialakuló száz csapat Oxfordban csap össze. A százból a legjobb nyolc jut tovább az Open (nyitott) kategóriában az elődöntőbe. Van egy English Second Language (ESL) döntő is négy nem anyanyelvi csapat részére. Ezeken felül pedig még egy Novice („kezdő”) döntő is, ide azok a diákok tartoznak, akiknek kevesebb mint egy év versenyvita-tapasztalatuk van, nyelvi kategóriától függetlenül. 2021-ben ezt a kezdő kategóriát nyerték meg a lányok, ami azért is nagy szó, mert a több száz regionális döntős csapatból a végén összesen három bajnok ünnepelhetett: az említett Open, ESL és Novice kategóriákban.

„Idén pedig minden szempontból a 8. helyet érdemeltük ki az Open kategóriában, holtversenyben egy másik csapattal, ezért feldobtak egy érmét a terem közepén. A sorsoláson nem mi nyertünk, ezért nem jutottunk be a 8 topcsapat közé, de mivel nem anyanyelvi, hanem ESL-csapat vagyunk, automatikusan bejutottunk az ESL-döntőbe, amit meg is nyertünk” – magyarázza Lili.

„Fantasztikus jelenet volt! Az Oxford Union Chamberben mindenki lélegzetvisszafojtva várta, ki jut tovább a száz csapatból, és akkor mondták, hogy van egy tökéletes döntetlen a nyolcadik Open-helyen. Mindkét csapat kiment a terem közepébe, megjelent a főbíró egy érmével, a többiek körbeállták őket, így vártuk, mi fog történni. Később tudtam meg, hogy a másik nyolcadik helyen álló csapatot az angol válogatott edzői készítették fel. Sajnos elvesztették a lányok az érmedobást, de nagyon profin kezet fogtak a másik csapattal, gratuláltak nekik. És így is bejutottak az ESL-döntőbe mint legerősebb ESL-csapat a legjobb nyolc Open-csapat után, és persze meg is nyerték” – folytatja András.

A százból csak a legjobb tizenkét csapat jutott be a döntőbe, ezek közül egyet Lili és Julcsi alkotott. Egymás után 2021-ben és 2022-ben is megnyerték a versenyt, csak két különböző kategóriában. Ez korábban soha egyetlen csapatnak sem sikerült.

Történelmi hagyományok

Az oxfordi verseny a brit parlamenti vita szabályain alapul. Minden egyes vitában négy kétszemélyes csapat vesz részt: kettő a kormányoldalt, kettő az ellenzéket képviseli. A csapatok 15 perc felkészülési időt kapnak, internetet nem használhatnak. „Meg akarják őrizni a verseny történelmi hagyományait, ami néha kisebb káoszba fullad, ugyanis minden egyes vitára az Oxford Union Chamberben hirdetik ki a tételmondatot, onnan viszont csak egy keskeny ajtó vezet ki. Kihirdetik a témát, utána megindul a visszaszámlálás, a felkészülési idő. De csak 6-7 perc alatt lehet kijutni, mert 250-300 ember indul meg egyszerre. Ezért a vitázók elkezdenek hangosan kiabálni egymáshoz, hogy már menetközben felkészüljenek. A lányoknak volt egy nagy előnyük: rajtuk kívül senki más nem beszélt magyarul, így valóban el tudták kezdeni hangosan a felkészülést” – avat be a részletekbe a coach.

Lili érvel, Julcsi összegez

A lányok, mint mondják, azért tudnak jól együttműködni, mert más az érdeklődési körük, mások az erősségeik. „Én elkezdek szenvedélyesen kiabálni” – mondja Lili nevetve – „Julcsi pedig nagyon strukturált módon, rendszerben gondolkodva teljesen szétszedi az ellenfelet” – folytatja komolyra fordítva a szót.

„Lili szokott először beszélni, én csak utána. Nagyon szépen fel tudja építeni az érveket, én egy kicsit összefoglalom őket, s összehasonlítom a másik csapat érveivel” – teszi hozzá a csapattársa.

S hogy kik hozzák meg a büntetőjoggal kapcsolatos szakpolitikai döntéseket: a politikusok vagy a téma szakértői? Erről kellett vitázniuk a lányoknak a döntőben – mindezt angolul, hiszen ez a nemzetközi verseny nyelve. Sokan magyarul is nehézségbe ütköznének, ha ilyesmiről kellene vitázniuk, ám nekik az angolul is tökéletesen megy, sőt talán még jobban.

„Ők elsősorban angolul tudnak vitázni, magyarul már nem biztos, hogy olyan könnyen menne nekik. Magyarul az ember néha belefeledkezik egy hosszú mondatba, s csak a legvégén tudja összerakni, az a mondat pontosan mit jelent. A második nyelvnél viszont az ember nem érzelmi szinten áll ahhoz, amit mond” – véli András. „Az angolnak egyszerűbb a szókincse is. Minden második nyelvben kisebb a szavak súlya, nekem például kevésbé stresszes több ember előtt kifejezni magam angolul, mint magyarul” – árulja el Lili. Julcsi szerint inkább csak nincs még gyakorlatuk a magyar nyelvű vitázásban. Az idei győzelem megerősítés nekik: a tavalyi nagyon váratlan volt, de másodjára már gondolták, hogy lehet esélyük. „Jó visszajelzés, hogy nem csak valami csoda folytán nyertünk tavaly” – hangsúlyozza.

Nem hasonlítható a politikai vitákhoz

Julcsit, aki kettejük közül az idősebb, leginkább a közgazdaságtan és a külpolitikai témák érdeklik. Közgázirányba szeretne majd továbbtanulni. Lili szereti, ha van egy konkrét társadalmi probléma, amelynek a megoldásáról kell vitázni. „Vannak olyan viták is, amikor nem általánosságban kell beszélni egy-egy témáról, hanem valakinek a szemszögéből: például az amerikai vagy az amerikai republikánus párt szemszögéből előadni a helyes lépést. Szerintem ettől sokkal érdekesebb lesz egy téma” – teszi hozzá. Ő még nem tudja pontosan, mivel szeretne foglalkozni a jövőben, de a közgazdaságtan, a politikatudomány és a filozófia is szóba jöhet.

Abban egyetértenek, hogy a versenyvita nagyon más, mint amit a politikában látunk.

 „A politikusok az érzelmekkel akarnak tömegeket megmozgatni. Lazán kihagynak logikai lépéseket, amit mi nem tehetünk meg. Nem magyaráznak meg dolgokat, mert az adott helyzetben nincs rá szükség, szóval nem összemérhető a kettő” – fogalmaz Lili. Példaképként a velük egykorú vitázó csapatokra tekintenek, akiknek a stratégiáját, stílusát próbálják ellesni. „A kínai meg a szingapúri csapatok, de a hollandok és az angolok is nagyon jók” – sorolják. A lányok most az augusztusi világbajnokságra készülnek, amelyet a világjárvány miatt az interneten, de a papírforma szerint Hollandiában rendeznek majd. Ez más formátum, mint a brit parlamenti vita, itt öt fős csapatok lesznek. A csapat három további tagja Vas Ádám, Veress Szabolcs és Jagos Péter. Lili és Julcsi tavaly is tagjai voltak ennek a nemzeti csapatnak, amelyet ebben az évben is Balázsy András készít fel. „Erre edzünk, és büszkék vagyunk rá, hogy Magyarországot képviselhetjük” – mondják. „Őszintén remélem, hogy sikeresek leszünk” – teszi hozzá András.

Az Oxford Schools története
A verseny több mint egy évszázados múlttal rendelkezik, a világ egyik legrégebbi vitatársasága, az 1823-ban alapított Oxford Union szervezi. Az Oxfordi Egyetem épületeiben a világ több híressége – filozófusok, professzorok, politikusok – vitáztak már. Mély tradíciója miatt hatalmas siker, nagy álom egy-egy versenyzőnek eljutni ide. A döntőt a legendás, bordó falairól és a brit alsóházat idéző berendezésről híres Oxford Union Debating Chamber nevű teremben rendezik. Járt már ott Winston Churchill, Bobby Kennedy, Ronald Reagan, Teréz anya és a dalai láma is...

Mi különbözteti meg a keleti harcművészeteket a többi sportágtól?

A ju-jitsu a szamurájok harcművészete. Nekik ugyanis ahhoz, hogy a mostoha életkörülmények között is boldoguljanak, ki kellett alakítaniuk egy olyan szellemiséget, amely szerint, ha valaki nem áll ki küzdeni, nem áll készen minden pillanatban a halálra, akkor elveszti a becsületét. A szamurájok kora leáldozott, de ma világszerte ismét virágoznak az ősi hagyományokon alapuló irányzatok. Ha helyesen alkalmazzák a ju-jitsu technikákat, akkor ez a harcművészet alkalmas sportra, utcai önvédelemre, életformaként, sőt bizonyos elemeit a rendvédelmi erőknél a kiképzés során is használják.

A laikusok számára is feltűnő, hogy a harcművészek előkelő, kifinomult mozdulatokkal hajtják végre a gyakorlatokat. Ez egy kemény sport, ugyanakkor a lágyság is jellemzi.

A ju-t (jelentése: lágyság) a következő szemléltető példával szoktam elmagyarázni a tanítványoknak. Mindenki látott már nádszálat. Ahogy jön a szél, a nád lehajlik, de, amikor a szél elvonul, a nád visszaáll a helyére. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy ha engem támadás ér, akkor a támadás erejét kihasználva védem meg magam.

Valójában ugyanazon az úton viszem tovább az energiát, ahonnan az jött felém, csak közben hozzáadok egy aprócska mozdulatot, vagy eltérítem egy kicsit, aminek a hatására a másik fél harcképtelenné válik.

Fontos, hogy ebben a szituációban védekezem, nem pedig támadok, csupán reagálok arra, ami engem ér. Persze ez csak egy bizonyos értelmezése a ju-jitsunak, sokféle felfogásban lehet még tanulni más mestereknél.

Keresztényként mitől tarthatnak azok a szülők, akik a keleti tanok miatt tartják távol a gyereküket a harcművészetektől?

Sajnos sokan tévesen a buddhista meditációval azonosítják az edzéseink elején és végén látott mokusót. A szülők könnyen hihetik azt, hogy ilyenkor egy másik hit alapjait adjuk át a gyerekeknek, de ez közel sincs így. Mi a mokuso közben csupán azokra a feladatokra fókuszálunk, amelyeket az edzés során végrehajtunk. Másképp fogalmazva: ez egy nagyon rövid meditáció, amellyel azt a sok stresszt, behatást, ami napközben ér bennünket, egy kicsit félretesszük azért, hogy arra tudjunk koncentrálni, ami majd az edzésen vár ránk. Hogyha ez sikerül, akkor mire vége az edzésnek, az ember az egész nap összegyűjtött jó és rossz élményeit elkezdi feldolgozni. Ennek hatására szellemileg felfrissülve megy ki a dojóból, az edzőteremből, amellett, hogy fizikailag is kifárasztotta magát, tehát a testének is jót tett. A vallás soha nem kerül szóba az edzésen. Nincs két egyforma mester sem, így minden tanítvány megtalálja a maga mesterét. Remélem, a mi dojónk olyan, ahol kevesebbet beszélnek annál, mint amennyi élmény éri a gyerekeket egy-egy edzésen.

Sajnos az elmúlt 50-60 évben a harcművészeteket túlmisztifikálták. A hollywoodi filmek a ju-jitsu népszerűsítésének ugyan jót tettek, hiszen egyre többen szeretnék követni ezt az utat, ám senkinek sem szabad olyat ígérni, ami valójában nincs benne a harcművészetekben.

Sikerül felfedezned létező technikákat a hollywoodi filmek akciójeleneteiben?

Persze, de azok csak a formai kivitelezésüket tekintve valósak. Például amikor már hatodik alkalommal ütik le az ellenfelet ugyanazzal a technikával, és a főhős vérző szájjal, a vállficamát fél perc alatt elfelejtve még mindig talpon van, akkor az nem életszerű, hanem hatásvadász. Ha valaki egy hollywoodi film megtekintése után kedvet kap a ju-jitsuhoz, és lejön a terembe, láthatja, hogy még a helyes állás kivitelezése is rengeteg munkát igényel. És akkor még nem beszéltünk a rúgásokról, ütésekről, vagy épp a bemutatott technikákról. A filmekben tehát szép kaszkadőrmunkákat és számítógépes technikákat láthatunk, de nem ez a valóság. A Mátrixban például rengeteg számítógépes jelenet van, ettől függetlenül technikailag szépen elkészítették a filmet. Egy küzdelmet már a második mozdulatnál be lehetne fejezni, ezekben a filmekben pedig még akár öt perc után is megy a csihi-puhi… Sok olyan mozdulat is van a Mátrix-filmekben, amiket lehetetlen megcsinálni, mert nem képes rájuk az emberi test. Keanu Reeves egyébként ju-jitsuzik, csakúgy, mint Jason Statham.

Kezdő tanítványodként az az érzésem, hogy a dojo, az edzőterem átvitt értelemben leképezheti akár az egész életet. Sőt amikor kilépünk belőle, akkor mintha egy nagyobb „dojóban” találnánk magunkat, ahol tudjuk alkalmazni azokat a fogásokat, amiket edzéseken már megtanultunk…

A sport általános hatása, hogy egészségesebbek leszünk tőle, fejlődik a mozgáskultúránk, megtanulunk küzdeni. Amivel mi, ju-jitsusok többet tudunk, az az, hogy megtanítjuk a gyerekeket, mit fogjanak fel kudarcként, mit pedig csak egy-egy állomásként, amin tovább kell lépniük, hogy aztán újra talpra állhassanak. A való életben is tudnak majd küzdeni, és ha nem megy valami, tudni fogják, hogy másként kell hozzáállni, mint előtte.

Tehát rugalmas gondolkodásmódra próbáljuk őket tanítani, és arra, hogy ha el is keserednek, utána rázzák meg magukat, és menjenek tovább!

Talán emiatt is sikeresek ennyire a versenyzőim…

Kép

Shihan Ziegler Csaba - Kép: aiki-jitsu.hu

Ki tudnál emelni valakit a tanítványaid közül, aki korábban elveszettebb volt, de az edzés hatására talpra tudott állni?

Volt, aki a kábítószer-függőségéből gyógyult ki, és volt, aki korábban öngyilkossági kísérletet követett el, de szerencsére nem sikerült neki. Ezek a legszélsőségesebb esetek, de úgy gondolom, hogy mindenkinek a saját útját kell bejárni, ami mindig nagy feladat. Az, hogy mindig van hová tartani és tartozni, mindenképp pozitív. Az önsajnálat ebből a szempontból nagyon rossz tanácsadó. A dojóban tehát mindenki másként járja be az utat, hogy végül eljusson ugyanoda. Teljesen mindegy, milyen messze van a cél, a tanítványok kitartó gyakorlással elérik, sőt akár át is ugorhatják majd azt.

Hogyan tudod kiszűrni a tehetségeket?

A gyerekeknek azt szoktam mondani, hogy mindegyikük egy-egy „beteljesületlen ígéret”. Bennük van az ígéret, amit tehetségnek is mondhatunk. Szerintem a helyes szülői megoldás az, hogy figyelem a gyereket, mi kell neki, mihez van érzéke.

Mindegy, mi az, csak csinálja, de ne váltogassa havonta a kedvenc sportját, mert ha valaki állandóan ugrál egyik hobbiról a másikra, akkor az rögzül benne, hogy nem kell kitartania semmiben. A kitartás az egyik legnagyobb erény, csakúgy, mint a hűség.

A harcművészetekre jellemző, hogy a hatásukat hosszú távon fejtik ki, egy év után még kevés eredményt látunk mindabból, amit belefektettek a tanítványok. Ha valaki két-három év után mondja azt, hogy neki nem fekszik a ju-jitsu, akkor arra azt mondom, hogy tényleg nem neki való, mert megpróbálta, és meg is bizonyosodott róla.

Magyarországon 2015 óta van jelen a fighting system – sport ju-jitsu versenyszám, amelyben több versenyződ is igen szép eredményeket ért el a közelmúltban…

Számomra kedves ez az összetettsége miatt legnehezebbnek tartott versenyszám, mivel ez áll legközelebb a mi tradicionális japán harcművészetünkhöz. Világszinten az élversenyzők körülbelül 70 százalékát Európa adja. Sok ügyes versenyző van itthon, a legeredményesebb csapat pillanatnyilag a miénk. 2015-ben alakult meg a Magyar Sport Ju-jitsu Szakszövetség – ekkor kezdtem el egy gyerekcsapattal dolgozni, és 2021-ben jutottunk el arra a szintre, hogy életkor szerint nevezhettünk nemzetközi versenyre, egyből egy világbajnokságra. Ezen a megmérettetésen Kopcsányi Máté U16-os korosztályban 5., Száraz Dániel 8. helyezett lett. Az Európa Kupát márciusban Magyarországon rendezték, ahol nyolc nevezéssel indultunk, és hét dobogós helyet szereztünk. A legnagyobb sikert április elején Krétán, az Európa-bajnokságon értük el, hiszen hét válogatott versenyzőnk közül hárman is pontszerző helyen végeztek, köztük Révhegyi Ervin, aki sporttörténelmet írva aranyérmesként hagyta el a görög szigetet!

Ha az európaiak ennyire sikeresek, hol vannak a japánok?

A japán harcművészetek bölcsőjében, Japánban az a tendencia figyelhető meg, hogy miközben a nyugatiak keletivé, a japánok inkább nyugativá akarnak válni, ezért ők a sport ju-jitsut nem becsülik sokra… Japánban rengeteg tradicionális harcművészetet gyakorló mester elszigetelten dolgozik, tudok olyan japán kardvívó stílusról, amelynek a mestere csak hét éve nyitotta meg az iskoláját a nyugatiak előtt. Az apjával ketten álltak bent a dojóban, majd az apa meghalt, és a fia maradt az egyetlen képviselője a stílusnak. Mára öt-hat országban jelen vannak a tanítványai, miközben egy 800 éves múlttal rendelkező iskoláról beszélünk…

Te hogyan indultál el annak idején a ju-jitsu útján?

Birkózással kezdtem a sportolást 9 éves koromban. Tíz évig edzettem jó edzők kezei alatt, mire rájöttem arra, hogy ha ütnek-rúgnak felém, azzal nem sok mindent tudok kezdeni. A katonaság befejezése után vitt le az egyik katonatársam az első ju-jitsu edzésemre.

38 éve sportolsz. Ezalatt egyszer sem érezted, hogy kiégtél?

Nem, mert mindig találok valami újat, amit még el kell sajátítanom.

A harcművészet gyakorlásának az az egyik alapfeltétele, hogy mindig jobbá kell válni.

Hála Istennek, aktív az én mesterem is, így mindig tudok tanulni. A napjaimat a fiatalok között töltöm, ami segít magamat is frissen tartani. Ez a titka a motivációm fenntartásának.

A Vakok Iskolájában (hivatalos nevén Vakok Óvodája, Általános Iskolája, Szakiskolája, Készségfejlesztő Iskolája, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménye, Kollégiuma és Gyermekotthona) fogyatékossággal élő fiatalok régóta tanulhatnak különböző szakmákat, például: szőnyegszövés, kosárfonás, fazekasság, számítógépes adatrögzítés.

Néhány éve az egyik munkatárs külföldön járva azt tapasztalta, hogy sérült fiatalok is részt vehettek olyan szakmai képzéseken, amelyek itthon eddig nem indultak. Javaslatára gondolkodni kezdtek az intézményben azon, milyen szakmákat lehetne oktatni – így esett a választás a gyorspékségi munkás és a konyhai kisegítő képzésekre.

Tarnai László, aki eredetileg cukrász, és Bíró Csaba, aki szintén vendéglátóipari végzettségű, még ugyanebben az évben beiratkozott egy pékképzésre, majd annak elvégzése után a Közép-Pesti Tankerületi Központ támogatásával beszerezték az oktatáshoz szükséges gépeket. Kialakították a tanműhelyt, és 2018 szeptemberében elindult az oktatás.

Az iskola nemcsak a látássérülteket, hanem más fogyatékossággal élő, tanulni vágyó „külsős” fiatalokat is befogad. Vannak köztük mozgássérültek, autisták, enyhe értelmi fogyatékosok.

Érdekesség, hogy a végzett diákok közül először éppen egy vak fiú, Kisfaludy Máté helyezkedett el a sütőiparban.

Amikor a műhelybe lépünk, a tanulók paprikás és pozsonyi kiflit, valamint kenyeret készítenek, nagy a sürgés-forgás, a diákok szinte egymás kezéből kapják ki a munkát. Miközben a srácok ügyességén ámulok, Tarnai László elmondja, a tanulók három napot vannak a műhelyben gyakorlaton, emellett szakmai elméleti és közismeretei képzést kapnak. A szakoktató siet leszögezni: a diákok nem a teljes pékképzést kapják meg, hanem úgynevezett gyorspékségi bizonyítványt szereznek, igaz, a gyakorlatban szinte ugyanazt tudják majd, mint a „valódi” pékek.

A tanmenet azt is tartalmazza, hogy a diákoknak részt kell venniük egy összefüggő kéthetes nyári gyakorlaton.

Az oktatók úgy vélték, hasznos lenne külső helyszíneken tölteni a gyakorlatot, hiszen az iskolai műhelytől eltérő környezet, a nagyobb volumen, a kínálat és a különböző géppark teljesen új kihívások elé állítják a fiatalokat.

A kézműves pékségekkel Csaba kereste a kooperáció lehetőségét, így került kapcsolatba az iskola Cseperkáló Józseffel alias Panelpékkel, illetve más pékségekkel és pékekkel. Rajtuk kívül hosszú távú együttműködést sikerült kialakítani a Bake my Day-jel, amely őrmezői üzemében és belvárosi pékségeiben régóta alkalmaz megváltozott munkaképességű dolgozókat.

Kép

Kép: Velkei Tamás

A külső helyszínekről mindig feltöltődve érkeznek vissza a tanulók. A teljesen vak Norbi például eleinte tartott a gyakorlattól, de a Bake my Day-ben hamar elmúltak az aggályai. Bár tudta, akad még tanulnivalója, izgalmasnak találta, hogy a tehetségét éles helyzetben is kipróbálhatta, meséli. Érdekes volt neki megtapasztalni, hogyan készülnek nagy volumenben a pékáruk.

Saját recepteket alkotnak

Egy külső szemlélőnek úgy tűnhet, a diákoknak nincs semmilyen egészségügyi problémája, ám hamar kiderül, ez csak a látszat, valójában remekül palástolják a fogyatékosságukat. Olyannyira, hogy profi pékeket is sikerült megtéveszteniük.

Takács Zoltán, a Bake My Day tulajdonosa például azt hitte, a legtöbb diák lát, mert olyan gyorsan járt a kezük.

Tulajdonképpen apró jelek árulkodnak csupán arról, hogy a tanulók többsége fogyatékossággal él. A 16 éves Diána például szemnyomásproblémával küzd, bal szemére egyáltalán nem lát, jobb szemére is csak szemüveggel, harminc százalékban. Ez azonban nem zavarja abban, hogy otthon is sütögessen, sőt amióta a kurzus hallgatója, szinte minden nap ezt teszi.

Szívesen kísérletezget, leginkább kalácsokkal próbálkozik, azt mondja, azért, mert a fonás az erőssége. Mostanában tizenkét tésztaszálból fon kalácsot, ami nem könnyű feladat. Szeret burgonyás, tepertős pogácsát is gyúrni, készít batyukat, buktákat. Akad olyan recept, amellyel még nem találkozott máshol: a kivis-banános kenyeret gyümölcskenyérformában süti ki. „Ez volt eddig a legsikeresebb termékem” – mondja büszkén.

Amióta az iskolába jár, nem vásárol boltban kenyeret, magának süt pékárut, mindig azt, amit éppen megkíván. Fontos számára az egészséges táplálkozás, ezért tésztáit általában kukoricaliszttel készíti. Ha sikeresen levizsgázik, szeretne pékséget nyitni, ahol olyan termékeket (is) árulna, amelyek receptúráját ő alkotja meg. Mostanában a kuglóf tésztájának átalakításán fáradozik, amelyből mandulás-kókuszos ízesítésűt tervez készíteni.

Nem látóként is képes ugyanarra, mint a látó pékek

A Baja melletti Tataházáról érkezett Jázmin, aki ideghártya-sorvadástól szenved. A Vakok Iskolájában előbb elvégezte a számítógépes adatrögzítő képzést, majd amikor elindult a pékiskola, beiratkozott oda is. Nem bánta meg, nagyon megtetszett neki, leginkább az, hogy nem kell egész nap számítógép előtt ülnie.

Szimpatikus számára az is, hogy a pék szakma lehetőséget biztosít a kreativitásra.

Kenyeret szeret a legjobban sütni, mert szerinte arra mindig szükség lesz, az emberek abból fogyasztanak a legtöbbet.

Amikor arról kérdezem, hogy törékeny lány létére miként bírja a nehéz szakmát, elmondja: neki és Vanesszának mint „falusi” lányoknak nem jelent gondot tésztát gyúrni, hiszen otthon szarvasmarhát tartanak, szalmabálát raknak, ezekhez a munkákhoz képest a pék szakma nem nehéz. És bár jobb szemére teljesen vak, és bal szemére is csupán tíz százalékban lát, otthon traktort is vezetett már, mert jól megtanulta használni a megmaradt látását.

Kép

Kép: Velkei Tamás

Jázmin mellett áll Vanessza, aki leveles tésztát hajtogat éppen. A rövidlátó lány Kecskemétről érkezett az iskolába, mert a gyenge látása miatt a helyi cukrászképzőbe nem tudták felvenni. Amikor öt éve a fővárosba költözött, az intézményben még nem volt pékképzés, ezért az informatikával próbálkozott, úgy vélte, abban a szakmában könnyebben el tud helyezkedni.
Amikor meghallotta, hogy pékeket is képeznek a jövőben, beiratkozott, hiszen ez rokon szakma a cukrászattal. Örül a döntésének, mert ebben a munkában megmutathatja a képességeit, a tésztával való foglalatoskodás egyébként is leköti a figyelmét. Azt tervezi, hogy a vizsga után hazaköltözik, és Kecskeméten nyit egy kis kézműves pékséget.

Bízik abban, hogy az emberek értékelik majd: nem látóként is képes ugyanarra, mint a látó pékek.

Egy másik asztalnál Norbert formáz tésztát, aki korábban is az iskola tanulója volt, két szakmát szerzett már, de amikor megtudta, hogy pék is lehetne, látta ebben a lehetőséget, hiszen régóta szeret a konyhában forgolódni. Norbi azt mondja, vakságának annyi hátrányát érzi, hogy lassabb a többieknél.

A tészták közül az omlósak a kedvencei, legjobban pogácsát szeret készíteni, mert kedveli a szerkezetét – amit esetében úgy kell érteni, hogy a kezével „látja” azt. Pedig eleinte annyira zavarta, hogy bele kell nyúlnia a tésztába, hogy kesztyűt viselt. Elkötelezettségére jellemző, hogy beszerzett magának egy „beszélő” mérleget. Kérésemre demonstrálja a működését: „79 gramm” – közli a szerkezet, amikor Norbi ráhelyezi a porcukrot.

Gyűjtés egy professzionális gépre

Az iskola igyekszik minél érdekesebbé tenni az oktatást, ezért meghívták Takács Zoltánt, a Bake my Day tulajdonos pékjét, hogy tartson bemutató előadásokat (Zoltán maga is gyengénlátó, +7,5 dioptriás kontaktlencsét visel). Lászlóék a mesterpék egyik látogatása során szembesültek vele, hogy az a dagasztógép, amelyet korábban beszereztek, nem a legcélszerűbb. A gép forgóspirálja ugyanis mindig csupán a dagasztócsésze ugyanazon részéhez ért oda, ezért nem mozgatta át rendesen a tésztát. Ez különösen a lágyabb tészták esetében volt zavaró. A húszperces dagasztás helyett a gépnek legalább háromnegyed órára volt szüksége ahhoz, hogy a tésztát megfelelő állagúra gyúrja.

Zoltánnak fordult meg a fejében: mi lenne, ha gyűjtést kezdeményeznének, és a befolyó adományokból vásárolnának a srácok oktatásához megfelelő gépeket, eszközöket.

Egy professzionális gép azonban nem olcsó – még úgy is rengeteg pénzre volt szükségük ehhez, hogy a forgalmazó, a Bako Index Kft. támogatta az ügyet. A gyűjtést mellé állt Nagy Ervin színművész is, aki közösségi oldalán hirdette a nemes célt, az ő közreműködésének (is) köszönhetően pár hét alatt összegyűlt a szükséges összeg, sőt több is. 

A felajánlásokból az iskola nemcsak dagasztógépet tudott vásárolni, hanem egy harminchat darabos tésztaosztógépet is. A szerkezet megkönnyíti a kalácsok, leveles tészták kiporciózását. A maradék összegből kisebb szerszámokat, mérlegeket fognak venni.

S hogy mi a távlati cél? Az iskola szeretné teljesíteni a HACCP-előírásokat, hogy egy kis büfét nyithassanak az intézményen belül, ahol beszerzési áron értékesíthetik majd a pékárut a pedagógusoknak és a szülőknek. A tanulók – ahogy eddig – továbbra is grátisz juthatnak hozzá a társaik készítette friss finomságokhoz.

Hogyan?

Erdőben természetvédelmi területen tilos gyűjteni, magánbirtok esetében engedélyeztetni kell, más esetekben 2 kg/fő/nap a felső határ. Városi területen az adott önkormányzat szabálya érvényes, de védett növényt semmilyen körülmények között nem szedhetünk. Fontos, hogy ne zsigereljük ki a természetet: ollóval vágjuk a növényt, úgy, hogy maradjon elegendő levél vagy virág a túléléséhez, a gyökerét pedig hagyjuk meg. A ritka fajokat ne bántsuk, rügyeket és hajtásokat csak az oldalhajtásról gyűjtsünk. A magunk védelmében pedig, csak a biztosan felismert, ehető, tiszta helyen élő növényt szedjük le.

Mit?

Kezdő gyűjtögetőknek talán azokkal a növényekkel érdemes próbálkozniuk, amelyeket eddig is ismertek – csak nem tudták, hogy ehető.

Ilyen például a pitypang (Taraxacun officinale) levele, amely igazi energiabomba: vasat, magnéziumot, cinket, A-, C- és D-vitamint tartalmaz. Érthető hát, hogy immunerősítő hatású, de serkenti a májműködést és az epetermelést is, illetve javítja az emésztést.

A csalán (Urtica dioica) szintén könnyen felismerhető (ha nem vagyunk benne biztosak, érintsük meg) és egészséges: vas van benne, vizelethajtó hatása miatt segít a méregtelenítésben.

A zamatos turbolyát (Anthriscus cerefolium) jellegzetes, ánizsos illatáról azonosíthatjuk. Erdőszélen, akácosban, gyomos területeken találhatunk rá, március elején bújnak elő a petrezselyemhez hasonlító levelei.

A komló (Humulus lupulus) szereti a nedves helyeket (pl. ártéri erdő, árokpart), de gyomnövényként a városban is megtalálhatjuk. Kúszó, más növényekre is felkapaszkodó növény, tobozvirágzatáról beazonosítható – enyhíti az emésztési panaszokat és a változókori problémákat, nyugtató- és altatószer. A friss komlótoboz érintése ugyanakkor bőrirritációt okoz, ezért gyűjtésekor érdemes kesztyűt húzni.

Mihez?

A 19. századi, illetve a 20. század első felében írt szakácskönyveinkben visszatérő szereplő a fűleves. (Tavasz- vagy egészségi leves néven is előfordul.) Nagyon egyszerű és rengeteg változatban készíthető, attól függően, hogy mink van hozzá. Egészen egyedi, mással össze nem hasonlítható ízű, hiszen mindegyik alkotóelemének saját, jellegzetes zamata van. Az alaprecept szerint vajas rántáson forgassunk át mindenféle zöldet, öntsük fel vízzel vagy alaplével, majd gyorsan forraljuk be (de semmiképp se főzzük szét). Savanyíthatjuk citromlével, dúsíthatjuk tejföllel, tejszínnel vagy kefirrel, beleüthetünk személyenként egy-egy tojássárgáját. Pirított zsemlével vagy kaláccsal tálalhatjuk – de adhatunk hozzá májat, sült húst, tojáslepényt, puliszkát is. S hogy pontosan miből is készül? Rézi néni könyve „e végre szedett, általánosan ismert tavaszi fűszeres füveket”, az 1864-es Magyar Gazdasszony „pórét, petrezselymet, spenótot, sóskát, zsázsát, turbolyát” ajánl bele, az 1938-as Nagyasszony „kaprot, petrezselymet, metélőhagymát, tárkonyt, kakukkfüvet, csombort, majorannát” ír a hozzávalók között. A fent említett vadnövények és pár már ismerős zöld keverékéből friss és egészséges tavaszköszöntő levest főzhetünk.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

1930-ban egy magas, szőke fiatal lány sétált be a New York Times párizsi irodájába. A kellemes amerikai akcentussal beszélő nő azzal a magabiztossággal volt megáldva, amellyel csak hazája szülöttei rendelkeznek. A 21 esztendős lány közölte az iroda brit vezetőjével, hogy ő a neves újság külföldi tudósítója kíván lenni. A férfi kinevette, és kiadta az útját, pedig a fiatal lány Martha Gellhorn volt. A tapasztalatlan Martha, amikor a visszautasítás után kilépett a párizsi épületből, még nem is sejthette, mi vár rá a következő évtizedekben. Azt sem tudhatta, hogy néhány éven belül egy bárban találkozni fog Ernest Hemingwayjel, akinek az alakja és az árnyéka végig fogja kísérni a pályáját.

Egy lány, aki mindig kilógott a tömegből

Martha Gellhorn 1908-ban született St. Louisban, George és Edna Gellhorn gyermekeként. Édesanyja neves nőjogi aktivista volt, édesapja pedig német születésű orvos. Martha három fiútestvérrel nőtt fel, egyik életrajzírója, Carl Rollyson a könyvében azt is leírja, hogy édesanyja gyakran magával vitte a kislányt tüntetésekre. Az életrajz szerint a lány idealizálta szülei házasságát: a gyönyörű Edna politikai aktivizmusa ellenére egy hagyományos, melegszívű édesanya volt, az apa pedig egy okos, a felesége iránt rajongó férfi.

Marthát önfejű, határozott, okos és nagy önbizalommal rendelkező lánynak írják le.

Bár a családjuk zsidó származású volt, az asszimilálódás jegyében a kislányt az „Etikus Társadalom” nevű vasárnapi iskolába járatták a szülei. Később, felnőttként sem fordult a vallás felé, viszont élete végéig védelmezte és támogatta írásaiban Izrael államát. Martha tinédzserként a kornak megfelelően táncestekre járt, de a sokat olvasó, a szülei által szofisztikált vitakultúrára nevelt lány kilógott a társai közül. Egyetemre a Bryn Mawr College-ba ment, amit Rollyson leírása szerint nem talált elég érdekesnek, ezért úgy döntött, inkább újságírói pályára lép.

Első kisebb amerikai sikerei után 21 esztendősen utazott el Párizsba. Bár a New York Times nem szerződtette, és egy ideig kénytelen volt az „éhező” újságírók életét élni, több neves lapnak, köztük a Vogue magazinnak is írhatott cikkeket. 1934-ben Amerikában kapta az első nagy feladatát, amikor egyike volt annak a 16 riporternek, akiket kiválasztottak arra, hogy a világgazdasági válság okozta nyomorról tudósítsanak egyenesen a Fehér Háznak. A látottak egy novellagyűjteményt ihlettek, amely 1936-ban jelent meg, és nagy sikert aratott. Ugyanebben az évben Martha egy családi vakáción, a floridai Key Westben egy bárban találkozott Ernest Hemingwayjel.

A nagy találkozás

Martha Gellhorn már túl volt élete első nagy csalódásán, amikor megismerkedett az íróval. Párizsban viszonya volt egy francia filozófussal, akihez hozzá szeretett volna menni, csak kiderült, hogy a férfi házas.

Hemingway is házas volt, amikor találkoztak, és minden szempontból az ellentéte lehetett az emancipált Martha férfiideáljának: ivott, vadászott, üldözte a nőket és a kalandot, legendát épített saját magából, és ha nem tudott írni, összeomlott, mély depresszióba esett.

Amikor Marthával találkozott, Hemingway már a Búcsú a fegyverektől ünnepelt írója volt. Sokat beszélgettek, és a Mrs. Hemingway című könyv szerint először az író vetette fel Marthának, hogy jó háborús tudósító lenne.

A férfi 1937-ben Spanyolországba utazott, hogy tudósítson a polgárháborúról, Martha pedig utánament. Elodie Barnes szerint, aki a házasságukról írt cikket, ekkor kezdődött a viszonyuk. A kapcsolat egy híres incidenssel indult: amikor Martha Madridba érkezett, elfoglalta a szobát, amelyet Hemingway vett ki a Hotel Floridában, másnap viszont arra ébredt, hogy a férfi bezárta az ajtót. Legnagyobb rémületére bombariadó kezdődött, és ő nem tudott kimenni a szobából. Ezt az epizódot később rossz ómennek érezte. Barnes leírja, hogy az elkövetkező két évben négyszer jártak ők ketten Spanyolországban.

A spanyol polgárháború alapozta meg Martha Gellhorn haditudósítói karrierjét. Martha a konfliktusokat az emberi oldalukról közelítette meg.

Az volt a filozófiája, hogy nem azokról akar írni, akik a döntéseket hozzák, hanem azokról, akik elszenvedik a döntések következményeit.

Spanyolországból a New Yorkernek és a Collier’s magazinnak tudósított.

Néhány év múlva Hemingway elvált, és Martha Gellhorn 1940-ben feleségül ment hozzá. Az író ekkor volt karrierje csúcsán, ekkor írta az Akiért a harang szól című könyvét is. Judith Mackrell női tudósítókról szóló könyvében leírja, hogy Martha minden barátjának azt mesélte, örül a házasságnak, úgy érezte, jó párt alkotnak Hemingwayjel. Erről árulkodnak Robert Capa 1941-ben készült fotói is a házaspárról, amikor együtt egy vadászaton vettek részt. A férfi egy alkalommal ezt írta Marthának: „Szeretlek, mert olyan hosszú a lábfejed, és mert ápolhatlak, ha beteg vagy, és azért is, mert te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha ismertem.” Az idillt azonban meg-megszakították az időnként kitörő veszekedések.

Kép

Martha Gellhorn és Ernest Hemingway - Kép: Profimédia - Red Dot

Martha nehezen viselte, hogy a saját könyvei elismertsége meg sem közelíti férje regényeinek sikerét. Fájdalmas vitát okozott köztük az is, hogy Hemingway nagyon szeretett volna egy kislányt a három fia után, de Martha nem volt hajlandó gyermeket vállalni.

1941-ben együtt utaztak Kínába, amely utazást később a nő „pokolinak” nevezett. 1943-ban Martha Londonba ment, hogy a háborúról tudósítson. Amikor hazatért Hemingwayhez, a férfi úgy érezte, elidegenedtek egymástól. Az író két korábbi házasságában megszokta, hogy a feleségei oda mentek, ahová vitte őket, hogy elviselték a nehéz természetét és időnkénti afférjait, majd végül mégis ő volt az, aki továbblépett. Martha nem követte őt, és sokszor nem is akart kompromisszumot kötni.

Hemingway ráadásul hullámzó természetű volt, tudott nagyon kedvesen és nagyon kegyetlenül is viselkedni. Egy veszekedés alkalmával például a következőt vágta Martha fejéhez: „Amikor már a férgek is végeztek veled, az én könyveimet még akkor is olvasni fogják”.

Kapcsolatuk hírhedt töréspontja 1944-ben következett be, amikor Hemingway elérte, hogy ő tudósíthasson a szövetségesek partraszállásáról annak a magazinnak, amelynek Martha dolgozott. Azonban a nő nagyon leleményes volt, ugyanis felkéredzkedett egy kórházhajóra, ahol bezárta magát a vécébe. Így amikor ő már a normandiai parton lépdelt, Hemingway még egy hajón hánykolódott Franciaország felé. Végül Martha volt az, aki közölte a férjével, hogy el akar válni. A válás aláírását követően soha többé nem találkoztak, s egyikük sem beszélt a nyilvánosság előtt a másikról.

„Több mint Hemingway szerelme”

A BBC World Service interjút készített Gellhorn második házasságából származó mostohafiával, aki elmondta, hogy Marthának egyfajta „gyűlölöm és szeretem” kapcsolata volt az első férjével. Mindig azt mondta, hogy „nem akarok Hemingwayről beszélni”, aztán mégis beszélt róla – mesélte a férfi.

Martha a válás után is folytatta a munkáját. Legmegrázóbb és talán leghíresebb tudósítását a dachaui koncentrációs tábor felszabadításáról küldte. Akkor még nem volt neve a holokausztnak, a pusztítást nem mérték fel a maga teljességében, de Martha leírása ma is megüti az olvasót. Ő, ellentétben a kor divatos nézetével, nem hitt abban, hogy objektíven le lehet írni az eseményeket.

Azt mondta, „senki nem lehet olyan agyhalott és kőszívű, hogy ne érintsék meg azok a dolgok, amiket lát”. Ezt a nézetét élete végig megtartotta.

Tudósított Vietnamból, Brazíliából és Izraelből is.

1954-ben kötött második házassága T.S. Matthews-zal, a Time szerkesztőjével szintén zátonyra futott. Carl Rollyson Martha életrajzában leírja: sok korábbi barátja elmondta neki, hogy a nő kegyetlen tudott lenni a kapcsolataiban, és ha megunta az embereket, szakított velük. Hemingway egyszer azt írta róla, hogy „M. nagyon szereti az emberiséget, de ki nem állhatja az embereket”. Martha Gellhorn élete végéig újabb és újabb ügyeket keresett magának, igazságot próbált szolgáltatni a „történelem áldozatainak”, azonban a magánéletében nem tudott igazságos lenni.

A mostohafia elmondta a BBC-nek, hogy Martha belül soha nem érezte magát öregnek, kivéve miután rákos lett. 1998-ban, 89 évesen altatókat vett be, és meghalt. Egész életében hiába akart kilépni Ernest Hemingway árnyékából, nem sikerült neki, a regényei soha nem lettek sikeresek. Ennek ellenére saját jogán is bekerült a 20. század ismert alakjai közé, hiszen ma az egyik leghíresebb haditudósítóként tartják számon.

Források:
Barnes, Elodie: Flint and Steel: The Tumultuous Marriage of Martha Gellhorn & Ernest Hemingway, https://www.literaryladiesguide.com/literary-musings/marriage-of-martha-gellhorn-ernest-hemingway/
BBC World Service, Witness: Martha Gellhorn, Spotify
Mackrell, Judith: Marriage Story: On the Volatile Relationship Between Martha Gellhorn and Ernest Hemingway, 2021, https://lithub.com/marriage-story-on-the-volatile-relationship-between-martha-gellhorn-and-ernest-hemingway/
Rollyson, Carl: Beautiful Exile: The Life of Martha Gellhorn, Google Books
Wood, Naomi: Mrs. Hemingway, Alexandra Könyvesház, 2014
https://www.theguardian.com/books/2013/mar/24/trouble-seen-martha-gellhorn-review
http://www.oldmagazinearticles.com/article-summary/war-correspondent-martha-gellhorn-at-dachau-death-camp

A természet iránti szenvedélyes rajongás Diáéknál családi örökség. „A szüleim egyike sem bakonyi: édesanyám rábaközi, apukám balatoni gyerek. Csornán találkoztak, ott volt édesapám katona, anyukámat pedig éppen előléptetni készültek a ruhagyárban, ahol dolgozott, de ők akkorra már beleszerettek egymásba és a Bakonyba. Amikor édesapám lehetőséget kapott, hogy nagyvadas területen dolgozzon vadőrként, megvettek egy öreg házat Bakonyszentkirályon. Sárga víz folyt a csapból, de a szerelem nagyobb volt” – meséli Dia.

Erdőóvodától a biológia érettségiig

Dia két fontos dolgot szívott magába a bakonyi levegővel: az élővilág iránti rajongást és a németet, ugyanis sok osztrák vadász fordult meg a környékükön. A cserfes kislány hamar szót értett velük, nyaralt is az egyik családnál. Középiskolásként a bölcsészettudomány érdekelte, órákat töltött a könyvek sűrűjében a Pápai Református Kollégium Gimnáziuma könyvtárában.

Lelkész szeretett volna lenni, de hiába imádkozott, nem kapta meg a pályához feltétlenül szükséges belső bizonyosságot, elhívást.

Jól is jött a pályaválasztás előtt az az egy év, ameddig önkéntes segítőként dolgozott Németországban, egy evangélikus erdőóvodában. A név becsapós, ez nem a faiskola valamely alintézménye, hanem olyan kisdedóvó, ahol heti több napot is a vadonban töltöttek a gyerekek. Dia könnyen beilleszkedett – óvodában neki is lombos fa volt a jele –, de egy-egy csendesebb pillanatban mindig a Bakony dombjai lebegtek a lelki szemei előtt.

Az egy év önkéntesség után turisztikai szakmenedzser szakra iratkozott be Sopronban, aztán megismerkedett valakivel, aki természetvédelmi mérnöknek tanult. Bár ez a szak már korábban is működött, ő akkor csodálkozott rá, hogy ilyesmi létezik, és mindenképpen el akarta azt is végezni. Azzal azonban csak a felvételijelentkezés beadásakor szembesült, hogy érettségiznie kell biológiából. Imádkozni kezdett: „Istenem, ha azt akarod, hogy ezzel a területtel foglalkozzak, akkor felvesznek. Ha nem, akkor ez nem az én utam”. Felvették. Ez a meghallgatott imádság azóta is erőforrása a nehézségek között – mert abból bizony volt bőven.

Az Alpokban is a Bakonyról mesélt

Dia több nemzeti parkban is megfordult tanulmányai során, és kezdettől fogva vonzotta az ökoturizmus témája, ami akkoriban még nem volt nagyon elterjedt Magyarországon. Kicsit furcsán is néztek rá, amiért két ilyen, látszólag össze nem illő képesítéssel próbált a magyarországi természetvédelem szigorúan zárt világában érvényesülni. Egy ideig úgy tűnt, nem is sikerül: számos helyre beadta a felvételijét, de sehonnan nem kapott pozitív választ, pedig elismerés és nagy érdeklődés fogadta a diplomamunkájában bemutatott kutatási területét. Azokban az években Tirolban dolgozott pincérnőként, de nem tudott kibújni a bőréből: minden vendégének a csodálatos magyar tájakról és borokról mesélt, és jobbnál jobb úti célokat írt fel nekik a blokkfüzetéből kitépett cetlikre.

„Volt, aki furcsán nézett rám, hogy miért mesélek lelkendezve az Alpok csúcsai között a Bakonyról, amelynek a legmagasabb pontja 709 méter. Mondtam neki, hogy a saját kicsinységemet, törékenységemet ott is meg tudom élni, ott is rá tudok csodálkozni a természet nagyságára.”

Persze nem csak az emlékeiben élt: tiroli túrázásai során csodálkozott rá, hogy él orchidea az Alpokban, és elkezdett német szakkönyveket vásárolni – akkor még nem is sejthette, milyen jó szolgálatot fognak tenni ezek a kötetek.

Gyere haza, fiatal!

Az is meglepetésként érte, amikor egyik gyakorlati helyéről, a Fertő-Hanság Nemzeti Parkból hívták, hogy jöjjön vissza hozzájuk dolgozni, mert szeretnék alkalmazni az Ökoturisztikai és -pedagógiai Osztályon, szerény bérezésért. Akkoriban több ezer eurót keresett, mégsem gondolkodott sokat a dolgon. „Ez 2013 tavasza volt, márciusban vízszintesen esett a hó. Emlékszem, akkoriban volt friss a jogosítványom, és amikor megérkeztem Mexikópusztára, átfutott előttem egy őzbak. Csak kapkodtam a levegőt – úgy éreztem, mintha engem üdvözölt volna.”

Kép

Kép: Tislér Diána

A következő időszak igazi aranykor volt: lelkes, elhivatott kollégákkal lakott a szolgálati lakásban, és éjjelük-nappaluk a természetben telt, nem lehetett őket leállítani. Illetve aranykor lett volna, ha nem kellett volna hétvégente az osztrák oldalon pincérkednie a megélhetéshez, így heti hét napot dolgozott. Nem is sokat teketóriázott, amikor lehetősége adódott bekapcsolódni egy osztrák túravezető-tanfolyamba, amelyet első magyarként végzett el. Aztán újabb év jött az osztrák vendéglátásban, mire megérett benne, hogy elindítja a saját vállalkozását, hogy élménytúrákat vezessen a Fertő-tájon, hogy minél többeknek megmutassa, amit vállalkozása szlogenjének választott: „A természet nem ismer határokat”.

A természet összeköt osztrákot és magyart

Ezt a kezdeményezését szintén sok értetlenkedés fogadta. „Emlékszem, az osztrák képzésen a nád ökoszisztémájáról volt szó, és egy vaktérképet kaptunk a vezetésen, amelyen nem volt rajta a magyar oldal. Gondolkoztam, hogy ez csak engem zavar-e, végül szóvá is tettem.

Az osztrák kollégák nem is értették, mi a problémám, pedig szerintem nagyon fontos, hogy a nádas egy ökoszisztéma, amely nem tudja, hogy osztrák vagy magyar nádas-e. A vasfüggönyt már régen lebontották, de a fejekben nagyon is áll még, ezért igyekszem az osztrákoknak mesélni a magyar történelemről, a magyaroknak meg az osztrákokról.

Ez sokakban megütközést kelt, nem tudják eldönteni, melyik oldalon állok. Pedig valójában az a botrányos, hogy oldalakban gondolkodunk, és nem látjuk, hogy ez a kultúrtáj közös kincsünk. Különbözőek vagyunk, de a természet összeköt minket.”

Kellemes séta helyett mély rácsodálkozás

A vállalkozás elmúlt öt évéből kettőt igencsak megterhelt a pandémia: Dia hulladékudvarban és food truck-on is dolgozott, hogy fenn tudja tartani magát és a vállalkozását, amelyben különös módon keveredik turisztikai, vendéglátós és természetvédelmi mérnöki tapasztalata, illetve az a régi, be nem teljesült vágya, hogy Istenről beszéljen az embereknek, és arról, hogy a teremtett világ részeiként felelősek vagyunk a tetteinkért, döntéseinkért. Jól meg is szokta lepni azokat a vendégeit, akik hozzá bejelentkezve csak egy kellemes sétára számítanak a Fertő-tó partján, mert sokkal többet kapnak ennél.

„A legtöbb vendég azt várja más túravezetéseken szerzett tapasztalatai alapján, hogy arról beszéljek, hány példány él az egyes fajokból a területen, de szerintem nem ez a fontos, nem ettől fogják megszeretni a természetet. Arra törekszem, hogy olyan összefüggéseket mutassak meg nekik, amiken elcsodálkoznak, és amelyek után máshogy gondolnak majd a természetre. Igen érzékeny játék, hogy ki mire vevő, ki mennyit bír el. A túráimon mindig elmondom, hogy az evolúció nem magyaráz meg mindent, ez csak a fele a történetnek. Ilyenkor tavasszal rendre előveszem a már rongyosra olvasott madárhatározómat – volt, hogy szóvá is tették, hogy hűha, a hölgyike nagyon sok túrát vezethetett már –, és megkérdezem, szerintük miért van az, hogy nincs két egyforma színű hím pajzsos cankó.

Nincs két egyforma ember sem, ettől csodálatos a teremtett világ, és ezért tartozunk érte nagy felelősséggel.

Engem a mai napig magával ragad, amikor látom felrebbenni a ludakat, és amikor megérzem, hogy a vendégeimet is megérinti, amit átélnek.”

Vannak nem várt következményei is egy-egy túrának: volt, aki az átéltek hatására számolta fel fővárosi lakását és költözött a Fertő-tájra. „Sőt, életre szóló barátságok köttetnek! Ilyenkor néha azt érzem, hogy én többet kapok, mint amennyit adok” – mondja Dia. Másokban remélhetőleg az is megmarad, hogy a természet védelme komplex dolog, és ezután jobban odafigyelnek arra, hogy helyi, szezonális, csomagolásmentes vagy újrahasznosítható csomagolású termékeket fogyasszanak. „Nagyon hiszek a személyes példamutatás erejében, ezért is rendeltem alá ennek az elhívásnak mindent. Sokan talán úgy gondolják, nem éri meg, hogy nincsen fix egzisztenciám, saját családom. Van viszont valamim, amit mindenkinek kívánok, amikor beszélgetünk: hogy megtalálja azt a célt, amely iránt igazi szenvedéllyel tud tenni, küzdeni.”

A szerelembe esés

A tojásdíszítés húsvétkor világszerte sok helyen és formában megjelenik. Magyarországon az egyik legelterjedtebb tojásdíszítési eljárás a viasszal való tojásírás, de ez a technika a környező országokra is jellemző. A módszer mindenhol ugyanaz, csak a díszek jellege különbözik, tájegységektől és népcsoportoktól függően. Ildikó egy véletlen találkozásnak köszönhetően ismerkedett meg a tojásírással, amelybe bele is szeretett.

„Egészen kicsi voltam, amikor anyukámmal gyanútlanul elsétáltunk egy húsvéti vásárra, ahol a hölgyek nemcsak árulták, de díszítették is a tojásokat. Ez nekem szerelem volt első látásra! Az egyik néni elmagyarázta, mit hogyan kell csinálni, mi pedig meg is vettük hozzá a szükséges eszközöket.

„Mivel még óvodás voltam, eleinte anyukám gyakorolta a technikát, én pedig csak álltam mellette, és mondtam neki, hogy: »Anyukám, ez most nem tetszik, mert görbe lett a vonal, légy szíves, csinálj másikat!«” – meséli nevetve.

Nagyon sokáig úgy nézett ki náluk a húsvét, hogy édesapja elment, vett száz tojást, s ezeket kifújta, így ő és az édesanyja vígan festegethettek rajtuk. Az első próbálkozásokkor Ildikónak is görbe lett a vonal, a minta sem lett szimmetrikus. Körülbelül 16 éves korában sikerült szép tojást készítenie. Ezt követően egyik alkotás követte a másikat, míg egyszer csak azon kapta magát, hogy már több száz díszített tojása van otthon. Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy jó lenne koncepciót adni ennek a tevékenységnek, olyat, amely a festésen is túlmutat. Így kezdett el különböző tájegységeket összegyűjteni, és helyi motívumokat feldolgozni.

A motívumok eredete

Ildikó nem sokkal később megtapasztalta, hogy sok minta évtizedeken, évszázadokon, sőt évezredeken keresztül is fenn tudott maradni. Elmondása szerint nem minden mintának és motívumnak lehet tudni a nevét vagy a jelentését, de azért akad jó néhány, amelyekről bővebb ismereteink vannak.

Azt például tudjuk, hogy a mai, magyarnak mondott tojásdíszek nagy része Erdélyből, a Gyimesekből származik. A minták nevét és a hozzájuk kapcsolódó jelentéstartalmakat is itt jegyezték fel.

Az innen származó egyik legelterjedtebb motívum a gereblyés minta, ez több országban előfordul.

A népi iparművész a tojásírás eredetéről is beszélt: „Mivel a hímes tojások húsvétra készülnek, a tojásdíszítést manapság a kereszténységhez társítják, miközben sokkal régebbi időkre vezethető vissza. Olyan díszeink, jelképeink is vannak, amelyek a kereszténység előtti időszakra utalnak. Az Ormánságban nagyon sok dobköteles minta van, ami a sámánok dobjára utal. A Gyimesekben pedig rengeteg a tenyeres, ujjas, kezes ábrázolás, és sokszor hat ujj jelenik meg a tojásokon. Ez a testi hiba a sámánok egyik különös ismertetőjele volt. A sámánok gyógyító funkciót láttak el, így ezek a minták is rontás-, baj- és betegségűzésre szolgálnak.”

Kép

Fekete Ildikó

A motívumok felkutatása nem kevés munkát igényel. Ildikó az elmúlt években igyekezett minél szélesebb körben mintagyűjtést végezni, de legtöbbször a véletlen hozta elé azokat a dolgokat, amelyeknek később utána tudott nézni. „Úgy kezdtem a kutatást, hogy elmentem különböző néprajzi múzeumok raktárába, és megnéztem, mijük van. Általában jól vezetik a leltárt, mégis sok mintánál hiányzik a gyűjtés helye. Ezek felkutatása komoly munka, ugyanakkor jó emlékezőtehetségre is szükség van hozzá, hogy az ember mondjuk két év múlva felismerje, hogy azt az adott motívumot már látta valahol, és hozzá tudja illeszteni a kirakós hiányzó darabjait. Engem az új információk mindig lázba hoznak, azoknak mindig utána kell járnom” – magyarázza.

Összefüggés a matematikával

Ildikó szakterülete a matematika, ezt végezte az egyetemen is, a tojásírással hobbiból foglalkozik.

Szerinte matematikai szempontból is érdekes ennek a két területnek az összekapcsolódása, hiszen tojásíráskor szögeket feleznek és tükröznek, különböző szimmetriákat, sokszögeket készítenek.

Így, hogy van egy kis matematikai rálátása, Ildikó úgy érzi, könnyebben át tudja adni az ismereteket egy olyan személynek, aki még sosem írt tojást. Jól el tudja magyarázni neki a kezdeti lépéseket, hogyan húzza a vonalakat, hogyan legyen szimmetrikus a minta, vagy hogyan készítsen el egy különlegesebb felosztást.

Arról, hogy a tojásíráshoz szükség van-e rajztudásra, a művész a következőképp vélekedik: „A tojások mintája nagyon sokszor nem igényli azt, hogy az ember kifejezetten jó rajztudással rendelkezzen. Vannak olyan tájegységek, ahol nem árt, ha az ember kicsit gyakorlottabb ebben, de például egy gyimesi minta elkészítése viszonylag egyszerű. Inkább térlátás vagy általános iskolás matematikai ismeret szükségeltetik, hogy a felosztásokat jól el tudjuk készíteni. Ha ez megvan, onnantól minden nagyon egyszerű.”

Hazai és külföldi sikerek

Ildikó a szüleit és a párját is megfertőzte a nem mindennapi szenvedélyével.

Édesanyja főzés közben segít be neki a tojásfestésbe, édesapja pedig már menedzserré avanzsált, mióta kiállításokra is járnak az alkotásokkal.

Apukája tervezte meg a tojásosvitrineket, és ő találta ki bennük a világítást. Ildikó párja az utazások során veszi át a festő szerepét, de olyan is van, hogy együtt kutatnak a múzeumban, ahol Ildikó kiválasztja a mintákat az archívumokból, a párja pedig fotózza ezeket.

Húsvét előtt nagy a pörgés Ildikónál: általában külföldi rendezvényekre jár – idén Franciaországban és az Egyesült Államokban tart előadásokat. Ebből a szempontból nagyon szerencsésnek tartja magát, mert olyan helyekre is el tud jutni, ahova amúgy nem biztos, hogy lenne lehetősége elutazni. A külföldi magyaroknak viszont nem csak húsvétkor tart workshopokat, ők az év bármely szakában szívesen festenek tojást.

Jó pár éve vannak önálló kiállításai is az ország több pontján. Szerencsére van annyi vitrinje és alkotása, hogy két tárlat is tud futni párhuzamosan. De külföldön is bemutatták már Ildikó munkáit: New Yorkban például nyolc hónapon keresztül tekinthették meg az érdeklődők a művész kiállítását. Amire kifejezetten büszke, az a Népművészet Ifjú Mestere címe, de a Junior Prima-díjnak is nagyon örül. Úgy érzi, amennyi elismerést ennyi idősen meg lehetett szerezni, azt ő mind megkapta.

Könyv és újabb célok

2019-ben jelent meg első könyve Viasszal írt üzenet címmel, amely a magyar, illetve a magyar nyelvterület hímes tojásaival foglalkozik. Ebben 15 tájegység kincsei és kapcsolódó szokásai találhatók – ezek között olyanok, amelyeket Ildikó kutatott fel először.

A könyv angol nyelven is megjelent, így a külföldi vásárlók is megismerkedhetnek a Kárpát-medence tojásdíszítésével. A tapasztalatok és a visszajelzések azt mutatják, hogy az amerikaiak, a kanadaiak és az új-zélandiak is szívesen készítenek magyar tojásokat, mivel számukra ez kuriózum.

A jövőbeli célok kapcsán Ildikó hangsúlyozta, hogy szeretne minél több tájegységet megismerni, és azokat megismertetni másokkal is. „Magyarországon nagyon kevés olyan írott anyag van, amely a hímes tojások készítésével foglalkozik, de azt tapasztaltam, hogy ez a környező országokban sincs másképp. Egyedül az ukránok példaértékűek ebben, számtalan könyv származik tőlük. Most a V4 országainak tojásait kezdtem el felkutatni, elkészíteni, ezeket az anyagokat szeretném bővíteni, emellett szeretnék további tanfolyamokat, előadásokat tartani itthon és külföldön” – mondja csillogó szemekkel a fiatal művész.

Fényes nappal, ragyogó tavaszban sétálunk be a Svábhegyi Csillagvizsgálóba, ahol csupa magyarországi „leg” vesz körül. Nemcsak itt található hazánk legnagyobb bemutató távcsöve, amelynek kupolájában akár ötven ember is elfér, de itt van az ország legnagyobb lencsés távcsöve is, körülöttünk pedig a legnagyobb hazai csillagászati intézet kutatószobái sorakoznak. Az itt dolgozó munkatársak a NASA-val és az Európai Űrügynökséggel is közösen végzik tevékenységüket. Az épületegyüttes fennállása centenáriumi éveit ünnepli, hiszen 1921-ben kezdődött a csillagda kialakítása, utolsó kupolája pedig 1928-ban készült el, és azóta is folyamatosan használatban van. 

A szikrázó napsütés és a tudósok napközbeni felbukkanása némileg zavarba ejtő, ezért első kérdésünk Kiss Áronhoz rögtön arra vonatkozik, lehet-e ilyenkor, nappal csillagászkodni.  

„Lehet nappal is megfigyeléseket végezni, hiszen vannak naptávcsöveink, amikkel kifejezetten akár a Nap felszínét, fotoszférát, napfoltokat vagy a naplángokkal tarkított naplégkört tudjuk vizsgálni” – magyarázza.  

Majd hozzáteszi: a Vénusz és a Merkúr a nappali égen is megfigyelhető. Mint megtudjuk, a csillagászat jelentős része ma már nem is annyira a távcső mellett töltött álmatlan éjszakákban merül ki, hiszen amióta száz megapixeles kamerák vagy gázzal hűtött spektrofotométerek rögzítik és továbbítják az információkat, azóta ezekből a nyers mérési adatokból laptop vagy nagykapacitású számítógépek mellett „csinálnak tudományt” – avat be Kiss Áron.  

Kép

Kiss Áron Kép: Velkei Tamás

Égbe írt idő 

Ittlétünk apropóját az időszámítás és a húsvét ünnepének kapcsolata adja. Kiss Áron két tudomány módszertana szerint is az égbe néz: csillagász munkája mellett baptista teológus, így remekül ismeri mind a csillagokra vonatkozó zsidó-keresztény hagyományt, mind pedig az ókori csillagászat történetét. Évezredeken keresztül a csillagok vizsgálata jelentette az időmérés alapját – avat be a kultúrtörténeti kezdetekbe, amikor a hónapok és évek ciklusainak mérése alapvető szükséglet volt a létfenntartásban: ezek határozták meg a mezőgazdasági termelés, a vetés és a betakarítás optimális idejét. 

Az ókori ember számára az évszakok, illetve az év különböző pontjainak meghatározása a Nap mozgása alapján vált lehetségessé, ehhez pedig ismerni kellett, hogy hogyan változik a napkelte helye a horizonton.  

„Napéjegyenlőségnél pont keleten kel és nyugaton nyugszik, a napéjegyenlőségtől a tél felé egyre inkább délkeletre tolódik, míg nyár felé egyre inkább északkeletre. Mindkét esetben van egy „átbukó pont”, amikor a nap a nyári napforduló idején a legészakibb ponton van, a téli napforduló idején pedig a legdélebbin. „Mindezek közel két-három napos pontossággal kitűzik az év két sarkát, így kész is van a szoláris évünk” – foglalja össze Kiss Áron. 

A szoláris évhez azonban a Hold járása alapján meghatározott holdhónapok tartoztak, amit bár folyamatosan korrigálni kellett, az ókori népek számára kivétel nélkül ez jelentette a hónapok beosztását. Nem csoda, hogy a keresztény húsvét előzményét jelentő ószövetségi ünnepek kezdő időpontja is holdnaptár szerint számolandó. 

Kiss Áronból előbújik a teológus, és magyarázni kezdi: az Ószövetségben a tavasz niszán hónapjával veszi kezdetét, ekkor van a tavaszi napéjegyenlőség is. A tavaszi napéjegyenlőség újholdja utáni 14. napon, tehát holdtöltekor ünnepelték pászka ünnepét, ami egy hétig tartott. Ettől számították pünkösdöt, a hetek ünnepét, ami hétszer hét nap a pászkához képest – innen ered görög neve, a pentekoszté szó is, amely az ötvenedik napra utal. A zsidóknál emellett ősszel volt egy másik ünnepsorozat, tisrí hónapban, az őszi napéjegyenlőség hónapjában. A hónap első újholdjától indult tisrí, ennek első napja volt újév, kilencedik napja pedig a Jom Kippur, az engesztelés ünnepe, tizenötödik napjától pedig a Szukkót, az egyhetes sátoros ünnep kezdődik. 

Kérdésünkre, miért alakulhatott úgy, hogy minden ókori kultúra holdnaptárban gondolkodott – vajon párhuzamos fejlődésről vagy átvételről van-e szó –, Kiss Áron szentírási idézettel válaszol.  

A Teremtés könyvében az áll, hogy megalkotta Isten a két nagy világítót – a nagyobbik világítót, hogy uralkodjék a nappalon, a kisebbik világítót, hogy uralkodjék az éjszakán – és a csillagokat. Az ég boltozatára helyezte őket, hogy világítsanak a földre, és legyenek meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek.  

Mint fogalmaz, a kinyilatkoztatás félreérthetetlenül jelzi: az égitestek arra szolgálnak, hogy segítsenek az embernek az időmérésben, annak profán és szakrális alkalmazásaival együtt. Előbbire példa, hogy az egyiptomiak a legfényesebb csillag, a Szíriusz hajnali égen való első megjelenéséből tudták a Nílus áradásának kezdetét, azt, hogy közel a termékeny iszapot hozó ár. A szakrális oldal ennél bonyolultabb, de ugyancsak elválaszthatatlan a csillagászattól. 

Kép

A Svábhegyi Csillagvizsgálóban található hazánk legnagyobb bemutató távcsöve Kép: Velkei Tamás

„Ma úgy gondolkodunk a csillagjóslásról és az asztrológiáról, mint valami tudományosan nem alátámasztható dolgokról, holott mindez az ókorban elválaszthatatlanul összefonódott a csillagászattal” – magyarázza Kiss Áron, fölidézve a legismertebb példát. Az ókori papság asztrológiai tudása nélkül ugyanis Jézus Krisztus születéséről is más hagyomány maradt volna fenn.  

A „háromkirályokként” számontartott káldeus mágusok ugyanis nagytudású csillagászok voltak, akik az objektív számításaik alapján biztosan tudták, hogy a Jupiter és Szaturnusz hármas együttállása új király érkezését jelzi, és el kell indulniuk Izrael földjére, hogy megkeressék a zsidó messiást.  

A titok nyitja abban áll: az asztrológusok sosem azt nézték, hogy mi van az égen, hanem hogy mi mozog az égen, és az mit jelenthet. A jövőről ugyanis a bolygók, a Nap és a Hold mozgása, együttállásai és az állatövi csillagképekben való tartózkodásuk alapján tájékozódtak. „Mindez gyakorlatilag egy égi óramű, a csillagászat pedig az égi óramű folyamatos figyelése” – összegez Kiss Áron, miközben a nagy kupolából a bemutató terembe érünk. 

Húsvét Kr. u. 33-ban  

Időszámításunk szerint 33-ban nagypénteken épp telihold volt, ma már tudhatjuk, hogy ez a nap április 3-ra esett. A keresztre feszítés éve nagy bizonyossággal állapítható meg: az evangéliumokból olvasható zsidó és római uralkodók, valamint a zsidó páska ünnepe egyszerre datálják az eseményt – ötvözi a két tudomány eredményeit Kiss Áron.  

Rögtön ki is derül, hogy a keresztény hagyomány, amely szerint Krisztus 33 évesen halt meg és támadt föl, Kiss Áron szerint téves, mert a csillagászat és a történettudomány módszerével mára azt valószínűsíthetjük, hogy Jézus születése időszámításunk kezdete előtt 7-ben volt.  

A megváltó tehát 39–40 évet töltött a földön. 

„Ha megnézzük a keresztre feszítés estéjét, láthatjuk a Szaturnuszt, amely épp delel” – mutatja a Stellariumon, hozzátéve, hogy a Szaturnuszról úgy tartották, az a „zsidók csillaga”. Abban az évben ráadásul niszán hónapja nem csak újholddal, hanem új Vénusszal is indult, újhold napjára esett az Esthajnalcsillag alsó együttállása. Az ilyenkor még láthatatlan bolygó húsvétvasárnap hajnalban tűnt fel először feltűnően és ragyogóan az égen. A Vénusznak kettős jelentése van: a Biblia néhol Luciferként utal rá, a Jelenések könyvének végén viszont Krisztus-szimbólumként. „Talán az sem véletlen, hogy épp a feltámadás hajnalán bukkant fel először ilyen fényesen” – folytatja Kiss Áron. 

Kép

Húsvéti égbolt Jézus idejében és most Kép: Velkei Tamás

Hit és tudomány 

Az égfigyelés mikéntjében is kapunk egy kis eligazítást: nyári időszámítás idején az éjjel egy órás állapotot érdemes figyelni, ez a legizgalmasabb, hiszen ilyenkor van legmélyebben a horizont alatt a Nap, és látszik a vele szemben lévő égterület. Húsvétvasárnap éjjel épp a Szűz delel, az a csillagkép, amelyben az őszpont van, vagyis az a csillagkép, amelyben a Nap az őszi napéjegyenlőség idején tartózkodik. Ellentéte a tavaszpont a Halakban. 

„A tavaszpont – magyarázza Kiss Áron – nagyon lassan vándorol csillagképről csillagképre, az asztrológusok pedig minden átlépést világkorszak-váltáshoz kötnek. Éppen Jézus születése idején, kétezer éve történt egy asztrológiai világkorszakváltás, amikor a Kos csillagképből átment a Nap tavaszpontja a Halak csillagképbe. Most pedig, kétezer évvel később kezd a Nap átmenni a Halak csillagképéből a Vízöntő csillagképbe. Hogy teljes legyen a kép: Kr. e. 4000-től 2000-ig a Bika csillagképben járt a Nap. Az asztrológusok úgy tudják, a Kos a harc, az erő, a foglalás, a területfoglalás tulajdonságait foglalja magába – talán nem véletlen, hogy a Krisztus előtti 2000 év épp a hullámzó nagybirodalmaknak korszaka volt. A Krisztus születésével kezdődő Halak egy »vizes« csillagkép, nem nehéz ebben keresztényként a keresztség, bemerítés szimbólumát látni” – folytatja. 

Az asztrológia és a kereszténység kapcsolata azonban nem ilyen egyértelmű. Már Mózes ötödik könyvében olvashatjuk (5Móz4,19): „Ha szemedet az égre emeled, és látod a napot, a holdat és a csillagokat, az ég egész seregét, ne tántorodj meg, ne borulj le azok előtt, és ne tiszteld azokat; mert azokat az ég alatt levő többi népnek hagyta meg Istened, az Úr”.  

Kiss Áron szerint az idézett szakasz azt jelenti, a zsidó nép számára a csillagokat tisztelni explicit bálványimádás, ez azonban nem ellentétes azzal, hogy az Úr más népek számára megengedte ugyanezt.  

A babiloni csillagászok megtalálhatják benne a jövendőt, a zsidók azonban csak az ő istenükhöz fordulhatnak a jövőt fürkésző kérdéseikkel. Szerinte ugyanakkor hívő emberként nem kell csodálkozunk azon, ha Isten elhelyezett volna valódi jeleket az égen, mint ahogy nem csodálkozhatunk a káldeus bölcseken sem, akik a csillagokból olvasták ki, mikor kell Betlehembe érniük, hogy hódolhassanak Jézus előtt.  

„Ma keresztény körökben sokan érzik úgy, hogy közel van Krisztus második eljövetele – folytatja –, ami nem lehetetlen, de tény, hogy kétezer éve folyamatosan napirenden van. Mindenesetre hívőként ez az egészséges hozzáállás” – mondja Kiss Áron, és búcsúzóul még hozzáteszi: egészséges úgy élni a földi életünket, hogy fél lábunk és teljes szívünk már a mennyben – ha úgy tetszik, az égben – van. 

Kiss Áron Keve (1983). Amatőr csillagász, kisgyerekkora óta érdekli a csillagászat, jelenleg a Magyar Csillagászat Nonprofit Kft. ügyvezetőjeként a Svábhegyi Csillagvizsgáló üzemeltetője. Elsőosztályosként már a Nap tömegét próbálta kiszámolni papíron, középiskolásként pedig tízemeletes házuk tetejéről vadászta éjszakánként a változócsillagokat. Az ELTE-n végzett biológusként, és ugyanitt doktorált 2018-ban. Emellett a Baptista Teológiai Akadémián teológus oklevelet szerzett.