– Nem volt lehetőséged felkészülni a veszteségre, mert nagyon hirtelen történt. 
– A gyakorlati részét tekintve ez valóban igaz, de a lelki részére úgy érzem, fel voltam készülve abban az értelemben, hogy

Jézus Krisztusban bíztam az addigi életem folyamán is, és ez a bizalom alapozta meg, hogy bármi drasztikus dolog történt az életemben, tudtam úgy látni, hogy Ő arról is tud. Ha pedig megengedte, akkor meg fogja adni az erőt az elhordozásához, mert azt is tudja, hogy nekem egyedül ez nem fog menni.

A másik kapaszkodóm az irodalom volt. Jánossal úgy gondolkodtunk erről, hogy a végső kérdésekhez nem tesz hozzá, nem ment meg, nem lehet az életedet a művészetre építeni – és ezt ma is ki merem mondani. Viszont ezzel együtt úgy gondolom, hogy azok az élethelyzetek, amelyeket regénykaraktereken vagy verseken keresztül éltem meg, az átszűrődő érzések, gondolatok, bár nem annyira kézzelfoghatóak, de mégiscsak hozzáadnak valamit az emberi tapasztalathoz – azok működésbe tudtak lépni. Úgy éreztem, hogy voltam már ilyen helyzetben. 

– Olvasóként ez picit más. Vagy mindig is mélyebben olvastál? 
– Azért nem annyira, hogy beleszerettem volna irodalmi hősökbe, de annyira mindenképpen, hogy akár a gyászt is ismerős érzésként tudtam azonosítani. Nagyon sok olyan szöveg van, főleg a kelet-európai regény- és novellairodalomban, amelyiket olvasva reménytelen, kilátástalan helyzetbe kell beleképzelnünk magunkat. Amikor minden elveszik – akkor mi marad? 

– Az első reakciód János halála után a hálaadás volt az életéért, az együtt töltött időért, a gyerekekért, az előző estéért – a szó nehéz és legnemesebb értelmében nem emberi válasz volt a halál tényére. 
– Erre nem is emlékeztem, csak amikor utólag szembesítettek vele. Általában nagyon valamilyennek szeretik látni az emberek a gyászt, mert egyszerűsíti a kommunikációt, ha nagyon kell sajnálni valakit, vagy ha lehet dicsérni az erejét. Egyik sem igaz önmagában, nagyon vegyes és sok érzelmet mozgató folyamat ez, és teljesen egyéni, hogy ki hol tart benne éppen, mikor lábal ki az egyik szakaszból és ér a másikba. Magamat úgy látom hitelesnek ebben a helyzetben, ha mindent megteszek azért, hogy az élet újra tudjon indulni. Ehhez kell mozgósítani az erőforrásokat. 

– A gyerekeitek számára hogyan fordítottad ezt a helyzetet? 
– Ez a legnehezebb része.

Folyamatosan emlegetjük apát – és én velük élem az ő gyászszakaszaikat is. Nagyon nehéz látni, ahogy egy kis lélek megrogyik. De tehetetlenségemben is azt gondolom, hogy Isten nem szórakozik vagy packázik a gyerekeimmel sem, és akármilyen nagy fájdalom ez, rábízom őket.

Azt nem kérdőjeleztem meg, hogy Isten jó – előfordulhatott volna, de nem történt meg. Közvetlenül a halála után nagyon fontos volt, hogy mindenhova jöjjenek velem, ahol megemlékeztek Jánosról, mert ezek elemelték a fizikai léttől az ő karakterét, igaz, kevésbé személyessé, viszont rituálét adtak az elengedéshez. Aztán adott ponton be kellett látnom, hogy ez már inkább felszaggatja a sebeket. Egy olyan családban, ahol nem maradt életmű, ott nem kell olyan gyakran szembesülni azzal a ténnyel, hogy valakit elvesztettünk – nálunk ez kézzelfoghatóan része a mindennapoknak is. 

– Az identitásuk része az apukájuk. Térey János utolsó könyve, a Boldogh-ház, ami a halála pillanatában kulcsrakész állapotban volt, kapaszkodót jelent a gyerekek számára? 
– Megoszlanak a vélemények arról, hogy mennyit dolgozott volna még vele, nagyjából 60%-os állapotban volt, de töredékességében is kiad egy egészet; nagyon rétegzetten dolgozza fel a családi kapcsolatokat, azt a miliőt és kulturális beágyazottságot, ahonnan János érkezett, és igen, hatalmas ajándékként, segítségként éltem meg, hogy meg tudom a gyerekeknek mutatni a családjukat az édesapjuk szemével. Ahogy János elment, elvesztettem vele minimum félkönyvtárnyi lexikont, mert az ő agya mindent pontosan rögzített: neveket, helyszíneket, de kapcsolatokat is. Ezek legalább ebben a körben visszakereshetőek lettek. Persze volt olyan családi történet, amit már nem tudott megírni.

Családi történetekről szólt az utolsó esténk is, János mesélt az egyik rokonáról, aki többször mindenét elvesztette, kétszer a teljes vagyonát, és onnan állt föl.

Próbáltam biztatóan visszafordítani magunkra, illetve Jánosra, aki akkor szürkébben látta a világot, hogy adjon erőt számára a családi identitás: minden mélységből újra lehet építkezni. 

– Ezt azóta is válaszolod neki minden nap az életetekkel. 
– Próbálom üzenni, hogy ne izguljon. A fiúknak tartást ad, hogy tudják, ki volt az apukájuk. A nagyobb fiam egyébként a nyáron kezdett naplóírásba, a kisebbik meséket írt, kukucskálós könyvet tervezett, ami különböző nézőpontokból egészen mást mutat. 

– Sokat meséltél nekik fejből? 
– Minden este más történettel kellett előállnom adott tematika és adott karakterek mentén. Ha utánaszámolunk, több ezer új mese született így... 

– Nem gondoltad, hogy le kellene írni? 
– Hála Istennek, nem.

Mindenkit figyelmeztetek is rá, hogy azért, mert tud mesélni a saját gyerekének, nem biztos, hogy könyvet kell írnia.

Inkább gyomlálom a gyerek­irodalom virágos kertjét (az Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrum vezetőjeként – a szerk.). 
Szeretem érteni, amit ésszel fel lehet fogni, és szeretem vizsgálni, hogy hol van az a határ, ahol a racionalitás már nem tud fogást találni egy művön. Annak idején a doktori dolgozatomat is kockázatelméletből írtam, ahol szintén ez foglalkozatott, hogy mi az, ami kiszámítható, és mi az, ami fölött már nincs uralmunk. Egy ideig vizsgálható, hogy hogyan működik a költői nyelv, és egzakt módon sokkal jobban le lehet írni, mint ahogy azt az átlagember gondolja, mert vannak nyelvi tények; de egy adott ponton túl már nem tudjuk, hogyan működik a jelentésképződés például. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Miért nem szereted az özvegy szót? 
– Azt nem szeretem, ami kulturálisan hozzátapad. Nagyon súlyos szó – nem mintha ne takarna súlyos dolgot, de van benne szereplehetőség, éppen csak azért, mert kötünk hozzá bizonyos viselkedésmódokat, gesztusokat, amelyek származhatnak akár művészeti alkotásokból is, neked is biztos rögtön beugrik a Hunyadi László siratása Madarász Viktortól vagy A kőszívű ember fiai. 

– Számodra mit jelent ez az állapot, és ettől a jelentésrétegtől való elszakadás? 
– Azt, hogy mindent újra kell gondolni. Meg kell vizsgálni, hogy mi az, ami maradt, amire lehet építkezni, mit akar Isten velünk, és föl kell nőni egy olyan élethelyzethez, amit nem választottam magamnak, és adott esetben a tulajdonságaim nem is tennének alkalmassá rá. 

– Azon gondolkodtam közben, hogy tudatosan nem hordtál-e fekete ruhát, csak a János halála körüli közvetlen megemlékezéseken. Miért döntöttél így? 
– Akkor is a jelenlévők kedvéért viseltem. Ugyanazért, amit a szó kapcsán elmondtam: nem szerettem volna semmilyen pózt felvenni – amivel nem azonosulok teljesen, az ne kapcsolódjon életem egyik meghatározó eseményéhez sem. Jánoshoz sem méltó, ha valami nem igaz; szerintem egy érzelmileg nagyon mélyen érintő helyzetben nincs helye a hamisságnak, és itt nem a fekete színre, hanem az elvárásnak való megfelelésre gondolok. El lehet ítélni, és nem is csodálkozom rajta, de nem szeretek kimenni a temetőbe, és nem tudom gondozni a sírt. Én a szövegeket gondozom, amikben ő ma is él. Számomra János nem a temetőben van. Tárgyalok a szövegeiről, rendezőkkel beszélgetek, levelezek különböző projektek vezetőivel, hogy milyen sorsa legyen a műveinek. 
János nagyon hiányzik ebből a világból. Leleplező ember volt – nyíltan, de humorral.

Kicsit olyan, mintha már csak féligazságokat mondhatnék, mert az ő véleménye, a felfogása mindig kiegészítette az enyémet. De ez fordítva is igaz volt.

Ad egy lendületet, hogy ezeket a gondolatokat és törekvéseket tovább lehet vinni, és ezekben újra együtt élhetek vele, de vannak olyan pontok, amikor elgondolkozom azon, hogy mennyire kell követnem valamit, amit örököltem. 

– Úgy érted, hogy ezzel kaptál egy feladatot, egy szerepet, és ez is határozott pályára állít, aminek azért folyamatosan meg kell felelni: Térey János szellemiségének kell megfelelned? 
– Nagyon érdekes volt, amikor levettem a jegygyűrűmet. Most jobban önmagam vagyok, mint a házasság utolsó szakaszában, mert kevésbé kell megfelelnem, annak, ami Ő – ez egy pont a gyászfolyamatban, amikor távolabb kerültem tőle. Talán azzal a képpel megfoghatóbb, hogy a köd egyre sűrűbb körülötte – de néha belehasít a valóságunkba. A buszon hallottam a hangosbemondót, ahogy az újraélesztés világnapját harsogja – nekem pedig ez fizikálisan nem sikerült, hiába próbáltam aznap reggel újraéleszteni. Annak ellenére, hogy a kardiológus szerint a sikerre nem is volt esélyem, ez a mai napig fáj. Szellemi értelemben viszont szeretném életben tartani. Ha megszólal egy sora mondjuk színpadról, és így lélegezni kezd, akkor annak az élethelyzetnek az örömében létezem, hogy megajándékozott vagyok, mert mégis él tovább. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. decemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

1977-ben érkeztek Erdélyből Texasba. Aligha kell kérdeznem, mi elől menekültek akkor…

Már 1975-ben, a Ceaușescu-éra csúcspontján elhatároztuk, hogy elhagyjuk Romániát, ahol a magyarok és más kisebbségek elleni elnyomás egyre súlyosabb méreteket öltött. Sosem bántuk meg a döntést, annak ellenére sem, hogy a családunk többi tagja otthon maradt. A saját országunkban, városunkban, házunkban mi lenézett, üldözött egyéneknek éreztük magunkat, itt viszont mára tiszteletbeli texasiakká váltunk, hiszen az ideérkezésünk óta sehol másutt nem éltünk. Az államon belül egyszer költöztünk: még ’82-ben Amarillóból a Dallas–Fort Worth régió egyik kisvárosába. Addigra már a fiunk is megszületett a kislányunk mellé, akit háromévesen hoztunk magunkkal.

Mennyire volt könnyű vagy nehéz – úgy sejtem, inkább utóbbi – az újrakezdés az USA-ban? 

Az ember fiatalon azt hiszi, felforgathatja az egész világot, úgyhogy bátran nekivágtunk, noha az első állomáshelyünkön saját magunkon kívül csak egyetlen magyar családot találtunk. De hálásak voltunk és vagyunk az amerikai államnak, a társadalomnak, amiért befogadott, itt sosem kérdezték, miért jöttünk, csak azt várták el, hogy törvénytisztelő, szorgalmas polgárok legyünk. Eleinte nehéz volt, mert hiányzott a család, az otthoni támogatás, nem volt telefon sem, csak levelezés útján tarthattuk a kapcsolatot.

De a magyarok a világ minden táján jól beolvadnak, amellett, hogy szeretik megőrizni az egyéniségüket, a nyelvüket, a szokásaikat, a nemzeti tudatukat, amíg a szemüket le nem hunyják.

Milyen területen sikerült elhelyezkedni, a család megélhetését biztosítani?

Én 25 évesen egyetemet kezdtem, amihez anyagi támogatást az állam nem adott, csak lehetőséget egy jobb, nyugalmasabb életre. A férjem eleve gépészmérnökként érkezett, s egy héten belül a helikoptergyárban kapott tervezőmérnöki munkát. Én otthon román–magyar fordító voltam a sajtóban, itt végül műszaki vonalon, a repülőgépgyárban helyezkedtem el laptervezőként. Jól fizető, biztonságos állásunk lett tehát, jó körülmények közt nevelhettük fel a gyerekeket. De ahhoz, hogy ne a vágóhídon vagy utcaseprőként kezdjük, az is kellett, hogy erős angoltudást hozzunk magunkkal.

Mennyi időbe telt a környéken magyarokra bukkanni, s velük közösséget építeni?

Hallottuk, hogy van magyar templom, a cisztercita apátságban már 1985 körül is minden hónap utolsó vasárnapján tartottak magyar misét. Ott kezdtünk el ismerkedni az 1950 előtt érkezettekkel, majd az ’56-os menekültekkel, szép lassan bekapcsolódtunk a magyar életbe. Az említett generációk szorosan összetartottak, hiszen ide nem jöttek milliószám az európai bevándorlók, keresnünk kellett egymás társaságát, hogy magyaros ízű napokat élvezhessünk. A ’80-es évek óta létezik a dallasi magyar klub, az általa szervezett programok is emlékeztettek arra, honnan jöttünk. Disznótoros vacsorákra, nemzeti ünnepekre, magyar filmvetítésre, egy-egy cigányzenekar fellépésére gondolok.

Idővel aztán ön is a közösség fontos szereplőjévé, összetartójává vált…

Önkéntesként kapcsolódtam be a munkába, hiszen nonprofit jelleggel működünk, a magyar kultúra fejlesztését szolgáljuk. Forth Worth Budapest testvérvárosa is lett, kölcsönösen rendezvényeket, kiállításokat szervezünk. Dallas és Fort Worth között úgy 30 mérföld a távolság, de ezt lefedik a kisvárosok, így a forgalom miatt nem könnyű kocsival megtenni. Ezért az egyik ünnepségünket az egyikhez, a másikat a másikhoz közel tartjuk.

Egész Texasban körülbelül 5 ezer aktív magyar van, Dallas környékén nagyjából 1500 családot tudok, akik hol erre, hol arra a rendezvényünkre eljárnak.

Jellemzően milyen rendezvényeket tartanak?

A három nagy nemzeti ünnepet az apátság magyar miséjével kötjük össze, a hozzájuk legközelebb eső vasárnapon tartjuk. Van egy hagyományos majálisunk szabadtéren, egy magyar család korábbi telkén, amely 15–20 fővel indult, ma 150–200-an is összejövünk. Piknikhangulatban, bográcsgulyást főzve, lángost sütve, egymás közt Dallas–Fort Worth focimeccset játszva. A nem messzi Austinban van egy Csárdás Hungarian Dancers tánccsoport, a repertoárjuk nemcsak magyar, hanem más közép-európai táncokból is áll, a vezetőik magyarok. Ők is közreműködnek az ünnepeinken. És legalább tíz éve szervezünk farsangi bulit, a gyerekek szórakoztatására jelmezversennyel, zenével, fellépőkkel.

A gyerekek körében különösen fontos, hogy tovább éljenek a magyar hagyományok…

Nekik, a 6–15 éveseknek idén először sikerült hétvégi cserkésztábort is tartanunk, az austini és a houstoni magyar szervezettel, a cserkészszövetséggel közösen, a Bethlen Gábor Alapítvány által is támogatva. Ezen nagyjából 40 gyermek jött össze. De alakult már a kicsikből „Tökmagok csoportja” is, akik a rendezvényeken magyar dalokat énekeltek, mindenki szeme és szíve ragyogott. A kétezres évektől kezdve ösztöndíjasokat is fogadunk – megosztva Austinnal és Houstonnal –, ők néptáncot is oktattak, és nyáron szombatonként ingyenes magyaróráink is vannak templomi tantermekben.

Mennyire változik generációról generációra a kiköltöző magyarok profilja?

Az elmúlt 5–10 évben érkezett fiataloknak nyilván mások már az értékeik, a szórakozási igényeik. Ők nem annyira a magyar hagyományokat keresik, mint inkább a magyar társaságot.

A klub is ennek megfelelően változtat a műsorain, tevékenységein, igyekszünk alkalmazkodni a változó igényekhez.

Miként viszonyulnak az amerikaiak a magyarokhoz?

A texasiak az amerikaiakon belül is külön csoportot alkotnak külön jellemzőkkel, ők a magyarokhoz nagyon kedvesek. Azt tartják rólunk, hogy amelyik magyarnak kétkezi mestersége van, az nagyon jó mester, aki pedig főiskolát, egyetemet végzett, az kiváló mérnök vagy egyéb szakember. Mi pedig értékeljük a nyitottságukat, amiért nem néznek le, nem éreztetik, hogy ne hozzájuk tartoznánk. Cserébe mi is szeretettel vagyunk feléjük, tiszteljük a szomszédokat, a kollégákat, megkínáljuk őket magyar ételekkel, megmutatjuk nekik a magyar szokásokat, ha kíváncsiak azokra.

Kép

Kép: Beluska Éva

Önök követték a ’80-as évek körül, éppen a kivándorlásuk után népszerűvé vált Dallas tévésorozatot?

Dolgoztunk és gyerekeket neveltünk, nem ültünk sokat a tévé előtt. Amikor otthon elindult a sorozat, s kezdtek jönni hozzánk a barátok, családtagok, mindenki kérte, hogy vigyük el a Southfork Ranch-re. Mi meg, akik itt éltünk, nem is hallottunk róla. Akkor kellett megkeresnem, miről van szó, aztán meg már túl sokat is láttuk élőben a vendégeinkkel. A tévét is miattuk kapcsoltuk át a Dallasra.

Önnek hiányzik bármi a régi otthonából, Erdélyből vagy akár Magyarországról?

A magyar nyelv hiányzik, ezért szeretnék még többet magyar körökben forogni, de itt lehetetlen. Ám a mai napig csak magyar ételeket főzünk, sosem álltunk át az amerikai vagy mexikói konyhára.

Rokonokkal, ismerősökkel szerencsére már online tudunk beszélgetni, sokkal nehezebb volt elviselni ezt a távoli életet a nyolcvanas, de még a kilencvenes években is. Ma mintha kisebbek lennének a távolságok, az óceánt is könnyebb átrepülni. Az az igazság, régen sokkal nehezebb volt külföldön élni, mint ma.

Meg tudja fogalmazni, mit jelent önnek a magyarsága az Egyesült Államokban?

Büszke vagyok rá még erdélyiként is, sőt lehet, hogy pont azért még jobban. Éltem magyarként Kolozsváron, Bukarestben és Amerikában. Örvendek, hogy sikerült megtartanunk a családban a magyar nyelvet, sőt a fiam az egyik unokámmal ma Budapesten él. Erdélyben anno nem volt szabad magyar zászlót kitenni, magyarul beszélni is sokszor csak a családban mertünk. Magyar vagy német nyelvű iskolából a román felsőoktatásba is nehezebb volt bekerülni. Úgyhogy mi talán még jobban megmaradtunk magyaroknak itt, Amerikában, mint ahogy tehettük volna az akkori hazánkban.

Ami a tanulókat és a pedagógusokat is érinti

1. A sajátos nevelésű igényű (SNI) tanulók integrált oktatásának sürgős megoldása
A különleges bánásmódot igénylő tanulókra nincsenek felkészítve az oktatás szereplői: sem a pedagógusok, sem a szülők, sem a többi diák. Ideális esetben ennek meg kellene történnie, mintaként és jó példaként lásd a Gyermekek Házát. Az nem integrálás, hogy belököm az SNI tanulót a közösségbe, aztán majd lesz valami, úgyis észreveszik, hogy ott van...

2. A tehetséges tanulók támogatása
Ma mintha a középszerűség lenne a cél. A rendszerből felfelé kilógó diákokra nincs kapacitás, a táblázatokban róluk nem kérdeznek. Ennek egyik következménye az egyházi iskolák és kis gimnáziumok válogatott gyerekanyaga, az esélyegyenlőség problémái. Hiszen már az ezekbe való bejutás szempontjából sincsenek egyenlő esélyek! Megoldás: biztosítani a tehetséges diákoknak az állami általános iskolákban a megfelelő tudásszint-magasságot, és akkor nem mennek el máshova. De hogyan? Kevesebb kötelező tananyagtartalom, több idő az egyéni fejlődési utakra. Több pedagóguskapacitás az ő támogatásukra.

3. A tantárgyi gondolkodás felszámolása, vagy legalább lazítása
Tantárgyi integráció: ne tantárgyakban, hanem tudásanyagban gondolkozzunk, a cél a komplexitás legyen.

Minden tanuló találja meg azt, ami őt érdekli – ehhez biztosítsunk egyéni tanulási utakat!

4. Koncentrált, alapozásra alkalmas tanterv, a sok felesleges tudásanyag eltávolításával
Így lenne idő a kompetenciafejlesztésre, az életszerű tudás átadására. Például felsőben alig van idő magyarból a helyesírás, a fogalmazás tanítására, gyakorlására.

5. A tanórák körülményeinek javítása
Legyen hely játszani a tanteremben, most ugyanis úgy ülnek a gyerekek, mint a heringek. Gurítható, átrendezhető bútorokra lenne szükség, hogy legyen hely elvonulni, vagy éppen összeülni. Nagyobb tantermeket kell kialakítani, és szükséges az udvar minden iskolának, mert a szabad levegő, a mozgás nagyon fontos. Egy jó udvari rohangálás, focizás, hangoskodás után sokkal jobban fog a gyerekagy, és a magatartási problémák előfordulása is jó eséllyel csökken.

6. Kisebb osztálylétszámok
Ma nem ritka a 32 fős első osztály, ami nonszensz a hatékony és eredményes, korszerű oktatás szempontjából. Visszautalnék az előző pontra is: az iskolákban a tantermek nem lettek nagyobbak, csak az osztálylétszámok.

7. Ne értékeljük jeggyel a készségtárgyakat!
A jegyekkel való értékelés gátolja a szabad önkifejezést, az érzelmek átdolgozását, amire a művészeteket használhatnánk az iskolában. Legyen az értékelés csak ennyi: „teljesítette”.

8. A tudásszint értékelésénél vessük el az ötfokú számskálát, legyen szöveges értékelés!

A szöveges osztályozás sokkal kifejezőbb, igaz, milliószor időigényesebb, mint egy számot leírni. Ehhez csökkenteni kellene a pedagógusterheket, hogy legyen idő a minőségi értékelésre.

9. A pedagógusok óraszámának csökkentésével lehetőség nyílna szakos helyettesítésre a kolléga betegsége esetén – vagyis a hiányzó matektanárt egy másik matektanár helyettesítené. Most erre legtöbbször nincs mód, mivel mindenki tele van órákkal. A nem szakos helyettesítés sokkal kevésbé hatékony oktatási szempontból.

10. Az iskolák korábbi egyéni arculatának visszaépítése – most szürkeség van, eltűntek a korábbi megkülönböztető jellemzők
Egy vidéki városban régebben pontosan lehetett tudni, hogy melyik iskolában milyen jellegű képzés zajlik, melyek az intézmény értékei. Ma mindegyik „egyforma” (pl. művészeti iskolák elcsatolása).

Ami közvetlenül a pedagógusokat érinti

11. A bérek emelése megkerülhetetlen
Versenyképes alapfizetés, plusz a kiemelkedő munka, innovációs tevékenység honorálása saját intézményi hatáskörben. Erre nem jelentenek megoldást a különféle pótlékok!

12. Legyen egységes és a mainál alacsonyabb a kötelező óraszám!
A 2011. évi CXC. törvény – köznevelési törvény – a teljes munkaidő 55–65 százalékában írja elő a neveléssel-oktatással lekötött időt. Ez a teljes állású pedagógus esetében heti 22–26 óra (korábban egységesen 22 óra volt). A munkáltató döntése szerint lehet az egyik pedagógusnak heti 26 megtartott órája, a másiknak 22, és ugyanannyi bért kapnak az elvégzett munkáért. Az is lehetséges, hogy az egyik iskolában 22 a kötelező óraszám, a másikban pedig 26 (például Budapesten gyakran 22, vidéken 26 – hiszen vidéken előbb érzékelhető a pedagógushiány, több munka jut egy pedagógusra, mivel kevesebben vannak).

A 22–26 óra per hét tehát nem egységes, sérti az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elvét, így feszültségforrást jelent.

13. A helyettesítések kifizetése
Az általános pedagógushiány és a járvány miatt az eseti helyettesítések is nagyobb megterhelést jelentenek az eddiginél, hiszen kevesebb munkaerőre jut az átlagosnál több helyettesítés. A törvény szerint az eseti helyettesítések a maximális kötelező munkaidő (26 tanítással töltött óra) terhére számolhatók el, de az órarendi ütközések miatt nem tud mindig az helyettesíteni, akinek kevesebb a heti óraszáma, hanem az megy be, akinek épp lyukasórája van. A 26 óra feletti eseti helyettesítéseket nem számolják el – a köznevelési törvény csak maximálja ezek lehetséges számát (napi 2, heti 6, évi 30 tanítási napban.) Ez megint az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elvet sérti.

14. Intézményenként önállóbb gazdálkodás, vagy legalább a költségvetési keretek ismerete
Nem tudjuk, mennyi pénz áll rendelkezésünkre egy évben például papír-írószer vásárlására, utaztatásra, felújításra, továbbképzések támogatására, így nem tudunk tervezni, és ez nagyon kiszolgáltatott helyzetet eredményez.

A székem első kerekei egy tompa puffanással földet érnek. Egy határozott mozdulattal újra megindulok… azaz megindulnék, de egy élesen csikorgó hang megállít.

A kerekesszékem borulásgátlója fennakadt a villamos padlóján, ahogyan a hátsó kerekek is. Se előre, se hátra nem tudok menni.

A másodperc töredéke alatt lejátszódik előttem a jelenet, hogy rám csukódik a villamos ajtaja, és elindul a szerelvény a székem hátuljával együtt. Pillanatokkal később már a síneken találom magam, és azon gondolkodom, mi lenne a jobb: a székben ragadni, vagy vállalni a zuhanást. Rémült képzelődésemből két fiatal nő ráz fel. Férfiakat meghazudtoló erővel emelik le a székem hátulját a villamosról, mit sem törődve a közel 200 kg-os súllyal. A megkönnyebbülés és a meghatottság könnyei csorognak az arcomon, a torkomon akadnak a szavak. Nagy nehezen kipréselek magamból egy köszönömöt, mély levegőket veszek, hogy megnyugodjak.
A fiatalabb nő hirtelen gúnyosan felnevet, és a hátunk mögött kifüggesztett plakátra mutat, amin a következő szöveg olvasható: „Egész Budát akadálymentesítjük nektek!” Szótlanul elmosolyodom, és arra gondolok, a balesetem előtt el sem tudtam volna képzelni, mit jelenthet néhány centiméternyi szintkülönbség. „Talán kezdhetnénk azzal is az akadálymentesítést, hogy átépítik ezeket a balesetveszélyes peronokat” – mondja az idősebb nő nem kis felháborodással a hangjában. „Bele se merek gondolni, mi történt volna, ha mi nem segítünk neked” – teszi hozzá. Vagy fel lehetne újítani az útburkolatot, hogy ne legyen annyi padka és repedés a járdákon, fűzi tovább a fiatalabb nő.
Ezen a ponton elkalandozik a figyelmem, csak fél füllel hallom, ahogy arról ötletelnek, hogyan tehetnénk szebbé és élhetőbbé a fővárost. Még akkor sem hagyják abba, amikor egy közeli kávézó teraszán leülünk, hogy igyunk valamit a nagy ijedtségre. Boldog vagyok, mert ez az élmény mindkettőjüknek megadta azt a kezdő lökést, ami nélkül szerintem nincs igazi fejlődés. Az ő fejükben már elindult az akadálymentesítés. 

Az írás Temesvári Orsi Építőkockák című sorozatában jelent meg, amelynek további részei itt olvashatóak.
„25 éves koromban egy majdnem végzetes balesetben nemcsak az egyik gerinccsigolyám törött szilánkosra, hanem az úgynevezett életem is. A csontokat fixálták, de a helyzet adta leckéket egyedül kell megtanulnom. Leckéket, amelyek tapasztalataira egy új életet építhetek.”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Üdítő italok

19. századi szakácskönyveink visszatérő szereplője a „májusi bor vagy tavaszi ital”. A Magyar Gazdasszonyban írt receptet már olvasni is csodálatos: „végy frissen szedett szagos mügét virágjában, néhány földi eper levelet, néhány tavaszi kankalint, öblítsd le friss vízzel és tedd tálba, s jó fehér borban hagyd benne negyed vagy fél óráig, hogy a bor a jó növény-illatot magába szívja. Szűrd le azután a bort fátyolszitán levesestálba, édesítsd meg törött czukorral és apríts bele narancsokat. Sokan a bort a növényeken hagyják és borral többször feltöltik, – mások fehér bor helyett fele vizet és fele jó vörösbort vesznek és czitromot is aprítanak bele vegyest narancsokkal.” Illatos, látványos, üdítő tavaszi ital, és mivel a szagos mügét (Galium odoratum) az álmatlanság, valamint emésztési zavarok kezelésére ajánlják, napjaink népbetegségeire is gyógyír lehet. Vigyázzunk ugyanakkor, hogy ne adagoljuk túl, mert szédülést okozhat.

Az italban szintén szereplő kankalin (Primula veris) nyákoldó, köptető hatású, csillapítja a fejfájást.

Ha nem kedveljük a gyógynövényes ízeket, esetleg nem tudjuk beszerezni ezeket a növényeket, még mindig ott van az akác (Robinia pseudoacacia) és az orgona (Syringa vulgaris). Ezeknél arra kell odafigyelni, hogy ne szennyezett helyről gyűjtsük és ne legyen rajtuk permet. Virágjukat szintén elkészíthetjük borba, esetleg vízbe áztatott italként. Vagy kipróbálhatjuk a Nagyasszony című lap 1937-es számában olvasható receptet: vegyünk bármilyen friss gyümölcsöt, kicsit törjük össze fakanállal, majd az így kinyomott levet és a gyümölcsöt tegyük pohárba, öntsük fel szódavízzel (ennek hiányában ásványvíz is jó). Ezt fűszerezhetjük akácvirággal vagy orgonával.

Ha sikerül sokat szednünk belőlük, le is száríthatjuk: télen teaként ihatjuk.

Különleges édességek – egyszerűen

A bodzaszörp és a palacsintatésztába mártott, majd kisütött bodza (ez 16. századi szakácskönyvünkben is szerepel) teljesen hétköznapi, az viszont ma már meglepőnek tűnhet, hogy az akác és az orgona is ehető. Felhasználásuk csupán a fantáziánktól függ, izgalmasan édeskés ízük rengeteg ételhez passzol. Áztathatjuk például ecetbe, pár napig (fehérborecetet érdemes használni), majd szűrjük le, és máris kész a különleges fűszerecet salátákhoz.

Cukorhoz is keverhetjük, így a sütemények gazdagodnak egy új ízzel. De ehetjük frissen is: megszórhatjuk vele frissen kent mézeskenyerünket, belekeverhetjük a palacsintatésztába, a tejberizsbe, a pudingba, a frissen vert tejszínhabba, vagy a gyümölcslekvárba – az orgona illik például a málna- és az eperlekvárhoz, vaníliás krémekhez pedig az akác ajánlható. Sőt, önmagukban is megállják helyüket, zselét, szörpöt, lekvárt főzhetünk belőlük.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Gyönyörű nyári délután volt, szikrázóan sütött a nap. A gondosan bepácolt hússzeletek sisteregve pirultak a grillrácson, kislányunk virágos ruhácskában paprikát ropogtatott, én pedig éppen kikaptam egy koktélparadicsomot a tálból. Idilli volt a hangulat. Aztán csörgött a férjem telefonja. Amint ránéztem, rögtön elment az étvágyam. Falfehér lett, láttam az arcán, hogy rossz hírt kapott, beszédfoszlányokból és rezdülésekből próbáltam kitalálni, hogy mi történhetett.

Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy „Mondd már, hogy mi van!”.  „Indulok” – mondta a férjem, aztán letette a telefont, és kapkodva összekészült.

„Mi történt?” – kérdeztem rémülten, erre elhadarta, hogy a pár utcával arrébb lakó idős rokona hívta, aki elesett a lakásban, és annyira megsérült, hogy csak elkúszni tudott a mobiljáért, lábra állni képtelen. A történet szerencsére nem végződött tragédiával, de azóta rendszeresen eszünkbe jut, hogy mi van, ha baj történik, a telefon messze van, és mi nem siethetünk azonnal szeretteink segítségére.

Sosem élt annyi idős egyedül, mint ma

A társadalom elöregedése nem csak a gyakran emlegetett nyugdíjkérdéssel függ össze, a jelenség magában hordozza az elmagányosodást is, ami egyre több idősnek okoz problémát. A többgenerációs együttélés idejében senki sem maradt magára az öregedés okozta problémákkal, mindenkinek elérhető volt az azonnali segítség. Mára ez az életforma szinte teljesen kikopott a társadalmunkból, kétmillió öregségi nyugdíjasból mintegy 750 ezren élnek egyedül hazánkban, akik probléma esetén nehezen, vagy egyáltalán nem kapnak azonnali segítséget.

Erre nyújthat megoldást az ingyenesen hozzáférhető Gondosóra program, amely egy országos jelzőrendszerre épül, és az a feladata, hogy az egyedül élő idősek azonnal és könnyen kapcsolatba léphessenek az általuk megjelölt kontaktszeméllyel.

Ennek kulcsa az a korszerű segélyhívó szerkezet, amelyhez országos lefedettségű távfelügyeleti és diszpécserszolgáltatás kapcsolódik.

A kormány által finanszírozott programmal a 65 év feletti, otthonukban élő magyar állampolgárok biztonságát és önálló életvitelük meghosszabbítását szeretnék biztosítani. Sokan kerülnek ugyanis azért szociális intézményekbe – annak ellenére, hogy nehezükre esik ez a döntés, és szívesebben maradnának otthon – mert attól tartanak, hogy egy hirtelen bekövetkező rosszullét vagy baleset esetén egyedül maradnak. A regisztráció néhány lépésben elvégezhető a program  honlapján. Csupán néhány adatot kellett megadnunk, majd értesítettek minket arról, hogy a gondosórát postára adták, pár nap múlva meg is érkezett a csomag. A készüléket azonnal beüzemeltük, a diszpécser pedig akkor is szólt nekünk telefonom, amikor észlelték, hogy itt az ideje feltenni a gondosórát töltőre.   

Hogyan működik a jelzőrendszer, és mire nem használható?

1. Ügyelni kell arra, hogy az eszköz mindig legyen feltöltve!

2. Segítségkérés esetén a bajban lévő felhasználó megnyomja a készülékén található gombot.

3. Az eszköz jelzést küld a diszpécserközpont felé.

4. A diszpécserközpont felveszi a kapcsolatot a felhasználóval, értékeli a helyzetet.

5. Kezdeményezi a segítségnyújtást, értesíti a megadott kontaktszemélyt.

6. Indokolt esetben a sürgősségi segélyhívó értesítése is megtörténhet.

7. Vészhelyzetben, ha lehetséges, továbbra is a 112-t szükséges hívni, mert a készülék nem riaszt közvetlenül orvost, hatóságot.

Erzsébet királyné főudvarmesterének is magyart, az erdélyi báró Nopcsa Ferencet nevezte ki. Az udvarhölgyei között szintén szép számmal akadtak magyar nemeskisasszonyok: Hunyady Karolina, Festetics Mária, Majláth Sarolta, Mikes Johanna, Sztáray Irma grófnők. Kísérete legismertebb és leghűségesebb magyar tagja azonban Ferenczy Ida volt.

A híres felolvasónő

Erzsébet császárné társalkodónőt keresett maga mellé, akivel a magyar nyelvet gyakorolhatja. A szigorú szabályokat mutatja, hogy nem választhatott akárkit, kapott egy listát csupa arisztokrata kisasszonyról, közülük szemelhette ki új társnőjét. Ám a névsor alján szerepelt egy köznemesi származású lány is, méghozzá idegen kézírással. Erzsébet az ő arcképét kérte, és végül őt is választotta, így került a kecskeméti Ferenczy Ida a bécsi udvarba. Sokan úgy vélték, Deák Ferenc közreműködésével került fel a neve a listára, de csak annyi bizonyos, hogy az intelligens és erős jellemű Ida a magyarok érdekeit képviselte, és az irántuk való szeretetet tovább táplálta a császárnéban.

Köznemesi származása miatt nem nevezhették ki udvarhölgynek, ezért felolvasónő lett.

Hivatalos megjelenésekre nem kísérhette el Erzsébetet, mégsem hanyagolható el a politikában betöltött szerepe, hiszen az 1860-as évek közepétől a bécsi udvar és a magyar politikusok között Ida is közvetítő szerepet játszott. Deák Ferenc és Andrássy Gyula gyakran neki írtak javaslatokkal és tanácsokkal teli leveleket, amelyeket ő továbbított a császárnénak.

A kiegyezés után a királyné még több magyart választott kíséretébe, Ida azonban továbbra is megmaradt bizalmasának, sőt igaz és hű barátnőjének. Nem ment férjhez, Erzsébetet haláláig szolgálta, majd az emlékének élt, és főszervezője lett az Erzsébet királyné Emlékmúzeumnak. Erzsébet szeretetéről tanúskodik, hogy végrendeletében hölgyei közül Idára hagyta a legmagasabb nyugdíjat, évi négyezer forintot és értékes ékszereket is. Káli-Rozmis Barbara Erzsébet királyné és a magyarok – Barátság vagy szerelem? című könyvében írja, hogy a királyné iratai rendezésével is a „minden titka tudóját” bízta meg, akit úgy emlegetett: „Ida a barátnőm!”.

Élet az aranykalitkában

Az udvarhölgyek állandó szolgálatot teljesítettek a császárnék és királynék mellett. Elkísérték őket hivatalos látogatásokra, egyházi ünnepségekre, udvari bálokra, privát utazásokra. Épp ezért az udvari etikett előírta, hogy udvarhölgy csak arisztokrata, hajadon nő lehet feddhetetlen származással és neveltetéssel. Ezek alapján azt hihetnénk, hogy az udvarhölgy egyetlen feladata a kísérgetés, a szórakoztatás volt társalkodónőként és gardedámként, valamint az, hogy szép „díszletként” ragyogjon drága ruhájában az ünnepi alkalmakkor.

Valójában azonban az udvarhölgyi munka igazi hivatás volt, járt érte fizetés, sőt végkielégítés és nyugdíjjárulék is.

Az életük nem mondható épp könnyűnek, hiszen nem rendelkezhettek szabadon az idejükkel, gyakran hajnalban kellett kelniük, és éjszakába nyúlóan fent voltak, ha esti eseményre kísérték a koronás főket. Ki voltak téve úrnőjük kívánságainak, szeszélyeinek és az udvar pletykáinak, intrikáinak. Ugyanakkor, ha jó kommunikációs készséggel és magas intelligenciával rendelkeztek, nagy befolyásra is szert tehettek, hiszen „tűzközelben voltak”: nemcsak a királyi családdal folytattak bizalmas beszélgetéseket, hanem személyesen megismerkedhettek az ország vezető politikusaival, katonáival is. Így az udvarhölgyi lét egyszerre volt nagy megtiszteltetés és áhított pálya, másrészt megerőltető hivatás, hiszen a kíséret tagjai beáldozták a magánéletüket, a környezetük lépten-nyomon figyelte és méricskélte minden mozdulatukat és mondatukat, mintha aranykalitkába zárt díszmadarak volnának.

Mérgező pletykák kereszttűzében

Festetics Mária grófnő anyagi okokból kényszerült az udvarhölgyi pályára, és Alcsúton, Klotild főhercegnő szolgálatában dolgozott, amikor kiderült, hogy Erzsébet királyné szeretné maga mellé venni. A grófnő először nem örült a megtisztelő ajánlatnak, mert kedvelte az akkori környezetét, és tartott az ellenséges bécsi udvartól. Deák Ferenc és Andrássy Gyula azonban biztatták, hogy vállalja el a feladatot, hiszen ezzel a magyarok ügyét is szolgálja és közvetítheti az udvarban. Mária nagyon szerette és tisztelte Deákot és Andrássyt, így hallgatott rájuk, és 1871-ben szolgálatba lépett udvarhölgyként Erzsébet királynénál. Napjairól nemcsak leveleiben mesélt rokonainak és barátainak, hanem naplót is vezetetett, amelyen keresztül mi is bepillanthatunk az udvarhölgyek életébe.

Amint megismerte királynéját, rögtön a szívébe zárta.

Nemcsak tisztelte, de szerette is, és folyamatosan védelmezte az udvarban ellene irányuló, rosszindulatú pletykákkal szemben. Gyors észjárású és határozott nő volt, aki bátran kiállt Erzsébet mellett, és a folyamatos intrikák között is meg tudta őrizni pozícióját.

Az udvar zárt közösségében azonban sokszor érezte magát magányosnak, és a királyné magyar kíséreteként őt is érték rosszindulatú megjegyzések és bántások.

„Szörnyen egyedül vagyok! Throckmortonnal (a főhercegnő nevelőnője – a szerk.) nem passzolunk. Másról sem tud beszélni folyton, mint hogy mi történt, mi nem történt (…). Nem vagyok hozzászokva a pletykálkodáshoz. Nálunk odahaza nem volt, nem értünk rá ilyesmire” – olvashatjuk a Festetics Mária grófnő naplójában, amely tavaly magyarul is megjelent.

Erzsébet királyné udvarhölgyei (archív fotók)

„…ez az egész általános magyar-szidás kezd igen terhemre lenni, érzem, hogy még egy csepp, és túlcsordul a pohár. (…) A féreg is felágaskodik a porban, ha megtapossák, nekem is elegem van az ellenségeskedésből. Nem tűröm ezt tovább, sem a császárné udvarhölgyeként, sem Festetics Máriaként. Itt az udvarban az a jelszó, hogy szidjuk a császárnét, ahol lehet. Ahová csak belépek, mást sem tesznek, mint faggatnak, és csípős megjegyzéseket tesznek rá, meg azt hajtogatják, mikor mit mondott vagy tett. Lehet, hogy az mind igaz is, de én még semmit sem tapasztaltam abból a sok ízléstelenségből, és nem tűröm, hogy a fülem hallatára leszólják, mert Ő az én úrnőm! Tegnap is, ahogy mentem a Burgtheaterba, rögtön pusmogni kezdett az összes öreg udvarhölgy, aztán elterpeszkedtek, hogy nekem ne jusson hely. (…) Tegnapelőtt meg azt pusmogták az Operában: »Ott jön Andrássy kémje!«.”

Szerelem helyett szolgálat

Festetics Mária mégis elviselte a sok ellenségeskedést, mert szerette a császárnét, és úgy érezte, kötelezettségei vannak vele szemben. Kettejük között bizalmas és igaz barátság alakult ki.

Mária még a szerelmet és a családalapítás lehetőségét is feláldozta, hogy Erzsébet mellett lehessen, az udvarhölgyeknek ugyanis hajadonoknak kellett maradniuk. Annak, aki férjhez ment, távoznia kellett a szolgálatból.

Mária többször is vívódott azon, hogy a családi életet, a férjet és gyermekeket válassza-e, vagy a szolgálatot. Volt is rá oka, mivel okos, melegszívű és szép nőként több férfiban is csodálatot keltett, és többször is szerelembe esett az évek során. 1873-ban például egy orosz herceg kérte meg a kezét, ám Mária a császárné mellett maradt. Néha azonban tépelődött, jól döntött-e:

„Nem volna-e jobb, ha saját otthonom lenne, ahelyett, hogy gyakran magányosan álmodozva töltsem az időmet, senkiért és semmiért? (…) Nem volna-e szép térdemen ringatni egy bájos gyermeket, és a nő egyetlen valódi boldogságával tölteni meg az időt? (…) Néha az a benyomásom, hogy fölösleges ez az életáldozat, és hogy mindent pótolhatna az érzés, hogy szeretnek! Ám amint rám pillant a császárné napfényként ragyogó mosolyával, úgy tetszik, a legnehezebb terhet is könnyű hordoznom.”

Kísérő a kolerakórházban

Pedig ez a szolgálat valóban nem volt könnyű. A hétköznapokon az udvarhölgyek intézték úrnőjük levelezését, és kísérgették őket a különböző programjaikra. Erzsébet mellett azonban ez néha egészen különleges utakat jelentett. Egy reggel például belépett Mária szobájába, és közölte, hogy meglátogatja a kolerakórházat. Udvarhölgyét nem akarta magával vinni és kitenni a halálos fertőzésveszélynek, de Mária nem tudta magára hagyni úrnőjét, és ragaszkodott hozzá, hogy elkíséri őt a kórházba. Együtt mentek végig a kórtermeken, és Erzsébetnek mindenkihez volt néhány vigasztaló szava.

Erzsébetről az is köztudott, hogy rengeteget utazott, Mária pedig a legkitartóbb útitársa volt külföldi útjain, megerőltető vonat- és hajóutakon, vadászatokon és többórás sétákon is. Az 1880-as évektől a királyné egyre hosszabb gyaloglásokat tett futólépésben, amelyre szintén kellett a kíséret. Gondoljuk csak el, milyen testi erőfeszítéssel járt szoros fűzőben, hosszú szoknyában, tűző napon vagy fagyos szélben három-négy vagy akár öt órán át gyalogolni!

Festetics Mária gyakran szenvedett ettől, és a naplójában panaszkodott, hogy még mínusz tíz fokban is gyalogolnia kellett.

Kitartása és hűsége azonban meghozta a gyümölcsét. Nemcsak szilárd pozíciót vívott ki magának a bécsi udvarban, de egyre nagyobb befolyásra is szert tett. A királyné bízott benne, kikérte a véleményét, és meghallgatta a tanácsait, sőt még Ferenc József is a szívébe zárta őt.

Kik voltak a palotahölgyek?

A palotahölgyek is a magyar udvartartáshoz tartoztak, ám az udvarhölgyekkel ellentétben ők férjes asszonyok is lehettek. Az előkelő családfa és az arisztokrata ősök azonban itt is beugrónak számítottak. A palotahölgyi kinevezés óriási megtiszteltetést jelentett, hiszen azok, akik megkapták, részt vehettek az udvari ünnepségeken, bálokon, beszélgethettek Erzsébet királynéval (aki 1866-tól már magyarul társalgott velük), illetve meghívást kaphattak az udvari díszebédekre és vacsorákra. A királyné öltözködése, tevékenységei mintaként szolgáltak számukra. Erzsébet több jótékony intézmény védnöke is volt Magyarországon, és a palotahölgyek is számos egylet vezetőiként és tagjaiként segítették a rászorulókat. Jótékonysági programokat: hangversenyeket, bálokat, vásárokat szerveztek és tartottak. A királyné angol mintára rendezett falkavadászataira is meghívást kaptak, amelyeken sokszor Sisi lovaglókosztümjének másában vettek részt. Híres frizuráit is szívesen másolták, több olyan fotó is készült róluk, amelyeken Erzsébet hajfonataihoz hasonlót viseltek.

A miniszterelnök felesége

Erzsébet magyar palotahölgyei közé a legelőkelőbb családok nőtagjai kerülhettek be, mint az Andrássy, Cziráky, Esterházy, Fáy, Festetics, Hunyady, Károlyi, Zichy, Szapáry, Széchenyi és Teleki családok hölgyei.

Közülük az egyik legismertebb palotahölgy gróf Andrássy Gyuláné (Katinka grófné) volt, akire nemcsak császári és királyi palotahölgyként, de a magyar miniszterelnök feleségeként is sok reprezentációs feladat várt.

Amikor férjével és gyermekeikkel átköltöztek a miniszterelnöki rezidenciára, a Sándor-palotába, számtalan díszebédet, díszvacsorát és estélyt kellett a grófnénak megszerveznie. A királyné kíséretének is tagja lett, például jelen volt az osztrák és a francia uralkodópár találkozóján. Katinka grófné mégis legszívesebben családja körében tartózkodott, a nagy ünnepségeket terhesnek érezte, és inkább a háztartás örömeinek élt. Erzsébet királynéval azonban nagyon jó viszonyt ápolt, Sisi még a saját fodrásznőjét is átküldte hozzá, ami nagy kegynek számított. Ha Erzsébet Budán tartózkodott, szívesen átjárt a Sándor-palotába Katinkához, de a grófné is meglátogatta őt a várbeli lovardában, hogy együtt lovagoljanak. Később a Gödöllői Királyi Kastélyban is rendszeresen vendégeskedett a királynénál, gyakran a gyermekeivel együtt.

Forrás:
Titkok, Bálok, Utazások – Erzsébet királyné és a magyar udvarhölgyei, 2012.
Gudula Walterskirchen – Beatrix Meyer: Festetics Mária grófnő naplója – Erzsébet királyné bizalmas barátnője
Gudula Walterskirchen: A Franci kissé illetlen volt – Mesélnek a Habsburgok udvarhölgyei
Káli-Rozmis Barbara: Erzsébet királyné és a magyarok – Barátság vagy szerelem?
Stevens, Mary Elizabeth: Levelek az Andrássy-házból (1864-1869) – Egy angol nevelőnő levelei

Mérhetetlen kíváncsiság, ez volt az egyik legfontosabb tulajdonsága. Rengeteget és szenvedélyesen olvasott, nemcsak regényeket, de természettudományos és történelmi könyveket is. Megszállottan imádta például az ókori görög és római kultúrkört. Az sem véletlen, hogy főhősei gyakran természettudósok, mint például regénytrilógiájában (A Viking visszatér, a Távoli tűz és Az utolsó kísértés) Gregor Man geológus. Tényleg érdekelte, hogyan alakultak ki a hegyek, folyók, rajongott a csillagászatért, amely a '60-as években még nagyon másképp nézett ki, mint most, amikor már van űrteleszkópunk, modern informatikánk. Elméletben megelőzte a korát egy olyan elképzelt műszerrel, a szupergraviméterrel, amely egy bolygó színéből, átmérőjéből és távolságából következtet a tömegvonzásra és más paraméterekre. Az izgalmas műszaki és természettudományos érdekességeket mindig humán kontextusba akarta helyezni: mit tehet az ember, amikor a technológiai fejlődés új típusú kihívások elé állítja, mennyire tud ember maradni?

Talán azért is olyan népszerű a science fiction műfaja, mert mindenki eljátszik a gondolattal, hogy elképzelt kihívásokra hogyan reagálnának az emberek.

A hatvanas években a korszellemet áthatotta Gagarin utazása, a szovjet és az amerikai űrprogram, a holdra szállás, amely korábban elképzelhetetlen volt az emberiség számára. Nem véletlen, hogy a sci-fi fénykora a ’60-as, ’70-es évekre esik, most azonban reneszánszát éli a műfaj.

Apám a ’60-as években a harmincas éveiben járt – ez volt az a korszak, amikor az emberek szerte a világon úgy érezték, minden lehetséges. A hold meghódítása, de akár egy atomháború is... A már említett trilógiája is akkoriban született.

Vonzódott a nagy epikus műfajokhoz, a hömpölygő sztorikhoz, talán ezért is szerette az orosz és német klasszikusokat. A Viking-trilógia sok száz oldala az életműve origója, a legtöbb nyelvre mégsem ezt, hanem a ’70-es években írt két regényét, A feladatot és az Ellenpontot fordították le. Érdemes megjegyezni, hogy A feladatból háromrészes tévéfilm is készült még a ‘70-es években: mai szemmel viccesnek tűnő technikai megoldásokkal, miközben nagyon modern volt abból a szempontból például, hogy a film zenéje a Pink Floyd akkor megjelent albuma, tehát a vasfüggönyön túli modern angol zene volt. Ez a Kádár-kor kulturális életében kivételesnek mondható. Apámnak nagyon komoly fenntartásai voltak a Kádár-rendszerrel szemben, de betagozódott a kulturális elitbe, mert ezt diktálta számára az észszerűség meg az egzisztenciális biztonság. A feladatban az emberek keresik az otthonukat és a civilizációt, az Ellenpontban pedig a robotok keresik az embert, de mindkettőnek közös pontja, hogy az emberiség végez a civilizációval.

Óriási siker volt ez a két mű a hazai rajongók körében, de nemzetközi színtéren is!

A feladat rögtön megkapta az 1972-ben alapított Eurocon-díjat, a legrangosabb európai science fiction kitüntetést, ahogy négy évvel később az Ellenpont is. Utóbbi nehezebben olvasható, hiszen a robotok „beszélgetnek” benne, amit érzékeltetni kellett. Először csak az egyik regényt fordította le németre a Heyne Kiadó, de akkora siker lett náluk, hogy aztán szerződést kötöttek a teljes sci-fi-életműre.

Még a vasfüggöny lebontása előtt az összes könyve megjelent Nyugat-Németországban, magyar íróval ilyen nemigen szokott előfordulni.

Az igazán fontos és sikeres regényeit a ’80-as évek elejéig írta, de azért az 1983-as A holtak nem vetnek árnyékot című könyve is kiváló. Amikor először láttam az Interstellar című amerikai filmet, komolyan megfordult a fejemben, hogy az alkotók olvasták a Holtakat. Amikor például a filmben a pilóta berepül az ismeretlen felhőbe...

Teljesen kilóg viszont az életművéből a Portré négy ülésben című életrajzi regény Muszorgszkijról, a világhírű orosz zeneszerzőről.

Apám imádta az orosz zenét, de nem beszélt oroszul. A könyv annak a négy napnak az elképzelt története, amikor Ilja Repin, a később híressé vált festő Muszorgszkij halála előtt megfesti híres portréját a kórházban. Megjelenik a regényben a 19. századi orosz kultúrtörténet szinte összes élő és már nem élő alakja, beszélgetéseken keresztül. Kicsit olyan, mintha egy holland ember a 19. századi magyar kulturális hálót megpróbálná Arany János kapcsolati rendszerén keresztül feltérképezni, úgy, hogy nem beszél magyarul – mégis nagyon impresszív könyv. Legutolsó nagy műve Az utolsó kísértés 1988-ból, amelyet a kiadó és a rajongók „tapostak ki” belőle.

Emlékszem, ahogy írta a könyvet, és amikor kész volt egy oldallal, maga mögé dobta a papírokat, én pedig az ágyon hasalva olvastam azon frissiben a regényt, lapról lapra.

Ez a Viking-trilógia – és egyben írói munkássága – lezárása, epilógusa vagy még inkább spinoffja. Az utolsó 50–70 oldala olyan erős szöveg, ami azért még megmutatja, mennyire tudott írni.

Kép

Zsoldos Péter - Kép: Zsoldos Dávid

1949 őszén vették fel Zsoldos Pétert a Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés tanszakára, de átment karvezetőképzésre, és 1956-ban kapta meg kóruskarnagyi diplomáját. Ezután lett a Magyar Rádió zenei szerkesztő-riportere, de 1963-tól pszichológiát is hallgatott.

Pszichológiai érdeklődése és tudása is primer módon jelenik meg a regényekben. Például az Ellentpontban és A feladatban is gondolati-tudati úton vezérlik a robotot, a Feladat egyik központi kérdése pedig az, hogyan fér meg egy testben két gondolat. Nem szerzett pszichológiából diplomát, de a lélektan nagyon is foglalkoztatta. A zenei szerkesztői munkát viszont élete végéig, pontosabban a nyugdíjazásáig folytatta. Hatvanévesen méltatlanul félreállították, és bár nagyon sikeres volt, csak egy éjszakai műsort hagytak meg neki, ez volt a Lemezek közt válogatva, ahol a legkedvesebb felvételeit szemlézte. Nagyon megtörte, hogy úgy érezte, nem tudja eltartani a családját. Korai, 67 évesen bekövetkezett halálában azonban a legidősebb bátyám, Laci halála is szerepet játszott: ő egyszerre volt a fia és a barátja. Mentőorvos volt, hatalmas lélekkel és kreativitással, akit a harmincas évei elején, ifjú apaként ért utol a rák. András bátyám sem véletlenül lett kiváló szívkatéter-specialista: apánkban is egy orvos veszett el, nincs az a hipochonder, aki így tudta volna minden gyógyszerről, mi a hatóanyaga, s mire való. De a nyugdíjazásból és Laci halálából nem állt talpra: már nem volt benne igazi lelki hajtóerő, hogy alkosson.

Közben a családi élete is fordulatos volt, több szakaszból állt, ahogyan az írói pályája is...

Három házasságából hat fiút nevelt fel, ebből kettő a nevelt fia: Segesvári Gábor, aki egy komoly hazai cég HR igazgatójaként ment nemrég nyugdíjba, és Devich Márton, aki a Magyar Rádió Művészeti Együtteseinek és a Bartók Rádiónak a vezetője. A már említetteken túl még egy öcsém van, Bálint.

A testvéri egymáshoz tartozás alapvetés a családunkban; apám nagyon erősen belénk oltotta, hogy ez olyan erős kötelék, amit soha nem árulhatunk el.

Úgy tűnik, működik, mert eltelt lassan 40 év úgy, hogy az összes testvérünkkel szeretetben élünk.

Milyen volt a gyerekkorotok?

Fantasztikus gyerekkorunk egyik legfontosabb eleme volt az a komoly szeretet és figyelem, amit apánktól kaptunk. A „mindenre választ kapunk” biztonságát is ő jelentette. A mi apa-fia kapcsolatunkat tényleg nehéz úgy leírni, hogy ne tűnjön túlzásnak: ismertük szinte egymás gondolatait is. Én kísértem el az utolsó író-olvasó találkozóira, volt köztünk egy cinkos összekapcsolódás, ami nagy ajándék a sorstól. Nyughatatlan, nagyon kíváncsi srác voltam, mégis teljesen kimaradtak az életemből a kamaszkori konfliktusok, mert gyerekkorunktól kezdve felnőttként kezelt minket. Nyugodtan elmondta, hogy ha olyasmit csinálsz, ami tisztességtelen vagy veszélyes, pórul jársz. S mivel nem volt soha erőszakos, ezt a néhány mondatát komolyan kellett venni. Technikailag anyám irányította a családot, apám nem szólt bele, melyik gyerek mit csinál. Ő adta azonban a kezünkbe a könyveket már egészen korán.

Azt mondtad, nagyon közel álltatok egymáshoz. Volt útravalója számodra?

A mai napig abból élek, amit tőle kaptam, mentálisan és intellektuálisan egyaránt. Nemrég eszembe jutott egy történet: 1992-ben elnyertem zongoristaként egy ösztöndíjat, és három hónapot Kaliforniában, Santa Barbarában tanulhattam az egyik legkiválóbb nyári akadémián. Nagyon jól sikerült, komolyan felvetődött, hogy egy másik ösztöndíjjal New Yorkban folytatom, nem megyek haza. 17 évesen ez óriási dilemma volt – egy olyan időszakban, amikor még nem volt internet, az interkontinentális telefont pedig szinte nem lehetett megfizetni. Egyszer csak jött egy hosszú postai levél otthonról – egy-két hétig kellett várni rá ugye – az imádott apámtól, azzal a határozott kéréssel, hogy ne jöjjek haza. Ledöbbentem.

Azt írta, maradjak kint ott, ahol szabadság van, ahová a saját bátyja is kiszökött még az ’50-es években. Én mégis hazajöttem.

Édesapám 1997-ben hunyt el, életművét a Zsoldos Péter-díjjal gondozzuk, ha úgy vesszük, ma ez A feladat.

A második világháború harmadik évében születtem, egy esős, zord októberi napon, amikor a gyereksírást rakéták hangja nyomta el. Édesapám nem lehetett velem az első levegővételeimnél, ő akkor valahol messze katona volt. Évekig nem hallottunk róla semmit, így anyám egy idő után halottnak nyilváníttatta, engem pedig magamra hagyott, és elmenekült. Néhány nappal később a nagymamám talált rám az üres lakásban. Így kezdődött az életem.

Pápán nőttem fel anyám nagynénjénél. Nekik nem születhetett gyermekük, így engem a sajátjukként neveltek fel. Szülők helyett szülők voltak, nem szenvedtem hiányt szeretetben, odaadásban, gondoskodásban. Nem titkolták előlem a történteket, nem mondták, hogy ők a szüleim, nem hívtam őket anyunak, apunak.

Így valahányszor csengettek, mint az őrült szaladtam ajtót nyitni, mert rendületlenül hittem, hogy egyszer apu áll majd az ajtó előtt! Vagy anyu, aki egyszer csak értem jön, szorosan átölel, mert mégis kellek neki, mert megbánta, hogy elment, és mégis szeret…

Ilyen álmaim voltak.

Csodák-csodájára az egyik alkalommal valóban drága édesapám állt az ajtóban beesett arccal, ráncosan, kiszáradva, csíkos rabruhában, papírbakancsban. Tátott szájjal néztem őt, majd ijedtemben beszaladtam a nagynénimhez a konyhába: „Gyere gyorsan! Egy idegen idős bácsi áll az ajtóban!” A nagynénim mindent eldobott a kezéből, és reszkető zokogással borult apám nyakába. Akkor, ötéves koromban ismertem meg az édesapámat.

Kislányéveimet Pápán töltöttem végtelen nagy szeretetben, ezek voltak életem legszebb esztendői. A nagybátyámék adták meg azokat a gyökereket, azt a szeretetet, amiből későbbi életem során is táplálkoztam, ami miatt nem haragudtam az egész világra azért, mert nem kellettem… Ennek ellenére ma is úgy gondolok magamra, mint – az élet vagy a sors hozta körülmények között – eldobott, csupa szív, az embereket már kislányként is szerető nőre. Nyolcvanéves leszek idén, ám ma sem tudom visszatartani a könnyeimet, ha édesanyámra gondolok.

1948-ban tértem haza Tatára, szeretett szülővárosomba, amikor édesapám jobb egészségi állapotba került. Még ugyanebben az évben, 1948-ban apám ismét feleségül vette anyámat… Reménytelen szerelem volt az övék: anyám bármit tett, apám akkor is odavolt érte, rajongásig szerette.

Anyám hideg volt, gyönyörű és nagyratörő. A férfiak a hatása alá kerültek, és ő ezt tudta, használta.

Dús, angyalian a vállára hulló fürtjeibe napjában vagy százszor beletúrt, megszokott mozdulatával maga mögött hagyva haja parfümillatát. Ha megunta, lazán feltűzte, szabadon hagyva hosszú, kecses nyakát. Azt gondolta, a szépségét nem érdemli meg akárki, csak az az egy, aki hozzásegíti őt ahhoz, amit akart, amiről azt gondolta, jár neki: jól élni. Apám, bár átlátott rajta, mégsem tudta nem szeretni őt. Látta a számító, anyagias, titokzatos női báj mögött a sebzett, éhező kislányt.

1948 szeptemberében megszületett az öcsém, aki még egészen kicsi volt, amikor édesapám ismét beteg lett. Évekig kezelték, nem sok eredménnyel. Számomra édesapám volt a minden, az otthon, a biztonság. Az ő szemében értékes voltam. Gyakran elvitt magával kézen fogva a munkahelyére, ahol mutogatta, mit és hogyan csinálnak. Beavatott, s mellette fontosnak éreztem magam. Már akkor elhatároztam, hogy én is ügyvéd leszek, mint ő. Példa számomra az, ahogyan élt: a kedvessége, ahogyan az emberek felé fordult, ahogyan a hivatását végezte, ahogyan a kínzó emlékű katonaság után örülni és szeretni tudott… A tatai járásbíróság elnöke volt, majd 1954-ben ő alapította meg Tatán az ügyvédi munkaközösséget.

A hangulat otthon mindig feszült volt. Szabadidőmben házimunkát végeztem, anyukám szeretetéért harcoltam – többnyire feleslegesen. Harmadikos voltam, amikor egy új ruhámat anyukám a barátja lányára adta fel helyettem. Nem sokat gondolkoztam, az iskolai szünetben letéptem róla, levetkőztettem a kislányt. A tanító néni azonnal hazatelefonált, hogy elmondja, mit műveltem. Életemben először és utoljára édesapámtól kaptam egy pofont – azt hiszem, igaza volt, mert az a kislány nem tehetett semmiről. Mégsem bántam, amit tettem, mert a ruha végül jogosan az enyém lett! Az igazságtalanságot már akkor sem tudtam elviselni.

Kép

Anyai és apai nagyszülők / Zsuzsi édesapjával / Mihály és Zsuzsi - Nagy Zsuzsanna kepei

1955-ben édesapámnál máj- és gyomorrákot diagnosztizáltak. Erről ennyi év után sem beszélek, mert annyira fáj még ma is. Úgy éreztem, épphogy visszakaptam őt, máris elveszítem. Negyvennégy évesen halt meg, a tizenharmadik születésnapom előtti napon. Haldoklásakor leültem az ágya egyik oldalára, a másikra pedig az öcsém.

Fogta a kezünket, és azt mondta nekem: „Zsuzsika, rád bízom Gyurit, neked kell embert nevelned belőle!”. Ez volt az utolsó mondata hozzám, de ezzel nekem mindent megadott, mert ebből tudtam, hogy minden bizalma bennem van.

Tizenkét évesen, édesapám betegágyánál – nem irtózva a vértől, tűtől, hányástól – sokat segédkeztem. Anyai nagyapám köztiszteletben álló orvos volt Tatán, az ő munkásságát látva, tapasztalva, hogyan ápolja aput, elkezdtem gondolkodni azon, hogy a jövőben az egészségügy is szóba jöhetne nálam. Okos, szorgalmas, kíváncsi gyerek voltam, minden esélyem meg lett volna arra, hogy bátran álmodjak, de sajnos a gimnáziumi éveim alatt sok volt egyszerre tanulni, háztartást vezetni, az öcsémet segíteni – mert anyu a munkája mellett 1957 szeptemberében elkezdte a jogi egyetemet. Akkoriban már egyáltalán nem volt kiemelkedő az iskolai bizonyítványom, nem tudtam ennyi területen helytállni. Talán akkor, tizenhat évesen tapasztaltam meg először, hogy egy gondos anyán mennyi teher van…

Édesapám kérése szüntelenül a szívemben dobogott, szinte vezérelt. Sokat gondolkodtam azon, mit kell tennem ahhoz, hogy a kérését biztosan teljesíteni tudjam. Akkor már éreztem, a továbbtanulás szóba sem jöhet, hiszen a testvérem számára is biztosítani kellett az iskolát, a biztos hátteret.

Ahogyan kezdtem nővé cseperedni, anyám vonásait örökölve, egyre többet mondogatták nekem: „Olyan szép vagy, mint anyád!”. Az utcán elkezdtek megfordulni utánam a férfiak, kezet csókoltak, bókoltak, udvaroltak. Felkértek hajmodellnek. A lehető legszebb, legbujább kontyokat viseltem, sokáig mégsem értettem, mire jó a szépség, hogy mi haszna lehet ebből egy nőnek, míg szerelembe nem estem a gimnázium fiatal biológiatanárával... A szerelmünk kölcsönös volt, el is határoztuk, hogy összeházasodunk, de ez a házasság nem felelt meg édesanyám elvárásainak.

Kép

Nagy Zsuzsanna fiatalon

Később telefonon megismertem a tatai patikust, dr. Rácz Mihályt, akinek sokáig csak a hangját ismertem. Hamarosan azt éreztem, hogy reggelente, amikor kinyitom a szemem, csak egy dolgot várok a naptól: hogy ő telefonáljon. Megértett engem, és én is őt. Az ő élete sem volt könnyű, a második világháborúban az egész családja megjárta a lágereket. Őt tizenévesen arra kényszerítették, hogy a fogság alatt megőrült apját lökje a gázkamrába. Ezt a traumát sosem heverte ki, végül az állatszeretete miatt menekült meg.

Ugyanis amikor a lágerben kapott egy szelet zsíros kenyeret, odaadta azt a csontsovány, éhező kutyáknak. Ezt meglátta egy német tiszt, akinek megesett rajta a szíve, és maga mellé vette.

Mihály ennek a tisztnek a segítségével tudta hazamenteni a családja még élő tagjait az utolsó Magyarországra jövő vonat hátsó vagonjában. Készült róla egy film is „Szerencse fia voltam” címmel.

Egyszer Mihály mondta, menjek le a tóvárosi patikába, hogy személyesen is találkozzunk. Le is mentem, ám óriási csalódás ért: egy öreg patikust találtam ott, aki bottal is alig bírt menni. Becsapva, mélységes haraggal és szomorúsággal siettem haza, felhívtam, és felháborodva kértem számon, majd kiderült, hogy az a férfi nem is ő volt. A következő találkozás már másként alakult: mosoly, kézcsók, ragyogtak a szemeink, fellobbant a vágy. Érettségi után, tizenkilenc évesen hozzá is mentem feleségül, és 54 és fél évig, egészen 88 éves koráig, a haláláig kitartottunk egymás mellett.

Kép

Nagy Zsuzsanna - Kép: Vavrik Dóra

Az esküvőn a tanúm édesapám régi barátja, az atya pedig, aki összeadott minket, édesapám hadifogolytársa volt. Így édesapám, átvitt értelemben, de ott volt velem. Mindig éreztem, hogy ő kísér az utamon. Esténként, amikor imára kulcsoltam a kezem, hozzá is szóltam néhány szót, sosem feledtem, ahogy felkarolt és megbecsült. A házasságkötésünk után hamar állapotos lettem, így sürgősen állást és lakást kellett keresnünk. Nagy szívfájdalom volt számomra, de Tata helyett Törökszentmiklóson sikerült állást és lakást kapnia a férjemnek, így ismét el kellett hagynom szeretett kisvárosomat. Lehet, hogy gyermetegnek tűnik, de annyira szeretem Tatát, hogy makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy a gyerekünk születési helye csakis Tata lehet.

A szülésig gyógyszertári asszisztensjelöltként dolgoztam, majd alig húszévesen az álmodozó lányból anyává, feleséggé, testvért nevelő szülővé váltam, és közben elvégeztem a röntgen-szakasszisztensi tanfolyamot.

Apámnak tett ígéretemet teljesítettem: öcsém felvételt nyert a Pécsi Orvostudományi Egyetemre, majd anatómiaprofesszor lett.

Mihállyal anyagi helyzetünkhöz képest végig segítettük őt. Sajnos három éve már nincs velünk, ő is az égiek táborához tartozik.

Mérhetetlen hálával gondolok a férjemre, arra, hogy mindenestül kellettem neki. És bár az ötvennégy év alatt bőven „bántottuk” egymást, hol akarva, hol akaratlanul, mindig meg tudtunk bocsátani a másiknak. A több évtized alatt egyetlenegyszer volt, hogy majdnem pontot tettünk a közös utunk végére. 1974-ben beleszerettem egy másik férfiba, és a szerelem nem mérlegel, megy, tör-zúz. De megfogadtam, nem leszek olyan, mint amilyen egykor szegény édesanyám volt. Igenis, lesz erőm ellenállni és visszatalálni! Hála a jó Istennek, meg édes jó apámnak, aki akkor is vigyázott rám, maradtam a régi vágányon.

Mint egy hattyú, megráztam a szárnyaimat, és nem adtam fel. Két női kép ötvöződik bennem: apai nagyanyám a maga paraszti egyszerűségével, végtelen nagy szerető szívével, aki az utolsó falatját is gyerekeinek és unokáinak adta, és anyai nagymamám, akinek műveltsége, ereje és életszemlélete a „soha fel nem adás” képességét adta nekem. A két nagymama teljes ellentéte volt egymásnak – de ez az ellentét bennem legyőzhetetlen erőként van jelen.

Mindig is Tatán szerettem volna élni, ha rajtam múlt volna, sosem jöttem volna el abból az ékszerdobozból.

1993-ban halottak napján jöttem a temetőbe édesapámhoz, nagyszüleimhez, és a Hajdú utca 10. szám alatt megláttam a táblát: „eladó”. Megszűnt a külvilág.

Gondolkodás nélkül pötyögtem be a kiírt telefonszámot, s az eladó egy hetet adott a pénz előteremtésére. Akkor 20 ezer forint volt nálam, azonnal lefoglaltam. Egy héten belül a csodával határos módon megvolt a vételár, a szerződés, és el is kezdődött a felújítás. Nem sok boldog nap volt az életemben, de amikor 1995. június 9-én ismét tatai lakos lettem, végtelenül boldog voltam.

Ennek a háznak az utcára, az aranyesőre néző szobájában ápoltam három évig Mihályt, miután őt 85 éves korában végstádiumú vastagbélrákkal és további áttétekkel kezelték. Három éven keresztül minden este néhány lépésnyire az ő betegágyától aludtam el. A lányunk kezét fogva ment el, hozzá kötődött a legjobban, aminek örülök. Jó apa volt, akárcsak az én édesapám, és önzetlen férj. Az élet nem kímélt, mégis úgy érzem, újrakezdeném. Ismét végigjárnám az utat, amit kaptam, csak a mai tudásommal, nagyobb tapasztalattal, még több energiával és végtelen szeretettel. Olyan szeretettel, amilyenről Pál apostol beszél, amelyik „mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel”.

A történetet Nagy Zsuzsanna emlékei alapján írta Kosztin Emese.

Az írás podcast formájában is meghallgatható, Parti Nóra előadásában:

Bukolikus gyermekkorból az oktatás élvonalába

Wangari Maathai életútja már önmagában is egy nőjogi nyilatkozat. A nemi és faji esélyegyenlőség terén nem éppen élen járó Kenyában, 1940. április 1-én látta meg a napvilágot. Apja egy ideig egy fehérek által birtokolt farmon dolgozott, ahol a kis Mathaai naphosszat időzött a természetben. Aztán a gyermekek továbbtanulása érdekében anyja 1947-ben útra kelt a családdal, így a kislány elkezdhette a Mathari Katolikus Misszió bentlakásos elemi iskoláját. Itt mindössze négy év alatt folyékonyan megtanult angolul, illetve áttért a katolikus hitre. Osztályelsőként végzett, ezért megadatott neki, hogy az ország egyetlen, lányok számára fenntartott katolikus középiskolájában folytassa tanulmányait.

Wangari Maathai gyermekkorával párhuzamosan zajlott a kelet-afrikai gyarmatbirodalom felbomlása, ami reményt jelentett az őslakosok felemelkedésére. Ebbe illeszkedett a John F. Kennedy által létrehozott Airlift Amerika program is, amely a tehetséges afrikai diákok külföldi tanulmányait támogatta.

Maathai pedig azon 300 szerencsés kenyai diák egyike lehetett, akik 1960-ban egyetemi ösztöndíjat nyertek az Egyesült Államokba.

Alapfokú diplomáját a kansasi Mount St. Scholastica College-ban szerezte biológia szakon, majd Pittsburgh-ben tanult tovább. Itt találkozott először a természeti értékek helyreállításának problémájával, amikor helyi környezetvédők egy csoportja a város légszennyezését próbálta mérsékelni.

PhD fokozatának megszerzését Németországban kezdte, majd hazatért, és Nairobiban doktorált. Ezzel párhuzamosan megszületett a fia és a lánya. A kenyai többpárti demokrácia álma viszont hamvába holt, ugyanis a választások alatt a progresszív elveket valló politikus, Tom Mboya merénylet áldozata lett. Ellenfele, Kenyatta elnök pedig bebetonozta az ország autokrata rendszerét.

A tudomány berkeiből a környezetvédelem élvonalába

Wangari Maathai a Nairobi Egyetemen kapott állást, előbb az anatómia főoktatójává, majd az állatorvosi tanszék vezetőjévé nevezték ki. Mivel kenyai nőként először töltötte be ezeket a tisztségeket, életútja elkerülhetetlenül összeolvadt a női egyenjogúság terén vívott küzdelmekkel. Több civil szervezetbe is belépett, amelyek közül a Kenyai Nők Nemzeti Tanácsa (National Council of Women of Kenya, azaz NCWK) jelentette a legtöbbet a környezetvédelmi munkája szempontjából.

A szervezetet ugyanis egyre több nő kereste fel a kenyai vidék folyamatosan romló környezeti problémáival: patakok száradtak ki, az ültetvények egyre kevesebb hozamot nyújtottak, a szükséges tűzifáért pedig hosszú útra kellett elindulniuk gyalogszerrel. A biológusként végzett Maathai hamar átlátta a kormányzat által felelőtlenül végrehajtott erdőírtások és a környezet jelenlegi állapota közötti összefüggést. Végül az NCWK támogatásával létrehozta az első faiskolát, amelyből később környezetvédelmi hagyatékának legszebb ékköve, a Zöld Öv Mozgalom (The Green Belt Movement) is kinőtt.

Wangari Maathai arra bíztatta a kenyai nőket, hogy a közeli erdőkben keressenek magokat, és így a környéken őshonos fákból faiskolákat hozzanak létre.

Sikerült elérnie, hogy az asszonyok minden egyes elültetett palánta után egy kisebb összegben részesüljenek, ezzel ezreknek biztosított megélhetést a súlyos munkanélküliséggel és szegénységgel sújtott országban. Az ENSZ támogatását is élvező, általa alapított Zöld Öv Mozgalom így csaknem 51 millió fát ültetett Afrika-szerte.

Kép

Wangari Maathai - Kép: Profimédia - Red Dot

2010-ben megjelent könyvében az afrikai vallási hagyományokat és a kereszténységet is a környezeti aktivizmus erőforrásaiként elemezte. Emellett kifejezetten nagy hangsúlyt adott a közösség felelősségének a mozgalom munkájában: „Mindannyiunknak keményen kell dolgoznunk, hogy változást érjünk el a régióinkban és az országunkban, valamint a világ egészén. Ez azt jelenti, hogy keményen dolgozunk, és együttműködünk egymással."

„Túl iskolázott, túl erős, túl sikeres és túl nehezen kezelhető”
A női egyenjogúság nehézkes elfogadását jelzi Wangari Maathai házasságának zátonyra futása is. A szintén Amerikában tanult férje 1977-ben elhagyta őt és három közös gyermeküket, majd két évig húzódó per végén ki is mondták a válást. A férfi azzal indokolta a kapcsolat megromlását, hogy Maathai túlságosan erős gondolkodású, „nem engedelmeskedik a férfiaknak, és ezzel megszegi az afrikai tradíciókat”, emellett házasságtöréssel is vádolta. A bíró nemcsak igazat adott a férjnek, hanem 6 hónap börtönre is ítélte az asszonyt, mert Maathai korruptnak és inkompetensnek nevezte a nyilvánvalóan részrehajló eljárás során.

Harc a demokráciáért

Wangari Maathai „nehezen kezelhetősége” a demokratikus Kenyáért folytatott küzdelemben is bőven megmutatkozott: több ízben nyilvánosan foglalt állást az ország felett basáskodó autokrata rendszer és a hozzájuk köthető, természetromboló beruházások ellen. Külföldi kapcsolatait és a kormányfüggetlen civil mozgalmát arra is felhasználta, hogy leváltsa a választási csalásokkal hatalmon maradó egypártrendszert. Érdemi párbeszéd helyett azonban többször is megpróbálták elgáncsolni a Zöld Öv Mozgalmat, a kormány lejárató kampányt indított ellene a központilag irányított médiában. „Őrült nőnek” titulálták, az elnök, Daniel arap Moi pedig nyilvános beszédeiben arra utasította őt, hogy „az afrikai hagyományok szerint legyen megfelelő nő, tisztelje a férfiakat, és maradjon csendben”. Ez azonban csak olaj volt a tűzre.

Maathai nemzetközi diplomatáknak és civil szervezeteknek küldött tiltakozó levelei és az őt támogató tüntetések végül oda vezettek, hogy a külföldi befektetők 1990-ben kihátráltak a kormány természetromboló projektjei mögül.

A bosszú persze nem maradhatott el: 1992-re összeállt egy leszámolási lista, amelyen több demokráciapárti aktivista neve mellett Wangari Maathai is szerepelt. Az egypártrendszer ellen felszólaló kenyaiakat sorra vitte el a rendőrség, majd bíróság elé állították őket hazaárulás és lázítás vádjával. Maathai három napig tudta elbarikádozni magát az otthonában, mire a hatóságok átvágták az ablakait védő rácsokat, és elhurcolták őt is. Ekkor ismét a külföldi kapcsolatai mentették meg: amerikai diplomaták a nemzetközi kapcsolatok megromlásával fenyegették meg Kenya kormányát, amennyiben nem igazolja a bebörtönzöttek bűneit. Végül ejtették a vádakat. Amikor Maathait óvadék ellenében szabadon eresztették, néhány aktivista társával éhségsztrájkba kezdett. A tiltakozás negyedik napján a rendőrök erőszakosan oszlatták fel a tüntetést, az asszonyt pedig eszméletlen állapotban szállították kórházba. Ez természetesen még inkább borzolta a kenyai és nemzetközi kedélyeket, további tiltakozásokat szült, így a politikai foglyokat 1993-ban végül szabadon eresztették.

Több politikai megmozdulás, jelölés és kudarcba fulladt választás után Wangari Maathai 1998-ban tudomást szerzett arról, hogy a kormány közterületnek számító erdőket kíván privatizálni, ami ellen újabb tiltakozáshullámot indított.

Amikor a Zöld Öv Mozgalom tagjaival és a sajtó képviselőivel fát kívánt ültetni az őrzött területen, csapatát – köztük őt magát is – brutálisan bántalmazták, majd a rendőrség a videófelvételek ellenére is megpróbálta eltussolni az ügyet.

Ennek eredményeként nemzetközi botrány kerekedett, és Nairobi-szerte diáktüntetések kezdődtek az elnyomó kormány ellen. Maathait az elkövetkező években több ízben is letartóztatták, majd vád híján szabadon eresztették.

A béke hírnöke

Politikai és környezetvédelmi aktivizmusa a 2002-es kenyai választásokra érett be. A demokráciapárti ellenzéket egyesítő Nemzeti Szivárvány Koalíció (National Rainbow Coalition) leváltotta a regnáló hatalmat, 2003-ban pedig Wangari Maathait a Környezetvédelmi és Természeti Erőforrások Minisztériumában nevezték ki miniszterhelyettesnek.

Első környezetvédő aktivistaként – egyben első afrikai nőként – 2004-ben kapta meg a Nobel-békedíjat, méghozzá a fenntartható fejlődéshez, a demokráciához és a békéhez való hozzájárulásáért. A Nobel-bizottság így fogalmazott az elismerés kiosztásakor: „Maathai bátran kiállt a kenyai elnyomó rezsim ellen. Egyedülálló cselekedetei hozzájárultak ahhoz, hogy felhívják a figyelmet a politikai elnyomásra – nemzeti és nemzetközi szinten is. Sokak számára inspirációt adott a demokratikus jogokért folytatott harcban, és különösen a nőket bátorította helyzetük javítására.”