„A magasságból letisztultan látom az életemet” – Első magyar nőként 8000 méter felett

Három különböző tevékenység körforgásában élsz. Egyik sem lóg ki a kereteidből? 

Minden időm ki van számítva, és sokszor nehézkes a szervezés. Abban kell okosnak lennem, hogy mire mondjak nemet, és jól összeegyeztessem a feladataimat. Szükségem van arra is, hogy időnként nagyobb szünetet tartsak, és elvonuljak. A hegyek között lenni számomra ezt is jelenti. Ott lecsendesednek a gondolataim, rendezni tudom őket, és a lelkem ismét fellélegzik.

A hegymászó-pszichológus-zenész háromszögből melyiket tekinted a munkádnak? 

A pszichológusszakmát magam választottam, ezen keresztül másokért tehetek, másokat támogathatok. Kihívás számomra, hogy tanuljak, naprakész legyek és hatékonyan segítsek. A mászás szerelem, ebből töltekezni tudok, és sokkal inkább rólam szól. Lehetőséget ad, hogy mindig felülmúljam önmagam, hiszen minden lépéssel a nyugalmi állapotból kell kimozdulnom. Ezért nem passzív öröm, mint amikor ülök a fotelban, és befogadok valami jót, hanem megdolgozom érte. Minél több energiát teszek bele, annál nagyobb a nyeresége. Olyan örömforrás, amely hosszú távra kihat. 

A zene minden egyszerre: feladat, öröm, művészet, kiteljesedés. Mindenki más adottságokat, lehetőségeket kap az életében. A tehetség is felelősség, és azzal nem jól bánni mulasztás. 

Ha megkaptam ezt az indíttatást, vonzódást a zenében és a mászásban is, akkor tartozom a Teremtőmnek, önmagamnak és a világnak.

Mit jelentenek számodra a hegyek? 

Lenyűgöznek a hegyek, csodálom és szeretem őket. Közöttük otthon érzem magam, béke és önfeledtség tölt el. Fizikailag és időben is eltávolodom a civilizált világtól, amely egyre inkább torzítja a valós természetünket, és elfeledteti velünk, hogy a természet részei vagyunk. A hegyek letisztult világában ez az egység újra megtapasztalható. A magasságból felülről látom az életemet, csak az emelkedik ki, ami valóban lényeges.

A sportokat – köztük a hegymászást is – olyan erőpróbáknak tartjuk, amelyek megtanítanak küzdeni és formálják a személyiségünket.

A hegymászás intenzíven fejleszti a fizikumot és a lelki tényezőket. Mivel minden lépéssel önmagunkkal szembesít, folyamatos lehetőséget ad az önismeretre, ezen keresztül egy reálisabb önértékelésre. Mivel mozgósítja a képességeink latba vetését, felszínre hozza kiemelkedő, akár rejtett adottságainkat, és rámutat a fejlesztés útjára is. A nehézségek az út természetes velejárói, amelyek növelik a teljesítmény értékét, ezen keresztül hatnak az önbecsülésre. Sokat erősödtem a belső stabilitásomban, önmagam képviseletében, a bátorságban. Van eszközöm ahhoz, hogy eltávolodjam és felülemelkedjem a bosszantó és jelentéktelen dolgokon, valamint tisztán lássam a fontossági sorrendet az életemben. 

A hegymászás megtanított a mértéktartásra és arra, hogy milyen kevés elég az embernek. Ugyanakkor ahhoz a látásmódhoz is elvezetett, hogy hálát adjak mindazért, amim van. 

A sikerek az önmeghaladásunk bizonyítékai, ezáltal az önbizalmunk építőkövei. Példát adnak az élet más területén is a nehézségek kezeléséhez, és bátorságot az újabb célok kijelölésében.

Kép

A Dolomitok egy csúcsán − Fotó: Grábler Zsuzsa

Hogyan kezdődött az ismeretséged a hegyekkel? 

Egy véletlen találkozásnak köszönhetem. Néhány évtizeddel ezelőtt a magyar tévében még nem lehetett sokat hallani a hegymászásról. Már gyerekkoromban erős vonzódás kerített hatalmába egy-egy hegyi témájú film láttán. Ám szavakba nem tudtam volna önteni az érzést. Távolinak és elérhetetlennek tűntek a magas hegyek, ezért volt rám olyan nagy hatással, amikor egy magyar hegymászó állt mellettem, aki azt állította, hogy járt a Himaláján. Ennek realitása nyitotta fel a szememet arra, hogy a ki nem mondott álom valósággá válhat. Így ismertem fel, hogy ez az utam és a hivatásom. Ehhez társult egy hihetetlenül nagyfokú tettrekészség és lelkesedés. A Himalájába vágytam eljutni, nyolcezres csúcsot mászni, és annyira elkötelezett voltam, hogy semmi sem tudott volna megállítani.

Milyen lépéseket tettél a célod eléréséért?

A fokozatosság elvét követtem a felkészülésben. Nem volt tapasztalatom, ezért nem tudtam, hogyan fogom tolerálni a nagyobb magasságokat. Elvégeztem az alapképzést, majd sorra az összes tanfolyamot, közben az alacsonyabb hegyek után egyre magasabbak következtek. Az állóképességet kiegészítő edzésekkel javítottam. A hegymászó klubban nagyszerű emberekkel találkoztam, akik később a mászótársaim lettek egy-egy túrán. Így ismertem meg Erőss Zsoltot is, akivel sok hegyi tervet szőttünk. Ő már jóval előttem járt, ezért egyfajta mester is volt az életemben.

Hogyan sikerült akklimatizálódnod a magashegyi körülményekhez? 

Az akklimatizáció lassú és keserves folyamat. Mindenkit érint, de a tempója egyénenként változik. 

Kezdő koromban egy nap alatt másztuk meg Ausztria legmagasabb hegyét, a Grosslocknert, és emlékszem, rosszul voltam, éreztem a magasság tüneteit. Ezt a mászást ráadásul csupán akklimatizációnak szántuk a Mont Blanc előtt, amelynek a magassága egy következő lépcsőfokként várt. Sikerült a Mont Blanc, de a csúcsán szenvedtem a rosszulléttől. Nagyon elszomorított, hiszen ennél sokkal magasabb hegyekre vágyakoztam. 

Szerencsére a szenvedély nagyobb volt bennem, ezért folytattam az utat. Zsolttal szerveztünk egy kisebb csapatot a Garhwal Himalájába. Három- és négyezer méter között ismét jelentkezett a rosszullét, de egy nap pihenés után elmúlt. Haladtunk egyre följebb, majd egyszer csak azt vettem észre, hogy hatezer méter fölött vagyok, és teljesen jól. Akkor értettem meg, hogy az akklimatizáció nem passzív folyamat, önismerettel és megfelelő taktikával bőven kitolhatom a határaimat.

Nem féltél a veszélyektől, a kiszámíthatatlan helyzetektől? Nem rémisztettek a halálhírek?

A vágyakozás és vonzódás mindig nagyobb volt bennem. Alaposnak és óvatosnak tartom magam, nem vagyok vakmerő. A képzések arra valók, hogy minél jobban megismerjük a hegyek természetét, és minél ügyesebben tudjunk alkalmazkodni hozzájuk. Így az objektív veszélyeket minimalizáljuk. 

A félelem az alapos felkészülést támogatja. A sokéves tapasztalat is segít abban, hogy biztonságossá tegyük a kint töltött időt. 

Vannak evidens szabályok, például, ha több órán át süt a nap, akkor a hó felpuhul, nem lesz tartása, így sokkal veszélyesebb a gleccseren közlekedni, ezért ajánlott a hajnali órákban elindulni. Ha olyan terepen vagyunk kénytelenek sátrazni, ahol előfordulhat lavina, akkor folyamatosan ébernek kell lennünk. Egy alkalommal arra eszméltünk, hogy a táborunkra egy lassú folyású jéggörgeteg indult meg, és ott sajnos szednünk kellett a sátorfánkat. Ki lehetett jönni belőle, de a táborunkat teljesen befedte.

Kép

A Magas-Tátrában − Fotó: Burzuk Dániel

Női hegymászóként hátrányban érzed magad?

Épp ellenkezőleg. Nagyon befogadó közösségbe kerültem, ahol azonnal mászótársakra találtam, és szakmailag is hamar elismertek. A nehézség legfeljebb annyi, hogy nőként közel azonos súlyú zsákot kell cipelni. A különbség inkább abban van, hogy kinek mennyire stabil az akklimatizált állapota, illetve mennyire erős a motiváltsága, ami nemtől független.

Amikor elérted a nyolcezer méteres magasságot, nem vágytál újabb rekordokra?

Nem az volt a célom, hogy első legyek; úgy alakult, hogy akkor éppen én voltam ott. A személyes célom az volt, hogy be tudjak lépni a Himalája titokzatos világába, és egy csodálatos csúcson állhassak. Az én gondolataimban a Himalája misztikus zóna, hiszen már nem a földhöz tartozik, hanem az ég felé törekszik, ugyanakkor még nem az ég része, hanem a miénk, embereké. 

A hegyek egyedi természete, hogy kevesebb az oxigén; ott nem lehet hosszú ideig élni, csak vendégek lehetünk, de ez épp elég megtiszteltetés. Kivételes ajándéknak tekintem, hogy ott lehettem, és erre emberileg képes voltam. 

Végtelenül nagy öröm, és azóta is táplálkozom belőle. A csúcson akkora csodát tapasztaltam meg, amelyet egy újabb nyolcezres biztosan nem tud fokozni. A végtelen boldogság mellett a megnyugvás is a szívembe költözött, hogy ezt már nem lehet visszafordítani. Most már enélkül a hajszoltság nélkül tudom mászni a hegyeket, és azóta is aktív vagyok. Persze azért visszavágyom a nagy hegyekbe, mert egészen más lehet érettebb fejjel meg­közelíteni, mint a korábbi fiatalos lelkülettel.

Az Eötvös-expedíció című dokumentumfilm 2021-ben leleplezte, hogy egyes nők már százhúsz évvel ezelőtt is hódoltak a hegymászás szenvedélyének. Milyen érzés volt Eötvös Loránd egyik lányának a szerepébe bújni? 

A mai napig kapok meghökkenő reakciót arra, hogy nőként a hegymászás a szenvedélyem, miközben az alpesi országokban az alpinizmus olyan gyakori, mint nálunk a síelés. Pont ezért volt izgalmas betekinteni a filmen keresztül abba, hogy százhúsz évvel ezelőtt is voltak magyar hölgyek, akik komoly teljesítményeket értek el sziklákon, hegyi környezetben, nem törődve a közvéleménnyel. Számomra ez bizonyíték, hogy a hegyek szeretete, a hegymászólelkület időfüggetlen. Jó volt visszautazni az időben, és ott is átélni azt, amit a jelenben. Hálás vagyok azért, hogy engem választottak erre a szerepre. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2025. január-februári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.