Nyílt levél a divany.hu szerzőjének: Hamis, ha csak felszabadulásként láttatja az abortuszt

Az abortusz lelki utóéletével foglalkozom hét éve egy poszt abortusz gyógyító programban – erre az útra az vitt, hogy én is átestem abortuszon. Több száz érintett nővel beszélgettem azóta. Nem készítettem kutatást, bár nagyon hasznos lenne már végre egy átfogó magyar helyzetkép a mindig hivatkozott amerikai felmérések mellé. De ha nem elég meggyőző a hazai terepmunka tapasztalata, és az amerikai kutatásokat idézzük, akkor állítsuk vele párhuzamba azokat a széleskörű tengerentúli felméréseket is (lásd a cikk végén), amelyek az abortuszra készülő, de végül a gyermeket mégis világra hozó anyák körében készültek. A vizsgált személyek több mint 90 százaléka boldog a döntésével, azaz örül, hogy nem vetette el a gyermekét, és nem döntene a megkérdezés pillanatában sem másként. Ez azt mutatja, hogy amint kilábalnak az átmeneti krízishelyzetből, az anya-gyermek viszony rendeződik, és a nő „felfedezi” a gyermeke iránti ösztönös szeretetét.

A fő probléma a díványos cikkel – és a hivatkozott tanulmánnyal – az a tény, miszerint a poszt abortusz-szindróma, vagyis az abortuszt követő testi-lelki tünetegyüttes átlagosan az abortuszt követően 6-8 évvel vagy még később jelentkezik először.

Az e területen dolgozó amerikai és magyar szakemberek és segítők terepmunkája bőséges adatokat szolgáltat erről. Ha a saját történetemre tekintek, ugyanezt láttam: öt évvel az abortuszom után még teljesen helyes döntésnek éreztem, hogy nem tartottam meg a gyermekemet. Az abortusz mélysége és valódi mibenléte ugyanis nagy százalékban a szabad döntésen alapuló gyermekvállalás időszakában válik világossá az anya számára.

Amikor már az „árok másik oldaláról” nézi a nő egy gyermek megszülését, vagy ha esetleg sokáig eredménytelenül vár erre valamilyen testi, de sokszor lelki ok miatt (a meddőség hátterében egyre gyakrabban fedezik fel okként az abortuszt mint az anyává válást blokkoló tényezőt), akkor az anyák jelentős részében felbukkan az abortusz emléke lezáratlan gyászként, átléphetetlen lelki akadályként. Ezzel szokott elkezdődni egy végeláthatatlan pszichés lejtmenet, amelyet a nő többnyire eltitkol, illetve sokan nem is hozzák összefüggésbe az évekkel, esetleg évtizedekkel azelőtti abortuszukkal – ám a gyászmunkában erre mégis fény derül.

Az abortusz utótünetei nagyon szerteágazóak, itt most csak néhányat említek: a megszületett gyermek(ek)kel az anyának terhelt a viszonya (elhanyagolja őket abbéli haragjában, hogy a testvérük nem született meg, vagy éppen túlfélti őket attól tartva, hogy őket is elveszti valamiképpen), súlyos depresszió, alkoholizmus, pánikbetegség, anyagcserezavarok, öngyilkossági késztetések, és a leggyakoribb abortuszos tünet a rémálmok kínzó sorozata síró, eltűnő, meghaló babákról. (Többek között Singer Magdolna gyászterapeuta „Asszonyok álmában síró babák” című könyve dolgozta fel ezt a jelenséget.)

Ahogy Mózes Zsófi is említi a cikkében: Európában a 20-as évei elején járó korosztály, hazánkban pedig a még fiatalabb, 20 év alatti generáció érintett leginkább az abortusztól; a gyermekvállalás időpontja pedig drasztikusan kitolódott 30 éven túlra. Ezek alapján az abortusz és a gyermekvállalás között átlagosan akár 10–15 év is eltelik; a divány.hu által bemutatott, az abortusz utáni 5 évet vizsgáló kutatás tehát aligha mutat reális képet az érintett nők lelki utóéletéről!

Így erre az ötéves felmérésre hivatkozva kijelenteni, hogy az abortusz igen gyakran helyes és a nő érdekét szolgáló döntés, teljesen megalapozatlan.

Az amerikai és európai utógondozó szakemberek általános tapasztalata, hogy a poszt abortusz-szindróma az évek során a nők életét szinte teljesen tönkreteszi, amelyből egy kiút van: a kiengesztelődés, azaz ha a nő megbocsájt az abortusszal kapcsolatba hozható összes szereplőnek (partnernek, orvosnak, szülőknek stb.) és legfőképpen önmagának, akivel szemben legtöbbször elfojtott haragot táplál. Illetve valamilyen lelki síkon kiengesztelődik a gyermekkel, akinek az életére egyszer nemet mondott, de akivel – minden szociális, gazdasági vagy egyéb megfontolásnál erősebben – eredendő szeretetkapcsolat köti össze.

A krízisterhesekkel, a még abortusz előtt állókkal foglalkozó segítők és szakemberek is egyöntetűen állítják, hogy ha a környezet nem húz árkot az anya és a magzata közé, hanem felismerve az ő eltéphetetlen összetartozásukat, inkább segít az anyának felfedezni magában ezt a szeretetkapcsolatot, akkor a nő képes még a várandósság alatt túljutni a krízisen, és a fennálló nehézségek ellenére is megszülni és nevelni a gyermekét. Ennek az anya–gyermek egységnek a felszínre hozásával gyógyul meg végérvényesen a nő – jobb esetben még mielőtt abortuszra menne, de ez adja a teljes gyógyulást az abortusz után is, nem pedig egy kimondatlan, elfojtott harag és gyász évtizedes cipelése, amelyet sokszor a nők egész egyszerűen csak nem mernek kimondani.

Ide vonatkozó kutatások:
Foster és kutatótársai, valamint David és szerzőtársai olyan nőket vizsgáltak, akiknek az abortuszkérelmét valamilyen okból megtagadták, és a szülésre így került sor. David felméréséből kiderül, hogy kilenc évvel a gyermek születése után az anyák 38%-a állítja egyenesen azt, hogy megbánta, hogy egyáltalán kereste az abortusz lehetőségét: David H., Dytrych, Matejcek, Schuller, „Born Unwanted: Developmental Effects of Denied Abortion”. Springer Pub. Co., New York (1988)
Foster és szerzőtársai szerint a kényszerből szült anyáknak csak az 5%-a tart ki amellett a gyermek születése után, hogy jobb lett volna, ha az abortuszkérelmüket elfogadják: Foster, D. G.: "What Happens to Women Who Are Denied Abortions?", New York Times, 2013. június 12. és itt.
Brenda Major 418, abortuszt végeztetett nőt kísért nyomon az Egyesült Államokban. Közülük 10,8%(!) gondolta úgy az abortusz után egy hónappal(!), hogy a gyermekét vállalnia kellett volna. Két évvel a beavatkozás után ugyanez az arány 16,3% volt. Magyarországon ez a 16,3% ma közel 5900 olyan gyermeket jelentene évente, akiket utólag megbánt döntéssel vetetnek el. Major és szerzőtársai valamennyi kutatással egybehangzóan állítják, hogy az arányszám az idő előrehaladtával folyamatosan nő: Major, B., et al. 2000, "Psychological Responses of Women After First-Trimester Abortion", Arch. Gen. Psychiatry 57:777-784.
A forrásokat köszönjük Raffai Péternek.