Egy háromgyermekes fotóművész az első magyar nő, aki szánnal átszelte Grönlandot

Vámos Nóra az első magyar nő, aki átszelte a világ legnagyobb szigetét, Grönlandot. Az egyik legkeményebb sarkvidéki kihívást a háromgyermekes, fotóművész anyuka Rakonczay Gáborral vegyes párosban teljesítette, 30 nap alatt, 560 kilométeren át, hóban, viharos szélben, átlagosan mínusz 20 fokban. Grönland belső részét 2000–2500 méteres jégpáncél fedi, évente csak kétszer – tavasszal és ősszel – nagyjából egy-másfél hónap van a túrák teljesítésére kelet–nyugat, illetve nyugat–kelet irányban. Először 130 évvel ezelőtt keltek át a szigeten felderítési céllal. Vámos Nórával az útról, a kihívásokról és a felismerésekről beszélgettünk.

Vámos Nóra és Rakonczay Gábor Gröndlandon
Vámos Nóra és Rakonczay Gábor – Fotó: Vámos Nóra és Rakonczay Gábor

Fel tudná idézni, milyen volt az expedíció kiindulópontjánál állni?

Gáborral a tavaszi szezont választottuk, és nyugatról indultunk keletnek. A 660-as pont, az expedíció hivatalos indulási pontja egy dimbes-dombos hely, háznyi, autónyi nagyságú dombokkal, sziklákkal. Az út eleje inkább kavicsos, ott nem is csúszik a szán, nálunk pedig volt egy 100 kilós meg egy 65 kilós szán, szóval, nagyon lassan haladtunk velük. Amikor végre odaértünk a jégfal széléhez, magunkra csatoltuk őket a rajtunk lévő hám segítségével. Ez volt az a pillanat, amikor belém hasított, hogy most valami nagyon különleges dolog történik. Egyáltalán nem volt bennem félelem, inkább azt éreztem, hogy valószínűleg ötször olyan nehéz lesz teljesíteni ezt a kihívást, mint ahogy elképzeltem, mégis vagány dolog. A felkészülés 8-9 hónapja alatt hetente többször futottam, teljesítménytúráztam, kerékpároztam, ami jelentősen fejlesztette az állóképességemet. A felkészülés során folyamatosan a holtpontokat kerestem, mert tudtam, hogy lesznek. Tudatosan figyeltem, hogyan, milyen módon akarom lebeszélni magam a célomról, mert ha az ember kitalál valamit, ő lesz az is, aki ilyen-olyan okoknál fogva eldönti, hogy mégsem csinálja meg.

Korábban sem voltam elveszett ember, de ez az expedíció megerősítette bennem, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit gondolok magamról.

Rakonczay Gábor már rutinosnak számít, hiszen extrém teljesítmények vannak mögötte az óceán-átevezéstől az antarktiszi túrákig. Volt olyan helyzet, amikor Gábor egy mondata, tekintete átsegítette a nehézségeken?

Volt ilyen, amikor például az volt a terv, hogy naponta 8-9 órán át megyünk, 50 percet menetelünk, 10 percet állunk, s nagyjából 12 órát vagyunk kint. Gábor az előző két sarkvidéki expedícióján, az Antarktiszon meg Grönlandon nagy rutint szerzett, de azt a két kihívást nagy csapatban csinálta. Nyolc ember megy együtt, elöl valaki a szánnal, töri az utat, navigál, a háta mögött lévő hét másik pedig a kitaposott úton halad. Ha elérnek egy pihenőpontot, aki elöl volt, az picit pihenhet a következő hét órában a többiek mögött haladva. Most viszont ketten voltunk, amitől mindez sokkal nehezebbé vált. Folyamatosan váltottuk, figyeltük egymást, súlyokat rakosgattunk át, nagyon komoly összhangban kellett dolgozni. Volt, hogy vártuk, hogy felérjünk a platóra, 2400-2500 méter magasra, mert onnan lefelé már biztosan könnyebb lesz. Aztán nemhogy nem lett könnyebb, egyre nehezebb lett minden. Az időjárási helyzet romlott, egyre süppedősebb volt a hó, és 12 óra helyett reggeltől éjfélig is meneteltünk. Négy-öt órát aludtunk a sarkvidéki expedíción ajánlott kilenc-tíz helyett. Aznap kiszámoltuk, hogy még 300 kilométernyi táv van hátra, és ha nem teljesítjük a napi húsz kilométert, akkor az egész expedíció elbukik. Egyévnyi előkészítés, engedélyeztetés, a felszerelés beszerzése, nagyon sok munka volt pedig benne.

Egymásra néztünk Gáborral, s ő azt mondta: „Figyelj, lehet, hogy ez még sokkal rosszabb lesz, készüljünk fel rá. Teljesen mindegy, mi történik, mi akkor is meg fogjuk csinálni. Akkor is mindennap húsz kilométert fogunk menni.”

Folyamatos újratervezésben voltunk, kiszámoltuk, hogy ha például 65 percet menetelünk, akkor pár perccel többet tudunk pihenni, vagy fordítva, mindig egy órát terveztünk meg előre, hogy abba mennyi fér bele.

Élelmet és vizet hogyan szereztek? Előfordult, hogy nem jutottak hozzá?

Vittünk magunkkal benzinfőzőt, felmelegítettük a havat, betettük kulacsokba, és az a nap végéig kitartott. Összesen 270 ezer kalóriát vittünk magunkkal, ebből előre összekészítettük napi 4500 kalória per főre az ételt. Minden napra egy kis csomagot állítottunk össze, amit óránként elővettünk: magok, kesudió, dió, nagyon magas kalóriatartalmú aszalványok, csokik, energiaszeletek, chips, kávé, forró csoki, müzliszeletek voltak a csomagban. A nap végén pedig rendes vacsorát ettünk, többnyire dehidratált ételeket, amelyeket felönt az ember forró vízzel a zacskójában, például Smack leves, spagetti, ami nyolc perc alatt kész, fogyasztható. Reggelire 700-800 kalória tartalmú müzlihez öntöttünk forró vizet, tettünk bele tejport, magvakat, aszalványt, csokit, hogy jó tömény legyen.

Kép
Vámos Nóra Rakonczay Gábor
Fotó: Vámos Nóra és Rakonczay Gábor

Egy ilyen út során számtalan veszély felvetődhet, mint a jegesmedve-támadás, a fagyási sérülések, a kimerültség, a lelki mélypontok. Ezek közül volt, amelyik önöket is utolérte?

Szerencsére jegesmedve-támadás nem történt, de a lehetőségére fölkészültünk, mert egy-egy szezonban évente 5-6 támadás történik. A grönlandi üzletekben az élelmiszerek, a tisztasági szerek mellett mindenhol lehet puskát is venni. Mi a puskáinkat az utolsó állomásunkon becseréltük szállásra. Nekem egy nagyon durva fagyási sérülésem volt, majdnem két tenyérnyi a combomon. Meg kellett állnunk pisilni, és bármennyire gyorsan próbáltam is, amikor 60 kilométer per órás szél süvít, és a hőmérséklet mínusz húsz fok, elég pár perc, és bekövetkezik a fagyás.

Érdekes, de ott akkor nem is vettem észre, csak este a sátorban. Melegítettem, próbáltam arra kondicionálni magam, hogy nem lesz belőle baj, pedig lehetett volna, akár vérmérgezés is.

Nyilván voltak holtpontok is, amikor már nagyon ki van merülve az ember, és szinte tehetetlennek érzi magát. Az expedíció vége felé, amikor már csak 23 kilométernyi menetelés volt hátra, elkapott minket egy vihar. Még hajnali egy órakor is meneteltünk, hogy valahogy leérjünk. Nem sikerült. Maradt még négy óránk, mielőtt csúcsosodik a vihar. Mérlegelnünk kellett, hogy pár órát menetelünk, és talán leérünk a partra, vagy beülünk a sátorba, ami szintén totál veszélyes, mert 70 centis hó esik, száz kilométer per órás széllel, ami be is szakíthatja a sátrat. Akkor jött el az a pont, amikor egyszerűen már nem tudtam bekapcsolni a karabinert, amit mindennap huszonötször ki-be kapcsolgattam, hogy felcsatoljam magamra a szánt. Ez veszélyes helyzet, gyaloglás közben beleeshetünk egy hasadékba, vagy fagyási sérüléseket szerezhetünk. Felállítottuk a sátrat, és a vihar közben próbáltuk lapátolni a havat, hogy ne szakítsa be a ponyvát. De olyan is előfordult, hogy bár 80 kilométer per órás széllökések jöttek, mégis muszáj volt továbbmennünk. Vállalnunk kellett, hogy lassabban megyünk, nagyon figyeljük a másikat, összekapcsoljuk magunkat, és nagyon jól eltakarjuk az arcunkat, hogy ne fagyjon meg az orrunk, a fülünk.

Megérintette ez a különös kapcsolódás a természettel? Volt valamiféle transzcendens élménye, felismerése saját magával, az életével kapcsolatban?

Rengeteg ilyen élményem volt, és valahogy sejtettem is, hogy így lesz. Nem sok mozzanata van az expedíciónak, de azt a pár dolgot be kell tartani, mert végzetes lehet. S éppen attól, hogy nagyon fókuszálni kell, az ember „kikapcsolja magát”, automatikusan csinálja a dolgokat, és ez teljesen a középpontba húz.

Teljesen befelé kezdtem figyelni, elképesztő felismerések jöttek, hogy mennyire összetartozunk mi, emberek, mennyire felelősek vagyunk egymásért, hogy mindenki fontos, hogy egyszerűen csak el kellene mondanunk egymásnak, hogy értékes, amit a másik csinál, bármi legyen is az, és mindenkiben van valami érdekes és különleges.

Sokszor órákon át sírtam, annyira boldog voltam. Egy csodálatos boldogságérzés áradt szét bennem, egyszerűen a létezéstől. Az út során jöttem rá, hogy milyen egyszerű az élet, és az itt gyűjtött tapasztalataim szerint élek most. Nagyon pozitív életszemléletű ember vagyok, és mindig minden helyzetből próbálok kihozni még valamit. Gábortól rengeteg támogatást kaptam, de előfordult, hogy neki volt mélypontja. Akkor elkezdtem hülyéskedni, viccelődni, vagy beraktam valami zenét. Láttam, ahogy változik az arca, a végén már ő is hülyéskedik, és könnyebben húzza a szánt.

Fotóművészként nem tartott attól, hogy egy ilyen monoton táj túl lehangoló, nyomasztó lesz egy olyan elme számára, amelyik folyamatosan keresi a színeket, a formákat, az alakokat, megjeleníti az emberek és a tájak különlegességét?

Egy kicsit féltem ettől. Amikor komoly fizikai terhelés alatt vagy veszélyesebb szituációban voltunk, nyilván azon agyaltam, hogyan oldjuk meg. Amikor viszont könnyebb napunk volt, azonnal kerestem a témát. Érdekes, de meg lehet találni még a legmonotonabb helyen is, meg az ember ilyenkor átteszi a fókuszt: Gáborról készítettem képeket, vagy videót csináltunk. Szüntelen alkotási folyamatban voltam belül, művészként gondolkodtam, hogy bármi, amit átéltem, ne csak a fotókon, de a gondolatokon keresztül is átadható legyen. Legyen mélysége, mások számára is érthető legyen, kiváltson valamilyen érzelmi hatást.

Kép
Vámos Nóra és Rakonczay Gábor
Fotó: Vámos Nóra és Rakonczay Gábor

Motivációs előadásokat is tart, amióta visszatértek az expedícióról. Van olyan mondata, amelyre sokan fölkapják a fejüket?

Igen, például amikor arról beszélek, hogy ha valami túl nagy, vagy túl lehengerlő dolog van az ember életében, bontsa apró, kicsi részekre úgy, mint a legót. Ha ezt csak úgy magunk elé öntenénk, akkor csupán egy rakás apró alkatrész lenne, egy halmaznyi probléma. Ha lépésről lépésre haladunk, akkor mindent meg lehet valósítani. A saját példámat szoktam mondani: amikor 600 kilométer teljesíthetetlennek tűnt, megnéztük, hogy egy nap során, egy óra alatt mit tudunk csinálni, de közben nem vesztettük szem elől a célt.

Az expedíció arra világított rá, hogy sosem arra kell figyelni, mennyi van még hátra, hanem mindig csak a következő kis lépésre összpontosítani.

Amit ismerünk, attól már nem félünk annyira, könnyebben meg tudjuk oldani.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti