Felnevelni nem kötelező a nem várt gyereket, a szívdobogását meghallani viszont igen!

Abortusz. Mindig összeszorul a torkom, amikor meglátom ezt a szót, amelyhez az agyam mindig hozzárendeli a kórlapomat is, amelyen néhány éve az állt: „missed ab” vagyis abbamaradt vetélés. Ahogy korábban már írtam róla, a második kisbabánknak az utolsó ultrahangvizsgálaton már nem volt szívhangja, a terhességet ezért művi úton kellett befejezni. Bár nem saját döntésből kerültem a műtőbe, a kórházban az egész napot olyan nőkkel töltöttem, akik hasonló beavatkozásra vártak.  

A szobatársaim között volt sorstárs, aki bármit megtett volna, hogy meghallja a kisbabája szívhangját. Volt olyan terhes fiatal lány is, aki 21 évesen már egy alig féléves kicsi édesanyja volt. Őt vitték el elsőnek közülünk, majd amikor kezdett magához térni, azt mondta: „Most jön az a rész, hogy megbánod, de majd elmúlik.” Tudta, hogy miről beszél, ez volt a harmadik abortusz, amin átesett. Annyit hámoztam ki az élettörténetéből a hosszú, feszült, étlen-szomjan várakozás alatt, hogy valamelyik szegregátumból költözött a fővárosba aluliskolázottként, a hasonló háttérrel rendelkező párja pedig alacsony keresetből igyekezett eltartani a családot. „Ha még egyszer meglátom itt, ki fogom venni a méhét!” – fakadt ki az öreg nőgyógyász, aki bejött hozzánk. Az etikátlan, durva kijelentést valószínűleg a tehetetlenség hozhatta elő belőle, ami abból fakadt, hogy a praxisa során nem egyszer találkozott olyan emberrel, aki fogamzásgátló eszközként gondolt a műtétre.

Többségük azért, mert egyáltalán nem volt a környezetükben senki, aki felelős szexuális életre nevelte volna őket.

A nő, aki velem szemben feküdt, 45 és 50 év közötti lehetett. Volt felnőtt gyermeke, és azt hitte, hogy már abban a korban van, amikor elkerüli a gyermekáldás. Nem így történt, de se lelkileg, se fizikailag nem érezte késznek magát arra, hogy végigcsinálja a várandósságot. Ráadásul amellett, hogy a gyászmunkával meg kell birkóznia a műtétet követően, még egy súlyos veszteség érte: a döntése egyet jelentett párkapcsolata végével, élettársa ugyanis képtelen volt feldolgozni, hogy semmit nem tehet azért, hogy vágyott kisfiát vagy kislányát a kezében tarthassa. Nagyon nehéz, de fontos kérdéseket vet fel ez is.

Él-e, akinek ver a szíve?

Bár bármelyikükkel cseréltem volna, hogy sarkon forduljak, és elmenjek az egészséges szívhangú magzattal a méhemben, már akkor megkérdeztem magamtól: vajon van jogom és képességem az én hátteremmel megítélni, hogyan cselekedtem volna az ő helyükben? Szerintem nincs. De élőnek tekintem-e azt, akinek szívverése van, és akarom-e a laza abortuszszabályozás helyett azt támogatni, hogy a krízishelyzetben élő kismamák több segítséget kapjanak, és a szívük alatt hordozott gyermekek megszülethessenek? Kétségkívül!

Sok liberális jogvédő úgy kardoskodik a minél megengedőbb abortuszszabályozás mellett, mintha az egész arról szólna, hogy az ember bemegy a kórházba, él a reprodukciós jogaival, és megoldódik a legfőbb gondja. A valóságban ez egy olyan nőgyógyászati kisműtét, amelynek fizikai és lelki következményei vannak. Ahányféle nő, annyiféle feldolgozási folyamat: van, akit kevésbé, másokat mélyen megérint pszichésen a műtét, a posztabortusz-szindróma létező jelenség. Olaj Anett korábbi cikkében érintettként írt a témáról, írásában pedig a döntésüket hosszú évek után is jónak tartó nők mellett azokról a felmérésekről is szót ejt, amelyek az abortuszra készülő, de végül a gyermeket mégis világra hozó anyák körében készültek. A vizsgált személyek több mint 90 százaléka boldog a döntésével, azaz örül, hogy nem vetette el a gyermekét, és nem döntene a megkérdezés pillanatában sem másként.

Ez azt mutatja, hogy amint kilábalnak az átmeneti krízishelyzetből, az anya–gyermek viszony rendeződhet, és a nő »felfedezheti« a gyermeke iránti ösztönös szeretetét.

 – hívja fel a figyelmet a szerző.

Az abortusz  radikális támogatói a vitákban gyakran érvelnek a szexuális erőszakból, vérfertőző kapcsolatból vagy súlyos rendellenességgel születendő gyermekekkel. Ezek mind extrém nehéz helyzetek, és szerencsére nem mondhatók átlagosnak, nem ez a három körülmény az abortusz fő motivációja. A leggyakrabban előforduló okok között inkább a megfelelő edukáció, a családtervezéssel kapcsolatos ismeretek hiányát említik, az Átlátszó cikke pedig arról ír, hogy az abortuszok magas száma és az élveszülések alacsony aránya a fiatalok körében szociális problémákra utalhatnak. „Egy nő minél alacsonyabban iskolázott, annál nagyobb az esély rá, hogy abortuszon fog átesni. Pár éves adatok szerint a művi vetélések gyakorisága a 8 általánost sem végzett nőknél több mint hétszer akkora, mint azoknál, akiknek felsőfokú végzettsége van. Nemcsak nálunk, hanem az egész kontinensen jellemző, hogy az egyik fő oka az abortuszoknak a szexuális felvilágosítás hiánya. Magyarországon a terhességmegszakítások visszaesése a 40 év fölöttiek körében a leglátványosabb. A 40–49-es korosztálynál az ezer főre jutó művi vetélések száma közel az ötödére esett vissza 1990 óta. A tinédzsereknél a csökkenés mértéke kisebb volt. Annyira, hogy 2020-ban ezer főre vetítve már több tini esett át abortuszon, mint ahány 35–39 éves. Pedig a 2010-es évek elejéig nem ez volt a jellemző” – írja a növekedés.hu idei elemzésében.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Mart Production

Prevenció és az örökbeadás támogatása

A keresztény feministák szerint az abortusz helyett sokkal inkább a prevencióba, az edukációba, a szexuális felvilágosításba és az örökbefogadás támogatásába kellene fektetni az energiát a „takavanaméhünkből” és a „nebaszakodjanőkkel” hashtagek gyártása helyett, amelynek használói egyáltalán nem számolnak sem a krízisterhesnek nyújtott segítség, sem az örökbefogadás lehetőségével.

Pedig Magyarországon rengetegen várnak akár évekig is arra, hogy szerető családban nevelhessenek fel egy gyermeket, az egészséges kisbabák elsöprő többsége nem is kerül intézetbe.

Sokan érvelnek amellett is, hogy jobb nem megszületni, mint rossz körülmények között felnőni, de egy krízisterhesség esetében nem jelenthetjük ki előre, hogy egyenes következmény a szörnyű élet, főleg akkor nem, ha az erőforrásainkat a kismamák kríziseinek megoldására fordítjuk kétbites hashtagek terjesztése helyett.  

A szívhang meghallgatásának kötelezővé tétele nem az abortusz korlátozásáról szól, hanem arról, hogy a világot élő és élettelen dolgok halmazaira bontjuk, és tényként kell kezelnünk, hogy ennek a „tehernek” bizony ver a szíve, és ez akkor is így van, ha mi nem akarunk erről tudomást venni.

A változás arra irányul, hogy ezt a valóságos tényt az utolsó pillanatban még tudatosíthassuk magunkban, amikor még megváltoztathatjuk a döntésünket.

Megtartani és felnevelni egy gyermeket Magyarországon ma sem kötelező, viszont tudomásul venni, hogy dobog a szíve, mostantól igen.  

Többek között ide fordulhat egy nő krízisterhesség esetén:
Terhességi Tanácsadó Központ https://terhessegkozpont.hu/ 
Együtt az Életért Egyesület https://egyuttazeletert.org/home-2/elindult-egy-babszemnyi-elet/
Alfa Szövetség https://alfaszovetseg.hu/
Várva Várt Alapítvány https://www.varvavart.hu/
Baptista Szeretetszolgálat https://segely.baptistasegely.hu/orokbefogadas/informaciok-of
Bölcső Alapítvány http://bolcso.hu/
Gólyahír Egyesület https://www.golyahiregyesulet.hu/
A Területi Gyermekvédelmi Szolgálatok is közvetítenek nyílt örökbefogadást.