„A megtett út által leszünk jobb emberré” – Beszélgetés Hullan Andrea jótékonysági futóval

– Magam is rendszeresen futok, pontosan tudom, milyen az, amikor az embert elkapja a flow és elárasztja az adrenalinnal kevert belső béke. Ön, aki több tucat maratont tudhat maga mögött, s akit a Magyar Olimpiai Bizottság a londoni olimpia hivatalos fáklyafutójává választott 2012-ben, mit szeret ebben a sportban?
– A futás számomra szabadságot, pozitív életérzést jelent, és mindenekfelett energiát. A mozgás feltölt, jókedvre sarkall és boldogságérzetet eredményez. A kikapcsolódást és a befelé figyelés élményét is adja egyben.

– Emlékszik még az első futására?
– Persze. Hatévesen kinéztem otthon, Bodajkon az ablakon, és azt mondtam: ma addig fogok elfutni, amilyen messzire ellátok! És ez így is lett. A házunktól két kilométerre lévő vasúti töltésig futottam el. Az volt az első hosszútávom. Az első jótékony futásomnál szintén az foglalkoztatott, hogy vajon melyik lehet az a maraton, ahova a legnehezebb bejutni.

– Ez volt a New York City Marathon 2009-ben?
– Igen. New Yorkban sorsolással döntik el, hogy ki az, aki indulhat a versenyen. Én is így kerültem be. Talán az univerzum így üzent, hogy jó az út, amin haladni szeretnék, mert rögtön elsőre kisorsoltak.

2009 óta úgy futok, hogy mindig valami jótékony cél vezérel. S hogy mi motivált? Szerettem volna még jobbra – és mások javára – fordítani azt, ami számomra nap mint nap pozitívumot ad.

– Az adni akarás alapítványi méreteket öltött végül: létrehozta a Team Heart – Csemete Alapítványt, amely halmozottan sérült gyerekeknek nyújt futással adományokat.
– Amikor a Normafa közelébe költöztünk a családommal, a futásaim során többször láttam sérült gyermekeket a Széchenyi-hegyen a kerítések mögött álldogálni. Kiderült, hogy az az intézmény, ahol ők laknak, egy állami gyermekotthon. Érdeklődtem és megtudtam, hogy kisgyerekek, csecsemők és fogyatékkal élő gyermekek laknak ott. Egyszer futás közben elestem egy kiálló gyökérben, amit jelnek vettem, hiszen 12 évesen is egy gátfutás során változott meg „gyökeresen” az életem. Ekkor született meg bennem az elhatározás, hogy szeretnék idehaza elindítani egy futómozgalmat, létrehozni egy alapítványt, amely maratonfutással gyűjt rászorulóknak adományokat. Elmentem a legnagyobb magyarországi futóversenyeket szervező Budapest Sportirodához (BSI), ahol az először számukra idegennek tűnő ötletemből végül egy forradalmian új dolog született. Létrejött a Csemete Alapítvány, és a Team Heart futócsapat, ahol jótékony célért mozognak az emberek. Az Alapítványhoz befolyt adományokat száz százalékban a gyermekek megsegítésére fordítjuk, a pénz életkörülményeik jobbá tételét szolgálja. Az a célunk, hogy ne falak mögött, egész nap bezárva éljék le a sérültek az életüket – ez az egészségeseknek is erőt próbáló feladat –, hanem integráljuk őket a társadalomba, vezessük be őket a mindennapok apró szépségeibe.

Kép

Kép: Hullan Andrea

Az Alapítvány 2009 óta folyamatosan szervez különböző terápiás programokat és olyan alkalmakat, amivel vidámságot viszünk a gyerekek és a fiatalok mindennapi életébe. Valljuk, hogy apró dolgokból születhetnek nagy csodák. Most itt ülünk a Four Seasons Gresham Hotelben. Anno egy svéd ingatlanfejlesztő cég magyarországi leányvállalatának értékesítési és marketing-igazgatója voltam, és jó kapcsolatom alakult ki itt is a vezetőséggel.

Három évig a Four Seasons Gresham Hotelben karácsonyozhattak a Csemete Alapítvány által támogatott gyerekek. Számukra az a nap maga volt a mennyország.

Évről évre finom falatokkal, csodás élményekkel, sőt ajándékokkal, szebbnél szebb játékokkal is megörvendeztették a szálloda vezetői a gyerekeket.

– A jótékonysági tevékenységéből mennyit lát Sarah, a lánya? Mit szól ahhoz, hogy az édesanyja hol a rákkutatásért, hol a sérült gyerekek megsegítéséért fut le rendszeresen több mint negyvenkét kilométert?
– Nekem sosem kellett arra kérni a lányomat, hogy kísérjen el egy maratoni versenyre. Mindig mindenhol ott volt velem, végigélte a versenyeket, szurkolt nekem és a csapatnak, de volt, amelyik futáson ő is aktívan részt vett. Nyolcévesen például nyolc kilométert futott a kínai nagy falon, és természetesen ő is gyűjtött adományokat. Fontosnak tartom, hogy a sport a mindennapjai része legyen, ugyanis a rendszeres sport a tanulásban is kitartáshoz vezet és fegyelmezettséget ad. A lányom mára az angol úszócsapat tagja, Millfieldben tanul és olimpikonokkal edz. Szerintem a gyereket nem nevelni kell, hanem példát kell neki mutatni: úgy kell élni, hogy azzal értéket teremtsünk.

Akkor lehet a sporthoz és a jótékonysághoz hozzászoktatni a következő generációt, ha mi magunk ugyanezt a példát mutatjuk.

A célom az, hogy a körülöttem élők megértsék, amit csinálok, és ez számukra is egy követendő életforma legyen. Az első néhány jótékonysági futással összegyűlt annyi pénz, hogy egy speciálisan kialakított kisbuszt vehetett az Alapítvány. A megalakulás óta már három kisbusz szállítja a csemetéket a programokra. A fogyatékkal élő fiataloknak így kinyílt a világ – naponta visszük őket fejlesztő foglalkozásokra, uszodába, kisállat-terápiára, lovagolni. Mindig azt mondom, hogy Sarah-n kívül még több tucat gyerekem van. A csemeték olyanok, mintha mind a sajátjaim lennének.

Kép

Kép: Hullan Andrea

– Van még egy lánya, a tizenhárom éves Aimée, akit évekkel ezelőtt fogadott örökbe Ruandában.
– Afrikában tíz évvel ezelőtt voltam először egy misszionárius segítő úton, Kigaliban.

Az egyik árvaházban egy hároméves kislány odaszaladt hozzám, és azt mondta: „Mama!” Tudtam, hogy ez nem lehet véletlen. A kislány kiválasztott engem.

Elhatároztam, hogy örökbe fogadom, de semmiképp nem szerettem volna kiszakítani őt a megszokott környezetéből, elszakítani a gyökereitől – Aimée azóta a nagynénjeivel és a nagymamájával él, szerető családban nevelkedik, akiket egytől egyig segítek. Tizennyolc évesen majd az ő döntése lesz, hol akarja folytatni tovább az életét. Minden héten beszélünk telefonon, vagy interneten tartjuk a kapcsolatot.

– Az elmúlt tíz évben volt olyan „esés”, kudarc, amiből sokat tanult?
– Szinte minden csapás elért, ami nőt elérhet: voltak a testemnek olyan jelzései, amelyeket nem vettem mindig komolyan. Egyedül vittem a hátamon az Alapítvány ügyeit, 28 ezer kilométert futottam (még az autómban sincs ennyi!). Kimerültem, lázasan, sérülten is versenyeztem. Három évvel ezelőtt megcsípett egy skorpió, kórházba kerültem, ahol kiderült, hogy szívelégtelenségem van. Pacemakert akartak beültetni, de szerencsére erre végül nem került sor. Egy évre rá daganatot diagnosztizáltak, majd a műtétet követően bevérzett a hasam. A lányom Londonba költözött tanulni, és közben sajnos a férjemmel különvált az utunk.

– Amikor közölték, hogy daganata van, nem volt dühös? Nem mondta, hogy pedig ön folyamatosan csak adott az embereknek, jót tett, hol itt az igazság?
– Sosem azért adtam, hogy visszakapjak valamit. Ha valami visszajár, azt az univerzum maradéktalanul visszaadja. Minden egyes tragédiát és akadályt jelzésértékűnek fogtam fel.

Rájöttem, hogy bár mindig jó szívvel és odaadóan fordultam mások felé, önmagammal szemben kevésbé voltam elfogadó. Idővel megtanultam értékelni magam, megbocsájtóbb lettem.

Az világos volt, hogy fel kell állnom a padlóról, nem hagyhattam el magam, nem hagyhattam magukra a rászoruló gyerekeket. A feltápászkodás képessége, az erő mindenkiben megvan, csak hallgatni kell a belső hangunkra, s a problémák helyett a megoldásokra kell összpontosítanunk. A futást nem hagytam abba, nemrég 40 ezer nőtársammal Párizsban futottam a rákkutatásért. Ma már nem tervezem, hogy maratonokat futok, de egy-egy félmaratont reggeli előtt bármikor szívesen lefutok. Jelenleg Toszkánában, egy pici faluban élek egy csodaszép másfél hektáros területen, ahol bőséggel vannak olajfák is, és ahol a futás mellett jógázom és meditálok. Elsősorban azért költöztem Olaszországba, hogy a saját lelkemen segítsek és meggyógyuljak, de közben rájöttem, hogy másokon is tudok majd itt segíteni.

Kép

Kép: Hullan Andrea

– Hogyan?
– A Thriving in Tuscany, azaz a Virágzó Toszkána a 2020-as évem projektje. Szeretnék ismét segíteni és inspirációt adni, ezúttal azoknak az embertársaimnak, főképp nőknek, akiket hozzám hasonlóan valamilyen nagy trauma ért. Meg szeretném mutatni, hogy nincs reménytelen helyzet. Ha bennünk béke van, és ha mozgással pozitív energiát teremtünk, akkor erőnk is lesz.

Ha minél több embertársunk javára ajánljuk fel akár a megtett kilométereket, vagy csak az életünk pillanatait megosztjuk másokkal, akkor sokkal szebb világban élhetünk.

A megtett út által leszünk jobb emberré. A cél mindig az, hogy szeretetet és támogatást tudjunk adni mindenkinek, mindennap.