„Még a halálos ágyamon is eszembe fognak jutni ezek az élmények” – A magyar Forrest Gump Amerika után Európát is meghódítaná

Mennyit futottál legutóbb, s mennyit fogsz legközelebb?

Hétfőn 25 kilométert futottam, vasárnap egy maratont a Parlament körül. Pár hete 104-szer kerültem meg a Hősök terét. Az edzőmtől kapom a terveket, ma csak egy órára megyek ki.

Nehéz beilleszteni ennyi futást az egyéb teendőid közé?

Általában korábban kelek, s csak edzés után kezdem a napot, de van, hogy éjfélkor kell kimennem. A lényeg, hogy minden nap megcsináljam. Egy idő után beépül az ember életébe, mint a fogmosás.

Sosincs olyan, hogy nagyon nincs kedved hozzá?

A legtöbb futónak van ilyen, de csak amíg be nem fűzzük a futócipőnket, és be nem csukjuk magunk mögött az ajtót. Kint a futás emlékeztet arra, mennyire imádjuk, pláne, ha egy nagyobb cél elérése érdekében csináljuk.

A mozgás egészséges, de úgy sem lehet túlzásba vinni, ha nem tartasz benne pihenőnapot?

Minden futó más, nekem jobb, ha nem hagyok ki napot, mert amikor két nap szünet jutott egy hétre, nagyon el tudtam lustulni, nehéz volt visszarázódni a kellő ritmusba. Mentálisan, testileg is igénylem mindennap, de a nulláról elkezdeni másoknak csak fokozatosan felépítve javaslom.

Ha jól tudom, az életed első évtizedeinek egyáltalán nem volt része a sport…

Művészlélek vagyok, aki egész életében zenélt. Aztán eljutottam egy pontra, amikor nem tetszett az, amit a tükörben látok.

A menyasszonyom mondta, hogy menjünk ki pár kört kocogni, de elsőre nem jött be. Úgy gondoltam, nem nekem való, aztán mégis megmaradt, próbáltam növelni a távokat, a sebességet. Egy idő után felfedeztem a gyönyöreit, azt, hogy a futás mekkora ajándék.

Mindenben ilyen kitartó vagy?

Szenvedélyesebb, vagy inkább megszállottabb típus vagyok az átlagnál. Bármit csinálok, százezerrel akarok bizonyítani, belemélyülök. Ami érdekel, abban igyekszem a legmagasabb szintre jutni. Nálam egy hobbi vagy egy munka is átalakulhat életstílussá, ami lehet jó tulajdonság, de olykor hátrány is.

38 körül voltál, amikor elkezdted. Mikor jött el a pont, amikor a nehézség átfordult örömbe?

Az elején nyavalyogtam, mert az emberi test olykor saját maga ellen is lázad, főleg az ellen, amihez nincs hozzászokva. Mondták is az idősebb futók, hogy ha nem bírom a fájdalmat, ne ezt a sportot válasszam, de akkor bekapcsolt bennem valami, és elindultam az első félmaratonomon.

Hogyan jutottál el az első félmaratonodtól addig, hogy keresztülfusd Amerikát?

Kalandvágyból feszegettem a határaimat. Többet szerettem volna, mint egy maraton, magamnak és a szeretteimnek is bizonyítani akartam. Közben pénzt gyűjteni, felhívni a figyelmet fontos ügyekre. Ez valami belsőhangszerűség volt, nem hagyott nyugodni. Emlegettem a menyasszonyomnak az ötletet, egy kicsit őrültnek tartott, de pár hónap után érezte, hogy most már le kell ülnünk megtervezni. Aztán bejelentettem a tervet a közösségi oldalamon, s onnantól nem volt visszaút.

Kép

Fotók: Piringer László

Ennyire nagy motiváció, ha az ember mások előtt is kimondja a célját?

Ezzel valahogy pontot tesz a végére, hogy most már mindenképp meg kell csinálnia. Még általános iskolai osztálytársaim is megtaláltak, volt, aki előre gratulált. Más meg csak legyintett, hogy nem hisz benne, ez is normális jelenség, az ilyen embereknek is bizonyítani kell.

A saját Facebook-oldaladról végül sok száz ismeretlenhez is eljutott a futásod híre…

Előzetes akciókat tartottam – például keresztülfutottam Floridát –, amelyek felhívták a figyelmet az igazi nagy futásra. Bemutattam az embereknek, hogyan edzek. Mindenkit bevontam a projektembe, szép lassan gyülekeztek körém, beindult egy gépezet, amit a végén már nem is én irányítottam.

Hiszem, hogy egyre több fiatalt, gyereket is sikerült egészségesebb, boldogabb életre inspirálnom.

Los Angelestől New Yorkig 5005 kilométert teljesítettél 78 nap alatt, napi 65-70 kilométert futva.

Ketten csináltuk végig a menyasszonyommal, többhónapos tervezés után. Utcáról utcára minden sarkot végignéztünk a Google-térképen, hiszen volt, ahol elfogyott az út, és valahogy el kellett érnünk egy másikat. Olyan utakat kellett találni, ahol legálisan lehet futni, ahol az autók sem ütnek el. Épp ezért nem autópályák mentén haladtunk, hanem hátsó, régebbi utakon, például a híres 66-oson. Nagyon érdekes az a vidék, tele van elhagyott városokkal.

Azokon áthaladva mi járt a fejedben? Félelmetes volt, vagy inkább izgalmas?

Mindkettő egyszerre. Szellemvárosokban futottam. Olyan dolgokat tapasztaltam meg, amelyekről azt hittem, legfeljebb a filmekben léteznek. Amerika hihetetlen nagy, rendkívül sokszínű! Picinek éreztem magam, nemcsak a természethez, hanem az országhoz képest is.

Mennyire tudott lekötni az, amit látsz, s mennyire kellett a határaid feszegetésére koncentrálnod?

A futás megszokottá vált, persze akadtak napok, amikor úgy kellett kilökdösni a lakóautóból. Úgy éreztem, inkább bemegyek egy hotelszobába, rendelek egy pizzát, és egész nap tévézni fogok ahelyett, hogy fussak mondjuk 70 kilométert szakadó esőben. De a tájak is motiváltak, és emlékeztettem magam, hogy amin keresztülmegyek, az hihetetlen szerencsés emberré tesz. Tudtam, hogy még a halálos ágyamon is eszembe fognak jutni ezek az élmények, s örökké hálás leszek magamnak, amiért megcsináltam. Ez a hála dolgozott bennem, miközben a környezetet figyeltem.

A mélypontokon a párod adott plusz erőt?

Rengeteg erőt adott azzal, ahogy törődött velem, ahogy mindent elvégzett, ami nem a futás, hanem annak a háttere volt. Már csak ezt is tiszteletben kellett tartanom azzal, hogy nem nyafogok, hiszen egy ember az idejét, az életét szánta rám. Nélküle nem sikerült volna, ez tényleg csapatmunka volt.

Ő ugyanazt az utat járta be a lakóautóval, amit te, csak időnként megállt és bevárt?

90 százalékban igen, de volt, amerre nem tudott velem jönni, mert járhatatlan volt az út. Olyankor került, és mondjuk egy erdő vagy sivatag másik felén találkoztunk.

Ezek között voltak ijesztő szakaszok, ahol nem szerettem volna eltévedni, mert például pumák éltek, és ha történik velem valami, nem talál meg senki.

Ahol a telefonom sem működött, ott azért utolért egy kis világvége-érzet. Egy riasztókürt azért volt nálam, de szerencsére nem kellett kipróbálnom.

Kép

Fotó: Piringer László

Találkoztál végül veszélyes állatokkal?

Rengeteg kóbor kutyával, amik támadtak. Egy indiánrezervátumon haladtam át, ahol a helyi lakosok is kövekkel dobálták, hogy távol tartsák őket. Ezt én is kipróbáltam, de a kutyák azt hitték, ételt dobálok, abszolút nem ijedtek meg. Ilyenkor inkább lelassítottam gyaloglásra. Ez is egy ráébredés volt arra, mennyire nincs semmi kapcsolatom a természettel. Ott nem a Disney-filmekből ismert házikedvenc kutyákat láttam, hanem csontsovány házőrzőket, amelyek már egy kilométerről meghallottak és vártak rám. Néha kígyókat meg egyszer egy skorpiót is láttam az út szélén.

Az emberek hogyan viszonyultak hozzád?

Nagyon kedvesen, az indiánrezervátumnál kenyeret meg egy zsák búzát is akartak adni, utóbbival persze nem tudtam mit kezdeni. Egy katonai bázison is át kellett futnom, ott kíséretet biztosítottak.

Sokan azt hitték, azért futok a semmi közepén, mert kifogyott a benzinem, vagy lerobbant az autóm. A legtöbb helyen nem is gyalogolt senki, járda sem volt, így nem igazán értették az őrült ötletemet.

A másik dolog, amire rájöttem: ki kell menni, és találkozni az emberekkel! Mert a közösségi média meg a híradó lencséje erősen torzít, csak akkor ismered meg őket, ha kimész közéjük.

Akkor bekalkuláltad az idődbe, hogy meg-megállsz szót váltani velük…

Nagyon szívesen elmeséltem, mit csinálok. Volt, aki adományt is adott, akár aprót a zsebéből. Más háromezer dollárral lepett meg, mondván, Jézus azt mondta neki, hogy ezt a pénzt nekem kell adnia.

Gondolom, futás közben annyira figyelned kellett a forgalomra, hogy nem tudtál közben mondjuk zenét hallgatni.

Zenét nem is szoktam, inkább hangoskönyveket, Stephen Kinget, Hemingwayt, esetleg podcastet.  Ezek elvonják a figyelmemet a valóságtól, sokszor autopilóta módban futok, szinte ott sem vagyok.

Láttam, van egy tetoválásod, amely szerint „No escape from reality”, azaz „Nincs menekvés a valóságból”. Akkor neked mégis van?

Ez a gondolat a Queen zenekar Bohém rapszódiájából származik, mert az egész családom Queen-fanatikus. De abszolút igaz, hogy én megtaláltam a menekvést a futás által. Ez nekem mentális menedék, meditáció, amely révén kizárhatom az élet zajait.

Jól sejtem, hogy az időjáráshoz való viszonyod is megváltozott? Egy átlagember, ha elered az eső, már nem szívesen indul neki futni vagy más kinti programot csinálni.

Mindig látom az embereket, ahogy futnak az eső elől, miközben én futok az esőben. Egyáltalán nem érdekel már az időjárás, úgyis megkerülhetetlenek a változásai.

 Az amerikai futáson volt, hogy egy héten át zuhogó esőben nyomtam, és azt azért nagyon lehet unni, ha 24 órán át jön a víz az arcodba. Ráadásul, ha be kellett öltöznöm vízhatlan ruhába, az le is lassított a futásban. Nem is mindig volt értelme átöltözni, mert ahogy kiléptem a lakóautóból, mintha egy medencébe ugrottam volna.

A megérkezés katarzis volt, vagy inkább az út maga volt az élmény?

A megérkezéstől nem vártam semmit, nem akartam, hogy csalódás érjen. Nem is volt semmi olyan, hogy például elsírtam volna magam, az agyam fel sem fogta, mi történik. Utána viszont jött egy kis depresszió, mint a sportolóknak, akik évekig készülnek valamire, azzal kelnek-fekszenek. Majd, ha túl vannak a versenyen, mintha elvágták volna. El kellett telnie pár hónapnak, hogy kitaláljam, merre haladjak tovább az életemmel.

Kép

Fotó: Piringer László

És merre haladtál?

A menyasszonyommal hazaköltöztünk Miamiból Budapestre, majd szerettem volna csak magamnak futni egy nagyot a Margitszigeten. Ebből lett a 24 órás futás, amelyhez sokan csatlakoztak, és ezzel is pénzt gyűjtöttem magyar gyerekeknek. Nem a gyorsaságra mentem, gyerekek, sőt asztmás betegek is kijöttek.

A mai napig erőt ad, ahogy a szemükbe néztem, és láttam, mennyit jelent nekik akár egy közösen megtett szigetkör is.

Van már következő nagy terv?

44 nap alatt Európa 44 országában maratont futni. Minden nap egyet. A második ember lehetnék a földön, aki megcsinálja. Nem is a futás része lesz a nehéz, hanem a lefutott maraton után egyből autóba ülni, és eljutni a következő napi országba. Amerikát csak két lábon szeltem át, ez más lenne. Jövőre összejöhet, de már egy külön csapattal mennék, már csak azért is, mert a párom babát vár.

Amerikában a kutyád, Turbó is veletek csinálta végig az utat…

Ő egy angol bulldog, már 13 éves, és valóban átutazta velünk Amerikát. Vagy, mivel nagyjából egész nap alszik, lehet, hogy inkább átaludta.

Jelenleg már konditermet is üzemeltetsz, azaz a sport teljesen átvette a főszerepet az életedben. Hogy érzed, sokat változtatott a személyiségeden?

Rengeteget. Most már hiszek abban, hogy bármi lehetséges a jövőben.

Olyan ember is lehetek, akiről most még fogalmam sincs.

Négy évvel ezelőtt nem gondoltam volna azt sem, hogy egyáltalán valaha futni fogok. A mindennapos futás nyugodtabbá, boldogabbá és egészségesebbé tett.

Ráadásul a követőid számát tekintve már nem kis felelősséged is van a példamutatásban…

Számomra az igazi üzemanyagot ezek az önexpedíció-típusú projektek jelentik, amelyek lehetővé teszik, hogy olyan embereket is aktív életmódra inspiráljak, akik nem feltétlenül futók. Mindig van, akinek talán csak egy utolsó kis lökésre van szüksége, hogy jobbá tegye önmagát! Én őszintén hiszek a pozitív hozzáállásban és ebben a másokat is inspiráló erőben.