„A kedvemért felhagyott a dohányzással és megtanult sakkozni” – Milyen a jó nagyszülő?

„Nagymama konyhája volt a legjobb hely az egész világon. Ott mindig fantasztikus finomságok készültek, közben szólt a rádió, én pedig vidáman kísérletezgettem a gáztűzhelyen. Iskola után mindig egyenesen hozzá mentem, és ő örült nekem. A főtt étel illata belengte a lakást, amit azóta is az otthon befogadó nyugalmával azonosítok. Ilus mama türelmesen hallgatta a roppant fontos iskolai eseményekről szóló beszámolóimat.

55 éves volt, amikor kérésemre felhagyott a dohányzással, és a 60. évében járt, amikor a kedvemért megtanult sakkozni. Vasalás közben német szavakat tanított és verseket mondott.

Élvezet volt vele bejárni a Nagycsarnok tereit, sétálni a Nagykörúton. Csendesen támogató és feltétlen szeretetet sugárzó kedvességét természetesnek vettem, mint a levegőt, amelyet belélegeztem.” (Ákos)

„A tizenéves hippi srác és a lelkész lánya egymásba szerettek, és úgy döntöttek, hogy nyakukba veszik az országot. Sorban születtek gyermekeik: fiú, lány, lány, fiú és így tovább, egészen a tizenegyedik kisbabáig. Ők az én édesanyám és édesapám. Éltünk sváb zsákfaluban a Csele- patak völgyében, tanyán a kiskunsági homokbuckák vidékén, aprócska faluban a Kakukk-hegy aljában, álmos kisvárosban a főváros mellett. A költözések közepette volt egy biztos pont: bárhol is éltünk, Mami péntekenként a munka végeztével telepakolta a kis piros autóját mindenféle finomsággal, és jött meglátogatni az unokáit. Nem állta útját fáradtság, távolság, zord időjárási körülmények, de még a futóhomok sem. Mami sohasem érzelgősködött, nem mondott hangzatos szavakat, de mindig számíthattunk a szerető gondoskodására. Tőle tanultam meg kitartóan továbbmenni, és tenni a dolgom akkor is, amikor nehéz az élet.” (Lídia)

Sokféleképpen nagyszülő

Amikor megkérdezzük a barátainkat, hogyan emlékeznek a nagyszüleikre, sokféle történetet hallhatunk. Ha azt vizsgáljuk ezekben a történetekben, hogy mennyire vettek részt a nagyszülők unokáik nevelésében, akkor Cherlin és Furstenberg nyomán mi is azonosíthatjuk a három fő típust: a távoli, szimbolikus nagyszülőt, a szülőtárs stílusú, „elég jó nagyszülőt”, illetve az erősen bevonódott nagyszülőt.
A távoli nagyszülő ritkán jelenik meg az unokája életében, a gyermek többnyire csak az ünnepeken találkozik vele. Visszatekintve az unoka megélésében megjelenhet a hiány érzése a nagyszülővel kapcsolatban.
A szülőtárs stílusú, „elég jó nagyszülő” ezzel szemben szeretetteljes kapcsolatot alakít ki az unokájával, érzelmileg bevonódottan gondoskodik a gyermekről. Kimutatja a szeretetét, ám nem törekszik szülőpótlékká válni, hanem inkább erősíti a szülő-gyermek kapcsolatot. Többnyire határozott elképzelése van a szerepéről. Működésében fontos szempontnak tartja, hogy ne a saját, hanem az unoka és a szülők szükségleteihez igazodjon gondoskodása és nevelése. 
Az erősen bevonódott nagyszülői viselkedéssel leginkább a többgenerációban együtt élő családoknál találkozhatunk. Itt a nemzedékek sok időt töltenek egymással, segítik egymást, kölcsönösen megbeszélik a nehézségeiket.

Ezek a nagyszülők sokszor vállalkoznak a két dolgozó szülő helyettesítésére is, ami nagy segítséget jelenthet, ám rendkívül fontos a tudatosság és az egyeztetés, hogy elkerüljék a túlzott bevonódást a felnőtt gyermekeik életébe.

Saját emlékeinkre visszatekintve elgondolkodhatunk azon is, hogy unokaként milyennek éltük meg a nagyszüleinket. A gyermek többnyire nem a nagyszülői bevonódás mértékét mérlegeli, sokkal inkább az élményeket idézi fel. Az ezt tükröző nagyszülői működést vizsgálva Kernhaber öt funkciót különített el. Ilyen a támogatás és védelmezés; a régi időkről és családi eseményekről szóló történetmesélés; az életre, a kapcsolatokra és az életszerepekre vonatkozó eligazítás és tájékoztatás; a szerepmodellség, amikor a nagyszülő a különböző szerepeit vonzó módon éli meg és mutatja be; illetve a kézügyesség és kreativitás, amivel elvarázsolja unokáját a nagyszülő. Természetesen ezek nem élesen szétváló szerepek, és nincsen egyetlen követendő vagy kötelező nagyszülői működés, hanem az emberi tulajdonságok sokszínűsége tükröződik abban is, ahogyan ezt az életfeladatot az egyén megéli.

Kihívások a nagyszülőségben

Kezdetben, az első elméleti modellek megalkotásakor a kutatók inkább a nagymamákat értették a nagyszülők alatt. Régebben ők inkább a gondoskodó szülőségben, míg a nagypapák a tanító-értelmező szerepben jelentek meg. Mára viszont, ahogyan az anyai és az apai funkciók egy része is közeledett egymáshoz, úgy a nagyszülők esetében sem válik el élesen a két nem viselkedése.
Bár az emberek többsége az élete körülbelül egyharmad részében nagyszülői szerepet tölt be, mégis kevés szó esik a témáról, így az érintettek segítséget sem kapnak, pedig sok kérdésük, dilemmájuk van. Számos tényező akadályozhatja a nagyszülőség megélését. Ilyen lehet, amikor későbbre tolódik az első gyermek vállalásának időpontja, emiatt sokszor olyan idősen válnak nagyszülővé a párok, hogy már nem képesek aktívan bevonódni az unokák nevelésébe. Mások éppen ellenkezőleg, nagyon fiatalon válnak nagyszülővé, így még sokféle aktív szerepet töltenek be az életükben, ami megnehezíti az unokával való kapcsolat ápolását. Ezeknek a nagyszülőknek a filmek és könyvek is kevés fogódzót adnak, hiszen azokban általában idős, ősz hajú néniknek és bácsiknak festik le a nagyszülőket, ami a fitt, életerős középkorú emberek esetében igen távol áll a valóságtól.

Másrészt a válások és a párkapcsolatok gyakori felbomlása miatt megfigyelhető az a jelenség, hogy a kései életciklusban (újra) gyermeket vállaló vagy éppen új párkapcsolatával elfoglalt nagyszülő kevés érzelmi energiát képes mozgósítani unokája számára, főleg, ha éppen egy frissen alakuló mozaikcsaládban keresi a helyét.

Nagyon nem mindegy tehát, hogy mikor csöppen bele az ember a nagyszülői szerepbe. Egy kutatás szerint az 50–65 éves nagyszülők nagyobb valószínűséggel érzik magukat közel az unokájukhoz, mint az 50 évnél fiatalabb vagy 66 évnél idősebb nagyszülők. 

A nagyszülőségen gondolkodva áttekinthetjük, milyen szerepeket azonosítunk saját nagyszüleinknél. 
Milyen volt megélni azt? Mit vinnénk tovább saját nagyszülői működésünkben, és mi az, amit inkább letennénk? 
Milyen nagyszülőnek szeretnénk látni magunkat évtizedek múlva?

Fontos adathordozók

Egy elmélet szerint a civilizáció akkor született meg, amikor az őseink a beteg társukat már nem sorsára hagyták, hanem gondozni kezdtek. A civilizáció fejlődésének másik fontos mérföldköve az lehetett, amikor az élettartam növekedése révén a családokban megjelentek a nagyszülők, akik segítettek az unokák gondozásában, és átadták azokat az ismereteiket, amelyek a már régen nem élő családtagok tapasztalataiból származtak. Ez a kettőnél több nemzedék közötti „adathordozás” nagy előnyt jelenthetett más csoportokkal szemben, hiszen a túlélésért folyó harcban fennmaradt korai civilizációk ismereteink szerint nagyra becsülték az időseket.

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

A nagyszülőség ma is egy kiteljesedést adó életfeladat, ami óriási erőforrás a szülők számára és hatalmas gazdagság az unokáknak. A kutatások szerint azoknak a gyermekeknek, akik rendszeres kapcsolatban vannak a nagyszüleikkel, magasabb az önbizalmuk, szociálisan fejlettebbek, illetve a felnőtt unokák kisebb valószínűséggel lesznek depressziósok, mint azok, akiknek nincs ilyen kapcsolatuk.

Az unokáikról gondoskodó nagyszülők esetében is kisebb a depressziós tünetek megjelenésének valószínűsége, illetve a várható élettartamuk is magasabb.

James Rilling professzor nagymamák agyi működését vizsgálta, miközben ők az unokáik képeit nézték, és megállapította, hogy ilyenkor az agy érzelmi empátiával kapcsolatos területei aktívvá válnak, ami elősegíti az unokával való érzelmi hangolódást és válaszkészséget. Sokszor rácsodálkozunk, amikor egy legendásan következetes vagy akár szigorú szülő nagyszülőként korábbi önmaga szöges ellentéteként viselkedik. A nagyszülőség valójában lehetőséget ad arra, hogy korrigáljuk mindazt, amiről utólag azt gondoljuk, hogy szülőként másképpen kellett volna csinálnunk. Gyakran tapasztaljuk, hogy a nagyszülők az unokákkal való viszonyban képesek elengedni a görcsös elvárásokat, és elfogadóan jelen lenni. Ez a szerepkör lehetővé teszi azt is, hogy érzelmi támaszként és bizalmasként viselkedhessenek azokban a helyzetekben, amikor a szülő és a gyermek között ellentét feszül. A nagyszülő jelenléte folytonosságot biztosít a múlt és a jelen között, hiszen ő az, aki a családtörténetet, a hagyományokat és szokásokat továbbadja a következő generációk számára.
A pár- és családterápiákon gyakran találkozunk a kétgenerációs családok növekvő kimerültségével. Miközben a két szülő dolgozik, a gyerekek egész napokat töltenek az intézményekben, így a hétköznapokban nehéz közös élményeket gyűjteni együtt töltött idő nélkül. Az énidő és a páridő megteremtése is nehézséget jelent, amiben sokat segíthet a nagyszülők jelenléte, támogatása. 
A nagyszülőségben rejlő erő és gazdagság miatt a család fogalma nem szűkíthető le a nukleáris családra. Életünk körülményei és alakulása mégis ebbe az irányba visz sok családot. A munkavállalói mobilitás kívánalma nagy földrajzi távolságot teremt a családtagok között. Uhlenberg és Hammill kutatásai alapján ez jelentős szerepet játszik a nagyszülő-unoka kapcsolat minőségében. Minél közelebb él a nagyszülő, annál valószínűbb, hogy heti szintű kapcsolatot tart fenn az unokájával. Fontos hangsúlyozni, hogy ugyan soha nem látott mértékben egyszerűsödött a kapcsolattartás a technika eszközeivel, ám ez csalóka pótlék, ugyanis ezek az eszközök az érzelmek közvetítését már csak korlátozottan teszik lehetővé, közös élmények teremtésére pedig alkalmatlanok. Ha elvész a közös megélések és történések sora egy kapcsolatból, megnő a távolság a nemzedékek között. Idővel már csak ünnepekkor találkoznak, és fennáll a kockázata annak, hogy puszta beszámolókká vagy felületes beszélgetéssé redukálódnak az egykor élményszerű együttlétek.
Óriási veszteség, hogy elkopott az ösztönös tudás arról, hogyan élhetnek együtt a nemzedékek, ami társadalmi szinten az eltávolodás, az egymás nem értése és a magány irányába visz.

Ha szeretnénk megállítani ezt a folyamatot, érdemes törekednünk a nemzedékek közötti kooperációban élő családra, ahol ugyan nem élnek egy ingatlanban a generációk, de közel laknak egymáshoz, és összehangolják a hétköznapok feladatait. 

Ehhez pedig az összes szereplő együttműködésére szükség van. A nagyszülőknek érdemes nyitottan és rugalmasan viszonyulni ahhoz, hogy a felnőtt gyermekeik gyakran megkérdőjelezik azokat a mintákat, amiket otthon láttak. Talán a legfontosabb, hogy képesek legyenek bízni a fiaikban és a lányaikban, hogy jó anyává és apává válnak, és megerősítsék őket a szülői szerepükben. A különbözőség elfogadása a másik oldalról is lényeges. A fiatal szülőknek általában nem érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítaniuk a nagyszülőkkel való nevelésbeli eltéréseknek, hiszen a gyerekek kiválóan tudnak váltani a szabályok között. Konfliktus esetén mindig érdemes tudatosítani, hogy az adott vita éppen miről és kiről szól, mivel a nagyszülő-szülő konfliktusban gyakran a régmúlt feldolgozatlan és megbeszéletlen élményei ütnek vissza, hiszen ebben az időszakban könnyen újraélednek az unoka életkorával azonos érzelmek és emlékek.
Nincsen univerzális recept, az elvárások hangoztatása egyik fél részéről sem hozhat megoldást az esetleges konfliktusokra. Érdemes elfogadással és türelemmel közelítenie mindhárom félnek, hogy ez az időszak melegségben és kötődésben eltöltött éveket jelentsen az unoka, a nagyszülő és a szülő számára egyaránt. 

Források:
Horváth-Szabó Katalin: A házasság és a család belső világa, 2016, Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány és Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet
How grandmothers’ brain react tot he sight of their grandchildren (az Emory Egyetem tanulmánya)
Grandparents and grandchildren (a The Psychologist folyóirat cikke)

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>