Véssey Miklós: „Most már van türelmem a gyerekekhez” – Apa, kezdődik!

– Mennyi idős most? – kérdezi. Szeme körül, mint a százéves fák évgyűrűi, szabályos ráncokba rendeződik a bőr.
– Két és fél.
– És elég jól beszél, nem? A korához képest.
– Igen, ebben kiemelkedik a többiek közül.
– Nem is csodálom. Mostanában érkezik a kistestvére, igaz?
– Igen – válaszolom kissé zavartan. Ezt mégis hogyan találta ki?
– Higgye el nekem, látszik az apákon is az ilyesmi. Ne aggódjon, minden rendben lesz.
Más esetben felháborodnék egy idegen tolakodásán, de ez az egyszerű mondat most mégis inkább megnyugtat. Alaposabban szemügyre veszem az öreget. A tartása, a mozdulatai… Mintha ismerném valahonnan. 
– Gyakran tetszik ide járni? – kérdezem tőle.

– Tegezz csak nyugodtan. Igen, az unokámmal sokszor lejövünk. Annak idején a fiammal is ide jártam, szeretem ezt a helyet. Néha az az érzésem, hogy a fél életemet itt töltöttem.

– Ne is mondd! Én is állandóan itt vagyok. Szerencsés a fiad, hogy ilyen sokat segít neki egy nagyszülő.
– Ne viccelj, én ezt kifejezetten élvezem! Tudod, az én koromban megjön az ember türelme a gyerekekhez. Fiatalon még sokkal nehezebb, ne bántsd magad, ha néha fel kell emelned a hangod. Én is pontosan ilyen voltam.
Honnan tudja, hogy épp ezen rágom magam? Ráadásul olyan nyugodt hangon mondja ezt is, hogy egyáltalán nem tűnik mesterkéltnek. Mintha egész életemben ismert volna.
Aztán az unokája megáll a fiam mellett. Ugyanolyan kismotoruk van, csak az unokáé kopottabb, látszik rajta, hogy nem az első generáció nyüstöli. A két gyerek is úgy hasonlít, mintha családtagok lennének. Sűrű, barna haj, nagy, sötétbarna szemek. Bámulják egymást.
– Mi lassan elköszönünk, Vince fiam már vár otthon – nyújtja felém a kezét a bácsi. – Örülök, hogy találkoztunk.
– Én is. Engedd meg, hogy bemutatkozzak. Miklós vagyok. Képzeld, az én fiamat is Vincének hívják.
– Engem pedig szintén Miklósnak. Micsoda véletlen – kacsint rám az öreg. – A feleséged pedig Klári, igaz? Add át neki üdvözletemet. Ha nem haragszol, én most rohanok.
Korát meghazudtoló fürgeséggel fut az unokája után. Pár másodpercig dermedten állok, próbálom feldolgozni az eseményeket. Aztán eszembe jut: a vezetéknevét elfelejtettem megkérdezni. Körben hatalmas mező van, biztos látni lehet még őket. De hiába nézek szét minden irányba, sehol senki. Mintha a játszótér kapujában elnyelte volna őket a föld. 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>