„Mi van, ha csak az egyikünket viszik, mit mond majd a másik?” – Novella egy bibliai ige alapján

A feleségem megint késik, úgy tűnik, ez a tulajdonsága már nem változik. Nem bánom, mert van mit nézni addig is, ülök a sírkő szélén, és szájtátva figyelem, ahogy szép lassan felemelik a Karsai Bélát, aki elégedetten mosolyog, láthatóan élvezi. A Gyukics Józsit meg otthagyják, nehéz elhinni ezt, a szomszédom volt mindkettő, és hát a Karsait én nem vinném sehová a helyükben, mert hallgathatnám az okoskodásait egy életen keresztül, de nincs mit tenni, így megy ez. 
Aztán megjön a feleségem is, nyújtja a kezét, megfogom, segítek kimászni. Igazán felvehettél volna valami szebbet erre a jeles alkalomra, mondja mosolyogva, imádom a humorát, ezért is szerettem bele annak idején. Ülünk a kövön anyaszült meztelenül, tetőtől talpig végigmérjük egymást. Felnőttek vagyunk, a testünk alapján körülbelül huszonöt évesek, de közben ott van a tenyeremen az a heg, amit hetvenévesen szereztem, amikor belenyúltam a forró tűzhelybe. A feleségemen is ott a császármetszés nyoma, pedig negyvenéves volt, amikor a gyerekünk fogant. Tényleg, vele vajon mi történik most, nézünk össze. Nincs mit tenni, csak reménykedhetünk, mondja a feleségem, nézd, a zöldséges Miki nem hagyja, hogy felemeljék, ilyet is lehet?

A nagydarab, izmos férfi nem engedi, hogy hozzá nyúljanak, lökdösődni kezd, húzzatok innen, és hagyjatok békén, neki köszönhetem, hogy ilyen életem volt, egyáltalán nem vágyom a közelségére, szálljatok le rólam.

Elhátrálnak tőle, és mennek a következőhöz, ő meg duzzog tovább magában, rohadjatok meg a tökéletességetekkel együtt, én ugyan nem kérek belőletek. Egyre közelebb érnek hozzánk, a feleségemre nézek, eddig eszembe se jutott a lehetőség, de mi van, ha csak az egyikünket viszik, mit válaszolna a másik, elmenne-e egyedül. Látom rajta, hogy ő is ugyanerre gondol, de nem mondunk semmit, mit is lehetne erre mondani, üdvösség a másik nélkül, vagy kárhozat együtt, ilyen a házasság, mondta volna erre cinikusan egy elvált haverom. 
Odaérnek hozzánk, de a félelemtől rájuk sem tudunk nézni, lehajtom a fejemet, mert a fényük elviselhetetlenül erős. Sokáig nem történik semmi, aztán meghallom a hangjukat, olyan, mint egy vízesés robaja, mégis rögtön megértem, azt akarják, hogy fogjuk meg egymás kezét. Kinyújtom a karomat a feleségem irányába, összeérnek az ujjaink, ráfogok, magamhoz rántom, átölelem, és nem tudnám megmondani, hogy ő emel engem, vagy én emelem őt, csak annyit érzek, hogy emelkedünk. 

A novella Véssey Miklós Bibliai történetek című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további írásai elérhetőek itt.

Ez az írás a Képmás magazin 2022. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>