Billentyűk helyett tőr

Elek Ilona 1907. május 17-én látta meg a napvilágot Budapesten. Édesapja, Elek (Eisler) Sándor kereskedő volt, édesanyja, Hollóczy Jusztina varrónő. Ilona szenvedélyesen szerette a zenét és a vívást. A Zeneakadémián tanult, zongoraművésznek készült, emellett rendszeresen járt vívóleckéket venni. Az erős kézmozdulatok miatt édesapja ellenezte ezeket az órákat, mivel a nagy igénybevétel hatására a csukló bizonyos idő után merevvé válik, ez pedig zongoristaként lehetetlenné tette volna a játékát. Ezzel párhuzamosan a Zeneakadémia igazgatója is nyomás alá helyezte Ilonát: döntenie kellett a vívás és a zongora között. A végső döntésben segítségére volt Krenchey Géza, a vívószövetség akkori elnöke, aki az ifjú hölgy édesapját is meggyőzte arról, hogy lánya mekkora tehetség. Később így nyilatkozott Ilonáról:

„Száz olyan zongorista is lesz, mint ő, de százévente születik csak olyan tőrvívó.”  Igaza lett, már huszonévesen a magyar válogatott csapatát erősítette.

Huszonkét évesen került be a tőrvívó-válogatottba, edzője a legendás Italo Santelli lett. Az időzítés nem is lehetett volna jobb, hiszen abban az időben a társadalmi normák is változásokon mentek át, így már nők is versenybe állhattak. Ilona 1933-ban kezdte meg nemzetközi pályafutását, amikor édesapja anyagi támogatásával elindult a Budapesten megrendezett Európa-bajnokságon.

Kép

Elek Ilona és André Gardère – Forrás: Fortepan/Bojár Sándor

Megvédett másokat, életet is mentett

Csibi családcentrikus, egyben temperamentumos személyiséggel rendelkezett. Az edzéseken ritkán teljesített jól, nem tudott rendesen koncentrálni, kihagyott a figyelme, ennek ellenére a versenyeken sohasem hibázott. Minél több néző jött el a mérkőzésre, ő annál fényesebben teljesített, imádott szerepelni.

A szeretteiért akár tűzbe is ment volna. 1930-ban majdnem a karrierje is kettétört egy heves szóváltás következtében, amikor húga, Margit védelmére kelt az egyik versenyen – Margit ugyanis szintén kitűnő vívó volt. Büntetésből két évre eltiltották a versenyzéstől, egyet le is kellett ténylegesen töltenie, így nem tudott kijutni az 1932-es Los Angeles-i olimpiára.

1946-ban megmentette Sédey Gyula vívóvezető életét, akit halálra ítéltek demokráciaellenes szervezkedés vádjával. Ilona vívókból és edzőkből szervezett egy csoportot, akik tiltakoztak a vádak ellen, így elérte, hogy az ítéletet ne hajtsák végre.

Sokoldalúsága és intelligenciája számos területen megmutatkozott: például négy nyelven beszélt folyékonyan. Önmaga képzésére mindig nagy hangsúlyt fektetett, sosem aggódott amiatt, ha egyszer abba kell hagynia a versenysportot, hiszen a vívás mellett folyamatosan tanult, képezte magát. Balkezesként villámgyorsan szinte kiismerhetetlen támadáskombinációkat indított a versenyeken. Az edzéseken kívül az IBUSZ-nál (Idegenforgalmi Beszerzési Utazási és Szállítási Részvénytársaság) dolgozott idegenvezetőként húgával együtt, családias környezetben.

Az első olimpiai arany, kötélidegzettel

1936-ban Berlinben rendezték az olimpiát, amely előtt már hetekkel érezni lehetett az emberek izgalmát, s ez a verseny előrehaladtával csak fokozódott. Ez volt az első olyan esemény, amelyet élő rádióadásban közvetítettek Magyarországon.

A 29 éves Csibi ekkor már kétszeres Európa-bajnok volt, a magyar válogatott mégis a csapattársát, Vargha Katalint küldte ki legjobb magyarként. Ebben közrejátszhatott az is, hogy az olimpia előtti felkészülés során Ilona nem tudott megfelelően edzeni a munkahelyi elfoglaltságai, az utazási iroda nagy nyári forgalma miatt. Reggeltől estig dolgozott, nem jutott el az edzésekre. Minden ország arra törekedett, hogy a lehető legtöbb aranyat zsebelje be, Magyarország sem kockáztatott.

A helyzet kiélezettségét jól mutatja a németek helyzete: Hitler Amerikából hívta vissza Németországba a zsidó származású kiváló vívót, Helene Mayert, mondván, a győzelem fontosabb a származásnál.

Ezt Göbbels propagandaminiszter is alátámasztotta, kijelentve, hogy a származás tabutéma. Ilyen keretek között kezdődtek a mérkőzések. Ilona a kezdeteket végigbukdácsolta, azaz úgy tűnt, jogos volt a magyar válogatott vezetőségének döntése. Ezután azonban nagy fordulat következett: Csibi az elődöntőben megtáltosodott, és sorban győzte le ellenfeleit, köztük csapattársát, Vargha Katalint és a németek favoritját, Helene Mayert is.

„Őrült izgalom uralkodik a teremben, a németek tapsolnak és biztatják Mayert, hosszas várakozás után Mayer kitör, szúrást csinál, ezt azonban Elek védi, és riposztja ül. Győz Elek 5:4-re!” – tudósított a Nemzeti Sport.

Elek Ilona ezzel a bravúros teljesítménnyel megszerezte élete és a magyar sporttörténelem első női olimpiai aranyérmét. „Ilus a legjobb idegzetű nő a világon, a legnagyobb versenyek előtt is nyugodt” – nyilatkozta férje az olimpia után.

Kép

Elek Ilona a berlini olimpián, a dobogó legfelső fokán – Forrás: Wikipédia

„Éreztem a vívást” – tizenkét év kihagyás után újra felperzselte a pástot

Röviddel az első olimpiai sikere után kitört a második világháború. A zsidótörvények értelmében nem állhatott pástra, mert édesapja zsidó származású volt. Az aktív versenyzéshez csak az 1948-as londoni olimpián térhetett vissza, ahol mindenkit meglepve felülmúlta korábbi önmagát is.

Akkori edzője, Rerrich Béla a küzdelem döntő csapása után felszaladt Ilonához, akit a karjai közé kapott, úgy ünnepelte a teljesítményét.

Ez azonban majdnem végzetesnek bizonyult, ugyanis a bírók, szabálytalannak titulálva a cselekedetet, érvénytelenítették az utolsó találatot. Szinte vágni lehetett a feszültséget a teremben, Elek azonban higgadt maradt, és megismételte bravúros teljesítményét, megszerezve ezzel második olimpiai aranyérmét.

„Tizenkét éve izgultam ezért a győzelemért. Nagyon jól bírtam idegekkel, ez döntött. Éreztem a vívást” – nyilatkozta a verseny után. Úgy érezte, így köszönetet tud mondani hazájának az áldozatokért, amelyekkel az emberek segítették az ő kikerülését az olimpiára: „El kell mondanom, hogy bennünket, az akkori olimpiai csapatot igenis áthatott annak a tudata, hogy emberek milliói hoztak áldozatot azért, hogy mi kijuthassunk az olimpiára. Úgy éreztük, hogy ezt az áldozatot csak eredményekkel tudjuk viszonozni.”

Kép

Elek Ilona olasz vívókkal 1937-ben – Forrás: Fortepan/Bojár Sándor

Visszavonulása után örökzöld slágert írt

Pályafutása során háromszor jutott ki az ötkarikás játékokra, azonban a harmadik alkalommal – 45 évesen – elhagyta a szerencséje. A bírók részrehajló pontozása miatt Helsinkiben nem tudta megszerezni a harmadik aranyérmét. A melbourne-i olimpiára is készült, de csalódottságára akkor már nem válogatták be a csapatba.

Visszavonulása után az Óra és Ékszer Kereskedelmi Vállalat igazgatóhelyetteseként dolgozott tovább. A zenétől sosem tudott teljesen elszakadni: az 1959-es budapesti vívó-világbajnokság indulóját ő maga írta; Szécsi Pálnak írt szerzeményét (Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal) az 1971-es táncdalfesztiválon is előadták. 1988-ban, 81 évesen hunyt el Budapesten, 2013-ban beválasztották a Hírességek Csarnokába. A rendkívüli sportoló életéről nemrég gyerekkönyv is megjelent. 

Források:

• http://olimpia.hu/champdata/details/id/21760/
• https://m4sport.hu/2013/07/24/25-eve-halt-meg-a-magyar-sport-elso-noi-olimpiai-b/
• https://www.nevpont.hu/palyakep/elek-ilona-069a4
• https://index.hu/sport/alapvonal/2020/02/24/elek_ilona_elso_olimpiai_bajnokno_torvivas_1936/
• http://www.szegedi.in/publi/publicisztika/201906-4-MazsikeHirlevel-Elso_noi_olimpiai_bajnokunk_Elek_Ilona.pdf
• https://24.hu/sport/2011/05/17/csibi-a-legnagyobb-elek-ilona-szuletesnapja/
• https://index.hu/sport/alapvonal/2020/03/04/elek_ilona_1948_masodik_gyozelem_tor/
• https://index.hu/sport/alapvonal/2018/08/02/elek_ilona_70_eve_nyert/

Ha valaki egy Pennsylvania államban található amish faluba téved, úgy érezheti, hogy visszarepült az időben: lovaskocsik ügetnek az utakon, főkötős kislányok sétálnak át a földeken, és hatalmas fából készült pajtákon kalapos-inges férfiak dolgoznak. Az egyetlen jele a 21. századnak az, ha az utakon feltűnik egy autó vagy egy csoport turista, akik izgatottan kattintgatnak a fényképezőgépeikkel. Az amishok az elmúlt évtizedekben részévé váltak az amerikai popkultúrának: filmekben, sorozatokban jelennek meg, külön románczsáner lett a közösségükben játszódó regényekből, valóságshow készült róluk, és youtuberek tömegei utaznak hozzájuk, hogy megnöveljék a kattintásszámaikat. Az amishok életmódja felkelti a külvilág érdeklődését, amely oly sokat változott, miközben az amishok majdnem ugyanolyanok maradtak, mint amikor Európából elindultak. 

Az amishok útja az Újvilágba

John Andrew Hostetler szociológus az amish társadalom egyik legismertebb szakértője volt, ő maga is amish családba született, de felnőttként áttért a mennonita vallásra. Több alapművet írt az amish közösségről, és annak ellenére, hogy kivált közülük, egész életében jó kapcsolatban maradt velük. Alapműve az Amish Society, amelyben apró részletességgel mutatja be a közösséget. Hostetler könyvében leírja, hogy a mai amerikai amishok a 16. századi európai anabaptisták (újrakeresztelők) egy csoportjának leszármazottjai.

Az anabaptisták a reformáció azon csoportja volt, akik csak a felnőttkori, hitbeli meggyőződésből kért vízkeresztséget tartották hitelesnek és érvényesnek a Biblia alapján.

Az amish közösség alapítója Jacob Amman volt, egy svájci anabaptista, hozzá lehet visszavezetni az öltözködéssel kapcsolatos szigorú szabályokat. Ezzel a világtól való elszakadást kívánta jelezni, amely a legalapvetőbb tételük. Az első amishok a mai Németország területéről a 18. század elején vándoroltak ki Pennsylvania államba, ahol a mai napig jelentős közösségük él. Pennsylvania ismert volt arról, hogy vallásszabadságot biztosított a különböző üldözött vagy rossz szemmel nézett protestáns közösségeknek. A 19. század során újabb európai amishok csoportjai vándoroltak ki Amerikába. Az évek során megőrizték távolságtartásukat a külvilággal szemben, és kis közösségeket alapítottak, amelyek lassan növekedtek. Az amishok kiharcolták az amerikai államtól, hogy felmentést kapjanak a társadalombiztosítás fizetése alól, és hogy a gyerekeiket 14 évesen kivehessék az iskolából. Adót azonban nekik is kell fizetniük.

Az amishok nem azonnal utasítottak el minden technikai újítást, hanem komoly teológiai vitákat folytattak minden egyes új találmányról, kezdve az elektromosság bevezetésétől a telefonon át az autóig. A legszigorúbb csoport az úgynevezett „Old Order” (régi rend) amishoké, de vannak olyan közösségeik is, akik limitált formában használnak áramot.

Donald Kraybill, az amishokat kutató egyetemi tanár szerint ők azt vizsgálják, hogy egy bizonyos technológia közelebb viszi-e őket a „külvilág értékrendjéhez”, és ha igen, akkor inkább ellene döntenek.

„Lancaster megyében az amish lakosságnak nincs kifogása az elektromos áram használata ellen, de elutasítják azt a hálózatot, amely a legtöbb amerikai otthonába beviszi azt. Ez azért van, mert meg akarják őrizni elkülönülésüket a világtól” – írja az NPR.

Kép

Kép: Unplash/Randy Fath

Hogyan élnek ma az amishok?

„Az amishok egyház, közösség, szellemi szövetség, a kereszténység egy konzervatív ága, vallás, egy olyan csoport, amelynek tagjai egyszerű és szigorú életmódot folytatnak, valamint egy családi vállalkozói rendszer” – írja Hostetler.

Egy 2020-as adat szerint 350 ezer amish él az Egyesült Államokban, és arányosan számítva ez az egyik leggyorsabban növekvő közösség a magas születési arányok miatt. Gyermekeik 85–90%-ban a közösségben maradnak. Az anabaptista hagyománynak megfelelően amish családba születni nem jelenti automatikusan azt, hogy valaki a valláshoz tartozik, hanem 16 éves kortól dönthetnek a csatlakozás mellett vagy ellen. Ezt az időszakot hívják rumspringának, és ebben az életszakaszban a fiatalok nagyobb szabadságot élvezhetnek. Egy kilépett tag, C. J. Miller elmondta, hogy neki ez tíz évig elhúzódott, amely során autót vezetett, bulizott, videójátékokat játszott.

Ha végül úgy döntenek, hogy belépnek az egyházba, akkor maguk mögött kell hagyniuk a külvilágot, viszont, ha ellene döntenek, a közösségek többsége azt is elfogadja.

A kiközösítés általában azoknak a sorsa, akik felnőttként először az amish egyházhoz való csatlakozás mellett döntenek, majd mégis kilépnek.

Kép

Kép: Praswin Prakashan/Unsplash

Egy átlagos amish közösség akkora, mint egy falu, 20–40 nagy létszámú családból áll, akik gazdálkodnak, üzleteket tartanak fenn, vagy külső munkaadóknak is dolgoznak. A legtöbb amish Pennsylvania, Ohio és Indiana államban él. Jelentős részük egy speciális német dialektust, a „pennsylvaniai németet” beszéli otthon, de megtanulnak angolul is, bár bizonyos közösségekben ezt kevéssé használják. A szokások változhatnak attól függően, mennyire konzervatív egy közösség. Pennsylvaniában kéthetente van istentisztelet, az énekes dicsérethez nem használnak hangszereket. Az amishok ismertek a kemény munka iránti elkötelezettségükről, erőszakellenes magatartásukról, valamint arról, hogy a megbocsátás fontosságát hirdetik. Nem térítő vallás, hanem úgy gondolják, hogy életmódjukkal tesznek bizonyságot Istenről.

Bár az amishok az „elkülönülést” doktrinális szinten vallják, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne kapcsolatuk a külvilággal. Az természetközeli életmódjuk egyre népszerűbbé teszi a farmjaikon termesztett zöldségeket és gyümölcsöket, és sok sikeres amish pékség is létezik. Ezekben limitált formában jelen van a modern technológia, hiszen nekik is meg kell felelniük a szabályoknak. Az amish vidékek népszerű turistacélpontok is, amiből az ott lakók igyekeznek profitálni.

Nem mindenkinek való élet

Bár látszólag idillinek tűnik az amish életmód, ezek a világtól elzárt szigetek sem konfliktusmentesek. Bár a kiszakadt tagok részéről nem éri őket annyi vád, mint más szélsőségesen hagyományőrző közösségek esetében, azért előfordulnak visszaélések. Különösen a „régi renddel” kapcsolatosan fogalmazódnak meg vádak túlságosan szigorú életmódjuk és furcsa szokásaik miatt.

Az amish nők és férfiak szerepe szigorúan meghatározott: a lányok fiatalon férjhez mennek és gyermekeket nevelnek, a férfiak pedig dolgoznak. A gyerekeket már kiskoruktól kezdve házimunkára fogják, és hamar elkezdenek dolgozni is.

Ennek következményeként nagy munkabírású emberek, a dolgosságukról ismertek. Akik ezt az életmódot nem bírják, azok abba a 10–15 százalékba tartoznak, akik elhagyják a közösséget.

Egy kiszakadt tag, Emma Gingrich könyvet írt kiválásáról a közösségből. A lány 2006-ban, 18 esztendősen szökött el az egyik legkonzervatívabb amish közösségből. Angolul alig tudott, bár Missouri államban nőtt fel. Az ő családjából többen is elhagyták a közösséget, mert mint Emma később rájött, a nagyapja szexuálisan bántalmazta a lányait. Ezt a sötét titkot ő is csak távozása után, az internetről tudta meg. Bár őt nem bántották, nem vonzotta az amish életmód, hanem tanulni szeretett volna. A családja nem átkozta ki, bár teljesen nem fogadják el a döntését, és mindig, ha hazamegy, kénytelen amish öltözéket felvenni. Emmának nagy szorgalommal sikerült csak főiskolát végezni, mert pótolnia kellett a nagy lemaradását. Az Atlantic magazinnak elmondta, hogy úgy érzi, amish múltja miatt sokkal inkább értékeli a szabadságot, mint azok az amerikaiak, akik beleszülettek.

Az amish életmód tehát nem való mindenkinek, ám a közösség létszáma folyamatosan nő. Időnként még mindig vannak összeütközéseik a külvilággal, de az amishok általában visszaverik az állami beavatkozás kísérleteit.

Egyedülállóvá és különlegessé teszi őket, hogy évszázadokon keresztül sikerült megőrizniük a szokásaikat, miközben körülöttük a világ hatalmas változásokon ment keresztül.

Felhasznált irodalom:

• Amish in America, PBS, https://www.pbs.org/wgbh/americanexperience/features/amish-in-america/
• Amish Community Not Anti-Technology, Just More Thoughtful, NPR, https://www.npr.org/sections/alltechconsidered/2013/09/02/217287028/amish-community-not-anti-technology-just-more-thoughful
• Amish Population Profile, 2020, Amish Studies, https://groups.etown.edu/amishstudies/statistics/amish-population-profile-2020/
• Amish Religious Traditions, Discover Lancaster, https://www.discoverlancaster.com/amish/religious-traditions/
• Escaping the Amish for a Connected World, The Atlantic, https://www.theatlantic.com/technology/archive/2016/02/escaping-the-amish-for-a-connected-world/463116/
• John A. Hostetler: Amish Society, The John Hopkins University Press, 1993
• Why I left the Amish, C. J. Miller személyes története
   

Isten választotta őt magának

Ruth 14 éves volt, amikor átélte Lipcse bombázását 1943. december 4-én éjjel, s a ház azon része, ahol éltek, lakhatatlanná vált. Kisöccse nem sokkal a pusztítás után meghalt. Később így emlékezett vissza erre az időszakra: „Ha bármilyen értelmet adok ezeknek az éveknek, akkor ez csak az lehet, hogy felkészülés volt arra, hogy másokon segítsek.” A háborút követően, 1948-ban két napon és éjszakán át gyalogolva átszökött a nyugati zónába, majd kitűnő eredményeivel felvételt nyert a mainzi egyetem orvosi karára.

Időskorában adott interjúiban mosolyogva emlékezett vissza romantikus kapcsolataira és arra a pillanatra, amikor udvarlója megkérte a kezét Marburgban, ahol klinikai gyakorlatát végezte.

A fiatal nő gondolkodását ekkorra már alapjaiban megváltoztatta egy idős holland, zsidó hölggyel kötött ismeretség. Az asszony alig néhány évvel a koncentrációs táborból való szabadulása után a keresztény szeretet és a megbocsátás hirdetésének szentelte magát.

Amikor Ruth megkérdezte tőle: „Hogyan lesz valaki keresztény?”, az idős asszony így válaszolt: „Imádkozással.” Az evangélikus hitben keresztelt Ruth 24 évesen, 1953-ban katolizált, így a Landgrafen kastély falánál történt leánykérésre már ezekkel a szavakkal mondott nemet: „Sajnálom, Günther, de egyszerűen nem tehetem, más hivatásom van.” Hamarosan belépett a Mária Szíve Leányai katolikus szerzetesrendbe. Apja nem helyeselte a döntést, de anyja mellette állt. Elhívására később így emlékezett: „Mert nem te vagy az, aki meghozta a döntést. Isten választott téged magának.”

Több tízezer pakisztáni leprás életét mentette meg

A fiatal szerzetesnővér belgyógyászati és szülész-nőgyógyász szakvizsgát tett. A rend Dél-Indiába küldte, azonban az elhúzódó vízumprocedúra miatt a pakisztáni Karacsiban rekedt. Alig értett angolul, de alapfokú francia nyelvtudása elég volt ahhoz, hogy barátságot kössön Benerice Vargas nővérrel, egy mexikói gyógyszerésszel, aki elvitte magával a McLeod Road melletti nyomornegyedbe, ahol a magukra hagyott leprások kolóniája élt nyitott csatornák és hemzsegő patkányok között. „Az az egy látogatás arra indított, hogy életem egyik legfontosabb döntését hozzam meg.” Ruth nővér megrendültségében kérelmezte, hogy Pakisztánban szolgálhasson, és az akkor gyógyíthatatlannak tartott leprásokat kezelhesse.

„Az első beteg, aki miatt elhatároztam magam, egy fiatal férfi volt, egykorúak lehettünk. Én akkor még nem voltam 30 éves. A férfi négykézláb mászott be az ambulanciára, és úgy viselkedett, mintha teljesen normális lenne, hogy valaki kézzel-lábbal kúszik a mocsokban.”

A szerzetesnővérek missziója 1956-ban kezdődött a telepen. Rendelőt nyitottak, ahol megvizsgálták a betegeket, gyógyszereket osztottak, egyúttal megműtötték a leprások lábujj- és ujjcsontjait. Nem volt sem áram, sem folyóvíz. Amikor havonta már mintegy 2500 beteget láttak el, a rend kapott egy épületet a város közepén, s később egy laboratóriumot is létesítettek. Ruth Pfau teljes szervezeti átalakulást ösztönzött, és mindent megtett a legmodernebb gyógyászati módszerek bevezetéséért. 1961-ben dr. Zarina Fazlebhoy bőrgyógyász lett az első pakisztáni állampolgár, aki csatlakozott a gyógyítók csapatához. A programot 1963-ban egy Karacsi szívében lévő kórházba helyezték át, a kórház a Marie Adelaide Lepra Központ (MALC) nevet kapta. A klinikára Karacsi egész területéről és Pakisztán más részeiből, valamint a szomszédos Afganisztánból érkeztek betegek.

Kép

A fiatal Ruth Pfau 1960-ban – Forrás: _malc.org.pk

Az első szakképzést 1965-ben indították el, 1968-ban pedig javaslatot nyújtottak be a kormánynak egy nemzeti lepraellenes programra. Ez azonban a bürokratikus útvesztők miatt csak 1984-ben indulhatott el. Pfau doktornő és csapata szakértelmének és erőfeszítéseinek köszönhetően a célt mindössze tizenkét év alatt, 1996-ra sikerült elérni, amikor a WHO jelentése szerint Ázsiában elsőként Pakisztánban fékezték meg sikeresen a lepra terjedését. A központ ma már a leprás betegek beutaló kórháza, van szemészeti osztálya, és a leprával rokon tuberkulózis kezelésére is szakosodott, a gyógyítást és a gyógyszeres kezelést pedig ingyenesen biztosítják. Végtagvesztett emberekkel is foglalkoznak, például Afganisztánból is fogadnak olyan betegeket, akiket aknák csonkítottak meg. Van egy szociális részleg is, ahová az emberek anyagi segítségért fordulnak. A központ több mint 80 fekvőbeteget tud fogadni, és havonta átlagosan 1600 ambuláns beteget lát el. Az országszerte működő 157 leprakezelő állomással együtt összesen 850 alkalmazottja van. Az eddig kezelt több mint 41 ezer leprás emberből több mint 35 ezren gyógyultak meg.

Keresztény ablak a muszlim testvérek felé

A lepra gyógyulási folyamatának leglényegesebb szakasza érdekében a központ rehabilitációs programot indított, ahol a leprás betegek családjait tanácsokkal látják el. Itt a hangsúlyt a betegséggel kapcsolatos tudatosságra és megértésre helyezik. Dr. Pfau a kórházban adott munkát néhány gyógyult betegének, akik őrként, takarítóként vagy éppen konyhafőnökként dolgoztak. A nagy gyógyszergyártó cégek ingyenesen biztosítják a gyógyszereket, a Karacsi Elektromos Művek pedig ingyen adja az áramot.

Ruth Pfau szerzetes-orvos több mint 50 ezer beteget kezelt – úgy vélte, ha elsőre nem fertőz a betegség, akkor később sem támad meg. Egész Pakisztánt bejárta, a legtávolabbi vidékekre is elment, ahol nem voltak egészségügyi létesítmények a leprás betegek számára.

Sok család rejtegette leprás rokonait, vagy közeli barlangokba űzték őket, hogy a családot ne kergessék el a faluból, hiszen mindenki rettegett a fertőzéstől.

Előfordult, hogy férfiak gumibottal fenyegették, amikor a női betegeket ellenőrizte. Missziója érdekében Pfaunak szorosan együtt kellett működnie a pakisztáni kormányzattal. 1979-ben az Egészségügyi és Szociális Jóléti Minisztérium lepraügyi tanácsosává nevezték ki, 1988-ban pedig megkapta a pakisztáni állampolgárságot. Az országhoz fűződő kapcsolatát egy ironikus hasonlattal jellemezte: „Olyanok vagyunk, mint egy pakisztáni házasság. Ez egy elrendezett házasság volt, mert szükség volt rá. Mindig és kizárólag egymással veszekedtünk. De soha nem tudtunk elválni, mert túl sok gyerekünk volt.” Voltak nehéz idők, amikor eladta néhány kitüntetését, hogy a pénzt betegei kezelésére fordíthassa.

Ruth Pfau nővér szerint a leprások érdekében végzett munka „keresztény ablak muszlim testvéreink felé, egy lehetőség arra, hogy egy közösen végzett szolgálatban felfedezzük, hogy több köt minket össze, mint amennyi elválaszt.” Azt vallotta, hogy amikor a különböző vallású és etnikumú emberek elkötelezik magukat, hogy csapatként dolgozzanak együtt, Isten csodákat tesz általuk. Hangsúlyozta, hogy „az ő” eredményei tulajdonképpen csapatmunka és Isten kegyelmének a gyümölcsei. Amikor arról kérdezték, hogy német nőként hogyan tudott szót érteni a pakisztániakkal, azt válaszolta:

„Ha Isten kiválaszt téged, akkor megkönnyíti a dolgodat. Valójában nem hiszem, hogy sikerült volna, ha nem lennék apáca.”

Ott jelent meg, ahol más nem segített

A nővér a pakisztáni politikai berendezkedés tekintetében nem volt optimista, hiszen maga is hangoztatta, hogy a politikai átalakulás előfeltétele az oktatás reformja lenne. A régió más országaihoz hasonlóan a keresztények helyzete Pakisztánban is a katonai rezsimek idején volt stabilabb. Kevéssé ismert tény, hogy a pakisztáni szekuláris elit gyermekeit az ’50-es és ’60-as években keresztény missziós iskolákban oktatták; Benazír Bhutto, a 2007-ben merénylet áldozatává lett pakisztáni miniszterelnök asszony is szerzetesnővérek iskolájába járt.

Kép: malc.org.pk

A szerzetes orvosnő közmegbecsülésnek örvendett választott hazájában. 2006-ban, 77 éves korában lemondott a lepraközpont igazgatói tisztségéről, de továbbra is részt vett a gyógyításban és a szervezőmunkában. Egy szobában élt a központban, reggel 5-kor kelt, hogy elvégezze a reggeli zsolozsmát, 8 órától a betegeket ápolta, és a kormányzati hivataloknak referált. A segélyezési munkában is élen járt, valahányszor katasztrófa sújtotta az országot. A 2000-es beludzsisztáni szárazságtól kezdve a 2005-ös kasmíri földrengésen át a 2010-es áradásig minden alkalommal segítette a rászorulókat. Segélyezési munkája kifejezetten a kisebbségekre, illetve a lakosság azon rétegeire összpontosított, akikről a nagy jótékonysági szervezetek nem vettek tudomást. Munkatársaival együtt menekülttábort épített, sátrakkal, élelemmel, vízzel, gyógyszerekkel és egy iskolával látta el a kitelepítetteteket. „Csak olyan táborokba megyünk, ahol valamilyen okból senki más nem hajlandó, nem képes, vagy soha nem gondolt arra, hogy segítsen.”

A térségben uralkodó feszültségeket jól jellemzi, hogy a szerzetes-orvosnő imáiban kérte, hogy ne erőszak áldozataként haljon meg.

Egy másik kívánsága az volt, hogy elhunyta után a betegei elbúcsúzhassanak tőle. Pfau doktornő négy könyvet írt pakisztáni munkájáról, egyet „To Light a Candle” (1987) címen angolra is lefordítottak. 2017-ben, 88 éves korában hunyt el Karacsiban. Temetésén a legmagasabb állami tisztségviselők képviseltették magukat. A Karacsi Központi Kórházat róla nevezték el, halála évfordulóján bélyeget bocsátották ki arcmásával, lakrészében pedig múzeumot alakítottak ki. Nem tagadta, hogy néha elgondolkodott azon, milyen élete lett volna Németországban, de úgy érezte, hogy „a szolgálatnak elkötelezett élet megvédi a lelket a sebektől. Ez Isten működése.”

Felhasznált irodalom:

• https://www.bbc.com/news/world-south-asia-11666299
• https://dailytimes.com.pk/121206/master-of-her-own-destiny-saviour-of-others/
• https://tribune.com.pk/story/676329/the-magic-healer
• https://www.dahw.de/organisation/geschichte/vorbilder/ruth-pfau-mutter-der-leprakranken/ruth-pfau-lebenslauf.html
• https://www.ucanews.com/story-archive/?post_name=/1999/10/01/nuns-leprosy-service-a-christian-window-to-muslims-karachi-pakistan-ucan-a-german-catholic-nun-was-feted-on-her-70th-birthday-for-her-ongoing-work-to-eradicate-leprosy-in-pakistan-a-service-that-she-s&post_id=14531
• https://www.dawn.com/news/1094184
• https://www.nytimes.com/2017/08/15/world/asia/dr-ruth-pfau-savior-of-lepers-in-pakistan-dies-at-87.html
• https://tribune.com.pk/story/1477955/pakistani-lepers-messiah-dr-ruth-pfau-passes-away
• https://www.youtube.com/watch?v=rMkN-j0tNeA
• https://www.dawn.com/news/182236/woman-of-the-year-honour-for-dr-ruth-pfau
• https://hu.euronews.com/2017/08/19/eltemettek-pakisztanban-ruth-pfaut
• https://en.dailypakistan.com.pk/20-Aug-2017/sindh-govt-renames-karachi-s-civil-hospital-after-dr-ruth-pfau
• https://www.dawn.com/news/1386208/private-residence-of-dr-ruth-pfau-converted-into-a-museum
   

– Címlap: Emmer László – tíz éve ez áll minden hónapban a Képmás impresszumában. Ez közel 120 fotózás, 3-4 óra, a berendezést és a közben zajló sminkelést, fodrászatot, stylingot is beleszámolva, plusz az utómunka és az egyeztetés. Tekintélyes munkamennyiség, de talán a 120 portré ennél is többet mond. Laci, emlékszel, hogy lettél képmásos? 
Laci: Krúdy Tamással, aki akkor a magazinnál dolgozott, beültünk egyszer a Ferenciek terén egy cukrászdába, mesélte, hogy megújítanátok a lapot, és saját fotózású címlapokat szeretnétek. Nagyon sok munkám volt, de a kedvéért elvállaltam, azt gondoltam, megoldom valahogy, legfeljebb egyszerre két címlapot csinálunk. De az első kettőnél rájöttem, hogy ebbe többet kell beletenni. Maga a feladat viszont nagyon érdekelt, mert abban az időben éppen magam mögött akartam hagyni a divatfotós múltamat, és többet foglalkozni a portréval. A Képmás jó terep volt ehhez. 

– Tamás, te viszont a fotós pályád jelentős szakaszát képmásosként élted meg. A szabadságszerető, utazni vágyó, számomra leginkább riportfotózásban erős fényképész a szemem láttára lett riportszövegíró, képszerkesztő, miközben a Képmás képi világa is egyre egyénibbé vált. A lap is változtatott rajtad? 
Tamás: Mondhatjuk, hogy fotósként a Képmással együtt nőttem fel. Úgy emlékszem, először egy montenegrói kirándulásom képeit jelentettétek meg, amihez szöveget is írtam. Később egyre jobban bekapcsolódtam a szerkesztőség életébe, a kezdetekben jártunk rendezvényekre, és rikkancsként is terjesztettem a lapot. Elmentem más újságokhoz is dolgozni, még bulvár napilapokhoz is, de így vagy úgy mindig megmaradt a kapcsolat a magazinnal.

Dolgoztam külföldön vendégmunkásként, ilyenkor egy-egy riportot küldtem haza, de olyan is volt, hogy a Vámbéry Ármin keletkutatónknak emléket állító utazásom közben hosszú hónapokig olyan országokból csináltam a képszerkesztést, mint Irán vagy Türkmenisztán.

Biztos, hogy sokat változtattam a lapon, de ez nem egyszemélyes munka. Ahogy a profi országúti kerékpárversenyzők is gyakran mondják egy nagy győzelem után: a csapat nélkül nem sikerülhetett volna. Hálás munka és jó kihívás közösen fejleszteni a lap külsejét. Képszerkesztőként megmaradhatott a szabadságom a magazin képi világának kialakításában, közben biztonságot ad, hogy minden hónapban van fix feladatom, mögöttem pedig a kollégák megértő közege, mert az biztos, hogy néha kell hozzám türelem. 

– Tapasztalatból tudom, hogy egy interjúra könnyebb valakit meggyőzni, mint egy fotózásra, pláne címlapfotózásra. Nem egyszer előfordult, hogy Emmer László neve volt a garancia, sőt, talán olykor a mézesmadzag is egy-egy művésznőnél. Laci, a te fotód a magazin csomagolása, cégére. Hogy tudsz kapcsolódni a lap brandjéhez? 
Laci: Ebben a munkában rengeteg az improvizáció, mert az interjú a fotózás után készül, és a szöveg a képpel ismeretlenül fut egymás mellett. A fotózáskor nem ismerem a szöveget, az ember az egyetlen támpont. Ez egyébként a magazinok zöménél így van. 

– Én viszont, aki ott vagyok a fotózáson, jó sok segítséget kapok, ha én írom az interjút. Sokszor mondjuk, hogy szeretnénk, ha a kép a lapban nemcsak a szöveg képi ismétlése lenne, hanem önálló tartalom, valójában ez az az anyag, ahol a kép nem is lehetne a szöveg illusztrációja. A beszélgetések meglepetést szoktak neked okozni ahhoz képest, ahogy a fotózás alatt megismered a portréalanyaidat? 
Laci: Az a helyzet, hogy a kamera tényleg egy kegyetlen eszköz, mindent meg tud mutatni, ami ott képben zajlik, általában az folytatódik tovább szóban. 
Szeretem ezeket a munkákat, a Képmás támogatott az új utamban. Mire vágyik egy fotós? Szabadságra. Ezt itt megkapom, persze megvannak a keretek, de nem zizegnek a háttérben, hogy akkor ennek ilyennek vagy olyannak kell lenni. Hihetetlenül izgalmas embereket kapok minden hónapban. Szóval ez a hosszú munkakapcsolat kölcsönös élmény. 

– Mit szeretnél megmutatni a portréidon? 
Laci: Nyilván mindig az adott karaktert, minél erősebben. De a divatfotós múltam miatt közben szeretem, ha jól néz ki valaki, és ezen belül a lehető legazonosabb önmagával. 
 
– És ha nem tud megbarátkozni azzal a látvánnyal, amit te önazonosnak érzel? 
Laci: Ha ő másik fotón látja meg magát, akkor meg az is jó, és alapvetően nem akarom elfedni például a zavarát sem, mert az interjúban tudom, hogy úgyis ott lesz, ha meg a lazasága üt át a képeken, akkor az lesz benne a beszélgetésben. 
 
– A közelség, amit a portréfotózás megkíván, mennyire marad meg közted és az alanyod között? 
Laci: Ritkán lesz belőle ápolt barátság, de az élmény mélysége miatt akár évek múltán is azon a ponton tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk, és nagy szeretettel vagyunk egymás iránt.

Vannak huszonéves történeteim is, hogy pár órát töltöttünk együtt, és mély nyoma maradt mind a kettőnkben. A szememmel dolgozom, aki egyszer a gépem előtt volt, nem felejtem el,

de az megtörtént, hogy a másik azt se tudta, hogy ki vagyok. Na, az nem jó érzés. 
 
– Ebben a világban előszeretettel gyűjtögetjük a képeket, de nem nagyon van alkalom visszanézni őket. Ti visszanézitek a régi fotóitokat? Van vele „dolgotok” a munka elkészülése után? 
Tamás: Én leszoktam róla az elmúlt években. Az elmúlt évtizedben a kommunikációnkban a szöveget egyre inkább felváltja a fénykép, mint az írásnál gyorsabb és hatékonyabb eszköz. Akárhova nézek, mindenhol képeket látok, ezek egyre nagyobb része viszont felejthető, másodpercenként akár több képet is „megnézünk”, amikor a közösségi médiát használjuk. A fotósok, akiket szeretek és a példaképeim, csendben vannak. Szekszárdon van egy kis szőlőm. Amikor munka közben szétnézek a hegy tetejéről, akkor olyan érzésem van, mintha egy fényképben élnék, és ez nagyon megnyugtató. 
Laci: Erről mostanában sokat beszélünk. Olyan felületekre kerülnek a jó képek, amelyek lerántják őket egy másik szintre, a nagyon jó kép nem válik el a nagyon rossz­tól.

Ha egy kiállításon megállsz egy kép előtt, percekig nézegeted, ezeken a felületeken azonban egy pöccintéssel továbbhaladsz.

Valami olyasmi ez, mint amikor a zenében bejött az mp3 meg ezek a tömörített fájlok. Akkor derül ki, mi a különbség, ha kiállsz egy színpadra. Egy kiállítótérnek is ugyanígy van tere, levegője, ideje. 
 
– Mit tud tenni egy magazin azért, hogy ezt a helyzetet a kép befogadói kezelni tudják? 
Laci: Már extra, hogy egyáltalán nyomtatásban megjelentek. Ez lassan egyrészt luxuscikk lesz, másrészt misszió. 
Tamás: Annyira „képzajos” világot teremtettünk, hogy azt gondolom, egyre több ember fogja félrerakni tudatosan a közösségi médiát, a hírportálok stresszelő írásait, mert az ezekkel járó frusztráció úgy orvosolható, ha helyette egy ilyen magazint olvasunk, mint a Képmás. 
 
– Játsszunk el a gondolattal, hogy megkapjátok egymás feladatát. 
Laci: Lehetetlen lenne, mert a szerkesztés tele van adminisztrációs trükkökkel, én teljesen elvesznék. 
 
– Tamás, a te címlapod hogy nézne ki? 
Tamás: Egyszer az unokatestvéremet, Villőt fotóztam Laci stúdiójában, segítőim is az ő csapatából voltak. Érdekes élmény volt, és a képek nagyon jól sikerültek, de munka közben már éreztem, hogy bár sokat jelent mellettem egy profi sminkes és fodrász, az a bensőséges környezet nem jön létre, ami nekem fontos egy jó portré elkészítéséhez. 

– A hátsó borítókat viszont gyakran te készíted. 
Tamás: Igen, de ott a koncepció teljesen az ellentéte a címlapnak. Fekete-fehér, nincs sminkes, fodrász, stylist, egyedül megyek, és ebben van egy csomó esetlenség. A címlapon profi körülmények között mutatkozik meg a személyiség, ott meg az ellenkezőjéből, de az az őszinteség mind a kettőben benne tud lenni. 

Kép

Kép: Jónás Jácint

 
– Ezért inkább írtál szöveget, mint hogy menjen veled egy újságíró? Azt hiszem, a legjobb riportjaink között vannak azok, amelyeknek a szövegét is te írtad. 
Tamás: Igazság szerint racionális okai is voltak, hogy gyakran egyedül készítettem ezeket a riportokat. Nagyon szerettem az ilyen terepmunkát, bár nehéz volt: miközben az egyik kezemmel fényképeztem, mert egy fontos jelenetet láttam, a másikkal a diktafont tartottam az alanyhoz, figyeltem a válaszra, és már fogalmaztam a következő kérdést. Ennyi információt idő volt összerakni is, főleg, hogy a szövegírással azért vannak nehézségeim, mert gyerekkoromban sokat cikiztek felnőttek is, hogy hol tanultam meg ilyen szépen magyarul – Erdélyből költöztünk ide 1989-ben. Ezért mostanában inkább örülök, ha jön velem újságíró, és én jobban koncentrálhatok a képek minőségére. 
 
– Laci, te szeretsz egyedül dolgozni? 
Laci: Nem, mert akkor nyomaszt, hogy minden teher rajtam van.

A stáb csak akkor zavar, ha azt gondolják, hogy mint valami megváltó vagyok jelen, és ott áll öt ember, aki csak néz, hogy akkor mi legyen. Én csapatban szeretek dolgozni, de aktív csapatban. 

– Melyik részét szereted legjobban a sikernek, amikor elkattan a legjobb felvétel, amikor elkészül utómunkával a kép, vagy amikor visszajelzést kapsz rá? 
Laci: Szeretem a fotózáson a pillanatot, amikor megtaláljuk, hogy na, akkor ez lesz az út, és elkezdjük megvalósítani. Az utómunkánál még nagyon sok tevődik hozzá, a színek, a kontrasztok csodát tesznek. Ilyenkor elképzelem, hogy még ott áll előttem a hús-vér ember, és jó érzés, amikor meglátom, hogy ugyanabban a fényben, ugyanabban a történetben egy más háttérrel egy erősebb kép lesz belőle. Az ember ilyenkor három-négy-öt dolgot finoman összehangszerel. Aztán sok erőt ad a visszajelzés is, például amikor Marton Éva férje, Zoli azt mondta, hogy Éváról temérdek fotó készült, rengeteg szép kép is, de ez a kettő pont olyan, mint Éva. Az a kép tényleg olyan volt, hogy szép volt a fotón, de közben a tekintetétől kilyukadt a papír. 

– Tamás, te hogyan keresel képet mások cikkéhez? Van módszered, vagy inkább intuíció? 
Tamás: Van nekem egyfajta képi ízlésem és világlátásom, aztán van az újságnak, az adott cikknek, emellett a lap dizájnja, a tervezőgrafikus ízlése és gondolatvilága. Néha fogalmam sincs, ez a sok változó végül milyen sorrendben, arányban is áll össze. Balassa Nikivel, a tervező­grafikussal már 10 éve folyamatos a munkakapcsolat, már ösztönösen tudjuk, mit szeret a másik. Szoktam néha tippelni, hogy ha bekészítek három-négy képet egy cikkhez, melyiket fogja választani. Gyakran be szokott jönni. 

– Akkor mégis tudsz te csapatban dolgozni. 
Laci: Pont ezt akartam mondani. 

Tamás: A fotózáskor nem, gyerekként is egyedül természetfotóztam a lessátorban. Később, amikor elutaztunk a barátnőmmel vagy a haverokkal, engem gyakran elragadott egy-egy jó képpel kecsegtető helyzet, nekik meg várni kellett, ami néhány esemény után, érthetően, konfliktusokhoz vezetett. Ezért jobb, ha nyaraláskor nem is fényképezek. 

– Az átlagembernek a fotózás jó eszköz ahhoz, hogy picit lelassuljon, egy dologra koncentráljon, pihenjen. Ti mennyire tudtok feloldódni benne? 
Laci: Engem teljesen beránt, ahogy mondjuk a zene, a sport vagy talán a kertészkedés. 100 százalékosan ott vagyok benne. Bár sport meg kapálás közben azért repkednek a gondolatok, fotózás közben erre nincs lehetőség. De a jól elvégzett munka öröme az hasonló. Viszont fárasztó is, különösen azok a nagy projektfotózások, amikor több embert fotózunk végig, mondjuk az Operaháznak, hihetetlenül kimerítőek. Olyankor öt embernek kell odaadni magad, átvenni a rezgését, a problémáját. 
Tamás: Épp tegnap este egy fine dining fotózáson voltam. Úgy érkeztem meg, hogy farkaséhes vagyok, és fantasztikus ételek voltak ott, polip, meg amit el tudtok képzelni, de nem tudtam enni, mert láttam, hogy akikkel dolgozom, feszültek, hogy az utolsó kis csipesszel odarakott mikrozöld is tökéletes legyen. Ezért a szünetben kimentem egy gyorsétterembe enni, hogy tudjak utána dolgozni. Tehát a munka részében nincs egy pillanat kikapcsolás sem, és ez nagyon fárasztó tud lenni. Engem az utazgatás közbeni fotózás relaxált, amikor ezt csináltam, most meg a szőlőben tudok kikapcsolni. 

– Ott fotózol? 
Tamás: Még csak fejben. Ott most szőlősgazda vagyok. 

Ez az interjú a Képmás magazin 2022. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Ez a cikk a Képmás magazin alapításának 20. évfordulója kapcsán készült. A sorozat többi cikkét ide kattintva olvashatja el.

Mi volt az első meghatározó benyomás, amelynél azt érezted, pszichológusként minden, ami étel, főzés, táplálkozás, vonzó számodra?

Főzés közben fordultam először a gasztropszichológia felé, amikor azon tűnődtem, mennyi mindent elárul az, ahogyan főzök arról, ahogyan a hétköznapokban működöm. Végiggondoltam néhány ismerősömmel, családtagommal kapcsolatban is, náluk mennyi hasonlóság van a között, ahogyan ételt készítenek, illetve étkeznek és a között, amilyen a személyiségtípusuk. Később, a tanácsadó szakképzés során már ebből írtam a szakdolgozatomat, majd még mélyebben kutatni kezdtem a magyar és külföldi szakirodalmat. Elvégeztem egy táplálkozáspszichológiával kapcsolatos képzést, és tervezek továbbiakat is. Minden érdekel, ami az étkezőasztalt és a lélektant egymás mellé hozhatja.

Az étel és a lélektan összefüggéseit én „Az eltűnt idő nyomában” című regényhez hasonlóan élem a mindennapokban: ha megérzem egy étel illatát, vagy beleharapok és megízlelem, egyszerűen elárasztanak az emlékek…

Igen, a prousti emlékek, amikor egy falat teába áztatott madeleine sütemény hatására előtörnek a gyerekkori élmények és az élet egész folyama, mindannyiunknál megjelenhetnek. Sokan úgy gondolják, a legerősebb gyerekkori emlékeink az ételekhez, ízekhez kapcsolódók. Van ennek egy romantikus oldala, mint a nagyi sütije, vagy egy nagy találkozáskor egy étteremnek a fogása, de van tudományos magyarázata is.

Amikor elődeink egy bizonyos ízt kóstolva rosszul lettek, vagy mérgezés érte őket, de túlélték a kóstolást, meg kellett jegyezniük, hogy abból nem szabad enni, mert veszélyes.

Az ízekkel kapcsolatos emlékezésnek tehát ez az evolúciós haszna. Ugyanakkor szeretetnyelvként is megjelenhet az ételkészítés. Ha valamit nehéz kifejezni szavakkal, például a szeretetet vagy a bocsánatkérést, könnyebb lehet közvetíteni az étel segítségével, gasztroajándékkal, közös főzéssel. A Gary Chapman által írt öt szeretetnyelv mellé hatodikként a főzést, sütést is odatenném.

Lehetséges, hogy az otthoni ízek annyira mélyen gyökereznek egy férfi vagy egy nő életében, hogy a párja által készített ételt egyszerűen nem tudja megszeretni, vagy kifejezetten elutasítja?

Párkapcsolatban vagy szülő–gyerek kapcsolatban is felbukkanhat szimbólumként az étel. Sokatmondó, ha valaki még 38 éves házasemberként is a mama főztjét emlegeti, és mindnyájan ismerjük az „anyám ezt máshogy főzi” mondatot is, amelyre a nő vérmérséklettől függően reagál. Szimbolikus, hogy egy párnak vannak-e olyan közös receptjei, amelyek azt mutatják, mi már egy külön család, felnőttek vagyunk. Például, ha valakinél az volt a szokás, hogy ünnepekkor mindig pulykasültet ettek, pedig igazából senki nem szerette a pulykasültet, felnőttként, a saját családjában kitalálhat valami új tradíciót. Ha a fasírtért vagy a rántott csirkecombért rajong mindenki, akkor hagyják a fenébe a hagyományos pulykasültet, és újítsanak! Az asztalnál megmutatkozik az is, hogy hogyan viszonyulunk, kapcsolódunk egymáshoz. A gyerekek is nagyon jól tudnak üzenni az étellel kapcsolatos viselkedésükkel, hiszen a szülő–gyerek kapcsolatban meghatározó az etetés, táplálás, elfogadás, elutasítás jelensége.

Ha a stressz és a félelem szempontjából vizsgáljuk az evést, nagyon érdekes lehet a túlevés jelensége akár gyerekeknél, akár felnőtteknél. Minél nagyobb stressz éri az illetőt, annál inkább kompenzálhatja étellel. Mi rejlik ennek a hátterében?

Egyrészt az, hogy a rágás és az evés olyan stresszlevezető tevékenység, amely az egész szervezetünket képes megnyugtatni. Másfelől pótlékként is szolgál az étel.

Nem éhesek vagyunk, amikor napi tízszer eszünk a napi három vagy öt helyett, hanem valami másra éhezünk. Valami más hiányzik nekünk, mondjuk több inger, elismerés, izgalom.

Unalom vagy elismerés, dicséret helyett eszünk, így jutalmazzuk magunkat, ha már senki más nem dicsér meg, nem ismer el.

Fontos az is, hogy tudatos jelenléttel, azaz „mindful” módon fogyasszuk el az ételt. Ha minden érzékszervünkkel befogadjuk és megéljük az egész étkezés folyamatát, igazán jóllakunk, hiszen nem maradtunk éhesek sem ingerekre, sem fizikai táplálékra. Fontos a rend, amikor nem „botlunk bele” sem a szemünkkel, sem a lábunkkal figyelmet elvonó ingerekbe, amelyek akadályozhatják, hogy teljesen át tudjunk élni valamilyen folyamatot. A külső rend a belső rendet is hozza, és ez fordítva is igaz. Ha nem vagyunk ott fejben, éppen a múlt sérelmein rágódunk, vagy a jövő nehézségei miatt aggódunk, evés közben könnyen megégetjük magunkat vagy elvágjuk a kezünket, mert egyszerűen kizökkenünk a folyamatból. Viszont, ha jelen vagyunk, százszázalékosan át tudjuk élni az élményt, hogy milyen textúrájú és ízű ételt fogyasztunk, sokkal hamarabb észrevesszük, ha fejben és lélekben is jóllaktunk, nem csak testileg.

Kép

Kép: Unplash

Az ünnepre készített ételnek mi a jelentősége gasztropszichológiai szempontból?

Nincs ünnep étel nélkül, és tulajdonképpen minden alkalom ünnep, amikor ételt tudunk tenni az asztalra. Érdemes megadni magunknak is azt az élményt, hogy leülünk pár percre, és ténylegesen átéljük az étkezést. Ha minden napba csempészünk egy pici ünnepet, nem fogunk sóvárogni, vágyakozni, nem marad ürességérzésünk. Egy személyre is gyönyörűen lehet tálalni, nem muszáj a legkopottabb tányért elővenni, mert „úgyis csak egyedül eszem”. Miért ne adnám meg magamnak a figyelmet és tiszteletet azzal, hogy előveszem a szép mintás tányért, és abrosznál eszem, szép evőeszközzel? Több kliensemtől hallottam már, hogy másnak bármit elkészítenek, és az egész család imádja a főztjüket. De maguknak? Maguknak soha.

Vajon miért gondolja valaki azt, hogy utolsó utáni a sorban, a törődésben, miért gondolja, hogy ő nem érdemli meg a külön gondoskodást, a külön törődést – akár önmagától is?

Magunknak is legyünk olyan fontosak, mint amennyire másokat annak tartunk!

A jól összeállított étrend gyógyító hatású, de még mindig sokan vigasztaljuk magunkat csokival….

A bevitt tápanyagok befolyásolják a hangulatunkat, a lelki egészségünket. Az édességgel való vigasztalódás rövid távon valóban hatásos lehet, hosszú távon azonban nemhogy boldogságot nem hoz, de még a depressziós tünetek esélyét is növeli.

Sok tudományos kutatás igazolja, hogy az európai emberek számára a mediterrán étrend a nagyon egészséges. Ennek részei a sovány húsok, a teljes kiőrlésű gabonából készült ételek, rengeteg zöldség, Omega-3 zsírsavakban gazdag halak, olajos magvak, olívaolaj – ezeket be lehet csempészni a mi étkezésünkbe is.

Az elmúlt időszakban a Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia képzésén tartottál gasztropszichológiai kurzust. Hogyan telnek a mindennapjaid tanácsadó pszichológusként?

Jelenleg az Egyesült Államokban élek, de sokat „hazadolgozom” Magyarországra, dacolva a hat óra eltolódással. Az egyéni tanácsadások és az oktatás mellett „Önismeret gasztronyelven” címmel online csoportfoglalkozást is tartok. Itt a gasztronómia segítségével tekintjük át az élet különböző állomásait, szerepeit önismereti fókusszal, közben másokat is jobban megismerve. Olyan szimbólumokként, üzenetekként tekintünk az ételekre és az ízekre, amelyek egészen új utakat nyitnak. Nemrég jelent meg a „Terítéken a lélek – Önismeret az ételeken keresztül” című könyvem, amelynek legfontosabb célja megismertetni az olvasóval az étkezés lélektani oldalát. Számos esetet is ismertetek a könyvben.

Érdekes, hogy a konzultációk során gyakran találkozom étkezésből hozott hasonlatokkal akkor is, amikor egyébként nem ez a téma.

A fejezetek végén önismereti kérdések várják az olvasót, amelyeken érdemes gondolkodni, vagy akár meg is lehet csinálni egy-egy gyakorlati feladatot.

Kép

Czecz Fruzsina – Fotó: Schumy Csaba

Hogyan lehet mindezt a mindennapokban hasznosítani?

Egyrészt a saját önismeretünk fejlődhet az ételeken keresztül, ha megfigyeljük, hogyan dolgozunk a konyhában. Foglalkozunk-e egyáltalán a főzéssel? Hogyan főzünk magunknak, főzünk-e magunknak egyáltalán? Nagyon izgalmas, mennyi tulajdonság, személyiségjegy bukkan elő, amikor sütünk-főzünk, illetve eszünk, mert ezek annyira ösztönös tevékenységek! Egy társaságról, munkahelyi közegről vagy baráti csapatról is képet tud adni az, ahogyan ők együtt étkeznek. Külön foglalkozom az étkezés során megfigyelhető családi dinamikával: hogyan esznek, miről kommunikálnak, mi a szerepek leosztása az étkezőasztalnál, és ez hogyan jelenik meg a hétköznapokban, egy egyszerű kommunikációs helyzetben? Milyen hangulatban, milyen saját szabályok mentén zajlik az étkezés? Ez hogyan rímel a családi élet többi területére? Milyen biztonságérzet vagy éppen szorongás, kellemetlen érzés kapcsolódik egy-egy ételhez, ízhez, vagy akár egy komplett étkezéshez…

A főzéshez, ételkészítéshez fontos rítusok is kapcsolódnak, és talán ezt akarjuk újra meg újra átélni, ismételni egész életünkben, nem?

Pontosan. Két kliensem az ország két különböző pontján nőtt föl, és szinte ugyanarról a húslevesről és ugyanazokról a rítusokról számoltak be. Nagyon gyakori ez, főleg a vasárnapi étkezéshez kapcsolódóan. Ez a két hölgy mesélt arról, hogy megpróbálták gyerekkoruk ízeit valahogy reprodukálni. Egyikük visszament a falujába, ugyanabból a kútból hozott vizet, ugyanolyan zöldséget próbált szedni a kertből. Persze jó kis húsleves lett, de azért nem olyan, mint a mama főztje…

Megállapították a csoportban, hogy a mamák belefőzték a lelküket is a levesbe, és ezt nem lehet utánozni.

De olyan történeteket is hallok, amikor már nem él valaki, akihez egy fontos étel kapcsolódott, de őrizgetik tőle mondjuk az utolsó lekvárt, az utolsó lefagyasztott töltött káposztát. Egyszerűen nincs szívük fölbontani, fölolvasztani, kidobni, mert így egy fontos kapcsolódási pont is megszűnne. Több olyan édesanyával is beszélgettem, aki a gyerekek kirepülése után nem találta a helyét, és a főzéssel hozott létre új kapcsolódási pontot feléjük. Rendelést lehet leadni, hogy mit főzzön, megvannak a fix időpontok, mondjuk minden kedden és pénteken. Ez kapoccsá válik a felnőtt gyerekkel, és a hasznosság érzését is kelti. Gasztrovállalkozókkal is beszélgetek, akik teljesen más pályán indultak el: jogászok, közgazdászok voltak, ültek egy hivatalban, húsz évig kiskosztümben jártak, kommunikációs problémákat oldottak meg. A gasztronómia tudta őket kiszakítani a „mókuskerékből”: a visszatérés a földekre, a növénytermesztés, a kézműves termékek előállítása, a főzés, a cukrászat vagy a kovászolás. Az mentette meg őket a kiégéstől, hogy a két kezükkel alkothatnak – ráadásul ehető dolgot!

„Ez egy genetikai betegség, nagyon sok típusa van, viszont nincs két egyforma üvegcsontú beteg” – meséli Daniela. Amikor gyerek volt, még kevés információ volt elérhető erről az egészségügyi problémáról, így az édesanyja mindenre tapasztalás útján jött rá. Rengeteg csonttörése volt, de 14 éves kora után ez elkezdett ritkulni – még ma sem tudják, miért. „Azóta nem törik el a csontom olyan könnyen. De például óvodába nem jártam, nehogy rám essenek a gyerekek. Aztán otthon megtanultam írni, olvasni, és a második osztállyal kezdtem az iskolát.

Érdekes, hogy én a családban nem érzékeltem a nehézségeket, csak akkor, amikor közösségbe kerültem, és a többiek azt a visszajelzést adták, hogy én más vagyok.

El is kezdtem megkérdőjelezni önmagamban sok mindent, de az életvidámságom megmaradt” – mondja.

Kamaszkorában minden ellen lázadt, és konfliktust okozott a családban, hogy amikor 13 évesen orrpiercinget akart, az édesanyja megengedte neki, később viszont a húgának azt mondta, hogy 18 éves koráig nem járul hozzá semmi ilyesmihez. „Ezt a húgom igazságtalannak érezte, jogosan. Aztán az én kapcsolatom meg is romlott anyukámmal, elköltöztem 18 évesen, mert sok mindenben nem egyezett a véleményünk. Később aztán ez rendeződött” – idézi fel.

Daniela újságíróként dolgozik, már gyerekkorában is az írás érdekelte meg az éneklés – és egyikben sem akadályozza őt az, hogy kerekesszékben ül.

Kép

Ivanova Daniela - Kép: Éder Vera

Komoly témákról is ír, például készített interjút egy rákbeteg hölggyel vagy egy házaspárral, akik elvesztették egyik babájukat, ezek rá is nagy hatással vannak, igyekszik magával vinni a tanulságokat.

Az ismerkedésről azt mondja, már megtanulta kiismerni az embereket, észrevenni, ha valami nem róla, hanem a helyzetéről szól, ha nem egyenrangú a kapcsolat. „Volt olyan is, hogy az önbizalomhiányos férfiak találtak meg, nekem meg nem volt problémám az önbecsülésemmel, így hamar kiderült, hogy nem vagyunk kompatibilisek” – magyarázza Daniela, aki azt mondja, nagy valószínűséggel ki tudna hordani egy kisbabát, több üvegcsontú ismerősének van gyereke.

A Mégis podcastban olyan életeket szeretnénk felvillantani, amelyeknek főhősei nem mindennapi hátránnyal élik hétköznapjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és feltöltő forrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez. Miközben a beszélgetésekből mindannyian erőt tudunk meríteni, mondatról mondatra bomlik le a fal a fogyatékkal élő emberek és épnek tartott társaik között.
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.
Új adások kéthetente csütörtökön.
A Mégis podcast adásai elérhetőek a Spotify-on, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján.
A Mégis a Képmás és a Média a Családért Alapítvány közös podcast-sorozata.
A podcast támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Honnan jött az ötlet, hogy egy központot hozzatok létre keresztény nők számára?

Bori: Két éve alapítottam a Sashalmi Keresztény Női Kört, ebből eresztett gyökeret a MANNA. Azt tapasztaltam, hogy a nőknek óriási igényük van a kapcsolódásra, és a közösség életét mindenki gazdagítja a maga talentumával. Az alapító tagokkal e-könyv formájában megfogalmaztuk „A modern keresztény nő útját 12 pontban”; ez az alapvetés elérhető a www.mannakozpont.hu oldalon.

Zsuzsi: Egy lelki nap résztvevőjeként kerültem a közösségbe, és bekapcsolódtam a női kör aktív hétköznapjaiba. Egy idő után elhívott a Jóisten, hogy a MANNA munkatársaként is részt vegyek a feladatokban.

A név kissé szokatlanul hangzik, de bizonyára nem a véletlen műve.

Bori: Szeretjük, mert a manna mint égből jövő testi és lelki táplálék, a nőiességet is kifejezi.

Mennyiben más a saját utatokat keresni és másnak utat mutatni?

Bori: A MANNA koncepciója, hogy járjuk együtt a modern keresztény nő útját. Nálunk a közösség aktivitásából gömbölyödik ki, hogyan is élhetnénk meg a nőiességünket a mai korban, a keresztény értékek szerint.

Csak csoportban gondolkodtok, vagy személyes vezetésben is?

Bori: A női csoportokban sokan megérintődnek egy adott témától, könnyek is előjönnek, de a csoportdinamika nem engedi, hogy elmélyedjünk egy-egy ember élettörténetében. Megoldásként felajánljuk az egyéni segítő beszélgetés vagy coaching lehetőségét.

Zsuzsi: A közös útkeresésünk során vannak egyéni elakadások. Személyesen is megtapasztaltam, milyen sokat jelent, ha ezekre van megoldás.

Vallási szempontból milyen elvárásoknak kell megfelelniük a résztvevőknek?

Bori: A találkozásainkat mindig imával kezdjük és zárjuk, de ez az ima ökumenikus, hogy mindenki szívéhez közel állhasson. Többször jártam Taizében, és Roger testvérrel együtt vallom, hogy minden vallási felekezet kincs, és nem a különbségeket kell szem előtt tartanunk. Az a szándékunk, hogy mindenki egy lépéssel közelebb kerüljön önmagához, a másik emberhez és Istenhez. Mindenki máshol tart ezen az úton, amit teljes nyitottsággal elfogadunk.

A modern keresztény nő ideál, nem pedig elvárás, nem egy újabb teher a vállunkon a sok életszerep mellett.

Hogy lehet összeegyeztetni a kereszténységet a modernséggel? Látszólag ellentmondásnak tűnik…

Bori: Mi a jézusi értékeket követjük, még ha a világ mást is sugall, és más irányba halad. Emellett nyitottak vagyunk a modern vívmányokra, amelyek segíthetik az életünket, de mindezt egyensúlyba hozzuk a keresztény női eszményképpel.

Zsuzsi: Ennek egyik eszköze az érthető kommunikáció, Istenről is lehet úgy beszélni, hogy érthető és befogadható legyen akkor is, ha valaki távolinak érzi. Fontos az igényesség a szakmai tartalmakban, de akár a külső megjelenésben, a lélek ápoltságában is. Nevelő jellegű programokra törekszünk, amelyek a jelenkori igényekre és aktuális kérdésekre válaszolnak.

A legnagyobb kihívás talán az, hogy mindenhol egyformán megfeleljünk, és akkor még nem is beszéltünk az énidőről. Hogy tudtok ebben segíteni?

Bori: Egyrészt hívunk vendégelőadókat, másrészt kétszer ötalkalmas csoportban is terítékre kerülnek a témák. Magam is tapasztalom, hogy időnként minden rendben megy, aztán hirtelen összecsapnak a hullámok. Mutatunk megoldási ötleteket, nem kell egyedül küzdenünk, és mindenki azt viszi magával, amire szüksége van.

Zsuzsi: Egymást erősítjük. Miközben őszintén megosztjuk a tapasztalatainkat, rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül a problémánkkal. Én is kaptam szuper ötleteket más anyukáktól.

Milyen témákra van a legnagyobb igény?

Bori:

A női kör legnépszerűbb témái: a hit gyakorlati megélése, önismeret–önelfogadás–önszeretet, a házasság erősítése, hormonmentes családtervezés, gyereknevelés, időgazdálkodás, munka és hivatás, a kreativitás megélése, énidő, pihenés, egészséges életmód, táplálkozás, mozgás.

Az anyaság témája azért is érdekes, mert a fizikai anyaság mellett megélhető a gondoskodásban és a lelki anyaságban is. Hozzám közel áll a „lelki adoptálás”, amikor kilenc hónapon át egy veszélyben lévő magzatért imádkozom ismeretlenül, és nagy öröm, amikor a lelki támogatásommal megszületik egy új élet.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Unplash/Becca Tapert

A két hónap során melyik volt a legmaradandóbb élményetek?

Bori: Szeptember végén volt az első háromnapos testi-lelki wellness, amikor tizenketten elvonultunk egy hotelbe. Jólesett szaunázni, medencézni, táncolni, meginni egy koktélt és sétálni a természetben. Istenben hinni, Jézust követni az életünk legnagyobb kincse és erőforrása, ezt fejezzük ki azzal is, hogy tudunk örömtelien élni.

Egy ilyen élmény nagyon vonzónak tűnik, de nem könnyű időt elkülöníteni rá.

Bori: Annyira hajszoltak vagyunk, hogy maga a női kör is kihívást jelent. De feltöltődve könnyebb visszatérni a családhoz és a feladatokhoz. Én megértem, ha valaki nem mindig jelenik meg a női körben, ebben is van elfogadás és szabadság.

Zsuzsi: Ahhoz, hogy együtt tudjunk lenni, a férjek támogatására is szükség van.

Bori: És a nagyszülőkre, már ahol vannak. A női kör szigorúan másfél órás, nem feszítjük túl a húrt. De van igény házaspáros hétvégére is, ezért tartottunk kétnapos házasságápoló hétvégét, nemrég pedig családos kirándulást szerveztünk gyerkőcökkel és férjekkel együtt.

Bori: Az időgazdálkodás témánál egyébként az első kérdés, hogy mire vágysz igazán, mi a legfontosabb az életedben. És általában ez szorul háttérbe. Ha viszont tisztázzuk, hogy mennyire fontos, akkor belefér az életünkbe.

Minden nő csatlakozhat hozzátok, korhatár nélkül?

Bori: Egy idősebb, tapasztaltabb nő nagy segítség és érték a csoportban, ezért soha nem szabnék felső korhatárt. A „régebb óta fiatal” társaink is nagyon vagányak tudnak lenni.

Még az út elején jártok. Mi a MANNA legfőbb célkitűzése?

Bori: Hiszünk abban, hogy a keresztény értékeket a társadalomban a nőkön keresztül lehet megerősíteni, ugyanis mi neveljük a gyerekeket, és a férjeink mellett állunk. A MANNA víziója, hogy keresztény szemléletű segítő szakemberek központja legyen. Sokféle segítség rendelkezésünkre áll ugyanis, de ezek sok esetben nem egyeztethetők össze a mi hitünkkel. Szeretnénk egy biztonságos közeget, közös szellemi háttérrel, ahol egy platformon vagyunk. Tárgyalunk olyan trénerekkel, szakemberekkel, akik keresztény alapokon, de más tematikával vezetnek női csoportokat, és hozzánk szeretnének kapcsolódni.

Az előadások, csoportok és elvonulások mellett hosszú távon tervezünk női nyári szabadegyetemet, online akadémiát és igényes igekártyákat szentírási részekkel, fohászokkal.

A sokat emlegetett modern, keresztény nő hogy él a vágyaitokban, elképzeléseitekben?

Bori: Számomra az a legfontosabb, hogy ha tudatosan szánok időt az imára, a Szentírásra és a csendre, akkor letisztulnak az útjaim, mert összekapcsolódom a bensőmmel és Jézussal. Világosabbá válnak a prioritások, és elmúlik a hajszoltság.

Zsuzsi: Sosem mondhatjuk, hogy már kész vagyunk, de ha együtt tudunk járni ezen az úton kellő önismerettel, bátorsággal, és vannak támaszaink, akkor fejlődünk, és kerek egész lehetünk.

Az adás tartalmából: 

• A férfi evolúcióról;
• A családi hierarchikus szerepmintázatokról.
• Mit jelent tudatosan jelen lenni a férfiasságban és az apaságban?
• A férfi érzékenységről;
• Hogy tudnak a fiukat egyedül nevelő anyák a jóra való fiúk helyett jóra való férfiakat nevelni?
• Milyen a gondoskodó férfi, milyen az a férfi, aki jelen van?
• A férfi figyelemről, a párkapcsolatról, és az elköteleződésről.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről

A tyúk vagy a tojás?

Vajon melyik volt előbb: a gondolat vagy az érzelem? Amikor próbáljuk eldönteni a kérdést, általában az érzelemből indulunk ki. „Borzasztóan érzem magam, tehát egyre negatívabb leszek, és egyre sötétebben látom a világot.” Így igaz. De nem lehetséges, hogy mindezt mégis megelőzi egy észrevétlenül bekúszó, rossz gondolat? 
Bizonyos elméletalkotók (például Richard Lazarus) szerint az érzelmek keletkezésének meghatározó része egy ún. kognitív kiértékelési folyamat, amelynek során automatikusan konstatáljuk, vajon az adott helyzet mennyire veszélyes, ill. ránk nézve pozitív vagy negatív kimenetellel jár. Vagyis ha a főnököm udvariatlanul beszél velem, rögtön kialakul a benyomásom arról, mit jelent ez nekem. Ha egyébként is egy faragatlan figura, és mindenkivel így kommunikál, akkor nem tulajdonítok jelentőséget az egésznek, bár nem kellemes élmény egy pokróc felettes, és talán hosszabb távon elgondolkodom a munkahelyváltás lehetőségén. Abban az esetben viszont, ha egy bűbájos ember, és általában velem is korrekt, akkor megszólalhat bennem a vészcsengő, ami komolyabb bevonódást igényelhet részemről. Ebben a pillanatban még csak azt érzem, hogy mi ketten most nem jövünk ki jól egymással, az indulat és a testi reakció csak a második kognitív kiértékelést követően tisztázódik bennem. Ebben játszanak jelentős szerepet a hiedelmeim. 

Gondolatok csapdájában 

Mire gondolhatunk, amikor a vezető, akivel egyébként jó viszonyban vagyunk, nem kedves velünk? „Talán bal lábbal kelt fel.” „Neki is beszólt valaki.” „Hiányosságokat fedezett fel a munkavégzésemben.” „Haragszik rám.” „Valami hibát követtem el, ami miatt gondja akadt.” „Most ki fog rúgni.” „Biztos nagyon eltoltam egy fontos projektet, az egész cégnek befellegzett.” „Egy balfék vagyok.” „Mindig mindent elrontok.” 
Attól függően, miként értelmezem a helyzetet, egészen eltérő érzelmeket élhetek meg. Amennyiben a főnök viselkedésének okát külső körülményekben találom meg, kevésbé veszem magamra a modortalanságát. Ha viszont benne rejlő okokat feltételezek, akkor rá irányul a méltatlankodásom, bosszankodásom, dühöm, vagy tőle kezdek el tartani.

Ugyanakkor saját magamat is tekinthetem a probléma okának, amivel gyakran a bűntudat érzése párosul. Ha az egész helyzetnek nagy jelentőséget tulajdonítok, félni fogok, vajon egyáltalán megmarad-e az állásom.

A legsúlyosabb esetben minden baj forrásának önmagamat tartom, és eljuthatok a reménytelenség, kilátástalanság és depresszió érzéseihez. 

Az én igazságom nem a te igazságod! 

Márk szülei hosszú évek óta pereskednek egymással a 15 éves fiú elhelyezése és szükségleteinek finanszírozása miatt. Az anya elmondása szerint az exférje szeretet- és érzelemkifejezésre képtelen, önző ember, aki csak az anyagiakkal törődik. Nem tudja a fia emocionális igényeit kielégíteni, mindent a pénzzel akar megoldani. Az apa szerint a volt neje egy pénzéhes hárpia, aki komoly összegeket nyúlt le tőle gyerektartás címén. Ráadásul nem engedi, hogy a fiú rendszeresen látogassa az apját. Márkot nem érintette jól a szülők elhúzódó civakodása, így pszichológus bevonására került sor. A családkonzultáció során igyekeztünk elfogadható kompromisszumra jutni mindkettőjükkel. Nagyjából egy évvel később a szülők egymástól függetlenül pszichológiai szakvéleményt kértek a korábban lezajlott folyamatról. Mindketten szóról szóra ugyanazt a véleményt kapták kézhez, ám a tényeket olvasva mindketten módosításokat szerettek volna eszközölni a szövegben, amit elutasítottam. Mindketten meg voltak győződve az igazukról és arról, hogy a pszichológiai vélemény az ő álláspontjukat támasztja alá. Végül mindketten ugyanazt a véleményt nyújtották be a bíróságra, ügyvédeik nyilvánvalóan homlokegyenest ellenkező értelmezésével. 
A felek valósága vélekedéseik és hiedelmeik függvényében teljesen eltért egymástól, ezért ugyanazokat a tényeket egészen másképpen látták.

A nő az apát veszélyeztetőnek, akire nem lehet rábízni a gyereket. A férfi a nőt csalónak, aki ki akarja őt forgatni a vagyonából, és el akarja tőle szakítani a fiát. Hol van hát az igazság? Mindenkinek a maga valóságában. 

Kíváncsiság, nyitottság, elfogadás 

Vajon az egymás mellett létező hiedelem-univerzumoknak lehet közös metszete? A tudatos jelenlét elérésére irányuló technikák éppen azokat a tulajdonságainkat fejlesztik, amelyek képessé tehetnek bennünket a közös halmaz felfedezésére. A módszer kutatói (például John Teasdale, Mark Williams, Zindel Segal; Perczel-Forintos Dóra és munkatársai; Szondy Máté és munkatársai) abból az alapfeltevésből indulnak ki, hogy érzelmi reakcióink nem az egyes helyzeteken alapulnak, sokkal inkább azok értelmezésein. Hiedelmeink, látásmódunk meghatározzák, miként éljük meg az egyes helyzeteket, hiszen ezek saját korábbi tapasztalatainkra támaszkodnak. Ugyanazt a szituációt különböző emberek különbözőképpen értelmezhetik, ami rámutat a gondolatok szubjektív voltára.

Vagyis gondolataink nem a valóság pontos tükröződései, nem tények, csupán mentális események. És mivel ezeket mi magunk hozzuk létre, képesek vagyunk megváltoztatni őket.

Az én gondolatom az én valóságom, a tiéd pedig a te valóságod. Amikor meghallgatom a te valóságod magyarázatát tőled, érdeklődésre, nyitottságra van szükségem ahhoz, hogy képes legyek befogadni. Empátiára a megértéshez. Ítélkezésmentességre és elfogadásra a különbségek tudomásulvételéhez. Toleranciára a békés együttéléshez. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Te is olyan kislány voltál, aki dezodorral a kezében énekelt a tükör előtt?

Nem, gyerekkoromban elég gátlásos voltam. Szerettem a zenét, és verseket tanulni, de a színpad, a közönség inkább frusztrált, és csak a számomra biztonságos közegben mertem megnyílni.

Akkor mégis hogyan lettél énekesnő?

Amikor cserkész voltam, sokat énekeltünk együtt a tábortűz körül, ott megszerettem a közösségi éneklést, aztán megéreztem a színpad varázsát is. Kiskamaszkoromban musicalstúdióba jártam, bár ezt a műfajt később elhagytam. Akkoriban kezdett formálódni bennem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Érettségi után erős vágyat éreztem, hogy a Kőbányai Zenei Stúdióba járjak, de túljelentkezés volt, kétszer is elutasítottak, harmadszorra viszont sikerült bejutnom. Már akkor megvolt a triónk Hajba Imivel és Hajba Áronnal, akikkel a mai napig együtt zenélek a szinnyaidóri formációban. Kezdetben háttérzenét játszottunk vacsorákon, esküvőkön, pubokban.

Aztán tengerjáró hajóra szálltál. Hogyan éli meg egy keresztény művészlélek a hajózás pezsgő, hedonista világát?

A Földközi-tengeren hajóztam, és bár akkor ez „életmentő" kilépés volt nekem a hétköznapokból, az akkori életemből, gyorsan kiderült számomra, hogy ez az életforma nagyon magányos, nem nekem való. Nem volt egyszerű barátkozni, a fiúkkal azért, mert zömében közeledni akartak, a lányok pedig inkább rivalizáltak.

Afféle „kasztrendszer” is működött a hajón, külön ültek a távol-keletiek, az indiaiak, aztán a magyarok, románok, szlovákok, és mivel ez német cég volt, nyilván ők voltak legfelül.

Persze volt jó oldala is: miközben télen otthon mindenki kabátban járt-kelt, mi mediterrán helyeken süttettük a hasunkat, minden nap zenéltünk, sokat láttunk a világból. Nagy ajándék volt, hogy így azokra a helyekre is eljuthattam, ahová valószínűleg önerőből soha, de már az elején elhatároztam, hogy bár könnyű beleragadni ebbe az életformába, én nem szeretném hosszútávon csinálni. Le szerettem volna telepedni, családot alapítani.

Azóta lett is családod, de erről majd később, hiszen előtte lelkigyakorlaton is részt vettél, ami fontos szerepet játszott az életedben.

Igen, a jezsuiták szerveznek Szent Ignác-i lelkigyakorlatot Dobogókőn. Akkor voltam túl egy nagy szakításon, amit nehezen dolgoztam fel, és újra kellett gondolnom az egész életemet. Le szerettem volna csendesedni, Isten jelenlétébe kerülni. Békét kaptam ott, nagy hatással volt rám az a pár nap. Utána évente visszajártam. Ott nem lehet telefonálni, se könyvet olvasni, csak a természet van, Isten és te, nagy megtapasztalások, szembenézés önmagaddal, szabadulás a terhektől. Emlékszem, hogy egyik este ültem kint, hallgattam a szarvasbőgést, nagyon jó hangulat volt, sötétedett, és akkor bevillant egy szövegvers.

Melyik versedről van szó?

Manréza – ez a hely neve is egyébként, amit Hajba Imi basszusgitáros barátom zenésített meg.

Ez után a szöveg után olyan érzésem volt, mintha megnyitottak volna egy csapot, mintha harminc éven át gyűjtöttem volna magamban az anyagot, ami most dalok formájában kel életre.

Innentől elég gyorsan összejött egy lemeznyi dal. Az öttagúvá bővült zenekar minden tagja szívét-lelkét beletette az albumba, ami „Csak lélegezz” címmel jelent meg 2017-ben... De rég volt!

Kép

Fotó: Sebestyén Gábor

Zarándokúton is részt vettél. Abból az élményből is születtek dalok?

Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt, amikor Assisitől elzarándokoltam Rómáig, majd a következő évben Alverna hegyétől Assisiig. Amikor megláttam a leírást, rádobbant a szívem, és éreztem, hogy ide el kell mennem, de sajnos mire jelentkeztem, már beteltek a helyek. Egyáltalán nem vagyok nyomulós alkat, de az volt bennem, muszáj részt vennem ezen az úton, úgyhogy kitartóan próbálkoztam, és végül a szervező elintézte, hogy csatlakozni tudjak. Tizenhárman voltunk, ebből kilencen nők úgy összekapcsolódtunk, hogy azóta minden évben egyszer-kétszer összejövünk. Ebből az élményből született a „Ne siesd el” című dalom, amelynek az üzenete szerintem a zarándoklat – és az élet – egyik fontos kérdése: mit hagysz az úton, és mit viszel el.

Te mit hagytál az úton, és mit hoztál el?

Mit hoztam el? Rengeteg mindent. Gyönyörű tájak, ízek, illatok, hangok, csendek, nevetések és könnyek, egy gyönyörű szempár emlékét. Meghitt beszélgetések, őszinte ölelések, közös nagy étkezések, izomlázas elalvások emlékét, és még hosszan sorolhatnám. Nagyon szeretek erről az útról mesélni!

És hogy mit hagytam ott? Elsősorban talán magammal kapcsolatos hiedelmeket. Például, hogy nem leszek képes végigcsinálni. Már az első nap, amikor csak annyit kellett tenni, hogy felgyalogolunk Assisibe, ránéztem a többiekre, hogy „csak én halok meg mindjárt, vagy azért a többiek is fáradnak?”

Amikor megcsináltam, már éreztem, hogy sokkal messzebb van bennem a határ, mint hittem. Amikor anya lettem, akkor pedig még inkább ezt éreztem. Nem hittem volna, hogy ennyi mindenre képes vagyok.

Mire gondolsz?

Például az éjszakázásra. Amikor másoktól hallottam, azt mondtam, én ezt tuti nem bírnám. És végül is de, amikor ott vagy, megcsinálod, és ez formál, erősít. Az eleje nekem brutális volt, nehéz szülési szövődménnyel, így a rózsaszín felhő, hogy anya lettem, elmaradt. Az eleje a túlélésről szólt, hogy életben kell tartanom a kisfiamat és magamat is. Nehéz volt az anyamagány, az idegrendszeri fáradtság, az alváshiány, de közben az ingerküszöböm, a teherbírásom is egyre kitolódott, és ma már boldog vagyok, ha csak háromszor ébred meg a kis energiabombám.

Kép

Fotó: Sebestyén Gábor

Hogyan segít átlendülni az akadályokon a hit?

Az életemben történtek olyan isteni élmények, amelyeket nem tudtam másnak betudni, csak az Ő jelenlétének. A Manrézában is ezt éreztem, amikor annyira személyessé vált számomra, hogy Jézus értem is meghalt. Az Emlékkő dalom pedig azokról a „szárazabb időszakokról” szól, amikor nem érzem úgy Isten vezetését, jelenlétét – zömében a saját hibámból, mert én nem keresem őt annyira.  Nekem a nehezebb időszakokban mindig kapaszkodót jelent visszagondolni azokra a dolgokra, amikről tudom, hogy Isten végezte el őket az életemben.

Ugyanakkor gyakran figyelmeztetnem is kell magam, hogy ne azért szeressem Istent, amit tesz az életemben, hanem azért, aki ő maga.

Ha nem lenne istenhitem, frusztrált lennék, nyomasztó lenne a világ s ami zajlik benne. A gondviselés nem azt jelenti, hogy nekem majd minden könnyű lesz, hanem azt, hogy nem tudom az életem minden szegmensét irányítani, és az, hogy Isten ezt megteszi helyettem, megkönnyebbülést, békét ad.

Élőben, akusztikusan legközelebb október 29-én Vácon az Adullám kávézóban lép fel Szinnyai Dóri zenésztársaival. Bővebb információ a zenekar Facebook-oldalán.