Vörös Kutya, a négylábú legenda, aki több ezer kilométert kóborolt – Poros volt és szagos, de az ausztrálok szerették
„A történetek, amiket ez az öreg kutya elmesélhetne, ha tehetné, újabb oldallal gazdagítanák a történelmet örökre plusz egy napig – olvasható az ausztráliai Vörös Kutya dampieri emlékművén. – De így is emlékezni fognak rá, akik ismerték az útját” – folytatódik a felirat. Ami biztos: a napokban volt 43 éve, hogy Vörös Kutya visszaadta a lelkét a Teremtőnek, de mi még mindig beszélünk (jelen esetben írunk) róla, így aki eddig esetleg nem hallott a népszerű pilbarai négylábúról, most az is megismerheti a déli földrész kedvelt vándor ebének történetét.
Színe a portól lett vörös
A száraz trópusi éghajlatú, hegyvonulatokkal és mély szurdokokkal tűzdelt Pilbara régió Ausztrália északnyugati részén fekszik, ott, ahol a sivatag találkozik a tengerparttal. Gazdasága alapját főként a vasércbányászat képezi, a vasat leginkább Dampier kikötővárosából szállítják tovább. Valahol itt – egyesek tudni vélik, hogy Paraburdoo városában, de erre nincs bizonyíték – született a legendás Vörös Kutya 1971 táján, két ausztrál pásztorkutyafajta (a kelpey és a cattle dog) keverékeként. Az eb hamarosan a régió számos pontján felbukkant, így elkezdték őt megismerni és a sajátjuknak tekinteni a helyi emberek, noha igazi kóborkutya-életmódot folytatott. Több reménybeli gazda is befogadta, de ő rendre továbbállt, és egyedül vándorolta be a vidéket. A környékbeli közösség afféle kabalája lett.
Mindenki másképp nevezte, a Vörös Kutya mellett például a Bluey (az ottani pásztorkutyák általános beceneve) volt egy elterjedt megszólítása, később Az északnyugat kutyájaként és Pilbarai vándorként hivatkoztak rá. A szintén ráragadt Tally Ho nevet első tulajdonosától, az őt Dampier közelébe hozó Colin Cummingstól kapta.
Eredetileg csokoládészínben pompázott, Vörös Kutya csak az után lett belőle, hogy a Pilbara régiót – a tiszta kék ég mellett – jellemző vörös port a szőrzete magába szívta, és ez az egyik fő ismertetőjegyévé vált.
„Legigazibb” gazdája John Stazzonelli buszsofőr lett, aki a környék lakosait szállította munkába, és Vörös Kutyát is rendre magával vitte a buszán. A négylábú hol egyik, hol másik megállóig utazott, majd, mint aki jól végezte dolgát, leszállt, és újabb öntörvényű barangolásra indult. Még Perth-ben is látni vélték.
Bankszámlája és a buszon saját helye volt
Stazzonelli 1975-ben bekövetkezett tragikus halála után Vörös Kutya (talán őt keresve) még inkább rákapott az utazásra: több ezer kilométert tett meg gyalog, „stoppal”, buszokon, teherautókon és vonatokon, sok új barátot szerezve. Ekkor lett igazán a közösség kutyája. Dr. Rick Fenny állatorvos ekkoriban nyitott magánrendelőt a közeli Roebourne-ben, ahol egy nagy lakókocsiban látta el kisebb-nagyobb pácienseit. Vörös Kutyával is gyakran találkozott, de mindig valaki más hozta el hozzá, aki épp a gondjaiba vette a vándorlásai során. Vörös olyannyira a mindennapi élet része lett Pilbarában, hogy például a dampieri sportklub, a vasipari és a közlekedési dolgozók szakszervezete is a tagjai közé fogadta, az Új-Dél-Wales-i Bank pedig, amely hivatalosan is a kabalájává választotta, bankszámlát nyitott neki a következő szlogennel: „Ha Vörös is a Walesnél bankol, akkor te is megteheted.”
Egy pilbarai lakos, Ian Waterstrom, aki az említett busszal rendszeresen utazott, így idézte fel az általa személyesen ismert Vörös Kutya alakját: „Mindig szörnyű szaga volt! Nem hiszem, hogy valaha is megmosdatták volna, mivel nem volt könnyű a közelébe férkőzni. Különösen a buszon védte a helyét, nem lehetett csak úgy mellé ülni, meg is harapott volna mérgében.” A többség mégis a cimborájának tekintette, a munkások azt is megengedték neki, hogy a műhelyükben aludjon, amelynek hűvös sarkaiba a pilbarai hőség elől behúzódott.
„Pontosan tudta, hol vannak a légkondicionált területek. Ott csak összegömbölyödött a földön, és aludt. Felbontottunk neki egy zacskó rongyot, amiből vackot rakott, és azon szundított pár órát.”
Senki és mindenki barátja
A Vörös Kutyáról 1983-ban könyvet író Nancy Gillespie, aki 10 éven át élt a környéken, így gondolt vissza az ebre: „A legszebb emlékem róla, amikor mi, várandós hölgyek, akik a helyi lakókocsiparkban éltünk, már közel jártunk a szüléshez. Felkeltünk, hogy kimenjünk vécére az éjszaka közepén, és a kutya ott volt, elkísért minket a mosdóig és vissza […] Amikor pedig az egyik gyermekem beteg volt, ő eljött és három napig ült az ágyon, amíg jobban nem lett.” Gillespie-nek egy másik emléke Vörös Kutyáról az, amikor egy nap hazafelé vezetett a munkából, és a négylábú kiugrott az autója elé, mert „lekéste” a buszát. „Akkor elvittem, és amikor bejutottunk Dampierbe, mondtam neki, hogy menjen, de nem akart. Jött egy busz, megállt, és jeleztem a sofőrnek, hogy nem tudom kiszedni a kocsiból, pedig haza kell mennem a családhoz, mire ő füttyentett, a kutya pedig átszállt a busz első ülésére.”
Az ausztrál kedvenccel külön honlap foglalkozik, itt többen megosztják a vele kapcsolatos emlékeiket. „Négy évet töltöttem Dampierben gyerekként. Jól ismertük Vöröst. […] Elég zárkózott karakter volt. Találkoztunk a tengerparton, hazajött velünk enni és pihenni, majd tovakalandozott” – írta Pete. „30 évet töltöttem Pilbarában. […] Sokat érintkeztem Vörössel, van egy dédelgetett fotóm is vele a Pond Zero felé vezető úton, ahová úszni és halakat üldözni utazott velem. Hálaistennek egy nyitott Dampier Salt Mini Moke-ot vezettem, így hiába bűzlött, ez a jármű elviselhetővé tette a társaságát. […] A képeken vörösnek tűnik, de valójában sötét, vörösesbarna színű volt. Mindenki a barátjának tartotta, de senkinek sem volt igazán a barátja, inkább több száz közeli társa volt” – mesélte Derek.
Ross 1978-ban dolgozott Dampierben, ő így emlékezik:
„Abban a kiváltságban volt részem, hogy találkozhattam vele, megpaskolhattam és ismerhettem Vörös Kutyát. Gyakran volt velünk a buszon.”
„Sokszor találkoztunk vele a Sellőnél (ez egy vendéglátóegység – a szerk.). Úgy emlékszem, Vörös nem nagyon szerette ott a kidobót, aki okoskodó volt. Talán Vörös tudott valamit.” Les pedig ezt újságolja: „Vörös 1975 közepén ott volt a Cape Lambert vasércgyárban, a D műszakban. Emlékszem, Wickhamben felszállt a CRRIA munkahelyi buszára, és a sofőr mögé ült. A Főműhelyben szállt le, nem tudom, hova ment utána, de a műszak végén visszaszállt a buszra, hogy beutazzon Wickhambe.”
Filmek, könyvek, szobor őrzi emlékét
Vörös Kutya története 1979-ben, körülbelül nyolcéves korában sajnos szomorú véget ért: valaki sztrichninnel szándékosan megmérgezte. A baj felfedezői már túl későn értek oda vele Fenny doktorhoz, aki a műtőjében ezúttal már csak elaltatni tudta őt, megmenteni nem. Majd titkos, jelöletlen sírba temette a roebourne-i rendelő közelében, utólag ezt a tettet is megideologizálta Vörös egyik rajongója, Jim McVey: „A Vörös Kutya vándor volt: élete sohasem egy helyen zajlott, a halálának is ezt kellett tükröznie. A sírja névtelenné tételével az őt eltemetők mindenkit arra biztatnak, hogy menjen és keresse meg őt odakint, valahol a Pilbarában. Vándoroljon úgy, ahogy ő tette, merítkezzen meg a porban és azokban az élményekben, amelyeket ő átélhetett. Azt hiszem, ez méltó örökség ennek a figyelemreméltó kutyának.”
Vörös története fokozatosan egész Ausztráliát, majd a világot is bejárta. A már idézett Waterstrom úr is szerepelt statisztaként abban a 2011-ben forgatott Vörös Kutya című filmben, amely Louis de Bernières Vörös Kutya című regénye alapján készült Josh Lukas és egy Koko nevű pásztorkutya főszereplésével. Koko több mint 50 trükköt tanult meg a film kedvéért, s a karaktere olyan érdekes volt, hogy 2019-ben Koko: A Red Dog Story címmel külön dokumentumfilm készült róla is.
Hogy még tovább fokozzuk: 2016-ban megjelent egy előzményfilm, a Red Dog: True Blue, amely a Vörös Kutya eredettörténetét képzeli el, Louis de Bernières Kék Kutya című regénye alapján. A Vörös Kutyáról ráadásul 1993-ban Beverly Duckett is könyvet írt Vörös kutya: a Pilbara vándora címmel.
Vörösnek egyik „kedvenc” városa, Dampier bejáratában állítottak szobrot (a felirat szerint „barátai, akiket a kóborlásai során szerzett”), ahová vándorlásai közepette oly gyakran visszatért.
A szobor egy vörös sziklán áll, mögötte zöld területtel és egy kis piknikezőhellyel. Végül az őt a másvilágra átsegítő állatorvos is megemlékezett róla egy emléktáblával egy sziklán annak a helynek a közelében, ahol eltemette. A táblán annyi áll, hogy az eb barátai nevében az állította, aki őt az utolsó útjára kísérte.
Források:
- https://www.reddogwa.com/
- https://www.australiasnorthwest.com/blog/explore-red-dogs-pilbara#no-back
- https://www.abc.net.au/news/2022-06-19/pilbara-stalwart-remembers-friend-red-dog/101164380
- https://www.abc.net.au/local/stories/2010/03/18/2849739.htm
- https://monumentaustralia.org.au/themes/culture/animals/display/60364-red-dog
- https://en.wikipedia.org/wiki/Red_Dog_(Pilbara)
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Togo – Szívmelengető igaz történet kutya és ember barátságáról a járvány közepette
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„A mentőkutyás életforma nem egy Disney-film” – Leczki Sarolta és világbajnok kutyája, Karma
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
