Jung 1875-ben született egy svájci kis faluban, Kesswilben. Édesapja, Paul Achilles Jung a Svájci Református Egyház vidéki lelkipásztora volt, édesanyja, Emilie Preiswerk szintén egy gazdag svájci lelkészcsaládból származott. Jung volt a négy közül az első túlélő gyermekük. Nevét apai nagyapjáról kapta, egy német származású sikeres orvosról. A modernebbnek ható Karl nevet egyetemista korában változtatta meg Carlra.

A kis Carl sorsa már első éveiben megpecsételődött. A család először Laufenbe, majd Bázelbe költözött.

Édesanyja Jung hároméves korában idegösszeomlást kapott, mindig is mentális problémákkal küzdött, többek között depressziós volt.

Nappal általában képes volt a napi tevékenységeket elvégezni, azonban éjszaka rátört a félelem, szellemeket látott. Így az amúgy is misztikus irányultságú anyának el kellett hagynia több hónapra a gyermekét, és egy Bázel melletti kórházban kapott orvosi kezelést.

Erről Jung később így nyilatkozott: „Anyám hosszú távolléte megkeserítette az életemet. Attól fogva mindig bizalmatlan lettem, mihelyt a »szerelem« szó elhangzott. A »nőiesség« fogalmához sokáig az »eredendően megbízhatatlan« fogalma társult bennem. »Apa« az én szememben megbízhatóságot jelentett és – tehetetlenséget. Ez az a hendikep, amellyel beléptem az életbe.”

A fiatal Carl Gustav egy ideig édesanyja nővérénél lakott, majd édesapjánál Laufenben. Édesapja nem sokkal később áthelyezését kérte Kleinhüningenbe, amely közelebb volt Bázelhez, és a család közelsége javította Emilie lelkiállapotát is. 1884-ben megszületett lányuk, Trudi, Carl Gustav ekkor kilencéves volt.

A fiatal Carl iskolásként félt a matematikaórától, és utálta a testnevelésórákat, amiket értelmetlennek tartott, hiszen úgy vélte, az iskola azért van, hogy tanuljanak.

„Az iskolától viszolyogtam. Túlságosan sok időmet rabolta el, amit szívesebben töltöttem volna csataképrajzolással és tűzjátékkal. A hittanórák kimondhatatlanul unalmasak voltak, a matematikaórától pedig határozottan féltem. A tanár úgy tett, mintha az algebra teljesen magától értetődő volna, én pedig még azt sem tudtam, mik tulajdonképpen a számok. Nem virágok, nem állatok, nem is kövületek, semmi, amiről az ember képet alkothatna magának, csupán mennyiségek, amelyek számolás révén jönnek létre.”

Az egyetemen először régészetet akart tanulni, azonban ezt a szakot nem indították, így végül az orvosi pálya mellett döntött. Ez nem csoda, hiszen nagyapja sebészprofesszorként dolgozott a Bázeli Egyetemen, és a vallás mellett az orvostudomány mindig is nagy szerepet játszott a család életében.

Carl Gustavot már gyermekként nagyon érdekelte a halál.

Emlékirataiban leírja, hogy kiskorában, amikor egy közeli hídbalesetben többen meghaltak, ő egy holttestre bukkant, amit kíváncsian tanulmányozott. De az elmesélése szerint édesanyja már azt is furcsának találta, hogy mennyire élvezi a disznóvágásokat.

Amikor megtanulta, mi a neurózis

Tizenkét évesen, amikor első gimnáziumi évét fejezte be, egyik osztálytársa a földre lökte, amitől rövid időre elvesztette az eszméletét. Ekkor vetődött fel benne az az ötlet, hogy ha elájul, nem kell iskolába mennie. Ettől kezdve mindig elájult, amikor iskolába akarták küldeni. Terve sikerült, epilepszia gyanúja miatt hat hónapig távol tartották az iskolától.

„Ettől fogva rendszeressé váltak az ájulási rohamok, amint megint el kellett volna járnom az iskolába, ugyanígy akkor is, ha szüleim az iskolai feladatok elvégzésére akartak rábírni. Több mint fél évig nem jártam iskolába, ami nekem igencsak kapóra jött. Szabad lehettem, órákon át álmodozhattam, kint lehettem valahol a vízparton vagy az erdőben, vagy rajzolhattam. Vad csatajeleneteket vagy ódon várakat festegettem, amiket éppen ostromolnak vagy felgyújtanak, máskor oldalszámra csak karikatúrákat rajzoltam.”

Azonban egy nap meghallotta, amint édesapja a nehéz anyagi körülményeikről beszél, és hogy nem tudják, hogyan fogják a kis Carlt eltartani.

Ekkor ráébredt arra, hogy muszáj saját magának eltartania magát, és a tudományos karrierjére kell koncentrálnia.

„...Nem hagytam magam, és még egy álló óra hosszat dolgoztam, míg azt nem éreztem, hogy leküzdöttem az ájulási rohamokat. (...) Néhány hét elmúltával újra jártam iskolába, és ott sem tértek vissza a rohamok. Elmúlt az egész varázslat. Ebből megtanultam, mi a neurózis.”

Pszichológusok találkozója 1909-ben. Ülnek: S. Freud, G. S. Hall, C. G. Jung;
állnak: A. Brill, E. Jones, Ferenczi Sándor – Forrás: Wikipedia

A kollektív tudattalan kezdete

Kisfiúként egy fából készült vonalzóból faragott magának egy apró babát, amelyet egy tolltartóba helyezett, és elrejtett a padláson. „Óriási titkot jelentett nekem az egész ügy, bár semmit sem értettem belőle.” Ezután időnként üzeneteket írt kis cetlikre a saját titkos nyelvén, és a padláson lévő kis tokba helyezte őket, ez békével és biztonságérzettel töltötte el. Felnőttként rájött, hogy gyermekkori szertartásos cselekedetei hasonlóak voltak a különböző kultúrák totem-rituáléihoz. Ezek a ceremoniális cselekedetek intuitívek és öntudatlanok voltak. Jung kollektív tudattalanról, archetípusokról szóló írásait részben ezek a gyermekkori élményei ihlették.

1900-ban szerezte meg az orvosi diplomáját, doktori disszertációját az okkult jelenségek pszichológiájából írta. Orvosi vizsgái elvégzése után  Eugen Bleuler svájci pszichiáter asszisztense lett a burghölzi pszichiátriai kórházban, Zürichben. Bleuler nevéhez köthetők többek között a skizofrénia és az autizmus kifejezések is. Mindössze öt év múlva, 1905-ben Carl Gustavot kinevezték pszichiátriai orvosprofesszorrá.

Jung szerelmei

Még 1896-ban találkozott a 14 éves Emma Rauschenbach-hal. Bár Carl már akkor, 21 éves korában tudta, hogy feleségül fogja venni, erre végül csak hét év múlva, 1903-ban került sor. „...Amint a házba beléptem, megpillantottam egy copfos kislányt, lehetett úgy tizennégy éves. Nyomban tudtam: ő lesz a feleségem! Ez mélyen megrendített, mert hiszen csak egy szempillantásra láttam, de azonnal tudtam teljes bizonyossággal, hogy ő lesz a feleségem.”

Emma Svájc második leggazdagabb családjának sarja volt, így ez a házasság anyagi stabilitást is biztosított a nem éppen gazdag kezdő orvosnak.

Emmának és Carlnak öt gyermeke született.

Jung és felesége, Emma – archív fotó

Jung azonban úgy gondolta, hogy a boldog házasság alapja a férfi hűtlenséghez való joga, amit be is tartott. Házasságkötésük után egy évvel megismerkedett a 18 éves orosz-zsidó lánnyal, Sabina Spielreinnel, aki az akkor 30 éves férfi páciense lett, és akivel a terápia alatt egymásba szerettek. Bár hivatalosan csak egy évig kezelte a lányt, kapcsolatuk 1910-ig kitartott, amíg Spielrein el nem utazott az országból.

1910-ben Jung megismerkedett egy 22 éves lánnyal is, akivel szintén analízisbe kezdett, és akivel szintén egymásba szerettek. Nagyjából ekkor született meg Emmával ötödik közös gyermekük. Toni Wolff hamar a férfi legfőbb bizalmasává vált, akivel kapcsolatuk nemcsak intim volt, hanem a legnagyobb szakmai segítséget is Toni nyújtotta neki. Amikor Jung elkezdte a Vörös könyv írását, amelyben saját tudattalanját fedezi fel, a lánytól kapta a legfőbb lelki és szakmai támaszt. Segített neki legfontosabb fogalmai definiálásában, elnevezésében, mint az anima, animus vagy a persona.

Kép

Emma Jung és Toni Wolff – archív fotók

Bár Jung kezdetben el akart válni a feleségétől, Emma Jung ebbe nem egyezett bele, hanem inkább elviselte, hogy férje „második feleségével” nyaral, odaköltözteti hozzájuk, és rendszeres vendége a családi ebédeknek is. Később hármas kapcsolatuk valamiféle egyensúlyba jutott.

A nők minden körülmény ellenére kitartottak a pszichiáter mellett.

Jung kapcsolata Freuddal

Jung még 1906-ban kezdett el levelezni Sigmund Freuddal, akivel szakmai és baráti kapcsolatuk 1913-ig tartott. A két tudós lelki és szellemi társat talált egymásban, amikor 1907-ben személyesen találkoztak, 13 órán keresztül beszélgettek. A források szerint Freud a pszichoanalízis nem zsidó terjesztőjét látta Jungban, míg Jungnak Freud apafigura lehetett. Bár megértették egymást, alapvető kérdésekben tért el a véleményük. Jung nem értett egyet a szexualitás túlhangsúlyozásával, a libidót általános lelki energiaként értelmezte, amely sok mindent magában foglalhat: agressziót, kíváncsiságot, szellemi erőfeszítést. Amikor 1912-ben Amerikában tartott előadásokat, már saját definíciója szerint beszélt a libidóról, és mellőzte a gyermekkori szexualitás témáját.

Jung elméletének kibontakozása

1913-tól idejét a magánpraxisának és mellette az írásnak, utazásnak, kutatásnak szentelte. Ebben az évben szakította meg véglegesen a kapcsolatot Freuddal, és lemondott a Nemzetközi Pszichoanalitikus Szövetség elnöki tisztéről is. Saját elméletével elhatárolódott a freudi pszichoanalízistől, és analitikus pszichológiának, illetve komplex pszichológiának nevezte azt, jelezve, hogy a lélektan egész területét szeretné áttekinteni. Jung így elméletében nemcsak a személyes tudattalanról írt, hanem a kollektív tudattalanról is, amelyben ősi ösztönök, emlékek őrződnek, és amelyben osztozunk az emberiséggel.

Úgy gondolta, az ember akkor egészséges, ha a tudat és a tudattalan dinamikus egyensúlyban állnak.

1916-ban adta ki összegyűjtött írásait Az analitikus pszichológia könyvében. Ekkoriban kristályosodott ki a nézetrendszere. Úgy gondolta, a lelki kibontakozás célja a mély-én elérése. A mély-én (Selbst) az ősvalónk, amely irányítja a tudatos és tudattalan dinamikákat, ami előidézi a személyiség növekedését. A fejlődés attól függ, mennyire hallgatunk ősi valónkra, az ego meghallja-e a mély-én üzenetét, tudatunk hallgat-e a tudattalanunkra.

Jung magányos vára

1923-ban meghalt az édesanyja, ő pedig még ebben az évben elkezdte a Torony építését Bollingenben, a Zürichi-tó partján. Egy olyan lakhelyet szeretett volna magának, amely megjeleníti az ember ősi érzelmeit, legbensőbb gondolatait. A Toronyba nem engedett senkit, az a magánya birodalma volt. Gyerekkora óta tartó magányát írásaiban többször megemlíti:

„Ezekről a dolgokról természetesen senkivel sem beszélhettem. Nem ismertem a környezetemben senkit, akinek kiönthettem volna a szívem, kivéve néha anyámat. Ő mintha hozzám hasonlóan vélekedett volna. Ám hamarosan rádöbbentem, hogy a vele folytatott beszélgetések nem elégítenek ki. Mindenekelőtt csodált engem, és ez nem vált javamra. Így hát magamra maradtam a gondolataimmal. Így is volt leginkább kedvemre. Egyedül, magamban játszottam, egyedül mentem kirándulni, egyedül álmodoztam, és egy titokzatos világban éltem, amely csak az enyém volt.”

„Többször megesett velem életem folyamán, hogy egyszer csak hirtelen tudtam valamit, amit tulajdonképpen egyáltalán nem tudhattam. A tudás úgy jelentkezett, mintha a tulajdon ötletem volna [...] Ma is magányos vagyok, mert tudok, és ki kell nyilvánítanom olyan dolgokat, amelyekről mások nem tudnak, és többnyire nem is akarnak tudni.”

A Toronyban nem volt semmilyen új technikai vívmány, elektromos hálózat, de vízvezeték-rendszer sem.

Az 1940-es évek közepén, 70 éves kora körül két infarktusa is volt, így visszavonult bollingeni tornyába, ideje jelentős részét itt töltötte. 1948-ban hozzájárult a Carl Gustav Jung Intézet megalapításához Zürichben. 1953-ban váratlanul elveszítette Toni Wolffot, aki infarktusban hunyt el. 1955 júliusában, 80. születésnapján díszdoktorrá avatták, majd még ebben az évben elhunyt a felesége, Emma.

Carl Gustav Jung személyes és szakmai élete olyannyira gazdag és szerteágazó, hogy nem fér bele egy cikk soraiba.

A fent említett elméletek mellett a nevéhez köthetők még az introvertált és extrovertált fogalmak, a komplexus, a szinkronicitás, az archetipusok, a vallás, a spiritualitás mint lelki igény, a neurózis mint a kreativitás egy formája, és a mandalák fontossága is.

Munkásságából a mai napig táplálkozik a pszichológia mellett számos más tudományterület. Személyes élete is bővelkedett még kalandokban, hiszen Amerika mellett járt Angliában, Indiában és Afrikában is, családjában pedig 19 unokával és 9 dédunokával büszkélkedhetett. Carl Gustav Jung két infarktust túlélve végül 1961. június 6-án, 86 éves korában halt meg rövid betegség után.

Felhasznált irodalom:

• C. G. Jung (1916). Az analitikus pszichológia
• C. G. Jung (2006). EMLÉKEK, ÁLMOK, GONDOLATOK
• C.G. Jung (2009). Vörös könyv
• http://ekultura.hu/2006/04/29/carl-gustav-jung-eletrajz
• https://en.wikipedia.org/wiki/Carl_Jung

1809-ben egy Margaret Bulkley nevű, húsz év körüli ír lány hajóra szállt az anyjával és néhány megbízható baráttal, hogy Edinburgh-be utazzon. A fedélzeten azonban már James Barryként szerepelt, aki éppen az orvosi egyetemre tartott, hogy megkezdje a tanulmányait. 
A családi tanács ezt az egyetlen lehetőséget látta célravezetőnek, hogy beteljesedhessen a lányuk álma. A tehetséges és ambiciózus Margaret orvos akart lenni, de akkoriban ez a hivatás tökéletesen el volt zárva a nők elől. Ahhoz, hogy az egyetemen egyáltalán szóba álljanak vele, férfinak kellett lennie, ezért – jobb híján – az elkövetkezendő ötvenhat évben férfinak adta ki magát. 

Az edinburgh-i egyetemen gyanakodva fogadták az új diákot. Alacsony volt, vékony, a hangja gyermekien magas, meg voltak győződve róla, hogy egy fejletlen kiskamasszal van dolguk.

Márpedig fiatal fiúcskáknak nem jár orvosi képzés. Csakhogy a Bulkley család már jó előre felkészült az ilyen problémákra. Magas rangú jóakarójuk, David Steuart Erskine gróf, Benjamin Franklin barátja, George Washington levelezőpartnere szót emelt az érdekében, így Margaret – azaz most már James – háborítatlanul járhatott az intézménybe. Három évvel később le is diplomázott, majd frissen végzett orvosként Londonban tanult tovább, méghozzá a kor sztársebészeitől. Hamarosan felvették az Angol Sebészek Királyi Kollégiumába, és megkezdődhetett egy valószínűtlen karrier. 

A dél-afrikai pártfogó 

Az indiai gyarmatosítás és a napóleoni háborúk során hatalmasra duzzadt a brit hadsereg mérete és infrastruktúrája. Nagy tömegeket szívott magába a városi hajléktalanoktól és bűnözőktől egészen a jól képzett mérnökökig, orvosokig és a dicsőségre vágyó főnemesekig. Az állami költségvetésen kívül a meghökkentő összegekért vásárolható tiszti rangok is bőkezűen finanszírozták a hódításokat, így szinte természetesnek tűnt, hogy a fiatal Barry is ebben a közegben keresse a boldogulás lehetőségét. Miután néhány évig különböző angol városokban teljesített szolgálatot, Erskine gróf megint közbelépett. Levelet írt a dél-afrikai brit kormányzónak, és a figyelmébe ajánlotta a fiatal orvost. A tekintélyes nevű Lord Charles Henry Somerset altábornagy bizalmi pozícióba emelte Jamest: azzal bízta meg, hogy kezelje súlyos beteg lányát. A lány meggyógyult. 

A húszas évei derekán járó Barry ezzel a húzással nagyhatalmú barátot szerzett, aki hosszú évekig egyengette a pályáját. Az is könnyen lehet, hogy a barátságnál többről volt szó: több életrajzírója gyanakszik arra, hogy a lord valójában Margaret szeretője volt. 

Gyanús kapcsolat 

Barry és jóakarója kapcsolata sokakban gyanút keltett. Olyannyira, hogy a grófot ellenségei 1824-ben homoszexualitással vádolták egy nagyméretű plakáton, amelyet egy fokvárosi hídon helyeztek el. A szöveg szerint valaki rajtakapta őket egy szexuális együttlét közben. A hatóságok komolyan vették a gyanút, és a kormányzót bíróság elé idézték. Ő szót sem ejtett James titkáról, bár az azonos neműek szexuális kapcsolata 1861-ig halálbüntetéssel volt sújtható. Mivel azonban ebben az esetben bizonyítékot senki nem tudott szolgáltatni, az ügy vége felmentés lett. 
James a gróf személyi kezelőorvosa lett, majd mélyreható reformokat vezetett be. Minden korábbinál több figyelmet szentelt a tisztaságnak, a megfelelő vízellátásnak és csatornázásnak, minden ellenkezéssel szemben javított az elmebetegek helyzetén, a lepratelepek ellátását szinte megszállottan fejlesztette.

Sokat küzdött a rabszolgák körülményeinek javításáért is, de a legtöbb ellenkezést azzal váltotta ki, hogy a börtönbe zárt feketéket személyesen kereste fel.

Megkérdezte őket, hogy bánnak velük, és minden erejével azon volt, hogy ennek a végletesen perifériára szorult csoportnak a helyzetén is javítson. 
Mindezt kötekedő hangnemben tette, szinte kereste a konfliktust. Mintha rájátszott volna a férfiszerepre; talán ezzel akarta kompenzálni a törékeny, nőies külsejére és magas hangjára vonatkozó maliciózus megjegyzéseket. 

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

Az első Afrikában végrehajtott császármetszés 

Elvitathatatlan sebészi tehetsége is erősítette a pozícióját a brit Dél-Afrika társadalmi hierarchiájában. Valóságos legendává vált az a teljesítménye, amit egy Thomas Munnik nevű férfi kétségbeesett kérésére hajtott végre. Munnik felesége hosszas vajúdással sem tudta megszülni a gyermekét, és az apa Barryhez fordult segítségért. Az anglikán egyház ellenkezésével szembeszállva James végrehajtotta a nőn Afrika első sikeres császármetszését. 
A tizenkilencedik század elején ez a beavatkozás gyakorlatilag felért egy halálos ítélettel. Ha egyáltalán ehhez folyamodott valaki, ezt azért tette, hogy legalább a gyereknek legyen egy kis esélye életben maradni. Évezredekig csak a mítoszok világában létezett ilyesmi, például a névadó Julius Caesarról terjedt el, hogy az anyja méhéből vágták ki. Az első dokumentáltan sikeres császármetszést – amikor anya és csecsemője is életben maradt – egy disznók herélésével foglalkozó svájci hentes hajtotta végre saját feleségén az 1580-as években. Ezután háromszáz évig nem történt előrelépés. 

Barry is alig változtatott módszerekkel hajtotta végre a műtétet. Sem érzéstelenítés, sem fertőtlenítés nem létezett, így valóban szinte csodaszámba ment, hogy jól végződött a beavatkozás, a szülők hálából a Barry nevet is adták a gyermeknek. 

Az újszülött későbbi unokája James Barry Munnik Hertzog tábornok a huszadik század elején négy alkalommal is betöltötte Dél-Afrika miniszterelnöki tisztségét, és a második búr háború során komoly veszteségeket okozott Nagy-Britanniának. Diktatórikus vezető volt, tevékenyen részt vett az apartheidrendszer kiépítésében. Négy méter magas szobrát csak 2013-ban távolították el Pretoria központjából, a helyére Nelson Mandela kilenc méter magas szobra került. 

A kötözködő reformer 

Barry tíz évet töltött Dél-Afrikában, és egyre magasabb rangokat kapott. Amikor áthelyezték, már az egész gyarmat egészségügyi igazgatását ő felügyelte. Ettől kezdve újabb és újabb állomáshelyekre vezényelték az egész birodalom területén. Az előre sejthető forgatókönyv mindenhol ugyanaz volt: megérkezett, átvette az uralmat, kritizált, reformokat vezetett be, javította a körülményeket, sok embert megsértett, összeveszett a feljebbvalóival, esetenként hadbíróság elé idézték. Negyvenévesen éppen Mauritiuson teljesített szolgálatot, amikor jóakarója és esetleges szerelme, Somerset súlyos beteg lett. Barry ekkor elhagyta az állomáshelyét, Angliába utazott, és ott is maradt, hogy ápolja. Csak három évvel később, Somerset halála után tért vissza a szolgálati helyére. 
Szent Ilona szigetétől a Karib-szigeteken és Korfun át egészen Kanadáig mindenhol ő volt a kötözködő, rendíthetetlen reformer, a rászorulók gyámolítója, a párját ritkító sebészorvos, a madárcsontú, nőies, de egyfolytában kakaskodó zseni. Mintha vonzotta volna a botrányokat. Volt, hogy azért idézték bíróság elé, mert egy másik katonai sebésszel minősítetetlen hangon beszélt, ami „összeegyeztethetetlen egy katonatiszt és egy úriember magaviseletével”. Máskor azért részesült megrovásban, mert egy templomban a magas rangú papok számára fenttartott széken foglalt helyet, és nem volt hajlandó máshová átülni. 
Eltúlzottan férfias viselkedése egy ízben párbajhoz is vezetett. Egy dragonyostiszt valamivel megsértette Barryt, aki elégtételt akart venni. Mindössze centiméterekkel vétette el ellenfele fejét, és keresztüllőtte a sapkáját. 
Hetvenéves volt, amikor a hadsereg felmentette a szolgálat alól. Ekkor visszavonult, és csendes életet élt Londonban egészen 1865-ig, amikor vérhasban meghalt.

Végrendeletében szigorúan megtiltotta, hogy felboncolják. Meghagyta, hogy ne vetkőztessék le, abban a ruhában temessék el, amelyikben meghalt. 

Azzal azonban ő sem számolt, hogy a végakarat teljesítői nem fogják kifizetni a szokásos alkalmazott bérét, a feladatot a házvezetőnőre bízzák, aki felhívja a sajtót. Elmondja, hogy a hivatalos halotti bizonyítvány állításával szemben a holttest egy nőé, akinek a hasán egy egykori szülés nyomai is jól láthatók. A fiatal lányt koráb­ban elcsábíthatta vagy megerőszakolhatta valaki. Talán ez is hozzájárult az egykori Margaret Bulkley nyomtalan eltűnéséhez. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Mikor ébredt fel benned a szerzetesség iránti vágy?

A családom nem volt igazán vallásgyakorló, engem azonban már kisgyerekként érdekelt, mit keresünk itt a földön, mi az élet értelme, mi van az e világi életen túl. Az iskolában, amikor lehetett, jelentkeztem hittanra, és ott végre választ kaptam a kérdéseimre, olykor meg is izzasztottam a hitoktatókat. Idővel elkezdtem templomba is járni, majd elsőáldozó lettem. Ministrálni is hívtak, megtiszteltetésnek vettem, hogy ezen keresztül szolgálhatok annak az Istennek, aki engem alkotott. 14 éves koromban láttam a tévében a „Francesco” című, Szent Ferenc életét bemutató filmet Mickey Rourke főszereplésével. A szent példája annyira magával ragadott, hogy a film végére fellángolt bennem a vágy: én is úgy akarom követni az Urat, ahogyan Ő tette. Elkezdtem figyelni a ferences szerzeteseket a templomunkban, a filmbéli alakokhoz hasonlítottam őket, és emiatt sokszor csalódnom kellett. Ám ez nem tántorított el, hanem arra sarkallt, hogy megmutassam, hogyan kell Szent Ferenc példájára Krisztust követni. Hangoztattam is, hogy ferences szerzetes leszek, még akkor is, ha most rossz gyerek vagyok.

Miért, milyen gyermek voltál?

Tudatosan tettem a rosszat, és manipuláltam a környezetemet. Mindig ráéreztem, kinek mi a gyenge pontja, és élveztem, hogy hatalmam van felette. Az iskolában rendszeresen a húgommal és az osztálytársaimmal írattam meg a leckémet.

Egyszer a kémiaszertár kirablását is megszerveztem. Rengeteget verekedtem, egyszerre három-négy gyerekkel. Még ha elvertek is, hősnek éreztem magam, hiszen az akciófilmekben is több ellenséggel küzd meg a főhős.

A tanáraimat is szándékosan kikészítettem, szabotáltam az óráikat. Rengeteg intőm volt, mindig pengeélen táncoltam. Amikor úgy éreztem, most már biztos kirúgnak, tanulmányi versenyekre jelentkeztem. Jó eredményeket szereztem, és maradhattam. Két énem volt: egy templomba járó és egy hétköznapi. Amíg a templomban voltam, úgy viselkedtem, mint egy angyal. Amint kiléptem, jött a zsiványkodás, vasárnap délután már a közeli építkezésen fosztogattam. Rendszeresen betörtem a közeli buszszervizbe is, ahonnan telefont és autórádiót loptam, majd eladtam, s a pénzből dobó- és pillangókést vettem. 14 évesen rendőrségi ügyem is volt, két év felfüggesztettet kaptam betöréses lopásért. Mindezek ellenére élt bennem a vágy, hogy jó legyek, és Istent szolgáljam majd ferences szerzetesként. Úgy voltam vele, megváltozom, ha akarok, de addig még egyet s mást kipróbálok. Aztán az egyetemen informatikus–vegyész szakon is folytattam a léha életet, csak azt tanultam, és arra az órára jártam be, ami érdekelt, két év után ki is buktam. Elkezdtem dolgozni egy ingatlan-értékbecsléssel foglalkozó cégnél, nagyon ment a szekér, élveztem, hogy jól keresek. Majd jött a válság, és éreztem, itt az ideje, hogy dobbantsak Angliába.

Mi volt a másik éneddel ebben az időszakban?

Érettségi előtt volt egy nagyon komoly istenélményem. Ötéves koromban elváltak a szüleim. Édesanyám egész gyermekkoromban rengeteg plusz munkát vállalt, hogy el tudjon minket tartani. Egy nap hazajött, és nem bírt többet felkelni, dolgozni, enni. Be kellett teljesen sötétíteni a lakást, mert a fényt és a zajt sem bírta elviselni. Akkor még nem sokat tudtam arról, milyen súlyos betegség a depresszió, el is voltam foglalva a saját világommal. Egyik nap eltűnt, búcsúlevelet hagyott maga után: nagyon szégyellte magát, hogy nem tud minket eltartani. Úgy gondolta, jobb lesz nekünk, ha meghal, mert akkor kapunk némi árvasági segélyt. Egész este kerestük a plébánossal és a hittantársaimmal, de nem leltük. Másnap újra biciklire ültem, erős megérzésem volt, és a közeli parkba mentem, ahol egyszer csak megpillantottam édesanyámat csapzottan, sárosan, csontsoványra fogyva.

Nem sikerült neki az öngyilkosság, annyira elkábult a sok gyógyszertől, hogy nem tudta felvágni az ereit. Ledobtam a biciklit, odarohantam, és megöleltem.

A tékozló fiú története ugrott be a Bibliából: az irgalmas Atya a fia elé szalad, de nem kéri számon, örül, hogy életben van. Ez a találkozás teljesen megváltoztatta az istenképemet: az Atya úgy szereti a gyermekét, ahogy van, nem csak akkor, ha jó, és betartja a szabályokat.

Mindezek ellenére a húszas éveim elején szépen lassan elvesztettem a hitem, nem éreztem többé úgy Isten jelenlétét, mint korábban. Továbbra is jártam szentmisére, ministráltam, de közben hatalmas sivárságot, sötétséget éreztem belül, mély depresszióba estem, még az öngyilkosság gondolata is felvetődött bennem. Megkérdőjeleztem Isten létezését, sőt még a sajátomat is. Elkezdtem görög filozófusokat, más világvallások tanait olvasni. Hosszas kutakodás után rájöttem, az igazság a katolikus egyházban van elásva, és szükségszerű, hogy létezzen az Isten. Ám ekkor még nem nyertem vissza a hitem, de hinni akartam. Rengeteget jártam a természetbe elvonulni, gondolkodni, és ott egy alkalommal újra megtapasztaltam Isten végtelen szeretetét, amely kiemelt a gödör mélyéről, és ismét felvetődött bennem a szerzetesség gondolata. Nemcsak kalandvágyból és nyelvtanulási célból mentem Angliába, hanem azért, hogy tisztázzam magamban a kérdést.

Kép

Fotó: Botond DH

Mire jutottál kint?

Annak ellenére, hogy nagyon jól kerestem pincérként egy ötcsillagos szállodában, és megvehettem magamnak a legjobb elektronikai eszközöket, márkás ruhákat, parfümöt, nem találtam a helyem, mindezek csak ideig óráig okoztak örömöt. Egyre erősebb vágyat éreztem magamban, hogy teljesen átadjam magam az Istennek.

Tavasszal felmondtam, pedig épp előléptetés és fizetésemelés előtt álltam, és jelentkeztem a ferenceseknél, hogy szeptemberben megkezdhessem a jelöltségem.

Nyáron hazajöttem, hogy a belépés előtt még néhány vágyamat megvalósítsam, a következők szerepeltek a listámon: lézeres szemműtét, katonai túlélőtábor, helikopteres tandemugrás, sziklamászó tanfolyam. Rajtam kívülálló okok miatt végül csak az utolsót teljesítettem. Időközben kiderült, hogy elkavarták a jelentkezésemet, ezért csak egy év múlva számítanak rám – mindezt egy hivatásgondozó közölte velem. Felháborított, hogy az egész múltamat felszámoltam, hazaköltöztem, és még csak nem is a tartományfőnök fogad. Beszöktem a zalaegerszegi kolostor könyvtárába, és kikerestem az akkori provinciális telefonszámát, felhívtam, és azt lett a vége, hogy összevesztünk. Többen közbenjárhattak az érdekemben, ugyanis nyár végén felhívott, hogy mégis mehetek szeptembertől. Én azonban kijelentettem, hogy velem nem lehet csak úgy dobálózni, és már elterveztem, hogy visszamegyek Angliába, majd jövök jövőre. Alkut kötöttünk: elmentem pár hónapra Barsi Balázs atya mellé szolgálni Sümegre, hogy bizonyítsam, komolyan gondolom a szerzetességet, és csak utána megyek vissza Angliába. Később anyukám újra mély depresszióba esett, ezért idő előtt hazajöttem, hogy átvegyem húgomtól az ápolását. Megint halasztást kértem a tartományfőnöktől, bár most csak két hónapot, de nem adta meg. Így újabb egy évet kellett várnom. Miután anyukám jobban lett, elmentem a Telekomhoz dolgozni. Amikor felmondtam, hogy szerzetes leszek, ledöbbentek, ilyen indokkal még sohasem találkoztak. 

Hogyan sikerült teljesen leszámolnod a régi éneddel?

Miután elkezdtem a jelöltséget, rengeteget csalódtam magamban. Rá kellett jönnöm, hogy azok a hibák, amelyeket korábban felfedeztem a ferences szerzetesekben, bennem is ott vannak, és nagyon távol vagyok a ferences ideálomtól. Jelölttársamnak, aki nagyon irritált, sokszor keresztbe tettem, és megaláztam. Nehezemre esett, hogy engedelmeskedjek, engedélyt vagy pénzt kérjek bármire. Bosszantott, hogy más osztja be a napomat, így ahol tudtam, kijátszottam a rendszert. Például egyszer egy nagyon drága kabátot rendeltem magamnak a régi angliai bankszámlámról. Úgy időzítettem, hogy a futár akkor jöjjön, amikor nincs ott az elöljáróm. A jelöltség végén fel is tettem magamnak a kérdést, hogy jó-e, hogy itt vagyok, nem égetem-e a ferenceseket magammal. Azzal a reménnyel kezdtem meg aztán a próbaévet, hátha megváltozom. Abban az egyéves csendben, amikor teljesen elzártan éltem a világtól – nem volt sem tévé, sem telefon, sem internet, és a családommal is csak levélben tarthattam a kapcsolatot – sikerült megtisztulnom a múltamtól. Rájöttem, hogy izomból, ahogyan mindig is akartam, nem megy a változás, csak ha beengedem a Jóistent az életembe, ugyanis csak ő képes engem átformálni.

Szó szerint átéltem, hogy az Isten elvette a kőszívemet és hússzívet adott helyette.

Voltak ezután is kísértések?

Miután elkezdtem a mindennapokban élni ezt az életet, a fogadalmakat, akkor jött az igazi felismerés, mi mindenről kell lemondanom. Elsőéves növendékként bele is szerettem egy lányba Pasaréten. Nem mondtam el senkinek, csak rengeteget imádkoztam, és jött a mély, megnyugtató rádöbbenés, hogy az én szívem még mindig a Jóisten iránt dobog a legjobban. Megmondtam a lánynak, hogy ne találkozzunk többet, mert ez az én hivatásom annak ellenére, hogy szerelmes lettem. Ezután jött a fájó felismerés, hogy saját gyermekem sem lesz soha.

A saját helyett kaptál száz másikat. Évekig vezetted a pasaréti ministránsokat, hittanosokat, nemrég kineveztek a Szent Angéla iskola lelkivezetőjének. Bármikor látlak, két-három gyerek biztosan lóg rajtad.

Úgy érzem, mágnest rakott belém a Jóisten, hogy így vonzom őket. Amikor lemegyek az iskola ebédlőjébe, kiabálnak a gyerekek, és rohannak hozzám, csimpaszkodnak belém. A tanárok nem győzik fegyelmezni őket, én meg csak hülyéskedek és nevetgélek velük. Mivel én is lázadó voltam, nagyon könnyen rájuk tudok hangolódni, még a nehezebb esetekre is. Amikor elviszem őket egy hétvégi kirándulásra, úgy érzem magam, mintha családapa lennék. A Jóisten kegyelmeként élem meg, hogy ennyi gyerek van körülöttem, és hálás vagyok neki azért, hogy ilyen sok jót tudok közvetíteni annak ellenére, hogy milyen a múltam, milyen gyengeségeim vannak.

A mai társadalomban, amely a férfiminta hiányától szenved, fontos is, hogy lássanak olyan férfiakat, akik valaki, valami mellett elköteleződnek, ugyanis a mai fiatalok nehezen teszik ezt, és még nehezebben tartanak ki.

Kép

Fotó: Moldoványi Barnabás

Lázadóként még ma is nehézséget okoz az engedelmesség?

A rendi létbe teljesen belesimultam már, próbálom minél szebben, jobban élni ezt az életet, ezért is tettem két éve örökfogadalmat. Szent Ferenc olyan szemléletmódot hagyott ránk, amely szerint bármit tehetünk egészen addig, amíg az evangéliumot szolgáljuk, így mindnyájan ki tudunk teljesedni. Foglalkozhatok azokkal a dolgokkal is, amelyek engem érdekelnek, szervezhetek pirotechnikai bemutatót, flashmobot, vihetem a gyerekeket kirándulni, lézerkardozni, gokartozni. Piszkálnak is a testvérek, hogy magamnak találom ki ezeket a programokat. A lázadásomat ma már leginkább a mainstream gondolkodással szemben élem meg. Míg mások hatalomra, pozícióra, vagyonra vágynak, és a csapból is a szex folyik, addig én a tisztaságot, a szegénységet és az engedelmességet választom szabad akaratomból.

Mit gondolsz, miért volt a te utad ilyen rögös?

Lehet, hogy más már feladta volna, de engem épp ez motivált. Ám nem feltétlenül könnyebb annak, aki érettségi után egyből jelentkezik, és felveszik a rendbe. Megvan annak az előnye, hogy jól ismerem a világi életet, többféle munkát végeztem már, érzem a pénz súlyát, és be tudom osztani. Ám ahhoz, hogy belenőjek a szerzetesi életbe, újra gyermekké kellett válnom, meg kellett tanulnom, milyen, amikor nem a saját magaménak hitt erőre, hanem Istenre hagyatkozom.

Ezeréves história

A honfoglalás ezeréves évfordulóját, 1896-ot a ritka boldog békeidők nyugalmát élvező magyar állam igyekezett méltóképpen megünnepelni. Az országgyűlés a millenniumi évben elfogadott VIII. törvénycikkében rögzítette, hogy a magyar honfoglalás és az ezeréves államiság „maradandó emlékekkel való megörökitése czéljából” Budapesten egy, vidéken hét emlékművet állít fel az évforduló tiszteletére. A törvénycikk ezenkívül 400 új népiskola, a Halászbástya mellett ma is látható Szent István-szobor, illetve egy „szépművészeti muzeum” (sic!) megépítéséről is rendelkezett.

Hosszas tárgyalás után jelölték ki a hét emlékmű számára a hét vidéki helyszínt: a nyitrai Zobor-hegyet, a dévényi várhegyet a Morva folyó dunai torkolatánál, Pannonhalmát, a zimonyi várhegyet, Pusztaszert, Brassóban a Czenk-hegyet és végül, de nem utolsósorban a munkácsi várdombot.

Ha valaki a döntést megelőző parlament vitában azt mondja, a hét tervezett vidéki emlékműből alig két évtized múlva öt az ország határain kívülre kerül, bizonyára kinevetik…

Miért pont turul?
A „turul” szó török eredetű, és vadászsólymot jelent. A turul a magyar eredetmondák legendás madara, Attila hun királytól Géza fejedelem idejéig a koronás turul volt a magyarok hadi jelvényén Kézai Simon történetíró szerint. Álmos vezért is egy mitikus sólyomszerű madártól eredezteti a népi hagyomány, a honfoglalás eseményeinél is szerepet tulajdonítottak neki, és az Árpádok idején is használatos jelkép volt. A nemzeti öntudat megerősödése idején, a 19. században vált újra a magyar nemzeti identitás és összetartozás szimbólumává.

Munkács felől tornyosulnak a felhők

Thaly Kálmán történész, országgyűlési képviselő áldozatos munkájának köszönhetően a szót hamar tett követte: az előmunkálatok már 1895 tavaszán megkezdődtek, az egy évvel későbbi központi ünnepségek idejére az alapkőletételre mindenhol sor került, a zimonyi, brassói, nyitrai és dévényi emlékmű el is készült. A munkácsi vár Hunyadi-tornyára tervezett turulszobor megépítése kicsit elhúzódott, ugyanis fel kellett számolni a várban régóta működő fegyházat, az alapkőletételre csak 1896 júliusában került sor. Bezerédi Gyula szobrászművész turulszobra végül egy, Berczik Gyula által tervezett 33 méter magas obeliszk tetejére került, ahonnan alig egy emberöltő erejéig hirdette, hirdethette a magyarság ezeréves európai múltját.

Trianon után Kárpátalja az újonnan keletkezett csehszlovák államhoz került. A prágai vezetés a rezsim megszilárdítása után határozott úgy, ideje érdemben leszámolni a magyar múlt emlékeivel.

A jobban szem előtt lévő dévényi és nyitrai emlékoszlopokat már 1921-ben ledöntötték, a munkácsi turulnak kicsivel több idő jutott.

1924-ben a várat kaszárnyává alakították, a csehszlovák katonák mégsem gyakorlatozhattak a szobor árnyékában, így a turulnak mennie kellett.

Egy helyi újságíró, R. Vozáry Aladár ezt írta 1924. december 28-án, a szobor eltávolításának másnapján:

„Délután fél három óra körül járt az idő. A turulnak kőkockába ragadó karmait lefűrészelték. Az oszlop tetején hosszas és erős munka után egyszer csak megmozdult a turul. Az emberkezek megmozdították, kimozdították helyéről. Lánc, kötél, a rabság szimbólumai vették körül s aztán parancs és utasítás szerint leeresztették a földre. Nem hangzott továbbra sem egyetlen hangos szó sem. Azoknak bensejében, akik ott voltak, sírt a lélek, zokogott a szív. Fájt nagyon, fájt kimondhatatlanul, ami történt […] Egy távolabb eső faluban megszólalt a lélekharang. Valakinek lelke ugyanakkor szállt vissza az egek Urához.”

A szobor még aznap a várárok mélyére került, az obeliszkbe mélyedt karmokat csak napokkal később távolították el. A húszas években a magyar sajtó egy ideig arról cikkezett, hogy a csehszlovákok a közeli Sátoraljaújhely vasútállomásán egy magyar küldöttségnek átadhatják az eltávolított szobrot, de erre végül soha nem került sor.

A magyar kormány kérését a csehek azzal utasították vissza, hogy a szobrot időközben beolvasztották. Korabeli felvételek bizonyítják: hazudtak.

A madár egészen 1945-ig pihent a vár egyik félreeső szegletében, a felsővár udvarán. Ekkor a benyomuló szovjet csapatok, mondván, csak meg kellene emlékezniük a „dicsőséges” hódításról, győzelmi emlékművet emeltek Munkács főterén. Az obeliszk tetejére szánt bronz vörös csillag (és Popovics Béla helytörténész szerint még sok másik) a szobor testéből készült: az eredeti turult a közeli Frigyesfalva öntödéjében beolvasztották. A következő évtizedekben tartotta magát egy tévhit, hogy a szobor végül megmenekült, Ungvárra került, de ma már világos, azt 1945-ben megsemmisítették, pontosabban „újrahasznosították”.

Visszaszáll a turulmadár

A munkácsi milleniumi emlékmű tehát nem veszett el, csak átalakult – szovjet módra. A szerencsének és néhány helyi magyar ember állhatatos munkájának köszönhetően néhány eredeti elemét azért sikerült megmenteni. A Pákh család évtizedekig őrizgette a turul levágott bronz (más források szerint vörösréz) lábfejét, a ledöntött emlékműből megmaradt néhány tömb pedig egy munkácsi családi ház fészerében várta az idők jobbra fordulását. Végül az Amerikába emigrált, Munkácsy-gyűjteményéről elhíresült Pákh Imre közbenjárása és bőkezű anyagi támogatása mellett sikerült újjáépíteni a turulszobrot. Pákh saját vagyonából tetemes összeget áldozott a 2008-ban átadott közel egytonnás, 2,5 méter magas turulszobor megépítésére. Az ukrán városvezetés által pár nappal ezelőtt brutális módon, indokolatlanul, ráadásul nem is teljesen törvényesen eltávolított turulszobor Mihajlo Beleny (Belény Mihály) magyar származású ukrán szobrász munkája volt.

Brutális, illegális és felesleges

Az eltávolítás körülményei egészen megdöbbentők, és kiválóan szemléltetik az ukrán városvezetés cinizmusát. Október 12-én a munkácsi vármúzeum igazgatója levélben fordult a városi tanácshoz, amelyben kezdeményezte a szobor eltávolítását. A döntés már másnap megszületett. A műemlékvédelmi bizottság állásfoglalása nélkül, Andrij Baloga polgármester támogatása mellett egyszerűen átnyomták a közgyűlésen. Sajtóértesülések szerint Baloga össze sem hívta a grémiumot. A hivatalos tájékoztatás szerint azt légiriadó miatt zárt körben, egy óvóhelyen tartották meg, de úgy tudni, egyszerűen megszerezték a szükséges számú ukrán képviselő aláírását, majd október 13-án kiadták a határozatot.

Hogy hol, kik és hányan fogadták el a határozatot, azt a vonatkozó jogszabálynak ellentmondva, mindmáig nem hozták nyilvánosságra.

A döntés után alig két órával (!) a megbízott munkások neki is estek a szobornak, a keletre, Verecke felé néző turult néhány óra alatt ledöntötték, s ahogy száz évvel korábbi párját, ezt is a várárokba hajították. Helyére, legalábbis a városvezetés tervei szerint, hamarosan az ukrán kiscímer, egy háromágú szigony (trizub) kerül.

„Nemzetgyűlölet hazafias köntösben”

Abban a régióban, amely – amennyire lehetséges ez egy háborúban álló ország esetében – eddig békében élte mindennapjait, rendkívüli felelőtlenség etnikai feszültséget szítani a helyi ukrán többség és az őshonos magyar közösség között. Érthetetlen, hogy miközben Viktor Mikita, Kárpátalja kormányzója nem győz hálálkodni a magyar kormánynak, a munkácsi vezetés egy ilyen barátságtalan lépésre szánja el magát. Nem csoda, hogy a szobor eltávolítása nemcsak Munkácson, egész Kárpátalján komoly visszhangot keltett. 2008-ban még a munkácsi ukrán városvezetés támogatása mellett avatták fel a szobrot, 2022-ben pedig a sajtóvisszhangok alapján mindenképp a helyi ukrán többség akarata ellenére távolították el. A transkarpatia.net ukrán hírportál arról ír, Andrij Baloga apja, Viktor Baloga parlamenti képviselő korábban kiváló kapcsolatokat ápolt az oroszbarátságáról ismert ukrán oligarchával, Viktor Medvedcsukkal, akit az ukrán hatóságok ez év áprilisában kollaboráció vádjával őrizetbe vettek, majd szeptemberben egy fogolycsere keretében kiadtak Oroszországnak. A portál azt írja, az egyébként moszkvai születésű (!) fiatal polgármester ezzel a lépésével egyrészt saját (és persze apja) elköteleződését igyekszik bizonygatni Kijev irányába, másrészt viszont akarva-akaratlanul az orosz vezetés érdekei szerint cselekszik.

Moszkva ugyanis annak ürügyén indította meg morálisan igazolhatatlan háborúját, hogy az ukrán vezetés rosszul bánik az ország kisebbségeivel.

Darcsi Karolina, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) kommunikációs titkára a kepmas.hu érdeklődésére elmondta, a Baloga család országszerte ismert arról, hogy jó kapcsolatokat ápolnak Oroszországgal. „Egyre kellemetlenebb lehet ez az orosz vonal, az ukrán sajtóban többször is támadták őket emiatt, így a szobor eltávolítása vélhetően csak egy eszköz arra, hogy szabaduljanak ettől a bélyegtől” – fűzte hozzá. Darcsi szerint a turul helyére tervezett ukrán kiscímernek bőven lett volna helye a várban máshol, ezt a döntést nem lehet másként értékelni, mint a nyilvánosságnak szánt üzenetként. Ezt látszik megerősíteni az is – tájékoztatott a kommunikációs titkár –, hogy a megyei vezetés elítélte a cselekedetet. Jelenleg is vizsgálják a szoboreltávolítás körülményeit, a KMKSZ pedig az illetékes ügyészséghez fordult az önkormányzatok működését szabályozó törvény megsértése miatt. „Balogáék most vélhetően túl messzire mentek” – mondta.

Hogy mi van a szoborral, egyelőre nem tudni. Darcsi arról tájékoztatott, hogy a munkácsi vár bástyája jó ideje le van zárva a nagyközönség elől, mivel onnan rálátni egy közeli katonai támaszpontra. Most még szigorúbban őrzik a környéket, a múzeum munkatársait sem engedik a torony közelébe, így nem tudni pontosan, mi lehet a szoborral. Valószínűleg most is a várárokban hever, hiszen a nehezen megközelíthető helyszínről daruval sem egyszerű kiemelni. A turult annak idején helikopterrel, különleges precizitással kellett a helyére tenni, lerombolásához, rengeteg rosszakarat mellett, néhány hidegvágó és egy vastag kötél is elegendőnek bizonyult….

Az együttes tagjai hamarosan megjelenő, Színvak című slágerük kapcsán, a STABILO-val együttműködve indítanak kihívást a rajongók körében. A játékban részt vevőknek nem kell mást tenniük, mint kiválasztani a kedvenc színeiket a palettáról és új kreatív megnevezést adniuk nekik, vagy akár egy verset, rapszöveget is írhatnak a választott színekről VALMAR legújabb számának zenei alapjára felmondva, amelyet feltöltenek a népszerű TikTok-platformra és a #stabiloszinesszavak hashtaggel egészítik ki a frappáns leírást.

A nyertesek november közepén találkozhatnak személyesen az énekesekkel, és emellett izgalmas nyereményekkel gazdagodhatnak. A kihívásról bővebben a www.stabilo.com/szinesszavak oldalon tájékozódhatnak.

A lájkok ingerlik agyunk jutalomközpontját

A rendőrség az áramütéses baleset után közleményt adott ki, amelyben azt hangsúlyozták, hogy milyen fontos felhívni a gyerekek figyelmét arra, hogy egy „úgynevezett jó szelfi érdekében” ne vállaljanak be veszélyes helyzeteket. „Nem elég százszor elmondani, hogy százszor el kell mondani a gyerekeknek, családtagoknak, szülőknek, hogy nem éri meg az értelmetlen kockázatvállalás” – írják a police.hu-n.
Érdemes tudni, hogy a gyerekek sokkal nagyobb veszélynek vannak kitéve a közösségi médiában. Dienes Angéla felhívja a figyelmet arra, hogy a kamaszkor a pszichoszociális fejlődésünkben az identitáskeresés időszaka, amelynek legfontosabb kérdése az, hogy „Ki vagyok én?”. A Bebalanced Pszichológiai Pont pszichológusa szerint ebben az életszakaszban ennek megmutatása és a visszacsatolás sokkal fontosabb, mint bármikor máskor, mert a kamaszok önbecsülése még nagyon törékeny. A szakértő felhívja a figyelmet a biológiai adottságokra is, a tinédzsereknél ugyanis a prefrontális kéreg, a homloklebeny első része, amely lehetővé teszi többek között a megfontolt gondolkodást, előrelátást, elővigyázatosságot, problémamegoldást és kockázatfelmérést, még fejlődésben van, tehát ebben az életszakaszban nagyobb eséllyel cselekszünk meggondolatlanul. 

Innovatív oktatással a balesetek megelőzéséért

A filmek olyan kommunikációs nyelvként szolgálhatnak, amelyeken keresztül meg lehet próbálni felhívni a kamaszok figyelmét a veszélyekre. Jó példa erre a National Geographic által gyártott Pedig jó ötletnek tűnt (Science of stupid) című tévésorozat, amely az interneten terjedő, balesettel végződő videókat elemzi, és az univerzum törvényeinek segítségével mutatja be, miért sült el balul, amit a netező kitalált. A készítők szerint a felvételeken a nézők azt láthatják, ahogy a szereplők, akiket „csak a vakmerőségük vezet”, eltévednek „egy tudomány nélküli világban”, és bemutatják azt is, hogyan vihették volna az ötletüket sikerre. A kézenállással például a legtöbb iskolás kísérletezik, de ha nem figyelünk oda a körülményekre, ez veszélyes is lehet. Az ezzel foglalkozó epizódban a műsorvezető elmondja, hogy a kéz alapvetően nem járásra való, de aki mindenképpen a feje tetejére akarja állítani a világot, az vegye számításba a tudományos tényeket. „A hibátlan kézenálláshoz két dolog szükséges: erő és egyensúlyérzék. A karunknak elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy meg tudja tartani a súlyunkat, a súlypontunkat pedig a csuklónk felett kell tartani.”
A szórakoztató dokumentumfilmek mellett a felvilágosítás fontos terepe az iskola is. A pedagógus részt vállalhat a megelőzésből például úgy is, ha beépíti az óráiba a kihívásokra adott tudományos válaszokat. Például elmondhatja, hogy miből áll a mosogatógép-kapszula, és mi történik a szervezetünkkel, ha lenyeljük. Vagy mi lesz, ha kiskanállal esszük az ételfestéket, mert egy Tik-Tok-videón erre buzdítanak minket,

esetleg mi történhet akkor, ha teljesíteni akarjuk a koponyatörő kihívást (Skull Breaker Challenge), tehát azt, amikor három ember egymás mellett áll, majd a középső hirtelen felugrik, a szélsők belerúgnak a lábaiba, és az egyensúlyát vesztett ember fejjel előre a földre zuhan. 

Az, hogy az internetes kihívásokra a gyerekek az iskola falain belül kaphassanak válaszokat, elsőre jól hangzik, a kivitelezés azonban a tanárok túlhajszoltsága miatt nem egyszerű. A túlterheltség mellett nem mindenkinek marad kreatív energiája arra, hogy nyomon kövesse az aktuális trendeket, és beépítse a tanrendjébe a levont tanulságokat. 
„A pedagógusok leterheltsége annyira nagy, hogy nem könnyű még az emberi kapcsolatokra és arra is időt szakítani, hogy újdonságokat találjanak ki. Én azért tudtam innovatív lenni, mert nem voltam teljes állásban, így maradt annyi érzelmi energiám, hogy ne égjek ki, és arra is tudjak figyelni egy negyvenfős osztályban, hogy aki szemben ül velem, az hogy van. Az egyik diákom azt írta nekem, hogy azért volt élmény bejárni az óráimra, mert nem voltam fásult. Amikor a tanárok állandóan tüzet oltanak, nagyon nehéz az inspiratív oktatásra koncentrálni, és folyton új ötletekkel előállni. Ennek ellenére minden iskolában megvannak azok a tanárok, inspiráló pedagógusok, akiknek jó bejárni az órájára, akiknek minden körülmények között van igénye újragondolni a tudás átadásának módszereit” – magyarázza Joós Andrea tanár és tréner, aki a kepmas.hu-n Tanárnő, kérem! címmel vezet podcastot, és a TedX-en is tartott előadást A tanári pálya márpedig menő! címmel. 

Kép

Kép: Unsplash/Jona Novak

Dienes Angéla nem győzi hangsúlyozni, hogy milyen fontos a szülők nyitottsága a gyerekek érzéseire. „Amikor azt sejtjük, hogy gyermekünk veszélyes tevékenységbe bonyolódik, próbáljuk felfejteni együtt, hogy mi lehet a motivációja! Mit él meg, amiért ez fontos neki? Szeretne egy vonzó tulajdonságot hangsúlyozni, például, hogy nem unalmas, sőt inkább kalandvágyó, vagy kiemelkedni a többiek közül? Ha igen, ez miért lényeges számára éppen most?

Próbáljuk elmagyarázni, hogyan működik a tinédzseragy. Amikor ezzel a témával kapcsolatban tartottam előadást kamaszoknak, nagyon elfogadóak, kíváncsiak voltak. Azt tapasztaltam, hogy elfogadják, hogy így működnek ebben az életszakaszukban, és ezért óvatosabbnak kell lenniük.

Ha meglátják a valódi szükségletet, ami miatt veszélyes helyzetekbe bonyolódnak, és mutatunk nekik alternatív utakat ennek betöltésére, akkor sok esetben ezek a helyzetek megelőzhetők” – magyarázza a pszichológus. 

Több szelfimentes zónára lenne szükség –nem csak a gyerekek miatt

„Nagyon keressük a pozitív visszacsatolást. Erre épül minden social media platform, és erre épül az is, hogy szelfiket készítünk. Amikor reakciókat kapunk arra a tartalomra, amit kiteszünk, az egyrészt ingerli az agyunk jutalomközpontját, másrészt a visszacsatolás meglepetésszerűen érkezik, tehát nem tudjuk, hogy kitől, mikor és mennyi pozitív reakciót kapunk, ami még izgalmasabbá teszi a dolgot. Olyan ez, mint a nyerőgép: bedobunk valamit, és vagy nyerünk, vagy nem. Ez erőteljesen hat az agyra, mindeközben ezekben a helyzetekben fokozódik a dopamintermelődés” – mutatja be a lájkolás pszichés mechanizmusát Dienes Angéla. 
Volt, akit egy „medvés szelfi” közben ért a halál, egy házaspár a gyerekei szeme láttára esett a sziklák közé fotózás közben Portugáliában, a Grand Canyonban pedig nyolc nap alatt két ember zuhant le a minőségi Instagram-tartalom elkészítése közben. Indiában annyira megnőtt a szelfizés áldozatainak száma a közelmúltban, hogy kénytelenek voltak szelfimentes zónákat kijelölni, és a saját érdekükben büntetéssel fenyegetni azokat, akik megszegik a szabályt. 
A legtöbb veszélyes helyzetet egyébként nem maguktól találják ki a szelfizők, sokan a közösségi médiában már terjedő képeket, beállításokat igyekeznek lemásolni, vagy valamilyen kihívást teljesítenek.

Nemrég két utazóblogger, Kelly Castille és Kody Workman kitettek egy olyan fotót, amelyen az látszik, hogy a pár úgy csókolózik fürdőruhában, hogy a semmiben lógó lányt csak Kody tartja. És nem ez volt az első ilyen felvételük!

A Business Insider arról is beszámolt, hogy a párocska a perui Humantay-lagúna felett is veszélyesen pózolt. A képen Kelly látható, amint bizonytalanul lóg, egyik lábát egy sziklán támasztja, miközben Kody fogja a kezét, aki egyébként támasz nélkül ül a szakadék szélén. A pár a negatív hozzászólásokat látva arra buzdította követőit, hogy „kockáztassanak”, „lépjék át a negativitás és az önmegvalósítás elnyomásának korlátait”, és ne hagyják, hogy elnyomják őket azok, akik „félnek a saját életüket élni”. Pedig az ilyen típusú felvételek elkészítése sokszor valóban halállal végződik. 
Dienes Angéla szerint egyes kutatásokból az derül ki, hogy akik szeretik megmutatni önmagukat, és szomjazzák a figyelmet, azok nagyobb eséllyel keresik azokat a veszélyes helyzeteket, amelyekről a külvilágnak is tudósíthatnak a közösségi médiában. Ugyanakkor szólhat mindez az alacsony önbizalomról, ezekben az esetekben a veszélyes szelfik készítése egyfajta megerősítés. Az extrém szelfiket legtöbbször nem magunknak csináljuk, hanem a külvilágnak, ahogy a bátorságpróbák is arról szólnak, hogy megmutassuk magunkat másoknak. Ebben is láthatunk eszközt a tömegből való kiemelkedéshez, akár az életünk árán is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A babasirato.hu alapgondolata annak a többszáz nőnek a megosztott tapasztalatából származik, akik abortusz vagy vetélés fájdalmával vettek részt a Ne félj, én nem ítéllek el lelkigyakorlaton, vagy keresték fel a Család és Élet Egyesület munkatársait, és kaptak segítséget a továbblépésben, a gyászfolyamat lezárásában.

Popovicsné Palojtay Márta, a Család és Élet Egyesület vezetője 14 éve kísér lelkigyakorlatot vetélésen vagy abortuszon átesett nőknek. Rengeteg olyan nővel találkozott, aki hosszú ideig, akár évtizedeken keresztül hordozta ezt a feldolgozhatatlan sebet. „Amikor meghal egy hozzátartozód, sírhatsz, láthatod a holttestét, elbúcsúzhatsz tőle a temetésen, később is kimehetsz hozzá a temetőbe. Ám amikor a magzatodat veszíted el, nincs semmi, ezért könnyen elakad a gyászfolyamat” – mondja Márta. Tapasztalatai szerint a nők sokszor egyedül is maradnak fájdalmukkal, és évtizedekig nem tudnak megbocsátani maguknak. Ez igaz lehet a vetélésen átesett nőkre, nemcsak az abortuszt választókra, ugyanis ők is sokszor lelkiismeret-furdalást éreznek azért, hogy nem vigyáztak eléggé magukra, nem mentek el időben orvoshoz, vagy túl nehéz tárgyat emeltek...

Látja azt is, hogy az idő sem gyógyítja be a sebet, még akkor sem, ha a nő megpróbálja jó mélyre elásni a lelkében az ezzel kapcsolatos érzéseit, mert akkor is úgy működik, mint az időzített bomba, amely bármilyen esemény hatására robbanhat.

A virtuális emlékfalon bárki, édesanya, édesapa, nagyszülő vagy más hozzátartozó, aki egy gyermek elvesztésének sebét hordozza, anonim módon emléket állíthat neki. „A méhen belül elvesztett babáknak nem adatott saját sírhely a temetőben, ezen a biztonságos helyen viszont nevet adhatnak neki, és személyes üzenetet írhatnak neki, ami nagyban segíti a gyászfolyamatot” – mondja az egyesület elnöke.

Az oldal abban is segítséget nyújt a nőknek, hogy beazonosítsák érzéseiket, tüneteiket, amelyeket a baba elvesztése után érezhetnek. „Sokszor úgy élik meg a nők, hogy velük van a baj, mert mástól nem hallják, hogy ugyanúgy éreznének. Mindenki belül hordja ezt a fájdalmat, és nem beszél róla. Itt szembesülhetnek azzal, hogy teljesen normális, amit éreznek, és szabad sírni, szabad veszteségként felfogni” – mondja Márta.

„Drága kis angyalom! A harmadik kisfiunk ikertestvére voltál, sajnos csak a petezsákot láthattam rólad az ultrahangon. Ez a kép a mai napig megvan. Néha elképzelem, milyen lennél, kisfiú te is vagy kislány, akire mindig vágytunk. Remélem, az örökkévalóságban találkozhatok veled. Addig is imádkozz értünk és a testvéreidért. Édesanyád.” Veszteség éve: 2002. A baba neve: Emese

A babasirato.hu a gyógyulás helye is.

A honlap készítői tudják, mit jelent elveszteni egy meg nem született gyermeket, és ismerik a gyászból való gyógyulás útját is, ezért gyakorlati tanácsot is nyújtanak a feldolgozáshoz. Mivel egytől egyig katolikus hívő emberek, és hiszik, hogy a kisbabáknak örök élete van, ezeket a lépéseket hittel fogalmazták meg. Ám azoknak is szeretnének segítséget nyújtani, akiktől távol áll a hit, ezért nekik külön menüpontban fogalmazták meg a gyógyulás lépéseit, ehhez pedig Viktor Franklnak, a logoterápia atyának tanítását is segítségül hívják, aki azt mondta: „Az életben a trauma is lehetőség – rajtad múlik, hogy megtöltöd-e értelemmel.”

Kép

Kép: babasirato.hu

Aki úgy érzi, hogy a honlapon megosztott gondolatoknál is több támogatásra van szüksége, és nem birkózik meg egyedül a fájdalommal, egy magyarországi és egy kárpátaljai telefonszámot is talál az oldalon, ahol anonim módon személyes segítséget kaphat olyan asszonyoktól, akik jól ismerik a magzatok elvesztésével járó fájdalmat, és kellő tapasztalattal rendelkeznek ennek feldolgozásában.

Az oldal mindenki előtt nyitva áll.

Aki csak látogatóba érkezik erre a helyre, azt arra kérik: töltsön egy kis időt az emlékfalnál, olvassa el a történeteket, és gondoljon egy pillanatra azokra a családokra, akik olyan nehezen birkóznak meg a baba elvesztése okozta fájdalommal és gyásszal.

„Drága Gyermekem! Váratlanul ért, hogy jössz, de hidd el, én annyira akartalak! Küzdöttem Érted az utolsó pillanatig. Sajnos, Apukád nem volt készen az érkezésedre. Nem tudom, talán már ő is bánja, hogy nem engedte, hogy megszülessél. Nagyszüleid sem akarták… Én annyira sajnálom! Talán tehettem volna még valamit Érted, de már késő. Megmaradsz egy kis angyalnak, valahol messze, és már sohasem fogom látni a nevetésedet… Néha álmodom Veled. Mostanában 4 éves, fürtös hajú kisfiúnak látlak, mindig elszaladsz előlem… Bocsáss meg, kérlek, hogy nem volt elég erőm, hogy mindenki ellenében megmentselek téged! Ha vissza tudnám hozni azt az időt, már nem érdekelne semmi és senki, csak Te élj! Ne haragudj a te gyenge anyukádra, kisfiam! Örökké szeretni foglak!” Veszteség éve: 2018. Név: Márk

A honlap készítői remélik, hogy sokaknak segíteni tudnak a gyász feldolgozásában. Ugyanakkor bíznak abban is, hogy akik – akár csak kíváncsiságból – elolvassák a magzatukat elvesztő asszonyok gondolatait, érzéseit, nagyobb együttérzéssel viseltetnek majd irántuk, illetve, ha egyszer ők vagy a környezetükben kerül valaki döntési helyzetbe, eszükbe jutnak ezek a történetek. Annak ellenére, hogy kifejezetten segítségnyújtás céljából hozták létre a honlapot, szeretnék arra is felhívni a figyelmet, milyen hosszú távú következményei vannak a terhességmegszakításnak, és nem csupán egy gyors műtétről van szó, amelyből két nap múlva felépül a nő.

A babasirato.hu a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Családbizottsága Életvédő munkacsoportjával együttműködésben jött létre, és október 15-én, a perinatális gyász emléknapján indult útjára.

Valójában mindegyik én vagyok, az egyiket illetően hosszú karrierút áll mögöttem, míg a másikat nevezhetem akár hobbinak is. Eredetileg kecskeméti vagyok, ott végeztem el a gimnáziumot matematika szakon, de a történelem is érdekelt. Ezzel a két tárggyal egyértelmű volt, hogy a közgazdaságtudomány irányába megyek tovább.

Ez a terület adott egyfajta világlátást, és sok lehetőséget, aminek köszönhetően szépen felépítettem egy hagyományos karrierutat, 27 éves koromra igazgató lettem, majd elnök-vezérigazgató posztig jutottam.

Sok munkával járt a vágyott hivatás, viszont hasznos tapasztalásokkal is, kevés olyan helyzet van, amit a szakmai életben ne éltem volna meg. Jelenleg tanácsadóként segítek másoknak, mellette a kreatív alkotótevékenységek is részei az életemnek.

„Írok. Így lesz álmaimból örökké valóság.”
„Idepottyantottak a földre. Élek. A lehetőséggel.”
„Képek a lelkemben. Szóvá teszem őket.”

Tudatosan indult el a kreativitás irányába?

Egyáltalán nem, sőt az életemben talán semmi sem volt tudatos, de visszatekintve azt mondhatom, hogy minden jókor jött. Mindig is kreatív embernek tartottam magam, a nyelvi játékokat például gyerekkorom óta szeretem. Érdeklődő vagyok, nyitottan állok a világhoz, folyton jár az agyam, és most már élvezem is, hogy bizonyos dolgok kijönnek belőle. Ha tehetném, csak ezekkel foglalkoznék.

Hogyan született meg a Hatszavasok?

Akkoriban találtam rá arra a hatszavasnak a történetére, amelyet Hemingway nevéhez és egy fogadáshoz kötnek – ez mozgatott meg. Aztán egy nehéz időszakban kutyasétáltatáskor leültem és elgondolkodtam, majd egyszer csak jönni kezdtek a szavak, és életre keltek az első szövegek. Ezeket azonnal elküldtem a feleségemnek – ezt a szokást azóta is tartom –, aki rögtön meglátta bennük a fantáziát.

Pár órával később már egy közösségi médiás felületről bámult vissza rám az első hatszavasom. Ha ő nem indítja el ezt, valószínűleg még ma is az íróasztalom fiókjának írnék.

„Jól elbújtam, keress. Jól elszúrtam, szeress.” – hangzik Varjú Tamás első hatszavasa, amelyben mindenki találhat jelentést a saját élete vonatkozásában. Ezek az apró gondolatok, kis történetfoszlányok éppen ezért különlegesek: más és más üzenettel bírnak az egyes korcsoportok, bizonyos élethelyzetben lévők és akár az újraolvasók számára is.

Tele van a világ történésekkel, az emberi léleknek is megannyi mélysége van, így mindig van miből meríteni, a magyar nyelv pedig végtelen lehetőséggel lát el, hiszen a szavak és kifejezések sokféle jelentése számtalan értelmezést adhat a szövegeknek. Számomra is érdekes, de vannak olyan hatszavasok, amelyekre ugyanannyi a nevetős, mint a szomorú reakció. Ennek kifejezetten örülök, és annak is, amikor az mondják, hogy minden újraolvasással új értelmezést nyernek a mondataim. Mindenki más élethelyzetben van, más érzésbe helyezi magát bele adott pillanatban, ennek függvényében eltérő élményt jelenthetnek az írások.

„Lekerekedik minden él. És minden él.”
„Te víz. Én só. Örökre tenger.”
„Oldás és kötés. Megoldottam. Békét kötöttem.”

Ezért sem ad magyarázatokat az üzenetekhez, hogy mindenki egy kicsit másképp tegye magáévá a szöveget?

Ez egyértelmű célom, éppen azért, hogy ne tereljem el a gondolkodást csak egy irányba. Két típusú hatszavast írok: az egyik a humoros, a másik inkább tapasztalati, bölcseleti, esetleg aktualitásra reagáló. Érzékeny vagyok a társadalmi-szociális problémákra, valahogyan ezeket is szeretem megjeleníteni.

Hogyan dolgozik az írásokon?

Nincs napi rutinom, mint például egy írónak, amikor jön a gondolat, akkor foglalkozom vele.

Illetve annyiban tudatos, hogy ha olyan történik velem, amit megjelenítenék, feldolgoznék, akkor máris keresem hozzá magamban a hatszavast.

Előfordul, hogy hét szavas reakció jut eszembe, akkor azzal dolgozom, és próbálom átfogalmazni, de alapvetően hat szóra van ráállva az agyam.

Hatalmas követőszámmal büszkélkedhet, olykor saját hatszavasukat is a posztok alá kommentelik az olvasók. Mit érez ilyenkor?

Olvasom őket, nagyon fontosak nekem. Sok energiát ad ez a közösség, és lényegesek számomra a visszajelzések, a kritikák. Úgy állok ehhez az egészhez, hogy ami kijött belőlem, azt odaadom, és szeretném, ha örömmel fogadná a közönség, akiknek a véleménye, értékelése számít. Jó érzés, hogy várják az újakat, és külön megtisztelő, hogy sokan használják is őket.

Tamás felesége Bali Edina Zsanna írónő, három könyv szerzője, filmek és színdarabok készítője. 22 éve élnek boldog házasságban, támogatják és inspirálják egymást. Közös munkájuk a Világra jött szavak című kötet, amelyben hatszavasok vezetik fel az egyes történeteket, és az sem titok, hogy Edina áll a Hatszavasok közösségimédia-felülete és a szövegek képi megjelenítése mögött.

Csodás szimbiózisban élünk, és bár egészen másképp gondolkozunk, és néha más irányba visz a kreativitásunk, sokat tudunk adni egymásnak. A feleségem a legjobb kritikusom, emellett szinte „szedjük ki” az alkotóerőt egymásból, együtt alakulunk, formálódunk, kiegészítjük a másikat. A szó valódi értelmében egyszerű életet élünk, és ezt nagyon szeretjük.

Kép

Varjú Tamás és felesége, Bali Edina Zsanna – Fotó: Bali Edina Zsanna

Nemcsak a szavak, de a zene is hozzátartozik az életéhez. Milyen formában van jelen?

A Kecskeméti Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskolába jártam, énekeltem, hangszeren játszottam, de nem éreztem magam tehetségesnek, így más úton mentem tovább, a zene imádata viszont megmaradt. Ez a mindennapokban is megmutatkozik, zenei műsorokat készítek egy internetes rádióba, amibe beletartozik a szerkesztés, a szövegírás, az élő beszélgetés, így minden adás apropóján részese lehetek egy kreatív folyamatnak. Hálás vagyok ezekért a műsorokért, mert általuk igazán magamat tudom adni, miközben előhoznak belőlem olyan energiákat, amiket máshol nem tudnék kiengedni.  

Sok újrakezdésben volt része eddigi élete során? Mit tanult ezekből?

Van egy olyan hatszavasom, hogy „Hosszú életre vágytál. Inkább széles lett.” – ez sok mindent leír. Amikor változások, újrakezdések jönnek az életünkbe, azokat általában rettenetesnek éljük meg, visszatekintve viszont jó tapasztalatok lesznek belőlük.

Talán akkor vehetjük észre, hogy fordulóponthoz értünk, amikor valami olyasmit teszünk meg, amiről úgy érezzük, nem is mi tettük.

Úgy hiszem, minden okkal történik, én többször is kaptam segítséget föntről abban, hogy amikor valami már nem működött, akkor valahogyan lépni tudtam. A szakmámban és a magánéletemben is voltak nagy újrakezdések, mindezek ellenére mindig is örök optimista és bizakodó ember voltam és vagyok, akkor is, amikor nehézségeket élek át, vagy negatív gondolatokkal küzdök.

„Kavargó létem felszínén tapasztalatcseppek. Leszűröm őket.”
„Az élet azonnal éled. Amikor éled.”
„Várd a várt utat a váratlanért.”

A szavak átsegítik a nehézségeken?

Egészen biztosan, de ez többnyire észrevétlen. Persze megesik, hogy egy-egy helyzetre hatszavassal reagálok, és ha ezzel másnál is célba találok, az megerősít. Stresszoldási technikaként nem alkalmazom, viszont azt érzem, hogy ez egy szelep, ami nagyon jó, hogy van. Az alkotófolyamatnak ez is a része, hogy az ember érzékeny legyen arra, ami vele történik, ami érinti. 

Kérdezhetem jövőbeli, akár közös tervekről?

Sok elképzelésünk, ötletünk van, egyik-másik remélhetőleg hamarosan a megvalósítás útjára is lép, ám a legtöbb még a jövő zenéje, ezért ennél többet nem is árulnék el. Ha a személyes álmomra gondolok, az az, hogy könyvként lássam a hatszavasokat, de azt hiszem, ennek még nem jött el az ideje. A megvalósítás még várat magára, de nem bánom, mert amíg inspirációkkal ébredek, addig nem panaszkodhatok.

1. 
Strand, délutáni nap, zsivaj, vízcsobogás, labdapuffanás. Apa és fia vizes papucsban cuppognak a büfé felé. Kezük már összeér anélkül, hogy az egyiknek ágaskodnia, a másiknak pedig hajolnia kellene, bár amíg a nagy egyet lép, a kicsi hármat is szaporáz. Megállnak, a gyerek leguggol, motoz a fűben, az apa pár lépés után áll csak meg.
– Menjünk, ne álljunk le minden csigánál, mert elfogy a fagyi!
– Kapok a sült krumplidból?
– Ma nem veszünk krumplit, anya főzött.
A gyerekpapucsba bekerül egy kavics, meg kell vizsgálni, mielőtt megérkeznek az asztalokhoz. A férfi felrakja a fiúcskát az egyik műanyag székre. A mozdulat színpadiasan lassú, a gyerek szükségtelenül magasra lendül, mint az Oroszlánkirályban. A vékonyka karokra támasztott fejecske figyelmesen hallgatja az asztallap fölött, ahogy Apa elszórakoztatja a pincérnőt, a kisgyerekes apukákat szeretik a fiatal pincérnők. Majd kicsit mélyebb hangon fiához fordul:
– Mit kérsz? – persze, tudja, hogy kaktuszfagyit, de türelmesen megvárja, hogy az kis gondolkodás után rávágja: kaktuszfagyit. 
Közben megérkezik az utca végére egy piros Honda, mustrálgatják, bólogat a kisember, gesztikulálva magyaráz a nagy. Aztán az érkező fagyi felülírja az autócsodát. 

– Fokozatosan kell kicsomagolni a papírból, ahogy fogy, és akkor nem lesz minden maszatos. Úgy, ügyes vagy.
Apa hosszan nézi a kalimpáló lábú gyereket, mintha csak a lecsöpögő, zöld cukorszirup miatt aggódna.

Aztán rájön, hogy a söréről, amiért elindult, mielőtt a gyerek utánaszaladt, el is feledkezett. Belekortyol.

2. 
A fiú finoman fékez az oszlop mikrofonja előtt, lehalkítja a zenét, leengedi az ablakot. A hangja férfiasan kedves, ahogy a láthatatlan diszpécserlánytól rendel. Kicsit rá is játszik, maga is élvezi, hogy ilyen udvarias.
– Apa, milyen üdítőt kérsz? – fordul az anyósülés felé. Tanácstalan hallgatás, de nincs szükség válaszra, hisz tudja, milyet. – Még egy light kólát, köszönöm. Szép napot! – Itt ez éri meg a legjobban – magyarázza hátradőlve, miközben a kiadóablakhoz gurul. Fizet, átveszi a papírzacskót, biccent, és érzéssel a gázra lép. – Ide állítsd a poharat, apa. Ne bontsd ki az egészet, mert szétesik… ne ott, a másik végén. Aha… Na? Milyen?
– Azért vezetés közben ne egyél, álljunk meg inkább egy parkolóban! – mondja Apa.

– A Drive lényege épp ez, Apa, hogy az ember nem áll meg minden parkolóban, ennyi erővel be is mehettünk volna, és akkor újra is tölthettük volna a poharat. 

Miközben elkezdenek a téli gumikról beszélgetni, Apa a kibontott sült krumpliból a fia felé nyújt egyet, de az megrázza a fejét.
– Majd a következő pirosnál kibontom az enyémet. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>