A szülésnél megtörtént a baj

1859. január 26-án az évszázad egyik legfontosabb szülése indult be a német császári udvarban. A születendő gyermek, a későbbi II. Vilmos császár apja Frigyes Vilmos herceg volt, későbbi császár, anyja pedig a brit Viktória királynő legidősebb lánya, Viktória, azaz ismertebb nevén Vicky. A 17 éves hercegnőt nagy remények közepette adták hozzá a német herceghez. A szász eredetű brit uralkodócsaládot ily módon akarták újraegyesíteni a német koronával – nagyszabású, és nem kis mértékben romantikus elgondolás volt ez mindkét fél részéről.

Amikor a fiatal anya fájásai megkezdődtek, hívatták az uralkodói ház szülészorvosát, a kezdeti örömöt azonban nagyon hamar aggodalom váltotta fel. A görcsök a szokásosnál erősebbnek tűntek, a baba pedig mintha nem akart volna elindulni.

Vicky láthatólag borzalmasan szenvedett: annyira jajveszékelt, hogy az orvos drasztikusabb eszközökhöz nyúlt. Valami oknál fogva hánytatót adott neki, majd amikor ez nem használt, egy mérsékelt adag kloroformmal kábította el. Ez volt akkoriban az új csodaszer: egészen elképesztő eredménynek számított, hogy tökéletesen eltüntette az elviselhetetlen fájdalmat. Mivel maga Viktória királynő is használta számos szülése alkalmával, természetes volt, hogy a lánya is él vele. Ez ugyan lelassította a szülés folyamatát, de időt adott a nőgyógyásznak, hogy megvizsgálja a magzat fekvését. Kiderült, hogy a baba farral kifelé helyezkedik el az anyaméhben. A veszélyes pozíció és Vicky szenvedése miatt végül teljesen elaltatták őt, az orvos pedig nekilátott annak a kockázatos manővernek, amellyel világra segíthette a csecsemőt.

Mindenféle diagnosztikai eszköz híján fogalma sem volt, hogyan helyezkedik el a gyermek karja, ezért miután kihúzta a két lábat, be kellett nyúlnia, és kitapogatni a többi testrészt, majd erősen lefelé nyomni a magzat karját és vállát annak érdekében, hogy meg tudjon születni. A kis Vilmos végül világra jött, de hosszú percekig némán, mozdulatlanul feküdt. Már mindenki meg volt győződve róla, hogy meghalt, amikor végre felsírt. Nagy volt az öröm és a büszkeség, de csak három napig. Addigra ugyanis kiderült, hogy a baba bal karja egyáltalán nem mozog. A szülészorvosnak komoly nyomást kellett kifejtenie, hogy világra jöhessen a gyerek, és ezzel a manőverrel súlyos károsodást okozott.

Az áldozati nyúl

Amikor a királyné megtudta a rossz hírt, és felfogta a hosszú távú következményeket, úrrá lett rajta az elkeseredés és a szégyen.

Egy testi hibával született trónörökösnek még a gondolata is elborzasztotta őt. Rossz ómen volt az ilyesmi, és alapvetően megkérdőjelezte egy leendő uralkodó legitimitását.

A férfiasság és a királyi erények alapkövetelményeivel nem fért össze – Vicky szavaival élve –, ha valaki „nyomorék”. A fiatalasszony intelligens volt és céltudatos. A méhéből fakadó élettel céljai voltak, a fiát grandiózus célok felé akarta terelni. A szava domináns volt a családban, férje akarata ritkán jutott érvényre.

Utasítására a királyi család mindent megtett annak érdekében, hogy korrigálja a kis Vilmos sajnálatos defektusát. Napi rendszerességgel végeztek különböző méréseket és mozgáspróbákat a csecsemőn, és mindent aprólékosan feljegyeztek. Amikor hat hónapos lett, megkezdődtek a kezelések. Amíg még nem lehetett mozgásterápiával kísérletezni, középkori varázslatokat vetettek be. Minden héten két alkalommal megjelentek a Vicky által kijelölt udvari „szakemberek”, és nekiláttak a beteges szertartásnak. A kezükben egy nyúl fickándozott, amelyet a helyszínen, Vilmos jelenlétében leöltek. Ezután felvágták a hasát, majd a vérző testet a kis trónörökös beteg bal karjához kötözték. Mindezt annak reményében tették, hogy az állat „elszivárgó életenergiája” átszáll a gyermek béna testrészébe. Ezzel a módszerrel elindították azt a pusztító folyamatot, amely a fiú egész gyermekkorán át húzódó traumatikus élmények hosszú sorát hozta magával.

Kép

Vilmos ötéves korában – Forrás: Wikipedia

Kínzás, megaláztatás. áramütések

Már hároméves korától kezdve olyan tortúráknak volt kitéve, mintha egy középkori kínzókamrában nevelkedett volna. Az udvari orvosok útmutatása alapján szerkesztettek neki egy vasból készült tartásjavító rudat, amit szíjakkal rögzítettek a törzséhez. Ezt azért látták szükségesnek, mert Vilmos a karja bénasága miatt egyre ferdébben tartotta a fejét. A merev rúd vége a tarkójának feszült, ahol állítható csavarral feszítette egyenes irányba a gyerek fejét.

Amikor elég idősnek tartották a komolyabb kezelések megkezdéséhez, az éveken át tartó „állatfürdőt” és a gerincmerevítőt további kínzásokkal egészítették ki.

Vilmosnak sokáig úgy kellett élnie a mindennapjait, hogy a működőképes karját hátrakötötték. Remélték, hogy a bal karjának izmai a fokozott megerőltetés hatására „hozzáerősödnek” a jobb oldalához.

Fogalmuk sem lehetett arról, hogy a kínkeserves szülés során az orvos visszafordíthatatlan károkat okozott a nyaktól a kar felé tartó idegpályákban. Vilmos bal karja jól láthatóan rövidebb volt a másiknál, szinte egyáltalán nem mozgott, és nem volt az a testgyakorlás a világon, ami az idegkárosodástól elsatnyult izmokat újra működésre késztethette volna.

Vicky nem volt hajlandó elfogadni a fia állapotát. Neheztelt rá, szégyellte, és ezt éreztette is vele. Amint egymás után születtek a további gyermekei, anyai szeretete egyre inkább feléjük fordult. Vilmosnak jóformán csak a megaláztatás és a kínzás jutott.

A kuruzslás mellett a kor legmodernebb gyógymódjait is igyekeztek felhasználni, hogy megnyerjék ezt a reménytelen küzdelmet. Ilyen volt például az elektroterápia. A kisfiú bal karját rendszeresen áramütésekkel próbálták életre kelteni. Ez a terápia – bár egyes izomproblémák esetében látványos eredményeket hozott – Vilmosnak csak a fájdalmat és a rettegést jelentette. A szülei minden kegyetlen erőfeszítése ellenére semmiféle javulás nem állt be az állapotában. Ráadásul nap mint nap éreznie kellett azt a kimondatlan vádat, hogy valami módon ő a hibás a fogyatékosságában. Az elkerülhetetlen fotózások alkalmával valaki mindig elrejtőzött a háttérben, és megtartotta a fejét, a beteg kart pedig vagy ravaszul tervezett ruhaujjakba rejtették, vagy férfiasnak szánt kalapok, sisakok, fegyverek mögé rejtették.

Kép

II. Vilmos tizenkét és tizenhat éves korában – Forrás: Wikipedia

Egészségtelen vágyak

Mint minden valamire való uralkodónak, Vilmosnak is kötelességül írták elő, hogy kiváló lovast neveljen magából. Hosszas, kínlódással teli kiképzésben részesült annak ellenére, hogy mozgásképtelen kezével nem tudta megfogni a kantárt. Minden alkalom, amikor nyilvánosan kellett lovagolnia, szorongást és megaláztatást váltott ki belőle, és soha nem is sikerült „méltóképpen” elsajátítania ezt a kötelezően férfias tevékenységet.

A fiúcska a sok szenvedés hatására búskomorrá és agresszívvá vált. Neheztelt az anyjára, dühkitöréseit pedig egyre nehezebb volt kontrollálni.

Vicky az édesanyjának, Viktória királynőnek panaszkodott hosszas, részletes levelekben, amelyekben néha rajzokkal illusztrálva próbálta érzékeltetni, mennyi boldogtalanságot okozott neki a fia. Vilmos életében kizárólag a nagyanyja jelentett valamiféle szeretetet. Nyaranta hosszasan időzött a brit királyi udvarban, ahol vigasztalást talált a szenvedései közepette.

A hétköznapjai azonban a német iskolarendszerben teltek. A keménységre nevelő porosz világban őt is beíratták egy gimnáziumba, ahol a többi gyerek között kellett nap mint nap bizonyítania a rátermettségét. Mire 16 éves lett, a lelke hadban állt szinte az egész világgal, különösen a saját anyjával. Ebből az időszakból származnak azok a zavarba ejtő és beteges levelek, amelyeket Vickynek írt. Ezekből úgy tűnik, hogy minden áron szerette volna visszaszerezni az édesanyja szeretetét, olyannyira, hogy egészségtelen vágyakozással fordult felé. Álmairól és testi vágyairól írt neki, amelyekben az anyja az ő arcát simogatja, ő pedig „a tenyere lágy belsejét csókolgatja”, könyörgött neki, hogy maradhassanak végre intim kettesben, és ez a valóságban is megtörténhessen. Egy elkínzott gyerek utolsó, elkeseredett kísérlete volt ez arra, hogy megkaphassa a tőle elvett szeretetet.

Vicky reakciója azonban a lehető legkegyetlenebb volt: ahelyett, hogy megpróbálta volna érdemben kezelni a láthatólag súlyos problémát, válaszlevelében a fia nyelvtani hibáit javította ki.

Uralkodóként haragban a világgal

Ebben a hangulatban élte az életét a felcseperedő fiatalember, és az 1880-as évek végén ilyen körülmények között élte meg azt is, hogy az apja, Frigyes Vilmos gégerákban haldoklott. Az Angliából hívott orvos megpróbált segíteni rajta, de hiába. Mindez végleges törést jelentett anya és fia viszonyában. Vilmos ettől kezdve nem is válaszolt Vicky hosszas leveleire; meggyűlölte őt a korábban szeretett Angliájával együtt. Mint ettől kezdve sokszor mondogatta: „Egy angol orvos megnyomorította a karomat, egy másik pedig éppen most gyilkolja meg az apámat”.

Frigyest szomorú állapota ellenére császárrá koronázták 1888-ban, de szinte azonnal belehalt a betegségébe. Mindössze 99 napig uralkodott. Vilmos 29 évesen lett a porosz-német birodalom császára. Az egykori megkínzott kisfiúból egyszerre a világ legnagyobb katonai hatalmának a korlátlan ura lett, minden keserűsége, gyűlölete és komplexusa tápot találhatott az új hatalom birtokában. Azonnal nekilátott, hogy megvalósítsa uralkodói álmait: nagyhatalommá tenni a frissen egyesített Németországot, és letaszítani Nagy-Britanniát az addig szinte korlátlan hatalmi pozíciójából.

Kép

II. Vilmos a fronton – Forrás: Wikipedia

Vilmos hamar elszigetelte az anyját mindenféle hatalomtól: elrekesztette őt egy angol módra épített kastélyban, ő pedig minden erejét arra fordította, hogy a brit birodalomhoz hasonló hegemóniát építsen. Elkezdte felépíteni a német haditengerészetet, és egyre ellenségesebb hangot ütött meg a világ többi része felé. A harcias hangulatot csak a nagyanyja iránti végtelen szeretete tompította. Továbbra is rendszeresen látogatta őt, és elkeseredetten látta, amint az idős Viktória királynő egyre gyengébb és betegebb lett. 1901-ben Vilmos is jelen volt a királynő halálos ágyánál, és állítása szerint Viktória az ő karjai között halt meg.

Ezek után mindössze hét hónap telt el, és az ifjabbik Viktória is követte az anyját. Elkeseredetten, kétségek közt halt meg: utolsó leveleiben arról panaszkodott, hogy a fia pusztulást és rombolást fog hozni a világra.

Vilmos végképp egyedül maradt. Minden kapcsolat megszűnt, ami Nagy-Britanniához kötötte, semmi nem akadályozta tovább abban, hogy az országaik közötti konfliktus egyre súlyosabbá váljon. Viktória királynő temetésén még együtt lovagolt VII. Eduárd angol királlyal, de ez volt a két ország között az utolsó civilizált kontaktus. Az ellentétek a császár számára nemcsak politikaiak, hanem személyesek is voltak. A haragja részben a saját fizikai és lelki megpróbáltatásai eredménye volt.

A fogyatékos fiúból háborús bűnös lett

Tizenhárom évvel később kitört a világháború, Vilmos pedig minden háborús döntést a porosz hadi vezetés kezébe adott. A német császárság katonai diktatúrává vált. Különös, szinte középkori, feudális színezetet ad ennek a háborúnak, hogy Vilmos legfőbb ellenségei a saját unokatestvérei voltak. VII. Eduárd 1910-es halálakor a fia, V. György került a brit birodalom trónjára, ő is Viktória királynő unokája volt, csakúgy, mint II. Miklós orosz cár.

A háborús veszteség tragikus állapotba taszította Németországot. Kaotikus állapotok uralkodtak, a politikai viszonyok átláthatatlanná váltak, elszabadult az infláció. Amikor bűnbakra volt szükség, a kézenfekvő választás a császár volt. Vilmosnak le kellett mondania, és szégyenszemre menekülnie kellett a saját egykori birodalmából.

Hollandiába emigrált, ahol egy Utrecht melletti középkori várban telepedett le, és innen ettől kezdve alig mozdult ki. Háborús bűnösnek tartotta majdnem az egész világ, egyesek börtönbe akarták záratni, mások akasztásról beszéltek.

Német származása már önmagában szégyenné vált, olyannyira, hogy a vele szoros rokonságban álló brit uralkodóház kénytelen volt Szász-Coburg-Gotháról Windsorra változtatni a nevét. Vilmos sértett dühvel élte meg ezt a minden korábbinál súlyosabb megaláztatást. Mivel politikai ügyekben tilos volt nyilvánosan véleményt mondania, jobb híján a hozzá csatlakozó családtagok körében tartózkodott, velük osztotta meg a sorsa miatt érzett keserűséget. A világ pszichológusai szinte azonnal rávetették magukat a témára, és azóta is rendszeresen elemzik személyiségét. Örök kérdés marad, vajon mennyiben az ő hibája volt az első világháború kitörése, milyen szerepet játszott az egészben az egykori, fogyatékossággal született kisfiú sanyarú sorsa, illetve mennyire tehettek róla a kérlelhetetlen szülők.

A valamikori II. Vilmos még huszonhárom évet élt ebben a keserű számkivetettségben, végig a saját mellőzöttsége és vélt igazsága bűvkörében. 1941-ben, 82 évesen halt meg. Kívánságára nem a saját hazájában, hanem Hollandiában temették el.

Felhasznált források:

• The Bizarre Life Of Victoria's Disabled Grandson | Crippled Kaiser | Real Royalty https://www.youtube.com/watch?v=8BWgm_pe4k0
• Diagnosing the Kaiser: Psychiatry, Wilhelm II and the Question of German War Guilt The David Freis https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC6113757/
• Wilhelm II, German Emperor https://en.wikipedia.org/wiki/Wilhelm_II,_German_Emperor#Traumatic_b irth

„Jártunk Bratislavában és Cluj Napocában.” Önt zavarja, amikor ezekre a városokra a magyarok nem magyarul hivatkoznak, vagy ezt túlreagáljuk, inkább el kellene engednünk a fülünk mellett?

Szörnyű hallani, amikor a saját nemzettársaink elrománosítják a saját kultúrájukat, s vele együtt minket. Amikor a románok teszik ezt, az majdnem természetszerű– mármint nekik –, mi ezt már megszoktuk, de ha innen, az anyaországból mondja valaki Cluj Napocának Kolozsvárt, az fájdalmas. Szerencsére az utóbbi évtizedben ez a jelenség talán ritkábban fordul elő, mint korábban. Másrészt messziről nem mindig látszanak a „végvári küzdelmek”, az ember hajlamos Budapestről vagy Szegedről nézve azt gondolni, hogy minden ugyanúgy működik Erdélyben is, mint odahaza, a többségi társadalomban. Pedig nagyon nem így van!

A rendszerváltás utáni Kolozsvár talán 1992 és 2004 között, Gheorghe Funar polgármester regnálása alatt volt a legélhetetlenebb a magyar közösség számára, aki román nacionalista irányba fordította a kormányrudat. Sokan emlékszünk a nemzeti színű giccsek tobzódására, a piros, sárga, kék padokra, lámpaoszlopokra, szemeteskukákra. Azóta sokat változott a helyzet?

Változott a világ, de nemcsak a magyarság, hanem a románság tekintetében is. A ’60-as, ’70-es, ’80-as években betelepített román lakosság gyakorlatilag idegenként mozgott a városban, nem értette, nem érthette annak kultúráját, szellemiségét.

Ez a nemzedék mára kiöregedett, az őket követő második, harmadik generáció már sokkal nyitottabb, így a város szellemisége is könnyebben hatja át őket.

Én pedig sokadmagammal, magyarként és kolozsváriként hiszem, hogy az ember nem véletlenül születik oda, ahová születik, és elsősorban ott van dolga, ahová a Jóisten teremtette. Körülírhatatlan szeretetet és ragaszkodást érzek a szülővárosom iránt, de ez csakis akkor ér valamit, ha tevékeny hozzáállással párosul. Nem elég ott élni és haszonélvezőjének lenni annak a világnak, amit szüleinktől, nagyszüleinktől örököltünk, nem elég csak visszafele nézni és büszkének lenni, hogy mennyire értékes az ősi hagyaték. Tovább kell tervezni, építeni azt, magyarán nekünk is hozzá kell tennünk, ami tőlünk telik!

Hogyan kezdett el építkezni a szülőföldjén?

Amikor régészképzésre jelentkeztem, még nem létezett ilyen szak Kolozsváron, ezért Budapestre jöttem tanulni, de amint végeztem, hazatértem. Elég hosszú ideig dolgoztam az eredeti szakmámban a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum régészeként, de ezzel párhuzamosan egyre inkább a közösségszervezés felé fordultam. Ez a tevékenységi kör a jelen Erdélyében, így Kolozsváron is égetőbbnek tűnt, mint a régészet. Úgy éreztem, hogy a szűkebb hazám gyengülő magyar világa fontosabb kihívást jelent bármi másnál. Ideig-óráig politikai szerepvállalásaim is voltak, de azokban nem tudtam igazán örömömet lelni.

Pedig azt gondolná az ember, hogy a politikai pálya a legalkalmasabb a közösség fejlesztésére, hiszen ott van sok pénz….

Szerencsére a közösségért nem csak pártpolitikai eszközökkel lehet tenni, de nyilván fontos, hogy közösségszervezőként a javaslataidat azok is jónak találják, akik politikai támogatást biztosíthatnak hozzá.

Én nagyon fiatalon, valódi idealistaként, túlcsorduló tettvággyal csöppentem bele a politika világába, de be kellett látnom, hogy ezt a mentét nem rám szabták.

A Kolozsvári Magyar Napok ezek szerint elég jó ötletnek bizonyult ahhoz, hogy kellő támogatást kapjon a megvalósítása. Az ön fejéből pattant ki a gondolat?

Mondjuk úgy, hogy az én fejemben állt össze kezdeményezéssé a kimondatlan közösségi igény. Az egész úgy indult, hogy 2009-ben Kolozsvár főterét egy virágos, zöld dísztérből felvonulási térré alakíttatta át a városvezetés. Ezt a változást nehezen élte meg a kolozsvári magyarság jelentős része, és hozzá kell tennem, hogy múltbeli rossz tapasztalatok, sérelmek okán a félelmek egyáltalán nem voltak alaptalanok. Mindenekelőtt egy újságcikkben próbáltam megfogalmazni, hogy miért nem szabad ebbe belekeseredni, és miért kell inkább a helyzet adta lehetőségeket nekünk, magyaroknak elsőként kihasználni úgy, hogy pozitív mintát teremtsünk. Utólag visszanézve úgy látszik, a magas mérce a gyakorlatban is hatott, hiszen a kolozsvári Mátyás tér az elmúlt másfél évtizedben – félelmeink ellenére – nem vált igénytelen zsibvásárrá.

Kép

Fotó: Tompa Réka

Mindenki támogatta az ötletet, hogy az átalakított téren Kolozsvár magyarjai egybegyűljenek?

Egy erős közösségi igényre alapozó kezdeményezésnek a megengedő hozzáállás is elegendő a városvezetéstől – ennyit meg is kaptunk. Őszintén szólva, akkor ennél többre nem is számítottunk. Ők meg nem álltak ellen, talán azért, mert nem gondolták, hogy ebből hosszú távon lesz valami. Később, amikor élesben láthatták, hogy egymás megértésére fektetjük a hangsúlyt, elfogadták a rendezvénysorozat létezését, majd hozzájárulásukat is adták. Az évek során látványosan megnőtt a városlakók irányából is az érdeklődés és támogatottság. A magyar kormányzat mellett a kolozsvári vállalkozói szféra is példátlan módon mellénk állt. Ez számunkra, szervezők számára mindmáig fontos visszacsatolást jelent, jelzést, hogy bíznak bennünk, és értékelik a munkánkat.

Tizenhárom év távlatából talán szerénytelenség nélkül elmondható: mára a Kárpát-medence egyik legjelentősebb és legnépesebb közönséget vonzó kulturális seregszemléjévé nőtte ki magát a Kolozsvári Magyar Napok.

Milyen célok mentén állítják össze a programokat?

Elsődleges szempont természetesen a kolozsvári magyarság kulturális-közösségi identitásának megerősítése. Egy sokat megélt, bántott csoportból egyre inkább magabiztos, öntudatos közösség formálódik. Ezzel párhuzamosan fontos cél a múltbeli és a kortárs magyar kulturális kínálat minél tágabb megjelenítése, bemutatása, hiszen a KMN-et egyfajta kulturális vásártérnek is álmodtuk. A harmadik pedig a román többséggel való együttélés normalizálása, önmagunk őszinte megmutatása által.

Kép

Fotó: Tompa Réka

Miben mérhető a siker?

Közösségi élményekben.

Voltak koncertek, színházi előadások, és idén debütált a Folkudvar. Milyen mérleget vontak a legutóbbi fesztivál után?

A járvány okozta nyomorúság két éve után az idei a reneszánsz éve volt, és sokaknak jelentett igazi újjászületés-élményt a rendezvénysorozat.

Ezek a rendezvények arra is alkalmasak, hogy a hasonló érdeklődésű emberek egymásra találjanak?

Az, hogy Kolozsváron mintegy 50 ezer magyar él, nem jelent automatikusan közösséget. Akkor kezd azzá válni egy embercsoport, ha a tagjai elkezdenek a valóságban is együtt lenni, együtt élni.

A Kolozsvári Magyar Napok azt a célt is szolgálják, hogy ez a kapcsolódás kialakuljon, erősödjön. Tapasztalataink mellett közvéleménykutatásokból is tudjuk, hogy a Kolozsváron élő magyarság több mint 90 százaléka bekapcsolódott már magyar napos programokba az elmúlt években. Ez annyit jelent, hogy a kolozsvári magyarságot sikerült megmozdítani, s valamilyen mértékben becsatolni a közösségi életbe.

Kép

Fotó: Gergely Balázs

De nem csak a jelenre, a jövőre is gondolnak. Idén a Házsongárd Alapítványnak is gyűjtöttek karszalagok árulásával. A vásárlással Dsida Jenő kriptájának felújítását lehetett támogatni. Miért éppen a költő emlékének ápolására fordították ezt az összeget?

Évek óta kiválasztunk egy-egy olyan ügyet, amit felkaroltunk. Első alkalommal a kárpátaljai magyar iskolások javára gyűjtöttünk, máskor a kolozsvári mélyszegénységben élőknek, a magyarlapádi szórványkollégiumnak, vagy éppen a Szent Mihály-templom neogótikus kerítésének a felújítására szerveztünk adakozást. Idén a Házsongárdi temetőben nyugvó költőóriás, Dsida Jenő síremlékének felújítására gyűjtöttünk. Egy ügy a sok közül, amely megérdemli a közösség odafigyelését, gondoskodását.

Az idei Kolozsvári Magyar Napokon a felújított Szent Mihály-templomot is megáldották. Miért volt szimbolikus esemény ez?

A köztudatban Kolozsvár legfontosabb szimbólumaként Fadrusz János Mátyás király-szoborcsoportja él, amelyet 120 évvel ezelőtt alkottak meg, s állítottak a legméltóbb helyre, a Szent Mihály-templom alá. A templom felújítása a mindenkori megújulás lehetőségét hirdeti, számomra pedig szívet melengető és bátorító érzés volt a megáldását a Kolozsvári Magyar Napok nyitányaként átélni.

Vándorlás, diákélet, bujdosás 

Szenczi Molnár székely eredetű, a Felvidékre elszármazott mezővárosi polgárcsalád gyermekeként született a Pozsony melletti Szencen 1574-ben. Nagyapja, apja módos molnár volt. Kálvinista szellemben nevelkedett, tanulmányait szülővárosában kezdte, de közben apja elszegényedett, a maga lábára kellett állnia. 1586-tól Győrben volt diák, majd gyalogosan, szekéren vándorlásba kezdett Felső-Magyarországon. Göncben a Biblia-fordító lelkész, Károli Gáspár vette védőszárnyai alá. Tőle tanult, segédkezett a Vizsolyi Biblia nyomtatásának munkálataiban. Két év után Debrecenbe ment tanulni, de nem volt maradása, 1590 elején házitanító lett Kassán, majd hazatért Szencre. Elhatározta, hogy peregrinus diákként külhonban folytatja tanulmányait. 1590 végén indult útnak. Wittenberg, Drezda, Heidelberg voltak útjának állomásai, ám pénz híján egyik egyetemen sem maradhatott. Szűkölködő családjától alig kapott támogatást, tanulmányai költségét vállaló mecénást pedig nem tudott szerezni. 1593 tavaszán Strasbourgban állapodott meg, ahol sikerült ingyenes kollégiumi helyet kapnia. Három évig maradt a városban, alsóbb szintű egyetemi tanulmányait oklevél megszerzésével 1595 nyarán zárta le. Erősen hatott rá Strasbourg humanista szellemisége és a lehetőség, hogy számos tudóssal köthetett személyes ismeretséget. Kollégiumának lutheránus vezetése mint kálvinistát, kizárta az intézményből. Bujdosásra adta a fejét, bejárta Svájcot, Itáliát, megfordult Milánóban, Velencében, Rómában; Genfben találkozott Theodor Bézával, Kálvin szellemi örökösével, a svájci reformáció vezéralakjával. 1596-ben Heidelbergbe ment, ahol három évig maradt.

Nehéz körülmények között élt, kollégiumi helyet, ösztöndíjat nem kapott, alkalmi munkákból, adományokból, könyvei eladásából élt.

Alapos humanista műveltségre tett szert, kiemelkedő jártasságot szerzett a latin és a görög filológiában, nyelvészekkel, történetírókkal, költőkkel ismerkedett meg. Első munkája, egy antik bölcselők mondásaiból összeállított gyűjtemény is itt jelent meg, ám a kiadás költségei olyan adósságba verték, hogy 1599 őszén el kellett hagynia Heidelberget. 

Anyagi és szellemi támogatók után járva 

Hazatért, hogy patrónusokat, mecénásokat, anyagi támogatást szerezzen. Kisebb összegek mellett egy nagyszombati és egy kassai patriciustól kapott nagyobb summát, ennek birtokában 1600 elején ismét külhonba indult. Egy-egy sze­mesztert a heidelbergi és a herborni akadémián töltött, majd Frankfurtban nyomdai korrektorként vállalt munkát. 1603-ban telepedett le hosszabb időre a Nürnberg melletti Altdorfban, ahol az egyetem humanista tudósaitól némi anyagi támogatást és komoly szellemi impulzusokat kapott. Itt készítette el alig néhány hónap alatt az Elementa grammatica Latinae címet viselő munkáját (amely később elveszett), valamint fő művét, a magyar–latin és latin–magyar szótárat. E két vaskos kötet még 1604-ben kikerült a nyomdából. Szenczi Molnár a két mű néhány példányát anyagi támogatójának küldte el, majd Prágába utazott, ahol személyesen adhatta át művei tiszteletpéldányait Rudolf császárnak, és találkozhatott az európai szellemi élet számos kiválóságával is, közöttük a nagy csillagász Johannes Keplerrel, aki otthonában is vendégül látta. A prágai út meghozta a remélt elismerést számára, ami pedig még fontosabb volt, mecénásokat, némi anyagi biztonságot is jelentett, a korábbiaknál jobb körülmények között dolgozhatott. Így készülhetett el 1606-ban másik fő műve, páratlan értékű verses zsoltár-fordítása, a magyar költői nyelv fejlődésének fontos állomása, amelynek költeményeiben Clément Marot klasszikus francia fordításait, azok ritmikáját tekintette mintának, és alkalmazta a magyar nyelv sajátosságiara:

„Az Úr énnekem őriző pásztorom, azért semmiben meg nem fogyatkozom. Gyönyörű szép mezőn engemet éltet, és szép kies folyóvízre legeltet. Lelkemet megnyugotja szent nevében, és vezet engem igaz ösvényében.”

Új támogatót is talált, a neki dedikált példány révén elnyerte Móric hesseni fejedelem támogatását, akinek hívására 1607-ben Marburgba költözött. Itt készítette el, adta ki Károli Gáspár bibliafordításának általa javított változatát, a Hanaui Bibliát, valamint a Heidelbergi Káté alapján összeállított Kis Catechismus című munkáját. Követte ezt a Kis magyar nyelvtan megjelentetése, néhány magyar és latin nyelvű írásának közzététele, szótárainak görög párhuzamokkal kiegészített második kiadása. 1611-ben Oppenheimbe költözött és megnősült, egy helyi polgárlányt vett el. Tudósi működésének híre és művei, különösen két szótára hazai földre is eljutott, ez utóbbit a katolikus szellemi ellentábor vezéralakja, Pázmány Péter is sokra tartotta. 1612-ben szánta el magát a hazatérésre. 

Nyughatatlan természet 

Batthyány Ferenc szolgálatában Rohoncon, később Komáromban vállalt lelkészi állást, majd családját is Magyarországra költöztette. Ám itthon nem találta a helyét, sokat utazott, idővel lelkészi állásáról is lemondott. 1515 elején Erdélybe látogatott, de Bethlen Gábor fejedelem állásajánlata sem tudta maradásra bírni, visszatért német földre. Ambergben lett tanító, majd Oppenheimben kántor és a helyi iskola rektora. 1619-ben a pfalzi fejedelemtől Bethlen közbenjárására nyert anyagi támogatás birtokában Heidelbergbe költözött, itt élte át a harmincéves háború idején a város ostromát, elestét. Tilly generális spanyol zsoldosai megkínozták, kirabolták, majd Hanauba menekült, ahol a következő két évben vallási tárgyú munkákat adott ki, így Kálvin Institutiójának fordítását, és saját Imádságos könyvecke című művét. 
Végül 1624-ben elfogadta Bethlen Gábor ismételt hívását, és hazaindult. Még ellátogatott Amszterdamba, áthajózott Angliába, majd Danzig érintésével, Lengyelországon átutazva Kassára érkezett. A városban tanári állást vállalt, de élvezhette Bethlen anyagi támogatását is, és itt jelentetett meg egy terjedelmes magyar nyelvű prédikációgyűjteményt, valamint egy értekezést a vallásilag vegyes házasságok kérdéséről. Ekkor már nem vezetett naplót, élete utolsó évtizedéről keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy ekkor is gyakran utazott, 1628-ban Léván, 1633-ban Debrecenben járt, 1630-ban pedig A legfőbb jóról címmel németből fordított elmélkedésgyűjteményt adott közre. 1629-ben Kolozsvárra hívta Bethlen Gábor, aki új főiskolát tervezett itt, ám a fejedelem még abban az évben meghalt. Szenczi Molnár Albert maradt a városban, ám rossz anyagi körülmények közé került. Német barátai levélben érdeklődtek utána, a pietizmus felé tájékozódó fiatal protestáns értelmiség pedig nagy tisztelettel vette körül, csakúgy, mint a gyulafehérvári fejedelmi udvar német tudósai. 1534 elején a pestis ragadta el. Kolozsváron temették, sírversét a német földről Erdélybe származott neves tudós és barát, Heinrich Bisterfeld írta.
Szenczi Molnár legnagyobb és legtartósabb hatású tudományos teljesítménye két szótára és magyar nyelvtana volt.

A szótárak alkalmat adtak arra, hogy új kifejezésekkel bővítse a magyar szókincset, lépéseket tegyen az egységes helyesírás szabályainak megalkotása felé, a latin mellett feldolgozott görög anyaga pedig évszázadokon keresztül az egyetlen magyar–görög szószedet maradt.

Munkáját maga is fontosnak tartotta: „azt mondják ugyanis mind és erősítik, hogy egyetlen szótár kibocsátásával, amit a deákság egész Magyarországon szomjúhozik, többet csinálhatok, mind az egész hazának, mintha egyik helységében több évig tanítom az ifjúságot avagy az egyházközséget”. Magyar nyelvtana bevallottan azt szolgálta, hogy idegenek is megismerhessék egzotikusnak, tévesen a héberrel egy tőről fakadónak tekintett nyelvünket. A helyesírási szabályok mellett helyet adott az alaktannak, a mondattannak, a latin grammatika fogalmi keretei közé szorítva, példákat felvonultatva tárgyalta a konjugációk, deklinációk rendszerét, mutatványszövegei pedig a magyar históriát és tájat is közel kívánták hozni az olvasókhoz. 

Az interjú a Képmás magazin 2022. júniusi számában jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

Alkotók: Szász Cs. Emese, Rédai Attila

A filmben használt archív fotók forrása a Székelyhon.ro hírportál.

Hátrahagyták korábbi életüket

A záhonyi határtól 15 kilométerre fekszik Nagydobrony, Kárpátalja legnagyobb magyarok lakta falva. Itt élt 2021 májusáig Szilvási Diána kislányával, Klaudiával. Az akkor két és fél éves kislányon azonban egy nap furcsa tüneteket vett észre.

„Két kis görcs volt a nyakán” – meséli az édesanya. A duzzanat nőni kezdett, s ők rögtön orvoshoz fordultak. A munkácsi gyermekkórházba kerültek, ahol kiderült, a kislánynak daganata van, azonban Kárpátalján nem láttak esély arra, hogy meg tudják gyógyítani. Azt tanácsolták, hogy menjenek tovább Kijevbe. „Egyedül nem tudtam elindulni, másrészről nem is beszélek ukránul” – fogalmaz Diána. Az asszony ugyanis egyedülálló szülőként küzd a megpróbáltatásokkal, ő a gyermeke egyetlen támasza, mivel férjét 2020 nyarán szívinfarktus következtében elvesztette.

Úgy döntött, felad mindent, az egész addigi életüket, és Magyarországra költöznek.

Így kerültek a Kőszikla Alapítvány segítségével a Debreceni Klinika Gyermekhematológiai-onkológiai osztályára, ahol csakhamar megkapták a diagnózist: Klaudiának neuroblastomája, rosszindulatú daganata van.

A neuroblastoma (ejtsd: neuróblasztóma) az úgynevezett szimpatikus idegrendszer rosszindulatú daganata. Leggyakrabban a mellékvese velőállományában jelentkezik, de előfordulhat a gerinc mentén a nyaktól a medencéig, a mellkasban, a hasban és a kismedencében is. Évente Magyarországon körülbelül 20-30 új beteget ismernek fel. Leggyakrabban 2 éves kor alatt fordul elő.
(Forrás: gyermekdaganat.hu)

A kemoterápiás kezelés hatására a daganat kisebb lett, így meg tudták műteni a kislányt. Tavaly novemberben már azt hitték, túl vannak a nehezén, azonban pár hónappal később kiderült, a betegség velük maradt. Idén márciusban elkezdett fájni a kislány lába, majd kiderült, a neuroblastoma kiújult. Újra kórház, újabb, erősebb kemoterápia következett.

Kép

Klaudia édesanyjával – Fotó: Szilvási Diána

Debrecentől Tiszabecsig

Nádudvari Péter évek óta a Kosztyu Ádám Emlékére Alapítvány önkéntese, az alapítvány a daganatos beteg gyerekeket és családjukat karolja föl. A kétgyermekes édesapa főállásban gyógypedagógus, a debreceni Immanuel Otthon és Iskolában halmozottan fogyatékos gyerekekkel foglalkozik. Emellett tíz éve vesz részt jótékonysági sportakciókban, ezeken fut vagy triatlonozik.

„A sportot közös nevezőre hoztam azzal, ami az életcélom, a hivatásom” –magyarázza. Klaudiáék történetét olvasva úgy döntött, újra futócipőt húz, és segít, ahogy tud. Július végén futott egy 55 kilométeres ultramaratont, emellett 125 edzéskilométert is „áruba bocsátott”.

Majd e hónap elején sor került a legnagyobb kihívásra: a Református Nagytemplomtól indulva Tiszabecsig, az ukrán-magyar határig futott el.

Több mint egymillió forint gyűlt össze

„A vállalásom az volt, hogy a kislányt jelképesen hazaviszem magammal Kárpátaljára. Október 1-jén indultam a Debreceni Nagytemplomtól, ott állva a gyógyulásához kértem az égiek segítségét. Azt gondolom, a világ összes pénzét összefuthatom, ez semmilyen garanciát nem ad arra, hogy Klaudia felépül a betegségből. Az orvosok, akik az életéért küzdenek, Isten meghosszabbított kezei” – vallja.

Péter két nap alatt jutott el a határig, 122,3 kilométert tett meg. Első nap 73,3 kilométer után egészen Mátészalkáig jutott, második nap pedig 49 kilométer volt a táv.

„Utóbbi már nehezebben ment, mert bennem volt az első nap fáradtsága, izomláza. Egy ilyen hosszútávfutás olyan, mint maga az élet. Lehetnek bármilyen jó adottságaid, átmész fizikai és mentális mélypontokon. Kell valami gondolat, kedves emlék, kedvenc étel, zeneszám, ami kihúz onnan. Az utolsó szakaszon Czine Tomi, egy kedves barátom kísért autóval” – meséli.

De, aki igazán átsegítette a mélypontokon, az Klaudia volt.

„Végig rá gondoltam, mert az élet úgy hozta, hogy egyszerre küzdöttünk azon a hétvégén.

Ő egy 48 órás kőkemény kemoterápiás kezelésen vett részt, mialatt én futottam a magam távját. Ő az életéért harcol, én pedig csak futok és kampányolok érte.

Klaudia küzdelme jóval nehezebb, mint az enyém, hiszen az egészsége, az élete a tét.”

Kép

Czine Tamás és Nádudvari Péter – Fotó: Szabó Zsombor

A jótékonysági futással több mint egymillió forint gyűlt össze, de a gyűjtés folytatódik.

Ha támogatnák a kislány gyógyulását:
Számlatulajdonos: Kosztyu Ádám Emlékére Alapítvány
Bankszámlaszám: 11734138-20016973 (OTP Bank)
IBAN: HU17 1173 4138 2001 6973 0000 0000 SWIFT/BIC: OTPVHUHB
Közlemény: Sz.Klaudia0082

Csontvelőátültetésre várnak

Az adományokat a mindennapi megélhetésükre, például étkezésre, a kislánynak ruházatra, higiénés feltételekre fordítják. Mindenre, ami szükséges ahhoz, hogy Klaudia újból egészséges legyen. Diána nem tud munkát vállalni, mert 0-24 órában a négyéves gyermek mellett van. Jelenleg a kórházi kezelés is szünetel, ezért ideiglenesen egy ismerőshöz költöztek. Egy kedves család felajánlásának köszönhetően azonban hamarosan a hosszú távú lakhatásuk is megoldódhat.

„Klaudia most jókedvű. Nem kell elkülöníteni, kijárhat az utcára. Tegnap voltunk játszótéren, sétáltunk, kacsákat, halakat etettünk” – tudom meg a rövid telefonbeszélgetésünk alatt Diánától. Az édesanyát érthetően megviselik a történtek, bizonytalan a jövőt illetően. A háború miatt a kárpátaljai rokonok, ismerősök sem tudnak nekik anyagilag segíteni.

„A legnehezebb, hogy mindezt egyedül kell csinálnom, senkivel nem tudom megbeszélni. Van anyósom, testvérem, de az nem ugyanolyan, mintha velem lenne a férjem.”

A gyógyuláshoz vezető következő lépés a csontvelőátültetés lenne. Jelenleg két vizsgálati eredményre várnak, hogy kiderüljön, utazhatnak-e Miskolcra, ahol sor kerülhetne a transzplantációra.

Diánáék jóval a háború kitörése előtt hagyták el Kárpátalját, de hogy visszatérnek-e, egyelőre nem tudja. „Nem tudok hosszú távra tervezni, mert még a holnapot sem látom. Ha a gyerek érdekét nézem, jobb lenne itt maradni, de egyedül nehéz. Apukám fekvő beteg, őt anyukám nem hagyhatta ott, így Kárpátalján maradtak” – mondja.

Egy megindító találkozás

„Ez a történet nemcsak a kislányról, hanem az édesanyáról is szól, akire borzasztó nagy anyagi és lelki teher hárul. Fontos, hogy benne is tartsuk a lelket” – mondja Péter, aki a közelmúltban a Debreceni Klinika épülete előtt találkozhatott az anyával és a kis Klaudiával.

„Megindító és felkavaró találkozás volt. Klaudia nagyon tündéri kislány, játszottunk egy kicsit. Az egész nem tartott tovább tíz percnél, de számomra nagyon meghatározó élmény volt” – emlékszik vissza a gyógypedagógus. „Nagyon örülnék, ha néhány év múlva úgy beszélgethetnék velük, hogy a kislány már tünetmentes” – teszi hozzá.

Milyen gyerekkori emlékei vannak saját magáról? Humoros, filozofikus, közösségi vagy inkább elvonuló, szemlélődő típus volt?

Elég nagy a korkülönbség köztem és a négy testvérem között, én érkeztem utolsónak. Ezért néha magányosnak éreztem magam, szerettem a szekrény tetején, sőt a szekrényben egyedül ücsörögni, megirigyelhettem a macskától. A humor is mindig „tagja” volt a családunknak. Filozofikus annyiban lehettem, hogy fennmaradtak tőlem családi bölcsességek, például, hogy ha valamit nem találunk, az majd megkerül nagytakarításkor. Falun laktunk, csodás élet volt, nyáron mezítláb és fürdőnadrágban töltöttünk el három hónapot az erdő meg a patak között. A szüleim is lelkészek voltak, nekik az az időszak, az ötvenes-hatvanas évek nyilván kevésbé volt szép. Szerényen nőttünk fel, de a szerényben az r-t g-re is cserélhetném. Isten gondviselése viszont minden percben érződött.

Foglalkoztatta, hogy a vallást miért üldözte az akkori hatalom?

Becsületes kommunista csapat volt az iskolavezetőségünk, tényleg hittek az akkori rendszer jó oldalában. Amúgy is meg vagyok győződve róla, hogy nagyon sok emberben volt egy hihetetlen naiv jó szándék, és ma már meg tudom érteni, miért akartak egyenlősdit játszani. Az a baj, hogy amikor már erőszakoljuk az egyenlősdit, az nem fog működni. Az, hogy az egyházat szorongatták, főleg abból jött le, hogy iskoláskorunkban nyomás alá helyeztek. Kérdezték, hol voltam szombaton meg vasárnap, vagy igyekeztek istentisztelet idejére kötelező gyerekprogramot szervezni. Van egy vicces sztorim is. Éhesek voltunk tavasszal, és a nagytestvéreim megtudták, hogy a katonabéka combja áprilisban, párzás idején a legfinomabb. Volt egy lápos tó a közelünkben, a grófé lehetett, s mi összeszedtük onnan a békákat, elkészítettük otthon a combjukat. Az iskolába is eljutott a híre, mert tízóraira is vittünk.

Jött is a pártreakció: micsoda burzsoá magatartás, a pap fiai békacombot esznek!

Felső kép: „Diktatúra, demokrácia”; Alsó kép: „Ki a ketrecből!” – Karikatúra: Adorjáni László

Az mikor dőlt el, hogy lelkész lesz önből?

Volt egy régi falusi mosdótáltartónk. Az az állványszerűség, ami egy asztalra is hasonlít, de lyukas, és kis polcocskája van a szappannak. Én gyerekként kivettem belőle a mosdótálat, beleálltam, s mint egy szószékből prédikáltam a nagymamámnak. Ezzel persze csak a szüleimet utánoztam, a valódi döntésem a konfirmáció és az érettségi között erősödött meg. Isten úgy 16 évesen fogott fülön. Az, hogy ő létezik, számomra sosem volt kérdés, de a személyesebb Istenre találás nélkül az ember csak nagy általánosságban hisz. Én előtte olyannyira nem értettem a Jézus-jelenséget, hogy édesapám konfirmálás előtt megbuktatott a felkészítőn, kétszer kellett járnom. Viszont Isten meghallhatta az imádságát, mert utána jött a gyors megtérésem. Föld alatti egyház is működött Erdélyben, mert az állam minden mást ellenőrzés alatt tartott, oda hívtak el a ma már lelkész, akkor még csak gyerekkori barátaim, akikkel indián törzsbe is jártunk. Egy Magyarországról jött missziós fiatalemberben láttam meg az élő példát, tőle tudtam meg, mit jelent a kegyelem. Érdekes, az Úr hogyan pöccintgeti az embert, mert engem közben egy olyan irodalom arcélű iskolába terelt, amely intenzív felkészítést adott román és magyar nyelvből, akkor pont ez kellett a teológiai felvételi vizsgához. A barátaimmal, akinek csak lehet, át akartuk adni a jó hírt, a csapatból többen együtt indultunk neki a hivatásnak.

Gondolom, onnantól, hogy rátalált az útjára, már minden döntése mögött ott állt Isten.

Mindig is úgy próbáltam az életem nagyobb döntéseit meghozni, hogy kapjak valamilyen felsőbb rásegítést vagy bizonyosságot, hogy tényleg abba az irányba kell mennem. És ez jobban is működik, mintha csak a saját fejem után menve kísérleteznék.

Alap lett számomra ez az állandó odasandítás, rákérdezés, hogy na, akkor így jó lesz, ugye?

A házasságomra nézve is jött egy ilyen súgás tizenévesen a későbbi feleségem kapcsán, akinek már akkor szerettem volna udvarolni. Emlékszem, az imádságomra a freskókon bejött elém a válasz: ennek még nincs itt az ideje. 25 évesen viszont, amint a teológiát elvégeztem, összeházasodtunk. Azóta velem együtt ő is mindig egyházi közegben dolgozott, minden szolgálati területemen segített, bátorított, kiegészített. A hat gyermekünk közül már a kisebbek is felnőttek, zenei, humán, színházi, illetve informatikai területeken dolgoznak.

Mikor ébredt rá, hogy a Jóistennek humorérzéke is van?

Elég későn. Mindig szerettem firkálni, s amikor tudatosabban kezdtem rajzolni, sok egyházi, bibliai téma ötlött fel bennem. Akkor vettem észre, hogy a Szentírás tele van groteszk képekkel, mondhatni zsidó humorral. Hiszen minden népnek megvan a saját humora. Ez engem nagyon foglalkoztatott, kóstolgattam a témát, s rájöttem, hogy a Bibliában hihetetlenül vicces dolgok is vannak. Gondoljunk csak Bálám szamarára, vagy a gerenda meg a szálka példájára! Vagy Jónás könyvében a tök példázatára a darázzsal. Vagy a „vak vezet világtalant” történetre, amit szinte látunk magunk előtt, ahogy mindketten „bénáznak”.

Sőt, ott van Jeremiás próféta is, aki egy járommal a nyakán járt-kelt, ezt ma flashmobnak neveznénk.

Ezek a képi üzenetek olyan erősek, hogy szinte karikírozzák az emberi lét minőségeit, persze jóindulattal, a szó nemes értelmében vett humorral. Ma már azzal a gondolattal is kacérkodom, hogy készítsek belőlük egy képes Bibliát, bizonyos jeleneteket már meg is rajzoltam hozzá. Arra is rájöttem, hogy ha Istennek nem volna humora, nem viselne el minket. Emlékszem, amikor a börtönből visszatérő lelkészkollégáktól megkérdezték, hogyan bírták ki, ők azt válaszolták, két h betűvel: hittel és humorral.

Ön igehirdetéskor is ilyen laza szemléletű, jó kedélyű, önironikus?

Az biztos, hogy eltértem a gyomorgörcsös papi magatartástól, egyházi mintától. A bűn persze komoly dolog, de az is igaz, hogy Isten alapvetően jókedvű, és ugye a humort is tőle kaptuk, hát, pont neki ne lenne? Nagy hiba az evangéliumot savanyú képpel prédikálni, noha volt, hogy én is beleestem ebbe a hibába, mert gyerekként a templomban ülve sokan ezt a mintát láttuk. Pedig ahogyan Istenről és az emberről szóltunk olyankor, azt leginkább a mi rossz lelkiismeretünk felől fogalmaztuk meg. Jó példa erre a tékozló fiú története, aki, amikor hazafelé tart, előre felkészül, mi fog elhangzani az apjával való találkozáskor, hogy ő rossz gyerek, nem méltó, és a többi. Aztán egy rossz szót nem kap, nincs hibáztatás, csak egy nagy ölelés. Úgyhogy én igehirdetéskor is magamat adom, nem is tudnék más lenni, de azért igazodom ahhoz a közeghez, aki hallgat, mert nem lehet minden kerítést átugrani.

 Milyen visszajelzéseket kap a munkáira? Gondolok itt a szószékire és a karikatúráira is.

Emlékszem, amikor a kilencvenes években én voltam felelős az ifjúsági munkáért a gyülekezetben, sok kritika ért, amiért poénkodva tartottam az alkalmakat. Nevettünk is nagyokat. Nem az volt a levegőben, hogy ha nem térsz meg, kapsz egy nagy nyaklevest az Úristentől.

Az enyém nem az az evangélium, hogy térjetek meg, mert közel a pokol, hanem az, hogy térjetek meg, mert közel az Isten országa.

Épp tegnap hallottam vissza egy ma már 50 éves férfitól, hogy ő pont azt szerette az ifjúsági bibliaóráimban, hogy hiányzott belőlük a lelki nyomás. A fiatalok nyitottsága tehát sosem volt kérdés, de a lelkész kollégákról is csak jót tudok mondani. A reformáció 500. évfordulóján is azért jelenhetett meg 95 karikatúrám egy kiadványban, mert az egyikük javasolta, hogy adjuk ki őket, és indítsunk vándorkiállítást.

Ön a rendszerváltás után más fontos ügyek mellé is odaállt. Megalapította Kolozsváron az azóta is működő keresztyén Agnus Rádiót, illetve a Bethánia Alapítvány – Gyógyterápiás Napközi Otthont fogyatékossággal élő gyermekeknek. Az ön reményeit beteljesítette a rendszerváltás?

A rendszerváltás a gyülekezetben hozta a legszebb élményeket, mert egyfajta robbanást okozott az ifjúsági munkában. A fiatalok éhesek voltak a közösségre és az evangéliumra, és ez az ébredés nemcsak a mi gyülekezetünket jellemezte a kolozsvári Kétágú templomban, hanem sok más közösséget Erdély-szerte. Igyekeztünk az embereket az igazi evangéliummal megkínálni, és ők örömmel fogadták. Odaadó életű híveket ismertünk meg, akik most már felnőttek, a gyerekeik is ide járnak templomba, bátran építhetünk rájuk. Örülök, hogy a rádiót is útnak indíthattam egy újfajta fórumként és nyelvezettel, és hogy a kilencvenes évek elején sokan jutottak hitre általunk. Sok sérült család gyermeke vagy sérült gyermek is a szüleinek nevezett minket, ami hajmeresztő volt. Az alapítvány és a gyermekotthon hovatartozásra való tekintet nélkül segíti azt, aki rászorul.

Kép

Adorjáni László Bethlen Gábor szobrával – Kép: Adorjáni László

Ha már hovatartozás: hogy érzi, önnek mit tett hozzá a személyiségéhez az, hogy magyarként egy másik országban kellett és kell papként érvényesülnie, értéket teremtenie?

Nem volt mindig könnyű, mert néha kinyílt a bicska az ember zsebében, ami nem keresztényi dolog. Ezt kellett összeilleszteni az alázattal, a mások tiszteletével. Pedig hányszor hallottuk, hogy amilyen kenyeret eszünk, olyan nyelven beszéljünk! Szorongattak, lebecsültek, közben az egyház értékeit is igyekeztek tönkretenni. Földeket vettek el, a szülőfalumban román falut telepítettek azokra, vagy az egyházi épületek, műemlékek helyébe tömbházakat. Átéltem Kolozsváron is, milyen, amikor szándékosan megkeverik a népesség összetételét.

Ugyanakkor Jézusnak van igaza: szeresd az ellenséged is, nem kell a földön mindent elérni vagy visszaszerezni.

Azt is tőle tanultam, hogy tiszteld a másságot. Isten azért teremtett ennek vagy annak, mert így tart értékesnek és fontosnak. Persze nagy kihívás őrizni az önazonosságot, és ezért az egyház itt, Erdélyben különösen sokat tud tenni, hiszen már a kommunista időkben is az utolsó bástyája volt a kultúrának meg az anyanyelvnek. Az üzenetünk pozitív: értékesnek tartom a magamét, és értékellek téged is, aki más vagy. Ezt a kölcsönös megbecsülést szeretnénk megélni.

Az 1940-es évekre már az egész körmöt lefestették, míg előtte divat volt a körömágyon a hegyeket és a félholdat csupaszon hagyni. A vadító vörös körömlakkot Rita Hayworth színésznő hozta divatba a filmvásznon, évtizedekkel később pedig Uma Thurman viselt a Ponyvaregény című filmben vámpírszínű körmöket, amivel újabb trendet indított el. A divatőrület ma már nem ismer határokat, egyes körömlakkokban már élelmiszerkivonat is van, kapható például kelkáposztával készült körömlakk, amely a gyártó állítása szerint kisimítja és ragyogóbbá teszi a körmöket, vagy fokhagymát tartalmazó a körmök erősítésére és keményítésére, míg az uborkás lakk megakadályozza a töredezést.

Körömlakk Krisztus előtt

A körömlakk különös története, bármilyen meglepő, évezredekkel ezelőtt kezdődött. Kr. e. 3000-ből, Kínából maradtak fent írott források és maradványok, amelyek szerint a körömlakkot legkorábbi formájában az uralkodók és a felsőbbrendűek viselték gazdagságuk és hatalmuk jelképeként. Kr. e. 600 körül, a Zhou-dinasztia idején a királyi ház az arany és az ezüst színeket részesítette előnyben, majd a fémes színeket felváltotta a vörös és a fekete iránti rajongás. A Ming-dinasztia korszakában a körömlakkot gyakran méhviaszt , tojásfehérjét, zselatint és gumiarábikumot tartalmazó keverékből készítették, amelyet néhány órán keresztül a körmökön hagytak, hogy elszínezze azokat.

A foltos körmök a gazdagok és hatalmasok jelképei voltak, bárki más viselte, bűncselekményt követett el vele, ami büntetést vont maga után, sőt egyes dinasztiák idején a királyi színű viselet halállal is büntethető volt.

Úgy tűnik azonban, hogy nem csak Kínában ismerték a körömlakk elődjét, ugyanis források szerint Babilóniában a harcosok Kr. e. 3200-ban már órákat töltöttek azzal, hogy hajukat göndörítsék és lakkozzák, körmeiket pedig manikűrözték és színezték, mielőtt csatába indultak volna. A körmük színe itt is az osztályukat jelezhette, például a fekete körmök magasabb társadalmi osztályba tartozót szimbolizáltak, míg mondjuk a zöld körmök kevésbé. Az egyiptomiak hennával festették körmeiket. Kleopátra is növényi kivonatokat használt körmeire, hogy azok mély vérvörös színűek legyenek, de mumifikálódott fáraóknál is találtak az archeológusok hennafoltos körmöket. Egyiptomban az alsóbb osztályok halvány színeket viseltek, míg a felsőbb rétegek vörösesbarnára festették körmeiket a már említett hennával. Ez Indiában és Afrikában is népszerű volt a nők körében, akik az ujjbegyeiket is befestették hennával.

Kép

körömlakkot viselő nő egy kínai festményen

Így jutottunk el a folyékony körömlakkig

A körömlakk csak a 18. század végén érkezett meg Indiából, illetve a Közel-Keletről szóló kereskedelmi megállapodásokkal Európába. Frederick Sylvester North Douglas angol politikus 1810–ben Görögországban utazva vette észre és jegyezte fel, hogy a görög nők „piszkos rózsaszínre” festették a körmeiket, amit ő ősi szokásnak vélt. A kezdetleges körömlakkot olyan összetevők felhasználásával hozták létre, mint a levendulaolaj, a kármin, az ón-oxid és a bergamottolaj. Gyakoribb volt, hogy a körmökre színezett púdereket és krémeket meg olajokat dörzsöltek, majd a végén a körmöt fényesre csiszolták, lágy rózsaszín vagy akár tűzpiros árnyalattal. A kor stílusikonja Faucigny-Lucinge hercegnő például karmazsin színű körmökkel pompázott. Az egyik ilyen típusú polírozó termék, amelyet ez idő tájt árultak, Graf”s Hyglo körömlakkpasztája volt.

A körömlakk ekkor még mindig nem volt folyékony, csak később az Egyesült Államokban fejlesztették ki a ma ismert körömlakkállagot.

Az első európai körömszalon a 19. század végén nyílt Párizsban, az első amerikai szalont pedig 1878-ban nyitotta meg Manhattanben Mary Cobb, „Mrs. Pray's Manicure” néven. 1,25 dolláros „buff and shine” manikűrjei nagyon sikeressé tették, nem tudhatta, hogy ez lesz a történelem egyik legnépszerűbb és legkeresettebb szépségápolási szolgáltatása. Mary Franciaországban tanulta meg az alapokat, majd az amerikai szalon megnyitásával egyidőben kifejlesztette termékcsaládját, és elkészítette az első otthoni manikűr-útmutatót. De Mary Cobb kísérletező alkat volt, és nem állt meg a manikűrnél. Jelentősen hozzájárult az ipar fejlődéséhez a csiszolódeszka feltalálásával.

Mary Cobb körömlakkszalonja egy korabeli metszeten

1911-ben a Cutex egy különleges kivonattal jelent meg a szépségpiacon, amely a körömágy körüli kutikulák (élettelen szövetrész a körömlemezen) lágyítására szolgált, majd a húszas években a Cutex megalkotta azt, amit ma folyékony körömlakként ismerünk. 1934-ben egy üveg Cutex körömlakk 35 centbe került, és csak három vörös árnyalatban volt elérhető.

Autófény és műköröm

A körömlakk története ezen a ponton újabb fordulatot vett. Még az első világháború alatt az Egyesült Államok lefoglalta a német vegyi szabadalmakat, ami a nitro-cellulóz amerikai piacra való bevezetését eredményezte. Az összetevőt az 1920-as években beépítették az autófestékekbe.

A francia sminkes Michelle Menard-t, aki akkoriban a Charles Revson cégnél dolgozott, annyira megihlette az autófény, hogy piacra dobta az első olyan körömlakkot, amely lényegében az autófesték mellékterméke volt.

Tökéletesítette formuláját, amely népszerűvé vált a flapperek körében. (A flapperek azok a fiatal nyugati nők voltak, akik rövid, térdig érő szoknyát hordtak, nyilvános helyen dohányoztak, jazzt hallgattak, alkoholt ittak, és autót vezettek.) Revson 1932-ben Revlon néven elindította kozmetikai házát, és éveken át árulta „körömzománcát” különféle színekben drogériákban és áruházakban, majd rúzzsal, később teljes sminkcsaláddal bővítette a palettát. Bár a cég nagyon hamar a kozmetikai ipar vezetőjévé vált, komoly gondjai akadtak a körömlakkjaiban lévő erős vegyszerek miatt, amelyek tönkretették ügyfelei körmeit.

Körömlakkszalon a viktoriánus korban – archív fotó

A körömtechnológiák az 1950-es években tovább fejlődtek az akril körmök (épített vagy műköröm) megjelenésével. Az akril körmöket egy fogorvos fejlesztette ki teljesen véletlenül. Történt ugyanis, hogy 1957-ben Dr. Frederick Slack Jr. egy fogászati ​​laboratóriumban dolgozott, amikor véletlenül levágta a hüvelykujjkörmét. Alumíniumfólia és fogászati ​​akril felhasználásával platformot hozott létre a köröm rögzítésére, és legnagyobb meglepetésére egy tökéletesen élethű körmöt alkotott. Testvérével hamarosan szabadalmaztatta az első műkörömformát, cégük pedig azóta is számos innovációval gazdagította a körömipart. A Slack család többek között továbbfejlesztette az első nem sárguló, térhálós készítményt, amelyet ma minden hagyományos akrilrendszerben használnak. A körömipar úttörőiként folytatták hagyományaikat az első üvegszál erősítésű polimerek, fényaktivált folyékony és por akril, UV-re keményedő zselék, valamint levegő- és hőaktivált lakktömítők bevezetésével.

Egészségügyi kockázatok, rekordok

A következő fontos név Jeff Pinké, aki amerikai sminkes és az Orly alapítója volt, ő 1975-ben megalkotta a sokoldalú francia manikűrt.

A legnépszerűbb manikűrstílus Párizsban debütált a kifutókon, és azonnal divattá vált. A hagyományos francia manikűrök a természetes körmökhöz hasonlítanak: rózsaszínű alapkörmök fehér hegyekkel. A modern francia manikűrrel olyan trendek jöttek létre, amelyekben a körömvégek fehér helyett más színű festést kapnak, matricákkal és sablonokkal készíthetők.

Kép

Rita Hayworth és Faucigny-Lucinge hercegné, a modern körömlakkozás úttörői – archív fotók

Essie Weingarten a '80-as évek elején fejlesztette ki körömlakk-kollekcióját, 1983-ban pedig, amikor a néhai Joan Rivers amerikai tévés műsorvezető, producer megemlítette műsorában a választott körömszínét, Essie „Jelly Apple” nevű alkotását, az Essie márka pillanatok alatt ismertté vált. Jelenleg 311 színű körömlakkot forgalmaz, nem számítva a körömmatricákat és a speciális alap- és fedőlakkokat.

A körömlakk minden korábbinál népszerűbb, de a lakkra vonatkozó egészségügyi kockázatok mindig terítéken vannak. Az Egyesült Államok Egészségügyi és Humánszolgáltatási Minisztériuma szerint „Az állatkísérletekben használt vegyi anyagok mennyisége valószínűleg a százszorosa annak, aminek ki lenne téve az, aki hetente körömlakkot használna.” Súlyosabb egészségügyi kockázattal szembesülnek a professzionális körömtechnikusok, akik a körömasztalnak nevezett munkaállomáson végeznek manikűrt, amelyen a kliens kezei fekszenek – közvetlenül a technikus légzési zónája alatt. Sok körömtechnikus visel maszkot, hogy eltakarja száját és orrát a körömtermékekből származó durva por vagy vegyi anyagok belélegzése elől. Kutatók figyelmeztetnek arra, hogy a körömszalonokban belélegzett és felszívódó szerves oldószerek, például a glikol-éterek és a szén-diszulfid káros hatással lehetnek a reproduktív egészségre.

Ma a körömipar több milliárd dolláros iparág, és folyamatosan növekszik, amit a közösségi média is elősegít. Sok műkörmös megtalálható a közösségi oldalakon, ahol videókkal mutatják be a technikákat, színeket. Jelenleg 13 féle körömlakkbevonat létezik: csillogó, mikro-csillámló, mikro-glitter, fagyos, fényes, krémes, prizmás mikro-glitter, irizáló, opálos, matt, duokróm és áttetsző.

A legdrágább körömlakk ára ebben a pillanatban 250 ezer dollár, a Black Diamond King szín 267 karát értékű fekete gyémántból készül.

Felhasznált források:

• https://www.byrdie.com/history-of-nail-polish
• https://en.wikipedia.org/wiki/Nail_polish
• https://www.goodhousekeeping.com/beauty/nails/tips/a24202/nail-polish-facts/
• https://sienna.co/blogs/news/the-history-of-nail-polish-you-never-knew-about
• https://www.nailsmag.com/encyclopedia/nsi-nail-systems-international

– Hogyan találkoztatok? 
István: Ugyanahhoz az énektanárnőhöz jártunk, bár én egy kicsit korábban – pont váltottuk egymást. Aztán jött 2009 nyarán a szombathelyi Bartók Fesztivál, ahol a Kékszakállú volt terítéken. Ági a kurzus résztvevője volt, engem meghívtak, mert nem volt elég Kékszakállú, így nagyjából egy hét után becsatlakoztam kisegíteni a társaságot. Felküldtek kettőnket a színpadra, hogy valamelyik részt vezessük együtt elő. 
Ágnes: Mentünk fel a színpadra, amikor István odafordult hozzám – miután már vagy tízszer be lettünk mutatva egymásnak, igaz, sok év távlatában –, hogy „ne haragudj, te ki vagy?”. Azóta egy életre megtanulta, hogy ki vagyok. Még egy hétig tartott ez a kurzus, aztán a zárókoncert után elment a társaság egy buliba, ahol hajnalban István odajött hozzám: hallotta, bejutottam a Domingo-versenyre (ami egy héttel később Pécsen volt), és találkoznék-e ott vele, mivel ő pécsi.

A helyszínre mindketten előbb érkeztünk, így mind a ketten először egy közeli könyvesboltba mentünk be, ahol össze is találkoztunk… Attól a naptól kezdve együtt vagyunk. 

– Ágnes énekesi hivatása előtt teológus lett, István orvos. Ez a művészeten túli perspektíva hogyan ad hozzá az életetekhez? 
István: Nekem előbb volt az orvosi hivatásom, tanítottam is az egyetemen, de az éneklést is nagyon komolyan gondoltam. Az egy hosszú, sok éven át tartó folyamat volt, hogy merre induljak, van-e annyi az éneklésben, hogy érdemes legyen egy életet rászánni. Elmentem jó néhány nemzetközi versenyre, ahol nyertem is díjakat. Az egyik verseny után kaptam Olaszországba, Torinóba egy meghívást. Akkor azt mondtam, ha nem próbálom meg, biztos, hogy később szemrehányást tennék magamnak. 
Ágnes: István szülei állatorvosok, nekem apukám orvos, a testvéreink orvosok, így ez is közös pont nálunk. Szükségünk is van arra, hogy ne csak „egyutas” legyen a partnerünk. István a pandémia alatt orvosként dolgozott, az alapellátásban ügyeletet vállalt. 
Én pont a megismerkedésünk után, szeptemberben kerültem a maglódi gyülekezetbe mint „bekebelezett lelkész”, vagyis olyan valaki, aki nem vezeti a gyülekezetet, de szolgálatokat végez ott. Ha valami stabil az életemben, az a hitem. Az a bizonyosság tart meg minden helyzetben, a mélypontjaimnál is, hogy az Isten a lehető legjobbat akarja nekem. Amikor megkérdezik, hogy mivel foglalkozom, azt mondom, hogy református lelkész és operaénekes vagyok (ebben a sorrendben). Előbb lettem református lelkész, és ez az alapidentitásom nem változik meg éjjel vagy egy beszélgetés közben, vagy a színpadon állva sem – akkor sem, ha egy feslett lány szerepét játszom. Amikor például készülök egy igehirdetésre vagy írok a Bibliaolvasó Kalauzba, illetve kutatási anyaggal foglalkozom, fontos, hogy István hozzá tudjon szólni. 
István: Rengeteg új információt és új látásmódot hoz az életembe az ő lelkészsége.

Ági minden értelemben gyűjtögető: gondolatokat is begyűjt, felhalmoz, amiről én mindig értesülök, mert megosztja velem. Jó néhány gondolata engem is megragad, elmélyülök bennük, néha még jobban is, mint ő. 

Ágnes: Nemrég doktoráltam teológiából, előtte, 2017-ben én írtam az Énekek éneke-magyarázatot a Reformáció ötszázadik évfordulójára tervezett, de még egyelőre ki nem adott új Jubileumi Kommentárba. Hajlamos vagyok úgy dolgozni – főleg amíg nem voltam anya –, hogy nekiülök a munkámnak, bekészítem a kávét, és hajnali 5-kor sem hagyom abba, ha rajtam múlik. István viszont ezt nem tűri, mert ezzel ártok magamnak, és este bejön szólni, hogy „idő van”. Elolvassa a napi penzumomat, aztán leállít; de említhetném a prédikációimat is, amikor igehirdetésre készülök: nagy segítség, hogy egy másik hívő ember látja ezeket a szövegeket, és javaslatot tud adni, mit gondoljak át újra, mielőtt egy szélesebb „közönséghez” eljutna. 

– Közös döntés volt, hogy beszéljetek Ágnes betegségéről? 
István: Ági rendkívül szuverén és extrovertált ember, aki nagyon sok mindent mutat meg magából – néha ezt szóvá is szoktam tenni –, de annak kifejezetten örülök, hogy beszél az endometriózisról, mert ez most egy nagyon súlyos probléma, sok nőt érint. Ági története sokaknak erőt adhat. 
Ágnes: Miközben a legnagyobb mélységeket jártuk meg, fontosnak tartottam a kiállást. Legelőször a régi iskolámban, a Kecskeméti Református Kollégium Gimnáziumában tartottam előadást egy egészségnapon. Sok lányban felmerült, hogy érintett lehet, elmentek orvoshoz, és a mai napig felhívnak ebből a gimiből útmutatásért. Minél hamarabb derül ki ez a betegség, annál könnyebben kezelhető, annál kevesebb fájdalmat kell átélni, annál kisebb műtétre van szükség.

Az én kamaszkorom, fiatal felnőtt korom gyakorlatilag ráment erre a betegségre, 40 éves korom óta érzem jól magam. Azt is el kellett fogadnom, hogy úgy tűnt, nem lehet gyermekem. 

– Milyen változásokat hozott ez a betegség egyénként és párként? Milyen volt ezt az utat nőként megélni és férfiként végigkísérni? 
István: Miután először találkoztunk Pécsen, másnap lett először nagyon rosszul Ági. Ez a betegség végigkísérte a kapcsolatunkat, most, az utolsó pár évben van ebben egy nyugvópont. Mindenki, aki endometriózisos hölggyel él, tudja, hogy ez embert próbáló a férfi részéről is, mert nagyon sok fájdalommal jár. Ezt látni úgy, hogy nem tudunk segíteni, megterhelő. 
Ágnes: Az endometriózisból nem lehet meggyógyulni, nyugvópontok vannak. A kisfiam kétéves, de még mindig szoptatom, ez is egy védelem általában. A tíz évvel ezelőtti, kilenc és fél órás nagyműtétem előtt azt mondták, ha túlélem, sztómazsákom lesz, szóval tényleg a legvégsőkig viszi el az embert… Az erősödött meg bennem, hogy mindenért hálásnak „kell” lenni, és mindent az életben átkeretezni. Például a kisfiam még mindig nagyon sokszor ébred fel éjszaka, van, hogy hatszor, nyolcszor, tízszer is, de mindig arra gondolok, hogy milyen csodálatos, hogy van kiért felkelnem, és nem arra, hogy éppen mennyire fáradt vagyok. 
István: Számomra nagyon fontos lett a tolerancia, az elfogadás, az élet törékenységének felismerése, és ebből fakadóan az is, mennyire lényeges megélni és megbecsülni azokat a pillanatokat, amelyek örömteliek. Nem örülünk annak eléggé, hogy egészségesek vagyunk! 
Ágnes: Még egy fontos dolgot hozott a betegség a nőiességem terén: egy belső, szülői hang hatására azokat az alkotótevékenységeket, amelyeket nagyon szerettem végezni, nem csináltam, mondván, „ez időt vesz el, neked feladatod van, arra koncentrálj”. Aztán volt egy terapeuta, aki azt mondta, az a nő, aki szeret alkotni, de nem teszi, megbetegíti a méhét. Ezután megengedtem magamnak, hogy alkossak: rajzoljak, hímezzek, hagyjak magamnak erre is időt – a mai napig mindent megteszek, hogy beleférjen ez is a napjaimba. Korábban sokkal inkább férfienergiákkal éltem, lelkészként is – ez is alapvetően egy férfias szerep –, de a tudományos élet is ilyen, ami felé elmentem, ahogyan az énekes lét is: színpadon lenni, kitenni magad, karriert építeni. Az alkotással megengedtem a lágyságot, az elfogadást, a befogadást. A pszichoterápiát egyébként mindenkinek kötelezővé tennem, mert az önismeret fél gyógyulás, és mindenkinek van miből gyógyulnia, akkor is, ha vannak fizikai tünetei, és akkor is, ha nincsenek. 

– Mit értékeltek a legjobban egymásban? Miben hasonlí­totok, és hogyan élitek meg a különbözőségeiket? 
Ágnes: Amikor Antossal várandós voltam, annak az első fele maga volt a paradicsom, a második fele viszont a pokol. Emlékszem rá, hogy fájdalmas volt, de ma már nem tudom felidézni a testi érzetét, viszont az az öröm, eksztázis, amikor először érintettem meg a kisfiamat, felidézhető a testemben is. 
István: Ági alapvetően is egy örülni tudó ember. Én kicsit szemlélődőbb, introvertáltabb vagyok, de örülni én is szeretek. Ágitól erről sokat tanultam. A mi egyik kulcs­szavunk a fejlődés, és ez az élet sok területére értendő. A szakmai-művészi életünket tekintve a legjobb és legszigorúbb kritikusom Ági. Ha eljön valamit megnézni, és azt mondja, hogy az rendben van, akkor megnyugszom, ha azt mondja, hogy javítsak valamit, akkor megsértődöm esetleg, de kijavítom. Szellemi szinten is sok inspirációt, segítséget, „löködést” kapunk egymástól, de a testi egészség területéről is elmondható ez. Kell foglalkozni a fizikummal, mert ha ez nincs meg, az ember nem tudja elvégezni a dolgát, amire hivatott. Ezt Áginak nagyon kemény volt megtanulnia. 
Ágnes: Igen, mert alapvetően van egy jó („külső”) genetikám, ami nem kényszerített rá, hogy mozogjak, a „belső” genetikám viszont nagyon igényli a mozgást.

István azt mondta, „ha nem mozogsz, ne csodálkozz, hogy beteg vagy”, ő ebben nagyon szigorú volt velem, a gyógyulásom érdekében. 

István: Én egy igavonó ló vagyok, amelyik megy, és felszántja a földet; bármibe is kezdek, végigcsinálom. Ági pedig olyan, mint egy szamuráj harcos: amikor eljön az idő, két perc alatt minden erejét mozgósítja. 
Ágnes: Mondok egy példát. Tavaly március 15-én kiderült, hogy a doktorimhoz kell egy német nyelvvizsga, 16-án már elmentem egy tanárhoz, és augusztusban levizsgáztam, gyerek mellett. 

– Mi adott erőt nektek a várandósságnak ennek a második, nagyon nehéz részében, amikor a fájdalmak minden addiginál erősebbé váltak a kisbaba növekedésével? 
Ágnes: Az, hogy a kisfiunk van és lesz, mindent felülírt. Úgy fogtak bent a kórházban, hogy Istvántól el sem tudtam köszönni. Ez nagycsütörtökön volt, húsvétkor megindult a szülés, de ezt még vissza tudták tartani, két hét múlva született meg Antos. Sajnos életmentő császármetszésre volt szükség. Kisfiunk neve, az Antos az Antal régi magyar változata, azt jelenti, hogy fejedelemherceg, a második neve, a Sámuel pedig bibliai utalás: Anna, az édesanyja meddő volt, és imádkozott Istenhez, hogy gyermeke lehessen, az Úr pedig vele volt, és megkapta Sámuelt. A név jelentése: az Úr meghallgatott. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.

Alkotók: Gallay Nagy Emese, Bartók Csaba, Bodnár Ottó, Szilvássy Péter

Az, hogy Nyíregyházán sikerült megfékezni az önbíráskodókat, főként Szilágyi Lászlónak köszönhető. A jó eszű fiú 1924-ben született földműves családban. Szülei beíratták a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumba, a háború miatt azonban nem tudta befejezni tanulmányait. 1944 novemberében leventeként a szovjet csapatok elől kerékpárral Nyugat felé menekült, ám a nyilasok elfogták, és Komáromba szállították, ahol besorozták katonának. Miután kiszabadult a szovjet fogságból, az ’50-es évek elején a Magyar Beruházási Bank tisztviselője lett. Megnősült, két gyermeke született.

Származása miatt alig kapott munkát

Az 1950-es év azonban mást is tartogatott, ugyanis a házaspár mindkét tagjának édesapját kuláknak nyilvánították, ezért Lászlót elbocsátották a banktól, és feleségének is távoznia kellett a munkahelyéről. Szilágyi 1951 végén a Tiszamenti Vízműépítő Vállalathoz került, de innen is mennie kellett. A megyei villanyszerelő vállalatnál tudott elhelyezkedni, ahol kezdetben segédmunkásként, később pedig tervelőadóként dolgozott. Itt érte a forradalom.

1956. október 26-án reggel bement dolgozni, ám még a délelőtt folyamán csatlakozott a városban zajló tüntetéshez, amelynek egy Miskolcról teherautókon érkezett, bányászokból és munkásokból álló csoport adott határozott irányt.

Szilágyi hamarosan az események sűrűjében találta magát.

Tagja lett annak a küldöttségnek, amely a kora délutáni órákban a nyomdába bejutva elérte, hogy a miskolciaktól kis változtatásokkal átvett követeléseket tízezer példányban kinyomtassák, majd a szabolcsiak támogatását és követeléseit is tartalmazó táviratot küldött Nagy Imrének. Nem sokkal később a tanácsházán megalakult az ideiglenes munkástanács intézőbizottsága, amelynek elnökévé Szilágyit választották.

Elejét akarta venni az önbíráskodásnak

Forradalmi vezetőként igyekezett jó viszonyt kialakítani a helyi állami és pártszervekkel, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy érdemi együttműködésre nincs lehetőség. A megyei pártbizottság első titkára ugyanis egy – lehallgatott – telefonbeszélgetés során azt a minden alapot nélkülöző tájékoztatást adta a pártközpontnak, hogy „Nyíregyházán egy részeg banda vette át a hatalmat, és felkoncolják a népet”. Így október 28-án átvették a megye irányítását. Másnap megalakult a végleges nyíregyházi városi munkástanács, valamint a megyei forradalmi nemzeti bizottság, utóbbi vezetőjévé Szilágyit választották meg.

Kép

Szilagyi László a nyíregyházi tanácsháza erkélyén – Forrás: HM HIM HL Debreceni Katonai Bíróság B.I.261-1957

Szilágyi László a megye első számú vezetőjeként megszervezte a közellátást, és gondoskodott a bérek kifizetéséről. Nemzetőrséget állított fel, hogy elejét vegye az önbíráskodásnak. Az indulatok féken tartásának szándéka vezette, amikor november elején elrendelte a korábbi megyei tanácselnök és a párttitkár őrizetbe vételét. Hasonló megfontolásokat tartott szem előtt akkor is, amikor a nemzeti bizottság november 3-i ülésén a Nyíregyházát körülzáró szovjet csapatok parancsnokának világos üzenetéből (nem fognak tüzet nyitni, de ha valaki megtámadja őket, a válaszcsapás nem marad el) kiindulva javasolta: hozzanak „egy határozatot, hogy a rádió és a hangoshíradó […] tízpercenként ismertesse, hogy mit tárgyaltunk a szovjet parancsnoksággal […] a lakosság a saját érdekében ne csináljon, ne kezdeményezzen semmi provokációt”.

A szovjetekkel írásban közölték, hogy elítélik azokat a személyeket, akik a megállapodás ellenére támadást intéznek ellenük.

Köszönet helyett kötelet kapott

November 4-én a szovjet csapatokkal együtt több egykori funkcionárius is visszatért a hatalomba. Az aznap megalakult új közhatalmi testületnek, a munkás-paraszt forradalmi bizottságnak a korábbi vezetők is a tagjai lettek. Az egykori megyei tanácselnök másnap a következő szavakkal méltatta tevékenységét: „Szilágyi elvtársra én nem haragszom, neki csak köszönettel tartozik a város, és én vele együtt fogok dolgozni.” Mindennek ellenére Szilágyit a szovjetek még aznap éjjel letartóztatták, és Ungvárra hurcolták, de néhány héttel később szabadon bocsátották.

A magyar hatóságok már kevésbé bizonyultak megengedőnek: 1957. február 21-én őrizetbe vették, majd katonai eljárás keretében vonták felelősségre. A per során a vizsgálótisztek fizikai erőszakot alkalmaztak vele szemben, Szilágyi ezért már a bírósági tárgyalás első napján kérte, hogy addigi vallomásait tekintsék semmisnek. 1957. december 13-án az utolsó szó jogán elmondott beszédében hiába kérte, hogy a büntetését úgy szabják ki, hogy visszatérhessen a családjához: bűnösnek találták, és halálra ítélték a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése, valamint kétrendbeli személyes szabadság megsértésének bűntettében. A legsúlyosabb büntetés kiszabására annak ellenére került sor, hogy Nyíregyházán a forradalom alatt nemhogy haláleset, de még komolyabb atrocitás sem történt. Ez komoly fejtörést okozott az új megyei vezetésnek is, amit Benkei András, a megyei pártbizottság leendő első titkára, majdani belügyminiszter 1957. április 18-án elhangzott felszólalásából is kiviláglik: „…igen nehéz az agitációs munka […] mert »hát itt nem akasztottak fel senkit, nem öltek meg senkit« – így mondják a dolgozók kint a falvakban […] a becsületes dolgozóknak igen nehéz megmagyarázni azt, hogy ellenforradalom volt…”

A kádári megtorló gépezet sajátos logikájából következett azonban, hogy a megye „bűnös megingása” nem maradhatott megtorlatlanul. Szilágyi, a kulák származású forradalmi vezető halálra ítélésével a hatalom példát statuált.

Május 6-án reggel végezték ki a Nyíregyházi Megyei Börtön udvarán. A nyíregyházi Északi temető hátsó részében, jeltelen sírban földelték el.

Kép

Szilagyi László rabfotója – Forrás: HM HIM HL Debreceni Katonai Bíróság B.I.261-1957

Utolsó kívánságként búcsúlevelet írt a feleségéhez, azt azonban a törvényi kötelezettség ellenére nem juttatták el a címzetthez. A levelet Kató Gábor alhadnagy, a nyíregyházi börtön parancsnoka saját kezűleg megsemmisítette, abban ugyanis „részben meg nem engedhető vélemények voltak [sic!]”.

A családfő sorsát az özvegy sokáig titkolta a gyerekek elől. A kisebbik lány, Erzsébet kisiskolás diákként egyik társától tudta meg, hogy az édesapja halálának oka nem betegség volt. A családtól ezekben az években sok „barát” elfordult, miközben a megélhetés biztosítása is komoly nehézséget okozott számukra. Az özvegyet nem alkalmazták sehol, ha pedig mégis, mindig akadt egy „jóakaró”, aki emlékeztette a munkaadót a férj kilétére, így végül az idős nagyszülőknek kellett elmenniük dolgozni. Erzsébet még főiskolás diákként, az 1970-es években is érezhette a hátrányos megkülönböztetést, egy vizsgáztató tanár ugyanis, miután szándékosan lerontotta a jegyét, kijelentette, örüljön, hogy egyáltalán megtűrik az intézményben.

Egy hadifogságba esett magyar katona és egy kazah nő szerelméből született

Tomasovszky András 1923. december 22-én született a Szovjetunió (ma Kazahsztán) területén fekvő Almatiban (oroszul: Alma-Ata). Édesapja, Tomasovszky Mihály az első világháborúban orosz hadifogságba esett, majd – annak ellenére, hogy Magyarországon házas volt – feleségül vett egy helyi fiatal nőt, akitől három gyermeke született. A család 1928-ban Magyarországra települt, de mivel az apa nem vált el az előző feleségétől, a kazah anya két gyermekével hamarosan visszatért a Szovjetunióba.

A családi legendárium szerint a kis András úgy maradt Magyarországon, hogy édesapja az utolsó pillanatban lekapta a vonatról.

Tomasovszky András a gimnázium elvégzése után a családi birtokon gazdálkodott. 1944-ben feleségül vette mostohaanyai ági unokatestvérét, Bartha Máriát. Házasságukból három gyermek született, Mária, Tibor és Ilona. Tomasovszkyt 1950-ben kétszer is fél év börtönre ítélték közellátás érdekének veszélyeztetése miatt: előbb engedély nélküli fakivágás okán, majd annak ürügyén, hogy nem irtotta a gyümölcsösében az amerikai szövőlepke hernyóját. Az apa az 1950-es évek elején kuláklistára került, földjét kisajátították, házába pedig egy szintén kuláknak bélyegzett nagycsaládot, valamint egy ávós tiszt családját költöztették be. Csak előbbiek jóindulatán múlt, hogy az eredeti tulajdonosok a ház előszobájában maradhattak. Ekkoriban Tomasovszky András és családja egy ideig ennek a háznak a sufnijában húzták meg magukat.

Szemlélőből forradalmár

A földjük elvételét követően Tomasovszky édesapjával együtt kitanulta a villanyszerelő szakmát, és a megyei villanyszerelő vállalat alkalmazásában a tanyák villamosításán dolgozott. 1955. január–december között a nyíregyházi tejipari vállalatnál állt alkalmazásban villanyszerelőként, majd a megyei építőipari vállalathoz került ugyanebben a munkakörben.

Az 1956-os év nemcsak az új munkahely miatt hozott komoly változásokat az életében, júliusban ugyanis hosszú betegség után meghalt a felesége.

Ilyen előzmények után érkezett el október 26., a nagy nyíregyházi tüntetés napja, amelynek során Tomasovszky passzív szemlélőből fokozatosan az események aktív alakítójává lépett elő.

Az 1945-ben Malinovszkij marsall kérésére felállított szovjet hősi emlékmű ledöntését követően ő olvasta fel a délelőtt a városba érkezett, az események katalizálásában elsődleges szerepet játszó borsodiak követeléseit, amelyeket a szabolcsiak apróbb módosításokkal átvettek, és a helyi nyomdában tízezer példányban kinyomtattak. Tomasovszky főszerepet vállalt a nyomdai akcióban, majd vezetője lett annak a bizottságnak is, amely a Damjanich laktanyánál elérte a honvédség átállását. Délután az átmeneti forradalmi vezető szervként létrehozott ötfős testület, az ideglenes munkástanács intézőbizottsága tagjává választották. Jelen volt, amikor a tüntetők a börtönből kiszabadították a rabokat, a késő délutáni órákban pedig igyekezett jobb belátásra bírni a laktanyánál fegyvereket követelő embereket, mindhiába. A tömeget a katonaság fegyverhasználattal oszlatta szét, de a sortűznek nem volt halálos áldozata.

Kép

Tomasovszky András a Malinovszkij-emlékműnél felolvassa az ötpontos követelést – Forrás: HM HIM HL Debreceni Katonai Bíróság B.I.261-1957

Október 29-én a tényleges hatalmi viszonyok hivatalossá tétele érdekében megalakult a megyei nemzeti forradalmi bizottság. Tomasovszky tagja lett a szűk körű intézőbizottságnak, és Szilágyi László elnök emellett őt bízta meg a hírszerző csoport vezetésével is. Ennek tagjai állandó telefonösszeköttetésben álltak a határ menti községekkel, ahonnan tájékoztatták őket a szovjet csapatok mozgásáról. Az információk beérkezését követően azokat továbbították a fővárosi és megyei forradalmi bizottságoknak.

Nem akart elszökni az országból

Tomasovszkyt a forradalom leverését követően többen az ország elhagyására biztatták, erre azonban – ártatlanságát hangoztatva – nem volt hajlandó. 1956. november 13-án őrizetbe vették, majd 1957. január 9-én a Nyíregyházi Járásbíróság fegyverrejtegetésért jogerősen háromhavi börtönre ítélte. Április 23-án ismét letartóztatták, majd a Szilágyi László és társai per harmadrendű vádlottjaként bíróság elé állították.

Jóllehet, a per több terheltje esetében enyhítő körülményként értékelték családos állapotukat, Tomasovszky az elsőfokú tárgyaláson hiába kért olyan ítéletet, hogy három gyermeke „ne legyen teljesen árva”.

A katonai bíróság az apai mivoltot sem az ő, sem a kétgyerekes Szilágyi esetében nem vette figyelembe.

Tomasovszkyt 1957. december 13-án a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése bűntettében bűnösnek találták, és halálra ítélték.

Kép

Tomasovszky András rabfotója – Forrás: HM HIM HL Debreceni Katonai Bíróság B.I.261-1957

Az 1957-ben kiadott, Megyei fehér könyv néven ismertté vált propagandakiadvány az egész országra kiterjedő „ellenforradalmi” akcióterv részeként mutatta be a nyíregyházi eseményeket (jellemző, hogy a kötetben Tomasovszkyra többek között a „kulák főispán kalandor fia”-ként hivatkoztak.) Ennek alapján az ítélet tele van a forradalmi vezetők befeketítésére irányuló alaptalan állításokkal, például, hogy „minden ténykedésük arra irányult, hogy visszaállítsák a tőkés, földbirtokos rendszert”.

Az 1958. április 28-i másodfokú tárgyaláson az utolsó szó jogán elhangzott beszédében Tomasovszky még felhívta a bíróság figyelmét egy súlyos eljárásjogi „mulasztásra” („tanúkkal tudtam volna igazolni igazamat, tanúim nem lettek kihallgatva”), mindez azonban nem volt elég ahhoz, hogy a Legfelsőbb Bíróságon enyhítsenek az ítéletén. Kivégzésére május 6-án került sor a Nyíregyházi Megyei Börtön udvarán.

A felmenőknek és az utódoknak se kegyelmeztek

Apját már a forradalom leverése után elbocsátották állásából. Csak kubikosként tudott elhelyezkedni, és még 70 éves korában is dolgozott, hogy el tudja tartani feleségét és Mária unokáját, akit az apa kérésére vettek magukhoz egykori otthonuk előszobájába. Tomasovszky Mária visszaemlékezése szerint a kivégzést követően „megszűnt gyerek lenni”. Édesapjáról a beléjük rögzült félelem miatt egészen a rendszerváltásig egyáltalán nem ejtettek szót a családban, de lánya fájdalommal gondolt rá: „Százszor végigéltem, hogy [édesapám] feláll a bitófa alá. […] Amíg a férjemet nem ismertem, […] nagyon ritka este volt az, amikor én nem sírva aludtam el.” Hiába abszolválta sikerrel a felvételit, nem vették fel mezőgazdasági technikumba, miután az intézmény vezetőjének valaki „leszólt fentről”.

Bár elvégzett egy gyors- és gépírói tanfolyamot, csak takarítónőként kapott munkát egy kerámiaüzemben, ráadásul családja „rovott” múltja miatt itt is folyamatos megaláztatásban volt része.

Az állandó lelki megpróbáltatások csak akkor enyhültek valamelyest, amikor egy álláslehetőség miatt a fővárosba költözött, ahol szállásadó rokonain kívül senki sem ismerte.

Tomasovszky és Szilágyi névtelenül elföldelt maradványait a rendszerváltás hajnalán felkutatták, és 1989. október 6-án a két mártírt méltó módon eltemették. A halálos ítéleteket a debreceni katonai bíróság 1990 februárjában semmisnek nyilvánította. 1991-ben mindkettejüket a város díszpolgárává avatták, és ugyanebben az évben díszsírhelyet alakítottak ki számukra az Északi temetőben.

A cikk a Nemzeti Emlékezet Bizottságának köszönhetően jött létre, Czókos Gergely történész munkái alapján.