Senki sem sejtette, hogy tolmács lesz belőle

A kis Katalin Szilárd Ármin és Schwartz Gizella lányaként látta meg a napvilágot 1909 telén. Édesapja a szegények körorvosa volt egy baranyai kisvárosban. Kató latint és franciát tanult a polgári iskolában, később Pécsett az osztálytársaihoz képest – akikre német nevelőnő vigyázott, vagy sváb származásúak voltak – nem tudott jól németül. „Nagyon hátul kullogtam mögöttük” – mesélte a Friderikusz Showban. 

Ekkor még senki sem sejthette, hogy a világ első szinkrontolmácsainak egyike válik belőle, és nyelvtudásának köszönhetően bejárja majd a világot. Kettesre érettségizett németből, majd a középiskola után vegyésznek tanult, végül fizikából és kémiából doktorált a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen. „Nem szeretjük egymást a vegyészettel, ő engem, én őt. Pontosság, manualitás, ami elengedhetetlen a vegyészeknél, bennem nem volt meg” – nyilatkozta Vitray Tamásnak az Ötszemközt című műsorban, már az 1970-es években. 

De vissza az egyetemi évekhez! Amikor a ’30-as évek végén befejezte tanulmányait, nála tapasztaltabb szakemberek sem kaptak munkát, pláne ő kezdőként. Magánélete viszont jól alakult – Budapesten, Terézvárosban házasságot kötött a nála tíz évvel idősebb Laub (Lomb) Frigyes cégvezetővel: felvette férje nevét, így lett dr. Szilárd Katalinból Lomb Kató. 

Bekopogott a polgármesteri hivatalba

Diplomájának nem vette hasznát, nemsokára a második világháború is közbeszólt. Zsidó származása miatt Budapest ostroma előtt és alatt bujkálni kényszerült kisfiával. Férjét, aki szintén zsidó származású volt, békén hagyták a nyilasok, ugyanis elektromérnök volt a LAUB gyárnál, ahol létfontosságú hadifelszereléseket gyártottak. 1941-ben egy körúti antikváriumban rábukkant egy nagyon régi orosz–angol szótárra. 

„Megejtett a varázsa ennek a számomra idegen ábécének” – mondta.

Hazarohant, és elkezdte tanulmányozni, illetve az orosz irodalomról is sokat olvasott a fordítások során. Az orosz akkor tiltott nyelv volt, rejtegetnie kellett a könyveket, a fiatal feleség a légiriadók alatt is tanult – egyedül, nyelvtanár nélkül. Két év alatt megtanult oroszul.  

Amikor vége lett a háborúnak, próbált állás után nézni. „A felszabadulás heteiben jóformán az egyetlen olyan ember voltam, aki orosz, cirill betűs írógépen írni tudott, ez volt a fő attrakció benne” – fogalmazott. Így helyezkedett el 1945 februárjában az akkori főpolgármester tolmácsaként. Budapest romokban hevert, de égett a villany a polgármester irodájában, ő pedig bekopogott. „Megkérdeztem, nincs-e szükség tolmácsra. Azt mondták, hogy »ne beszéljen annyit, üljön le, és hívja fel a városparancsnokot«” – emlékezett vissza. Két év múlva már a Parlamentben találta magát, hogy a képviselőknek tolmácsoljon. 

„A nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni”

Tíz nyelven tudott beszélni és tolmácsolni, további haton szakirodalmat fordítani, szépirodalmat élvezni, és még tizenegyen megértette a publicisztikai szöveget. 

Összesen 16 nyelven keresett pénzt, de legalább 28 nyelvet ismert minimum az írott szöveg megértése szintjén.

„Hogy hány nyelven tudok? Anyanyelvem csak egy van: a magyar. Az oroszt, németet, angolt, franciát elég jól tudom ahhoz, hogy bármilyen kombinációban rögtönözve tolmácsoljam vagy fordítsam. Spanyolhoz, olaszhoz, japánhoz, kínaihoz, lengyelhez kicsit hozzá kell készülnöm: ilyenkor saját naplófüzeteimnek ezeken a nyelveken írt részeibe szoktam belelapozgatni. A svéd, norvég, román, portugál, holland, bolgár és cseh irodalmat olvasom: az írott – politikai vagy műszaki – szövegeket fordítani tudom” – írta a Bábeli harmónia című kötetében 1988-ban. 

Így tanulok nyelveket című könyve 1970-ben jelent meg, négy kiadást is megélt. Az utolsó kiadás megjelenésekor, 1995-ben újságíróknak így fogalmazott: „Nyelvtanulásnál sosem árt egy kis önvállveregetés. Az önkritika, a szorongás ugyanis bénítólag hat.” Azt vallotta, hogy a nyelvek elsajátításában az önbizalom és a jó módszer sokkal nagyobb szerepet játszik, mint a nyelvtehetség. Nem hitt abban, hogy nyelvet csak fiatalon érdemes tanulni, a nyelv ugyanis Lomb Kató szerint nemcsak az emberi kapcsolatok építésének, hanem szellemi képességünk és lelki egyensúlyunk megőrzésének is hatékony eszköze. Meggyőződése volt, hogy nemcsak külföldön lehet jól megtanulni egy adott idegen nyelvet. 

„A nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni, mert amíg egy orvos nem hibázhat, mert egy beteg életébe is kerülhet, egy rosszul elmondott, de mégis érthető nyelvtöréssel azért valamire megyünk” – ez volt a leghíresebb mondása. 

Nyelvzseni volt, de ő saját magát nem tartotta annak. Írásaiban szívesen használt egy saját maga által kitalált, a nyelvtanulásban használt egyenletet: ráfordított idő × motiváció / gátlás = eredmény.

Vagyis ha tudjuk, mit akarunk elérni a nyelvtanulással, emellett a legszorosabb munkabeosztás mellett is ráfordítunk mindennap legalább tíz percet, továbbá félre tudjuk tenni a megszólalástól való félelmünket, akkor könnyű dolgunk lesz. Mindig a nyelvtanulás örömteli részébe kapaszkodott, unta a nyelvkönyvek mondvacsinált dialógusait, nyelvtanárhoz soha nem járt. Ehelyett az volt a szokása, hogy beszerzett egy jó regényt idegen nyelven, és abból fejtette meg az adott nyelv alapjait, nyelvtanát és a szavakat.

Kínai írásjelekkel jegyzetelt munka közben

A világ öt kontinensén, negyven országban járt tolmácsként, nemzetközi konferenciákon dolgozott. UNESCO-üléseken szinkrontolmácsolt, egy eseményen hét-nyolc székbe is beültethették hihetetlen tudásának köszönhetően.

Miközben hallgatta a szöveget, jegyzetelt, de nem magyarul vagy az adott idegen nyelven, hanem például, amikor franciáról angolra kellett fordítania, a gyorsaság kedvéért a szöveget kínai írásjelekkel jegyezte föl magának. (A kínai hieroglifáknál egy szimbólum ugyanis több szót takar.) Erről is Vitray Tamásnak mesélt az Ötszemközt-ben. Hivatásos tolmácsként a kor szabadúszójának vagy egyéni vállalkozójának is nevezhetnénk: maszekban dolgozott. „A mi munkaadónk háromszor változik egy héten” – magyarázta szintén Vitraynak.

Úgy tartotta, hogy egy világ van, de a nyelveken keresztül annak sokkal több színét, formáját lehet megismerni. Külföldi útjai során mindig helyiekkel beszélgetett. 

„Bemegyek (egy üzletbe) alkudni egy kesztyűre, amit eszem ágában sincs megvenni, de így bővül a szókincsem.” Ő nyert három új szót, az eladó meg gondolt, amit akart.

Egy interjúban arról is beszélt, hogy miközben azt mondják, a finn a magyar rokon nyelve, Finnország volt az egyetlen ország, ahol semmilyen nyelven nem tudta megértetni magát.

„Lektúra, natúra, sítúra”

Érdekesség, hogy bár nyelvzseninek tartották, csak kínaiból volt hivatalos nyelvvizsgája. „Jelentkeztem aztán japán vizsgára is, kijelöltek egy vizsgáztatót, de amikor hallottam, hogy ő akar vizsgáztatni, úgy megsértődtem, hogy nem mentem el. Ő meg úgy megijedt, hogy a Lomb Katót kell vizsgáztatnia, hogy ő se jött el” – mesélte Friderikusznak. A vizsgáztató ugyanis feleannyit se tudott, mint Lomb Kató. 

 „Azt szoktam mondani magamról, hogy három rögeszmém van: a lektúra, vagyis az olvasás, a natúra, vagyis a természet, a természetben való séták, és a sítúra.” Mindhármat szenvedélyesen űzte. Amikor a tolmácsolásban holtszezon volt, akkor síelt. Ahogy ő fogalmazott, átsíelte a januárt. Meggyőződése volt, hogy a testmozgás segíti a szellemi munkában. 

Utolsó éveiben is szívesen tanult nyelvet, fia elmondása szerint 92 éves kora után még az ivrit nyelvvel (a héber modern változata) próbálkozott, igaz, akkor már nem sok sikerrel. Önmagát legszívesebben „lingvistának” nevezte (szembeállítva a nyelvész kifejezéssel), olyan emberre utalva, aki praktikus célokból, érdeklődésből sajátít el több nyelvet. 

Hosszú életét – saját bevallása szerint – nem is a nyelvtudás, hanem a nyelvtanulás világította be. 

2003. június 9-én, 94 évesen bekövetkezett haláláról éppúgy elfeledkeztek, mint az életében elértekről. Halálhírét mindössze két-három újság hozta le. Sírhelye a Farkasréti temetőben található.

Források:
MTI  
https://mystique.cafeblog.hu/2017/02/08/egy-elfeledett-lingvista-lomb-kato/
https://www.youtube.com/watch?v=yM95By6tzpQ
https://www.youtube.com/watch?v=ltcmUwFuIhA
https://www.youtube.com/watch?v=h_tEi31qKss
https://hu.wikipedia.org/wiki/Lomb_Kat%C3%B3

Milyen érzésekkel fogadta első ízben, hogy édesapa lesz, és mit érzett a legutóbbi gyermekük születésekor?

Nagyon fiatalon házasodtunk, a feleségem akkor 21 éves egyetemista volt. Megígértük a szüleinknek, hogy a házasság nem megy a diploma rovására, és ezt be is tartottuk. A feleségem épp befejezte a tanulmányait, amikor a terhességi teszten megjelent a jellegzetes két csík. Akkoriban én a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen a doktori értekezésemet írtam, s legszívesebben világgá kürtöltem volna az egyetemen és a városban, hogy apa vagyok. Féktelen energiát adott nekem ez a tudat. A dolgozatommal március közepén végeztem, majd április elsején megszületett az első fiunk. A teremtő erő szellemi és a fizikai megtestesülése szinte egyszerre lett jelen az életemben.

Hét gyermekünk van, 17 év telt el a legnagyobb és a legkisebb születése között, és két magzatot közben sajnos elvesztettünk. Esténként, a családi ima végén mindig megemlékezünk róluk is. Amikor szülők lettünk, tudatosult bennünk, hogy most van valaki, akiért 18–20 évig teljes felelősséggel tartozunk, és teljesen tőlünk függ. Volt bennem gyomorgörcs a perfekcionizmusom miatt. Hét gyermek segítségével tudtam ebből egy picit faragni, de az érzés még ma is rám tud telepedni, és sokszor gátja a felszabadult jelenlétnek.

A hetedik gyermekünk születése előtt veszítettük el az egyik babánkat. A veszteség után bennünk volt a feszültség, hogy most megmarad-e a következő baba, be szabad-e jelenteni az érkezését.

Öröm és félelem vegyes érzete uralkodott rajtunk. Amikor már bizonyosabb volt, hogy velünk marad, ugyanaz a féktelen öröm és erő jellemzett, ami az első gyermekünknél. A feleségemet viszont okkal és joggal foglalkoztatták azok a kérdések, hogy hogyan bírja a terhelést a szervezete, mi lesz majd, amikor már mi is idősebbek leszünk. A vizsgálatoknál is kaptunk hideget-meleget. Volt olyan orvos, aki – amikor megtudta, hogy a sokadik gyermeket várjuk – azzal fogadott: „Ugye nem gondolják, hogy attól, hogy hat egészséges gyerekük van, a következő is automatikusan az lesz?” Viszont egy másik, ismerős orvostól, aki tudta, hogy már a sokadik babánk, nagyon jólesett a feleségemnek az a bók, hogy „ugye, első baba?” Egy ilyen mondattal egy sokgyerekes édesanyát két másodperc alatt tíz évvel megfiatalítanak. Ezekben a szituációkban az emberség, a lelkiség csodálatosan felértékeli a rendelőt.

Kép

Fotó: Dabóczi Kálmán

Mindig nagycsaládban gondolkodtak?

Feleségem egyedüli gyermek, én hatgyermekes családból származom. Az együtt járás során láttam, hogy Verában volt egy kis félelem a nagycsaládtól, így lépésről lépésre megmutattam annak szépségeit. Olyannyira sikerült a reklám, hogy mire összeházasodtunk, már ő is több gyermeket szeretett volna. Mindig lassan haladtunk, és kihasználtuk a kilenc hónap felkészülési időt; sosem volt nyomás rajtunk és mennyiségi kritérium sem.

Hét gyermeket nevelni nem lehet pusztán önerőből és izomból. Egy bizonyos szint fölött teljesen rá vagyunk utalva a természetfölöttire.

A munkája terén mindig felelősségteljes, vezető pozíciót töltött be, ami nem kevés áldozatot kívánhatott a családjától. Hogyan tud mindkét térfélen egyensúlyban maradni?

A munkám egész életemben arról szól, hogyan tudom a tehetségem a közösség javára használni. Nagyon fontos, hogy ne tévesszük szem elől: az eszközből ne legyen cél! Ha az ember elkezdi feláldozni a családot azért, hogy a munkahelyén kiteljesedhessen, ott sorrendtévesztés van. Régebben előfordult, hogy otthon lábujjhegyen kellett járni, mert épp dolgoztam, vagy üveges tekintet fogadta a gyermekeimet, ha az asztalnál meséltek nekem valamit. Ezekre mondanám most, hogy soha újra! Ma már nagyon ritkán nyitom ki otthon a céges laptopot, és a hivatali telefonokat sem intézem vacsora alatt. Hazafelé kezdek lecsendesedni, fölkészülök arra a második műszakra, ami igazából az első: a család. Természetesen tisztességesen kell dolgozni, de egy apa számára a családi körnek kell lennie az első műszaknak. Nem mindegy, milyen minőségben tudok jelen lenni a család életében, hogy milyen légkört teremtek.

A hit hogyan segít ebben?

A munkánál a hit szerepét ott látom, hogy amíg mások hajlamosak hamarabb feladni, én a horizonton lévő célon tartom a szemem. Ha nem a fix pontot követed, csak a lábad elé nézel – ami persze fontos, hogy el ne botolj –, akkor össze-vissza bóklászol. Mindig mindent szó szerint az örökkévalóság szempontjából vizsgálok. Nap mint nap azzal indulok el, hogy a Jóistentől kérem az útmutatást, hogy ott és azzal segítsek, ahol szükség van rám.

Mélyen egyetértek azzal, hogy „hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet” (idézet a Kőműves Kelemen című rockballadából – a szerk.). Nemcsak az istenhitre gondolok első körben, hanem arra, ami az emberségünket meghatározza: a hit azt jelenti, hogy valamit szeretnék elérni, de nem tudom biztosan, sikerül-e. Viszont van egy elhatározásom és egy akarati döntésem, hogy véghezvigyem.

Ha nincs hit, soha nem jutnánk sehova. Nem kell istenhívőnek lenni ahhoz, hogy belássuk: hit nélkül szegények vagyunk.

Jelenleg öt kamasz gyermekünk van – a hitre ilyen körülmények között azért is szükségünk van, hogy ép ésszel túléljük, amikor egy vacsoránál a napsütötte verőfény és a viharos mennydörgés tíz másodpercenként váltakozik. Közben pedig próbálunk összhangot teremteni úgy, hogy mindenki békében ott maradjon az asztal körül. De nem kívánhatjuk, hogy ne legyenek ilyen helyzetek, mert akkor nem tanulnánk egymástól.

Nagycsaládosként a mai világban különösen fontos a tanúságtétel, hogy ilyen életviszonyok között – világjárvány, infláció, háború, genderdömping és még hosszú a sor – ennyi gyermeket vállalunk. Ezzel is kifejezzük a hitünket: ez a földi csata már eldőlt. Ennek a reménye és örömhíre az, ami minden döntésünkben erőt adott: tudjuk, hogy ki az élet ura. Azt szeretném, hogy akivel találkozom, pozitív visszacsatolásként élje meg, hogy én keresztény, vagyis Jézus-követő vagyok.

A párkapcsolatukra miként jut idejük?

Ez a legnehezebb. Az egyéni elcsendesedés könnyebb, mert csak a saját döntésünkön múlik, de amikor öt percre leülsz a házastársaddal, nem biztos, hogy már a kezdetektől megvan az összhang. Erre nincs recept, ami bármikor beválik. Nekünk az vált be, hogy fizikailag ki kell szakadnunk az otthoni légkörből. Ha van egy vidéki programom, és Vera velem tud jönni, akkor az utazás alatt tudunk beszélgetni. Évente három-négy hétvégét kettesben töltünk. Ez plusz erőfeszítés, hiszen szervezni kell, hogy melyik gyermek hova menjen ezalatt, de a kapcsolatunkért megéri.

Hétgyermekes családban hogyan lehet mindenkihez igazán kapcsolódni?

A kizárólagos figyelemért, ami az egy-két gyerekes családokban természetes, a nagycsaládban már tudatosan kell tenni.

Sokszor küzdelem, hogy mindenki megkapja a személyes és teljes figyelmet, amiben átérezheti, hogy biztonságban van, és szeretik őt. Semmi extrára nincs szüksége egy gyermeknek, csak erre.

Volt, hogy naptár szerint beosztottam a gyerekeket, kinek mikor van apanapja. Ezek az alkalmak beleégtek a lelkükbe, ők is gyakran felemlegetik. Ha vásárolni megyünk, ha kertben vagyunk, akkor mindig jön velem valaki, ezek jó lehetőségek a kapcsolódásra. De az osztott közös alkalmak is működnek, amikor néhányukkal közös a program, és így több figyelem jut egyénenként is rájuk.

Kép

Négy tetsvér a hétből – Fotó: Dabóczi Kálmán

Szülőként milyen értékeket próbáltak, próbálnak a gyermekeiknek átadni?

Nagyobb gyermekeink átadják a kisebbeknek azt, amit tőlünk kaptak. Ez részben a szülőt is tehermentesíti, és új szint is visz a család dinamikájába. Amikor kamaszként feljönnek a kérdőjelek és kételyek, sokkal hitelesebben hatnak egymásra a testvérek, és ebben a család megtartó ereje is érezhető. Életünket látva megtanulhatták a gerincesség és a kemény munka jelentőségét, örömét. Többek között lelkiismeretes keresztény értékrendet próbáltunk átadni, felelősségtudatot és egészséges versenyszellemet, hogy ki-ki a saját erejéhez mérten hozza ki magából a legtöbbet. Mert a meccs a kilencvenedik percben ér véget és dől el, nem adhatják fel a közepén. Fontos tudniuk, hogy nem mindegy, hogyan és mire élik és „használják” az életüket. Azt szeretném elérni, hogy megérintse őket a természetfeletti világ, miközben tudom, hogy ez igazából úgysem rajtam múlik, mert kegyelem.

Mi mindent tanult az édesapai hivatásából?

A sokadik gyermeknél olyan belső készségek jönnek elő az emberből, amiket maga sem sejtett, hogy benne vannak. A mélyebb gyengédséget, ami nem automatikus az én személyiségemben, főleg a lányaim által tanultam.

Rájöttem, nemcsak egy fekete-fehér némafilmet nézek, ha az érzéseimet vizsgálom, hanem színt és hangot is kapott a film.

A nagycsaládban tanultam meg, hogy milyen fontos a kizárólagos figyelem: ne vesszen el a tömegben az egyén. Bármekkora a család, ez az egyének közössége, és azért lehet kincs, mert a családtagok egyéni értékei összeadódnak.

A TV Maci és hű társa, Paprika Jancsi a Magyar Posta és az MTVA Mesehősök nevű bélyegkollekciójára került fel. Az alkalmi bélyegblokkon korábban Süsü, a sárkány, Frakk, a macskák réme, Kukori és Kotkoda valamint Mazsola és Tádé is szerepelt. A mostani kollekció apropója, hogy idén hatvanéves a TV Maci.

A bélyegblokk Weisenburger István grafikusművész tervei alapján készült 50 ezer példányban, a Pénzjegynyomda Zrt.-ben. A kollekció elemei háromféle bélyeg valamint egy alkalmi boríték, amelyeken a TV Maci és Paprika Jancsi egy-egy jellegzetes életképpel szerepel.  A bélyeg különlegessége, hogy QR-kód tartozik hozzá, ami egy, a sorozat eddig megjelent darabjaira, a bemutatott mesékre és alkotóikra vonatkozó érdekességeket felsorakoztató oldalra vezet.

A bélyegkollekció révén a mai gyerekek is jobban megismerhetik az ikonikus bábfigurát. „Bízom benne, hogy sokan vásárolják majd meg gyermekeiknek, vagy csak úgy maguknak, emlékbe” – fogalmazott Hegmanné Nemes Sára, a Magyar Posta Zrt. igazgatóságának alelnöke is. 

A TV Maci születésének történetéről itt írtunk.

Forrás:
MTI
MTVA Sajtó és Marketing Iroda
 

A tartalomból:

• Hol ismerkedünk ma leginkább?
• Miért az adott ismerkedési formát választjuk? Szakértőnk szerint nézzünk rá erre és vizsgáljuk meg ez alapján magunkat!
• Miért akarunk tartozni valakihez? Mi van a fiatalok elköteleződésével?
• Hogyan hatnak ma a párválasztásra, elköteleződésre a szülői minták?
• Milyen elvárások befolyásolnak bennünket?
• Mit jelent a mikromegcsalás? Mit tehetünk a kapcsolatunkért? Hogyan beszéljünk erről a párunkkal?
• Életünk derekán, ha épp még mindig társat keresünk, mit kezdhetünk a tapasztalatainkkal?

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

A településeken nyugalmat talál

Varjúfélék: a legtöbbjük egységesen fekete, de léteznek világos vagy fehér jegyekkel, nyakfolttal rendelkező, illetve fekete-szürke színváltozatú fajok is. Utóbbira példa a dolmányos, más néven szürke varjú. Érdekes, de a népnyelv kálomista (kálvinista) varjúnak is nevezte, mivel nagyobb részben állati eredetű táplálékot fogyaszt, szemben a pápista (katolikus) varjúval, azaz a vetési varjúval, amely „böjtöl”, vagyis nem vagy csak nagyon kis mennyiségben eszik állati táplálékot. Magyarországon a vetési varjú, a kormos varjú és a dolmányos varjú található meg, illetve a rendkívül ritka havasi varjút is észlelték már egyszer, 1928-ban.

A dolmányos varjú városokban, lakott területen is igencsak elterjedt, nagyméretű madár hosszú és erős csőrrel, szárnyfesztávolsága pedig az egy métert is elérheti. A dolmányos varjú gyakori fészkelő nálunk, sikeresen alkalmazkodott az ember által megváltoztatott környezethez: a mezőgazdaságilag hasznosított területeken ugyanúgy megtalálja a számítását, mint a nagyvárosokban. Nem ritka, hogy feltúrja a szemeteseket, és kifosztja a kisebb madarak fészkeit.

A településeken nő az állománya, mivel ott nyugalmat talál, hiszen nem lehet vadászni rá.

Ha már vadászat: nem védett faj, vadászati idénye július 1. és február utolsó napja között van, de bizonyos területeken külön engedéllyel gyéríthető az apróvad szaporodási idejében.

Miért támadnak?

A dolmányosok évente egyszer költenek, viszonylag nagy gallyfészket építenek lehetőleg jelentős magasságban. Csak a tojó kotlik, a hím ezalatt őrködik, és eteti a párját. Utóbbi március végén, áprilisban 4–7 tojást rak, amelyeket 18–19 nap alatt költ ki, majd a fiókák 4–5 hetes korban kirepülnek, azaz május közepétől júniusig folyamatosan hagyják el a fészkeiket. Ez az oka annak, hogy ebben az időszakban találkozhatunk varjútámadásokkal.

Egyes madarak meglehetősen agresszíven viselkednek a vadászterületükön belül, hiszen a fiókáikat védik. Az egyhónapos fiatalok már elhagyják a fészket, de még rendkívül tapasztalatlanok, gyámoltalanok, így a szülőmadarak még hónapokig gondoskodnak róluk. Különösen a kirepülést követő napokban, hetekben fokozottan védelmezik utódaikat bármely, a fiatal madarakhoz közel kerülő állattal (kutya, macska), sőt egyre gyakrabban az emberrel szemben is.

„Harsány károgásba kezdenek, illetve a »betolakodót« úgynevezett rácsapásos berepülésekkel próbálják elriasztani.

Mivel az ilyen esetekben egy átlagpolgár megrémül, lehajol, kezét maga elé teszi, így a varjak joggal érezhetik, hogy akciójuk sikeres volt.

Mindebből az következik, hogy legközelebb is lecsapnak, sőt mi több, a későbbiekben sokkal bátrabban, nagyobb vehemenciával” – írta dr. Kövér László, a Debreceni Egyetem adjunktusa. A Debreceni Egyetem Mezőgazdaság-, Élelmiszertudományi és Környezetgazdálkodási Karának Természetvédelmi Állattani és Vadgazdálkodási Tanszéke 2006 óta figyeli és vizsgálja a városi környezetben előforduló varjúféléket, különös tekintettel a dolmányos varjúra. Megállapították, hogy jelentős városi állománynövekedésük történt az elmúlt tizenöt évben.

Tiltakoztak a madárcsapdák ellen

Lakott területen április–júniusi fiókareptetésekor számíthatunk félelmet keltő madártámadásokra. Hiperérzékeny dolmányosvarjú-párnál a viselkedést már az is kiválthatja, ha az ember néhány méterre megközelíti az egyébként nem is látható fióka rejtekhelyét. Ezekből az esetekből születnek aztán a „megmagyarázhatatlan” madártámadásokról beszámoló hírek.
Budapesten az elmúlt hetekben több ilyen támadás is történt – volt, akit a támadás után erősen vérző feje miatt kórházba is kellett szállítani. Ezért a 13. kerületben május végén Larsen-féle varjúcsapdákat helyeztek ki, amikkel egyszerre több példányt is be lehet fogni. Az élőcsapdát kifejezetten dolmányos varjak és szarkák befogására tervezték, miközben Újpesten pedig több parkban is elkerítették a varjak fiókareptetési területeit.

A kihelyezett varjúcsapdák megosztották a lakosságot, állatvédő civilek hevesen tiltakoztak, végül a napokban az önkormányzat eltávolította az eszközöket. Hangsúlyozták: semmiképp nem a varjak kiirtása miatt helyezték ki a csapdákat. „Azt szerettük volna megelőzni, hogy a hétvégén, a Béke téren megtartott gyermeknapi és születésnapi rendezvények alatt baleset történjen.

A másik intézmény, ahová csapdát helyeztünk, egy bölcsőde volt, amelynek környékéről több, súlyosnak mondható varjútámadásról kaptunk hírt.

Itt történt az az eset is, amikor súlyos fejvérzés miatt mentő szállított kórházba egy személyt” – közölték. A csapdákkal két madarat fogtak be, amelyek jelenleg karanténban vannak a Szigethalmi Vadasparkban, ennek leteltét követően szabadon fogják engedni őket.

Kézzel nevelt varjak – az ember rontja el őket?

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szerint külön problémát jelent a kézzel felnevelt, emberhez szokott fiókák elengedése, elszökése.

„Mivel e madarak számára az ember táplálékot biztosító etetőforrást jelent, a kirepült fiókák természetes viselkedésének megfelelően erőszakosan kérik, kunyerálják az élelmet. Sajnos ezek a szuperintelligens madarak gyorsan rájöhetnek arra is, hogy milyen jól lehet kergetni, ijesztgetni az ilyenkor menekülő embereket, ami már rendkívül veszélyes, akár súlyos, végzetes közúti és eleséses balesetet okozhat. Ezért is különösen fontos, hogy varjúféle fiókáját állatkerten, szakértő személyzeten kívül senki ne neveljen!” – hangsúlyozták közleményükben.

Hozzátették, ezek a madarak akár unaloműzésként is rászokhatnak a menekülő, behódoló magatartást mutató emberek zaklatására. Az ilyen − szerencsére ritka − esetekben gyakran nem marad más választás, mint a rendellenesen viselkedő madár befogása, állatkerti tartása vagy elaltatása. Sajnos már Magyarországon is előfordultak ilyen esetek: 2015-2016 őszén és telén a főváros budai kerületeiben két helyen is általános iskolás gyerekeket, illetve idősotthon lakóit zaklatták feltehetően háznál felnevelkedett vagy nyári etetéssel emberhez szoktatott varjak.

Nyaraláskor is óvatosnak kell lenni
Magyarországon a varjúfélék mellett leginkább a kis, szürke tollú fiókáival úszó bütykös hattyúpártól kell(ene) tartanunk, mert ha a horgászcsónakkal vagy úszás közben óvatlanul megközelítjük a családot, az öregek keményen támadhatnak. Ezért a fiókáit vezetgető hattyúkat (vagy a fészküket) kerüljük el! Nyáron tengerparton elterjedt a sirályok etetése is, holott a sirályfajok nemcsak sasméretű csúcsragadozók, de táplálékszerző stratégiájuk központi elemét képezi a kalózkodás. Nem mindig várják meg, hogy megkínálják őket, hanem fizikai erejüket és terrorképességüket bevetve elveszik az élelmet az embertől is. (Forrás: mme.hu)

Szatyor, táska, esernyő – hogyan ijesszük el őket?

De mit tegyünk varjútámadás esetén?

Ne fussunk el, hanem forduljunk szembe az állattal. Karunkat széttárva mutassuk magunkat sokkal nagyobbnak és félelmetesebbnek, ilyenkor a kiabálás általában magától jön.

Hattyútámadásnál nyugodtan fröcsköljük le a madara(ka)t vízzel. Kisebb madarak esetében még erre sincs szükség, elég, ha a kezünkkel elhessentő mozdulatot teszünk. A rámenősebb varjak, szarkák, sirályok esetében nyugodtan használjuk a kezünk ügyében lévő szatyrot, kézitáskát, könnyű hátizsákot, kabátot, esernyőt.

Ha elég bátrak vagyunk, sokat segíthetünk azzal, ha rossz helyre tévedt (például középület bejáratánál vagy a járda mellett a földön üldögélő) varjúfiókát a látótávolságon belül lévő bokros, fás területre visszük. Ilyenkor az izgatott szülők minket követnek – erre legyünk felkészülve –, az addig „megközelíthetetlen” épület és járda pedig ismét használhatóvá válik.

Az MME arra is felhívta a figyelmet, hogy ezek a madarak más állatokhoz hasonlóan sokkal vehemensebben támadják a kisebb testű, rájuk kevésbé veszélyesnek tűnő betolakodót, például a kertben szaladgáló kisgyereket. Ezért érdemes erről beszélni a gyerekekkel, különösen akkor, ha felfedezzük a madarak fészkét a kertben, hogy a gyerek megfelelően reagáljon, és egy esetleges szerencsétlen találkozás ne okozzon nála egész életre szóló fóbiát.

Források:

• https://www.mme.hu/embereket_tamado_madarak
• https://www.mme.hu/magyarorszagmadarai/madaradatbazis-cornix
• https://13.kerulet.ittlakunk.hu/termeszet/230603/beszedette-varjucsapdakat-az-onkormanyzat?fbclid=IwAR1nOcIowANQFOgL3cz_ZO63oQ4BM-AkvtVPEOO8Hm6I-fkGFXr-A-ucCtY
• https://futureofdebrecen.hu/u-need-it/dolmanyos-bajkeverok-debrecenben-avagy-mit-tegyunk-varjutamadas-eseten/?fbclid=IwAR0eEzbRGTP2A2RxMhURuNtIUxebXhqZU4wLyuwiREnwo82tmJAQVrxZ7Pg
• https://greendex.hu/varju/
• https://vadfajok.hu/project/dolmanyos-varju/
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Dolm%C3%A1nyos_varj%C3%BA

Mindig csak a nők?

Jól áll a modernitás a nőknek. Hiszen az elmúlt két évszázad társadalmi és gazdasági fejlődése lehetővé tette a női életminőség, egészségi állapot, jogok és társadalmi helyzet változását, és emellett a fejlődés további iránya támogatta is azt azáltal, hogy például a (számító)gépesítésnek köszönhetően a munkakörök többségében már bármelyik nem egyformán megállja a helyét.

De mi a helyzet a férfiakkal? Miközben máig megőrizték a nőkhöz képest előnyösebb társadalmi és gazdasági pozícióik egy részét, meglepő módon mégis jóval kedvezőtlenebbül alakultak életesélyeik.

2019-ben Magyarországon a fiúk születéskor várható élettartama 6,5 évvel rövidebb volt, mint a lányoké.

Úgy tűnik, a megváltozott feltételek, a hagyományos értékek gyakorlása és a nemi szerepekkel szembeni elvárások, valamint ezek ellentmondásossága megviseli a férfiakat. A férfiaknál a szorongások leginkább a szex­uális teljesítménnyel, a családfenntartással és a külsővel függenek össze. Sikertelenség esetén pedig a stresszt gyakran dohányzással és alkoholfogyasztással oldják.

Gyakran tapasztaljuk saját életünkben is, hogy nemcsak az a kérdés, mekkora terhelés ér minket, hanem az is, hogy mi kerül a mérleg másik serpenyőjébe, azaz mekkora erőforrások állnak rendelkezésre a terhek hordozásához. A legkülönbözőbb erőforrások támogathatnak minket életünk során. Ezek egy része kapcsolati erőforrás lehet, hiszen a biztonságos és erős érzelmi kötelékek egészségvédő tényezők. Központi szerepe van a párkapcsolatnak, a rokoni és a különböző baráti kapcsolatoknak. A házassághoz képest törékenyebb élettársi kapcsolatok és a válások magas száma, a szorosan együttműködő, legalább háromgenerációs családok visszaszorulása, az aktív rokoni kapcsolatok beszűkülése, valamint a barátok számának általános csökkenése mutatja, mennyi veszteséget kénytelen elkönyvelni a társadalom ezen a területen. Erőforrás lehet az önismeret, amelynek stabilitása és kiterjedtsége biztonságos alapot nyújt a nehéz időkben. Az önfejlesztésen alapuló vagy szakember segítségével megvalósuló önismeret-fejlesztés fellendülése mutatja, mekkora hiányt érzünk ezen a területen. Az iskolarendszeren végighaladva többnyire azt látjuk, hogy ugyan számos ismerettel gazdagabban távozunk az intézményekből, de az önismeret kevéssé tartozik ezek közé. Erőforrás lehet a hit, amely szilárd támasz lehet a stressz­forrásokkal való megküzdésben is. Ahhoz viszont, hogy az istenhit a hétköznapokban is megtartó erő legyen, többnyire szükséges, hogy túlterjedjen a vasárnapi istentiszteleteken való részvételen, és átszője a mindennapokat. Ez a mély spiritualitás azonban vélhetőleg csak a társadalom néhány százalékának sajátja.

Férfiak érzelemkifejezése

Bár a család- és párterápiákon azt tapasztaljuk, hogy a családtagok gyakran megfogalmazzák azt az igényüket, hogy a férj/apa/fiúgyermek beszéljen az érzéseiről, és ossza meg a legbelsőbb világát a szeretteivel, a mindennapokban a férfi fájdalmának és sebezhetőségének kimutatása inkább a nevetség tárgyát képezi. Gondoljunk csak a téli, náthás időszak jól menő gyógyszer- és vitaminreklámjaira, amelyekben semmi nem lehet viccesebb egy férfináthánál.

Az elvárás kettős: egy férfi legyen érzékeny, de semmiképpen sem akkor, ha neki van baja, fájdalma vagy gyengesége.

Nem csoda, hogy a „csak a lányok sírnak”, a „katonadolog” és az „anyámasszony katonája” világában felnevelkedett férfiak nehezen kezdenek bármit is azzal a sok kavargó érzéssel, amit tapasztalnak. Már ha tapasztalnak, mert néha olyan alapos munkát végez a szocializáció, hogy maga a férfi is meg van győződve arról, hogy neki nem igazán vannak érzelmei. A nemiszerep-elvárások hatására ugyanis a férfiak az érzelmek tudatos megélése, megosztása és a segítségkérés helyett az érzelmekről való gondolkodás elkerülését, a tárgyilagosságot, a függetlenséget és az erő kifejezését választják. Ez a választás gyakran nem tudatos, ezért sok férfi számol be arról, hogy nem is él meg (intenzív) érzéseket. Az is előfordulhat, hogy a férfi úgy érzi, hogy családfőként nem teheti meg, hogy a nehéz történetei és érzései súlyát a másikra terhelje, így egyedül cipeli azt a belső kavalkádot, amit a szocializációs hiányok miatt olykor felismerni és megnevezni is nehéz.

Az alexitímia kifejezés az érzelmek kifejezésének és azonosításának a nehézségét jelenti. Levant, aki az alexitímia és a nemi szerep szocializáció összefüggéseit vizsgálta, bevezette a „normatív férfi alexitímia” fogalmát, amelyet azzal magyaráz, hogy a nemi szerepre való szocializáció során a férfiakra inkább jellemzőek lesznek az érzelmek felismerésével, tudatos megélésével és kifejezésével kapcsolatos nehézségek. Gyakran halljuk, hogy az érzelmek kifejezésének hiányát a férfiak és a család is valódi érzelemmentességnek értelmezik: „nincsenek érzései(m)”. Ez azonban egyáltalán nem igaz, mert érzelmek akkor is vannak, ha nem akarunk vagy tudunk tudomást venni róluk. A tudatosulás és kimondás hiányában azonban fizikai tünetekben, koncentrációs és figyelmi problémákban, alvászavarban, esetleg hangulat- vagy szorongásos zavarokban ölthetnek alakot.

A férfi barátságok nyomában

Hogyan jelenik meg mindez a rokoni kapcsolatokon kívül, a férfi barátságok világában? A férfiak szempontjából elsőre biztató eredménynek tűnik, hogy a hazai kutatások a férfiak és a nők barátságait tekintve jelentős előnyöket találnak a férfiak javára. Bár a nők minden téren kezdenek felzárkózni, a férfiaknak több barátjuk van, több az idejük és energiájuk is ezen kapcsolatok fenntartására, ráadásul kevesebb olyan férfi van, akinek egyáltalán nincs barátja, mint nő. Ugyanakkor nemcsak a számokban, hanem a barátságok minőségében is eltéréseket találhatunk, míg a férfiak inkább a közös tevékenységet részesítik előnyben, addig a női barátságokban hangsúlyosabb az intimitás és törődés egymással. Az okokat kutatva újfent felmerül a szocializáció szerepe, ami a fiúk esetében az önfeltárás és kapcsolódás helyett inkább a közös aktivitás és versengés irányába mutat, amellyel jól lehet a férfiasságra veszélyesnek tűnő túlzott intimitás ellen védekezni. A fentiek fényében gondolhatnánk azt, hogy a férfi barátságokban kevésbé jelenik meg az érzelmi megosztás és beszélgetés, de mivel ők több baráttal rendelkeznek, mint a nők, ez a körülmény arra utal, hogy valamilyen más módon mégis erőforrást nyernek ezekből a kapcsolatokból. Ugyanakkor Albert Fruzsina barátságokról megjelent tanulmányában leírja, hogy az egészségügyben (például jó orvos ajánlásában), a hivatalos ügyintézésben, illetve az iskoláztatással és továbbtanulással kapcsolatban nem kérnek és kapnak nagyobb segítséget a férfiak, mint a nők a barátaiktól.

A vizsgált dimenziókból egyedül az új munkahely megszerzése az a terület, ahol a férfi barátságok nagyobb hasznot hoznak a konyhára.

Ugyanakkor az igény a férfiak részéről is megvan a barátság érzelmi oldalának megélésére, a fenti tanulmány például megállapítja, hogy „a megkérdezett férfiak és nők, fiúk és lányok számára ugyanannyira fontos volt, hogy beszéljenek a barátságról és a hozzá tartozó érzelmekről és érzésekről.”

Ahol a társas támogatás megélhető

A férfiak számára az iskolaévek végeztével sokszor egyetlen külső közösség marad, amelyben rendszeres a jelenlétük, ez pedig a munkahely. Az átlagember évszázadokkal ezelőtt a lakóhelyen, a munkahelyen, a vallási közösségben és a korabeli közösségi terekben ugyanazokkal a jól ismert személyekkel találkozott. Mára ezek a közösségek elkülönültek egymástól, és nagy arányban ismeretlenekből állnak. A lelkiségi mozgalmak és a közösségi hitélet újraéledésével Magyarországon is megjelent a hívők igénye arra, hogy közelebbről ismerjék egymást, és kis közösségeket hozzanak létre. Ezek egy része kifejezetten férfiak számára kínál találkozást. Ha az istenhit és az önismeret fejlődése mellett a baráti kapcsolatok kialakítását állítjuk fókuszba, a Dóka Tamás katolikus plébános által kidolgozott, és több Pest megyei településen egyházközségen belül működő Férfikör a vallásos férficsoportok működéséhez biztosít hosszú távon működőképes és könnyen megvalósítható modellt. A Férfikör bevallott célja a férfiak spirituális fejlődésének, önismeretének és baráti kapcsolatainak erősítése. A cél megvalósulását a csoporton belüli működés különleges szabályai biztosítják, de mindezt a csoporttagok töltik meg tartalommal. A férfiközösség tagjai hetente egy este találkoznak, mert ez a gyakoriság szükséges ahhoz, hogy a résztvevők egymás életének részévé váljanak. A találkozók előre meghatározott rend szerint zajlanak: közös ima után mindegyik résztvevő pár mondatban beszámol arról, milyen pozitív vagy negatív élmény érte személyes életében az elmúlt héten. Ezt követően egyikük rövid előadást tart valamilyen témában, amely a Szentírástól kezdve lelki olvasmányokon keresztül a hobbikon át a személyes érdeklődés bármely területéig terjedhet. Ezt követően a csoporttagok az előadás tárgyáról beszélgetnek saját személyes életük és élményeik alapján. Ezt egy oldottabb beszélgetés követi akár egészen hétköznapi eseményekről. A teljes találkozásra jellemző, hogy a férfiak igyekeznek személyes és érzelmi szinten kommunikálni, nem fejből, hanem szívből beszélni megéléseikről, tapasztalataikról, belső valóságukról, és képesek egymást elfogadással odafigyelve megérteni.

A férfiköri tapasztalatok azt mutatják, hogy a férfiak nagyon is képesek az érzelmeiket megélni és kifejezni, sőt vágynak is erre.

Megfelelő csoportszabályok megléte esetén pedig gyorsan beletanulnak ebbe a működésmódba. A tagok ezekben a közösségekben több éven át kísérik egymást. Barátokká, egymás életének ismerőivé, akár részévé válnak, miközben erősítik hitüket és fejlődnek önismeretükben. Ez a hármas cél segíti őket, hogy közösségük jelentős erőforrássá váljon életükben, és megküzdjenek a modern férfilét kihívásaival.

Források:

• Albert Fruzsina: A férfiak és nők közti különbségek és hasonlóságok a barátságban (replika.hu)
• Susánszky Anna, Susánszky Éva, Kopp Mária: Mitől szoronganak a magyar férfiak? (Orvoslás és társadalom)
• Almássy Zsuzsanna, Baksa Noémi, Papp Gábor, Szemán-Nagy Anita: Nemi különbségek a depressziós tünetegyüttesben az alexitímia mentén, különös tekintettel a férfi depresszióra (Magyar Pszichológiai Szemle)

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Először gimnazistáknak mutatták be

Hős: életét sem kímélő bátor katona, csodálatos tettek végrehajtója mesékben, regékben, bátorságával és helytállásával példamutató ember – írja az etimológiai szótár. A hős nem biztos, hogy híres vagy elismert ember, sőt sokszor a nagy hősök a történelem homályába vesznek, elfeledkezik róluk az utókor. Ezen változtatna a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI), amely középiskolás fiataloknak készített animációs filmsorozatot Sorsfordítók címmel. A rövid alkotásokban az ország olyan egykori nagyjait mutatják be röviden, akik nem biztos, hogy szerepelnek a történelemkönyvekben, vagy ha szerepelnek is, nem kapnak elegendő figyelmet. A Sorsfordítók első öt részét május végén Budapesten mutatták be.

„A filmek arra adhatnak lehetőséget, hogy a példákból megtanuljuk, mi magunk hogyan tudunk a saját életünkben, családunkban, osztályunkban hősök lenni.”

„Az inspiráló kis videók ötleteket adhatnak” – így köszöntötte a diákokat Zsódi Viktor, a Piarista Rend Magyar Tartományának tartományfőnöke. A filmbemutatót ugyanis matekóra helyett – aminek biztosan sokan örültek – a Piarista Gimnázium kilencedikes diákjai is végignézték.

Pedagógiai program része a sorozat

A Nemzeti Örökség Intézete elkötelezett abban, hogy segítse a 12–18 éveseket, ezért 2021 nyarán elindították a Nemzeti Emlékezetpedagógiai Programot, amelynek új eleme ez az animációs filmsorozat.

„Jöjj el, lásd meg, éld át!”
A Nemzeti Emlékezetpedagógiai Program egyik célja, hogy segítse a fiatalokat, különösen a 12–18 éves korosztályt a nemzeti múlt megismerésében, a hazához való kötődés erősítésében. Emellett segédanyagokkal támogatják a pedagógusokat. A cél, hogy a 7–11. évfolyamos diákok megismerjék Magyarország 82 nemzeti és történelmi emlékhelyét. Tavaly tavasszal zajlott a tesztprogram. „Ez nem pusztán osztálykirándulás, hanem van egy előzetes iskola előkészítés, majd a helyszíni részvétel, végül a tanórai utófeldolgozás. Öt helyszín szerepelt a tesztprogramban: a komáromi erőd, a gödöllői kastély, a Kossuth tér és a Parlament különösen népszerűek voltak” – mondta a Kepmas.hu-nak Késmárki Zsolt, a program projektvezetője. A kezdeményezést az őszi félévben szeretnék már élesben folytatni.

„A ti figyelmetekért, tudatotokért, szabadidőtökért óriási harc zajlik a digitális térben, a sportban, a nyelvekben, a zenében, az interneten, a családban, a barátok között és máshol is. Kevés idő jut arra, hogy ezek az üzenetek, amelyek fontosak a felnőtté válásotokban, eljussanak hozzátok. Fontos, hogy szüleitektől, tanáraitoktól jó példát kapjatok, de legalább ennyire fontos, hogy a történelmi hősöktől is megkapjátok ugyanezt” – mondta Móczár Gábor, a Nemzeti Örökség Intézetének főigazgatója. Kiemelte, nemcsak azok hősök, akiket az Olümposz tetején ülve, hatalmas gigászi személyiségként látunk. Rengeteg olyan hős van köztük, akik életében volt egy-egy olyan történés, amikor megtehették volna, hogy a könnyebbik irányba fordulnak. „Aki embertársaiért életét, biztonságát, egzisztenciáját áldozza, igazából az viszi előre a világot, az segíti az egész társadalom épülését” – hangsúlyozta.

Semmelweistől Placid atyáig

A három–négy perces, Sorsfordítók című animációs kisfilmek szereplői a történelem ilyen, de a nagyközönség számára kevéssé ismert alakjai voltak.

Az animációk olyan magyar hősökről szólnak, akik embertársaik és hazájuk védelme érdekében bárkivel és bármivel képesek voltak szembeszállni.

Az anyák megmentőjeként ismertté vált Semmelweis Ignác; az 1848–49-es forradalom és szabadságharc tábori kórházainak főápolója, Kossuth Zsuzsanna; a vészkorszak idején üldözött embereket mentő Salkaházi Sára; a hosszú időn keresztül igaztalanul árulónak tartott 1848–49-es honvédtábornok, Görgei Artúr és Olofsson Placid atya, aki tíz évig raboskodott a Gulagon, és küldetésének tartotta, hogy rabtársaiban tartsa a lelket.

Milyen címmel szerkesztett újságot Salkaházi Sára, aki a pletykák szerint mielőtt szerzetesnek állt, cigarettázott és mulatókba járt? Miért tartották őrültnek Semmelweis Ignácot? Min aggódott Kossuth Zsuzsanna, amikor bátyja, Kossuth Lajos főápolónak nevezte ki? És mi volt az örömolimpia, amit Placid atya szervezett a Gulagon? Ezekre a kérdésekre is választ kapunk, kevéssé ismert történetek, mozzanatok is kiderülnek a filmekből.

Az első öt részt mutatták be a napokban, de nem öt, nem tíz, és nem is tizenöt részesnek tervezik a sorozatot. Idén várhatóan további epizódokkal bővül majd a széria: például az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma, Apor Vilmos vértanú püspök, valamint Tóth Potya István válogatott magyar labdarúgó és edző életét ismerhetik majd meg a gyerekek.

„A közös történetektől válunk közösséggé”

„Jó, hogy nem csak a klasszikus, mitikus figurák vannak kiállítva, Rákóczi Ferenc vagy Mátyás király, akik a papírpénzekről néznek vissza ránk – mondta Nánay Mihály, a Történelemoktatók Szakmai Egyesületének elnöke, aki szerint a 21. században deheroizálás zajlik. – Azt mondják, hogy mindenki esendő, mindenkinek vannak hibái” – fogalmazott. A történész-történelemtanár kiemelte: hősökre, példaképekre szükség van. Míg régebben népmeséket, eposzokat meséltek a tábortűznél, a 21. században ez már nem így működik, új műfajok jelentek meg leginkább a közösségi médiában.

„A közös történetek fontosak, ettől válunk közösséggé” – szögezte le. Ezért szerinte nem lehet úgy tanítani a történelmet, hogy mindenkinek csak azt tanítják, ami érdekli. „Valakit a dualizmuskori cukrászipar, mást a második világháborús tankok, megint mást az ausztrál őslakosok eszközhasználata érdekel. Az eszerint való tanítás azért nem működik, mert akkor Mátészalkától Szentgotthárdig nem lesz semmi közünk egymáshoz.”  Az öt bemutatott személy közül három (Semmelweis, Görgei, Salkaházi) a kötelező tananyag részei. A sorozatban bemutatott hősök a történész szerint hiteles személyek.

„A diákoknál nagyon fontos a hitelesség, két perc alatt észreveszik például, ha egy tanár nincs szinkronban azzal, amit tanít.”

„Ha nem érkezem az órára időben, miért várom el tőlük?” – tette hozzá a történelemtanár.

Görgei és gegek a képernyőn

A filmeket formába is kellett önteni, a képi világért, a vizuális koncepció megalkotásáért a Salt Communications felelt. „Lehet, hogy az élet olyan, hogy alkukat kell kötni benne, de ezeket az alkukat is méltósággal kell kötni. És ha nem lehet méltósággal alkut kötni, akkor nem szabad alkut kötni” – írta Esterházy Péter. Burus Botond art director szerint Esterházy szavaihoz hasonlóan az animációs kisfilmekben bemutatott szereplők is kitartottak a lelkiismeretüknek megfelelő úton.
Az animáció kollázstechnikával készült, a személyek eredeti arcképeit használták.  „Reneszánszát éli ez a műfaj, és alkalmas arra, hogy elvont, absztrakt dolgokat is meg tudjunk fogalmazni, érzelmeket is ki tudjunk fejezni egy-egy motívummal” – mondta Burus Botond.
A képi és hangzó szövegben humorral, gegekkel is találkozunk, ezek segítségével közelebb kerülhet a középiskolásokhoz egy-egy hős története. „Korabeli bullying? Beefelés?” – halljuk, miközben Görgei Artúr vagy éppen Kossuth Lajos arcképét látjuk magunk előtt.

A Sorsfordítók animációs kisfilmsorozat első öt epizódja a YouTube-on megtekinthető.

Az iskola tanulói a DE Klinikai Központ Hospice-Palliatív Terápiás Osztály húszágyas szobájának falait festik ki. A fiatalok önként jelentkeztek a feladatra. 

Mindezzel abban segítenek, hogy méltó körülményt biztosítsanak a betegségük utolsó stádiumában lévőknek, ahogyan azt Porkoláb Gyöngyi, a Debreceni Hospice Ház Alapítvány kuratóriumi elnöke is kiemelte. Az alapítvány mottója is erre utal: Méltósággal, együtt!

Az iskola főigazgatója, Szilágyi Sándor azt reméli, példájukat máshol is követni fogják az országban, amire meg is van az esély: a Kulturális és Innovációs Minisztérium államtitkára, Hankó Balázs a kezdeményezés kapcsán elmondta, a szakképzésben zajló segítő programokat országos modellé szeretnék tenni.

Félve nyomom le a kilincset, ám arra, ami az ajtón belépve fogad, a legkevésbé sem számítok. Egy hatalmas, napfényben úszó, nagyon barátságos helyiségben találom magam: a bejáratnál egy letámasztott futóbicikli, itt egy labda, amott egy parányi asztalka számtalan rajzeszközzel, a polcon gyerekkönyvek és társasjátékok, felettük apró kezek által gondosan leparkolt kisautók sorakoznak. Semmi sem emlékeztet arra, hogy ebben a házban súlyos beteg gyerekek élik mindennapjaikat a hosszú és kimerítő kórházi kezelések idején. Pontosan ez a lényeg, erősít rá első benyomásaimra a Démétér Ház vezetője, aki érkezésemkor épp a közelgő tanévzáróra rendelt egyedi kézműves bögréket csomagolja ki egy papírdobozból, és mutatja lelkesen. „Ezekből egyet-egyet kap az a hét gyerek, akik nálunk szereznek bizonyítványt” – újságolja büszkén Sedlák Gabriella.

Mesélnél a kezdetekről? Miért és hogyan jött létre a Démétér Ház?

Korábban, amíg nem létezett a Démétér Ház, sok szülő lent aludt a kocsijában, vagy a betegágy melletti széken kuporogva próbált pihenni, amíg a csontvelő-transzplantáción átesett gyermekét kezelték.

Ezt az igencsak méltatlan helyzetet dr. Kriván Gergely, a Dél-pesti Centrumkórház Gyermekhematológiai és Őssejt-transzplantációs Osztályának osztályvezető főorvosa is érzékelte. 2006-ban ő hozta létre a Démétér Alapítványt azzal a szándékkal, hogy megoldást találjon erre a problémára, és már abban az évben hat apartmannal tudták várni a beteg gyerekeket és családjaikat az osztálytól csupán néhány percnyi távolságra – itt, a Dél-Pesti Centrumkórház Szent László telephelyén. 2009-re ez már kevésnek bizonyult, így az akkori közösségi térből lecsípve alakítottunk ki további három apartmant. Azért a többes szám első személy, mert akkor már én is itt dolgoztam. 2016-ra újabb bővítésre volt szükség, így további hat apartmant, szociális helységeket, pszichológusfoglalkoztatót, tanárit, tanulószobát és tornatermet alakítottunk ki – utóbbi helyiségben a gyógytornászunk foglalkozik a gyerekekkel. Országos feladatokat látunk el, nagyon örülünk, hogy mostanra eljutottunk oda, hogy nem kell nemet mondanunk a hozzánk fordulóknak: jelenleg 14 apartmant tartunk fenn. 2006-os alakulásunk óta több mint 700 családnak segítettünk társadalmi összefogással.

Te hogyan kerültél kapcsolatba a Házzal?

A Szent László kórház gyerekintenzív osztályának voltam a vezető ápolója közel két évtizeden át. Azt megelőzően 15 évig koraszülöttek ellátásával foglalkoztam, dolgoztam a Cerny mentőknél, és segédkeztem a Szent Márton Gyermekmentő Szolgálat alapításánál is. Az intenzív osztályon tevékenykedve éreztem, hogy ezek a családok teljesen el vannak veszve, sodródnak az eseményekkel, és épp csak megpróbálnak túlélni, minden mást háttérbe sorolva a beteg gyerek érdekében. 2009-ben a Vodafone alapítványa kiírt egy „Főállású angyal kerestetik” elnevezésű pályázatot, amire Kriván doktor hívta fel a figyelmemet: ahogy ő fogalmazott, ezt nekem találták ki. Őszintén szólva kapóra jött ez a lehetőség, akkoriban épp kezdtem veszíteni a lelkesedésemből: a kórházban olyan mértékben eluralkodott a bürokrácia, hogy jószerivel nem jutottam ki a betegek közé. Így beadtam a jelentkezésemet, és ezzel egy időben elkezdtük kidolgozni a Ház programját is azzal a céllal, hogy ne csak lakhatási lehetőséget kínáljunk a családoknak.

Ez mit jelent pontosan? Mi mindennel igyekeztek támogatni őket?

Alapítványunk feladata, hogy a családoknak biztosítsa az együttlétet azokban a hosszú hónapokban, amíg a gyereket kezelik, majd annyira felépül, hogy hazamehet a csontvelő- transzplantáció után. Ez egy nagyon komoly beavatkozás, aminek a lényege, hogy idegen donorsejteket juttatnak be a beteg szervezetébe. Ahhoz viszont, hogy ezek a sejtek ne lökődjenek ki onnan, az immunrendszert előtte gyakorlatilag le kell „nullázni”. Ebben az állapotban a kis betegek teljesen védtelenek a különféle fertőzésekkel, vírusokkal szemben. Amíg a donorsejtek nem kezdenek működésbe lépni, sterilszobában kell maradniuk, és utána még hónapokig, de leginkább egy évig nem mehetnek vissza a közösségbe. Nagyon sokan élnek messze vidéken, akár több száz kilométeres távolságra a kórháztól, ráadásul rossz szociális körülmények között; egy transzplantált betegnek viszont, ha belázasodna, egy órán belül a kórházi osztályon kell lennie. Az ingázást sokan nem engedhetik meg maguknak.

A családokat korábban teljesen szétszakította egy ilyen betegség.

Semmilyen lehetőségük nem volt arra sem, hogy együtt legyenek: általában az édesanya maradt a beteg gyerek mellett, az édesapa pedig otthon volt a többi egészséges testvérrel – megesett, hogy hónapokig nem találkoztak. Nálunk ezt megtehetik, ide a Házba feljöhet az édesapa akár a testvérekkel is, és leválthatja az édesanyát a steril boxban. A testvérekről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, pedig nem lenne szabad, ők borzasztóan megsínylik ezeket a helyzeteket. Volt például olyan családunk, amelynek összes tagja beköltözött a Házba: apa, anya és a két testvér, miközben a harmadik gyermeket kezelték. Nyitottak vagyunk mindenre, és amiben csak tudunk, segítünk.

Balra: Sedlák Gabriella és Kriván Gergely az Év Családbarát Innovációja díj átvételekor – Jobbra fent: A Démétér Ház – Jobbra lent: Szobarészlet a Démétér Házban – Kép: Démétér Alapítvány/Képmás-kollázs

Említetted, hogy a transzplantált gyerekek sokáig nem térhetnek vissza a közösségükbe, távol kerülnek a barátaiktól, az osztálytársaiktól. Hogyan próbáljátok megkönnyíteni ezt a rendkívül nehéz helyzetet számukra?

Ilyenkor – persze csak, ha a gyerek is szeretné – elmegyünk az iskolájába, és rendhagyó osztályfőnöki óra keretében a pedagógusaink mesélnek az osztálytársainak a betegségéről, illetve arról is, hogyan tudják tartani vele a kapcsolatot. Szoktunk magunkkal vinni maszkot, kesztyűket is, és arra bátorítjuk a gyerekeket, hogy húzzák föl, próbálják ki, mit érezhet a beteg társuk. Arra is volt példa, hogy videóhívást indítottunk egy osztályból, felhívtuk a kis beteget a steril boxban. A gyerekek gyakran írnak verseket, énekelnek, vagy rajzokat küldenek a társuknak, amiket befóliázva ki is lehet tenni a steril szobákban. A kis beteg így érzi, tapasztalja, hogy visszavárják a többiek.

Emellett igyekszünk biztosítani a gyerekeknek mindazokat az élményeket, amikről a kényszerű izoláció miatt lemaradnak.

Farsangolunk, tököt faragunk, Mikulás-ünnepséget és nagy, közös születésnapozásokat is tartunk hazai hírességekkel, meglepetésvendégekkel. Ez nemcsak az ünnepeltnek, hanem minden kis bentlakónknak hatalmas élmény.

Zeneterapeuta is jár hozzánk a Mosoly Alapítványtól, pszichológus kollégánk pedig egyedi foglalkozásokat tart a gyerekeknek, valamint a kórházi osztály pszichológusa is átjár hozzánk. Egy kiváló evangélikus lelkisegítő is támaszt nyújt, amikor csak szükség van rá. Az országban nyolc onkohematológiai központ működik; azon dolgozunk, hogy ne csak a terápiás protokollok, hanem a szupportív, támogató terápia is egységes legyen ezekben az intézményekben. A folyamat elindult, és bár lassan, de alakul.

A Házban hogyan segítitek a gyerekeket, hogy ne maradjanak le a tanulmányaikban?

A pedagógusaink rendszeresen tartják a kapcsolatot az itt gyógyuló gyerekek anyaiskoláival, és az ő tanrendjük alapján foglalkoznak velük online vagy személyesen, ahogy az állapotuk engedi. Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy az idei tanévet hét bentlakó gyerek a mi bizonyítványunkkal úgy tudja lezárni, hogy a tanulmányait ott tudja majd folytatni, ahol a betegsége előtt abbahagyta.

Kép

Egy kisifú, Barnus tanul a Démétér Ház szobájában – Fotó: Démétér Alapítvány

A szülőkkel, akikre hatalmas lelki teher nehezedik, szintén tudtok foglalkozni?

A gyerekek hősök, de a szüleik még nagyobbak. A Házba azok a gyerekek kerülnek, akiknek a csontvelő-átültetésen kívül semmi más esélyük nincs a gyógyulásra, és akár bele is halhatnak a betegségükbe. A transzplantáció túlélési esélye Magyarországon 83–84 százalék, ami európai szintű eredmény, ugyanakkor vannak veszteségeink is. A szülők az alapápolási feladatokat végzik a steril szobában. Az anyuka általában akkor tud lejönni a gyerek mellől a közös helyiségbe, ha például megérkezik a zeneterapeuta, lelki gondozó vagy pedagógus, aki foglalkozik egy kicsit a gyerekkel. Ő addig meg tud inni egy kávét itt a közösségi térben, vagy megmelegít egy tál ételt a konyhában.

Próbáltunk szülőcsoportot is működtetni, de nem sikerült. Egyszerűen azért, mert erre nekünk napközben lenne kapacitásunk, ám azt látjuk, hogy a szülők ilyesmik miatt nem fognak időt elvenni a gyereküktől. Egyébként ők egymást is nagyon jól támogatják: beszélgetnek, főznek, puzzle-t raknak ki együtt, de ugyanúgy kiöntik a szívüket bármelyik itt dolgozónak. Önmagában már az is nagyon sokat segít, hogy látják, más is ebben a cipőben jár; ki előbb, ki hátrébb, de ugyanazon az úton. Van egyébként egy önkéntes fodrászunk is, aki havonta egyszer eljön azért, hogy nemcsak a gyerekeket, hanem a szülőket is megszépítse.

Mindeközben újabb bővítést terveztek, sőt már bele is vágtatok. Mesélnél erről?

Nekem régi álmom, hogy a családok kezét ne engedjük el azok után sem, ha a gyerek hazakerül. Szeretnénk őket a visszailleszkedésben is támogatni. Alapítványunk tíz éve birtokol egy felújításra szoruló ingatlant Szanazugon, amit elkezdtünk átépíteni, a tervek szerint egy ötapartmanos házat alakítanánk ki. Hatalmas udvarunk, nagy zöldterületünk lesz nyári konyhával, tűzrakó hellyel.

A tervek szerint pszichológusgárda foglalkozik majd a szülőkkel, a gyerekeknek pedig élményprogramokat szeretnénk tartani ebben az új terápiás központban.

Ugyanitt szeretnénk majd a gyermeküket elvesztett szülőknek is segíteni a trauma feldolgozásában. Ennek a programnak a kidolgozására a lelki segítőnket kértük föl, aki egyben gyászterapeuta is.

Most ennek a központnak a megvalósítására gyűjtünk. A fenntartáshoz pedig – ahogy itt, a Démétér Házban is – cégek járulhatnak hozzá például úgy, hogy örökbe fogadnak egy-egy helyiséget. Van egy úgynevezett kívánságlistánk, ami a honlapunkon elérhető, ezt mindig aszerint frissítjük, hogy éppen mi az, amire a legnagyobb szükségünk van. Ez a módszer nagyon jól működik; most épp ahhoz gyűjtünk támogatókat, hogy adalékmentes, hűtés nélkül is tárolható készételeket vásárolhassunk a szülőknek azért, hogy ne kelljen még a főzéssel is időt tölteniük. A honlapunkon keresztül bárki segíthet, eldöntheti, milyen formában és mértékben támogat minket a céljaink elérésében.

– Mi a kezdeményezés lényege, honnan indult?

– Öt éve veszek részt a Pronon Alapítvány munkájában, ahol elsősorban civil szervezeteknek, egyházaknak, oktatási intézményeknek tartunk tréningeket, és itt merült fel az ötlet, hogy mivel a család is egy szervezet, ez a fajta tudás igencsak ráfér az édesanyákra is. Mi, akik trénerként benne vagyunk a Nagycsaládos Harcművészetben, mindannyian nagycsaládos édesanyák vagyunk, és mindenki elvégezte a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés és szervezetfejlesztési szakirányú továbbképzését. Jelenleg a FeSzülőkből RugAnyók elnevezésű tréninget tartjuk vezetőtársammal, Forián-Szabó Kingával. A boldogságkereséssel szoros kapcsolatban van az, amit próbálunk bevinni az anyukák életébe.

– Miért Nagycsaládos Harcművészet lett a neve?

– A családos életformában, egy édesanya mindennapjaiban nagyon sok harc van, és nagyon sok művészet is. Az igazi kihívás az, hogyan tudjuk ezt kiegyensúlyozni. Sok minden múlik egy édesanyán, azon, ő hogy van a családban, mert az továbbterjed, hat a gyerekekre, a környezetre.

Az édesanyák a kisgyerekes életforma miatt sokszor arra vannak kondicionálva, hogy a saját igényeikről, saját szükségleteikről lemondjanak, sőt sokszor eszükbe sem jut, hogy van nekik ilyen.

Ezt lehet csinálni egy darabig, de egy idő után a családban is megjelenhet a kiégés. Bele lehet fásulni a mókuskerékbe, elveszhet a csillogás a szemünkből. Csupa olyan dologról beszélünk a tréningen, ami a mi saját életünkben is fontos, amit saját magunkon is felismerünk. Mindezt úgy, hogy azt gondoljuk, mindenki a saját életének a legjobb szakértője. Impulzusokat, kereteket adunk, de mindenki a saját helyzetével dolgozik, és tud abban megoldásokat találni. Szerintem nem az adja a legtöbbet az anyukáknak, hogy mi nagyon okosakat mondunk, hanem az, hogy együtt vannak, és egymástól is tanulnak.

– Milyen az, amikor valaki FeSzülőből RugAnyó lesz?

– Ez két olyan véglet, amibe én magamat sem tudom konstans módon besorolni. Inkább a tudatosítás a lényeg: hogy észrevegyem, mikor vagyok befeszülve, és azt is felismerjem, van út arrafelé, hogy egy kicsit rugalmasabb legyek. A reziliencia divatos szó manapság: alkalmazkodás a gyorsan változó dolgokhoz. A mostani világunk – benne a járvány, az online oktatás, a háború, a szénszünet – arra mutat, hogy ezt a képességet fejleszteni kell magunkban. Ebben a – rezilienciát igénylő – helyzetben összetartani egy családot, nagy kihívás.

– Említetted a saját magunk felé támasztott és a környezettől érkező elvárásokat. Te hogy állsz az előbbiekkel?

– Szerintem sokszor szorítjuk a saját torkunkhoz a kést. Azt gondoljuk, így kell meg úgy kell valamit csinálni. Tudod, mennyit takarítottam, mielőtt jöttél? Régen ezt úgy csináltam, hogy bele is lovaltam magam, és közben megalapozottnak és teljesen indokoltnak találtam, hogy sárkányként viselkedem ilyenkor, ha vendég jön. Egy idő után rájöttem arra, hogy én is annak a képnek akarok megfelelni, ami sok nő fejében él: szuperjónak kell lennie a gyerekeimnek, a párkapcsolatomnak, a baráti kapcsolataimnak, a háztartásomnak, a kertemnek. Mellé szakmailag is fejlődnöm kéne, és mindezt úgy, hogy az látszódjon rajtam, ez nagyon könnyű. Amikor sikerült közel kerülnöm valakihez, az mindig olyankor történt, amikor megmutattam: nálam sincs minden rendben, és ezt lehet szó szerint is, meg szimbolikusan is érteni. Ehhez lehet kapcsolódni, nem a tökéletesnek mutatott élethez.

– Önismereti fejlődés, amíg az ember elengedi a képet, hogy valamilyennek kellene lennie?

– Igen. Nekem az például nagy lépés volt, amikor rájöttem és beismertem, hogy az én reakcióm, az, hogy milyen érzelmi magaslaton élem meg ezt a rendrakásra való rágörcsölést, nem indokolt. Az érzelmi reakció nagyságából lehetett következtetni, hogy itt nem feltétlenül a rendről van szó, hanem arról, milyen képet szeretnék mutatni magamról, és ahhoz mennyire ragaszkodom, vagy el tudom-e engedni.

– A rugalmasság viszont nem jelenti azt, hogy mindig én változzak…

– Nem oda kell eljutni, hogy mindig én változzak meg, és nekem semmi igényem ne legyen. Az a cél, hogy tudjunk úgy egymás mellett, egymással élni, hogy ezek az igények, ezek az értékek, dolgok elférjenek. Az olyan családokban, ahol nincs önismereti út – ami nélkül simán végig lehet élni egy életet –, ott játszmák vannak, elhallgatások, függőségek. Talán akkor teszünk kevesebb terhet a következő generációra, ha ebben próbálunk előrelépni, megküzdünk a démonainkkal, és nem adjuk tovább őket.

– Öt gyermeked van, huszonkét évestől hétévesig. Úgy sejtem, hogy a házasságoddal és a gyerekeiddel kapcsolatos tapasztalataidat is beviszed a segítői munkádba.

– Igen, abszolút. Ezekből táplálkozik, így lehet hiteles. A férjemmel például időnként csinálunk egy lelkigyakorlatot házaspároknak Házastuning néven, amelynek az ötlete úgy született meg, hogy leültünk a férjemmel, és elkezdtünk azon gondolkodni, mi hogyan szoktunk veszekedni. Azt gondolom, a résztvevő házaspárok részben a mi példáink miatt is tudnak megnyílni egymás felé.

– Milyen együtt dolgozni ebben a férjeddel, aki a teljesen civil foglalkozása mellett egyébként lelkigondozó, hittanár is?

– Nekünk ad, hogy vannak közös dolgaink, gazdagítja a házasságunkat. Nekem a legjobb barátom a férjem, és mindkettőnknek nagyon fontos, hogy sokat beszélgessünk, legyenek közös ügyeink. Itt is az egyensúly a lényeg. A harc és a művészet, a barátság és a házastársi kapcsolat, az egész életünk egy egyensúlyozás. Nekem valahogy ez a boldogság. Nemcsak azt megtalálni, amiben egyek vagyunk, hanem azt is, amiben különbözünk.

– És ha ez nem sikerül, akkor időnként te is közel kerülsz a kiégéshez?

– Engem folyamatosan megcsap a szele. Sokszor érzem azt, hogy küzdök a mindennapokkal, azzal, hogy láthatatlan munkát végzek, mókuskerékben vagyok, nem feltétlenül kapok rögtön visszajelzést. Ezek mind veszélyeztető tényezők.

A WHO is leírta már, hogy a kiégés egy betegség.

Nagyon fontos, hogy ennek tudatában legyünk, és annak is, hogy tudunk tenni ellene: valahogy értelmet és célt találni a mindennapokban, és átkeretezni a dolgainkat. Sokszor érezzük, hogy a minket ért inger és az arra adott válasz között nincs semmi. Ki vagyunk szolgáltatva a körülményeknek, annak, ami történik velünk. Viktor Frankl írja le a könyvében, hogy a koncentrációs tábort is azok élték túl, akik az inger és a válasz között megtalálták azt a rést, ami a saját szabadságuk. Ez lehet a saját hozzáállásunk, átkeretezés, egy gondolati mozdulat, egy rés, amibe érdemes belenézni. Megnézni, miben áll a szabadságod. Szerintem az ég ki, aki azt gondolja, nincs ilyenje. És olyan könnyű ezt gondolni! Mert a mókuskerék, a mindennapos lefárasztó dolgok ebbe az irányba tolnak. Amikor úgy érzem, hogy nem a kiégés felé tartok, hanem el onnan, az azért van, mert észreveszem ezt a szabadságomat. Észreveszem, hogy vannak eszközeim, még ha csak a gondolatom is az. Az egzisztenciális kérdésekre adott válaszok – mi értelme az életemnek, milyen céljaim vannak, mit tartok fontosnak? – szintén jó kis biztosítékok kiégés ellen.

– A te családod milyen? Mit látsz a gyerekeken, mit adtál vagy adsz át?

– Azt látom, hogy a gyerekeim egészen kiegyensúlyozottak. És ez nagy megelégedéssel tölt el. Hogy egész jól vannak. Nagyon jó látni, hogy milyen nagyszerű emberek! Alig merem kimondani, de ha arra gondolok, hogy ehhez közöm van, az egészen közel van az élet értelméhez.

– A különböző szerepeid – anya, feleség, nő és a többi – hogy férnek meg egymás mellett?

– Ha könnyűnek látod a másik ember sokféle szerepét, akkor nem vagy elég közel hozzá.

Van ennek egy nehézsége ugyanis, súlyozni kell ezeket a szerepeket. Ha majd öreg leszek, és visszanézve azt tudom mondani, hogy volt egy jó házasságom, akkor leszek a legbüszkébb. A második legfontosabb az, hogy lássam: a gyerekeim jól vannak. És a többi dolognak is van jelentősége, például hogy oda tudtam állni egy jó ügy mellé.

– Az ENSZ minden évben közzétesz egy jelentést, amely arról szól, mely országok lakói vallják magukat a legboldogabbnak. A 2019-ben készült jelentés szerint van néhány olyan szegény ország, amely sok problémával néz szembe, és ahol magas az erőszakos bűncselekmények száma, de mégis bekerült a legboldogabb államok közé. Korábbi spanyol gyarmatokról van szó, amelyek ebből adódóan túlnyomóan vallásos országok is. Nálad a hit hogyan segíti a boldogságot?

– Az istenhit olyan, mint az önismeret: folyamatos fejlődésben van, nem egy konstans valami. Van köze a boldogsághoz is, de a küzdelemhez is. Nagyon sokat adott a hitem, amikor a gyerekek kicsik voltak, segített az, hogy bele lehet simulni az egyház rendjébe, a szertartásokba. Aztán amikor három hónapig feküdtem egy gerincbetegség miatt néhány éve, nagy fájdalmaim voltak, majd megműtöttek, akkor nagyot küzdöttem az Istennel. Az kérdeztem: „Istenem, te most ezt akarod, vagy hagyod?” Aztán rájöttem, hogy rossz a kérdésfeltevés, hogy probléma van az istenképemmel, mert milyen Isten az, akitől ezt kérdezem. A szenvedést nehéz hova tenni az istenhiten belül is, de arra rájöttem, hogy ha már kész válaszaim nincsenek, legalább hamis válaszaim sincsenek. A betegség tisztítótűz volt, leégetett rólam egy csomó hamis képet. A boldogsághoz ez ott kapcsolódik, hogy minden, ami az igazabb felé visz, az boldogabbá tesz. Nincs készen még az én hitem, de erre indultam, ezt a ráhagyatkozást próbálgatom. Nem biztos, hogy mindenre van válasz, és ez félelmetes. Kérdés, hogy ennek a feszültségében meg tudunk-e maradni. Az úton levés az izgalmas. Sok mindenkinek irigylem a hitét, akié érettebb, árnyaltabb talán. A férjem hitét nagyon bírom. Benne van valami olyan öröm, olyan derű, amely mindenen átvisz.

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>