Evezés a Holt-Körös mocsári ciprusai között

A Szarvas-Békésszentandrási Holt-Körös, köznyelven a Kákafoki-holtág a Hármas-Körös szabályozása során alakult ki, és Európa egyik leghosszabb holtága. A szarvasi Holt-Körösön csónakázva akár azt is gondolhatnánk, hogy valahol egy dél-amerikai őserdőben vagy a Mississippi mocsárvidékén járunk, ugyanis az arborétumot alapító Bolza Pál egzotikus növényekkel, többek között mocsári ciprusokkal népesítette be a holtágat. A szarvasi szakaszon kacskaringós úton haladhatunk, nyáron fürdőzők mellett. A vízi színház épületét elhagyva, a gyaloghíd alatt átevezve jutunk el a ciprusokig, amelyek között érdemes megkeresni a három nővérnek nevezett facsoportot. A holtág közepén a millenniumi emlékművet, jobb partján pedig a Bolza-kastélyt csodálhatjuk meg.

A Szarvas–Békésszentandrás közötti szakasz akár kisgyermekes családoknak is kiváló választás, nemcsak a kellemes és könnyű útvonal miatt, de azért is, mert nyáron mindkét település jól felszerelt szabadstrandján is fürödhetünk.

Tipp: Ha nagyobb túrát tennénk, szálljunk vízre Kunszentmártonnál, és onnan vegyük az irányt Szarvas felé. Szebbnél szebb nyaralók, majd érintetlen környezet mentén visz az utunk, ahol különféle gém- és kócsagfajok, kárókatonák felröppenő csapataiban gyönyörködhetünk.

Kép

Evezés a Szarvas-Békeszentandrási Holt-Körösön – Fotó: Magyar Turisztikai Ügynökség

Ártéri evezés a Rezéti-Holt-Dunán

A vízitúra a Rezéti-Holt-Dunán, a gemenci rengeteg érintetlen erdőségeiben azoknak ajánlott, akik a háborítatlan természet közelségét keresik. A túra első két kilométere a Nagy-Dunán lefelé, a legnagyobb része pedig a Rezéti-Holt-Dunán vezet. Érsekcsanád kikötőjéből elindulva, a Veránka-sziget partja mentén haladva mintegy két kilométer után érjük el a Rezéti-Holt-Duna kiömlésének torkolatát. Itt egy éles jobb kanyarral be is fordulunk a rezéti ág csendes vizére, amelyen kényelmesen tudunk haladni. A torkolattól négy kilométer evezést követően érkezünk a Nyárilegelő nevet viselő kikötő- és pihenőhelyre, ahol a Gemenci Állami Erdei Vasút kisvonata is megáll. Továbbevezve egyre beljebb kerülünk a gemenci ártéri erdő sűrűjébe: a mélyebben füzesekkel, magasabban nyárfásokkal benőtt ligeterdők kiváló rejteket kínálnak a nagyvadaknak. Gemenc világhírű az értékes és szép agancsú gímszarvasairól, gazdag őz- és vaddisznóállományáról. A madárvilág is igen gazdag, kis szerencsével szürke gémeket, rétisasokat, kerecsensólymokat és békászó sasokat is észrevehetünk.

Az ártéri erdőkkel szegélyezett Rezéti-Holt-Dunán folytatva túránkat elérünk egy szigetet, amelyet megkerülve a mellékág felső, beömlő torkolatáig jutunk. Ezután nincs más dolgunk, mint újra átszelni a Dunát, és kikötni túránk kiindulópontján, Érsekcsanádon.

Tipp: Ami a tizennyolc kilométer hosszú vízi útvonal különlegessége – az érintetlensége –, az egyben hátránya is lehet: a gemenci ártéri erdőség a Duna–Dráva Nemzeti Park része, védett terület, ezért a kikötési és partra szállási lehetőségek száma erősen korlátozott, érdemes enni- és innivalóval felszerelkezni.

Kép

A Gemenci erdő – Fotó: Magyar Turisztikai Ügynökség

Családi könnyű rafting a Rábán

A Rába hazánk egyik legvadregényesebb, legromantikusabb és legtermészetesebb állapotban megmaradt folyója. Az osztrák Alpokban ered, majd Szentgotthárd mellett éri el Magyarországot, és északkeleti irányban haladva Győrnél torkollik a Mosoni-Dunába. A kavicspadokkal, éles kanyarokkal, hirtelen felgyorsuló szakaszokkal sűrűn szabdalt folyó olykor még a tapasztalt vízitúrázókat is kihívás elé állítja. A Rába különlegessége, hogy a határ és Sárvár közé eső, felső szakaszát alig szabályozták, így megőrizte vadregényes hangulatát. A természetes környezetnek köszönhetően az élővilág a vízben és a folyót övező partok környékén is háborítatlan megmaradt, így a Rábán evezve különleges állat- és növényfajokat ismerhetünk meg.

A folyó Szentgotthárd és Csákánydoroszló között kanyargó szakasza az Őrségi Nemzeti Park területéhez tartozik. A vadregényes Felső-Rábának talán ez a legszebb része: nem is a sodrás erőssége kölcsönöz vadvízi hangulatot ennek a folyószakasznak, hanem a víz fölé nyúló bokrok, bedőlt fák, kisebb-nagyobb hordalékszigetek, zúgók és zátonyok.

Tipp: A húszkilométeres evezőtúra Szentgotthárdról indul és Rábagyarmatig tart, de harmincöt kilométeresre is kibővíthető, ha elevezünk Csákánydoroszlóig. Mivel a Rába vadvíznek számít, csak szakképzett túravezetővel szabad nekivágni! Ha hosszú hétvégi programot tervezünk, az evezés mellé érdemes beiktatni egy hársas-tavi fürdőzést is. A tó Szentgotthárd egyik éke, amelyet a szomszédos Apátistvánfalva erdejében eredő Hársas-patak táplál, és nemcsak a horgászok, hanem a fürdőzők és a kirándulók körében is népszerű. A tóparti sétány mellett kiépült, egy kilométer hosszú Hársas-tó tanösvény a tó és környékének élővilágát mutatja be.

Nádi szél vízitúra-tanösvény badacsonyi panorámával

Ha a Balaton eddig számodra csak a strandolásról szólt, itt az ideje a vízitúrának! A Balaton 2018-ban átadott, három kilométer hosszú, hatállomásos tanösvénye a badacsonyi öböl felfedezésére hív, akár szakvezetett túra keretében, akár önállóan, GPS-koordinátákat követve.

A vízitúra-tanösvény a Badacsony lábától, a badacsonylábdihegyi Herczeg Ferenc Strandról indul. A kenuból páratlan kilátás nyílik a balatoni tájra: innen egészen más perspektívából láthatjuk a Badacsony bazaltorgonáit és Szigligetet.

A tanösvény állomásait a Balaton egyik legnagyobb, körülbelül kétszázötven hektáros összefüggő nádasa mentén evezve találjuk, irányt a vízben álló oszlopok mutatnak, a rajtuk lévő QR-kódokat leolvasva pedig könnyen juthatunk további információhoz.

Tipp: A mindössze 3 kilométeres, egy óra alatt kényelmesen megtehető túrához, az élővilág megfigyeléséhez a Badacsonytördemici Ökoturisztikai Látogatóközpontban bérelhetünk távcsövet. Ha pedig csak bámészkodni szeretnénk, de evezni nem, előre egyeztetett időpontban csónakos túravezetést is kérhetünk. A túra után pedig irány a szigligeti vár, ahol nyár­estéken remek koncertélményben lehet részünk.

Vízitúra a Tihanyi-félsziget körül

Kajakba szállva vagy SUP-deszkára állva a Tihanyi-félsziget és környéke talán még csodálatosabb, mint a szárazföldről. A túra a félsziget keleti részén, a Gödrösi strandról indul, ahol lehetőség van kajak vagy SUP bérlésére, és innen evezhetünk tovább az apátság és a tihanyi rév irányába. Ahogy a kompkikötőt elhagyjuk, Sajkod felé evezve megváltozik a táj, a lakott részeket felváltja az erdő és az érintetlen természet.

Érdemes ezen a szakaszon csendben szemlélődni, hallgatni a természet hangjait, a madárcsicsergést, és figyelni, hátha megpillanthatunk egy-egy szürke gémet, kócsagot, cigányrécét, kárókatonát vagy dankasirályt.

A felettünk emelkedő félsziget partja a kedves kis sajkodi strandhoz vezet, ahol érdemes megállni egy fürdésre, de a túra innen akár Örvényesig is meghosszabbítható.

Tipp: A Levendula Ház Látogatóközpont udvarán a Belső-tó nádasába is bekukkanthatunk. A víz felett vezető pallósor tanösvényén a nádas élővilágával ismerkedhetünk meg. A tóparti legelőn a szürkemarhák mellett izgalmas kaland megfigyelni a játszadozó ürgecsaládok életét is.

Kép

Tihany, Levendula Ház Látogatóközpont – Fotó: Magyar Turisztikai Ügynökség

Evezés a szigetközi vadonban édesvízi medúzák között

Ez a 14,7 kilométeres, közepes nehézségű túra – amelyen csak szakvezetéssel vehetünk részt – a Rajka határában lévő trianoni zsiliptől indul, ahol megtudhatjuk, miként alakult ez a táj a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer építése kapcsán az 1980-as évek végére kavicssivataggá, majd miként jött létre rajta egy igazi ősvadon.

Vízre szállást követően a Homoki-ágon vezet a túra a Tilosi-tó felé. A területen lévő kavicsbányatavakat 2016-ban kötötték össze mesterséges csatornákkal, hogy az ökológiai átjárhatóságot biztosítsák. Ezek a „lépcsőfokok” jelentik a túra izgalmait, mindegyiknél picit begyorsul a víz. Később egyre szélesebb ágakba, majd az Ördögszigeti-tavakba érkezünk, ami kitűnő pihenő- és fürdőhely. Továbbhaladva még jobban kinyílik a táj. Ezek a bővizű Duna-ágak felelnek a szigetközi hullámtéri mellékágrendszer vízpótlásának jelentős részéért. Bevállalós csapattal a második töltőbukón felevezve a Helenai-tavakat is megcsodálhatjuk, amelyek arról híresek, hogy édesvízi medúzák is élnek bennük, amelyekkel július és augusztus melegebb napjain akár mi magunk is találkozhatunk. Innen már csak egy laza csorgás, és meg is érkeztünk Dunakilitire, a Vadvíz Kempingbe, a túra végállomására. 

Források: www.termeszetjaro.hu; www.aktivmagyarorszag.hu

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült.

Képesek a feltétel nélküli szeretetre

A kutyák nagyon sok mindent tanítanak az embereknek a világról, de a legtöbbet talán a feltétel nélküli szeretetről tanulhatunk tőlük. Ők azok, akik, bármit teszünk, egészen biztosan hűségesek maradnak hozzánk. Szeretetüknek nem fokmérője, hogyan nézünk ki, vagy mennyi pénzünk van. Attól kezdve, hogy hozzánk kerülnek, örök barátságot és hűséget fogadnak nekünk, és életük végégig ragaszkodnak hozzánk.

„Gyerekkoromban volt egy kutyánk, Zserbó. Amikor még általános iskolába jártunk a testvéremmel, délutánonként sokat voltunk egyedül, mert a szüleink estig dolgoztak. Zserbó feladatának tekintette, hogy vigyázzon ránk. Mindig odakuporodott a lábunkhoz, és időnként megbökdöste az orrával a kezünket, jelezve, hogy ideje egy kis pihenőt tartani. Rengeteget játszottunk, labdáztunk, fogócskáztunk, nyaranta együtt lubickoltunk a Balatonban. Zserbó olyan volt számunkra, mintha a testvérünk lenne. Amikor elkerültem otthonról, a szüleim mesélték, hogy minden egyes alkalommal, amikor elmentem, napokig szomorúan járkált a lakásban, és esténként mindig a szobámban tért nyugovóra.” (Zoli)

Önzetlen gyógyítók

Akinek kutyusa, cicája van, biztosan tapasztalta már, hogy stresszes élethelyzetben mennyire megnyugtató tud lenni, ahogy a kis kedvencét simogatja.

„Amikor egyetemista voltam, találtam egy kóbor cicát. Befogadtam. Minden érintésért hálás volt, olyan hangosan tudott dorombolni, hogy a szomszéd szobában is hallani lehetett.

Hihetetlen, hogy mindig megérezte, ha ideges voltam, és próbált segíteni nekem.

Vizsgák előtt például befészkelte magát az ölembe, és hagyta, hogy órákon át simogassam. Ettől mindig teljesen megnyugodtam.” (Zita)

Kutatások bizonyítják, hogy háziállataink már a puszta jelenlétükkel is képesek enyhíteni a depresszió, a szorongás és a stressz tüneteit, és akinek kutyája, cicája van, kevésbé érzi magát magányosnak.

30 évvel ezelőtt Alan Beck pszichológus és Aaron Katcher pszichiáter a Pennsylvaniai Egyetemről végezte az első olyan kísérletet, amely során azt figyelték, mi történik az emberrel, amikor hosszabb ideig simogat egy kutyát. Azt tapasztalták, hogy a négylábúak simogatása és a velük való játék mérhetően csökkenti a stresszhormonok szintjét, ugyanakkor emeli a boldogságérzetért felelős szerotonin- és dopaminszintet.

Személyiségfejlesztők és szociális érzékenyítők

Akinek háziállata van, bizonyára tapasztalta már, hogy kedvence olyan dolgokat is képes belőle kihozni, aminek a létezéséről addig nem is tudott. Egy kutatás szerint azok a gyerekek, akik kutyával együtt nőnek fel, felnőttkorukban szociálisan érzékenyebbek lesznek, és kevesebb érzelmi problémával küszködnek, mint azok, akik nem, és 30 százalékkal kisebb eséllyel válnak belőlük antiszociális felnőttek.

Annak valószínűsége, hogy problémáik lennének a másokkal való kapcsolatteremtéssel, 40 százalékkal kisebb, mint azoknál, akik kutya nélkül nevelkedtek.

„Gyerekkoromban figyelemzavarral, diszlexiával és diszgráfiával diagnosztizáltak. Amíg meg nem született ez a diagnózis, egyszerűen csak butának és viselkedészavarosnak tartottak a tanáraim, a diáktársaim pedig kiközösítettek. Nem találtam a helyem, és szorongó, kapcsolatok kialakítására képtelen tizenévessé váltam, akinek a fejében még az öngyilkosság gondolata is megfordult. A szüleim végül elvittek egy szakemberhez, aki azt javasolta, fogadjunk be egy menhelyi kutyust. Max, a labrador–golden retriever keverék megváltoztatta az életemet, általa újra szerethetőnek éreztem magam, és a sétáink során rengeteg velem egykorúval ismerkedtem meg.” (Csaba)

Kép

Kép: Pexels/Anastasia Iashkevish

Segítők

A kutyák az élet számos területén segítenek nekünk, olykor csak azzal, hogy jelenlétükkel támogatnak, magabiztosabbá és nyitottabbá tesznek minket. Ma már számtalan kutatás is alátámasztja, hogy az állatasszisztált terápiák, valamint a segítőkutyák jó hatással vannak az eltérő fejlődésű gyermekekre. A négylábúak bevonása pozitívan hat többek között az autista, az ADHD-s vagy a szorongó gyerekek fejlődésére. Emellett a tehetséggondozás terén is rendkívüli eredmények érhetők el a terápiás állatok bevetésével.

Fiatalon és fitten tartanak

A kutyák többsége szeret játszani, futkározni, bolondozni. Felnőttként sajnos sokszor megfeledkezünk a játék iránti igényünkről, pedig ugyanúgy, mint a kutyánknak, nekünk is szükségünk lenne a mókázásra. A játék a kutyusok számára egyet jelent a mozgással. Minden kutya imád szaladgálni, lehetőleg naponta minél többször, ameddig csak lehet. Az aktív testmozgás endorfintermelő, stresszcsökkentő hatásai ma már közismertek.

A napi legalább 30 percnyi intenzív edzés, a tempós séta segít megőrizni a mentális feszültség által terhelt szív- és érrendszer egészségét. Ebben pedig a kutyánk tökéletes társunk lehet.

„Ha kutyád van, sosem unatkozol. Ha mégis eszedbe jutna, akkor az eb biztosan kitalál valamit, hogy esélyed se legyen erre. Amikor pedig az idő is szuper, akkor ideje egy közös sétának! Legyen az városi vagy kirándulós, mindenkire jó hatással van. Egy mozgékony kutya formában tart, így nem kötelező edzőterembe menni, a napi mozgás garantált” – mondja Kata, egy whippet boldog tulajdonosa.

Az osztatlan figyelem képessége

Ha van adottság, amit nagyon irigyelek a kutyámtól, az a „pillanatban levés” képessége: ami éppen történik, az van a fókuszában (és ugyanez igaz a cicákra is). Ezt a fókuszáltságot akkor is megtapasztalom, amikor hazaérkezésemkor Nudli, a kutyánk számára nem létezik más, csak én. Olyan örömöt képes megélni, és ennek minden létező formában jelét is adja, hogy olykor elszégyellem magam, amikor arra hivatkozva tolom őt arrébb, hogy dolgoznom kell. Belátom, egyelőre még ügyködnöm kell azon, hogy a kedvenc négylábúnkéhoz hasonló, osztatlan figyelemmel legyek képes megajándékozni őt. És tudom, hogy ugyanilyen fontos lenne megtanulni azt is, hogy ha csak rövidebb ideig is, de osztatlan figyelmet élvezhessenek tőlünk mindazok, akik számunkra fontosak. Tanuljunk a kutyáinktól!

Amikor Regina több mint tíz évvel ezelőtt megalapította kommunikációs cégét, még eszébe sem jutott az a megoldás, hogy a vállalkozást értékesítse. Szeretett dolgozni, úgy érezte, ez a hivatása, azt gondolta, nyugdíjas évei elérkeztéig lubickol majd a szakmájában. Amikor egy ismerőse említést tett neki arról, hogy a cégét el is adhatná, nagyra tágult szemekkel nézett rá: neki ezt is lehet? „Van olyan, hogy nem csinálok semmit, és jól élek?” – kérdezte magától, mert az agyában az a program futott, hogy folyton dolgoznia kell. Ennek a felismerésnek később még nagy jelentősége lesz.

Kisfia megszületése után néhány évvel férjével úgy határoztak, hogy szeretnének még egy kisbabát. Ekkor már nógrádi szülővárosukban éltek, ahová első gyermekük születése előtt költöztek Budapestről. Bár nehéz volt száz kilométeres távolságból irányítani a fővárosi céget, ez volt a kisebb gond. Az évek során ugyanis Regina több vetélésen is átesett. Az elsőnél azt mondták neki az orvosok, ez sajnos bárkivel előfordulhat.

A második nagyon ritka és életveszélyes hegterhesség volt, ilyen esetben a magzat a korábbi császármetszés hegében tapad meg.

Regina kivizsgáltatta magát, hátha valamilyen szervi rendellenesség miatt nem tud várandós maradni, de semmi jelentős elváltozást nem mutattak ki a vizsgálatok. Helyzetét nehezítette, hogy szerette volna megtapasztalni, milyen érzés természetes úton szülni. (Az első szülése során az átlagosnál magasabb vérnyomása miatt császármetszéssel szült.)

Amikor a harmadik magzatot is elveszítették, lelki segítő szakemberhez fordult. „A lelki terápia szerintem az egyetlen út, hogy megismerjük önmagunkat, és szívünk szerint tudjunk élni. Én ezt mindig kalandnak fogtam föl, még ha olyankor rémesen kemény is az út, mindig kiderült, nem érdemes másfelé menni, csakis befelé, önmagunk, egyben Isten irányába” – emlékszik vissza Regina. A pszichológus azt is tanácsolta neki: ha szeretne még babát, költözzenek el, távolabb a családi elvárásoktól, méghozzá azonnal. Ekkor Regina már 40 éves volt.

Nyaralóból nyaralótulajdonos

Regina a számos csapás ellenére soha nem adta föl. Munkája miatt sokat járt Mátraverebély-Szentkútra, ahol mindig imádkozott a Szűzanyához gyermekáldásért. Rádöbbent: ha még egyszer anyaszerepre akar vállalkozni, hátrébb kell lépnie a munkában, és elhatározta, hogy első lépésben eladja a cégét. Ez azonban hosszú folyamat, esetében is eltartott két évig, amíg a tulajdonostársak, az ügyfelek és az alkalmazottak igényeit szem előtt tartva tudta értékesíteni üzletrészét. Amikor megvált a cég fele részétől, szabadságra ment.

Kép

Fotó: Thaler Tamás/Wikipédia

Kisfiával Zánkán nyaralt, amikor egy este szórakozásból nézegetni kezdte a balatoni ingatlanok hirdetéseit. Rábukkant egy víkendházra Révfülöpön, a település régóta a szíve csücske volt. Feltette magának a kérdést: miért ne vehetne itt egy nyaralót? Másnap egy baráti társaságban találkozott egy ügyvéddel, aki felajánlotta neki, segít a vételben.

„Elmentem nyaralni, és hazamentem egy tulajdoni lappal” – idézi fel Regina a vásárlás körülményeit.

Amikor felvetődött, hogy elköltözzenek, ez a nyaraló tűnt ideálisnak új otthonuk helyszínéül. A tervezés során elment egy újabb baba. Ahogy a többi vetélés alkalmával, ezúttal is műtéti beavatkozásra volt szükség. Az újabb veszteség még gyorsabb cselekvésre ösztökélte: értékesítette a cége másik felét is, a pénzből, egy ingatlaneladásból és a megtakarításaikból pedig egy év alatt felépítették a piciny nyaraló helyén új otthonukat Révfülöpön. 2021 júniusában költöztek, két hónapra rá megfogant a kislánya. Egyszerre lett várandós a testvére feleségével, aki ikreket várt.

A szüléshez közeledve keresett egy dúlát is, támogatást kérve ahhoz az elhatározásához, hogy természetesen szülhessen. Amikor elfolyt a magzatvize, férjével elindultak Veszprémbe, a Cholnoky Ferenc Kórházba, ahol jól fogadták a tervét, miszerint háborítatlan szülést szeretne. Ám nem jöttek olyan ütemben a fájásai, ahogy az elvárható lett volna, nem tágult, oxitocinra lett szüksége.

Egyre több orvos vette körül, ami megnyugtatta, azt hitte, mind az esete iránt érdeklődnek. Hamarosan azonban kiderült, hogy a kislánya nyaka köré tekeredett a köldökzsinór, ezért állt készenlétben szinte minden bevethető orvos. Regina hat és fél órát töltött a szülőszobán. Nagy fájdalmai voltak, szülés közben annyira szorította a férje karját, hogy párja keze úgy megfájdult, mintha két napon keresztül ásott volna. Végül egészségesen világra jött a gyermekük.

„Nagyon szeretek erre a szülésemre visszagondolni, mert amennyire nehéz volt, mégis annyira jó élmény. Leírhatatlan érzés, hogy ezt Lucával együtt, a férjem, a szülésznő, az orvosok, a drukkoló rokonok és barátok támogatásával meg tudtuk csinálni. Mindenkire szükség volt. Nagyon sokat jelent, hogy ennyi emberre számíthattam” – fakad ki Reginából.

Szülése közben azt gondolta, minden nőhöz oda fog menni az utcán, és gratulál nekik, hogy – akárcsak ő – végig tudtak csinálni egy szülést.

A kislánnyal minden rendben, szépen fejlődik, igazi csodababa, mondja róla anyukája.

A stabilitás segítette át a fájdalmakon

Ma már úgy látja: ha korábban megszületnek azok a magzatok, akiket elveszített, akkor „erőből” valahogy megpróbálta volna tovább folytatni régi életét két- vagy többgyermekes anyaként, de biztos benne, hogy nem lett volna boldog. Nem tudott ugyanis felszabadultan létezni. „Nem lehet úgy élni, hogy folyton azt nézed, mire van szüksége a körülötted élőknek, miközben neked volna szükséged támogatásra” – állapítja meg.

Úgy nőtt fel, hogy egyedül kellett mindent megoldania, amin nagyon nehéz változtatni felnőttkorban. Meg is oldott mindent, de nem tudott teljes életet élni. Ami a legjobb Révfülöpben, mondja Regina, hogy ott képes figyelni magára, így meg tudja hallani, ő mit szeretne igazán, míg korábban mindenkinek meg akart felelni: rokonainak (akiknek rengeteget köszönhet), valamint az őket körülvevő közegnek. Az a két év, amit új otthonában eddig a családjával töltött, arra volt jó, hogy önmaga lehessen, úgy, ahogy az számára ideális.

Ez a Révfülöpön megélt stabilitás segített a rá váró hatalmas lelki fájdalmakat is elviselni. A várandóssága alatt ugyanis beteg édesanyja egyre előrehaladottabb stádiumát élte meg egy halálos kórnak, míg testvére ikrei közül az egyik gyermek nyelőcsőrendellenességgel született. (A gyermek mára egészséges kisbaba az orvosoknak köszönhetően.) Regina könnyezve mondja, hogy miután édesanyja elhunyt, állt a kertben, az égre nézett, és úgy érezte, nem bírja tovább.

„Nem tudtam, hogyan lehet egyszerre ennyire szélsőséges érzéseket megélni. Hálás voltam és boldog, de mérhetetlenül szomorú is. Ám nem kellett tennem semmit. Már sokszor megtapasztaltam, ha csak csendben vagyok, az épp elég. Ha befelé figyelek, akkor átadom Istennek az irányítást, és ő mindent a legtökéletesebben elrendez.

Mindenhez, amit szívből szeretnék, Istentől kapok támogatást. Ha az érzéseimre figyelek, és azokat követem, akkor őt követem, és az csak a helyes út lehet.

Így teljesülhettek a kívánságaim. Minden, ami megvalósult: a ház és a négytagúra bővült családom szimbolizálja, hogy minden lehetséges” – mondja Regina a verandán ücsörögve, körbefuttatva szemét a zöld kerten, beleharapva egy almába.

Ma már nem a karrier, hanem a család az első az életében. Úgy látja, ha nem adja el a cégét, ha nem ad fel a régi életéből, talán nem születik meg a kislánya, és ma nem lenne boldog. De még időben megtette.

Apropó, fegyver. És most nem a híres soklövetű vízipuskádra gondolok, amellyel a legváratlanabb pillanatban tudod halálra rémiszteni nagyanyádat, hanem a valódiakra.

Az ember eltöpreng, milyen jó lenne, ha az iskola a világon csak a tudás, és nem az erőszak otthona lenne.

Most persze nem az óraközi szünetekben elkerülhetetlen adok-kapokra gondolok – néhány füles még oldja is a hangulatot a sok kétismeretlenes egyenlet után –, hanem az annál sokkal durvább, szó szerint drámai iskolai erőszakra, lövöldözésekre.

Ennek nagyon kimunkált hagyománya van az Egyesült Államokban, mintha egy rossz feleletet, egy évismétlést vagy éppen a társak iránti ellenszenvet csak lövésekkel, gyilkosságokkal lehetne orvosolni. Persze ehhez az is kell, hogy adott állam jogszabálya szerint könnyen lehessen fegyverhez jutni. Így aztán lassan már ott tartanak, hogy a szülő nemcsak azt kérdezi meg reggel a gyermekétől, hogy elrakta-e a táskájába a tankönyveit, hanem azt is, hogy felvette-e a golyóálló mellényét. Sajnos ez az őrület már Európában is felütötte a fejét, itt is dörögtek már iskolában a fegyverek. Ráadásul az „egy bolond százat csinál” elv alapján még olyanok is elkezdtek „jó hecc” felkiáltással leszámolásokkal fenyegetőzni, akiknek eszük ágában sem volt erre vetemedni.

Ezt a sok értelmetlen halált és erőszakot szinte nem lehet elviselni.

Erről jut eszembe, hogy annak a sok embernek, akik az ‘50-es, ‘60-as években társbérletben laktak, nem jutott eszükbe, hogy kioltsák a lakótársuk életét.

Pedig az az összezártság nem volt piskóta. A módszer lényege az volt, hogy több ismeretlen embert költöztettek össze egy lakásba, akik aztán maguk fektették le egymás között az együttélés szabályait, vagyis azt, hogy ki mikor és meddig használhatja a fürdőt, a konyhát. Az emberarcú szocializmus e remek találmánya nem volt kifejezetten az optimális kapcsolatok melegágya. Azt biztosan nem lehet mondani, hogy ezek a kényszerű együttlakások egy szép barátság kezdetét jelentették volna, ahogy ez az ikonikus, szállóigévé vált mondat elhangzott a világhírű Casablanca című filmben.

Amúgy ne aggódj azért, mert morgolódok, hála Istennek jól vagyok, ráadásul szép egyenletesen öregszem. Csak ezt a sok béna autóst tudnám feledni! Hallod, ez is milyen lelkesen nyomja a dudát mögöttem. Csak tudnám, miért? Ja, hogy egy kicsit eldumáltam a zöldet? Nem kellene ezen annyira felháborodni. Van ilyen.

Az írás Forró Péter Szia, nagypapi! című sorozatának része. A sorozat további részei itt olvashatóak.

Minangok: anyáról lányra száll a név és a vagyon

4,2 millió tagjával a Minangkabau a világ legnagyobb matriarchális társadalma. Az indonéziai, szumátrai minang közösség matrilineáris: minden gyermek az anyja nevét kapja, és az anyja klánjához tartozik. A minang nők a családnevüket, valamint a rizsföldek és házak tulajdonjogát is az anyjuktól öröklik. Vallási és politikai kérdésekben ugyan a férfiak irányítanak, de ezt a nők engedélyével teszik.

A hozományt a menyasszony családja határozza meg a vőlegény végzettsége és szakmája alapján.

Az esküvő napján a vőlegényt a menyasszony otthonába viszik, ahol elvégzik a házassági szertartást, a nikát. A közösségben az idősebb nők irányítanak mindenkit, vitákat rendeznek el, megfeddnek bárkit, akivel probléma adódott, házassági kérdésekben közbenjárnak, különféle rituálékat végeznek. A minang férfiaknak rendszeres bevételi forrással kell rendelkezniük, és gondoskodniuk kell a gyermeknevelés költségeiről. Sok férfi elhagyja faluját munkát keresve, és csak alkalmanként tér haza, de nincs beleszólása a háza ügyeibe.

Kép

Minang nők – Forrás: Wikipedia

Bribrik: a nagymama adja át az ősi tudást

Hasonlóan a minangokhoz, Bribri lakói is matrilineáris rendszert követnek, azonban exogám, azaz nyitott házasságban élnek. A bribrik Costa Rica legrégebbi őslakosai (kb. 10 ezer emberről van szó), minden klánjukat kiterjesztett családnak tekintik, és mindegyik más-más szerepet tölt be a társadalomban. Csak nők örökölhetik a földet, ezért a férfiaknak el kell hagyniuk a saját klánjukat, és egy másikba kell költözniük, hogy párt találjanak. A házasságkötés után azonban a férjek nem laknak a feleségükkel, csak meglátogatják őket. Amikor lány születik a klánban, az igazi ünnep, mert ez biztosítja a klán fennmaradását.

A bribriknél az anya és főleg a nagyanya adja át az ősi tudást a klánról és a világról a kislányoknak, mégpedig dalokkal, főleg altatódalokkal.

A lányok oktatása nagyon fontos a bribrik számára. Bár a nőknek kiemelt szerepük van a közösségben, a férfiak és a nők együtt töltik be a legtöbb meghatározó társadalmi pozíciót, például egyaránt tagjai a Szokásjogi Bíróságnak és az Idősügyi Tanácsnak. A matriarchális rendszer ellenére tehát a nők és a férfiak itt a legtöbb területen egyenlők. Abban is hisznek, hogy az emberek és minden más élőlény is egyenlő, például az állatokat és a növényeket az emberrel egyenlőnek tekintik, társadalmuk a kölcsönös tiszteleten alapul.

Khaszik: nem költöznek a férjük házába

Az indiai khaszi őslakos törzsben is anyjuk vezetéknevét kapják a gyerekek, ám ennek ironikus módon patriarchális gyökerei vannak. A khaszi férfiak gyakran harcoltak a földekért, a párjuk nélkül maradt khaszi nők pedig ezalatt újraházasodtak, vagy más partnert kerestek, így gyakran nehézzé vált a gyermek apjának megállapítása. A társadalom „törvénytelennek” minősíthette volna ezeket a gyerekeket, de az elődök nem akarták, hogy méltatlan helyzetbe kerüljön a nő, ezért úgy döntöttek, hogy a gyerekeknek az anyjuk vezetéknevét kell viselni. A világ más matriarchátusaihoz hasonlóan a tulajdon itt is az anyáról a lányra száll, és az anyai származáson keresztül vezetnek mindent. A lányok szabadon élhetnek az ősi otthonukban, vagy elköltözhetnek, kivéve a legfiatalabb lányt (ka khadduh), aki a vagyon őrzője, és aki a házasságkötése után sem megy el otthonról, hanem gondoskodik szüleiről, és anyja halála után a család vezetője lesz.

A házaspároknak nem kell a nő szüleivel élniük, de egy khaszi nő soha nem költözik férje házába.

A férfiak házasságkötéskor kapnak egy részt a lányos szülők vagyonából, de a legnagyobb részt mindig a legidősebb nővér kapja. Míg a lányok másutt Indiában gyakran szembesülnek akadályokkal a tanulás és a munka terén, a khaszi nők előtt nincsenek akadályok a társadalmi érvényesülésben.

Kép

Khaszi nők – Forrás: Wikipedia

Garók: vőlegényszökések, pótházasságok földje

Az északkelet-indiai garo etnikai csoport hasonló rendszer alapján működik, mint a khaszik. Gyermekeik anyjuktól öröklik a nevet, mindenki az anya rokonaihoz kapcsolódik, a férfiak pedig házasságkötés után feleségük otthonába költöznek. A törzs ugyanakkor hisz a nemek közötti egyenlőségben, vagyis a munkamegosztásban, ezért az ingatlanok a nők tulajdonában vannak, de férfiak irányítják azokat. A garo nemzetség földjének vezetője a „matróna” férje, a községi tanácsot pedig a falu összes felnőtt férfi tagja alkotja. A lányok öröklik a földet és egyéb ingatlanokat, de nem egyformán örököl minden lány – általában a legfiatalabbat választják noknának, aki a legnagyobb területet kapja, cserébe gondoskodik a szüleiről.

Az ő számára a férjet a szülei választják ki, a vőlegényt szertartásosan elfogják, de akár kétszer is megszökhet.

A többi lány az anya kívánsága és elképzelése szerint kap földet, és maga választhat magának férjet. A fiúk csak egy kis tulajdonrészt kapnak, hiszen úgyis elhagyják az anyai házat. Egyetlen felnőtt sem maradhat pár nélkül; megözvegyülés vagy a házasság felbontása esetén pótházasságokat kötnek. Összeférhetetlenség esetén a házasságok felbonthatók; a törvénytelenül született gyermekekről pedig mindenképpen gondoskodnak, hiszen mindenkinek családban kell élnie.

Mosuók: nők királysága, nagybácsik tisztelete

Még kevesebb párkapcsolati kötöttségben élő matriarchális közösség Kína délkeleti részén a „Nők Királysága”. A mosuo gyerekek teljesen az anyjuk családjához tartoznak, és sokszor nem is ismert a gyermek apja, mert nem fontos. A mosuók úgynevezett „sétaházasságokban” élnek: ebben a rendszerben egy pár közös megegyezéssel dönt úgy, hogy kapcsolatot tart fenn, de nem élnek együtt, családjuk otthonában maradnak. A férfi ellátogat a nő házába romantikus randevúra, de napkeltére haza kell térnie. A kapcsolat addig tart, ameddig mindkét fél akarja, és nem jár társadalmi vagy gazdasági kötelezettségekkel. Sokan összekeverik ezt a promiszkuitással, de ez inkább monogámia, amiből szabadon kiléphetnek, és újabb monogám kapcsolatot létesíthetnek. Az ilyen házasságokból származó gyermekeket az anya családja neveli fel, bár az apának is lehet némi szerepe gyermeke életében, ha abban minden érintett megállapodott. A ház mátriárkája (általában a nagymama) abszolút hatalommal rendelkezik, minden döntést ő hoz meg. Az apák és férjek nem élhetnek a házban, de nagybácsik, testvérek, fiak és unokaöcsök bármikor beköltözhetnek, ha hívják őket.

A gyerekek oktatásáért általában az anyai nagybácsi felel, és később a gyerekeknek törődniük kell idős nagybátyjaikkal.

Így érik el, hogy a férfiak se maradjanak magukra öregkorukban. Egyébként a férfiak felelősek minden halállal kapcsolatos dologért, beleértve a temetést és az állatok leölését is. A kínai kommunista vezetés természetesen nem nézte jó szemmel ennek a népcsoportnak a többségi társadalomtól gyökeresen eltérő rendjét. Vezetőnőjüket átnevelő táborba zárták, húsz évet töltött börtönökben, de mindez nem változtatta meg a mosuók hagyományait.

Kép

Mosuó lány – Forrás: Wikipedia

Machiguengák: a harcias férfiakat elűzik

Nagyon más a machiguengák matriarchális berendezkedése: ők a perui esőerdőben, a dzsungel mélyén élnek, három–öt házból álló kis falvakban, településenként 20–35 taggal. Minden házaspár saját házat épít. A nők felelősek az élelem megtermeléséért, a férfiak pedig mindenben segítik a feleségüket. A nők gyakran „szövetkezeti” csoportokat alkotnak, együtt termelnek meg dolgokat, de hasonló férfi csoportok nincsenek. A férfiak alkalmanként összejönnek egy-egy sörlakomára vagy halászatra, amelyet egy befolyásos sámán szervez. A machinguenga családok élete békés, a férfiak csendesek, tartózkodóak, nagylelkűek rokonaikkal, szoros kapcsolatot ápolnak anyjukkal és nővéreikkel, valamint feleségükkel és gyermekeikkel egyaránt, az apák vigyáznak a gyerekeikre.

Az itt élők nagyon visszafogottak szexuális téren, a házasságtörés nem gyakori.

Békés természetükre jellemző, hogy nagyon ritkán harcoltak a történelem során, és akiben túlteng a harcias férfiasság, azt többnyire elűzik maguk közül. Ezért is szenvedték meg nagyon az 1990-es években a „Fényes Ösvény” gerillatámadásait – ám velük szemben valószínűleg akkor sem tudtak volna védekezni, ha harcedzettebbek.

Nagovisik: fókuszban a feleség kertje

A nagovisik Új-Guinea egyik nagy trópusi szigetének törzsét alkotják, és domináns szerepet biztosítanak a nőknek. Minden felnőtt nőnek elidegeníthetetlen joga van származási családja földjeire, a tulajdonjog pedig lányaikra száll. A férfiak a nők élelmiszertermelésétől függnek, és mindenben engedelmeskedniük kell. Például az a legnagyobb tiszteletlenség, ha a nő felszolgál egy ételt a férjének, és az nem eszik belőle. Ha összevesznek, a férfi nem eszik a felesége kókuszfáinak terméseiből – vagy azért, mert haragszik, vagy mert a felesége megtiltja neki. Ilyenkor általában békéltető törzsi aktus következik, és ilyenkor jellemzően a feleségnek kártérítést kell fizetnie: egy disznót.

Ha azonban a férfi már semmit sem hajlandó a felesége kertjéből fogyasztani, az válást jelent.

A házasság náluk azt jelenti, hogy a pár egy házban alszik, együtt sétál, együtt kertészkedik; a jó házasság pedig abban nyilvánul meg, hogy sok ehető növényt termesztenek, sok sertést nevelnek, és nagy lakomákat adnak. A nagovisik a kagylópénzt is fontos tulajdonnak tartják, disznóvásárlásnál, házasságcserénél, sértések, sérülések vagy halálesetek kompenzálására is használják.

Akanok: mindenki anyja nemzetségének tagja marad

Az akanok egy nagy nép Ghánában és Elefántcsontparton, a történelem folyamán több államot, királyságot alkottak. Matrilineáris társadalomban élnek: a pénzügyi és politikai ranglétrán a fontosabb pozíciókat férfiak töltik be, de a tisztségeket a nemzetségek anyai leszármazási oldalának figyelembevételével osztják ki; az öröklést és az utódlást is az anyai származás határozza meg. Társadalmuk alapcsoportjai az abusuák, amelyekbe azok tartoznak, akik egy ősanyától származtatják magukat női vonalon. Nemre vagy családi állapotra tekintet nélkül mindenki egész életén át az anyja nemzetségének a tagja marad, és mivel azonos nemzetségből tilos házasodniuk, a férj és a feleség külön abusuákhoz tartoznak, más háztartásban élnek. Így válik érthetővé közösségüknek az a sajátossága, hogy a férfiaknak fontos szerepük van lánytestvérük fiának nevelésében, de a saját fiuk nevelésében nem vállalhatnak szerepet.

Az egyik legismertebb akan származású ember Kofi Annan volt, az ENSZ első afrikai származású és Nobel-díjas vezetője, de számos politikust és tudóst adtak ők a világnak.

Umoja Usao: menedékközösség nőkkel és gyerekekkel

A matriarchális társadalmak közül a legkülönlegesebb talán Umoja Usao, amely egy csak nőkből és gyerekekből álló falu Kenyában. Bár látszólag sikeres a történetük, valójában nagyon szomorú, mert a mai napig menedékként szolgál ez a falu. A települést Rebecca Lolosoli, aki felszólalt a női nemi szervek kényszercsonkítása ellen, megverése után hozta létre 14 nőtársával együtt 1990-ben. Kezdetben bántalmazó házasságok és megerőszakolások túlélőinek menedéke volt, olyan nőké, akik korábban a kenyai Samburu törzshöz tartoztak, és férjeik tulajdonát képezték. Sok nőt bántalmaztak, vertek rendszeresen a családjukban. A férjük által elhagyott, a családjukból kidobott vagy másféle nyomorúságuk elől menekülő nők gyermekeikkel érkeztek Umojába, később pedig a sajátjaik mellé befogadtak árva és HIV-fertőzött gyerekeket is. A hajléktalan, megalázott nők maguknak teremtették meg ezt a világot.

Kezdetben sok atrocitás érte őket a környékbeli férfiaktól, ezért kunyhóikat tövises növényekkel vagy szögesdróttal vették körül, de mára egyre elfogadottabb a létezésük, állami segítséget is kapnak.

Kép

Umoja Usao két lakosa – Forrás: Wikipedia

2015-ben 47 nő és 200 gyermek élt itt kommunaszerű közösségben. Kézműves termékek készítéséből és eladásából tartják fenn magukat, és kempinget is működtetnek a közeli Samburu Nemzeti Rezervátumba látogatóknak. A faluban a gyerekek tanulhatnak, mert van általános iskolájuk és óvodájuk is. Férfiak a mai napig nem lakhatnak itt, még a 18. évüket betöltő fiúgyermekeket is megkérik, hogy költözzenek el.

Forrás:

• https://www.thedailystar.net/star-weekend/news/among-garo-and-khasis-women-decide-who-gets-what-1711801
• https://www.bbc.com/travel/article/20210328-why-some-indians-want-more-mens-rights
• https://www.heliotricity.com/matriarchal-societies/
• https://www.yoair.com/blog/anthropology-the-indigenous-bribri-matriarchal-society-in-costa-rica/
• https://www.bbc.com/travel/article/20160916-worlds-largest-matrilineal-society
   

„A legmélyebb, legtartósabb barátságok nagyrészt az első 25 évünkben alakulnak ki, és akár egy egész életen át elkísérhetnek minket. Ami persze nem jelenti azt, hogy később, az életünk második felében ne jöhetnének létre tartalmas, szép barátságok” – mondja Mogyorósy-Révész Zsuzsanna tanácsadó szakpszichológus, a Metamorfózis Műhely alapítója. A június 7-i Képmás-est szakértője szerint a nők közötti barátságban nagyon fontos szerepe van a verbalitásnak és az érzelmeknek, de időnként előfordul rivalizálás is, ami kisebb-nagyobb hullámzást okozhat a kapcsolatokban.

A Képmás magazin által szervezett beszélgetések Színház és Pszichológia sorozatában a barátságról és a családon kívüli kapcsolódásokról, az élet fordulópontjairól beszélget a meghívott szakemberekkel Szám Kati, a Képmás főszerkesztője – egyik alkalommal női, másik alkalommal férfi szempontból megközelítve a témákat.

A június 7-i Képmás-esten a női szempont kerül sorra: Mogyorósy-Révész Zsuzsanna segítségével járunk utána, hogyan alakítjuk ki a családon kívüli fontos kapcsolatainkat, milyen szerepet játszanak a női közösségek, mit árulnak el rólunk választott kapcsolataink. A nők közötti barátságról színházi improvizációkat is láthatnak a résztvevők a Nézőművészeti Kft. vendégművészeivel, Mosolygó Sárával és Kovács Lehellel.

Az anyává válás a női barátságokban például vízválasztó lehet – előfordulhat, hogy lemorzsolódnak azok a barátok, akik más életszakaszban járnak.

A „szakítás” azonban sokszor korántsem végleges, a tanácsadó szakpszichológus szerint az ekkor meggyengülő barátságok később újra szorosabbá válhatnak. Ebben az időszakban ugyanakkor támaszt jelenthetnek az anyákból álló közösségek – ilyenek például a kismamákból álló Facebook-csoportok vagy a személyes találkozókat szervező női körök. „A nők jellemzően könnyebben csatlakoznak egy új közösséghez, ez a fajta érzelmi nyitottság segítségükre van abban, hogy megtalálják azokat a kapcsolatokat, amelyek segíthetnek az aktuális élethelyzetükben” – magyarázza Mogyorósy-Révész Zsuzsanna.

A családalapítás időszakában egyébként is nagy szükség van a barátság megtartó erejére. „Ma már sokat beszélünk arról, hogy a szülés után sokaknál fellép egy rövidebb-hosszabb depressziós fázis. Abban, hogy ez ne alakuljon ki, vagy hamarabb véget érjen, segíthetnek a minket körülvevő nőtársak. Itt a család női tagjaira is gondolhatunk, de a barátnők szerepe is nagyon fontos” – tette hozzá.

A barátokkal töltött idő később is segít egy időre kikapcsolni abból a 24 órás készenlétből, amelyet a gyermekvállalás hoz magával – még ha ez konfliktusokat is okozhat a szűkebb vagy a tágabb családban. „Bár az elmúlt két-három évtizedben gyengült, azért még mindig él a társadalomban egy olyan nézet, hogy a nő helye a gyerekek mellett van, és nem helyes, ha akár egy estére elmegy otthonról” – mondja Mogyorósy-Révész Zsuzsanna.

A nők közötti barátságról szóló Képmás-est helyszíne a MOMKult Kupolaterme (1124 Budapest, Csörsz u. 18.), a rendezvény június 7-én, 19 órakor kezdődik.
A részvétel regisztrációhoz kötött, a belépő személyenként az aktuális havi Képmás magazin, amely a helyszínen is megvásárolható. További információ és regisztráció a https://kepmas.hu/hu/kepmas-est/ oldalon.

A KÉPMÁS-ESTEK 
A Képmás magazin és a Média a Családért Alapítvány által szervezett Képmás-estek sokéves múltra tekintenek vissza. Szórakoztató, feltöltő, művészi produkciókkal és beszélgetésekkel színesített események ezek, ahol vendégeink ismert arcok (szakemberek, művészek, népszerű véleményvezérek), akik retusálás és szerkesztés nélkül jelenhetnek meg a közönség előtt. A Képmás-estek tematikája a családra, az emberi kapcsolatokra, a közösségekre fókuszál, középpontjában végső soron az emberi boldogság áll, bár ehhez mindig konkrét témán át közelítünk. A művészi élmény kiemelt része az estnek, mert segít a témák komplexebb megközelítésében és egyaránt érzékenyíti a közönséget és a beszélgetés résztvevőit.

A júniusi Képmás május 31-től kapható az újságárusoknál.

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

Miért és hogyan hagytad abba a táncos karriered?

Kortárs- és musicaltáncosnak készültem. Nagyon fiatalon csöppentem bele a társulati létbe, az idősebbek között én voltam a kicsi, az ösztöndíjas, akinek még gimiben volna a helye – magántanulóként végeztem a gimnáziumot. Nehéz váltás volt, amikor kiderült, hogy a testem – konkrétan a csípőm – alkalmatlan arra, hogy a tánc legyen a hivatásom. Addig szinte felnőtt életet éltem, tizenöt éves koromtól tizennyolc-tizenkilenc éves koromig a tánc volt az első az életemben, megtanultam egyedül tanulni. Aztán elkezdtem egy teljesen más életet, egyetemre jártam, megjött az életemben az első szerelem, utaztam.

Addig magányos voltál?

Azt nem mondanám, mert a színház egy zárt, összetartó közösség, viszont nem volt olyan gimis életem, mint a többieknek. Sok osztálytársam irigyelt, mert én már tudtam, minek készülök. Hétévesen megálmodtam, hogy a Macskákban táncolok majd, és tizenhat évesen át is élhettem ezt a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán. Csodálatos dolog volt, hogy a SzólóDuó Nemzetközi Táncfesztiválra Spala Korinna, az általam nagyon tisztelt koreográfus készített egy szóló koreográfiát, mert inspiráltam őt, és azzal bekerültem legfiatalabbként a legjobb tízbe. Fantasztikus érzés volt, hogy meg tudtam hívni a szüleimet a premierre a Művészetek Palotájába, ahol szólista voltam a Pán Péter mesedarabban mint Tigrisliliom. Ezeket az élményeket nagyon fiatalon élhettem át, de a végén már nagyon nagy fájdalmaim voltak. Nem volt választásom. Ennyi idő távlatából, ma már jó szívvel gondolok minderre vissza, de azért az az egy-két év nagyon kemény volt… Nem jártam színházba, mert nem tudtam beülni a nézőtérre, hisz addig a művészbejárón mentem be, ismertem az ügyelőket, tudtam, mi zajlik ott hátul. Ez nagyon fájdalmas volt. 

Előadóművészként az önkifejezés is hiányzott?

Évekig béreltem egy tánctermet a lakás közelében, oda jártam le táncolni. Egyedül. Vittem a kis zenéimet, vagy csak a csöndben táncoltam. Ezt elég sokáig csináltam, aztán egyszer csak már másfajta karrierre kezdtem összpontosítani, megszülettek a gyerekeim, és ez elmaradt. Tízévesen el nem tudtam képzelni, hogy nekem egyetlen napom is úgy teljen el, hogy ne táncoljak. A barátaim is pontosan tudták, mikor maradt ki valami miatt egy hét, és ilyenkor mondták is, hogy nem vagyok önmagam. Nyilván nagyon inspirál a családom is, Zsili, a férjem festőművész, és tőle is folyamatosan kapom az alkotó-, kreatív energiákat, de most, hogy Boldizsár már hat- és Panka két és fél éves, érzem, hogy valamit kellene csinálnom. Elkezdtem újra spanyolul tanulni, mert nagyon igényeltem, hogy valami újat szívjak magamba, élvezem, de azt hiszem, szeretnék újra táncolni. Magam miatt is, meg azért is, mert szeretném, ha a családom megismerné azt a Lilit. A férjem nem látott színpadon táncolni, és a gyerekeim sem. Kicsit félek is. Bár mondják, hogy a tánc is olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni, de én tudom, hogy azt is megérzi a tested, ha egy hetet kihagytál. Át kell magamban rendezni, hogy én már nem táncos vagyok, ez már egy másfajta tánc, egy másfajta lét.

A tánctanárság nem merült fel benned? 

Nem akartam rokkant, boldogtalan tanár lenni. Két pedagógus szülővel mondom: csak az menjen tanárnak, akinek ez az élete, teljesen oda tudja magát adni, és megvan hozzá a kellő türelme. Én ennél exhibicionistább is vagyok, egy ideig bírnám, de aztán senkinek nem lenne jó.

Amikor újra kellett tervezned a pályádat, mi az, ami segített a táncos múltadból? 

Semmi másban nem gondolkoztam addig, főleg nem a médiában, leginkább az édesapám miatt nem. Büszke vagyok az apukámra, arra, amit ő elért, felépített, de tudtam, hogy majd azt mondják: „Csak azért vagy itt, mert a Pali lánya vagy.” Ezzel nem akartam megküzdeni. Táncosként is megkaptam, hogy ezért bíztak rám szólószerepeket… Bölcsész szakot végeztem szerkesztői szakirányon, arra gondoltam, majd elhelyezkedek egy újságnál, vagy valami hasonló kreatív munkát keresek. 

Amit a táncból hoztam, az a maximális alázat és a kitartás. Ha péknek állok vagy manikűrösnek, azt is alázattal és kitartással végeztem volna.

Ezek a tulajdonságok a tévénél is nagyon jól jöttek, amikor elkezdtem gyakornokként dolgozni. Az aktuális felettesem nem igazán szeretett. Azt mondta, hogy nem tudom ezt a szakmát, inkább menjek el, de engem nem lehetett levakarni. Azt mondtam: „Én ezt megtanulom a gyakorlatban. És mikor, ha nem most?” Ott voltam, egyedülálló voltam, gyerektelen voltam.

A színház és a tévé be is tudja szippantani az embert, elszippantja a magánélettől, a párkereséstől, a barátoktól... 

Amikor a társulatban táncoltam, olyan voltam, mint egy ló, semmit nem láttam, nem vettem észre, nem voltam nyitott a szerelemre, küldetéstudatom volt, csak arra tudtam koncentrálni, nem is engedtem be mást. A tévézés viszont nem szippantott be, mert hamar találkoztam a férjemmel, amikor még tanultam és tapogatóztam. Vele párhuzamosan jöttek a lehetőségek, inkább ő volt az, aki az összes bizonytalanságomon átsegített.

Kép

Fotó: Emmer László

Sokan a független nőt tartják jó munkaerőnek, szerinted a párkapcsolati biztonság inkább magabiztossá tesz? 

Pontosan. És a gyerekeim is ilyen hatással vannak rám. Mindenki kérdezi, hogyan tudom összeegyeztetni a családot és a munkát, de nekem ez nem összeegyeztetés. Miközben ment előre a karrierem, akkor született Boldi, aztán Panka, szépen egymás után. Ez persze csapatmunka, de az ember egy idő után elkezd egységben gondolkozni. Huszonöt éves koromig Lili voltam, miután a szüleim kis fészkéből kirepültem, de aztán családom lett, és ma már nem tudom ezt a két dolgot kettéválasztani. Ha nekem jó az, hogy elmegyek dolgozni, feladatokat vállalok, kihívás elé állítom saját magamat, akkor úgy csinálom, hogy a családomnak is jó legyen. Viszonylag korán elkezdtem magamat megismerni, és rájöttem, hogy így vagyok magabiztos. A férjem, aki nálam tíz évvel idősebb, szintén kialakult személyiség volt, amikor találkoztunk. Nekem ő a második párom. Mindenki mondogatta, hogy még fiatal vagyok az elköteleződéshez, de szerintem, ha az ember ismeri a saját személyiségét, akkor az nagyon jó bázis a döntéseknél. 

A legerősebb érzésem Zsilivel kapcsolatban nem a lila ködös szerelem volt, hanem az, hogy én családot szeretnék vele alapítani. 

Hét év házasság után azt tudom mondani, hogy jól működő kapcsolat a miénk, az ő karrierjében is sok változás történt, az enyémben is, közben született a két gyerek – ezt nem lehet úgy csinálni, hogy kétségek vannak benned. 

Sok segítséget kaptam a tévétől is, hogy édesanya lehessek. A korai évek annyira gyorsan eltelnek, és szuper, hogy hármasban, majd négyesben sokat lehettünk együtt. A legkirályabb dolog az életben és a legtöbb, amit adhatunk nekik, hogy megosztjuk velük az élményeinket.

Azt mondtad egy interjúban, hogy az édesanyád a példaképed. Miben?

Ő vérbeli anyuka, mindig érezte a tökéletes arányokat, mennyit engedjen, hogyan fegyelmezzen, tudja, hogy hol vannak a határok, hol a másik intim szférája, mindig jókor, jó helyen segít. Annyira természetes, hogy ilyen, hogy azt gondolnám, ez öröklődik, de nem...

Ez a legnehezebb szerinted az anyaságban? 

Az egyik legnehezebb. Én projektáló vagyok és kontrollmániás. Dolgozom rajta, tehát felismertem – egyébként a család segített ebben is –, az a feladat, hogy a gyerekeimet úgy neveljem szabaddá, hogy közben én se pusztuljak bele. Nagyon fontos, hogy ki hogy van egyénileg az egységen belül. A férjem nagyon szabad személyiség, ameddig őt nem ismertem, magamról is azt gondoltam, hogy laza nő vagyok, de ő hat méterrel a föld felett lebeg, én meg őt földelem. Emellett sok közös van bennünk, leginkább az értékrendünk az, ami tökéletesen egyezik, a többiben meg szépen idomulunk egymáshoz.

Sminkelés közben mesélted, hogy Boldi szülése után megjelent nálatok az édesanyád, illetve jött vele az ikertestvére és a nagymamád is. Úgy fogalmaztál, hogy ez a női vonal olyan erős a családban, hogy a világot is elirányítaná… Mit jelent ez az erő és ez az irányítás? Például a házasságban?

Anyukámék elváltak. Úgy éltünk együtt, hogy az édesanyám, az öcsém meg én egy házban, és közvetlenül mellettük lakott a nagymamám. Olyan biztos hátteret adtak, hogy tudtuk, hozzájuk bármikor visszamehetünk. Akármi történik, ők szeretnek, elfogadnak, megértenek, meghallgatnak minket. Szeretném, ha a gyerekeimnek ilyen biztos pont tudnék lenni. Nagyon törekszem arra, hogy úgy fogadjam el a férjemet, ahogyan van. 

A férjemnek, aki egy nagyon kicsi családból jött, nagy álma volt, hogy egy ilyen olaszos családba kerüljön, ahol nem tesznek különbséget aközött, hogy én családom, te családod.

Amikor Boldizsár született, jókor, jó időben megjelent az anyukám, a nagymamám és a keresztanyukám. Fantasztikus könnyedséggel elintéztek mindent, a kisugárzásukkal, egy jó szóval, egy magabiztos, hozzáértő mozdulattal eloszlatták az összes kételyemet és szorongásomat. És közben nem éreztem bénának és kezdőnek magamat, mert a példamutatással tanítottak.

Kép

Fotó: Emmer László

Ismerős ez a könnyedség és problémamegoldás a műsorvezetői stílusodból. Természetes vagy, tudod, hol a helye a humornak és a komolyságnak. Szerinted mi egy műsorvezető feladata egy szórakoztató műsorban, például egy A Dal-féle műsorsorozatban?

Minden műsor kicsit mást kíván. Engem az apukám azzal a tanáccsal engedett el erre a pályára, hogy amikor megbillenek, mindig tegyem fel a kérdést magamnak: kíváncsi vagyok-e még. Legyen szó riportműsorról, kis színes ötpercesekről vagy nagy beszélgetésekről, show-műsorokról. Meg kell hogy maradjon az őszinte kíváncsiság. Én moderátornak, vagyis olyan színpadi embernek gondolom magamat, aki nem a főszerepet ­játssza, inkább egy biztos hátországot próbál adni.

Közben reprezentálsz is, hiszen az arca is vagy a műsornak. 

Igen, e kettősség miatt a munkám erős koncentrációt igényel. Jókor, jó helyen kell lennem, meg kell találnom a lehető legfrappánsabb mondatokat, és le kell tudnom vezényelni a műsort. Bár nem tudom, hogy kik ülnek a képernyő túloldalán, mégis feléjük kell az egész történést prezentálnom. Ugyanakkor a versenyzőket is támogatnom kell, hiszen a Duna dalversenyében, A Dalban szerepelnek olyanok is, akik a műsorban lépnek először színpadra, nekik abban a pillanatban kicsit az anyukájának is kell lennem. Közben ott ül a zsűri is, és tudnom kell, hogy ebben a helyzetben az én véleményem nem releváns. Nagyon izgulok, amíg el nem kezdődik az adás, de ha ez az izgalom egyszer elmúlik, lehet, hogy szakmát kell váltanom. Feltölt, hogy ott lehetek.

Kiknek a visszajelzése a legfontosabb számodra? 

Kommenteket nem olvasok, mert ha valaki negatívat ír vagy bántót, az padlóra küld. Pici gyerekkorom óta nagy megfelelési kényszer munkál bennem. 

A férjem mindig azt sulykolta, hogy fogadjam el, nem fog mindenki szeretni, nem fogok mindenkinek tetszeni, ezt a részét el is engedtem. A szűk család visszajelzése mindig fontos, az anyukámmal minden adás után beszélek, apukámmal is majdnem mindig, és persze a férjemmel. Aztán a jelenlévő szereplők is fontosak. Ha azt mondja nekem akár egy ismert, akár egy először szereplő énekes, hogy köszönöm, nagyon jól éreztem magamat, annál több nem kell. Házigazda vagyok, tehát a hangulat nagyban az én felelősségem. Nem mindegy, hogy segítem-e a szereplőket, vagy zavarba hozom őket azzal, hogy valamibe kellemetlenül belekérdezek.

A pályádon szerettél volna apukádtól függetlenedni, viszont együtt vagytok a Highlights of Hungary nagykövetei. Ez szimbolikus együttes jelenlét, vagy valóban közös munka?

Abszolút közös munka, és én vagyok annyira erőszakos, hogy ő is kivegye a részét ebből, mert bár kedve van, lelkes is, de ideje annál kevesebb. Ugyanakkor ez a feladat jó ok arra is, hogy beszélgessünk.

A tavalyi jelöléseitek közül a kortárs táncprodukció nyilván hozzád kötődik. Melyik jelölted árul el még rólad sokat? 

A Radnóti Színház fotósorozatát éreztem magamhoz nagyon közel, amely társadalmilag fontos ügyeket mutat be, illetve a Németh Franciskáék által indított surgossegi.info honlapot is rendkívül hasznosnak tartom, amely egy országos ügyelet- és gyógyszertárkereső oldal. Franciskát régebb óta ismerem, rengeteget tanul, dolgozik ápolónőként. Nagyon tisztelem, hogy kisgyerekes anyaként még egy ilyen közhasznú ügyet is visz. Lenyűgöznek azok az emberek, akik ebben a szférában az idejükön és az energiájukon túl tesznek valamit a közösségért. Én is használom az ő alkalmazásukat. 

És magam is vágyom arra, hogy fontos társadalmi ügyekkel foglalkozhassak. Anyukám is szociálisan érzékeny, dolgozott mozgásjavító intézetben, gyerekeket fejlesztő pedagógusként. Örülök, hogy fiatalon lettem anyuka, mert ha a gyerekek kirepülnek, sok mindent szeretnék még csinálni. Azt hiszem, ehhez kell még egy kicsit erősítenem a lelkemet, mert minden fájdalmas történet, amellyel találkozom, nagyon rányomja a bélyegét a hangulatomra, amit utána sugárzok a gyerekeim felé. 

De közben azt is érzem, hogy például az idős emberek nagyon közel állnak hozzám.

Megfordult már a fejemben, hogy ingyen táncórákat adok vagy felolvasok nekik. Nem találtam még meg azt a platformot, amelyen keresztül az új ötleteimet sokakkal megoszthatnám. Az Instagram nem az én világom, ott nagyon sok a megmondóember, én pedig nem tartozom közéjük. Egy újságíró barátnőm, aki a családi műsorokban szeret leginkább nézni, nemrég azt mondta: „Ott állsz ezeken a nagy színpadokon, persze vicces vagy és hangos, de én tudom azt is rólad már száz éve, amit a nézők nem tudnak, hogy nagy szíved van, és olyan jó volna ezt megmutatni.”

Most még azt érzem, hogy ha beviszem a családomba a lelkileg nehéz munka fojtó, szorongó érzését, az hosszú távon senkinek nem jó. Vágyom erre önálló individuumként, de közben egy egység része is vagyok. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Eléggé introvertált típus vagyok, aki nehezen köt barátságot másokkal, ennek ellenére – vagy talán pont emiatt – erős bennem a közösséghez tartozás vágya. Ezért is szerettem volna már régóta megtapasztalni a csíksomlyói búcsú élményét, és idén ez az álmom megvalósult.

A Kárpáteurópa Utazási Iroda szervezésében ezerszáz magyar utazik Erdélybe a Székely Gyors és Csíksomlyó Expressz össznemzeti zarándokvonattal. Mi hatan jelentkeztünk az útra unokatestvéremmel, keresztanyámmal és három barátnőjükkel, a többi utas számomra ismeretlen, ám felszállva azt érzem, jó emberek vesznek körül. Nagyobb beszélgetés mondjuk nem alakul ki, és énektanítás, ismeretterjesztő előadás sincsen – legalábbis a mi kocsinkban –, így nem támad olyan emelkedett hangulat, amilyenre vártam.

Közel húszórás vonatút vár ránk, de számos szép pillanat kárpótol a sok egyhelyben ülésért.

Valamivel tíz után érünk az első tervezett erdélyi állomásra, Nagyváradra: a vasútállomáson lelkes tömeg vár minket zászlókkal és kamerákkal. Nekik legalább akkora élmény lehet a zarándokvonat érkezése, mint nekünk az ünnepélyes fogadtatás. Egy idős nő fánkkal teli kosarat nyújt be az ablakon, mintha csak kedves rokonait kínálná. Otthon vagyunk. Nyugalom jár át, azt érzem, történjen bármi a nagyvilágban, nem leszünk egyedül.

Az összegyűltek zárásképp eléneklik a székely, majd a magyar Himnuszt, amit rég hallottam ilyen lelkes előadásban. Hasonlóan erőteljesen kellene zengenie mindig. Továbbindulva Kolozsvár felé elrobogunk egy templom mellett legelő ló, a jellegzetes bánffyhunyadi cigánypaloták, majd a nem is olyan távol magasodó havasok mellett. Az ablakon kitekintve az égbe nyúló fák olyan közel vannak, mintha egy lombkorona-sétányon sétálnék, órákig el tudnám nézegetni.

Estefelé néhányunk telefonjának sípolása okoz meglepetést: medveveszélyről kapunk értesítést. „Ne fotózkodjon az állattal, és ne etesse!” – figyelmeztet az SMS. Pedig egy medvével lőtt szelfi még hiányzik a repertoárból, de ha elkészülne, minden bizonnyal már csak mint posztumusz poszt kerülhetne fel a világhálóra. Így beérjük a tájképekkel, a zászlókkal és az egymással készített fotókkal.

Végcélunk előtt több kis településnél is megáll a vonat, ahol az ott elszállásolandó utastársainkat várják.

Csíkkarcfalván fiatalokból álló rezesbanda köszönt minket, egy másik állomáson az Ismerős Arcok összetartozásról szóló népszerű dalát éneklik.

A mi szálláshelyünk az utolsó előtti megállónál, Tusnádfürdőn van, a Sólyom Villában, ami tíz perc sétára található az állomástól. Szállásadónk, Piroska forró csorbalevessel és gombás hússal készült, ami még éjfélkor is igen jólesik.

Az erdélyi vendégszeretetet már ismerve felkészültem, hogy a következő négy nap nem a kalóriák számolásáról fog szólni, de annyi baj legyen, legfeljebb visszafelé nemcsak a bőröndöm, hanem én is gurulok majd. Csak éjszaka férjünk el egymás mellett keresztanyámmal, akivel a szobánkban egy ágyon osztozunk. De most félreteszem ebbéli aggodalmaimat, és átadom magam az élményeknek.

Talpunk alatt terjeszkedő gyökerek

Másnap délelőtt érünk Csíkszeredába. A vasútállomástól sétálunk fel a nyereghez, ami jó hét kilométeres út. Menet közben csatlakozunk az egyre szélesedő tömeghez, mint ahogy a csermely ömlik a folyóba. Előttünk, ameddig a szem ellát, vonuló emberek. Ilyen nagy felvonuláson még nem vettem részt azelőtt, az emberáradattal együtt az én lelkesedésem is nő. 

Felfelé baktatva még jobban rálátni a mögöttünk haladó zarándokok sorára, akik mind egy cél felé tartanak, hullámhegyekként lendítve előre a közös hajót. Erről aztán újabb hasonlat jut eszembe, amiből egy kétsoros áll össze a fejemben: „Talpunk alatt terjeszkedő gyökerek, / Fejünk felett az Isten.”

Kép

Fotó: Fekete Fanni

A misére szerte az országból, sőt az egész Kárpát-medencéből érkeznek, Pozsonytól kezdve Győrön és Tamásin át Felcsíkig, amint azt számos táblafelirat is jelzi.

Mi „A jó palócok” mellett telepedünk le. Sokan jönnek gyerekekkel, körülöttünk is ülnek négy-ötéves forma kicsik, akik egy játékkarkötővel játszanak. Bár gyűlnek a sötét felhők, nem ázunk meg, így nyugodtan át tudjuk adni magunkat a prédikációnak. A hitét rendszeresen nem gyakorló reformátusként a katolikus szertartások kicsit idegenek számomra, azonban több tanítás is gondolkodásra késztet.

„Inkább laknék az Isten hajlékának küszöbén, mint az ellenség sátrában” – énekli a kórus a mise elején. „Ha mindenki a saját portája előtt takarít, az egész utca tiszta lesz” – nyomatékosítja Urbán Erik, az Erdélyi Ferences Rendtartomány provinciálisa, az idei pünkösdi búcsú szónoka. 

A mise után a kegytemplomba is betérünk, ahol nincs is olyan nagy tumultus, amilyenre számítottam. A legtöbben valószínűleg a Mária-kegyszoborra kíváncsiak, én viszont a fentről ránk tekintő Szentháromság-szoborhoz imádkozom, ahogyan ősszel, amikor először jártam itt, a Képmás szerkesztőségével. Utána még van úgy egy óránk, hogy szuvenírt nézzünk az otthoniaknak. Vásári forgatagban hajlamos vagyok elcsábulni, ahogy most is, már idefele jövet meg akartam állni a kézműves standoknál, hogy a keresztlányomnak vegyek egy ruhácskát vagy esetleg blúzt, de akkor nem volt rá idő. Visszafelé pedig az időjárás szól közbe: mintha a nyakunkba zúduló eső így akarna figyelmeztetni, másra helyezzem a figyelmemet. Végül csak néhány kártyát és hűtőmágnest veszek.

Este elfáradva érkezünk a szállásunkra, de jóféle fáradtság ez. Beszélgetni, az élményeinket megosztani már nincs energiánk, zuhanyzás után már dőlünk is az ágyba. Vacsoránál azért egy kisbabás családtól megkérdezem, hogy bírta a kislány a napot. „Végigaludta a misét, csak nemrég ébredt fel” – mesélik a nagyszülők.

Kép

Fotó: Fekete Fanni

Zarándokokból testvérekké válunk

Pünkösd vasárnap Gyimesbükk az úticél. A vasútállomáson itt is finom falatokkal várnak: a népviseletbe öltözött fiúk pálinkát töltenek, a lányok kürtőskaláccsal kínálnak.

„A csángók úgy búcsúznak az idelátogatóktól: mikor jössz haza legközelebb?” – mondja róluk a polgármester.

Az itteni búcsúmenetet a helyi fúvós zenekar vezeti fel. Az utcákon sokan a házuk előtt állnak, piros-fehér-zöld és kék-sárga zászlót tartva. Egy idős férfi mankóra támaszkodva üdvözöl minket, a szemközti oldalon egy család integet, a gyerekek népviseletben. Egy párkányon apa ül három kicsivel, mögöttük a zöld hegyek – erdélyi utam egyik legszebb képe ez. Magyar zászlóval díszített babakocsit is látok. A helyiek közül többen beállnak közénk. „Nem is tudni, ki az idevalósi, és ki a zarándok” – állapítja meg keresztanyám barátnője, Magdika. 

A gyimesbükki misét Salamon József plébános vezeti, aki a férfi, a nő és a gyermek szerepéről is beszél. „Ha egy nő gyermeket vár, azt is szokták mondani neki: van jövőd” – mondja. Erről a tömegben látott arcok jutnak eszembe: a párkányon ülő gyerekek, egy kezét összekulcsoló kisfiú, akinek a nyakában Nagy-Magyarország-medálos nyaklánc lóg, egy anya, aki két kislány kezét fogva siet előre. Egy pillanatra szomorúság fog el, amiért csak külső szemlélője vagyok ezeknek a jeleneteknek, de aztán emlékeztetem magam, hogy keresztanyaként én is feladatot kaptam. Elhatározom, hogy legközelebb a keresztlányommal térek ide vissza.

Ezt az érzést nem tudják elvenni tőlünk

Az utolsó nap nagy része már csak utazással telik.

Ekkorra végre felforrósodik a hangulat, a vonaton zenészek jönnek be a kocsinkba, a közös éneklésbe mi is bekapcsolódunk. Egy kellemetlen történés azonban valamennyiünket felkavar.

Az egyik utolsó erdélyi megálló Nagykároly, ahol ismét hatalmas szeretettel várnak minket a helyiek: elemózsiás csomagokkal megpakolt kartondobozokat adnak fel, és törökszegfűt osztogatnak. Pedig másfél órás késéssel ér oda a zarándokvonat, de ez sem tántorítja el őket. A polgármester rövid köszöntője után néptáncos fiatalok adnának műsort, ám alighogy táncba kezdenek, a határőr kiált, hogy mindenki szálljon fel, két perc múlva indul a vonat.

Megzavarodunk, senki nem tudja, mi történik: a menetrendben az állt, hogy fél órát fogunk Nagykárolyban tölteni, bár leszálláskor már húsz percet mondtak, amiből aztán tizenkettő lesz. Szívem szerint tovább nézném a műsort, de gyorsan felpattanok, nehogy tényleg elinduljon a vonat. Utastársaimtól aztán megtudom, állítólag öt perc múlva érkezik egy másik szerelvény, amiatt kell hamarabb továbbindulnunk, mondván, csak egy sínpár van. Mi viszont hármat számoltunk.

Csalódottságot és dühöt érzünk. Ki tudja, mennyit készültek erre a napra ezek a gyerekek, mi pedig semmivel sem tudtuk viszonozni mindezt, bár nem is az vezérelte őket, hogy kapjanak cserébe bármit is. De legalább öt percet hagytak volna, hogy végignézhessük a táncot, biztosan meg lehetett volna oldani valahogyan. „Ha mindenki a helyén marad, vagy egy hangadó szót emel, nem merték volna ezt megtenni!” – fakad ki egy férfi a kocsinkban. De hát nem voltunk felkészülve erre, teszi aztán hozzá.

Teljesen egyetértek vele, és mérges vagyok magamra, hogy egyből hátat fordítottam a műsornak. A kezdeti haragom aztán elpárolog: akármi is az oka a történteknek, ezt az önzetlen szeretetet senki sem tudja tőlünk elvenni. Talán jobb is, hogy nem robbant ki nagyobb konfliktus – itt mutatkozik meg a két mise üzenete, hogy szeretetben tartsunk össze. Ezt kell továbbadnunk a gyökerünkből sarjadó fáknak és bokroknak.

A 35 éves Gáborecz István egy kárpátaljai faluból, Viskről származik, 13 éves kora óta él Magyarországon. Családja elsősorban a jobb megélhetés érdekében költözött ide a kétezres évek elején, a lakhelyváltást ugyanakkor az is motiválta, hogy édesapja már jó néhány éve az országban dolgozott. Mivel Ukrajnában teljesen más az oktatási és pontozási rendszer, az áttelepülést követően Istvánnak el kellett végeznie az általános iskola nyolcadik osztályát, hogy tovább tudjon menni szakközépiskolába. 

„Eredetileg festőnek készültem, mivel kicsi korom óta szerettem rajzolni, és úgy gondoltam, ez a szakma olyan tudást ad nekem, amit szinte bárhol hasznosíthatok. Viszont a felvételinél elkeverték a jelentkezési papíromat. Hogy ez szándékos volt, vagy csak a véletlen műve, nem tudom, de így kerültem a kőszobrász szakra. Azt tanácsolták, adjak ennek egy esélyt, és ha nem fog tetszeni, akkor második félévtől átjelentkezhetek. Végül maradtam.”  

A sírkövek csiszolásától a láncfűrészes fafaragásig 

István elsődleges célja az volt, hogy kitanuljon egy szakmát, és ebben a szülei is támogatták, nem írták neki elő, milyen foglalkozás mellett döntsön. A szakiskola befejezése után egy sírköveket készítő cégnél kezdett el dolgozni, ahol a síremlékek faragása helyett vizes csiszolás volt a feladata. Nem sokkal később az építőiparban folytatta pályafutását, ahol nem kevés időt, tíz évet töltött. 

„Tíz éven keresztül édesapám mellett dolgoztam, ahol mondhatni mindenes voltam, árubeszerzéssel, áruszállítással is foglalkoztam. Viszont azt éreztem, hogy nem ez a nekem való munka. 

Ha nem hagyom abba, talán most én is egy nagy építőipari vállalkozást vezetnék, de vissza szerettem volna térni a szobrászathoz. Idő kellett ahhoz, hogy megtaláljam önmagam.  

Nekem ez 27 évesen sikerült, ekkor jöttem rá, mivel szeretnék foglalkozni.” 

A kőfaragást nem érezte magáénak, a követ túl rideg anyagnak találta, így más felé fordult. A faragás királyai című műsor inspirálta arra, hogy kipróbálja a faszobrászatot, annak is egy különleges ágát, a láncfűrészes fafaragást. Két éven keresztül szinte folyamatosan nézte az adást, az első két évadot már legalább harmincszor látta. Amikor eldöntötte, hogy kipróbálja ezt, leginkább a memóriájára hagyatkozott, így igyekezett a tévében látott technikákat a gyakorlatba átültetni.  

„Legelsőnek egy macit faragtam, ami bele volt szorulva egy fatuskóba. Most visszagondolva inkább egy csimpánz és egy kutya keverékének tűnik, nem medvének, de akkor az úgy volt jó. Főképp azért, mert az eszközökkel is csak ismerkedtem. Azelőtt nem is fogtam benzinmotoros fűrészt a kezembe, és azt sem tudtam, hogyan kell megélezni a láncot. Kellett egy kis idő, amíg mindenbe belejöttem.”

Kép

Gáborecz István  egy készülő faszoborral - Fotó: Gribek Tímea

Sok erőfeszítés, nagyobb szabadság 

István a kezdeti nehézségek ellenére gyorsan elsajátította a láncfűrészes fafaragás csínját-bínját. Amikor hat évvel ezelőtt elkezdte, alig néhányan művelték ezt az országban. Elmondása szerint munkájával ő is hozzájárult a hazai fafaragás forradalmasításához, ugyanis a hagyományos faszobrászok alapvetően vésőkkel dolgoznak, csak a kinagyoláshoz használnak fűrészeket. Ez viszont sok időt vesz igénybe, miközben láncfűrésszel sokkal szabadabban és gyorsabban lehet dolgozni. 

„A láncfűrészes fafaragás sokkal nagyobb szabadságot ad, ellenben sok erőfeszítést igényel. Fizikailag nagyon megterhelő a fűrészek használata, főleg, ha az ember huzamosabb ideig csinálja. Amikor viszont elkészül az alkotás, az mindenért kárpótol, és elfelejtem azt a sokórányi szenvedést, ami legtöbbször egy ilyen munkával jár.”  

Észreveszi a farönkben rejlő lehetőségeket 

A fafaragás kapcsán a művész kiemeli, hogy minden a jó minőségű fa kiválasztásával kezdődik. „Általában tölgyet és diófát szoktam faragni, ritkán hársat, és gyakorlatilag már ránézésre látom, mi tud megvalósulni a rönkből. Rajzolgatni nem szoktam előtte, inkább képeket nézek az adott figuráról. Ha mindez megvolt, akkor kezdődik a varázslat. Az embernek teljesen át kell állítania az agyát, és már három-négy vágással előre tudnia kell, hogy ha egyik helyen beszúr, akkor a másik oldalon hogyan fog formálódni a szobor.”  

„Minél jobban fogy a fa, annál jobban hízik a szobor.”  

István elmondása szerint bármit meg tud faragni, de alapvetően állatfigurákkal szeret dolgozni, kedvencei az erdőben élő fajok. Karrierjét medvék megalkotásával kezdte. Az első két évben közel 200 szobrot faragott, aminek 80 százaléka különböző méretű maci volt. De készített már baglyot, szarvast, vaddisznót, sasmadarat, sólymot is. Ma már az ország több pontján láthatóak az alkotásai. 

A fafaragás mestere nemzetközi versenyeken is megmérettette magát, és számtalan látványfaragást tartott már. Korábban egy ismert, láncfűrészeket gyártó céggel együttműködve járta az országot, és szobrászkodott élőben különféle rendezvényeken. Eleinte nem volt egyszerű megszoknia a közönséget, de egy kis idő múlva megbarátkozott a tömeggel – olyannyira, hogy már csak akkor érezte jól magát, ha voltak körülötte kíváncsi nézők. Véleménye szerint ez az alkotási folyamatot is előrelendítette. 

Kép

Gáborecz István alkotásai - Képek tulajdonosa: Gáborecz István/Képmás-kollázs

A fafaragás után következett a jég  

István a fafaragással szinte egyidőben kezdett el megismerkedni a jéggel. A faszobrászatba 2016. április 12-én vágott bele, a jégfaragásba pedig 2016. november 25-én. Azért emlékszik ilyen pontosan a dátumokra, mert ezek a momentumok gyökeres változást hoztak az életébe. Mindent, amit a jégszobrászatról tudni kell, M. Tóth Zsolt ismert jégfaragótól lesett el.  

„Azzal kerestem meg Zsoltot még 2016-ban, hogy szeretném kitanulni ezt a szakmát. Elmondta, hogy szívesen lát, de nem fog fizetni a munkámért, én viszont ingyen tanulhatok tőle. Szerencsére elég gyorsan belejöttem, és nem telt el sok idő, mire már pénzt is adott mégis. Már első alkalommal látta, hogy nem ódzkodok ettől a munkától. A jég hideg, nehéz, csúszik, ezt mind tűrni kell, nem beszélve a mester szeszélyeiről.” 

István nemcsak jól szerepelt az első „vizsgákon”, de kivívta mentora dicséretét is. M. Tóth Zsoltnak ugyanis korábban sok tanítványa volt, de egy-két hónapnál tovább senki nem bírta a megpróbáltatásokat.  

Látva azonban, István hogyan dolgozik és milyen tehetsége van, kijelentette, hogy neki mindenképp ezen a pályán kell maradnia.  

Nincs más jégszobrász az országban 

Mentora Németországba költözésével és nyugdíjba vonulásával István lett az egyetlen aktív jégszobrász az országban. Azt mondja, most már egyre kevesebb fafaragásra van ideje, mindennapjai nagy részét a jég foglalja le. 2021 márciusában hozta létre saját „jégműhelyét”, azóta folyamatosan építgeti azt.  

A jégfaragás nem egyszerű műfaj: nagyon sokoldalú, és rengeteg olyan trükk rejlik benne, amire csak évek leforgása alatt jön rá az ember. István szerint ezeket csak gyakorlással lehet a felszínre hozni. A tapasztalatszerzés ellenben a legtöbbször meglehetősen költséges, hiszen a folyamat sok időt, energiát és nem utolsósorban áramot igényel. Mindezek ellenére István imád jéggel dolgozni. 

„A jégből sok mindent lehet készíteni, akár olyan szobrokat is, amelyeknek van funkciója. Nagyon sok hattyút, vízi csikót és szívet készítettünk már a csapatommal jégből, ezeket rendelik tőlünk a legtöbbször. De faragtunk már olyan jéghintót is, amelybe bele lehetett ülni. Emlékezetes volt még, amikor pár évvel ezelőtt egy hatalmas úszó gumikacsát faragtunk ki a Balaton jegéből, ezt még a mentorommal együtt csináltuk.”  

István szeretné, ha az ő neve is a nagy jégszobrászok közé kerülne, ahogyan M. Tóth Zsolté is. Célja, hogy minőségi és egyedi alkotások szülessenek a keze alatt, nem gondolkodik tömeggyártásban. Több szakmát már nem szeretne kitanulni, ebből szeretné kihozni a legtöbbet. 

„Sok mindent feláldoztam azért, hogy beindítsam a vállalkozásomat. A hároméves kislányomnak sokáig nélkülöznie kellett engem, a munkám miatt kevés időt tudtam vele tölteni. Ezt nehezen viselte a család és én is. Viszont mindezt nemcsak magamért, hanem a családom jövőjének a megalapozásáért is tettem. Bízom benne, hogy nem hoztam rossz döntést.”