Kolléganőm a covidos lezárás alatt alkotta meg balkonkertjét 

„Gyerekkoromban kertes házban laktunk, ezért nagyon örültem, amikor 19 évvel ezelőtt sikerült olyan lakásba költöznünk, ahol volt erkély – meséli Hajni. – Az évek alatt hol kert volt itt, hol raktár. A jelenlegi formájában 2020-ban, az első covidos lezárás alatt csináltam meg a balkonkertet. A fiaimmal lomtalanítottunk, takarítottunk, tettünk le műfüvet, vettünk balkonládákat, cserepeket, amikbe ültettünk növényeket. Virágokat és fűszernövényeket nevelek, utóbbiakból bazsalikomot, metélőhagymát, lestyánt, tárkonyt, rozmaringot. Virágok közül a muskátli és a pozsgás növények (például kövirózsa, portula) a biztos befutók. Mással is szoktam kísérletezni, de nem egyszerű, mert keletre néz az erkély: nyáron nagyon meleg és száraz, ugyanakkor három-négy hideg, esős nap után már megjelennek a levéltetvek és a takácsatkák.  

Főleg a mediterrán növények élnek meg itt, amik bírják a mikroklímát, és nem érzékenyek a kártevőkre.  

Többfélét is lehetne termeszteni, viszonylag sok zöldségféle jól érzi magát a teraszon, de mivel kevés a hely, kiülni is szeretek, és a ruhákat is szívesen szárítom szabad levegőn, gátat kellett szabnom a növényzetnek. Bár nagyon jó érzés, amikor a frissen szedett fűszerrel tudom ízesíteni az ételt...” 

Eltökéltem, hogy megcsinálom, avagy a narancs héja a balkonkert jó barátja 

Én először a „University of YouTube”-ot félig-meddig elvégezve döntöttem úgy, hogy mentamagokat ültetek narancshéjba. Egy videóban láttam ezt, és elég egyszerűnek tűnt. Először félbevágtam a gyümölcsöt, kikanalaztam a húsát, középen vágtam egy lyukat a narancs héjába, hogy ezen keresztül folyhasson ki a maradék lé. A héj belsejébe tettem a virágföldet és pár mentamagot, majd vártam… Csodák csodájára növekedésnek indult a kis élet, a narancshéj tökéletesen funkcionált cserépként! Roppant büszke voltam magamra, és inspirált a sikerélmény – nemsokára héjastól fogom kiültetni egy közeli közösségi kertbe! 

Nehogy kidobd a régi cipőd! Adj neki új funkciót! 

Itt az ideje, hogy a bakancsok, a kitaposott sportcipők, a gumicsizmák ne a kukában végezzék, hanem a kertben vagy az erkélyeden. Azzal, hogy új funkciót adsz nekik, új értékkel is ruházod fel őket. Egyik barátnőm holland férfihoz ment feleségül, ő mesélte el, hogyan csináljam jól mindezt.  

Kivettem a talpbetétet a ronggyá hordott, imádott sportcipőmből, belehúztam egy kaptafát, talppal felfelé állítottam, és fúrtam a talpába néhány lyukat csavarhúzóval.  

Ezek a lyukak lettek a vízelvezető nyílások. Ha már eleve lyukas a cipő, vagy jól átereszti a vizet, az a legnagyobb öröm, mert még lyukat sem kell vágni rá, hogy a felesleges víz kifolyjon. Ügyeltem arra, hogy a lyukakból ne legyen túl sok, és ne legyenek túl közel egymáshoz.  

A virágföldet óvatosan a cipőbe lapogattam. Nem csak kézzel, hanem egy hobbifestéshez használatos spatulával is. Ügyelni kell ugyanis arra, hogy sehol ne maradjon levegős rész. Öntözőkannával meglocsoltam kicsit a földet, egynyári margarétamagokat szórtam bele egymástól 10 centi távolságra (na, jó, összesen kettőt, mert féltem, hogy a cipőm túl kicsi lesz a sok virágnak), szórtam rájuk még földet, újraöntöztem, és a cipőt az erkély egyik napos pontjára tettem. Nagyon várom a júniust!  

Tipp gumicsizmára 

Ha gumicsizmába ültetnél gyógynövényt, először tömd ki újságpapírral a talpát. Ha stabilizálni szeretnéd a csizmát, tedd tele kavicsokkal az orrát. Ezt követően jöhet az újságpapír, majd rá a virágföld. Fúrj lyukakat a talpába, hogy eső alkalmával nehogy megfulladjon a növény! 

Kép

Kép: Pixabay

Paprika és paradicsom – tojáshéjat a földjükbe!  

Kitapasztaltam, hogy a paprika- és paradicsompalántáknak egy kicsivel nagyobb cserépre, inkább ládára van szükségük ahhoz, hogy folyamatosan tudjanak fejlődni.  

Paradicsomból viszonylag nagy mennyiséget lehet termeszteni, és nem kell nekik más, mint napsütés és megfelelő mennyiségű víz.  

Amikor bejön a nagy meleg, kora reggel vagy este öntözöm őket, s van, hogy tojáshéjat török össze apróra, és hozzáadom a földjükhöz, hogy tápanyagban gazdag „fészkük” legyen.  

Bazsalikom és oregánó a saját készítésű pizzára 

Gondoltam, lesz majd nekem saját pesztóm! Az erkélyemre délután 14 óra után kezd sütni a nap, a két fűszernövény szerencsére meleg- és napfénykedvelő. Balkonládában nevelgetem őket, de tarthatók cserépben is. Március végén egy balkonládát háromnegyed részig megtöltöttem jó minőségű virágfölddel. Szórtam a föld felületére az apró szemű bazsalikom- és oregánómagokból, vékony rétegben fedtem be a magokat földdel, majd egy szórófejes flakon segítségével kicsit benedvesítettem a földet. Körülbelül egy hét alatt a magok kikeltek, ezt követően továbbra is egy szórófejes flakonnal öntöztem. Véleményem szerint a friss fűszerekkel ízesített ételek nemcsak finomabbak, de egészségesebbek is! 

Kókuszrostcserép, azaz növény a növényben 

Három éve kókuszrostszivacsot használok mosogatáshoz, és a lábtörlőm is kókuszrostból készült. Miért ne próbálhatnám ki a kókuszrostcserepet is, mondtam magamnak. Egy Dunakeszin lévő kertészetben vettem kettőt, otthon broméliát (palántát) ültettem beléjük, őket viszont félárnyékos helyre tettem az erkélyen.

 
A kókuszrost átengedi a levegőt, így a gyökerek jobban szellőznek, mint egy műanyag kaspóban.  

Ha később át szeretném ültetni a növényt, a cseréppel együtt megtehetem, és a kókuszrost a talaj vízgazdálkodását is segíti. 

Tojástartóban csíráztatattam volna, de lebeszéltek 

Mentát és citromfüvet szerettem volna ültetni papír tojástartóba. A terv az volt, hogy a földdel nagyjából félig megtöltöm a tojástartó rekeszeit, belerakom a magokat, szórok még rájuk egy kis földet, lyukakat szúrok a rekeszek aljába, hogy minden nedvesség ki tudjon folyni az alá tett tojástartó fedelébe, a végén alaposan meglocsolom, majd irány az erkélyen álló asztalka! Csakhogy mindezek előtt meghallgattam a Képmás egyik podcastjét, amelyben Bajzák Anna, a Zöldítők balkonkertész oktatója a következőket mondta: 

„Bármennyire szimpatikus a papírhulladékok, például a tojástartók újrafelhasználása, ezek azonnal megszívják magukat nedvességgel, és a palánta növekedése alatt végig szárítják a földet. Még a többszöri, szakaszos átültetést igénylő paradicsom sem érzi jól magát 3–4 hétig tojástartónyi (1–2 cm) földben. Ha szeretnénk, hogy környezettudatos választásunk kudarcmentes legyen, használjunk kicsi tejfölös/joghurtos poharakat, amelyeknek kiszúrjuk az alját a vízelvezetés miatt.” 

Természetesen lementem a boltba pár tejfölért… 

Jégkockatartóba fűszert?  

Könnyűnek tűnik, és az is! A fűszereket felaprítom, egy jégkockatartó kétharmad részéig adagolom az aprított fűszereket (én szoktam hozzá olívaolajat is önteni), beborítom egy fóliával, és néhány órára a mélyhűtőbe teszem. Pár óra elteltével kiveszem a fagyasztott kockákat, átteszem őket egy kis zacskóba, felcímkézem, és kész is a saját fűszerkockám! 

A nők agya állítólag törli a szülési fájdalmak emlékét. Ez lehetséges, de az én tapasztalatom szerint közvetlenül az újabb szülés előtt megint eszünkbe jut.

– Milyen érzés? – kérdeztem húsz évvel ezelőtt naivan egy idősebb barátnőmtől.

– Nagyjából, mintha kikakálnál egy szekrényt – fogalmazta meg lakonikusan, és nem is egészen ezzel az igével.

Magasztosabb válaszra számítottam a tiszteletre méltó keresztény anyától, de később rá kellett jönnöm, hogy a hasonlat nagyon pontosan írja le az érzést. Hogy lehet valami ekkora…? Hogy lehet ennyire éles…? Biztos, hogy legalább négy hegyes sarka van, de talán inkább nyolc… ! Miért nekem kell kinyomnom egy szekrényt? Nem részletezem ezt tovább, tudja, aki tudja, miről beszélek. De most nem volt nagy kedvem ehhez a fájdalomhoz.

A kiírt nap előtt egy héttel fantomfájásokkal berohantunk a kórházba. Reménykedtem, hogy életemben egyszer, öreg anyaként talán megadatik az élmény, hogy természetes módon, magától megindul a szülésem. A kórházban futószalagon vajúdtak a kismamák egy nagy teremben (talán felújítás volt az egyik szárnyban), elég minimális empátiával kezelve.

A vajúdás nem indult be rendesen – vagy leállt a sokk hatására –, én sírva tértem haza a sikertelen, magányos programról, és aznap este bejelentettem a férjemnek, hogy otthon fogunk szülni.

– Miii? – rémüldözött – Na ne, az nagyon veszélyes!

– Tudod, mi a veszélyes? Ez, hogy lelkileg kikészítenek, és mire kijön a gyerek, egy idegroncs anyát fog idekint találni!

Kikerestem az interneten jó pár bába telefonszámát, hívogattam őket. Eleinte örültek, hogy lelkes új anyuka jelentkezik, biztosítottak róla, hogy csodálatos, spirituálisan kalandos-ráhangolódós hat hónap áll előttünk.

– Ez szuper lenne, és sajnálom is, hogy lecsúsztam róla – hadartam bűnbánóan –, de az a helyzet, hogy nekem már inkább csak hat napom van a szülésig, nem hat hónapom, de amúgy állati rugalmas vagyok, gyorsan rá tudok hangolódni gyakorlatilag bármire, nem kell aggódni!

– Ilyen érzéketlen bunkókat nem vállalnak el – röhögött a legjobb barátnőm, és igaza lett.

A bábák elutasítottak. Ez így sajnos nem megy, azt mondták, ehhez több idő kell, én viszont nem tudtam vállalni, hogy a kedvükért még hat hónapig bent tartom a kis illetőt. (Habár magamat ismerve oxitocin nélkül lehet, hogy összejött volna.) Így hát mentem a kórházba a megbeszélt időpontban, betöltött 41. héten, hogy megindítsák a szülést.

Szerencsére nagyon megbíztam a nőgyógyászomban, Ágotában. Barátnőm barátnője volt, így az én barátnőm – ahogy az a lányoknál szokás. Az infúzió bekötése után pompás kis eszmecsere alakult ki irodalomról, közéletről, néha a férjem már-már meg is feledkezett rólam. Olyan lelkesen érvelt valamilyen szellemtörténeti folyamattal kapcsolatban, hogy emlékeztetnem kellett: ez az esemény rólam szól! Egészen a kitolási szakig jól ment minden, a vajúdás persze fájt, de az utolsó egy óra kivételével elviselhető volt. Szabad volt állni, labdán ülni, négykézláb mászni, és bármit, ami jólesett. Nem kötött rám senki ctg-gépet, és ehettem is, ha megígértem, hogy nem hányom ki.

Arra még homályosan emlékszem, hogy a végén valahogy felkerülök a szülőágyra, és olyan utasításokat teljesítek, mint „most derékszögben hajlítsd a bal térded és negyvenöt fokban nyisd ki a combod”, de nem tudom, végül is eltaláltam-e a fokokat. Talán igen, mert éjjel 2.30-kor megszületett Gabriella Lenke.

A kisszekrény hunyorgott és fintorgott a fényben, és pont ugyanúgy nézett ki, mint a három régi szekrényünk. A nagy hajrá után még elmondtam a férjemnek a szokásos mondatot:

– Ez borzalmasan fájt! Több gyerek nem lesz!

Aztán kifújtam magam, és végre magamhoz vettem a negyedik gyerekemet. Nem gondoltam volna, hogy lesz ilyen pillanat az életemben!

A kórházi élményeim a felhőtlen szülés után már kicsit felhősebbek voltak – tömegnyomor a szobában, horkoló anyák, ordító babák, közepesen flegma személyzet –, de alapvetően jó emlék maradt. De azért az volt benne a legjobb, hogy vége lett.

A csecsemős nővérek egyébként nagyon kedvesek voltak.

– Hol az idős anya? – rikkantott be egyikük a kórterembe.

Maszkban voltunk, nem akartam felfedni az inkognitómat. Ő körülnézett, majd elindult egy másik ágy felé. A nő sértetten hördült fel:

– Huszonöt éves vagyok! Ő ott a negyvenkettő.

– Nem is látszik annyinak – mosolygott rám a nővér, és átadott egy csomagot. – A barátnője küldi, ő kérte, hogy így szólítsam meg: „öreg anya”, de én csak úgy vállaltam, hogy: „idős”.

Kollagénes arckrém volt a csomagban, azonnal magamra kentem a maszk alá. 

Az írás Szabó Borbála „Öreganya” című sorozatának második része. A sorozat többi része ide kattintva olvasható.

Ez az írás a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

A tartalomból:

– Örömök és nehézségek Laci és Eszter életében;

– Meghökkentő tragédiasorozat Laci életében;

– Eszter első gyermekének születése utáni sokk;

– Laci és Eszter megküzdési stratégiái;

– Azt is őszintén megosztják velünk, hogy érzik magukat a podcast beszélgetés idején.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Milyen impulzusok hatására választottad az egészségügyi pályát?

Édesanyám egészségügyi dolgozó volt, ennek köszönhetően már gyermekkoromban is otthonosan mozogtam a kórházban, amelynek az atmoszférája teljesen magával ragadott. Imádtam játszani a különböző kellékekkel, felvettem anyukám köpenyét, és ettől nagyon menőnek éreztem magam. Aztán a végső lökést a Vészhelyzet című amerikai sorozat adta meg, amelyet a 90-es években kezdtek el nálunk is játszani. Akkor döbbentem rá, hogy én pont azt akarom csinálni, amit Ross, Carter és Greene doktor: nekem is a sürgősségi betegellátásban van a helyem.

Már kezdő egészségügyisként is tudtad, hogy a sürgősségi ellátásban akarsz dolgozni?

Dehogyis, sokáig pályát akartam módosítani. Aztán egy beteg rosszul lett az osztályon és megérkezett a sürgősségi egység. Olyan profizmussal, dinamikával és technológiával dolgoztak, hogy azt mondtam, én is ezt akarom csinálni. Pár év várakozás után át is vettek a sürgősségire, és azonnal tudtam, én erre születtem.

Az ember azt gondolná, a legtöbben megrettennek ettől az állandó pszichés-fizikális készenléttől, leterheltségtől, a hatalmas felelősségtől, hogy emberéletek múlnak azon, jó döntést hoztál-e az adott pillanatban. Van, aki megriad, de azt tudni kell, hogy a sürgősségiek teljesen más fordulatszámon működnek, hatalmas a pörgés, a munka ritmusa folyamatosan hullámzik és a betegek is állandóan változnak.

Az egyik pillanatban nyugalom van, a következőben pedig már 5-6 kritikus állapotú beteg sorsáról kell azonnal döntened.

Ehhez tudni kell alkalmazkodni. Általában megszállott emberek lesznek triázsok (betegosztályozó nővérek), ha valaki kényszerből megy erre a pályára, nem tudja szívvel-lélekkel csinálni.

Te is eljutottál oda egy idő után, hogy nem bírtad ezt a pörgést: téged is elért a kiégés.

Azt tapasztaltam, hogy a munkatársak, akik tartósan benn maradnak a sürgősségi betegellátásban, úgynevezett segítő betegségben szenvednek. Ma már én is pontosan tudom, hogy ez mit jelent. Majdnem mindenkinek van traumája a múltjában – amit egy jó pszichológus pillanatok alatt felismer –, és persze jó sok idő, míg sikerül kidolgoznia magából. Ebben a szakmában iszonyúan fontos, hogy mindenkit rendszeresen pszichológushoz küldjenek, hogy szakemberrel beszélhesse meg az aktuális hogylétét. Én most vagyok túl a második burnoutomon, az elsőt észre sem vettem. Amikor az ember bekerül a sürgősségi ellátásba, szünet nélkül zúdul rá az új ismeretanyag, a rengeteg új információ. Gyakorlatilag non-stop vizsgázik, az összes beteg anyagát ismernie kell kívülről. Persze bele lehet jönni, meg lehet tanulni, de az emberben kialakul egy kényszer, hogy nem hibázhat. Mert ha hibázik, azon életek múlhatnak. Egy nagy pofonra volt szükség az élettől ahhoz, hogy meg tudjak állni egy pillanatra. Addigra már folyamatos álmatlanság gyötört, teljesen elszigetelődtem és csak a munka volt az életemben, se barátok, se kikapcsolódás. Aztán jött a pofon. Én akkor az önmegküzdési stratégiát választottam: állást váltottam.

Aztán később visszaléptem a régi rendszerbe, mert nagyon hiányzott, de elkövettem azt a hibát, hogy nem mentem a mélyére az okoknak, amik az első burnoutot valójában kiváltották nálam. Azok a kisebb traumák, amik engem nyomasztottak, nem oldódtak meg. Szépen elástam őket, és miután újra visszakerültem a sürgősségi ellátásba, ugyanarra a pályára álltam vissza. Törvényszerű volt az újabb összeomlás. Persze ennek volt egy borzalmas triggere: a koronavírus-járvány. A covid alatt mindannyian traumatizálódtunk, kollektív veszteséget éltünk meg, hiszen mindenkit elért a gyász. Ráadásul a járványnak volt gazdasági és társadalmi vonatkozása is: elszigetelődtünk, beszűkültek a létünk alapját képező társas kapcsolódásaink, elbizonytalanodott minden körülöttünk. Az addigi életünk a feje tetejére állt és teljesen megváltozott.

A második burnoutot az ember már észreveszi, engem a covid alatt ért el. Először találkoztam úgy a halállal, hogy az szó szerint sokkolt. Amikor 2020-ban néztük az olaszországi eseményeket és hogy mi történik Kínában, már próbáltunk pszichésen felkészülni arra, mi vár ránk. Aztán 2021-ben a covid megmutatta az igazi arcát és akkor megértettem, hogy az életünk egyik pillanatról a másikra véget érhet.

Amikor először szembesültem a kortársaim halálával, amikor a szüleim generációjából először búcsúztattam anyát, apát és vigasztaltam kint zokogó hozzátartozókat, mérhetetlen tehetetlenséget és fájdalmat éreztem. Azt kellett megélnem, hogy bármennyire is szeretnék, nem tudok mindenkin segíteni. És közben ömlöttek be a kritikus állapotú betegek. Toltuk fel őket az intenzívre, a négyes belgyógyászatra, és már láttuk, hogy számukra nincs tovább. Amikor sok van ebből, akkor az ember elgondolkozik rajta, hogy mi az élet, miért érdemes élni.

Azok a hónapok és az akkor átélt tragédiák megváltoztattak.

Mi változott meg benned végérvényesen?

Az élethez való viszonyulásom. Rájöttem, az igazi élet nem az, hogy minden nap felkelek és bemegyek dolgozni, kizárólag szakirodalmat olvasok és soha nem vagyok a barátaimmal. Elhatároztam, hogy jobban odafigyelek a belső igényeimre. A járvány alatt sokkal közelebb kerültem a természethez. Rengeteget jártam biciklivel a szentendrei erdők környékére és elkezdtem a természetben futni. Megtanultam újra rácsodálkozni a természet szépségeire és fotóztam, ami megszólított. Teljesen másfajta irodalmat kezdtem el olvasni. Egyre jobban megérintett a pszichológia, az emberismeret, az önismeret, hogy ki is vagyok valójában.

Azelőtt ész nélkül sportoltam, azt gondoltam, olyan erős vagyok, hogy eltolom fél kézzel a Gellért-hegyet, de a testem jelzett: jöttek a sérülések, a kimerülés. Aztán amikor végre felismertem, hogy ebből sokkal nagyobb baj is lehet, elmentem pszichológushoz és szépen felgöngyölítettük a kiégésem hátterét. Megtaláltuk azokat a pontokat az életemben, amelyek traumatizáltak és ami miatt úgy éreztem, nekem a segítő szakmában a helyem. Megtanultam elfogadni a hibáimat és hogy azokkal együtt is képes legyek szeretni önmagamat. Rájöttem, mindenre van idő, csak meg kellett tanulnom megtalálni azt.

Kép

Fotó: Szakál Szilvia

Mikor kezdtél el a stroke témájával foglalkozni?

Az Uzsoki utcai kórházban, ahol akut stroke-ellátással is foglalkoznak, végeztem egy hosszabb távú kutatást a stroke-kal kapcsolatban, és szerettem volna behatóbban is foglalkozni ezzel a témával. A kórházban lehetőségem nyílt arra, hogy beszélgessek a betegekkel, és akkor döbbentem rá, mennyire nem kapnak válaszokat a kérdéseikre. Ez inspirált arra, hogy létrehozzak egy Facebook-oldalt, az Akut Szakaszt, amely arra hivatott, hogy az embereket közelebb hozza az egészségügyhöz és egészségügyi témákban növelje a tájékozottságukat.

2020-ban a stroke-kal foglalkozó 12 óra projekteddel a Richter Anna Díjat is elnyerted. Mit jelentett számodra ez a díj és milyen célodat tudtad megvalósítani általa?

Nekem ez a díj hatalmas löketet adott, borzasztó hálás vagyok érte. Tudatosította bennem, hogy van értelme mindannak, amit csinálok. Megkaptam a lehetőséget, hogy elkészítsem a szívügyemről, a stroke-ról szóló filmemet, ebbe fektettem bele a pénzt, amit a díjjal kaptam.

A Süket fülek című kisfilmemmel az volt a célom, hogy rámutassak, az agyi infarktussal, vagy agyvérzéssel sújtott páciensek különlegesen nehéz helyzetben vannak, hiszen az igen változatos tünetek között előfordul a látás, hallás, vagy a beszédkészség teljes elvesztése, a mozgáskoordináció zavara, sőt, a mozgásképtelenség is. Vallom, hogy ebben az abszolút kiszolgáltatott helyzetben a gyógyítás sikerességének egyik kulcsa a megfelelő kommunikáció.

Az volt a célom, hogy a beteg szemszögéből mutassam meg, hogyan is néz ki valójában egy agyi infarktus, és hogy az elszenvedője hogyan éli azt meg.

Arra is rá akartam világítani, mennyire fontos, hogy a beteg visszajelzéseit értelmezni tudja az ellátást végző személyzet, és hogy a pácienssel kialakulhasson egy kontaktus annak érdekében, hogy az ne még tehetetlenebbnek érezze magát, hanem megnyugodhasson, hogy jó kezekben van.

Mik lennének még azok a témák, amelyeket a Süket fülek című filmhez hasonlóan feldolgoznál, mert úgy látod, szükség lenne rá?

Az onkológiai témák, a rák, amely vezető halálok Magyarországon, a vastagbél- és a melltumorok, ezeknek a felismerése. Az emberek nem szeretnek az onkológiai megbetegedésekről beszélni, azok a mai napig tabutémának számítanak. Már az onkológia szót is félnek kiejteni, nem tudnak vele mit kezdeni. Ha valaki érintett, akkor is inkább titokban keresgéli az információkat a neten. Mivel sok beteggel beszélgetek, tudom, milyen kérdéseket tennének fel, ha megtehetnék. Jó lenne ezekre megadni nekik a választ.

Ha jól tudom, tervben van egy onkológiai témájú podcastsorozat.

Van egy Elsősegély nevű podcast műsorom, ami fent van a Spotify-on is. Az egyik adásban Dr. Bittner Nóra onkológussal beszélgettem, és úgy néz ki, lesz folytatás, mert a Richter Gedeon Nyrt. támogatni fogja a podcastot. Hat részt tervezünk, amelyekben szó lesz a leggyakoribb onkológiai tumorokról, sürgősségi ellátásról, mentális egészségről, kiégésről.

Rengeteg szakmai célkitűzésed van, de magánemberként hogyan tervezed a jövődet? Már jobban odafigyelsz magadra?

Szerencsére már túl vagyok a mélyponton, látom az utat. Megtanultam a hatékony időmenedzsmentet és mindig szánok időt a töltődésre.

Mi az a három dolog, ami szerepel a bakancslistádon és amit az életedben még mindenképpen meg szeretnél tenni?

Nagyon szeretnék eljutni Balira egy buddhista templomba és akár hosszabb időt eltölteni a szigeten. A balinéz kultúra, az ottani emberek életszemlélete, a bölcsességük, a kedvességük nagyon közel áll hozzám.

Szeretnék még könyvet is írni. Két könyv van a fejemben: az egyik egy történelmi fikció, a másik témája pedig a burnout, hogy mi az iránymutató a burnoutban, hogyan lehet kilépni belőle. Már el is képzeltem, hogy ezt a két könyvet egy balinéz kunyhóban ülve írom meg.

A bakancslistám harmadik helyén pedig az a kívánság áll, hogy a kommunikációt és az egészségügyet teljes és tökéletes harmóniába tudjam rendezni. Szeretnék értéket teremteni az egészségügyi kommunikációval. Úgy gondolom, ezáltal tudok gyarapodni, fejlődni és adni is.

A Richter Anna Díjról többet megtudhat a Richterannadij.hu oldalon.

Az interjú a Richter Gedeon Nyrt. támogatásával készült.

Vannak pillanatok, amelyekről csak utólag tudatosul bennem, mennyire csodálatosak voltak. Amikor egy ilyen fénykép kerül a kezembe, belém hasít a felismerés, milyen jó volt megélni akkor azt a tünékeny időt, ott, valakivel, akit szerettem. Nem értékeltem eléggé a csodát, vagy ha értékeltem is, nem tudtam megtartani. De talán ez az élet rendje. A boldog pillanatok röpkék, mint az eső utáni szivárvány, tovatűnnek, és helyüket átveszi az üresség.

Még őszülő fejjel sem tudom, és lehet, hogy soha nem is fogom tudni a választ: miért múlik el minden, ami szép, miért nem tudjuk megtartani a csodát? Miért kapjuk ezt a fricskát az élettől?

De már hallom is magamban mélyről feltörni a választ: azért mulandó minden, hogy tudjuk értékelni, amikor van, hogy megértsük, nincsen minden a semmi nélkül, a teljesség üresség nélkül. 

Végtelenül várt gyerek vagyok, „indigógyerek”. Szüleimnek volt előttem egy kisfia, aki tíznaposan meghalt. Nyolcéves lehettem, amikor megtudtam a történteket, ők avattak be, mindig egyenesen beszéltek velem. Megrendítettek a hallottak, de mindez semmit nem változtatott azon, amit éreztem: szeretnek engem. Úgy szeretnek, ahogy nekem jó, elfogadóan, megengedően, biztosan. Ez a tapasztalás a sejtjeimbe ivódott, átszőtte az egész lényem. Hiszem, ha valaki gyerekként megtapasztalja a „szeretnek” érzését, megkapja vele együtt az ősbizalmat és az önszeretetet is.

Első emlékeim egyike, amikor két és fél évesen kétoldali tüdőgyulladással kórházba kerültem. Akkoriban az volt a szabály, hogy a szülők csak napi fél órát jöhettek be látogatóba. Tisztán él bennem a kép: csendes, téli éjszaka van, hideg vaságyban fekszem szürkésfehér takaróba bugyolálva, egy sokágyas kórteremben. Visszafojtva sírok. Kiráz a hideg, belül égek. Lázálmom van. A nővérke hangját hallom a távolból, ami olyan, mintha anyámat hallanám. Halkan motyogom magam elé, nehogy a többi gyereket felébresszem: „Mama, gyere értem! Vigyél magaddal, ne hagyj itt!” Úgy érzem, végtelen ideje vagyok és beláthatatlan ideig maradok a kórházban egyedül, a sötétben szeretetlenül. Az elhagyatottság emlékképe ugyanúgy kísért, mint a megkérdőjelezhetetlen szeretet.

Később tudatosult bennem, hogy ez az élmény szeparációs szorongást váltott ki bennem, ami később a párkapcsolataimban is felszínre tört.

Ellentmondásos gyerek voltam, érzékenység és vadság jellemzett. Ahogyan sírtam és gyászoltam egy halott kismadár teteme fölött, úgy tudtam vérre menő önvédelemmel verekedni. Gyakran tértem haza gyerekként szakadtan, sárosan, véresen. Az otthonunkhoz közeli kórházkert kerítésén rutinosan másztam át bandatársaimmal, a kert buja növényeinek titokzatosságával és tilosságával kedvenc helyeink egyike volt. Mára ezt a belső dühöt, agressziót levetkőztem. Érzékenység, gyengédség maradt helyette és kíváncsiság – békés emberré váltam.

Szüleimmel a második kerületben, zöldövezetben éltünk, míg nagyapámék a belvárosban, a Corvin áruház mögött egy bérházban. Megéltem a két otthon közötti kontrasztot. A mi otthonunk egy zsákutca végén bújt meg a közeli erdő lágy ölelésében, ahol a lakáshoz tartozó kertben gyümölcsfák, ápolt veteményesek között szaladgáltunk. Sokszor éreztem, hogy a kert a gyerekszobám, mert bent szűkös volt a tér. Négyen éltünk egy kétszobás lakásban, amibe édesanyám lehelt életet, mindent felújított, így láttuk, hogy a minket körülvevő bútorok hogyan váltak egy új tapétától vagy festéktől szerethető, szinte exkluzív darabokká. Míg mi a madarak csiripelésére ébredtünk, nagyapámék a villamosok és kocsik fékevesztett rohanására, náluk a kristálycsillár néha megremegett a kinti zajra. Két egészen más miliő. Nagyapám szeretett bevinni a munkahelyére, a munkavédelmi kutatóintézetbe, ahol vezető beosztású közgazdász doktor volt. A tisztelet, a megbecsülés, amellyel felé fordultak, minden gesztusból érződött. Tekintélye volt.

Kép

Farnadi Péter gyerekként nagypapájával és édesanyjával - Fotók tulajdonosa: Farnadi Péter

Tizenhat évesen költöztem be hozzá a vendégszobájába, mert akkor már szorított a lét az öcsémmel közös szobában, és hívott a szabad élet. Szüleim nem voltak elragadtatva, de elfogadták a döntésem. Határozott kamasz voltam, tudtam, mit akarok. Soha nem volt bennem megfelelési kényszer, soha nem tudtam úgy élni, ahogy mások akarták.

Csak a magam szabályai szerint tudok szabadon lélegezni.

Furán hangozhat, de úgy érzem, engem nem neveltek, hanem hagyták, hogy az legyek, aki vagyok. Olyan támogató közeget biztosítottak számomra, amelyben ki tudott bontakozni a személyiségem. A szüleimet nem érdekelte, ha hazahoztam egy hármast, leültek velem tanulni, de nem azért, hogy legközelebb ötöst hozzak, számukra nem ez volt a fontos. Ők inkább azt figyelték, mi érdekel, miben vagyok ügyes. Felfigyeltek arra, hogy egész kicsi korom óta remekül boldogultam az építőkockával, a legóval, és inkább megvontak maguktól dolgokat, de megvették nekem a legújabb építőkészletet. Tízéves voltam, amikor a kezembe került apám egyik tankönyve, egy axonometriai feladatkönyv, ami mindenféle forma perspektivikus ábrázolásáról szólt. Ennek segítségével éveken keresztül házakat rajzoltam, amíg meg nem megfogalmazódott bennem: építész leszek.

Apám építőmérnök, nagyapám közgazdász volt. Felnézek erre a két, egymástól merőben eltérő férfira. Míg apám klasszikus családapatípus, aki mindig kész arra, hogy önzetlenül adjon, hogy fontosabb legyen számára a család, mint saját maga, addig nagyapám mindig magára gondolt először, rendkívül egészségtudatos, határozott világképű ember volt, aki kilencvenéves koráig minden reggel tornával indított. Nagyapám után lettem közgazdász, a szakmában mindössze hét évet dolgoztam. Ültem az irodában nyolc-tíz órákat kielégítetlen vágyakkal a szívemben. Az építészmérnöki útról apám térített le. Hagytam magam lebeszélni, de én az élet ezen félresiklásait is elfogadom, mert ami hozzám tartozik, ami én vagyok, az mindig a részem lesz.

Anélkül, hogy komolyabb tanulmányokat folytattam volna az építészetről, megterveztem a saját családi házunkat az Őrségben – ebből lett később a Hetedhét Nap Háza, amelyet tizenöt évvel ezelőtt Indiából hazaköltözve építettem a családomnak.

És ami ma lehetővé teszi számomra, hogy szabad lelkű nomádként éljek. Boldog napokat éltünk meg ebben a házban, itt nőtt fel a lányom, itt éltem először és utoljára klasszikus értelemben családi életet. Minden zuga örömökről, fájdalmakról mesél nekem. Amikor különváltunk a lányom édesanyjával, én maradtam a házban. Akkortájt nagyon erős volt bennem a mehetnék, s a sokadik egyedül töltött éj után döntöttem el: kiadom a házat, és elindulok világgá.

A Hetedhét Nap Háza az Őrségben, Galambosszegen, az erdő szomszédságában álló gerendaház. Az itt megszállóknak több ez a ház, mint egy szálláshely. Egyszer valaki azt mondta, olyan, mint egy nagy piros kikapcsoló a világ kínjából. A ház teraszán fonott fotelekben hallgathatod a békák nyáresti koncertjét, a kerti tóban hol a tükörképedet, hol az eget látod tükröződni, a fával fűtött szaunából pedig őzeket láthatsz komótosan füvet legelészni. A természet tökéletessége tárul eléd reggel, ahogy kinyitod a szemed, és kísér végig szépségével, békéjével a ház különböző pontjaiból kitekintve. Sokszor mondják, a ház és környezete gyógyít, tanít, inspirál. Minden álmunkat beleszőttük. Sok a visszajáró vendég. A házat az őrségi táj, a népi hagyományokon nyugvó organikus építészet, a természettel való egység ihlette.

Azt hiszem, szabad léleknek születni kell, és ha szerencsés vagy, megadatik, hogy kibontakoztathasd, és megérkezhess a benned lévő szabadságba. Tapasztalatom szerint csak a saját tapasztalat a valódi tudás, az elméleti tudás nem az. Az életet csak élve lehet tanulni, úgy, hogy beleveted magad a sűrűjébe, felelősséget vállalva a saját életedért, a biztonság oltárán nem áldozva fel az időd és önmagad.

De elindulni a szabadság útján mindig egy határozott döntés kérdése. Az én döntésem a lányom születésének pillanatához kötődik.

Amikor ő megérkezett az életünkbe, még Budapesten éltünk, irodában dolgoztunk presztízspozíciókban, jól kerestünk, mindenünk megvolt, ami a mai társadalmunk szerint a jólét státuszszimbóluma. De a lányom édesanyjával éreztük: nem ez az, amit szeretnénk. Nem akartuk, hogy az életünk anyagi javak hajkurászásáról szóljon, és abban is biztosak voltunk, hogy nem városi közegben szeretnénk felnevelni a lányunkat. Ki akartunk lépni a mókuskerékből, a mainstream rabszolgaélet darálójából. Tudtuk, hogy lépnünk kell, most vagy soha.

Néhány héten belül felszámoltuk, dobozokba pakoltuk budapesti egzisztenciánkat, és elindultunk Indiába, Goa tartományába a négy hónapos csecsemőnkkel. Egy halászfaluban telepedtünk le, és adtunk magunknak fél év szünetet, hogy kitaláljuk, hogyan tovább, hogyan tudjuk megalapozni az életet, amit élni vágytunk, amit a lányunknak adni akartunk. A családunk és minden ismerősünk őrültnek tartott minket, mert pont az ellenkezőjét tettük annak, amit minden más „normális” ember tesz, ha családot alapít. De hiába a hatalmas ellenszél, nem bizonytalanodtam el, lüktetett bennem az ősbizalom, hogy a helyes döntést hoztuk meg. És az élet minket igazolt…

Kép

Fotó: Wesniczky Zsófia

A lányunk a tengerparton tanult meg járni, mezítláb. Emiatt minden létező keménytalpú cipőt utált, amit ráadtunk, pedig akkoriban még azt mondták, a gyerekeknek boltozatemelő, merev talpú cipő kell. Indiában megismertünk egy kedves német nőt, ő adta az első puha talpú cipőt Annára, amit utána le sem akart venni többé. Itt ismertük meg a gyermekhordozók nagyszerűségét és a hozzá kapcsolódó filozófiát is. Amikor hazajöttünk Indiából, bevittük a kapott puha talpú cipőcskét a faluban akkoriban működő cipőgyárba, és megkérdeztük, hogy tudnának-e nekünk ilyeneket gyártani. Így hoztuk létre az első saját vállalkozásunkat, a Liliputit.

Tizenkét évvel később, a Liliputi eladása után lakóautókat akartam építeni és ezek értékesítéséből élni, mert akkorra már bejártam Európát a saját kezűleg épített lakóautómmal. Olyan flow élményt élek át, amikor építek, hogy elkezdem reggel, és elfelejtem, hogy nem ettem, nem ittam, és rám sötétedett. A lakóautós élet tanított meg arra, hogy minél kevesebb tárggyal veszem körül magam, annál teljesebb és szabadabb életet élhetek, mert nincs, ami röghöz kötne, ami lehúzna, amit cipelnem kellene.

Negyvenöt éves vagyok, és a gondolataimban létező bakancslistámról teljesítettem szinte mindent, amire vágytam. Nem tudom, ez jó vagy rossz hír. Felvetődik a kérdés: akkor nincs miért tovább élnem? Pont ellenkezőleg. Már nincs bennem semmilyen elvárás, sóvárgás, kényszer, helyette inkább hagyom magam szabadon áramolni az élettel. Amit ad, elfogadom.

Már nem akarok irányítani, hagyom, hogy az élet irányítson engem, az események mint jelzőtáblák mutatják az utat. Nem nekünk kell elvárással viszonyulni az élethez, hanem megfigyelni, mi az élet szándéka velünk.

Nem félek az elmúlástól, sőt szerintem mindent megszépít a mulandóság. Irvin D. Yalom írja Szerelemhóhér című könyvében: „a haláltól azok félnek a legjobban, akik úgy érzik, nem éltek teljes életet.” Számomra teljesen mindegy, mi történik a halál után, hogy történik-e egyáltalán bármi is utána. Amíg itt vagyok, nekem csak a jelen létezik. A jövő csak fikció. A múlt halványodó emlékek sora, amelyek közül van, ami nagyon is, és van, ami alig számít.

A történetet Kosztin Emese írta Farnadi Péter emlékei alapján.

Gróf Apponyi Franciska az ön férjének, Károlyi Lászlónak a nagymamája, aki jótékonysági tevékenységei révén kiemelkedett kortársai közül. Milyen kezdeményezések fűződnek a nevéhez?

A nagymama nevéhez fűződik például Fóton a Suum Cuique, magyarul „Mindenkinek a magáét” telep létrehozása. Az első világháború után a hadiözvegyek és hadiárvák támogatására Fanny mama – ahogy a családban hívták – gyűjtést rendezett. Először családi körben, majd ezt bővítve a tágabb rokonságban, s végül nemzetközi szinten kért segítséget. Adományokat gyűjtött, hogy a házak felépülhessenek. XI. Pius pápa és sok ország magas rangú tisztviselője is küldött adományt, amerikai üzletemberek, belga, holland, görög diplomaták, a japán miniszterelnök, még egy sziámi herceg is.

Felépítettek több mint negyven házat az elesett katonák árván maradt családjai számára, a fóti lakosság is nagyon sokat segített az építkezésben.

Minden ház kapott egy táblát, rajta azzal, hogy kinek az adományából épült, és a „Mindenki a magáét” felirat is olvasható volt a házakon. A nagymama ezen kívül egy üzemet is alapított itt, Fóton, hogy munkalehetőséget teremtsen, ahol az asszonyok bútorokat festettek magyar népi motívumokkal, amelyeket azután eladtak Amerikába. A lányaival, Károlyi Klárával és Fruzsinával együtt létrehoztak egy orvosi rendelőt is Fóton, ez volt az ország első ingyenes orvosi ellátást biztosító rendelője anyák és csecsemőik számára. A faluban színdarabokat állítottak színpadra, amelyek valójában egy nevelési program részei voltak arról, hogy hogyan kell jó anyának lenni, mit kell tenni, ha a gyermek lázas. Ilyesfajta felvilágosító jeleneteket adtak elő a falubélieknek.

Az összes karitatív munkája Fóthoz kötődött?

Nem, hiszen Zebegényben létrehozta a Virágfalut. A Duna-parton vásárolt néhány házat, ahová minden nyáron meghívott körülbelül háromszáz gyereket. A fiúk madarak, bokrok és fák neveit kapták, a lányok pedig virágok neveit, mint például, Rózsa, Ibolya, Pipacs és így tovább, László lett Karvaly. A nagymama saját magát Napraforgónak nevezte. Ezeken a neveken köszöntötték egymást, például „Jó reggelt, Napraforgó!”, „Jó estét, Karvaly!”. Tanárokat vett fel, és a gyerekek nyelveket beszélni, sportolni, kézimunkázni, énekelni, táncolni tanultak. Pedagógiailag nagyon profi program volt, a végén az első gyerekolimpiát is megszervezték. Amikor a férjemmel visszatértünk Angliából, és ellátogattunk Zebegénybe, még éltek azok a nagyon idős nénik, akik részt vettek a programban, és sokat meséltek nekünk erről. A mai napig megemlékeznek Apponyi Franciskáról, megvannak a házak is.

Lehet tudni, honnan jött ez a maga korában kiemelkedő elhivatottság a jótékonysági ügyek iránt?

Fanny mama édesanyja német volt, és a német arisztokrácia köreiben nagyon erős volt a jótékonysági munka iránti elkötelezettség, valószínűleg ezért élt benne is ilyen erősen.

Nagyon progresszív hölgynek számított, erős szociális érzékenységgel. A férjével, Károlyi Lászlóval sokat utaztak, gyakran jártak például Párizsban, Olaszországban rokonoknál, ismerősöknél, ahol Fanny mamának volt alkalma nemzetközi kapcsolatokat kialakítani, és ahonnan sok innovációt hozott haza. Az anyósa, Kornis Klarissza is nagyon szociális beállítottságú volt, sokat tett azért, hogy a nehézségekkel küzdő embereknek segítsen, ő valószínűleg szintén hatott rá. Az ő nevéhez kötődik az Újpesti Első Gyermekmenedékhely létrehozása az árvák segítésére, valamint az első újpesti bölcsőde alapítása is.

A család is támogatta Apponyi Franciska karitatív tevékenységét?

Mindez óriási pénzeket igényelt, amit a nagymama a Károlyi-uradalom pénzéből finanszírozott. Volt, hogy az intéző elment Károlyi Lászlóhoz, a férjem nagyapjához panaszkodni, hogy a kegyelmes asszony már megint kért egymillió pengőt, és volt, hogy megtagadták a kérését. Ilyenkor megharagudott, és hónapokig nem beszélt a férjével vagy a fiával, akik döntöttek ezekben a kérdésekben.

A második világháborút követően a fóti Károlyi család az emigráció mellett döntött. Apponyi Franciska viszont csak néhány évvel később hagyta el az országot.

Igen, nagyon szomorú, hogy a kommunista hatalomátvétel után a nagymamának el kellett jönnie Zebegényből, ahol nagyon sok időt töltött. A háború után, amikor a kommunisták elfoglalták a fóti kastélyt, menedéket kért a fóti katolikus templomban, amit a Károlyi család építtetett. Nem adtak neki menedéket, annyira féltek. Végül az evangélikusoknál kapott szállást, és a falubéliek hordták neki az ennivalót mindennap.

Később a korábbi jótékonysági tevékenységeire tekintettel kapott egy kis szobát a fóti kastélyban, ahol 1957-ig élt, végül Párizsba emigrált.

Az ön életében is jelen van a karitatív szemlélet...

Lászlóval, a férjemmel Angliában ismerkedtünk meg, és ott éltünk, amikor a Fóti Gyermekváros megkereste az anyósomat, hogy engedélyt kérjen a Károlyi név használatára, amit természetesen a család örömmel vett. Mi a Károlyi István Gyermekközpont meghívására jöttünk vissza Magyarországra, és felkértek, hogy legyek a Gyermekváros patrónusa. Rögtön elvállaltam, hiszen hasonló munkát korábban már Londonban is végeztem. Az egyik lányom kisgyermekkora óta mozgássérült, ezért az ilyen és hasonló hátrányos helyzetű gyermekekkel való munkát ismertem. Bécsben az „I am OK” csapattal működtem együtt, köztük egy balerinával, aki a Pető Intézetben dolgozott korábban, és táncolt a mozgássérült gyerekekkel Bécsben. A programjuk végén felléptek a bécsi Operaházban, a gyerekek kerekesszékben táncoltak, nagyon megható és gyönyörű volt. Bécsben a lányom volt az első gyermek, aki terápiás lovagláson vett részt. Láttam, milyen jó hatással van egy mozgássérült gyermekre ez a fajta terápia, tehát igen, egész életemben érdeklődtem és próbáltam segíteni is a rászorulókon. Boldog voltam, amikor felkértek, hogy legyek a Gyermekváros patrónusa. Az anyósom egyszer nagyon kedvesen azt mondta nekem, hogy „Erzsébet, te próbálod azt csinálni, amit a Fanny mama csinált, de sajnos már nincs meg az az anyagi háttér, ami neki megvolt”.

Kép

Károlyi Erzsébet – Forrás: Erdélyi Szalon Kiadó

Pontosan milyen munkát végzett patrónusként a Gyermekvárosban?

A Gyermekvároshoz tartozott a Károlyi-kastély, amely nagyon rossz állapotba került a szocializmus alatt, amíg a Gyermekváros használta, ez eleinte nagyon irritált, de később megszoktam. Nagyon jó kapcsolatba kerültem a gyerekekkel, és az elején nagyon aktív voltam. Az egyik karácsonykor például minden gyereknek adtunk egy ezüstláncot ezüst medállal, az egyik oldalán volt a Károlyi-címer, a másik oldalon a gyerek neve. Akkor még több mint háromszáz gyerek élt itt állami gondozásban.

Máskor szerveztem egy fantasztikus Mikulás-ünnepséget is, a katolikus templomtól kértem szép régi felszereléseket, díszeket, hogy Szent Miklóst gyönyörű püspöki ruhába öltöztethessük, és vettem 340 zsákot.

Aztán rendeztünk egy csodálatos karácsonyi ünnepséget angyalokkal, zenével, minden gyereknek adtam egy kis angyaldíszt, hogy ők tegyék fel a fára, kikerestem a legszebb dalokat, amiket velük együtt énekeltünk. Tíz évig aktívan foglalkoztam a patronálással, az ünnepségekre meghívtam a gyerekeket, látogattam őket, próbáltam szerezni nekik ruhákat, mosóport, vitaminokat vagy bútort, mikor mire volt szükség. Igyekeztem segíteni, ahol csak tudtam. Bármerre jártam, mindig kerestem a kapcsolatokat, hogy megtaláljam azokat is, akik tudnak nekem segíteni ebben.

Miért maradt ez abba, és milyen a viszonya most a kastélyparkban élő gyerekekkel?

Ma már nem ilyen nagy intézményekben nevelik az állam gondoskodására szoruló gyerekeket, így ma már csak mozgássérült gyerekek és menekült gyerekek vannak a kastélypark épületeiben. Őszintén mondom, néha hiányzik a régi gyerekzsivaj. Időnként, amikor a parkban sétálok, arra gondolok, milyen jó lenne, ha ismét több gyereknek segíthetnénk. A szomszéd országban zajló háborús helyzet miatt támogatnám és nagyon szeretném, ha akár az Ukrajnából elmenekült gyerekek és a szüleik ide tudnának jönni, mert hely, az bőven van.

Az új számlát a nyílt pályázaton kiválasztott pénzügyi szolgáltatók biztosítják, legalább a diákhitel folyósításának időszakában. A Diákhitel Központ a pályázatot lefolytatta, a kiírásra hatan jelentkeztek, közülük – megfelelve a szigorú pályázati szabályzati elvárásoknak – összesen négy kereskedelmi bank nyújtott be sikeres pályázatot: az OTP Bank, az MBH Bank, az Erste Bank és a Gránit Bank. A beérkezett pályázatok alapján megállapítható, hogy minden eddiginél kedvezőbb feltételekkel nyithatnak diákhitel-folyószámlát a fiatalok.

A diákhitel számlák esetében a pénzügyi szolgáltatóknak ingyenesen biztosítaniuk kell például a havi számlavezetést, az elektronikus szolgáltatások felületének használatát, a havi bankszámlakivonatot és a kapcsolódó bankkártya használatát is.

A bankok a kötelezően nyújtandó ingyenes elemeken túlmutatóan egyenként eltérő tartalmú, de jelentősen kedvezményes szolgáltatásokat fognak nyújtani a diákhitel számlát nyitóknak. Az érintettek kedvezményeket kaphatnak többek közt a lakáshitel-felvétel, az értékpapírszámla-vezetés vagy a biztosításkötés vonatkozásában.

2023. július után az új Diákhitel1 szerződések szerinti összegeket a Diákhitel Központ a hiteligénylő által kiválasztott, nyertes pénzintézetnél vezetett kedvezményes diákhitel-folyószámlára utalja. Minden más diákhitellel rendelkező hallgató számára ez egy nagyon kedvező, szabadon választható lehetőség. Jelenleg összességében mintegy 200 ezren veszik igénybe a Diákhitel1, a Diákhitel2 és a Diákhitel Központ által kezelt további termékeket.

A diákok kedvezményes számlák közötti választását a Diákhitel Központ internetes felületein, valamint az Ügyfélszolgálatán keresztül is segíti.

A jógázó szerzetes és a buddhista templom

2011 májusában egy több mint egy évszázada víz alatt heverő császári sír emelkedett ki a habokból a kelet-kínai Csiangszu tartományban. A mauzóleum akkor került a mélybe, amikor a Sárga-folyó váratlanul kilépett a medréből és egyesült a Huaj-folyóval. Érdekes, hogy a kínai hatóságok a síremlék állagának védelmében további vizet igyekeznek pumpálni a létrejött tóba, miközben még egy vízelnyelő is ellenük dolgozik.

2022-ben a Jangce folyó alacsony vízállása miatt egy egész sziget került a felszínre, amelyen ősi szobrok állnak, köztük egy boltozat alatt jógaülésben ülő szelíden szemlélődő szerzetesé, aki olyan természetességgel emelkedett ki a vízből, akár Aphrodité.

2019-ben Thaiföldet sújtotta az extra mértékű szárazság. Az ország középső részén húsz évvel ezelőtt egy egész buddhista templom süllyedt el a körülötte épült faluval együtt a helyi gát megépítése miatt. Amikor az egész település felszínre került, zarándokok kezdték felkeresni a szellemfalut, és látogatásukkal igyekeztek kifejezni a gát építéséről szóló döntéssel kapcsolatos ellenérzésüket. A látogatók száma önmagában képviselte a lakosság véleményét, amit ki sem kellett mondaniuk. A Vat Nong Bua Jai Templom az elsüllyesztése előtt fontos közösségi tér volt az itt élők számára, az aszály miatti felbukkanása pedig úgy hatott a lakosokra, mint valami üzenetet hordozó földöntúli jelenés.

A spanyol Stonehenge és Dél-Európa kincsei

2022 nyara egész Európa számára esőhiányos, forró, napsütéses évszak volt. Portugáliát annyira sújtotta az aszály, hogy a legelők szinte kiszáradtak, és az állatok éhesen sínylődtek a kiégett mezőkön. A csapadék hiánya miatt azonban egy duzzasztógát kiszáradt medréből mesébe illő módon felbukkant egy egész falu, Vilarinho das Furnas. Nyáron az egész medret száraz lábbal be lehetett járni, a turisták még a romok közé is bemerészkedtek, és bejárták a vízjárta templomot. Az 1969-ben elsüllyedt kis hegyi falu falai ma is állnak, a tetőket azonban elvitte a víz.

A tavalyi nyár alatt a víztározók töltöttsége Spanyolországban is szélsőséges módon lecsökkent, és az alacsony vízállás miatt felszínre került a „spanyol Stonehenge” nevű történelmi lelet.

Ez a sajátos elrendezésű pogány imahely Krisztus előtt 5000-ben épült, és 1963-ban merült el egy Franco tábornok által kezdeményezett víztározó-építés miatt.

Az építkezés akkoriban hirtelen áradást okozott, és azóta összesen négyszer vált újra láthatóvá a kövekből álló zarándokhely. A spanyol Stonehenge több tucat, körben elhelyezkedő kőtömbből álló alkotás, amely eredetileg a Guadalperal Kőkör nevet viselte. A majdnem 150 darabból álló építmény egész nyáron vonzotta a turistákat, és bár az építésekor valószínűleg a Napnak hódoltak itt, ezúttal inkább az esőre vágyódtak a kövek szerelmesei, és esőért imádkoztak a szellős szentélyben. Az utazási irodáknak annyira látókörébe kerültek a maradványok, hogy utakat kezdtek szervezni az azokat felfedezni vágyók számára.

Az olaszországi Pó folyó („vized hatalmas, száguldó…” – írta róla a folyó szerelmese, Petrarca) vízszintjének alacsony állása hetvenéves rekordot döntött meg 2022-ben. A folyó helyenkénti teljes kiszáradása szomorú látványt nyújtott, ám az apály kincseket és régi rejtélyekre adott válaszokat tárt fel: ezen a nyáron egy teljes német tankot és elsüllyedt teherhajók roncsait.

Júliusban egy antik híd romjai kerültek elő a római Tiberis (mai nevén Tevere) folyóból, a tudósok feltételezései szerint még Néró császár korából. A híd valószínűleg a stadionhoz vezetett, és a mai Vatikán területén állt.

Kép

Vilarinho das Furnas – Forrás: Wikipedia

Az angliai csodakerttől az antarktiszi rejtély megoldásáig

Az Egyesült Királyságban szintén egy izgalmas felfedezés előidézője lett a hőhullám.

Egy drónfelvétel segítségével virágzó, 17. századi kert került elő egy elhagyatott tágas, füves rét alól, mivel a hőség kiégette a fölötte lévő rövid gyökerű gyepet.

Az 1699-ből származó művelt kert egykor virágágyásokkal és kacskaringósan romantikus, gyönyörűen bonyolult ösvényekkel volt tele, Devonshire első hercege, William Cavendish számára tervezték. A Great Parternek nevezett bokros-cserjés kertet kaviccsal újjá lehetne teremteni, ha a fű helyreáll, mondta a BBC-nek Steve Porter, a Chatsworth kert- és tájképi vezetője.

Az USA-ban elterülő Mead-tó szintén megszenvedte a száraz nyarat, amely kísérteties és hátborzongató titkait tárta föl. Egy elsüllyesztett hordóból meggyilkolt ember teteme került elő, majd ahogy tovább apadt a tó vize, egyre több hasonló holttestet vetett ki magából a víz. A hatóságok azt feltételezték, ezek a személyek, akik eltűntként voltak nyilvántartva, a helyi maffia áldozataivá válhattak, és majdnem sikerült őket örökre eltüntetni.

Texasban, a Dinosaur Valley State Parkban egy folyó medrében az aszály 113 millió éves lábnyomokat tárt fel, amelyeket vélhetőleg egy acrocanthosaurus hagyott. A híradásokból úgy tűnik, a méretes állat valóban „mély nyomot hagyhatott”, ha azt ennyi év víz- és üledékviszontagsága sem tudta eltüntetni.

2022-ben a zsugorodó antarktiszi jég segített megoldani a tengeri felfedezők történetének egyik rejtélyét. Egy dél-afrikai kutatóhajó az enyhe idő segítségével megtalálta Sir Ernest Shackleton Enurance nevű hajójának roncsait 3000 méterrel a víz alatt. A hajót 1915-ben ejtette csapdába a sarki jég, majd össze is zúzta a hajót, amely egy idő után méltóságteljesen a mélybe süllyedt.

A kapitány hidegvérének és elszántságának köszönhetően a teljes legénység túlélte a katasztrófát, miután hónapokig sodródtak a jégtáblákon, és vérre menő csatákat vívtak a rozmárokkal.

Végül a hajó mentőcsónakjaival eleveztek Elephant Island-re, majd South Georgia Island-re (1330 km), és ott segítséget kértek. A roncs védett történelmi helyszínnek minősül, így nem bolygatható.

Kép

Egy partra került hajó aszály idején, Texasban – Fotó: Erik A. Ellison, Wikimedia Commons

A Rajna, a Duna és a Tisza „adta vissza”

A németországi Rajna folyó éhségkövei is kiemelkedtek a vízből tavaly, amelyek az évek során előforduló éhínségeknek és válságoknak állítanak emléket. A köveken az 1947-es, 1959-es, 2003-as és 2018-as évszámok láthatók.

2022 nyarán a Dunából is előbukkant egy második világháború alatt elsüllyedt hadihajó maradványa. A története egyelőre még nem ismert, annyi biztos, hogy a háború vége felé került a homokfenékre, és egy percig sem zavarta meg a későbbi hajók útját, amelyek a mellette fekvő vízi ösvényen haladtak el, mit sem tudva az ottlétéről.

Egy kis magyarországi települést, Cibakházát az apadó Tisza tavaly nyáron egy szigettel ajándékozta meg, amely egész évszakban a helyiek körében aratott töretlen népszerűségét élvezte. A sziget méreténél csak a híre lett nagyobb, és a helyi vízi turizmus fellegvárává vált, valamint növelte Cibakháza területét, anélkül, hogy harcolni kellett volna a terep megszerzéséért.

2022-ban a Duna titokzatos módon visszaadott egy elnyelt műtárgyat, Kolodko Mihály fiatal szobrászművész orosz katonai sapkát ábrázoló miniszobrát.

A street art művészet terméke, az orosz usanka először a Dunában végezte rövid művészi létét, miután egy ellenzője behajította a habokba. Az usanka később békalábat növesztett és kimászott a vízből, s mostanában a rakparton üldögél.

Felhasznált források:

• https://www.theartnewspaper.com/2021/05/17/a-vast-underwater-museum-greece-plans-to-open-shipwrecks-and-other-submerged-heritage-sites-for-visitors-to-explore
• https://www.vg.hu/nemzetkozi-gazdasag/2022/08/hetvegere-nincsenek-titkok-az-aszaly-miatt-sok-minden-kiderul
• https://english-alarabiya-net.translate.goog/life-style/art-and-culture/2022/07/24/The-Great-Parterre-Hidden-17th-century-garden-revealed-in-UK-amid-record-heatwave?_x_tr_sl=en&_x_tr_tl=hu&_x_tr_hl=hu&_x_tr_pto=sc
• Alfred Lansing: A Déli-sark foglyai

„Ennyibe kerül egy csomag virsli?” „Ilyen drága lett a tejföl?” – A polcoknál nézelődve vagy a kasszánál sorban állva ehhez hasonló kifakadásoknak vagyunk szem- és fültanúi (sokszor némi szitkozódással is megspékelve). Legutóbb egy idős hölgy szólított meg a száraztésztáknál matatva, hogy elmondhassa: nem gondolta volna, hogy újra tésztakészítéshez fogja használni a sodrófát és a gyúródeszkát, mert a boltban lévő termékeket már nem tudja megvenni. Ezek mind az egyre erősödő társadalmi feszültség tünetei, amelyek egyik okozója az egész világon problémát jelentő inflációs növekedés.

Az infláció az árszínvonal tartós emelkedése a pénz vásárlóerejének romlása mellett. Mit jelent ez? Azt, hogy míg tavaly ezer forintért tehettünk a kosarunkba egy liter tejet, fél kiló spagettit és akár tojást is, ma nagyjából két doboz másfeles tejre futja ugyanebből az összegből a kisboltban.

Az ősszel mért adatok szerint 1996 óta nem volt ilyen magas Magyarországon az infláció. A 121 százalékos áremelkedésű földgáz után két élelmiszer, a kenyér (76) és a sajt (68) drágult leginkább az előző év azonos időszakához képest.

„Drágaság” – és az út, ami ide vezetett

Virovácz Péter szerint, ha szeretnénk megérteni a jelenlegi helyzetet, a koronavírus-járvány előtti időszakra kell visszatekintenünk, amikor a hazai gazdaság nagy ütemben bővült, nőtt a fogyasztás, emellett egyre több beruházás is történt, amelyek megvalósításához munkaerőre volt szükség, miközben az ország munkaerőhiánnyal küzdött. „Ebben a helyzetben a vállalatok rendkívül komoly béremeléseket hajtottak végre, mert akkor még ki tudták gazdálkodni. Aztán jött a koronavírus, és kialakult egy hiánygazdaság. A vásárlóknak továbbra is volt pénzük, sőt egyre több megtakarításuk lett, hiszen nem tudták elkölteni a jövedelmüket. A boltok zárva voltak sokáig, ahogyan a szolgáltatások is szüneteltek. Szinte mindenhol termelési zavarok alakultak ki. Leálltak a gyárak, nem készült elég alkatrész, nem működött olajozottan (vagy éppen sehogy) a nemzetközi kereskedelem. Amint azonban felszabadultak az országok, a fogyasztók szerettek volna visszatérni a megszokott mindennapokhoz. A kereslet tehát megvolt, csak éppen az eladók nem tudtak annyit termelni, nem volt annyi áru és szolgáltatás, hogy mindenkinek elég legyen. Ez a túlkereslet pedig erőteljesen felhajtotta az árakat. Arról nem is beszélve, hogy a cégek a koronavírus miatt kiesett bevételeket is gyorsan pótolni szerették volna, és persze a költségeik is nőttek” – magyarázza az ING vezető elemzője.

Ebben a helyzetben tört ki az orosz–ukrán háború, amely mind a mezőgazdaságban, mind az ­energiapiacon káoszt hozott. A nyersanyagok ára az egekbe szökött, ami növelte a termelők költségeit, akik így kénytelenek voltak árat emelni. És ezt megtehették, mégpedig azért, mert a fogyasztók még mindig szerettek volna többet fogyasztani.

A szakemberek a mélyebben meghúzódó problémákra is felhívják a figyelmet, amelyek a válság miatt kerültek felszínre. „A magyar élelmiszeripar termelékenysége nagyon gyenge a nyugat-európai szinthez viszonyítva. Vagyis egy hazai cégnek jóval több befektetett energia, munka és tőke szükséges ugyanazon egységnyi termék előállításához, mint egy nyugati vállalatnak. A költségek emelkedése így tehát arányaiban sokkal jelentősebben érinti az itthon termelő cégeket, így nekik magasabbra kell emelniük az áraikat, hogy ne kelljen lehúzni a rolót. A Magyar Nemzeti Bank számítása szerint európai uniós összevetésben a hazai élelmiszeripar munkatermelékenysége a második legalacsonyabb” – magyarázza Virovácz Péter.

A szakértő arra is felhívja a figyelmet, hogy a klímaváltozás itt is komoly befolyásoló tényező: számítások szerint Európa az utóbbi 500 év legszárazabb nyarán van túl, és ez különösen negatívan érintette Magyarországot: az aszálykár miatt jelentős volt a terméskiesés, az import pedig eddig is jelentős volt. „A zöldségek, gyümölcsök és élelmiszeripari késztermékek ára euróban is változott, és közben a magyar fizetőeszköz gyengülése miatt forintban még többet kell ezekért fizetnie az importőrnek. A szállítási költségek témaköre is felmerül, ami megint csak a hazai fizetőeszköz jelentős gyengülése miatt többletköltséget jelent egy magyar importőrnek például egy cseh vagy egy lengyel importőrrel szemben” – teszi hozzá a szakértő. Emellett növekedtek a munkáltatók bérköltségei, valamint a bérleti díjak is, a cégek rezsiköltségei 5-10-szeresére emelkedtek, a dráguló energia pedig világszerte magasabb üzemanyagárat eredményezett.

Franciaországban miért nem kerül ennyivel többe a baguette?

Az ősszel mért adatok szerint az Unióban az éves infláció 9,9 százalékra emelkedett, a legalacsonyabb inflációs rátát Franciaországban regisztrálták (6,2%), ennek több mint háromszorosa a hazai mutató (20,7), ami azt jelenti, hogy a miénk a negyedik legrosszabb a közösségben. De miért alakult ez így? Virovácz Péter szerint ez az egyik legfelkapottabb téma a gazdasági életben, és a válasz most is összetett. „Egyrészt több mint egy éve nem teljesen piaci alapon működik az ármeghatározás, árstopok torzítják a képet. Ez az eszköz nem hungarikum, más országokban is használják. A kereskedők ilyenkor veszteséget szenvednek el, mivel a beszerzési ár alatt kénytelenek néhány terméket árulni. Ezt a veszteséget a korábban már említett költségnövekedés mellett áremeléssel ellensúlyozzák a többi, nem árstopos termék esetében. Senki nem szeretne ingyen dolgozni, pláne nem úgy, hogy még ő fizessen azért, hogy dolgozhat. Valahogy így van ez a vállalatoknál is” – fejti ki az elemző.

A szakember hangsúlyozza: a közgazdászok általánosságban egyetértenek abban, hogy az ársapkáknak piactorzító hatása van, ám adódnak olyan krízishelyzetek, amikor szükség van átmeneti megoldásokra, hogy az extrém árváltozások ne okozzanak még nagyobb problémákat, és az élelmiszer-ellátás az alacsony keresetűek számára is biztosított legyen.

Ilyen magas globális infláció mellett a magasabb jövedelműek jobban megválogatják, mi kerül a kosárba, az alacsonyabb keresetűek viszont, ha nem lenne árstop, valószínűleg nem tudnának enni. Virovácz Péter ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a hatósági árak nem maradhatnak örökké.

„Amikor az üzletben megvesszük a csirkemellet hatósági áron, de az üzletlánc ugyanezt a csirkemellet magasabb áron vásárolja, akkor tulajdonképpen minden egyes eladott csirkemellen veszteséget számol el. A sorozatos veszteség oda fajulhat, hogy egy adott ponton már nem kívánják értékesíteni hatósági áron a csirkemellet, emiatt áruhiány alakulhat ki, mert egyszerűen üres lesz a mélyhűtő. A másik véglet pedig, hogy a veszteségek ellensúlyozására minden más értékesített termék árát megemelik, vagyis egy általános áremelkedés indul el. Pontosan ezért fontos, hogy az ársapkák átmenetiek legyenek, mert hosszú távon valóban áruhiányhoz és piactorzításhoz vezetnek” – hangsúlyozza a közgazdász.

Heiszler Gabriella, egy multinacionális üzletlánc hazai vezetője nemrég interjút adott a Forbes-nak, amelyben elmagyarázta, hogy a trappista sajt például azért drágult nagy mértékben, mert a 2,8 százalékos tejen van árstop, az 1,5 százalékoson (lapzártánkkor) nincs, tehát „a forgalom a 2,8 százalékos tej felé terelődik, vagyis több tejzsírt adnak el a folyótejben, a sajtgyártóknak versenyezniük kell a megmaradt tejzsírért, és ez veri fel a sajtok árát.” A sajtkedvelőknek ez persze nagy veszteség, de sokan úgy gondokodnak, hogy inkább a sajtot vonjuk meg magunktól, mint hogy alapélelmiszereket se tudjunk kifizetni.

Mit tehetünk a drágulás megfékezéséért?

Az inflációt elsősorban gazdaságpolitikai eszközökkel tudják letörni, hétköznapi emberként pedig úgy lehet leginkább segíteni, hogy tudatosabb fogyasztóvá válunk.

„Első körben például arra gondolok, hogy kevesebbet fogyasztunk, odafigyelünk arra, hogy mit veszünk. Érdemes körülnézni egy kicsit a háztartásban, és szerintem sokan hamar arra a felismerésre jutnak majd, hogy nagyon sok a felesleges fogyasztás vagy a pazarló vásárlás. Nemcsak a kidobott ételekre gondolok, de napi vagy tartós fogyasztási cikkekre is. Kevesebb vegyszer, kevesebb konyhai törlőkendő – csak néhány kiragadott példa, amivel nemcsak a pénztárcánkat kíméljük, de a környezetet is. És hogy ez miként segít a gazdaságon? A csökkenő kereslet mellett hamarabb tér vissza az egyensúly, a vállalatok észlelik, hogy nem tudnak már olyan mennyiségben értékesíteni, mint korábban, és nagyobb lesz a verseny a megmaradt fogyasztásért. Ez pedig alacsonyabb árakhoz vagy legalábbis első körben mérséklődő áremelkedéshez vezet. Végezetül szerintem az is fontos, hogy a fogyasztó képes legyen empátiára, és el tudja azt fogadni, hogy ő mint munkavállaló, fontos része a gépezetnek. Ha az egyébként sokszor pazarló fogyasztás fenntartására törekszünk, akkor a magasabb árakat látva magasabb bért is követelünk. Ezzel pedig a munkáltatót válaszút elé állítjuk. Az egyik út, hogy megemeli a fizetésünket, magasabb lesz a költsége, és árat emel, vagy ha ezt nem tudja megtenni, akkor elbocsátásokba kezd. De ha a magasabb árak mellett dönt, akkor újraindul az ördögi kör, és egyszer csak a vállalatok tömegével dobják be a törölközőt, leépítésekbe kezdenek, és máris sokkal rosszabb lesz a helyzet, mint a kiindulási pont. Szóval sok esetben az önmérséklet tanúsítása is fontos lehet” – zárja gondolatmenetét a szakértő. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2023/01-es számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Intek a fiamnak, hogy mehet. Utána megmutatom a néninek, hogy milyen egészséges, sötétbarna színű a széklet. Látom, hogy nem örül, de azért hellyel kínál.

– Van egy listám, hadd folytassam. Vince annak idején kihagyta a kúszást. A néni ezt is naponta felvetette nekem. Valahogy így: „Csak azt kérdezném, hogy nem lesz emiatt akadályozva az értelmi fejlődésben?” Szeretném megnyugtatni, hogy a fiam jogi pályára készül, és ha kell, itt helyben kiszámolja bármelyik csonka gúla területét.

A néni morog valamit maga elé alig hallhatóan arról, hogy képleteket magolni mindenki tud, de nem állok le, ha már így belelendültem.

– Aztán az is zavarta a nénit, hogy tápszerrel etettük a gyereket. Mindig megszólított reggelente a bejárati ajtónk előtt: „Csak azt kérdezném, hogy mi lesz így az immunrendszerével?” Szeretném megnyugtatni, hogy Vince kicsattanó egészségnek örvend, az orvosunk a nevét se tudja, olyan ritkán találkoznak. Nézzük, mi van még. Az éjszakai sírás is zavarta a nénit: „Talán nem kéne annyit felvenni éjjel, akkor hozzászokna, hogy nem ő irányít, ugye?” Ezek voltak a pontos szavai, felvettem diktafonra. Azt is, hogy most milyen csendben alszik a gyerek akár délig is. Ha gondolja, mindkettőt lejátszom.

Kérdezné egyre idegesebben mocorog a székében. A fogást keresi rajtunk, bizonyára meg is találná, ha hagynám szóhoz jutni.

– Probléma volt még a gyerek gyér haja. Vince, mutasd meg a néninek, most milyen dús, szinte kitéphetetlen. Gond volt az is, hogy nem emelte a fejét. Fiam, feküdj hasra, emeld szépen a buksidat jó magasra, úgy, ügyes vagy. Ha már ott fekszel, mutasd be a néninek, milyen szépen fordulsz hasról hátra, mert ezzel is baja volt. Hozzátenném, hogy a gyerek nem ellenkezik, ugyanis a dackorszakról is megvolt a néni véleménye. Majdnem vége is a listának. Már csak egy maradt: a néni rendszeresen megsértődött, hogy nem köszönt neki a fiam, amikor találkoztak. Vince, köszönj szépen a néninek.

– Kezit csókolom! – mondja a fiam jó hangosan.

– Ügyes vagy! Gyere szépen, hagyjuk pihenni a nénit.

Hallom, hogy az öregasszony csoszog utánunk, de mielőtt meg tudna szólalni, rávágom az ajtót. A fiam már tartja is a tenyerét.

– Mennyiben is egyeztünk meg? – kérdezem.

– Húszezer, apa. Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád.

Tízezret mondtam korábban, de most akkora adrenalinlöketet kaptam, hogy semmi sem érdekel. A kezébe nyomom az összeget.  

A novella Véssey Miklós Apa, kezdődik! című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további írásai elérhetőek itt.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>