Lassan három hónapja vagyunk kinn, amikor már otthonosan mozgunk, otthon érezzük magunkat egy idegen kultúrában. Ha megtehetnénk, maradnánk még az Egyenlítő páradús oxigénjét szívni, úgy is, hogy semmi segítségünk nincs időközben tizenhat hónaposra cseperedett kislányunk körül. Nagyon furcsa belegondolni, hogy ő már nem emlékszik a budapesti otthonunkra (ugye még nem volt 13 hónapos, amikor útra keltünk), és az vált számára természetessé az elmúlt hónapok alatt, hogy bőröndökből élünk, anya és apa időnként ideges gyorsasággal pakol, mert délben ki kell csekkolni a szállásról, viszont legalább olyankor fel lehet mászni az összecsukott óriás bőrönd tetejére. 

Utazóbaba- és utazóanya-üzemmódban

Hihetetlen volt megtapasztalni, mennyire alkalmazkodóképesek a gyerekek: kislányunk minden új helyen egy éjszaka után otthon érezte magát. 

Ezt egészen pontosan lehetett tudni, mert amikor egy-egy új helyen a második este kiszálltunk a liftből, örömében sikoltozott, hogy hazaértünk a kis játékaihoz. 

De nemcsak ő szokta meg nagyon a nyaraló üzemmódot, hanem mi is – persze nincs ebben semmi meglepő, a jóhoz ugye fájdalmasan könnyű hozzászokni. Én már annyira utazó anyává váltam, hogy alig tudtam visszaemlékezni, hogyan menedzseltem a szürke őszi napokat budapesti, belvárosi lakásunkban a gyerekkel még elutazásunk előtt. Mit lehet otthon csinálni gekkófigyelés és rizsföldeken barangolás helyett, vagy mi veszi fel a versenyt azzal az élménnyel, hogy láthattam egy félig vadon élő orángután háromnapos bébijét, vagy hogy aznap született óriás lepkék repültek a gyermekem kezére?

Kép

Fotó: Hekler Melinda

A visszatérés szomorúsága hálává oldódik

Hazafelé szóló repülőjegyünk dátuma előtt pontosan két héttel nagy szomorúság környékezett meg, hogy az eleinte végtelennek tűnő három hónap homokszemei is leperegnek nemsoká. Nehéz érzéseimet – ahogy máskor is ilyen helyzetekben – szépen lassan, a veszteségélményt nem elodázva, hálává dolgoztam. Sorra vettem, milyen embereket, sorsokat ismertünk meg Thaiföldön, Borneó szigetén, Malajziában és Bruneiben, illetve az indonéz Balin élve, és kikért, mikért vagyok hálás. 

Például a svéd Ilonáért, akivel a Bali déli részén fekvő Sanurban, a lemenő nap fényében találkoztunk. 
 

Megörültem neki, gondoltam, biztos magyar volt legalább a nagymamája. Ám kiderült, hogy csupán a szülei szomszédja volt annak idején egy nagyon kedves, Ilona nevű magyar hölgy, és a dallamos név annyira megtetszett a szülőknek, hogy így nevezték el a lányukat...
Malajziában az egyik sofőrünk elmesélte, hogy náluk az egész falut meg szokás hívni az esküvőre és a temetésekre is. Ráadásul nem holmi faluházán, hanem a vőlegény családi otthonában tartják a háromezer fős lakodalmakat, ahol egy hosszú sátrat állítanak fel a kertben, és ha szegényebb a házigazda, akkor a vendégek is gondoskodnak elegendő ételről és italról. Aimannal éppen a ramadán előtti napon beszélgettünk, érdeklődtem nála, vajon másnap is nyolc órát fog-e taxizni üresen korgó gyomorral, és nincs-e elkeseredve, hogy holnaptól nem ehet és ihat semmit napfelkeltétől napnyugtáig a harminchárom fokban. A legnagyobb természetességgel válaszolta, hogy ő nagyon szereti a ramadánt, és csak akkor hagyja abba a munkát, ha már érzi, hogy nem tud kedves lenni az utasaival. 

Ez esetben ugyanis már nem is lenne érvényes a böjt, mert a böjtölőn nem látszódhat, hogy éppen szenved. 

Itt nekem eszembe jutottak a Biblia hasonló szavai a böjtről... 

Az indonéz szigeten szerencsére nagyon sokat beszélgethettünk sofőrjeinkkel, mert itt az elmúlt évtizedben a turizmus berobbanása miatt az emberek egészen jól megtanultak angolul. Balin egyébként olcsóbb és biztonságosabb egész napra felbérelni valakit, aki a saját autójával elvisz oda, ahova szeretnéd, mint autót bérelni és tudatlanul furikázni. Szinte az összes taxisofőrrel végigbeszélgettük az utat, ami azért is fontos volt, mert így a gyakran egész napos autózások szükségszerűen elvesztegetett időből élménydús programokká váltak.

Sok gyermek, egy gyermek

Malajziában még mindig nagyon sok gyermek születik, ezt abból is látni lehet, hogy a plázákban nagy körasztalok vannak az étkezésre kijelölt részen, egy család ugyanis átlagosan hét–tíz főből áll. Legtöbbször az apa tart el mindenkit, akár még a vele együtt élő felnőtt gyermekeit is, és Délkelet-Ázsia más országaival szemben egyáltalán nem úgy néz ki, mintha olyan rosszul élnének itt az emberek. 

Thaiföldön viszont mi is észrevettük, hogy éppen nagy divat az egygyermekes családmodell – korábban ott is magas volt a népességnövekedés–, és nagyon feltűnő, hogy gyakorlatilag nem látni gyerekeket az utcán. 

Balin éppen se nem túl nagy, se nem túl kicsi a gyermekvállalási kedv. 
Egyik utunk során megpróbáltuk kideríteni, hogy még mindig sok gyerek születik-e Balin csak azért, mert addig kell próbálkozni, amíg fiú nem érkezik a családba. A népszerű indonéz szigeten ugyanis csak a fiú utód örökölhet, így a kizárólag lányos családok vagyona jó ideig az államra szállt. Érthető, hogy senki sem örült annak, ha halála után egy élet munkájának gyümölcse az indonéz kormányé lett. Napjainkban azonban már létezik egy olyan lehetőség, hogy az apa örökbe fogadhatja a jövendőbeli vejét (akárhány éves is az), így a vagyon végül is a családban marad. Nyilván egy válás ekkor nem nagyon jöhet szóba. Ráadásul ilyenkor az apának a lányát el kell idegenítenie, vagyis formálisan ki kell tagadnia, mivel hivatalosan nem házasodhatna össze az örökbefogadott gyereke a vér szerinti gyerekével.

 Ülök a budapesti lakás gangján...

Időközben hazaértünk, a gyerek megint egy nap alatt átállt erre az időzónára. (Benevezhetnénk őt egy ilyen versenyre!) Hazaérkezésünk után egy hónapig náthás volt. Még jó, hogy kint, ahol mindenki aggódott érte, semmi baja nem volt három hónapon keresztül. 

Kép: Hekler Melinda

Ülök a budapesti belvárosi lakás gangján, megsimogat a nyári szellő, és sokat gondolok Ázsiára. Hogy lehetne elfelejteni, ahogy a dzsungelben egy túraútvonal végén halálosan megrémültem, mert éreztem, hogy valaki megérkezett a hátam mögé: egy szürke makákó volt az. 

Vagy örökre bennem él az az elementáris rémület, ahogy első este Bangkokban azt hittük, meg fogunk halni hazáig, annyira aggódtunk babakocsit tolva a család testi épségéért. 

Nem értettük, miért nem zavart minket, amíg csak ketten voltunk, hogy ilyen közel jönnek hozzánk az autók, mivel nincsenek járdák. De mindenütt nagyon hamar megtanultuk a játékszabályokat, és szinte minden helyzetben tudtuk kezelni az elsőre kaotikusnak tűnő állapotokat. 
Életemnek egy olyan időszakában szereztem örök emlékeket, amikor – ha itthon maradunk, mert hagyom, hogy az ismeretlentől való félelmem kerekedjen felül – valószínűleg annyira egybefolytak volna a lakásban bent töltött szürkés, téli napok, hogy még a kislányom fejlődésének lépéseire sem emlékeznék ilyen pontosan. El lehet azt valaha felejteni, hogy azért tette meg élete első lépéseit a Kuala Lumpur-i repülőtéren, mert öt maláj gyermek ugrálta körbe? Vagy azt, hogy második és harmadik szava a Hi! és a Bye! volt, amivel gyakorlatilag mindenkihez hozzászólt, ők meg olvadoztak a szőke, kék szemű babától. Vagy azt, hogy a férjem nem a munkaügyeit meséli fektetés után, hanem azt, hogy életében először látott vadon élő elefántot a dzsungelben, ahogy agyarával feltúrta a földet, hogy aztán ormányával ásványi sókat szippantson fel. Hát, nem csodálatos? Nem csoda, hogy a kiégés elleni pirula, azaz Délkelet-Ázsia receptre felírva úgy tűnik, kiválóan működött. Két hónapja vagyunk itthon, de a férjemen nyoma sincs a munkahelyi besokallásnak. Én pedig végtelenül hálás vagyok azért, hogy nemcsak világot láttam, de három hónapon át gyakorlatilag ketten voltunk gyeden.

Emlékek a gyermeki tudat mélyén 

Sajnálom, hogy Bori semmire sem fog emlékezni mindebből, bár ahogy egy pszichoanalitikus ismerős kijavított, emlékezni valóban nem fog, de emlékei lesznek róla, beépültek a mélybe, és ki tudja, mi mindent változtattak meg örökre személyisége bontakozásában. 

Az biztos, hogy három hónap alatt olyan kalandokban volt része ennek a csepp lánynak, amik a későbbiekben jó sok esti mese témáját szolgáltatják majd. 

Alig várom, hogy elmesélhessem neki, hogyan szoptattam őt gyakorlatilag mindenhol és minden helyzetben: csónakban, vitorláson vagy éppen több emeletes hajón ülve, egy éppen szoptató orángután anyát figyelve; autóban olyan monszun esőben, hogy nemcsak ő kapaszkodott belém, hanem én is belé; sőt szoptattam úgy is, hogy mellettünk krokodilok úsztak a folyóban. Szerencsére ezekben az országokban soha egyetlen rosszalló tekintetet sem kaptam a nyilvános szoptatás miatt, pedig itt nem jellemző, hogy mutogatnák magukat a nők, lehet, pont ezért rólam sem feltételezték, hogy ne a szükség diktálta aktusról lenne szó. 
Az egyik mesének pedig az lesz a címe, hogy Világjáró Anya, mert kétségkívül megszületett kint az új alteregóm, akiről még biztosan hallani fogtok.

A szerzőnk délkelet-ázsiai kalandjait bemutató sorozat első két része itt olvasható.

Budapesten, augusztus 18-án, 19:00 órától a Bazilika előtti téren újra felcsendül a zene, mikor a magát mindig is pesti srácnak valló magyar származású zenész, producer és énekes, Leslie Mandoki és grandiózus zenekara, a Mandoki Soulmates egy különleges koncerttel ajándékozza meg a magyar közönséget a Szent István ünnep keretén belül. Ezen az impozáns helyszínen, ahol a művészet és a zene egymással összefonódik, a zenekar páratlan élményt kínál minden jelenlévőnek. A koncert egyedi hangulatát nem a különleges látványelemek határozzák meg, hanem a magával ragadó muzsika, a  kiemelkedő művészek, a pozitív energiák és nem utolsó sorban a lelkes közönség. A varázslatos környezet, a szabad égbolt csak tovább fokozzák majd az est hangulatát.  

A Mandoki Soulmates tagjai között megtalálhatóak az angol progresszív rock és az amerikai fusion jazz ikonjai, akiknek együttesen 35 Grammy-díjuk van.  

A koncertre a Mandoki Soulmates egyedi zenei produkcióval készül, amely Bartók Béla "Magyar képek" című művére épül. Ez az alkotás az erdélyi népzene gazdag hagyományait ötvözi a progresszív rock és jazz elemekkel,  olyan zenei értékközösséget teremtve, amely áthidalja a társadalmi és kulturális különbségeket. A Mandoki Soulmates 30 éves jubileumát ünnepli idén, és büszkén állítja és vállalja, hogy igényes zenéjük hídépítő szerepet tölt be szerte a világon.  

Leslie Mandoki mindig is a legjobb dalokat és hangulatot hozza létre a legkiválóbb zenészekkel. A Mandoki Soulmates már számos albumot, élő DVD-t és Blu-ray-t jelentetett meg, és koncertjein világszerte összehozta a közönségét, akik egyszerre képviselik a lázadó, progresszív jazz-rock és az örök fiatalság szellemiségét.   
A mai világban  már nem megszokott, hogy egy progresszív rock zenei anyag komoly érdeklődést váltson ki a fiatal generáció körében. A jubileumi Mandoki Soulmates csapatnak azonban sikerült megszólítania a fiatal korosztályt is, és legújabb, Magyar képek című, magyar nyelvű albuma – melyen a nemzetközi sztárok mellett magyar énekesek is közreműködtek – aranylemez lett. A világhírű zenészek mellett olyan kiválóságok is részt vettek a projektben, mint Ákos, Horváth Charlie, Mező Misi, Molnár Ferenc Caramel, Pápai Joci, a néhai Szakcsi Lakatos Béla, Takáts Tamás, valamint a kivételes tehetségű Zséda, mint egyedüli női előadó.  

Az album először angol nyelven jelent meg dupla lemezként az Amerikai Egyesült Államokban Utopia For Realists címmel, míg Európában Living In The Gap & Hungarian Pictures néven vált híressé. Az angol változat szintén aranylemez lett. A Bartók Béla inspirálta remekmű azonnal népszerűvé vált a megjelenést követő első héten, és az eladások alapján rögtön a hivatalos MAHASZ toplista élére került. Az album nemcsak minőségi zenéjével, hanem aktuális szövegeivel is magával ragadja a hallgatóságot.

Az augusztus 18-i ingyenes és koncert különleges alkalom lesz, ahol nemcsak egy fantasztikus koncertet élvezhetünk, de ünnepélyes keretek között adják majd át a jól megérdemelt Aranylemezt is.  

"Augusztus 18. különleges és egyedi alkalom lesz arra, hogy közösen átéljünk egy lenyűgöző koncertet a magyar zenei kultúra jegyében. Bízunk benne, hogy a koncertünkkel felejthetetlen.... mi több "felhőtlen" estét kínálhatunk a közönségünknek és mindannyian hosszú ideig őrizhetjük szívünkben és emlékezetükben ezeket a pillanatokat" – mondta Leslie.  

Az a helyzet, hogy ez a Gabi egész jóképű gyerek. De valahogy elégedetlennek tűnik. Hiába öltöztetik fel a csecsemős nővérek szép kis rózsaszín rucikba, ő savanyú arcot vág. Rám néz, és mintha ezt kérdezné: 

– Ez? Ez az én anyukám? Ennyi jutott nekem? Elnézést, nővérke, de én nem ilyet akartam! Nem tudnának hozni nekem egy másikat…? 

Igyekszem szabadulni a gondolattól, hogy csalódást látok rajta. Persze ez nyilván hülyeség, ha belülről megfeleltem neki, kívülről is meg fogok. Különben sincs más választása, ez van, ezt kell szeretni. – Lehetne rosszabb anyja is! – biztatom magam, de hirtelen nem tudok elképzelni olyat. Ő közben dühödten karmolja a saját arcát, ezért kis zoknit húzok a kezecskéire. Ettől meg mintha megint dühös lenne rám.  

Hamar kiderül, hogy az alvás nem a kedvenc időtöltése: a születése utáni fél napban még csak-csak szundikál valamennyit, de utána már csak tíz perceket, egyébként pedig rendületlenül ordít. Próbálom szoptatni, és szív is ügyesen, de aztán abbahagyja. Nem az jön, amit várt. – Éhes maradt – állapítja meg a csecsemős nővér. – Nem elég neki az előtej. Anya még nem termel igazi tejet, ő meg már éhes. 

Megsemmisülök. Miért nem tudok én olyat termelni, ami jó neki? Vagy miért nem elég jó neki, amit én termelek??? 

Borzalmas éjszaka következik – az előző után, amikor ugye végig szültem –, egy percet se alszom megint. Gabi ordít, Gabi éhes, anya nem termel eleget. Végül kínomban beadom a csecsemőosztályra, aludnom kell egy kicsit, és nem bírom elviselni ezt a kudarcot. Aztán félóra múlva érte megyek, mert lelkiismeret-furdalásom van, hogy beadtam.  Ő most még dühösebb rám, vörösödő fejjel üvölt. Végül a nővér felajánlja, hogy adjak neki cumiból egy kis anyatejet. Azt meg is issza, végre alszik tőle egy teljes órát. Féltékenyen figyelem, hogy gyermekem békésen szuszog a másik anya tejétől. Amikor felébred, megint ordít.  

Egy szó, mint száz: Gabriella elégedetlen velem, velünk, a világgal. (Nem akarok nagyot spoilerezni, de ez az attitűd kitart majd nála élete első két évében, kétségbeesésbe kergetve öregedő szüleit és serdülő testvéreit.)  

Bezzeg mindenki más a világon milyen elégedett! A férjem fényképet küld, amin szomszédaink boldog arccal koccintanak a nappalinkban.  

Mindjárt elsírom magam. Ők békésen iszogatnak, miközben én itt hét másik frissen szült anyával – és hét frissen született újszülöttel! – vagyok egy kis szobába zárva. Az egyik anyuka úgy horkol, mint egy részeg matróz. A hangra felébred az (egyébként irigylésre méltóan jó alvó) csecsemője is. Erre az anyuka is felriad. – Hát, ez nem igaz… Mi az isten bajod van neked…? Jézusom, de rossz alvó ez a gyerek! – sopánkodik. 
 
Máskülönben úgy tűnik, Gabin kívül az összes többi baba egy tündér, állandóan alszanak, jó nagy adagokat szopiznak, aztán békésen engedik, hogy a fotósok méhecskének öltöztetve fényképezgessék őket (az anyukájuk margaréta-fejdíszben várja, hogy rászálljon a gyermek). Miért nem lehet az enyém is ilyen béketűrő és aluszékony? De legalább már belövellt a tej, és fáj, mint a fene, nem fog tovább éhezni a ded. Talán ettől megbocsát majd nekem, és nem vágja tovább ezt a savanyú képet! 

Jól számítottam, a szoptatás tényleg szépen lefoglalja, eszik nagyokat, néha már alszik is. Nekem rettenetesen fájnak az első szívások, ami természetes, a könnyeim potyognak minden szoptatásnál. Ami nem természetes, az az, hogy bizonyos kéztartásnál viszont zsibbadnak az ujjaim. 

Úgy pelenkázom a babát, hogy nem érzem, mi van a kezemben. 

(Később kiderül, hogy ez alagút-szindróma, ami a terhesség alatt alakult ki, és a szülésnél, a görcsös szorítás miatt súlyosbodott. Még sokáig csuklómerevítőt kellett hordanom, nem volt túl jó móka.) A gátsebem is fáj még, illetve elég súlyos székrekedésem van, ami viszonylag nehezen menedzselhető a nyolcágyas, egyfürdős kollektívában. 

Szóval csak állok harmadik este a kórházban az ablaknál, érzéketlen kezeimben tartom a savanyú képű gyerekemet, és fáj mindenem. Tényleg, nincs egy porcikám, ami ne fájna! Közben kapom a telefonon a gratulációkat, mindenki boldog, és nyilván nekem is annak kell lennem. De valamiért most nem megy. Vajon az előző három gyerekemnél, huszonévesen is ilyen bizonytalan és szerencsétlen voltam? Nem így emlékszem. De lehet, hogy csak megszépül a múlt? Vagy most tényleg megszültem a világ legproblémásabb gyerekét? 

Vagy én vagyok a világ legproblémásabb anyja? 

Semmi baj, biztatom magam. Hazamegyünk, és minden jó lesz. Mindenki megnyugszik. Otthon minden jó lesz.  

Az írás Szabó Borbála „Öreganya” című sorozatának második része. A sorozat többi része ide kattintva olvasható.

Ez az írás a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!

Beilleszkedéspróba

Buday Bence épp egy betegségből gyógyulgat, de az efféle megpróbáltatások egyáltalán nem viselik meg. „Sokszor gondolod úgy, hogy nehéz, ha valamit nem értesz. De ha megoldod, és nem emészted magad miatta, észreveszed, hogy valójában könnyű” – vélekedik a problémákról.
Szülei pici kora óta mindent megtettek a fejlesztéséért, hogy ha eljön az ideje, önálló életet élhessen. Az autizmus spektrumzavar széles skálán mozog, és mivel Bence magasan funkcionál, a család ragaszkodott az integrációhoz. Az általános első két évének kudarcai után, amikor Bencét az iskolában fizikailag is bántalmazták, megszületett a döntés: inkább magántanulóként, burokban nevelik, de ily módon nem szeretnék szocializálni. 

Felsőben a járvány miatt nem tudott a közösséghez csatlakozni, így a beilleszkedés próbája a középiskolára maradt.

Bence az általános iskolát néhány magántanár segítségével, otthon végezte el, ezért még szorosabb lett a kapcsolata a testvérével, Olivérrel. „Megkésett a beszédfejlődése, így nagyjából együtt kezdtek beszélni – emlékezik Timi. – Folyamatosan figyelünk arra, hogy mindketten megértsék, miben más Bence, és melyek az ő szuperképességei. Olivér kicsi korától kezdve tudja, hogy a testvére miben tér el az átlagtól, és adott esetben tud erre reagálni. Amíg a bátyjának nem volt közössége, ha szülinapi zsúrra ment, mindig megkérdezte, viheti-e Bencét is.” 

Csudibogár Club

Mindeközben Bence vágyott arra, hogy saját barátai legyenek, ezért édesanyja egy közösségi teret szervezett. A klubot Bence keresztelte el, ő készítette a logóját is. A Csudibogár Club 2019 júniusában, Budapesten kelt életre. „Havonta összejöttünk a kis Csudibogarakkal; a 8– 20 éves, autizmusban érintett fiatalok a játékok és a művészetterápiás foglalkozások által kapcsolódtak egymáshoz. A másságuk miatt picit maguknak valók, egyedül is jól érzik magukat, ennek ellenére vágynak a társaságra, és azt szeretnék, ha az átlag fiatalok és a társadalom is elfogadná őket – avat be Timi a részletekbe. – A világjárvány idején online találkozókat szerveztünk. Később lefoglalt minket a felvételi és a beilleszkedés a gimnáziumba, így háttérbe szorultak a klub összejövetelei. Facebookon tartjuk a kapcsolatot a szülőkkel, hogy követhessük a kis csapat életét. Az Együtt az Autistákért Alapítvány minden évben adventi sütishopot szervez a Bazilikánál, amihez a Csudibogarak is társulnak. A jövőben szeretnénk újra aktívak lenni. 
A klub életben tartásához az anyagi háttér biztosítása a kisebb feladat, az elakadást inkább az emberi erőforrás hiányában látom. Tapasztalataim szerint – az eltérő igények miatt – ideálisabb lenne korcsoportokra bontani a gyerekeket, ami még nagyobb szervezői létszámot kíván.” 

A 18–20 évesek már nemcsak barátot keresnek, hanem kortársaikhoz hasonlóan a párjukat is, ami az ő esetükben sokkal nagyobb kihívás.

„Van egy lány, akivel korábban a Csudibogár Club eseményein találkoztam. Rég nem láttam őt, és most kezdtem érezni, hogy kedvelem – árulja el Bence bizalmasan. – Ki merem mondani, amit érzek, nagyon őszinte vagyok, túl őszinte” – teszi hozzá. 
Jelenleg a Kürt Alapítványi Gimnázium kilencedik évfolyamát zárta, angol kéttannyelvű tagozaton. „A Kürt hivatalosan minden osztályba fogad egy autizmusban érintett fiatalt.  Szuper fejlesztőcsapat segíti a beilleszkedésüket és a mindennapjaikat – tájékoztat Timi. – Bence mindenki felé nyitott, de szeretne az átlaghoz tartozni. Fontosnak tartja, hogy önmagáért szeressék, és az iskolatársai elhívják a közös programokra. Most éppen az a kihívás a kis családunk számára, hogy Bence megértse és elfogadja: ő soha nem lesz átlagos, és ez egyáltalán nem baj. Próbálunk neki segíteni, hogy észrevegye, ha valaki nyit felé, és ne azokkal akarjon barátkozni, akik nem keresik a társaságát.”    

Jövő grafikusként?

Bence beilleszkedését a fejlesztőpedagógus-csapat mellett egy pszichológus és az osztályfőnökei is segítették. A társai elfogadták, és saját bevallása szerint ezzel neki sincs problémája. „Szívemből mondom ki, hogy én elfogadok másokat olyannak, amilyenek. Régebben picit szekáltak, de már megértették, hogy milyen vagyok.”

„Mindenki más, és nem kell tökéletesnek lenni, mivel nincs olyan, hogy tökéletes” – magyarázza meggyőzően. 

A bizonyítványa azért elég tökéletes, majdnem mindenből ötös lett, ami nem csoda, ismerve a fiú egyik szuperképességét, a fotografikus memóriáját. Néhány perces olvasás után képes megjegyezni a leckét, és akár százszázalékosra megírni a dolgozatot. Az angol mellett a japán nyelvet tanulja, amiben maximálisan teljesít, mert könnyűnek érzi. Kérésemre mond néhány japán szót, de nem vállalkozom a lejegyzésükre.
A tanulás mellett Bence rajzolással, zenéléssel és sporttal tölti az idejét. Közel tíz éve teniszezik és zongorázik, mostanában pedig zenét ír számítógépen. A rajzolás kezdetben önkifejezés volt számára, amíg nehezen beszélt. Azóta digitális grafikákat is alkot, és tervezi egy képregénysorozat elkészítését. Jelenleg saját magát fejleszti ezen a téren. „Most például egy jobb agyféltekés rajzolásról szóló könyvet olvasok. Karaktereket és illusztrációkat szeretnék rajzolni, valamint ecsettel festeni, expresszionista stílusban. Jó lenne, ha a saját ötleteimet valósíthatnám meg, és azzal tudnék pénzt keresni.” 
Bence alkotásai egy ideje ruhadarabokon is láthatóak, szimbolikus üzenettel. „Amikor a legelső két digitális grafikája felkerült az ARTYPICAL Nude by Nubu kollekcióra, arra érzett ösztönzést, hogy továbbfejlessze magát – meséli az édesanya. – Nemrég a Sugarbirdnek is tervezett három grafikát, amire a tulajdonos kérte fel. Most már tudom, hogy a kollekción keresztül sikerült megtalálnia az útját. 

„Ismerve a kreativitását és a monotóniatűrését, nagy lehetőséget látunk számára a grafikusi pályában.”

Az összetartás ereje

A legtöbb családot megterheli, ha egy autizmussal élő gyermeket kell nevelnie. A Buday család azonban nem teherként éli meg Bence másságát, még ha nem is egyszerűek a mindennapok. „Szerencsések vagyunk, mert a férjem ugyanúgy gondolkodik, mint én, és közösen viszünk mindent. Az elfogadás világszinten problémát jelent, de mi kicsi koruktól kezdve erre tanítottuk a gyermekeinket. Számunkra kiemelten fontos volt mindig, hogy megértsék: ha valaki eltér az átlagtól, az nem azt jelenti, hogy nem jó, sőt, sok mindenben tehetségesebb, kreatívabb, különlegesebb lehet. Nehézsége pedig mindenkinek van. Ahogy Bence fogalmazott, nincs tökéletes ember. Mindig is támogató lelkületű és pozitív beállítottságú voltam, de ebben is sokat fejlődtem neki köszönhetően.” Timi nemcsak gyermeke fejlesztéséről gondoskodott az évek során, hanem meglepő módon karriert is tudott építeni. „Mindig saját vállalkozásaim voltak, régebben a divat területén dolgoztam. Férjemmel közösen rendezvényszervező céget működtetünk, emellett két szervezetet vezetek, és több alapítvány munkáját támogatom. Ami segít, az épp a nyugodt családi légkör. Összetartunk, a fiúk is nagyok már, és a férjemre mindenben számíthatok.”

Kép

Tímea Bencével és Olivérrel – A fotó a Buday család tulajdona

Timi tele van újabb és újabb ötletekkel, de nincs mindenre ideje és energiája.

Azt tapasztalta, hogy kevés szülőnek sikerül feltárnia, miben tehetséges az autizmussal élő gyermeke, ezért jó lenne egy specifikus tehetségkutató és -gondozó program. 

Mivel ők maguk is hisznek abban, hogy Bence teljes életet élhet önállóan, saját példájukon keresztül szeretnének hitet adni az érintett családoknak. „Mindent úgy próbálunk alakítani, hogy ott legyünk mellette, mögötte, ha szüksége van ránk. Nem szeretnénk rátelepedni, ugyanakkor biztonságot jelent, hogy olyan testvére van, aki a pár lépés távolságból támogató szerepet át fogja venni tőlünk, ha eljön az ideje.” 
 

A pszichiátriai betegségnek kortól függetlenül olyan tünetei vannak, amelyeket bárki átélhet, de csak rövidebb ideig. Viszont ha valaki depressziós, akkor a tünetek egyszerre jelentkeznek és nem szűnnek meg, hatással vannak az érintett mindennapi tevékenységére. A panaszok felnőttek esetében viszonylag tipikusak, laikusok is könnyen gyanút foghatnak, de a gyerekkori depressziót nehéz felismerni. „Emiatt maszkolt depressziónak is nevezték. 

Fennállásakor gyakori, hogy nem lehangoltság jelentkezik, hanem irritabilitás, ami azt jelenti, hogy a gyereknél egyszerű, pici ingerek is komoly reakciót váltanak ki. 

Például, ha megkérjük arra, hogy vegye föl a cipőjét, akkor amiatt felháborodik, vehemensen tiltakozni kezd” – mondja dr. Baji Ildikó, a Vadaskert kórház igazgatója. A pszichiáter és gyerekpszichiáter a Szegedi Tudományegyetem gyermekpszichiátriai kutatócsoportjának tagjaként részt vett abban a kutatásban, amely a Pittsburghi Egyetemmel közösen zajlott Magyarországon. Keretében 700–800 családot követtek 20 évig, föltérképezték a gyerekkori depresszió tüneteit és hátterét, alakulását.  

Gyerekkorban más  

„A kutatásunk azt mutatta, hogy az irritabilitás a depressziós gyerekeknél az egyik vezető tünet, különösen a fiatal fiúknál. A lányoknál, főleg, ha már 16–18 évesek, inkább a klasszikus depressziós tünetek – szomorúság és örömtelenség – jelentkeznek. A vizsgálatokból az is kiderült, hogy a depressziós gyerekek a »tankönyvi tünetek« mellett sokszor kommunikálnak fájdalmakkal. Ez azt jelenti, hogy szüleiknek nem beszélnek arról, hogy bármilyen lelki problémájuk van, hanem csak annyit mondanak: fáj a fejük, a hátuk vagy a hasuk. Ez a lányokra különösen jellemző, emiatt ha a kivizsgálások nem találnak náluk szervi okot, akkor érdemes pszichológustól, pszichiátertől is segítséget kérni” – mondja Baji Ildikó. 

A gyerekkori depressziónak fontos jele az is, hogy romlik a tanulmányi eredmény, aminek hátterében az áll, hogy a betegség koncentrációs zavarral jár. 

Ez fontos és feltűnő tünet, a jegyek romlása miatt a szülők és a pedagógusok sokkal könnyebben észrevehetik, mint a gyerekeknél kevésbé látványos rosszkedvűséget, örömtelenségérzést vagy önértékelési zavart. Ugyancsak tünet lehet az állandó fáradtság. 

Időben észrevenni

A depresszió kortól függetlenül hosszabb epizódokban zajlik, az érintettek csak időszakosan szenvednek a tünetektől. A 7–12 hónapos periódusok – ezek a gyerekeknél jellemzően rövidebbek, a felnőtteknél hosszabbak – általában maguktól is elmúlnak, de a gyerek fejlődése ettől függetlenül sérülhet. Emiatt fontos, hogy a környezet a problémát időben fölismerje, a terápia pedig adekvát legyen. Ha ez elmarad, akkor a gyerekek mentális zavara a tanulmányokban is nehezen behozható lemaradást eredményezhet. A depresszió okozta funkciókárosodás a kicsik és kamaszok kapcsolatait is érinti, miatta gyakran elvesztik a barátaikat, és abbahagyják az edzést, a zenetanulást, nem lesznek sikerélményeik. Súlyosabb esetben szuicid gondolatok is megjelennek. „Emiatt szoktam azt mondani, hogy ha a szülőben a depresszió gyanúja felvetődik, azonnal segítséget kell kérnie. Ilyenkor gyakran nincs szó tényleges depresszióról, elég egy-két tanács, illetve a gyerek követése, figyelése. Viszont ha a vizsgálaton igazolódik a gyanú, kezelésre van szükség. Ennek egyik legjobb eszköze a kognitív viselkedésterápia, ami általában 10 alkalmat jelent, 3–4 hónapig tart” – mondja Baji Ildikó. A gyerek a terápián házi feladatokat is kap, például gyakorolnia kell azokat a villámrelaxációs módszereket, amelyeket az ülésen tanult. 

Nem megy azonnal  

A kognitív viselkedésterápia mellett sokat számít a sportolás is, az szintén remek depresszióellenes szer, egy héten legalább kétszer, de inkább háromszor kell rá időt szakítani. 

Fontos a helyes táplálkozás és a jó alvásminőség is, aminek elérését már önmagában az is segíti, ha a gyereknek fix napirendje van. 

Jó például, ha vannak közös családi étkezések, a kicsi vagy a kamasz nem akkor eszik, amikor eszébe jut. Hasznosak a szakkörök is, és igazából bármi, ami kimozdítja a gyerekeket otthonról. Ha szükséges, akkor a terápiát és az életmódbeli változtatásokat gyógyszerekkel is kombinálják, ilyen esetben a kezelés hosszabb ideig tart. Az antidepresszánsokat minimum 6–8 hónapig, de inkább egy évig kell szedni, függetlenül attól, hogy a tünetek közben javulnak. Ha a tünetek csökkenése közben abbahagyják a terápiát, könnyen visszaeshet a gyerek. Az állapot stabilnak csak akkor mondható, ha a hangulatzavarok teljesen megszűnnek, és eltelik így legalább két hónap.  

Mi okozhatja?  

A gyerekkori depressziónak több oka is lehet, de a családi anamnézis – lévén maga a hajlam általában öröklött – mindig fontos. A genetikai háttér mellett számítanak a környezeti hatások, azokat is sokat kutatták. Az eredmények azt mutatták, hogy akiknél a hajlam adott, azokat olyan életesemények lökhetik depressziós irányba, amelyek stresszhatást jelentenek, de egyébként bárkit érinthetnek. 

Magyarán a mentális probléma kialakulásához az kell, hogy a genetikai érzékenység nehéz helyzettel találkozzon. 

Ez lehet egy szülő, testvér vagy barát betegsége, illetve halála, de ide tartozhat egy házi kedvenc elvesztése is. Áttételesen az is vezethet gyerekkori depresszióhoz, ha a szülő elveszti a munkahelyét. Lehet provokáló faktor az iskolai erőszak, bullying is. Ugyanez a helyzet az otthoni konfliktusokkal, veszekedésekkel, fizikai és érzelmi bántalmazásokkal. Vannak egyszerűbb okok is, genetikai hajlamnál egy iskolaváltás vagy költözés is vezethet mentális zavarokhoz. Emiatt, ha a gyereknél ilyen helyzetek után depresszióra utaló tünetek jelentkeznek, érdemes segítséget kérni. Ezt a területileg illetékes gyermekpszichiátriai gondozóban, a házi gyermekorvosnál és az iskolapszichológusoknál is meg lehet tenni, de segíthetnek a védőnők is, akiket régóta képeznek arra, hogy a mentális betegségeket észrevegyék a gyerekeken.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.
 

Hét éve hatalmas felháborodást keltett, amikor kiderült, hogy a bicskei Kossuth Zsuzsa Gyermekotthon vezetője szexuálisan bántalmazott több 12 éven aluli gyermeket. A legtöbb médium az ügy nyomán indított per ítélethirdetéséig nyomon követte az eseményeket, széles teret biztosítva az esetnek – joggal. Ugyanakkor elmondható: az ehhez hasonló ügyek nagyon kis részét képezik csak az összes bűncselekménynek, a média és a társadalom ezekre mégis nagyobb fókuszt helyez, állapította meg Varga Balázs, az Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK) Bűnügyi Főigazgatóság Bűnügyi Főosztály Bűnmegelőzési Osztály kiemelt főreferense.

A Covid után visszatértek az elkövetők

Bár a bűnesetek számában tavaly az előző évhez képest 12,6 százalékos növekedés volt tapasztalható, az esetszám még mindig igen alacsony, ha a 2010-es években regisztráltakkal hasonlítjuk össze. Varga Balázs elmondta: a lakosságot leginkább irritáló vagy a szubjektív biztonságérzetét befolyásoló bűncselekmények a vagyon ellen elkövetettek, azon belül is a lopás (lakásbetörés és autólopás), amelyek az összes eset 40–50 százalékát teszik ki. 

Tavaly ez az érték 48 százalék volt, míg a gyermekek ellen elkövetett bűncselekmények – amelyek rendkívüli mértékben felzaklatják a társadalmat – aránya alig volt több egy százaléknál. 
(A két bűncselekmény hatása ugyanakkor nem összehasonlítható.)

Hasonló hányadot képviselnek a vagyon elleni erőszakos bűncselekmények köre, közismertebb nevén a rablás vagy kifosztás. A szubjektív biztonságérzetet befolyásoló esetek közül a lakásbetörések száma tavaly 2021-hez képest csökkent, míg ha a bázisévnek tekintett 2010-hez viszonyítjuk a számokat, akkor 70 százaléknál is nagyobb az apadás mértéke. Noha az elkövetők törekednek arra, hogy a bűncselekmény végrehajtása a lebukás legkisebb veszélyével járjon, alapvetően nem változtak a módszereik. Továbbra is a könnyebben értékesíthető technikai berendezéseket (telefon, laptop, esetleg tévé) tulajdonítják el, valamint az ékszert és a készpénzt.

Kép

Illusztráció: Freepik

A rendőrség folyamatosan figyeli a tendenciákat, s ha azt tapasztalják, hogy a görbe megtorpan a mélyben, akkor olyan intézkedéseket tesznek, amikkel lent tartható az esetszám. Ez történt a Covid-időszakban, amikor a kényszerű bezártság miatt drasztikusan csökkent a bűnözés, de várható volt, hogy a feloldás után a bűnelkövetők ismét aktivizálják magukat. Ezért a prevencióval az illetékesek már a leszálló ág kezdetén foglalkozni kezdtek. 

Olyan propagandamunkát végeztek, amellyel a lakosság védekezési mechanizmusát igyekeztek erősíteni. A rendőrök felhívták a társadalom figyelmét arra, milyen óvintézkedések szükségesek a bevásárlóközpontokban, a közlekedési eszközökön, ha majd visszatér az élet a régi kerékvágásba, illetve milyen módon védhetik meg az emberek az otthonukat. 

Az erőfeszítés meghozta gyümölcsét: az emelkedő tendencia mellett sem tért vissza például a lakásbetörések és a lopások száma a korábbi szintre. 

A csalók átköltöztek az online világba

Az elkövetők is látják a prevenciós propagandát, ezért a kockázat miatt több célpontról is lemondanak, így szűkülni kezdenek a lehetőségeik. A fizikai tér háttérbe szorulása mellett az online világban elkövetett bűncselekmények száma azonban jelentősen emelkedett – ott az elkövetők arctalanul tudnak ténykedni.
A rendőrség több olyan állami szervvel kötött együttműködést, kvázi szövetséget (például a Kiberpajzzsal), amely felhívja a lakosság figyelmét arra, hogy az online térben mire kell figyelni. A kezdeményezés azért is érdekes, mert ez esetben egy kereskedelmi csoport kereste meg a rendőrséget azzal, hogy közösen tegyenek az online térben bekövetkező bűncselekmények ellen. „Minél nagyobb az összefogás, annál több platformon lehet megjelenni” – nyomatékosította Varga Balázs. 

A támadásokat tudatosítani kell a lakosságban, hogy ki mire figyeljen, így csökkenthetők az ilyen típusú bűncselekmények. Milyen esetek ezek? A csalásoknak, trükkös átveréseknek rengeteg fajtája létezik, és komoly történelmük van a 3D-s valóságban, csak épp a bűnelkövetők „átköltöztek” az online térbe, itt próbálják meg ugyanazokat a fortélyokat (vagy hasonlókat) bedobni. A Covid miatt ráadásul a lakosság jelentős része rászokott az online vásárlásra, így fokozottabb a kockázat.
A technikai fejlődés miatt a trükkök szofisztikálódtak: megjelentek az adathalász e-mailek, SMS-ek, a foxpostos csalások. 

Ez utóbbi esetben egy robotprogrammal azt figyelik, ki ad fel hirdetést, majd a robot SMS-ben a feladó adatait, bejelentkező kódjait kéri el. Ilyen egy valódi szolgáltatás esetében elképzelhetetlen! 

Az adathalász csalók a figyelmetlenségeinkre apellálnak. 
Ahogy korábban, úgy most az online térben is azok a csalók eredményesebbek, akik kvalifikáltabbak, gyorsabban és jobban tudnak bizonyos helyzetekhez alkalmazkodni. Manapság elengedhetetlenek bizonyos fokú számítástechnikai ismeret, ám a felhasznált eszközök bárki által könnyen beszerezhetők, egyes robotprogramok legálisan is megvásárolhatók, csak a bűnözők másra használják fel őket, mint amire eredetileg készültek. 
A lakosság tudatossága az online térben tartózkodás során is fejlődött, véli Varga Balázs. Példaként említi az unokázós csalások megelőzése érdekében kialakított rendőrségi protokollt, amely arra ösztökélte a lakosságot, hogy ellenőrizzen le minden információt, legyen a családban egy megbeszélt jel vagy eljárás, amit alkalmaznak. Mindez növelte a megelőzés hatékonyságát, sok esetben a sértettek azonnal jelezték a rendőrségnek, hogy kaptak egy hívást, amely alapján a bűnüldözők intézkedni tudtak, és jelentősen megszűrték az elkövetők körét. „Bizonyos elkövetési módokat megfojt az idő, ha a sértettek tudatossá válnak” – húzta alá a prevenció jelentőségét Varga Balázs. 

A mesterséges intelligenciát hívják segítségül

A rendőrség folyamatosan sulykolja, mire figyeljen a lakosság, mert a bűnözők azonnal reagálnak a változásokra. Erre egy másik példa: manapság a Magyar Posta Zrt. nevében küldenek üzenetet azzal, hogy az ügyfél fizessen 390 forintot, mert egy terméket nem vett át, ám ennek a díját ki kell fizetnie. Nem nagy összeg, a legtöbben azonnal elutalják, pedig nem kellene. 

„A pénzintézetek pontosan tudnak rólunk mindent, nem fognak számlaszámot, belépőkódot, a bankkártyánk hátoldalán szereplő CVC-kódot kérni, nem kérdezik, mekkora összeg szerepel a számlánkon.” 

„A nevünk, az édesanyánk neve és a születési dátumunk alapján be tudnak minket azonosítani azonnal. Soha ne tévesszen meg bennünket az alapzaj, a monoton, banki alkalmazottak hanglejtésére hasonlító hangszín, mert a bűnözők már ezeket is szimulálják!” – intett a főreferens. 
Elmondta azt is: bár az internet olykor kellő anonimitást biztosít az elkövetőknek, a gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekményeket beazonosítják, és szinte kivétel nélkül kézre is kerítik az elkövetőket. A rendőrségnek ehhez komoly technikai eszközpark áll rendelkezésére, egyes szervezeti egyégei kizárólag ilyen jellegű bűncselekményekkel foglalkoznak.

Az informatikai háttér fejlesztése egyébként is prioritás: a magyar rendőrség tagja az IdomSoft Zrt. vezetésével működő Biztonságos Digitális Társadalom Innovációs Klaszternek, amelyben több munkacsoportot alakítottak ki. A rendészeti munkacsoportot Dévényi Árpád rendőrmérnök, az ORFK Rendészeti Elemző-Értékelő Osztályának vezetője képviseli, aki elmondta: azon dolgoznak, miként lehetne a rendőrség munkáját a mesterséges intelligenciával támogatni, jelenleg uniós forrásokra pályáznak. Az EU akkor támogat egy projektet, ha legalább három tagállam egyöntetűen nyilatkozik arról, hogy bevezetné a fejlesztendő terméket. A magyarok több projektet is szeretnének indítani, amelyeket az unió 7-8 milliárd euróval támogat. 
Ezek közül kiemelkedik a kibertérben zajló bűnözés megelőzése, a különböző csalások, például az említett foxpostos, vagy a netflixes. Utóbbi esetében a sorozatfüggő felhasználó kap egy üzenetet, hogy díjelmaradása van, amit a zavartalan médiafogyasztás érdekében azonnal befizettetnek vele, nehogy kikapcsolják nála a szolgáltatást. 

Nem is a befizetett összeg jelenti a legnagyobb problémát: amikor ugyanis az ügyfél hozzáfog a tranzakció végrehajtásához, ellopják a banki adatait, és leemelik a számlájáról minden pénzét. 

Egy másik projekt keretében olyan programot fejlesztenének, amely a baleseti és bűnügyi helyszínelők munkáját támogatja. Segítségével visszaállíthatók például az elkövetéskori fényviszonyok, időjárási körülmények. A programban utólag egy speciális szemüveggel és kesztyűvel látható és mozgatható a térben minden elem; a felvételeket a bíróság is elfogadja majd bizonyítékként. 

Kép

Illusztráció: Freepik

Ha az elmúlt bő egy évtizedet, főleg a karantén óta eltelt időt a biztonságos társadalmi élet felől nézve értékeljük, mindenképpen pozitív a változás. De ahogy „egy fa kidőlése hangosabb, mint egy egész erdő növekedése”, úgy a közbiztonság javulása terén a bűncselekmények elmaradozása is kevésbé látványos, mint a közfelháborodással kísért, hosszú évek pereskedése után lezáruló esetek. Az mindenesetre már most biztos, hogy a bűnelkövetőkkel szembeni kiszolgáltatottságot a legjobb rendőrségi technológia és a legfelkészültebb bűnüldözők sem fogják tudni megszüntetni, ha mi, a lakosság nem válunk elég okossá, éberré és talpraesetté.

Kalandozz a Mörk és a Nunki Bay Starship pszichedelikus zenei multiverzumában!

A Fonogram és Artisjus díjas Mörk zenekar zenéje egyszerre újszerű és szokatlan, populáris és kísérletezős, mégis azonnal magával ragadja a közönséget. Dalaik elgondolkodtató társadalmi és hétköznapi témákat dolgoznak fel, soul és funk alapokra épülnek, humorral, öniróniával válnak teljessé, de fellelhetők bennük afrobeat, hiphop, neosoul és jazz hatások is.     
A Mörk a magyarországi lehetőségek mellett szerte a világban számos nemzetközi fesztiválon bemutatkozhatott már; fellépett a hamburgi Elb Jazz Fesztivál és a Leverkusener Jazztage nagyszínpadán, a groningeni Eurosonic Noorderslag-on, a hamburgi Reeperbahn Fesztiválon, a New York-i Mondón, a bécsi Waves Viennán, a Tallin Music Weeken, a Budapest Showcase Hub-on és a poznani Spring Break-en is.

Az együttes tagjait egyaránt érdekli a képzőművészet, a film és a fotográfia, nem véletlen, hogy koncertjeik fontos pillére az animáció és az egyedi látványvilág. 

Így lesz ez augusztus 5-én az Öntőház udvarban is!    

Az est fényét a Nunki Bay Starship emeli, amely projektben több népszerű hazai zenekar adja össze zenei tehetségét, esszenciáját, hogy létrehozzanak egy saját különleges univerzumot. Stílusukat „audiovisual wormhole”-ként, azaz audiovizuális féregjáratként határozzák meg, ahol a pop, a neosoul, a jazz, az R&B és a pszichedelikus elemek elegyednek. Kuriózum, hogy legújabb, Summer Camp Memories című dalukhoz mesterséges intelligencia segítségével készítettek izgalmas videóklipet, ami, valljuk be, szemet gyönyörködtető lett!

Részletek: https://varkertbazar.hu/esemenyek/mork-x-nunki-bay-starship

Petőfi, ahogy még sosem hallottad – Ferenczi György és az 1ső Pesti Rackák + MAO

Petőfi Sándor költészetével többször is foglalkozott már Ferenczi György, de a nagy áttörés 2006-ban következett be, amikor zenekara felkérést kapott Gryllus Dánieltől, hogy a Hangzó Helikon sorozatba készítsenek el egy Petőfi-lemezt. Céljuk Petőfi Sándor verseinek olyan formában való tolmácsolása volt, hogy azok minél több fiatalhoz eljussanak. A szájharmonika virtuóza, az eMeRTon-díjas Ferenczi György és a Rackajam a költő több mint negyven versére írt zenét, az ezekből tartott koncert el is nyerte idén a Petőfi Zenei Díj „Év koncertje” elismerését. Július 21-én valamennyi dalt elő is adják az Öntőház udvarban, méghozzá a Modern Art Orchestrával karöltve!

„A Petőfi-ipar évtizedek óta szállítja a lakodalmassá szelídített nótákat. 

Most viszont, hála Ferenczi Györgynek és társainak, itt dübörög az igazi, az irgalmatlan, a megalkuvást nem ismerő, bluesos-rockos, kőkemény Sándor! 

Magyartanárok, magyarok, tanárok és nem tanárok, figyelem!” – lelkendezik Lackfi János. A világ egyik legkiválóbb szájharmonikásaként számontartott Ferenczi 2005 óta játszik fúziós zenét a Rackajammel közösen. Fontos szerepet tölt be náluk a magyar népzene és a világzene.

Részletek: https://varkertbazar.hu/esemenyek/petofi-koncert-ferenczi-gyorgy-az-1so-pesti-rackak-es-a-mao-koncertje

Tíz éve a pályán Boggie!

Hagyd, hogy a dallamok és a költészet különleges duója eljusson a szívedig Boggie jubileumi koncertjén a Várkert Bazárban! Csemer Boglárka „Boggie” tíz évvel ezelőtt robbant be a hazai és nemzetközi könnyűzenei köztudatba Parfüm című dalával és annak innovatív klipjével. Ezt követően nem volt megállás: Boggie négy nagylemezt jelentetett meg az elmúlt tíz évben, képviselte hazánkat az Eurovíziós Dalfesztiválon, és megjárta az Egyesült Államokat az SXSW Fesztivál keretében.  2019-ben a francia ZAZ előzenekaraként állt a Budapest Park színpadára, az azt követő évben pedig a Baltikumot járta be, majd 2022-ben Algériában is színpadra lépett.    
Dalai a magyar és a francia kultúrából egyaránt merítenek: popdalok, sanzonok és jazzharmóniák találkoznak lemezein, egyedülálló és különleges hangzásvilágot teremtve. Az énekesnő előszeretettel kooperál költőkkel és slammerekkel, amire negyedik, Fragilité című nagylemeze a kiváló példa: a lemezen szövegírásban Grecsó Krisztián és Kemény Zsófia költők is közreműködtek. Előbbi énekel is az albumon, és ott lesz a koncerten is.    
„A francia sanzon, a klasszikus zene, a brit pop és a világzene hatásai egyedien keverednek a dalokban. A fragilité azt jelenti magyarul: törékenység. 

A lemezen hallható szerzemények a kapcsolatok törékenységét járják körül, de van köztük olyan is, amelyik a gyászhoz kötődik – ezt anyukámról írtam.  

Az életet átitatja a törékenyég, az illékonyság, épp ezért: ami jó, azt nagyon meg kell becsülni” – mondja az énekesnő, akinek augusztus 24-i koncertjét egy vonósnégyes teszi majd még átélhetőbbé.    

 

Részletek: https://varkertbazar.hu/esemenyek/boggie-ez-vagyok-en

Csak feküdj fel Zságer Balázs hullámaira!

Zságer Balázs a Žagar vezetőjeként immár húsz éve a hazai elektronikus zenei színtér vezető egyénisége. Őt a zene transzcendens vetülete és tudatalattira gyakorolt hatásai, közösségformáló ereje érdeklik, és e téren a techno, azon belül is a hypnotic techno bizonyul jó iránynak. Élő szólófellépésein többnyire álom- és meseszerű, túlvilági hangzásvilágot alkot, szintetizátortextúrákkal és lassan változó folyamatokkal. Kompozíciói gyakran egyszerre erőteljesek, szembetűnők, de bensőségesek, organikusak és gyengédek is, miközben igyekszik hipnotikus flow-érzetben tartani hallgatóját. A számok előszeretettel kapcsolódnak a természethez, egyrészt fikciós szinten, másrészt saját inspirációkon alapuló kis sztorikon keresztül. A zenekarnak van száma olyan troll orchideákról, amelyek meghekkelik az erdők föld alatti hálózatát, de olyan szerzeménye is, amely éneklő gombákról vagy a klímaproblémákról mesél. 

Zságer nevéhez számos színházi és filmzenei munka is kapcsolódik: a BBC és a CNN műsorai mellett a CSI: A helyszínelők-ben is hallhatók zenéi. 

Az alkotó mottója egy Peter Greenaway-idézet: „Remind yourself of the ecstasy of living”, vagyis „ne feledkezz meg az élet adta eksztázisról”.    
Az alternatív, elektronikus, pszichedelikus zenét játszó formáció augusztus 25-én ad koncertet az Ybl Miklós téren, a Neoreneszánsz kertben, az Electric Lounge zenei sorozat keretében.

Részletek: https://varkertbazar.hu/esemenyek/zsager-balazs

A Facebookon 96 ezer ember követ, sokan kíváncsiak rád. Gyerekkorodban miről álmodoztál?

Kiskoromtól kezdve színésznő akartam lenni. Deviáns gyerek voltam, örökmozgó, szétszórt, az iskolában kerestem a helyem, miközben a tanárok nem rajongtak értem. Hatévesen a szüleim beírattak balettra, amit nem szerettem, viszont a szomszédban egy színjátszócsoport működött, ahová átszöktem, és beiratkoztam inkább oda. Anyuék támogattak ebben, tetszett nekik az önállóságom. A tanárom felkarolt, mindenben én lettem a főszereplő, a kis kedvenc, úgy éreztem, valahova végre passzolok. Később ez a közeg, amely addig a mindenem volt, egyszer csak megszűnt, mert sajnos a szüleimnek volt egy nézeteltérése a tanárral, ami valamiért rajtam csattant.

A színjátszókörben több megalázó helyzetben volt részem a konfliktus után. Előfordult, hogy a tanárnő összesúgott másokkal a hátam mögött, kinevetett, fura helyzetek adódtak, elveszítettem az önbizalmam. Ez hatalmas törést jelentett az életemben. Amikor a színművészetire jelentkeztem, már voltak bennem bizonytalanságok, hogy biztosan akarom-e ezt, de addigra már olyan régóta mondogattam a környezetemnek, hogy színésznő leszek, hogy azt éreztem, nincs más választásom, erre készültem, ezt várják tőlem, ezt kell csinálnom.

Színésznő akartál lenni, mégis bábszínész lett belőled...

Amikor felvételiztem a színművészetire, az első rostán kiestem, ami rátett még egy lapáttal erre a bizonytalanságra. Ezután a Kolibri Színház stúdiójában helyezkedtem el, ott fogtam először bábot a kezembe.

Ott éreztem meg azt a furcsa kettősséget is, hogy ott vagyok, miközben a báb mögött elbújva biztonságban is vagyok. Ráadásul ahogy a bábbal hatni tudtam a gyerekekre, az felért egy varázslattal.

Nagyon tetszett, hogy egy tárgyba életet vihetek, 22 évig dolgoztam ezen a pályán. A Kolibri után a színművészetin bábművészként végeztem, és 15 évig voltam a Budapest Bábszínház tagja. A Bábszínházból négy éve bocsátottak el, szerintem azért, mert azt éreztem, hogy tévúton járok, miközben nagyon sokféle elvárásnak akartam megfelelni. Egyszer csak pánikrohamaim lettek a színpadon. Éveken át próbáltam palástolni és leküzdeni őket, végül az élet megoldotta ezt helyettem, és bár borzasztóan ijesztő volt a bizonytalanság, a kirúgással megszűnt a pánik.

Ekkor született meg a videód, amelyet 150 ezer ember lájkolt. Előtte is posztoltál ilyesmit?

Nem, viszont volt egy csomó energiám, amit a színház nem tudott lekötni. Először kitaláltam, hogy szervezek szponzorációt. A Túl a Maszat-hegyen című előadásunkban szerepelt egy Túró Rudi, és én kitaláltam, hogy legyen pöttyös a Rudi. Ez húsz éve volt, elmentem a Frieslandba, és egymillió forint támogatással sétáltam ki a színház javára, de a színház akkor ezt a fajta indíttatásomat nem igazán támogatta. Később a férjem keze alá dolgoztam, aki videógyártással foglalkozik, közösen hoztuk létre a My school csatornát a YouTube-on, ami edukatív tartalmakat gyártott influenszerek bevonásával. Ez volt az első közösségimédia-projektem. Akkor már anya voltam, és gondolkoztam, hogy „anyainfluenszerként” én is szeretnék egyszer létrehozni valamit, miközben azt éreztem, hogy a bábszínházzal talán nem összeegyeztethető, ha viccesen közelítem meg az anyaságot. Amikor viszont elbocsátottak, ez az akadály hirtelen elgördült. 

Egyik este jött ez az ötletem, a férjem kezébe nyomtam a telefont, megcsináltam a videót, és kiraktam a saját privát oldalamra. Három nap alatt egymillió fölé került a megtekintése. 

Ekkor hoztam létre az Anyakivan oldalt.

Pontosan mi váltotta ki belőled ezt a nagy nézettségű videót?

Elegem lett a képmutatásból. A Covid első hulláma zajlott, és mindenki kiposztolta, hogy milyen nagyszerű, hogy együtt lehet a család, mindenki milyen boldog. Közben meg igazságtalanul nehéz volt az anyáknak az, hogy otthonról kellett dolgozni, iskoláztatni a gyereket, mindent megcsinálni. Előfordult, hogy az íróasztal alatt feküdtem, és úgy súgtam a gyerekeknek a dolgozathoz a megoldásokat. Főztem, vásároltam, próbáltam segíteni a szüleinknek is, miközben a szabadúszó feladataimat is elláttam. Úgy éreztem, hogy nagyon nehéz, szétszakadok. A gyerekeim is nagyon rosszul viselték a bezártságot. Ezen a ponton éreztem, hogy meg akarom ezt mutatni! Az a videó szerintem olyan őszinte volt, hogy nagyon sok ember azonosult vele. Abban a „Kuss legyen!”-ben mindenki frusztrációja benne volt.

Kép

Semjén Nóra és családja - A kép tulajdonosa Semjén Nóra

Az Anyakivan oldalon nagyon sok – humoros – üzenet mutatja meg az anyaságnak azt az oldalát, amelyikről az anyák nem feltétlenül beszélnek, vagy csak egymás között.

Ezekről a témákról ilyen nagy csatorna és közösség nem volt még akkor, mint amit én csinálok. Utána kezdték el mások, az Instagram tele lett ilyenekkel. Nagyon figyelek rá, hogy minden tartalmam eredeti legyen, és mivel ez sem végtelen műfaj, adódhatnak találkozások. 

Ami két-három éve még tabunak vagy extrának számított, arról ma már lehet beszélni, aminek örülök, mert ez volt a célom.

Te mindig kibeszélted a saját élményeidet a csatornán?

Igen, és meglepő módon a másik legnézettebb videóm az, amelyikben a szülésről beszélek. Nincs benne semmi vicces, egy tízperces beszéd, amit szintén több mint egymillióan láttak. Érdekli az embereket, ha tabuk nélkül beszélünk intim témákról. Ebben például őszintén elmondtam, hogy az én szülésem milyen volt. Szóval igen, személyes az oldal, és igyekszem én is fejlődni általa.

A csatornádon szakemberekkel is beszélgetsz különféle témákról, legutóbb ilyen volt a szülés utáni depresszió. Ez tudatos építkezés nálad?

Igen. Ha megkeresek egy szakembert, vagy akár hirdetőpartner együttműködőket az oldalhoz, nagy örömmel jönnek. Az én csatornám általában tetszik nekik, mert önazonos. Amennyire ösztönösen jön egy csomó minden benne, annyira fontos az is, hogy ne laposodjon el, és hosszú távon működni tudjon, ehhez pedig muszáj sokszínűnek lennie. Úgy látom, ha valaki csak egyfajta videót csinál, arra hamar ráunnak. A szakértői videók fontosak, akkor is, ha sokkal kisebb közönséghez jutnak el, mint a vicces videók, amit egyébként nagyon fájdalmas nekem látni. Mindenesetre, ha abból a hatezerből, akik megnézték a szakértői videót, akárcsak egy is felismeri, hogy szülés utáni depressziója van, már megérte kirakni.

Változott a célkitűzésed azóta, hogy elindítottad az oldalt? Mi az, ami felé most tart a projekt?

Azt akartam, hogy az Anyakivan szabadítsa fel az anyákat, és ez nem változott. Az a célom, hogy csökkentsem az anyai bűntudatot, az anyák érezzék, hogy amin keresztülmennek, amit éreznek, az normális. Hogy nincsenek egyedül. Szeretnénk megfelelni magunknak és az elvárásoknak, amiket kialakítottunk arról, hogy milyen egy jó anya, és ha valami nem úgy alakul, ahogy elképzeltük, az fájdalmas tud lenni. 

Próbálom elérni, hogy reálisabb elvárásaik legyenek az anyáknak önmagukkal szemben.

A másik, hogy kimondjunk dolgokat, amiket nekem nem mondott senki. Mert nem illik, vagy mert tabu. Szerintem sokat segít a mentális állapoton, ha a leendő anya tudja, mire lehet majd számítani.

Tudják most már? Kapsz ilyen visszajelzéseket?

Igen, nagyon sokan írták, hogy azelőtt kezdtek el követni, hogy lett gyerekük, és sokat segített nekik az oldalam, amiért hálásak.

Milyen célt tűztél még ki magadnak az Anyakivan oldallal?

Én egy színházból jövök, ahol mindent alám tettek, nekem csak ki kellett mennem a színpadra. Az Anyakivan oldalban mindent én csinálok, én találom ki, én veszem fel, én vágom, posztolok, kommentekre válaszolok, tárgyalok a hirdetőpartnerekkel, kitalálom a tartalmat, és küldöm a statisztikákat. Ez nagyon fárasztó és sok egy teljes állás és család mellett. A vágyam az, hogy hasonló dolgot tudjak csinálni, de legyen mögöttem apparátus, például szívesen vezetnék egy anyasággal foglalkozó műsort. A célom az, ami mindenkinek, hogy a számomra lehető legkellemesebb munkával a lehető legtöbb pénzt keressem, mindeközben olyat tegyek le azt asztalra, ami másoknak is jó. Ami érték.

Hogy tudod összeegyeztetni mindezt a teljes állásoddal?

Szerencsére rugalmas az időbeosztásom. A nyolcórás állásom az első, ha ott minden megvan, akkor jöhet az oldal.

A családodat is bevonod a videókba. Mit szóltak ők az oldalhoz?

A gyerekeim hét és tizenkét évesek voltak, amikor elkezdtem, mindig volt beleszólásuk, hogy akarnak-e szerepelni. Szerencsére tökéletesen értik, miről szól az oldal. Veszik a lapot, és tök jól szórakozunk forgatások közben. A férjem is partner. A fizetett együttműködésekből a gyerekeknek is mindig fizetek, az nekik is munka. 

Nem szeretném kihasználni őket, és imádják, hogy ezzel időnként pénzt is keresnek. Úgy érzem, hogy ebben a világban, ahol a közösségi médiának ekkora szerepe van, ez hasznos tapasztalás nekik is.

Mi volt eddig a legjobb élményed az Anyakivan oldallal kapcsolatban, és mi a legrosszabb?

Szinte naponta kapok olyan levelet, hogy hálás nekem valaki, hogy mennyit segítettem neki, ami nyilván melengeti a szívemet. A kritikától viszont napokig magam alá tudok kerülni. A legjobbak az Anyakivan hétvégék, ahol találkozom más anyukákkal. A szeretet és empátia fontos küldetése ennek az oldalnak. A közösségben, ami létrejött, elfogadják egymást az anyák, elmondhatják a véleményüket, azok az értékek a mérvadók, amiket képviselek: az elfogadás, a nyitottság, az őszinteség és a támogatás. Az Anyakivan hétvégéken ez kézzelfogható – szeptemberben lesz a következő, már nagyon várom!

Támogatott tartalom. 

A történet  

Az Álomország című film főhőse, Nemo az édesapjával egy világítótorony belsejében kialakított lakásban él. A nem megszokott környezet, illetve a tenger közelsége kiváló táptalaj ahhoz, hogy a gyermeki fantázia szárba szökkenjen, és ismeretlen világokba kalandozzon. Nemo nem jár iskolába, édesapja otthon tanítja, és nem csupán a matematikai egyenleteket magyarázza el neki, hanem igyekszik a mindennapi élethez szükséges, hasznos tudást is átadni.  

Kapcsolatuk igazán különleges és bensőséges, ugyanakkor zárt is, hiszen egy vízimentő hölgyön kívül nem igazán látunk mást a környezetükben. Közös szövetségüket az esti meghitt mesélések teszik még szorosabbá.

Nemo édesapját hatalmas fantáziával áldotta meg az ég, így aztán előszeretettel mesél a kalandokról, amelyeket gyermekkorában Álomországban élt át egy Flip nevű, minden hájjal megkent csirkefogóval együtt. 

Az idill azonban véget ér, amikor Nemo egy lidércnyomásos éjszaka után arra ébred, hogy a parti őrség várja az ajtóban. Édesapja örökre eltűnt a tengeren, neki pedig ezentúl soha nem látott nagybátyjával, Philippel kell együtt élnie a városban.  

Nehezen alkalmazkodik az új környezethez, nagybátyja és az iskola szabályai megzabolázzák szabad természetét, és ő a maga csendes módján lázad mindezek ellen: az álmok fantáziavilágába menekül. Találkozik a híres-hírhedt Flippel, akivel nehéz feladatra vállalkoznak: meg kell szerezniük a rémálmok tengerének fenekén rejtőző igazgyöngyök egyikét, és akkor bármit kívánnak, biztosan teljesül. Nemónak más vágya sincs, mint hogy még egyszer találkozhasson az édesapjával, ám útközben rá kell jönnie, hogy a saját fájdalmán kívül más nehézségek is vannak, közös erővel pedig könnyebb felülkerekedni rajtuk, mint magányosan harcolni.  

A magány páncélja  

A kislány eleinte nem is sejti, hogy különc és zárkózott nagybátyja sem egészen az az ember, akinek most ismeri a világ, hogy régen benne is volt lelkesedés, energia és sok-sok történet, ám a veszteség magányos, furcsa remetévé változtatta őt. 

Nem lehet elmenni a felismerés mellett, miszerint ebben a családban a nehéz élethelyzetekre, különösen a veszteséggel járó fájdalomra, mindenki izolációval válaszol. 

Nemo apja elszeparálta magát a világtól a felesége halála után, nagybátyja pedig sosem heverte ki, hogy testvére nélküle vágott neki a világnak. Most pedig Nemo az, akihez nehéz bárkinek kapcsolódni, mert teljesen bezárja magát a saját világába, ahol talán csak a különös Flipnek jut némi hely. Hamarosan világossá válik, hogy Flip talán mégsem a képzelet szüleménye, csak ő is elveszítette a kapcsolatot a valósággal.  

Varga Hedvig és munkatársai a gyász- és veszteségfeldolgozásról szóló cikkükben leírják, hogy a feldolgozatlan érzelmi veszteségek következtében a személyt annyira lefoglalja a múlton való rágódás, illetve a jövőben bekövetkező újabb veszteségektől való aggodalom, hogy nehézséget okozhat a jelen pillanatainak, érzelmeinek és kapcsolatainak szabad átélése. Olyan, mintha a veszteséget átélt személy egy mély verembe esne, ahol annyira sötét van, hogy nehéz meglátni a kiutat, a zuhanás pedig olyan megterhelő érzelmileg, hogy ereje sincs a szabaduláshoz szükséges erőforrások feltérképezéséhez. Ez a beragadt állapot ellopja a színt a hétköznapokból, leépülnek a kapcsolatok, a gondolatokat pedig a jelen helyett szinte csak a múlt történései, illetve a jövő veszélyei uralják.  

Néha a veszteséget átélő fájdalma olyan erős, hogy úgy dönt, a lelkében egy olyan helyre száműzi ezeket a nehéz érzéseket, ahol nem kell velük nap mint nap szembesülnie. 

A filmben Philip példáján keresztül látjuk, hogy ez korántsem jelenti azt, hogy a veszteséget feldolgozta, csupán azt, hogy befagyasztotta az érzelmek megélését, illetve az ezekről való kommunikációt. A fájdalom elnyomásáért azonban súlyos árat fizet. Ahogy John Bowlby leírta: „A közöny álarca mögött feneketlen nélkülözés van, a színlelt érzéketlenség mögött pedig kétségbeesés.” Az érzelmi bénultságot ugyanis nem lehet izolálni az életünk többi területétől, így apránként elveszítjük a lelkesedésünket, a motivációnkat, az életkedvünket, a kapcsolatainkat, majd végül szép lassan önmagunkat is. A legátolt gyász így az érzelmek és az emberi kapcsolatok megélését is megakadályozza. Míg Philip életét nézve az a benyomásunk, hogy bár ébren van, mintha mégsem lenne egészen jelen, addig Nemo a fantázia világába és az alvásba menekül, ahol nagyon is él, ám a való életben bezárja a szívét, és nem mutatja ki az érzéseit.  

Jelenet az Álomország c. filmből - Kép: Profimedia

Kapcsolódás önmagunkkal, a valósággal és a másik emberrel  

Nemót hatalmas tragédia érte, és teljesen normális, ahogyan erre reagál. Nagyon fontos, hogy a gyászolóknak lehetőségük legyen az érzelmeiket a saját ritmusukban, megítélés nélkül kifejezni. A gyász mindig egyedi, így külső szemlélőként a legfőbb feladatunk az ítélkezésmentes, megtartó viszonyulás.  

Ugyanakkor fontos látnunk, hogy abban, ahogyan Nemo elveszíti a kapcsolatát a jelennel, a belső valóságával, majd a külvilággal is, nagy szerepet játszik az a hiedelemrendszer, amelyet a családjából hozott. Az, hogy milyen üzeneteket kaptunk a családunktól, felmenőinktől a veszteségek feldolgozásával kapcsolatban, illetve milyen mintáink vannak arra, hogy hogyan kezeljük a fájdalmakat, nagyban meghatározza, hogy kapcsolatot keresünk, vagy érzelmileg elszigetelődünk.  

Judit Herman szerint „a gyógyulás csakis az emberi kapcsolatok kontextusán belül történhet meg, elszigeteltségben sohasem”. 

Gyakran tapasztaljuk, hogy legyünk bármilyen erősek is, szükségünk van a másik emberre, arra a megtartó biztonságra és szeretetre, amit tőle kapunk, hogy megtaláljuk magunkban azokat az erőforrásokat, amelyek segítségével kimászhatunk a krízis sötét verméből.  

Érdemes azt is megvizsgálnunk, hogy milyen (volt) a viszonyunk azzal az emberrel, akihez az érzelmi veszteségünk kapcsolódik. A „halottról vagy jót, vagy semmit” tétel helyett érdemes a valóság elvét alkalmazni. A valóság ugyanis sokszor fájdalmas, ám hosszú távon hozzásegít az egészséges, kiegyensúlyozott viszonyuláshoz. A gondolataink szavakba öntése, majd ezen keresztül a búcsú, az érzelmek kommunikálása mind-mind lépések a gyógyulás felé. Mindez bátorságot és önismeretet is feltételez, hiszen csak így tudjuk megfogalmazni azt a bonyolult, komplex érzésvilágot, ami minket jellemez. Ez a fajta érzelmi kommunikáció mindig fontos, de különösen nagy jelentősége van akkor, ha nem tudtunk elköszönni a számunkra fontos embertől. A búcsú ugyanis érzelmi szükséglet, ami segíthet a legnagyobb lelki fájdalmakat is elhordozni. A film különösen meghatóan mutatja be ennek a fájó hiányát és a feloldását is, ami Nemo életében is segítheti a gyász folyamatának természetes menetét. 

Forrás:  
Kiss Enikő Csilla, Sz. Makó Hajnalka (szerk.): Gyász, krízis, trauma és a megküzdés lélektana  

A cikk 2023 februárjában jelent meg a nyomtatott Képmás magazinban.
 

A második gyermekem születése után találkoztam Sebők Bori Színház babákkal címet viselő workshopjával. Éppen egy jelentős normatív válságon mentem keresztül: nehezen találtam a helyem az új kihívások között, és egyedül éreztem magam a problémáimmal. Korábban is vettem részt programokon a gyermekeimmel, ezek azonban mind kifejezetten nekik szóltak. Ez a workshop volt hosszú idő után az első olyan esemény, ahol nemcsak anyukaként, a gyermekem kapcsolt részeként lehettem jelen, hanem teljes személyiségemmel, a gyermekemmel együtt. Az alkalmakra egyévesnél fiatalabb babák és anyukáik jelentkezhettek. A játék és a beszélgetések felszínre hozták az anyasággal kapcsolatos kérdéseket, problémákat, érzéseket. 

Felszabadító élmény volt, hogy hozzá mertünk nyúlni traumákhoz, tabukhoz – a másik határait tiszteletben tartva –, s közben nagyszerű közösség épült körénk. 

A hosszú workshopot egy közösségi színház előadásának lehetősége követte. A darabban a workshopon résztvevő civil anyukák egy része és babáik vettek részt. Ez nem volt kisebb vállalkozás, mint kivinni a színpadra az anyaság intim pillanatait, jelenetet csinálni a dilemmákból, láthatóvá tenni a láthatatlant, párbeszédre hívni a társadalmat. A darab a Mu Színház színpadán volt megtekinthető, Baby bumm – kitettségi hatások címmel. Az előadásban közreműködő drámainstruktorral, Török Tímeával és két anyatársammal, Pénzváltó Zsófiával és Oláhné Czeizing Hedviggel beszélgettem.  

Hogyan találkoztatok ezzel a programmal, és mit vártatok tőle?  

Zsófi: Az eredeti workshopot a védőnőm ajánlotta. Sokáig lamentáltam, hogy jelentkezzem-e, mert a kislányom még nagyon kicsi volt, és nem tudtam, hogyan fog beleilleni a napirendjébe. Végül ez lett az első program, amire a pandémia után kimozdultunk. Nem voltak előzetes elvárásaim, sosem vettem részt hasonlóban. Voltak nehézségek, a kislányom alvása például ütközött az alkalmakkal. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy belevágtunk, mert korábban nem nagyon volt kisgyerekesekkel kapcsolódási közegem. Szerettem volna többet beszélgetni, mélyebben, mint egy játszótéri beszélgetés.

Hédi: Velem egy anyuka osztotta meg, aki korábban részt vett a programon. 

Eredetileg anyukás önismereti csoportot kerestem, végül azért erre a programra jöttem, mert tetszett, hogy együtt csinálhatom a gyermekemmel, és közben más anyukákkal is kapcsolatba kerülhetek. 

Timi: Engem pedig Bori keresett meg, hogy tervez indítani egy workshopot, amit egy közösségi színházi előadás követ. Örült, hogy korábban védőnőnek tanultam, és csináltam közösségi színházat. Végül együtt terveztük meg és vezettük le az egészet. 

Kép

Közösségi színház: Baby bumm – kitettségi hatások  – Kép: Éder Vera

Egyértelmű volt számotokra, hogy a workshop után továbbra is részt vesztek az alkalmakon, és már egy nagyobb nyilvánosság előtt is beszéltek az anyaságotokról?  

Hédi: Sokan jöttek velünk tovább a workshop után, persze a különböző élethelyzetek azért ezt nem mindenkinek tették lehetővé. Számomra az volt a vonzó, hogy Timi és Bori nagyon biztonságos közeget teremtettek. Úgy éreztem, az, hogy ebben a közegben maradhatok, már megéri.  

Zsófi: Én alapvetően hozzászoktam ahhoz, hogy sok ember előtt kell szerepelnem, az sokkal jobban zavart, hogy a kislányomat is ki kell tennem ennek. Aztán végül kiderült, neki mindegy, hogy ott van még nyolcvan ember, ez inkább csak az én fejemben zajlott le. Alapvetően én is, mint Hédi, szerettem volna a csapat része maradni. Azzal kapcsolatban voltam bizonytalan, hogy mennyire van rendben az, hogy nyilvános helyzetnek teszem ki a gyermekemet úgy, hogy ő ebbe még nem tud beleegyezni. Ebből a szempontból számomra megnyugtató volt, hogy csak kétszer adtuk elő a darabot, és nyilvános felvétel nem készült róla.  

Hédi: Az, hogy a gyermekem is részt vett a darabban, azért nem zavart, mert ez nem róla, a személyéről, hanem az én megélésemről szólt.

Mit jelent a közösségi színház, hogy néz ki a gyakorlatban anyákkal és babákkal?  

Timi: 

A közösségi színháznak alapvetően az a szerepe, hogy egy konkrét közösség problémáit, megéléseit kihangosítsa, adjon neki egy keretet, amelyben megmutatkozhat, s ezáltal mindez egy új közegben bemutatható legyen. 

A résztvevők civilek, azaz nem feltétlenül professzionális színészek. A babás-mamás közösségi élet legnagyobb szegmense nem a nyilvánosság előtt zajlik, és ez tökéletes terep a közösségi színház számára.  

A láthatóság volt végig az egyik kulcskérdés. A legtöbb dilemma is e köré szerveződött, illetve az előadásnak is az volt az egyik célja, hogy megmutassunk valamit, ami a hétköznapokban láthatatlan, s ezzel egyfajta társadalmi diskurzust indítsunk el.  

Zsófi: Akkor is nehéz gyermekkel ebben a világban, ha a gyermek egészséges. Iszonyatos erőfeszítéseket kell tenni, ha ki akarsz lépni otthonról. Ha pedig sérült a gyereked, akkor szinte esélyed sincs. Amikor Berlinbe költöztünk, nagyon sok kerekesszékest láttunk az utcán, mert ott lehet közlekedni kerekesszékkel az utcán. Aztán hazajöttem, és alig találkoztam velük, hiszen itthon a házadból sem tudsz kijönni. Mintha ezek az emberek nem is léteznének. Kicsit szerintem hasonló a helyzet a kisgyerekes anyákkal és a gyerekeikkel is. Ki van jelölve, melyik sarokban szabad létezniük.  

Timi: Igen, ezen mi is gondolkoztunk, amikor külföldön sérült gyerekekkel játszottunk a játszótéren, hogy biztos, hogy itthon is vannak. De hol vannak?  

Zsófi: A Margitszigeten a játszótéren van egy kerekesszékkel használható hinta, ami körbe van kerítve egy külön kerítéssel, és ki van rá írva, hogy csak kerekesszékesek mehetnek be. Így aztán véletlenül sem lehetséges komolyabb interakció a gyerekek között.  

Timi: Nagyon lényeges tapasztalat az, hogy nem veszed észre egy társadalmi csoport hiányát. Azt, hogy ott lehetne valahol, de nincs ott. Hogy egyszerűen nincs megteremtve a lehetőség, hogy jelen legyen. 

Gyerekekkel együtt lenni nagyon gyakran normasértő tevékenység, hiszen a gyerek szükséglete és a társadalmi normák szinte állandóan konfliktusban vannak.  

Hédi: A társadalmi normákat a gyerekek életkorukból adódóan még nem tudják betartani. 

A társadalom szerint a gyerek gyakorlatilag nem része a társadalomnak, és persze az anyák és a családok sem, akik a gyerekeikkel együtt szeretnének részt venni benne. 

Persze vannak helyzetek, amikből jól lehet kijönni, de ez mind egyéni ügyeskedés. 

Kép

Közösségi színház: Baby bumm – kitettségi hatások  – Kép: Éder Vera

Timi: Alapvetően amikor a társadalomról beszélünk, akkor a felnőtt férfi az alapértelmezett. A színpad ebből a szempontból is nagyon jó, mert más szabályok szerint történnek meg rajta a dolgok, mint a hétköznapi életben. Ugyanazt a jelenetet máshogy nézzük, mintha az utcán vagy akár a nézőtéren történne meg. Azok a dilemmák pedig, amik a darab kapcsán felvetődtek, lehetőséget nyújtanak a párbeszédre. Maga az előadás is normafeszegető, az érzékeny pontokat helyezi előtérbe.  

Konklúzióként mondhatjuk, hogy a társadalmi diskurzusteremtés célja végül győzedelmeskedett a felett a dilemma felett, hogy kitedd-e a gyermekedet a nyilvánosságnak?  

Zsófi: Bennem ez nem volt ennyire tudatos.  

Timi: Nekünk az volt a döntő érv a gyerekek szerepeltetése mellett, hogy kevésbé tudnánk az anyaság igazságairól beszélni, ha nincsenek ott a gyerekek. És közben a szülői felelősség kulcsfontosságú maradt, nem történt semmi olyasmi a színpadon, amibe a szülők nem mentek bele, vagy amiben a gyerekek ne érezték volna komfortosan magukat. Így például nem lett orrszívós jelenet sem.

Hédi: Felvetődött egyébként, hogy mi lenne, ha csak mi, anyák mennénk tovább, és én akkor nem vállaltam volna a részvételt. Egész egyszerűen azért, mert abból az időből nagyon kevés van, amit a gyermekem nélkül tudnék vagy szeretnék tölteni.  

Timi: 

A gyerekek az igazság tartományában tartanak a színpadon is. Ugyanakkor az, hogy megfogalmazod magad, ad egy külső perspektívát. 

Őszinte vagy, de egy kicsit kívülről nézel magadra azáltal, hogy mindent átforgatsz egy jelenetbe.  

A közösségen nagyon nagy hangsúly volt, nemcsak a workshopon, hanem a színházi folyamatban is. Nemcsak az számított, hogyan lesz ebből színdarab, hanem az is, hogyan lesz belőlünk közösség.

Timi: Általában vannak a felnőtt programok, vannak a gyerekprogramok, ha pedig közös program is van, akkor azon belül szól valami gyerekeknek, és szól külön valami felnőtteknek. Nagyon nehéz egyszerre megélni, hogy te felnőtt ember vagy, akinek egyébként van gyermeke.  

Zsófi: Nekem nincs nagyon más anyukaközegem, csak a játszótéri. Nagyon kevés olyan közeli barátom van, aki gyereket nevel, így nekem a közösségi rész nagyon sokat jelent.  

A helyi tévé riporternője az interjú után elmesélte, hogy ő is anya, és elkezdett megosztani gondolatokat a saját anyaságával kapcsolatban. Ti milyen visszajelzéseket kaptatok az előadásra?  

Zsófi: Az elején azt mondtam, engem nem zavart, hogy ki kell állnom, de végül valamilyen szinten mégiscsak zavart, mert nem hívtam meg rá akárkit. Például a szüleimet nem hívtam el. A legtöbben, akik látták, meghatódtak a darabon.  

Timi: Ez a darab jó előadás bárki számára. Szakmailag is nagyon jó visszajelzések érkeztek.  

Hédi: Nekem azt emelték ki többen is, hogy mennyire megtisztelő és megható, hogy mi, anyák így beengedtük az embereket az intim pillanatainkba.

Az interjú a gyerekeinkkel körülvéve, egy könyvesbolt játszósarkában ücsörögve készült. A beszélgetés közben megépítettünk egy autópályát, olvastunk pár mesekönyvet, volt gyereknevetés és -sírás, megszegtünk pár társadalmi normát, és megettük a nekünk sütött játékpalacsintát is.

A cikk 2023 februárjában jelent meg a nyomtatott Képmás magazinban.