„Piros hó volt az udvaron, mert éppen kísérletezés zajlott” – Interjú dr. Kelen Andrással és dr. Murányi Ágnessel

– Ágnes és András, mindketten 1971-ben diplomáztak a Semmelweis Egyetem Gyógyszerésztudományi Karán, jól gondolom, hogy ott ismerkedtek meg? 
Ágnes: Igen, évfolyamtársak voltunk. 
András: A villamoson utaztunk együtt, tulajdonképpen így kezdődött minden. Ugyanarra mentünk haza, Ági az akkori Lenin körúton lakott, én pedig szinte pont vele szemben, a kollégiumban. Harmadévben eljegyeztem, és a végzés után házasodtunk össze. 
Ágnes: Ezután külön kezdtünk el dolgozni. Én patikában, a férjem pedig 11 hónap katonaságot követően a Kőbányai Gyógyszerárugyárba (a mai Richterhez) került, a kozmetikai ágazatba. 
András: Ekkor indult meg – két évvel a fejlesztési munka kezdete után – az önálló kozmetikai gyártás Dorogon, 20 évig ide jártam munkába. 1991-ben a Richter egy profiltisztítás során az állatgyógyászati és a növényvédelmi termékek mellett „a kozmetikát” is leépítette. Gyáron belül lehetett volna ágazatot váltani, de ezt nem szerettem volna, így eljöttem a cégtől. Fél évig a Gyógynövénykutatóban dolgoztam, és utána kezdtük el a saját vállalkozásunkat. 

– Közben kétgyermekes családdá váltak, és a munkahelyük közös lett. Hogyan élték meg ezt az időszakot? 
Ágnes: Az egyetem után Budaörsön, Pest megye szerintem egyik legjobb patikájában dolgozhattam: a környezetet nagyon szerettem, de magát az ottani munkát nem annyira, inkább a kutatás érdekelt. Elkerültem az Országos Gyógyszerészeti Intézetbe. Miután megszületett a fiunk, már nem mentem vissza ide, én is a Richterben kezdtem el dolgozni, de egymástól teljesen függetlenül tevékenykedtünk, a gyárnak az új készítményekkel kapcsolatos ügyintézését végeztem. Átláthattam az új termékek bevezetésének egész folyamatát, a fejlesztéstől kezdve. Sok-sok emberrel voltam kapcsolatban. Ekkor született a lányunk, ezután átkerültem a kozmetikai ágazat budapesti részle­gére, ám ekkor sem kötődött össze a munkánk: a férjemék Dorogon a fejlesztést, mi Budapesten a termelés-irányítást és az értékesítést végeztük. 

András: Más-más területen vagyunk otthon, mások a személyiségjegyeink is, így rivalizálás sosem volt közöttünk, inkább erősítettük egymást a különbözőségünkkel, de hasonlóan ambiciózus természetünkkel. 

– Így érkezett el 1992, a cégalapítás éve. Milyen volt a kezdet? 
András: A mi váltásunk egybeesett a privatizációs időszakkal, a gazdaság átalakulásával, ebbe csöppentünk bele. Úgy gondolom, egy meggyökeresedett struktúrába sokkal nehezebb lett volna bekerülni. Alkalmazkodtunk, de egyben alakítói is voltunk ennek az új rendszernek. 
Ágnes: Nagyon sokat számított, hogy András évekig a Fabulon márka termékein dolgozott, óriási anyagismerettel rendelkezett és kiterjedt kapcsolatrendszerrel: tudta, mit hol érdemes venni, gyártatni. Gyakorlatilag nem volt konkurenciánk a piacon. Magyarországon rajtunk kívül senki sem fejlesztett napozót, mert nem volt meg hozzá a szakmai felkészültség. Mi ezzel kezdtünk, 5000 darabot gyártattunk először. A jó minőség mellett azzal is sikerült bekerülnünk a piacra, hogy olcsón tudtuk kihozni az árát, hiszen nem volt irodánk vagy bármi, ami nagy költségigényű lett volna. 
András: A lakótelepi lakásunk étkezője volt az iroda, az étkezőasztalunk a tárgyaló, és a pince a raktár. Később még egy biciklitárolót is béreltünk. Egy kis teherautóval hoztuk-vittük a termékeket. 
Ágnes: Rengeteget cipekedtünk, a napozó után jött a locsolókölni, de ezek természetesen szezonális termékek, így mindennap úgy keltünk, el kell fogynia a készletnek húsvétkor, illetve a nyáron. Egész más volt akkor a kereskedelem, nem voltak multicégek. 
András: Ekkor alakultak a gyógyszertárellátó nagykerek, ezek vették be a termékeinket. Ide bekerülni volt nagyon fontos. Előnyt jelentett, hogy mi is gyógyszerészek vagyunk, könnyebben „szóba álltak” velünk. 
Ágnes: Később vidékre kereskedők révén jutottak el a termékek, így kezdett elveszni a személyesség, amely ma, a multik világában már még kevésbé jellemző. Kezdetben a legnagyobb érték egy cégnek az emberi kapcsolat volt. Mind az alapanyaggyártókkal, mind a kereskedőkkel nagyon jó kapcsolatokat alakítottunk ki. 
András: Így szinte zökkenőmentes volt az indulás. A gyógy­kozmetikai termékek fejlesztésével még a Richterben kezdtem el kísérletezni a kollégákkal, akkor ezek nem valósultak meg, de erre a tudásra tudtunk építeni, kialakítva a mai termékkínálatunkat. A feleségem szerette volna, hogy legyen saját üzemünk, de a mai napig mi fejlesztünk, kereskedünk, beszerezzük az alapanyagokat, de a gyártás nem nálunk történik. Egy-két terméket más cégeknek is fejlesztünk. 

Kép

Kép: Jónás Jácint

– Az, hogy mindebbe házaspárként vágtak bele, kihívást vagy inkább könnyebbséget jelentett? 
Ágnes: Inkább az előnyös oldalát tapasztaltuk. Nem kellett a másikat ellenőrizni, mert megvolt a bizalom, és nem volt munkaidő sem, bármikor tudtunk beszélni egy felmerülő problémáról. Szétválasztottuk a munkát és a magánéletet, de közben mégsem: ha kellett, egy pillanat alatt tudtunk dönteni egy céges ügyben, hiszen nemcsak együtt dolgoztunk, de együtt is éltünk.

Éjszaka jártunk például a grafikusunkhoz is vidékre, ekkor volt csend, nyugalom a tervezésre. Réka 10, Ákos 17 éves volt a cég alapításakor. Egyfajta családi vállalkozás volt ez már a kezdetekkor is: „hozd fel ezt a pincéből”, „most ne gyere be, mert jön a bácsi tárgyalni”.

Mikor nagyobbak lettek, aztán ők is besegítettek, jöttek például velünk a kiállításokra. 
András: Azért persze voltak nehezebb helyzetek is, egyszer például Ági azzal jött haza, hogy tojásfestéket kell csinálnunk, találjam ki a receptet – ezt kérte tőle egy nagyobb cég a többi termékünk „bevételéért” cserébe. Fogalmam sem volt, ki fogja ezt legyártani, hiszen a festék mindent összefog. Végül egy volt orosz laktanya üzemi konyhaépületében készítették el: mikor mentem az áruért, onnan tudtam, jó helyen járok, hogy az épület udvarán még a hó is piros volt. 
Ágnes: Komolyabb kihívás inkább az első nagyjából öt év pénztelensége volt. Hiába jött bevétel, azt vissza kellett forgatnunk a következő termék gyártásába. A cég pénzéből nem vehettünk a gyerekeknek télikabátot. Amikor már nem csak szezonális termékeink voltak, akkor lett könnyebb anyagilag. A partnereinkkel is nagy szerencsénk volt, szinte senki nem vert át minket, azt a néhány rázósabb helyzetet pedig megoldottuk, vagy „lenyeltük” a veszteséget. 
Réka: Visszatérve a család-munka egyensúlyra, nekünk gyerekként jó volt megélni, hogy lehet, hogy a szüleink dolgoznak reggel, este és olykor éjjel is, de mégsincs az, hogy egy fix munkaidő alatt nem szólhatunk hozzájuk, hanem igény szerint kereshetjük őket.

Szinte mindig otthon voltak. Nem nyolc órát dolgoztak, hanem többet, de a rugalmasságuk érték volt számunkra. 

András: Rékát például reggel el tudtam vinni az iskolába, és utána hazamentem dolgozni. 
Ágnes: Mi már akkor „home office”-oltunk, amikor ez a fogalom itthon szinte még nem is létezett.
– Mára egyre ritkább, hogy a felnőtt gyerekek ahelyett, hogy saját karriert építenének, szüleik életművét viszik tovább. Hogyan élték, élik meg a generációváltás időszakát? 
Ágnes: Nekünk még minden sikerélmény volt, minden új, nem is igazán volt kihez hasonlítani magunkat. A gyerekeknek szerintem már sokkal nehezebb. 
Ákos: Más típusú személyiség kell egy cég elindításához, mint a működtetéséhez, és megint más lesz az, amikor a következő generáció esetleg már csak mint tulajdonos szerepel a cég életében, kézben tartja azt, de nem jár be mindennap. 
Réka: Szükség van a megújulásra, a korhoz való alkalmazkodásra, de a jó alapokra is, amit a szüleinknek köszönhetünk. Szinte egymás mellett növekedtünk fel a vállalkozással. Érzek ebben egyfajta sorsszerűséget. Láttuk a szülők lelkesedését, ahogy felépítették a céget, hogy nekik ez örömet okoz, hogy ez egy jó és eredményes dolog. 
Ágnes: Egy ideig még együtt dolgoztunk, fokozatosan adtuk át a feladatainkat. Ákos 2007 óta, Réka és férje pedig nagyjából 12 éve dolgozik itt. Ekkorra már megvolt az irodánk, és volt már néhány munkatársunk is. 
Ákos: Nagy előny, hogy továbbra is bizalmi viszonyban működhetünk, mint testvér sem kell ellenőriznem a másikat, tudjuk, hogy mindannyian ugyanabba az irányba szeretnénk haladni. 
Réka: Egyszerre hatalmas szabadságot és felelősséget jelent az a döntés, hogy mi nem fogunk felmondani. Ez adja a stabilitásunkat. Ugyanakkor tisztában vagyunk azzal is, hogy ez másoktól nem elvárható, értek és még érni is fognak minket veszteségek. 

Ágnes: Valószínűleg ebben a formában megszűnt volna a cég, ha ők nem veszik át. Nagy megnyugvás volt, amikor idejöttek. Ezzel együtt sosem volt elvárás, hogy tovább­vigyék a mi munkánkat. Ez egy remény beteljesülése. 

– Öt unoka mellett feltételezem, hogy örömnek és feladatnak ma sincsenek híján. 
Ágnes: Igen, jól látja. A legfiatalabb unokánk hatéves, a legidősebb már egyetemista, fogorvosnak tanul. És van egy 99 éves édesanyám is, akiről gondoskodnunk kell. Emellett persze, hozzuk-visszük a kisebb unokákat iskolába, óvodába, és időnként a nagyobbak is kegyeskednek elmondani, milyen süteményt ennének. A „főállásom” ugyanakkor már régóta a parlagfű elleni küzdelem. A lányom érintett – így kezdődött. 

Támogatott tartalom

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>