– Mi a kezdeményezés lényege, honnan indult?

– Öt éve veszek részt a Pronon Alapítvány munkájában, ahol elsősorban civil szervezeteknek, egyházaknak, oktatási intézményeknek tartunk tréningeket, és itt merült fel az ötlet, hogy mivel a család is egy szervezet, ez a fajta tudás igencsak ráfér az édesanyákra is. Mi, akik trénerként benne vagyunk a Nagycsaládos Harcművészetben, mindannyian nagycsaládos édesanyák vagyunk, és mindenki elvégezte a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés és szervezetfejlesztési szakirányú továbbképzését. Jelenleg a FeSzülőkből RugAnyók elnevezésű tréninget tartjuk vezetőtársammal, Forián-Szabó Kingával. A boldogságkereséssel szoros kapcsolatban van az, amit próbálunk bevinni az anyukák életébe.

– Miért Nagycsaládos Harcművészet lett a neve?

– A családos életformában, egy édesanya mindennapjaiban nagyon sok harc van, és nagyon sok művészet is. Az igazi kihívás az, hogyan tudjuk ezt kiegyensúlyozni. Sok minden múlik egy édesanyán, azon, ő hogy van a családban, mert az továbbterjed, hat a gyerekekre, a környezetre.

Az édesanyák a kisgyerekes életforma miatt sokszor arra vannak kondicionálva, hogy a saját igényeikről, saját szükségleteikről lemondjanak, sőt sokszor eszükbe sem jut, hogy van nekik ilyen.

Ezt lehet csinálni egy darabig, de egy idő után a családban is megjelenhet a kiégés. Bele lehet fásulni a mókuskerékbe, elveszhet a csillogás a szemünkből. Csupa olyan dologról beszélünk a tréningen, ami a mi saját életünkben is fontos, amit saját magunkon is felismerünk. Mindezt úgy, hogy azt gondoljuk, mindenki a saját életének a legjobb szakértője. Impulzusokat, kereteket adunk, de mindenki a saját helyzetével dolgozik, és tud abban megoldásokat találni. Szerintem nem az adja a legtöbbet az anyukáknak, hogy mi nagyon okosakat mondunk, hanem az, hogy együtt vannak, és egymástól is tanulnak.

– Milyen az, amikor valaki FeSzülőből RugAnyó lesz?

– Ez két olyan véglet, amibe én magamat sem tudom konstans módon besorolni. Inkább a tudatosítás a lényeg: hogy észrevegyem, mikor vagyok befeszülve, és azt is felismerjem, van út arrafelé, hogy egy kicsit rugalmasabb legyek. A reziliencia divatos szó manapság: alkalmazkodás a gyorsan változó dolgokhoz. A mostani világunk – benne a járvány, az online oktatás, a háború, a szénszünet – arra mutat, hogy ezt a képességet fejleszteni kell magunkban. Ebben a – rezilienciát igénylő – helyzetben összetartani egy családot, nagy kihívás.

– Említetted a saját magunk felé támasztott és a környezettől érkező elvárásokat. Te hogy állsz az előbbiekkel?

– Szerintem sokszor szorítjuk a saját torkunkhoz a kést. Azt gondoljuk, így kell meg úgy kell valamit csinálni. Tudod, mennyit takarítottam, mielőtt jöttél? Régen ezt úgy csináltam, hogy bele is lovaltam magam, és közben megalapozottnak és teljesen indokoltnak találtam, hogy sárkányként viselkedem ilyenkor, ha vendég jön. Egy idő után rájöttem arra, hogy én is annak a képnek akarok megfelelni, ami sok nő fejében él: szuperjónak kell lennie a gyerekeimnek, a párkapcsolatomnak, a baráti kapcsolataimnak, a háztartásomnak, a kertemnek. Mellé szakmailag is fejlődnöm kéne, és mindezt úgy, hogy az látszódjon rajtam, ez nagyon könnyű. Amikor sikerült közel kerülnöm valakihez, az mindig olyankor történt, amikor megmutattam: nálam sincs minden rendben, és ezt lehet szó szerint is, meg szimbolikusan is érteni. Ehhez lehet kapcsolódni, nem a tökéletesnek mutatott élethez.

– Önismereti fejlődés, amíg az ember elengedi a képet, hogy valamilyennek kellene lennie?

– Igen. Nekem az például nagy lépés volt, amikor rájöttem és beismertem, hogy az én reakcióm, az, hogy milyen érzelmi magaslaton élem meg ezt a rendrakásra való rágörcsölést, nem indokolt. Az érzelmi reakció nagyságából lehetett következtetni, hogy itt nem feltétlenül a rendről van szó, hanem arról, milyen képet szeretnék mutatni magamról, és ahhoz mennyire ragaszkodom, vagy el tudom-e engedni.

– A rugalmasság viszont nem jelenti azt, hogy mindig én változzak…

– Nem oda kell eljutni, hogy mindig én változzak meg, és nekem semmi igényem ne legyen. Az a cél, hogy tudjunk úgy egymás mellett, egymással élni, hogy ezek az igények, ezek az értékek, dolgok elférjenek. Az olyan családokban, ahol nincs önismereti út – ami nélkül simán végig lehet élni egy életet –, ott játszmák vannak, elhallgatások, függőségek. Talán akkor teszünk kevesebb terhet a következő generációra, ha ebben próbálunk előrelépni, megküzdünk a démonainkkal, és nem adjuk tovább őket.

– Öt gyermeked van, huszonkét évestől hétévesig. Úgy sejtem, hogy a házasságoddal és a gyerekeiddel kapcsolatos tapasztalataidat is beviszed a segítői munkádba.

– Igen, abszolút. Ezekből táplálkozik, így lehet hiteles. A férjemmel például időnként csinálunk egy lelkigyakorlatot házaspároknak Házastuning néven, amelynek az ötlete úgy született meg, hogy leültünk a férjemmel, és elkezdtünk azon gondolkodni, mi hogyan szoktunk veszekedni. Azt gondolom, a résztvevő házaspárok részben a mi példáink miatt is tudnak megnyílni egymás felé.

– Milyen együtt dolgozni ebben a férjeddel, aki a teljesen civil foglalkozása mellett egyébként lelkigondozó, hittanár is?

– Nekünk ad, hogy vannak közös dolgaink, gazdagítja a házasságunkat. Nekem a legjobb barátom a férjem, és mindkettőnknek nagyon fontos, hogy sokat beszélgessünk, legyenek közös ügyeink. Itt is az egyensúly a lényeg. A harc és a művészet, a barátság és a házastársi kapcsolat, az egész életünk egy egyensúlyozás. Nekem valahogy ez a boldogság. Nemcsak azt megtalálni, amiben egyek vagyunk, hanem azt is, amiben különbözünk.

– És ha ez nem sikerül, akkor időnként te is közel kerülsz a kiégéshez?

– Engem folyamatosan megcsap a szele. Sokszor érzem azt, hogy küzdök a mindennapokkal, azzal, hogy láthatatlan munkát végzek, mókuskerékben vagyok, nem feltétlenül kapok rögtön visszajelzést. Ezek mind veszélyeztető tényezők.

A WHO is leírta már, hogy a kiégés egy betegség.

Nagyon fontos, hogy ennek tudatában legyünk, és annak is, hogy tudunk tenni ellene: valahogy értelmet és célt találni a mindennapokban, és átkeretezni a dolgainkat. Sokszor érezzük, hogy a minket ért inger és az arra adott válasz között nincs semmi. Ki vagyunk szolgáltatva a körülményeknek, annak, ami történik velünk. Viktor Frankl írja le a könyvében, hogy a koncentrációs tábort is azok élték túl, akik az inger és a válasz között megtalálták azt a rést, ami a saját szabadságuk. Ez lehet a saját hozzáállásunk, átkeretezés, egy gondolati mozdulat, egy rés, amibe érdemes belenézni. Megnézni, miben áll a szabadságod. Szerintem az ég ki, aki azt gondolja, nincs ilyenje. És olyan könnyű ezt gondolni! Mert a mókuskerék, a mindennapos lefárasztó dolgok ebbe az irányba tolnak. Amikor úgy érzem, hogy nem a kiégés felé tartok, hanem el onnan, az azért van, mert észreveszem ezt a szabadságomat. Észreveszem, hogy vannak eszközeim, még ha csak a gondolatom is az. Az egzisztenciális kérdésekre adott válaszok – mi értelme az életemnek, milyen céljaim vannak, mit tartok fontosnak? – szintén jó kis biztosítékok kiégés ellen.

– A te családod milyen? Mit látsz a gyerekeken, mit adtál vagy adsz át?

– Azt látom, hogy a gyerekeim egészen kiegyensúlyozottak. És ez nagy megelégedéssel tölt el. Hogy egész jól vannak. Nagyon jó látni, hogy milyen nagyszerű emberek! Alig merem kimondani, de ha arra gondolok, hogy ehhez közöm van, az egészen közel van az élet értelméhez.

– A különböző szerepeid – anya, feleség, nő és a többi – hogy férnek meg egymás mellett?

– Ha könnyűnek látod a másik ember sokféle szerepét, akkor nem vagy elég közel hozzá.

Van ennek egy nehézsége ugyanis, súlyozni kell ezeket a szerepeket. Ha majd öreg leszek, és visszanézve azt tudom mondani, hogy volt egy jó házasságom, akkor leszek a legbüszkébb. A második legfontosabb az, hogy lássam: a gyerekeim jól vannak. És a többi dolognak is van jelentősége, például hogy oda tudtam állni egy jó ügy mellé.

– Az ENSZ minden évben közzétesz egy jelentést, amely arról szól, mely országok lakói vallják magukat a legboldogabbnak. A 2019-ben készült jelentés szerint van néhány olyan szegény ország, amely sok problémával néz szembe, és ahol magas az erőszakos bűncselekmények száma, de mégis bekerült a legboldogabb államok közé. Korábbi spanyol gyarmatokról van szó, amelyek ebből adódóan túlnyomóan vallásos országok is. Nálad a hit hogyan segíti a boldogságot?

– Az istenhit olyan, mint az önismeret: folyamatos fejlődésben van, nem egy konstans valami. Van köze a boldogsághoz is, de a küzdelemhez is. Nagyon sokat adott a hitem, amikor a gyerekek kicsik voltak, segített az, hogy bele lehet simulni az egyház rendjébe, a szertartásokba. Aztán amikor három hónapig feküdtem egy gerincbetegség miatt néhány éve, nagy fájdalmaim voltak, majd megműtöttek, akkor nagyot küzdöttem az Istennel. Az kérdeztem: „Istenem, te most ezt akarod, vagy hagyod?” Aztán rájöttem, hogy rossz a kérdésfeltevés, hogy probléma van az istenképemmel, mert milyen Isten az, akitől ezt kérdezem. A szenvedést nehéz hova tenni az istenhiten belül is, de arra rájöttem, hogy ha már kész válaszaim nincsenek, legalább hamis válaszaim sincsenek. A betegség tisztítótűz volt, leégetett rólam egy csomó hamis képet. A boldogsághoz ez ott kapcsolódik, hogy minden, ami az igazabb felé visz, az boldogabbá tesz. Nincs készen még az én hitem, de erre indultam, ezt a ráhagyatkozást próbálgatom. Nem biztos, hogy mindenre van válasz, és ez félelmetes. Kérdés, hogy ennek a feszültségében meg tudunk-e maradni. Az úton levés az izgalmas. Sok mindenkinek irigylem a hitét, akié érettebb, árnyaltabb talán. A férjem hitét nagyon bírom. Benne van valami olyan öröm, olyan derű, amely mindenen átvisz.

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Sokszor halljuk, és talán néha mi magunk is panaszkodtunk már arról, hogy „ki vagyunk égve!”! Honnan tudhatjuk, hogy valóban kiégéssel van dolgunk?

A legtöbb esetben ez a fajta kifakadás csupán azt jelzi, hogy stresszesek vagyunk. Kiégésről akkor beszélhetünk, amikor ez a stresszes állapot több hónap után fennáll. Figyelemfelhívó jel lehet például, ha egy ideje kimerülten ébredünk. A kiégést mint pszichológiai definíciót egy német származású amerikai pszichiáter, Herbert J. Freudenberger fedezte fel, aki érdekes módon nem a betegein, hanem a kollégáin vette észre a tüneteket. Ő volt az első, aki a kimerültségre használta ezt a kifejezést. Aztán jött Christina Maslach, a hírhedt börtönkísérletet végző Zimbardo felesége, aki azt mondta a híres pszichológusnak, hogy ha nem hagyja abba a kísérletet, azon nyomban felbontja a jegyességüket. Szerencsésnek tartom magam, hogy Zimbardótól személyesen hallhattam ezt a történetet.

Doktori dolgozatodban a pedagógusok kiégését vizsgáltad, és annak megelőzésére egy új módszert is kifejlesztettél, ez lett a Megújulás program.

Ahhoz szerettem volna hozzájárulni, hogy a programom elvégzése után jobb lelkiállapotban lévő pedagógusokkal találkozhassanak a gyerekek.

Elsőként közel 400 pedagógus önértékelését vizsgáltam, és azt, hogy milyen megküzdési stratégiát használnak, miként reagálnak egy-egy megoldandó problémára. Az előzetes kérdőíves kutatás segítségével megállapítottam, hogy a kérdezettek egyharmada magas érzelmi kimerüléssel küzdött. Ezen az eredményen nem is lepődtem meg igazán, hiszen a pedagógusok általában a szakmájukból kifolyólag pozitív képet próbálnak fenntartani önmagukról. Azoknak, akiknek alacsony az önértékelése, még nehezebb feladat hiteles képet adni. A programom kutatási fázisa alatt öt csoportom volt, akikkel összesen hét alkalommal találkoztunk. Úgy építettem fel az alkalmakat, hogy a résztvevők először az önegyüttérzés segítségével visszataláljanak önmagukhoz, majd pedig együtt dolgozzunk a kitűzött céljaikon.

Munkád egyik egyetemi bírálója úgy fogalmazott: „nem hitte volna, hogy lehet még újat mondani a tanárok kiégéséről” – neked viszont sikerült.

Doktori dolgozatomban két pszichológiai fogalmat, a kiégést és az önmagunk iránti együttérzést kapcsoltam össze. Az önegyüttérzés fogalma a texasi egyetem pszichológus professzorához, Kristin Neffhez kapcsolódik, aki a magánélete során találkozott először ezzel a fogalommal, ő vezette be a pszichológiába.

Mégis hogyan függ össze a kiégés és az önegyüttérzés?

Pályakezdőként egy szervezetfejlesztő cégnél dolgoztam, ahol én magam is megtapasztaltam a kiégést – az önegyüttérzés volt a megmentőm. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a kiégés és az önegyüttérzés két, egymástól egyáltalán nem távol álló fogalom. Rájöttem, hogy a kiégés legfőbb oka, amikor valaki önmaga elé helyezi a bizonyítási vágyát és a megfelelést a külvilágnak. Ilyenkor az egyén gyakorlatilag feláldozza önmagát.

A kiégés leggyakrabban az olyan munkáknál fordul elő, amiket szívesen végzünk. Például a hivatásunk során, hiszen azt tudjuk olyan tűzzel végezni, amiben ki tudunk égni.

Kialakulásához nagyban hozzájárul az is, ha nincs bennünk akaraterő, hogy időt szakítsunk a feltöltődésre, a szabadidős tevékenységekre.

Miben változtak a résztvevők a programnak köszönhetően?

A hangulatuk változott meg azoknak, akik részt vettek a Megújulás programban, amihez nagyban hozzájárult az is, hogy hálanaplót kellett írniuk minden nap. Ez egy olyan gyakorlat, ami lényegében áthuzalozza a gondolkodást, és a mindig csak a veszélyekre, fenyegetésekre koncentráló ösztönös agyunkat képessé teszi arra, hogy a pozitivitást is észlelje a mindennapok során. Volt egy pedagógus, aki nagyon nehéz körülmények között élt, és mivel számos rizikófaktor volt az életében, magas kiégési értékkel érkezett a programra. Viszont az elköteleződésének köszönhetően két szintet csökkent az érzelmi kimerülésének szintje! Nagyon hálás volt a programért. 

Kép

Tompos-Nagy Eszter – Fotó: Nagy Péter

Hogyan lehet az önegyüttérzést gyakorolni, ha már felismertük, hogy kiégésben szenvedünk? 

Nagyon fontos, hogy kedvesen álljunk hozzá önmagunkhoz. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy úgy kell önmagunkra tekinteni, akár egy barátra. Fontos, hogy szeresd önmagad. Úgy lehet megállítani a kiégés folyamatát, ha az ember visszalép egyet, és elkezdi gyakorolni az önegyüttérzést. Ehhez a legjobb helyzetek pont azok, amikor hibázunk, hiszen ilyenkor azt hitetjük el magunkkal, hogy rossz emberek vagyunk. Pedig amikor hibázunk, csupán arra kapunk visszajelzést, hogy még nem tettünk, vagy nem a jó irányba tettünk erőfeszítést. Saját tapasztalat, hogy a nevelőink – akár tudat alatt is – olyan módon jeleznek vissza nekünk, hogy a hiba minket mint embert minősít.

Pedig ez nem így van, csupán azt jelzi a hiba, hogy valami még nem megy úgy, ahogy kellene. Azaz még gyakorolnunk kell, és majd egy ponton el fogunk oda érni, ahova szeretnénk.

Ha tehát az erőfeszítésre jelzünk vissza, akkor annak a lehetősége, hogy jobbak legyünk, bennünk marad, és nem bátortalanodunk el végleg. Ha ezt megértjük, és kedvesek tudunk lenni önmagunkhoz, már félig nyert ügyünk van.

Van egy olyan gyakorlat is, amely során önmagunkat kell átölelni…

A homo sapienssé fejlődésünk során kezdetben csak primitív módon tudtunk veszélyhelyzetekre reagálni – ez az úgynevezett „üss vagy fuss!” stresszválasz. A frontális lebeny, amely lehetővé tesz egy másik megküzdési opciót, csak később alakult ki az agyunkban. Ez utóbbi nem „kapcsol be” automatikusan – tudatosítanunk kell a működését. Itt jön képbe az oxitocin hormon, amely az önnyugtató rendszer működése során szabadul fel, és amit megtanulhatunk tudatosan ki-be kapcsolni. Ha nem figyelünk oda kellőképp, azaz nem gyakoroljuk tudatosan, az ösztönös reakció miatt csupán a stresszhormon fog növekedni a szervezetünkben. Az általad említett gyakorlat során akár egy sállal is nyugodtan körbefonhatjuk magunkat. Ha pedig esetleg nyilvános helyen vagyunk, akkor elég, ha csupán elképzeljük, hogy átöleljük önmagunkat – már ennek is pozitív hatása lehet. A lényeg, hogy képesek legyünk elfogadni a hibáinkat is, és elhiggyük: ha valami nem sikerült, az elsősorban nem minket minősít.

Könnyen adódhat a kérdés: az önegyüttérzésünk nem csaphat-e át önzésbe?

Az önegyüttérzés kapcsán sokszor felvetődik az önzés témája, illetve az, hogy nem inkább önsajnálatról van-e szó. Az a helyzet, önmagunk érdekében, hogy ne merítsük ki teljesen az energiatartalékainkat, muszáj meghúznunk egy határvonalat, hogy mi fér bele nekünk, és mi nem. Ez azért is nehéz feladat, mert a társadalmunkban nem megszokott az, hogy nemet tudjunk mondani. Azért sem önző dolog az önegyüttérzés, mert az önértékelésem nem attól lesz magas, hogy másokkal versenyezve jobb vagyok, hanem attól, hogy függetlenítem magam a versengő képzettől, és a társadalom hasznos tagja akarok lenni. Így fokozatosan jobban érzem majd magam a magánéletemben, családtagjaim között és a munkahelyemen.
Az önegyüttérzés tehát egy önismereti út, egy befektetés.

Mindez azt jelenti, hogy akár mi magunk is befolyásolhatjuk a munkakörnyezetünket?

Ha a környezetet nézzük, a kiégésnél a legfontosabb védőfaktor a társas támogatás. Minden esetben a vezető a kulcsfigura, az ő visszajelzése a legfontosabb. Aki egyébként is nagy stresszel küzd, annak még nagyobb stresszt jelent a környezet megváltoztatása is. Ma már azt is tudjuk, hogy a kiégést negyven százalékban a társas támogatás megléte vagy annak hiánya határozza meg. A Megújulás program bizonyította, hogy a résztvevők belső változásai arrafelé vonzották a kollégáikat is, hogy próbáljanak ki ők is hasonló gyakorlatokat. Viszont mindenképp magunkban kell elkezdeni a változást. Fontos, hogy ha munkahelyen szorongunk, akkor ne kifelé, hanem befelé forduljunk, mert csak akkor tudunk kifelé figyelni, amikor már belül is jól vagyunk.

Lényegében minden ember egyszerre él a valós és egy képzeletbeli világban. Fiktív helyszíneket, címeket ismerünk, és úgy beszélünk róluk, mintha mindannyian jártunk volna ott – és a lényeget tekintve jártunk is. A regénybeli városok, falvak ismerete sokszor közösséget teremt, beavatottá válunk általuk. Ki ne tudná, miről híres Árkod városa, milyen nővérek laknak Létán (száz éve futnak le a patakhoz integetve, kiáltozva az édesapjuk elé), miről nevezetes Vácpácegres, vagy milyen bolt nyílt a Harap utca 3. alatt? A kitalált helységneveket az emberi elme első olvasásra is helységnévként azonosítja be még akkor is, ha soha nem találkozott velük, hiszen jellegzetes képzőkkel és névvégződésekkel látja el őket gondos megálmodójuk. Léteznek ugyanakkor olyan magyar helységneveink is, amelyek mesebelinek tűnnek, mint Karakószörcsök vagy Szilsárkány, esetleg Vasfarkasfalva, amelyekről sokan hiszik, hogy csak kitaláltak…

Aranyváros, vagyis Eldorádó

Eldorádó egy mondabeli város valahol a Guatavita-tó partján, a mai Kolumbia területén. A dél-amerikai mítoszok nagy része érinti ezt az aranyból épült legendásan gazdag várost, ahol még az utcakövek is csillogó, valódi drágakövek. A mese szerint az inkák leszármazottai ebbe a csodás városba menekültek, és itt mindennap aranyporral szórták be a bőrüket, aranypalotákban laktak, és arany evőeszközzel ettek. A spanyol és portugál gyarmatosító katonákat az a vágy hajszolta át az óceánon, hogy megtalálják Eldorádót, és arannyal megrakodva térjenek haza. Ám ez a vágyuk nem teljesült, vagy nem úgy, ahogyan remélték. 1959-ben a Kolumbiában, Bogotá közelében megnyílt nemzetközi repülőtér mindenki örömére az El Dorado nevet kapta.

Arany palotákat ugyan nem látni a járatról, ám köztudott, hogy az El Dorado légikikötő a drogkereskedelem egyik gócpontja, annak ellenére, hogy a világon itt a legszigorúbb a biztonsági ellenőrzés.

Camelot, a lovagkirály székhelye

Camelot előkelő helyet foglal el a mitikus helyek listáján, bár annyi filmben felépítették már, hogy szinte ismerjük. Chrétien de Troyes álmodta meg a várost, az Artúr-mondakörben szereplő király gótikus fellegvárát.  Chrétien feldolgozása előtt az eredeti mondakörben nem bukkan fel a lovagi vár neve, nem azonosítható be semelyik valós helyszínnel, vagyis teljes egészében mese, mint maguk a szereplők is. Camelot azonban létezik a tudatunkban, és hatással van ránk. A kerekasztal egy olyan idealizált hatalmi viselkedés szimbóluma, amelyben hinni akarunk, ami dédelgetett álmunk marad akkor is, ha Camelot valójában inkább egy lelkiállapot vagy ideális viselkedési elvárás, mint valós épület. Az amerikai sajtó e vágyat ragadta meg, és ennek jegyében hívta Kennedy elnök belső körét Camelotnak.

Kép

Kép: Freepik

Macondo, ahol száz évig tart a magány

Gabriel García Márquez Száz év magány című regénye olyan történet, amelybe szívesen beleveszünk. García Márquez Kolumbia egy eldugott kis falujában, Aracatában született, ahol nagyszülei gondoskodtak róla. Aracata előképe a regénybeli Macondo falunak, amelyet a világhírűvé vált regénynek köszönhetően egy kicsit mindannyian a magunkénak érzünk és vallunk. Macondo jelképe a fantáziának, a szabadságnak, a csodáknak, az emberi élet parttalan áradásának. A spanyol nyelv helyi változatában ma már létezik egy sajátos szó, amely azt fejezi ki, hogy a szóba került jelenség csak is „Gabo” valamelyik regényéből léphetett ki, a valóságban nem létezik.

A macondiano fogalom azt jelzi, hogy ilyesmi csak egy dél-amerikai regényíró fejéből pattanhatott ki, valójában nem létezhet.

Ilyen macondiano például az, hogy az író szülőházát egy későbbi tulajdonosa a teljes tájékozatlanság jegyében lebontotta, és új házat épített a helyébe. Később a falu úgy döntött, hogy ezt a házat is lebontják, és az író emlékei alapján újraépítik az eredeti épületet… A faluban egyébként még évekig élt egy Buendía nevű holland férfi, aki a nevét a regényben főszerepet játszó családtól kölcsönözte, jött, lakott, majd kisvártatva nyomtalanul eltűnt.

A Macondo név azonban nem tűnt le a színről. 2006-ban Aracata polgármestere, Sanchez Rueda javasolta, hogy a települést kereszteljék át a regénybeli névre, amely minden bizonnyal turistákat fog csalogatni hozzájuk, és a poros kis falu végre megindulhat a fejlődés és gazdagodás útján. A kiírt szavazáson azonban nem jelent meg szavazóképes többség, így Macondo falu még mindig nem tudott testet ölteni, és a csodák helyszíne nem kapott valódi teret.

Az ’56-os forradalom idején menekülő magyarok azonban már jóval előbb felfedezték a maguk Macondóját Bécs külvárosában, egy tranzitterületen, ahol a városba érkezésükkor először kaptak átmeneti ellátást. 1968-ban már Romániából és Csehszlovákiából érkeztek ide politikai üldözöttek. A ‘70-es években a Pinochet-diktatúra elől menekülő chileiek ugyanitt jutottak ideiglenes lakhelyhez addig, amíg letelepedési kérelmüket elbírálták.

Macondo az álmok kapuja lett, nemcsak valóságos terep, hanem a lehetőségek és remények összejátszásának mese és valóság határán álló tudatállapota.

A kilencvenes években az új latin-amerikai írónemzedék szembefordult azzal a kacskaringósan folydogáló, mágikus prózával, amelynek a Száz év magány az írói Nobel-díjjal kitüntetett mesterműve, és McOndo néven antológiát adtak ki, a címmel is kifejezve ellenérzésüket. A Macondo és a McDonalds összepárosításával keletkezett fiktív helyszínre azonban azóta sem nagyon kíváncsi az olvasóközönség, és nincsenek arra tartó világutazók.

Kép

Kép: Freepik

St. Mary Mead, ahol rejtélyes gyilkosságok történnek

St. Mary Mead (Szent Mária Mező) egy kitalált angol falu Agatha Christie több regényében. A falu, amelyet ma már valóságosnak élünk meg, arról nevezetes, hogy itt lakik a krimiszerző által olyannyira kedvelt kotnyelesnek tűnő vénkisasszony, Ms. Marple, aki éles eszéről és páratlan nyomozási képességeiről ismert. A falu csöndesnek és idillikusnak tűnik, ahol „soha nem történik semmi”, ám a látszat ellenére szép számmal esnek meg benne rejtélyes gyilkosságok. A kies falu, amely először a Gyilkosság a paplakban című regényben bukkan fel, nyomban rabul ejti az olvasók szívét nyugalmával, lassú tempójával, jellegzetes angol lakóival, hátsó ajtóival, sértődős és fecsegő alkalmazottaival.

St. Mary Mead egy kicsinyített világegyetem, ahol megjelenik az emberi természet minden árnyalata, és ahol egy pocsolyában láthatóvá válik a tenger egész élővilága – mikroszkóp alatt szemlélve.

A St. Mary Mead névért valóságos harc indult meg az angol falvak között. Bár szívesen meglátogatnánk Ms. Marple-t, végül egyetlen falu sem változtatta a nevét a regénybelire, hiába szállunk fel a vonatra a Paddingtonon. Azonban Anglia egy régiójában több olyan falu is található, amelyek akár a megszólalásig hasonlíthatnak St. Mary Mead-re, ennek a régiónak a neve: Cotswolds.

Kép

Kép: Freepik

A furcsa vasúti vágány, amely kapu egy párhuzamos világba

Egy londoni helyszín alig pár éve lépett át a nemlétezésből a valóságba, ez pedig a King’s Cross pályaudvar 9 és háromnegyedik vágánya. A Roxfort Expressz indulási sínpárja ugyan még a láthatatlanságban rejtőzik, ám a falban félig eltűnő poggyászkocsi trükkösen jelzi az ikonikus helyszínt.

Silverhöjd, a ködbe burkolódzó világvége

Napjainkban játszódik a „Jordscott” című skandináv sorozat, amely izgalmasan vegyíti a krimielemeket a skandináv mitológiával. A filmbeli Silverhöjd egy kitalált kisváros az emberek lakta utolsó település és az Erdő határán. A természet és az ember küzdelmét a sorozat sajátos eszközökkel, mitologikus, természetfölötti lények bemutatásával mutatja meg, és alacsony költségvetés mellett is óriási szurkolótábort épített ki. Silverhöjdnek annak ellenére, hogy nem létezik, saját honlapja van, ahol megtalálhatjuk a misztikus ködbe burkolózó tájak és izgalmas események valódi helyszíneit.

Kép

Kép: Freepik

Smallville, ahol már nem csak Superman nő fel

A ChatGPT mesterséges intelligenciája egy Smallville nevű kitalált várost – Superman itt élte le a gyermekéveit – hozott létre az online térben.

A cyberkísérlet lényege az, hogy meg lehessen figyelni, a kitalált karakterek hogyan viselkednek az adott térben, milyen konfliktusokat gerjesztenek, ha rájuk bízzák a történetet. A fiktív településen 25 karakter él, az eredményekről pedig még nem számoltak be a kutatók.

Kép

Kép: Freepik

Óperencia, Bergengócia, Kukutyin, Nakonxipán, Tara… Helyek a világban, amelyek nincsenek, de mégis léteznek. Ha a fiktív helyek listájára keresünk rá a böngészőnkben, Felhőkakukkvár után nem sokkal a Mennyország címszót is megtaláljuk... A valóság addig ér, ameddig csak el tudunk látni.

A cikk forrása:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Mitikus,_legend%C3%A1s_%C3%A9s_kital%C3%A1lt_helyek_list%C3%A1ja

– Azt tapasztalom a környezetemben és a közbeszédben is, hogy felfutóban van a családi múlt felkutatása, a családfakutatás. Mi lehet e mögött a tendencia mögött?

– A rendszerváltásig ez eleinte tiltott, majd megtűrt műfaj volt, utána kezdődött az igazi felfutása. Segítette ezt az online kutatható anyagok bővülése, illetve a közösségi médiaplatformok egyes csoportjaiban zajló tudásmegosztás és az egyszerűsödő kapcsolatfelvételi lehetőségek.

– Hogyan szippanthat be egy laikust a családfakutatás világa?

– Az impulzus lehet például egy idős hozzátartozó halála, ha a hagyaték feldolgozásakor kerülnek elő személyes tárgyak, dokumentumok. Kiderülhet, hogy valamilyen történelmi megrázkódtatásban érintett a család – és itt nemcsak a holokausztra gondolhatunk, hanem a németek kitelepítésére, a trianoni vagonlakókra, államosításra, bármilyen hasonló traumatikus családi sorsra. Sőt a családot akár több megrázkódtatás is érinthette ezek közül – kelet-európai jellegzetesség a halmozott traumatizáltság. A jobb önismeret felé vezető úton is megjelenhet az igény a korábbi generációk történeteinek mélyebb megismerésére, de a 70–80 év körüli családfakutató ismerőseim példája mutatja, hogy a szépkorúak társadalmi szerepe is kibővülhet a „családi levéltáros” feladatkörével.

– Azt gondolnánk, hogy családfánk mélyebb ismeretének alapvetően előnyei vannak. Lehet egy ilyen kutatásnak árnyoldala, kockázata is?

– Azt tapasztalom, hogy azok, akik elvárásokkal kezdik el a családfakutatást, az esetek döntő többségében csalatkoznak. Például gyakori, hogy „nekem azt mondta az egyik felmenőm, hogy nemesi család vagyunk”, de kiderül, hogy mégsem. A családi legendárium olykor segíthet is, azonban tévútra is vihet.

– Ezek nehéz pillanatok lehetnek…

– Előfordul, hogy nem is sikerül ezt megértetni. Az ügyfelem, miután nem bukkantam nyomra, elment jóshoz, aki megerősítette abban a hitében, hogy nemesi családból származik, és azzal hívott föl, hogy kutassunk tovább. Azt válaszoltam, hogy a jósnő könnyen beszél, nem csatolt levéltári forrást, az általam elérhető dokumentumokban pedig semmi nem utalt erre.

Ugyanígy csalódást okozhat, amikor szép reményekkel érkezik a megrendelő, és szembesül a családfáján egy leányanyával, egy háborús bűnössel vagy egy önkényuralmi rendszert kiszolgáló felmenőjével az ősei között.

Ezt nagyon nehéz lehet földolgozni. A családfakutatás erősen érzelmi indíttatású műfaj, a helyes műveléséhez viszont józan, tudományos szempontokat kell alkalmazni. A forráskritika például nem mindig erőssége a laikus kutatóknak, enélkül pedig könnyű helytelen következtetésekre jutni.

– Mintha az, amit gondolunk az őseinkről és arról, amit tettek, hatással lenne a saját önképünkre is…

– Igen, ez a tudatos része, másrészt viszont ezek az elhallgatások, rejtett minták tudat alatt is képesek beépülni az önképünkbe! Ezek a családi dinamikák több generáción keresztül alakulnak ki. Traumák, titkok, sebzettségek alakították az elődeink személyiségét, reakcióit, akik ezeket a negatív mintákat továbbadták, mi pedig úgy szenvedjük meg őket, hogy nem vagyunk tisztában az okokkal. Találkoztam olyan esettel is, amikor a család egy része nem állt készen a múlt feltárására, a szembenézésre. Ez nem csoda, még mindig nagyon erős az a szemlélet, hogy a fájdalmas, esetleg szégyellnivaló történeteket a szőnyeg alá kell söpörni. Edith Eva Eger holokauszttúlélőnek (A döntés című könyv szerzőjének) is ötven évre volt szüksége, amíg a saját emlékeivel kezdeni tudott valamit, de valakinek egy élet is kevés erre.

– Mi a te történeted? Téged hogyan szólított meg ez a világ?

– Egy ötödikes kisfiú kinyitotta élete első történelemtankönyvét, és mintha a Narniába vezető bűvös szekrényre talált volna rá. Egy olyan világba csöppentem, ami teljesen elbűvölt. Sokszor előre megtanultam a következő óra anyagát, és fölmondtam a tanár helyett. Bár a történelem volt a világom, a reáltárgyakban pedig sosem éreztem otthon magam, a szüleimnek engedve környezetvédő települési vízgazdálkodó technikus lettem. Az érettségi után polgári szolgálatosként eldöntöttem, hogy továbbtanulok. Történelem szakra jelentkeztem, és annyira élveztem az egyetemi közeget, hogy elvégeztem a politológia szakot is, viszont a kétezres évek közepén ezzel a két diplomával nehéz volt elhelyezkedni.

Az Akadémia Kisebbségkutató Intézeténél segítettem be, illetve megírtam a magyarországi nemzetiségek kronológiáját a rendszerváltástól a 2000-es évek közepéig, de volt, hogy mellette az építőiparban dolgoztam segédmunkásként, hogy eltarthassam a családomat.

Végül a 2008-as világválsággal és a második gyermekem születésével jött az isteni sugallat, hogy foglalkozhatnék családfakutatással is akár. Először alkalmazottként kezdtem dolgozni, majd 6–7 év után vettem a bátorságot, és önálló vállalkozásba fogtam.

Kép

Mlecsenkov László történész, családfakutató – Forrás: Mlecsenkov László

– Bolgárkertész családból származol; kik ők, és mit lehet róluk tudni?

– Az oszmán törökök a 14. század végétől meghódították a mai Bulgária területét, és a seregeik felvonulási területein utánpótlási céllal speciális kertészeti telepeket alakítottak ki. Ezt a szaktudást hozták magukkal a bolgárkertészek, amikor a török hódoltság alól felszabadulva, a szegénység elől menekülve a 19. század második felében először Románia és a cári Oroszország felé, majd az Osztrák-Magyar Monarchiába és Csehországba indultak új egzisztenciát alapítani. Így érkezett meg a nagyapám is Halásztelekre. Több száz évig piacvezető tudása volt ennek a közösségnek, és a hatása mindmáig erős a magyar konyhaművészetre. Ők hozták be hazánkba az édes retket, egyes paprika- és paradicsomfajtákat, vagy a padlizsánt. Addig nem is volt jellemző a magyar étkezési kultúrára, hogy a zöldségeket nyersen fogyasztották volna. Virágzó mezőgazdasági ágazat volt a bolgárkertészeké, azonban a kommunizmus téeszesítése megtörte, majd a rendszerváltás utáni időszak piaci folyamatai végleg ellehetetlenítették.

– Hogyan élte meg ezt a te családod?

– Az első komolyabb téeszesítési hullámig háborítatlanul, akkor a bolgárkertészeteket is megpróbálták szövetkezetekbe kényszeríteni. Csakhogy ez veszélybe sodorta a főváros zöldségellátását, ezért esetükben a ’60-as évek elejétől mégis kivételt tettek. 1958-ban még azért kidolgoztak ellenük egy kirakatpert: ügynökök révén elhitették a bolgárkertészekkel, hogy a forint tönkre fog menni, és fölajánlották nekik, hogy vegyenek aranyat, illetve devizát. Csakhogy ez állami monopólium volt, engedélyhez kötött – a pánikvásárlás után rövidesen érkezett a házkutatás, a csőbe húzott bolgárkertészeket pedig perbe fogták. Nagyapám kilencezer – mai értéken majd másfél millió – forint pénzbüntetést és hat hónap felfüggesztett börtönt kapott, ami miatt bizonytalanná vált, hogy mint bolgár állampolgárnak meghosszabbítják-e a tartózkodási engedélyét. Közben a bérelt földjét, amelyből eltartotta a családját, előbb vagy utóbb úgyis téeszesítették volna.

Ezt az egzisztenciális bizonytalanságot nem bírta elviselni, összeroppant, és 1959-ben kilépett a földi életből.

– Hogyan hatott rád ez a tragédia?

– Édesapám és testvérei szinte soha nem beszéltek róla. Akkor nyíltak meg egy kicsit, amikor a saját családtörténetünket föltárva megtaláltam a Fővárosi Levéltárban ennek a koncepciós pernek az anyagát. Ekkor született meg bennem az a tudatos és erőt adó döntés, hogy szembenézzek ezzel a traumával, és azzal, amit a családomnak okozott, hogy felülírhassam az ebből fakadó káros dinamikákat.

– Találtál olyan mintát az életedben, amit vissza tudtál vezetni a nagyszüleiddel történtekre?

– Egyértelműen. A mi családunkban is sokáig a szőnyeg alá söprés volt a bevett megküzdési stratégia, hátha úgy megszűnik ezeknek a traumáknak az emléke, hatása. Persze épp az ellenkezője történt: olyan, családi konfliktusokkal, alkoholizmussal végződő történetek származtak ebből, amelyek a gyermekek, unokák életét anélkül befolyásolták negatívan, hogy ők tudták volna, mindez miért történt. Ha egy gyerek szóbeli vagy tettleges bántalmazást tapasztal a szülőjétől, sokszor óhatatlanul magát okolja. Ezért nagyon fontos rátalálni, hogy a saját családunkban mi lehetett a kiváltó, traumatizáló esemény, amely a szüleink viselkedését megmagyarázhatja, mert ez vezethet feloldozáshoz: nem én voltam az oka annak, hogy büntetést kaptam, hogy bántalmaztak, hanem egy korábbi generáció rossz megküzdési stratégiája vezetett ide.

– Milyen útravalót adnál annak, aki maga is elgondolkodott azon, hogy utánajárjon a családfája ága-bogainak?

– Hogy minél korábban kezdje meg a kutatást, amíg vannak még élő idős adatközlők. A családi emlékezetben felhalmozott tudás olyan információkat őriz meg, amiket a hivatalos dokumentumok nem tudnak megadni. Nincsen minden leírva, ami fontos…

A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíróképző tanfolyamának hallgatója volt.

Milyen reményekkel, elképzelésekkel alakult az Ez az a nap! eseményt minden évben megszervező Ez az a nap! Alapítvány?

A nyolcvanas, kilencvenes években összesen negyven lelkipásztor járt össze rendszeresen imádkozni az összes felekezetből. Akkoriban született meg a gondolat, hogy ne csak mi, vezető pásztorok, lelkészek találkozzunk rendszeresen, hanem évről évre legyen egy alkalom, ahol egy nagyszabású felekezetközi eseményen lehetnek együtt keresztények és Istent keresők. Az elképzelést tettek követték: megalakult az Ez az a nap! Alapítvány, és 2000-ben megtartottuk az első Ez az a nap! rendezvénysorozatot, pontosabban az első felvonulással egybekötött nagyszínpados dicsőítést, amely a nevét a 118. Zsoltár 24. verséből kapta.

A Parlament elől indultunk a Tabán Moziba, kétezer emberre számítottunk, és 25 ezren jöttek el!

A 2000-es években különböző szabadtéri helyeken – többek között a Margitszigeten, az akkori Népstadion kertjében, a Hősök terén, a Westend tetőteraszán – tartottuk az eseményt, s mivel évről évre egyre több érdeklődő kapcsolódott hozzánk, 2010-ben már a Budapest Sportarénába, új nevén a Papp László Sportarénába, 2022-ben pedig a Puskás Arénába költöztünk. Az eseményeinkről készült rövid élő bejelentkezéseket 24 óra leforgása alatt több százezren látták a világhálón, és számos nemzetközi csatorna is közvetítette a megmozdulást.

Fel tud idézni az elmúlt évtizedekből olyan Ez az a nap! mozzanatot, emléket, ami valamiért különösen belopta magát a szívébe?

A legelső felvonuláskor a két és fél kilométer hosszú, vidám menet végigvonult a városon dicsőítő énekeket énekelve. A zenét a teherautókról hangosítottuk ki. Egy fiatal kerékpáros férfi megállt, elkezdte nézni a menetet, és azt kérdezte: „Melyik egyháztól vannak?”  Mi pedig azt feleltük: „Mindegyiktől.” Erre a férfi leszállt a kerékpárjáról, és elkezdte azt tolni a menettel együtt. Mint mondta, ha ilyen a kereszténység, akkor szeretne ide tartozni. Ugyanezen a felvonuláson történt, hogy közel ezer színes lufiba rejtettünk igei buzdítást, rajta a telefonszámunkkal, s fel is engedtük őket.

Egy néni felhívott minket azzal, hogy megtalálta egy lufiban a buzdítást, és beszámolt arról, hogy pont ez adott neki erőt ahhoz, hogy megoldja az akkori nehéz élethelyzetét.

Egy fiatal lány tanúságtétele is élénken él bennem. Elmesélte, hogy a falujában gúnyolják őt az istenhite miatt. Amikor eljött a rendezvényre, és látta, hogy 10 ezren vagyunk, elsírta magát a meghatottságtól. Rádöbbent, hogy nincs egyedül. A közös imádság és éneklés adott neki erőt, s az aznapi élményt vitte vissza magával a falujába. 

Szervezői szempontból egy keresztény dicsőítő eseményre fiatalokat bevonzani talán az egyik legnehezebb dolog, önöknek mégis évről évre sikerül. Lehet, hogy a modern zene, a kortárs nyelvezet a titok?

Annak, hogy Isten üzenetét a modern zene hullámhosszán adjuk át, s mindehhez egyedi látványvilágot is kínálunk, kétségkívül nagy vonzereje van. Tömegével jönnek a fiatalok a rendezvényre, habár ez nem koncert, konferencia vagy fesztivál. Ez egy esemény, ahol Isten jelen van és szabadon munkálkodik, s ahonnan garantáltan más hangulatban, más lélekkel megy haza az ember, mint ahogyan jött. YouTube-csatornánkra 1400 HD minőségű videót töltöttünk fel, ezekből is kiderül, mennyire a mai korhoz igazodunk. Úgy vélem, a Red Bull Pilvaker is azért tud évek óta sikeres lenni, mert a nagy költők műveit fiatalos stílusban adják elő, anélkül, hogy csorbítanák az irodalmi hagyományokat. Olyan felgyorsult és leterhelt világban élünk, ahol az emberek nehezen veszik rá magukat, hogy eljöjjenek egy ilyen rendezvényre, vagy elmenjenek templomba. Mi egy első megszólítás tudunk lenni, és van, aki az eseményünk hatásán felbuzdulva kezd el keresni egy számára szimpatikus egyházi közösséget.

Kép

Fotó: Ez az a nap!

Június 10-én a 18 ezer férőhelyes debreceni Nagyerdei Stadion ad otthont a közel hat és fél órás rendezvénynek, ahol többek között fellép az ausztrál Hillsong United is. Mitől különlegesek ők?

Ők a világ legismertebb kortárs keresztény dicsőítő zenekara, koncertjeik óriási hatással vannak az emberekre. Zenéjük a dicsőítés és az imádás olyan modern stíluskeveréke, amely ötvözete a keresztény zenének és a rocknak. Dalaik célja: közel kerülni Istenhez. Sok évtizedes kitartó munka gyümölcse, hogy most fellépnek az Ez az a nap! keretében. Tizenöt fős stábbal jönnek, egyedi látványvilágot hoznak.

Oceans című dalukat – amelynek magyar címe: Meghívtál, hogy vízre lépjek – a Spotify-on eddig 400 millióan hallgatták meg.

Az esemény fellépői között lesz Caramel, az Új Forrás, Oláh Gergő, Pajor Tamás, a Dics-Suli Band, Pintér Béla és Tibes is. A határon túli magyarságot a felvidéki Crux és az erdélyi CrossYounity, a román testvéreket pedig az El Shaddai, valamint Adi Kovaci & Emma Repede képviseli.

Kép

László Viktor – Fotó: Papp Attila

Ezen kívül több vidéki, sőt határon túli településen is szerveztek, szerveznek dicsőítő eseményt.

Minden jel arra utal, hogy Debrecenben is telt házunk lesz. Április 15-én a Veszprém Arénában szerveztük meg a nagyszabású keresztény könnyűzenei találkozót, amely a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa programsorozat kiemelt rendezvényeként valósult meg. Debrecen előtt két külföldi helyszínen is volt Ez az a nap! – május 26-án a spanyol fővárosban, Madridban, június 3-án pedig a horvát tengerparton lévő, Jézus korabeli amfiteátrumban, a Pula Arénában. Korábban ott még sosem volt zenés keresztény rendezvény. Ezekben a nehéz háborús időkben is azt valljuk, hogy arra kell koncentrálni, ami közös bennünk, ami összeköt minket. 

2023. június 10-én a debreceni Nagyerdei Stadionban Ez az a nap! Stadion 2023. Az eseményen kárpátaljai menekültek ingyenesen vehetnek részt, részükre adománygyűjtést is szerveznek. A rendezvényen minden résztvevő ajándékba kap egy külön erre az alkalomra készült Jézus-Bibliát, hozzá tartozó QR-kóddal, amely egy-egy – üzenetében az adott könyv mondanivalójához kapcsolódó – online lejátszható dicsőítő ének linkjét tartalmazza,

Jegyek az idei Ez az a nap! rendezvényre itt érhetőek el: https://ez-az-a-nap-stadion-2023.broadway.hu/2023-06-10-16-00

Támogatott tartalom

„Új hazát nem lehet keresni. Csak pénzt lehet keresni, s a pénz birtokában tartózkodási helyet.”
(Márai Sándor)

Amikor kolléganőm felvázolta, hogy milyen interjúalanyokra lenne szükség a Nehéz idők, erős emberek-sorozatunkhoz, azonnal eszembe jutottak a vasárnapi ebédek, amelyeken a szüleim a „Ceau-rendszerről" sztorizgattak.

Miközben a húslevest kanalazgattam, együtt nevettünk azon, ahogy orvos édesapám arról mesél, hogy a pult alól szerzett dolgokkal kedveskedett anyukámnak a randevúkon, vagy ahogy zongoraművész édesanyám amolyan művészmódon próbált boldogulni a gépkarabéllyal a kötelező sorkatonaságban.

Macik vagy terroristák?

Testvéremmel sokat kérdezgettük őket arról az időszakról, amikor édesapám egy színromán, isten háta mögötti faluban találta magát, mert magyarként – és mert nem voltak összeköttetései – nem praktizálhatott erdélyi nagyvárosban. Tetszett nekünk a visszaemlékezés, mert olyannak tűnt, mint egy keserédes francia vígjáték arról, milyen, amikor kilövik az embert a komfortzónájából, és fel kell találnia magát a semmi közepén.

Vagy amikor anyukám a forradalom idején hangot adott aggodalmának, hogy ha az erdőbe kell menekülni, mi lesz a medvékkel. Amire anyósa rögtön rávágta, hogy „Maci vagy terrorista? Lehet választani!”

Nevettünk, hát hogyne kacagtunk volna, amikor olyan könnyedén adták elő, mi pedig túl kicsik voltunk ahhoz, hogy lássuk, mennyi erő kellett ahhoz, hogy helytálljanak, mennyit kellett kapaszkodniuk azért, hogy leküzdjék a magyarságukból fakadó hátrányokat Erdélyben. 

„Kellett küzdeni a diktatúrával, ugyanúgy, mint a románoknak, de nekünk még külön az identitásunkért is küzdenünk kellett” – mondta édesanyám az interjúban.

Édesapám például többedmagával időnként felment a dombtetőre Zsibón, hogy magyar focimeccseket nézzen, számolva a következményekkel. Korábban sem tetszett már a Securitaténak, hogy itt ez a magyar orvos, aki nem rejti véka alá a véleményét, hangos is, nem fél, fenyegetést láttak benne. Nem tétováztak, koncepciós pert indítottak ellene. Azzal vádolták, hogy sterilizálja a román nőket, amiről mindenki tudta, hogy aljas hazugság. Bizonyítani nem is tudták volna, de nem is akarták, sokan kiálltak érte, de ez nem érdekelte a rendszert (szerencsére Ceaușescu akkoriban töltötte be a 70. életévét, a születésnapja alkalmából pedig minden vizsgálatot leállítottak, így ezek után nekem is lehetett boldog gyerekkorom).

Sőt, apukám azt is elmesélte, amikor egy megyei főorvos Marosvásárhelyen ököllel verte az asztalt a kórházban, hogy amíg ő ott van, magyar ebbe a városba nem jön be orvosként dolgozni – miközben még az ük-ükapám is Marosvásárhelyen élt, a családunk generációk óta a városért dolgozott. Persze a kommunista rendszer nem is nézte a családot jó szemmel, állandó megfigyelés alatt voltak.

A szüleim feladhatták volna ezt a nehezen járható utat, elindulhattak volna a románosodás felé, súghattak volna a társaikról, hiszen a környezetükben volt, aki megtette, és a rendszer meg is jutalmazta a besúgóit. Ők nem kértek azokból a javakból, amiket ilyen áron kínáltak nekik, mert tudták, hogy csak egy hazájuk van: Nagy-Magyarország.

Trianon nem a múlt, hanem a jelen

Sokan amikor ma meglátnak egy térképet a trianoni békediktátum előtti időkből, vagy egy hírt hallanak arról, hogy határon túli közösségeket támogatnak itthonról, legyintenek vagy felháborodnak „Minek felhozni Trianont? Ami elmúlt, az elmúlt, mindenki lépjen túl rajta.” De hát éppen ez az, hogy nem múlt el! Magyarként élni a határon túli területeken ma is tartogat kihívásokat! A néhány évvel ezelőtti úzvölgyi események vagy a több országban is létező diszkriminatív nyelvtörvények, vagy az, hogy magyarellenes skandálással fogadták a szélsőségesek a magyar köztársasági elnököt Nagykárolyban a Kölcsey-szobor avatásán, mind élő következményei Trianonnak, ahogy a bagatellizáló, máskor gyűlölködő hozzászólások is.

Ezeknek a kommentelőknek eszébe sem jutna megkülönböztetni valakit csak azért, mert mondjuk kaposvári, pécsi vagy pápai – akkor az aradit, kassait, marosvásárhelyit, eperjesit, szabadkait, máramarosszigetit miért különbözteti meg? Magyar az, aki magyarnak érzi magát, bárhol is van a világon, erről szól a nemzeti összetartozás napja.

Nem a körítésről, hogy tudjuk-e kinek a slágere az „Egy vérből valók vagyunk”, meg kinek nagyobb a nemzeti lobogója, vagy ki tudja hangosabban énekelni, hogy „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”

Az összetartozás érzése számomra esszenciális, tiszta, minden sallangtól lecsupaszított érzés, egy közös gondolat, ami olyan természetes, mint az, hogy beszívjuk és kifújjuk a levegőt.

Néhány hónapja intenzíven megéltem ezt Sepsiszentgyörgyön, amikor megnéztem egy előadást a Tamási Áron Színházban. Mintha otthon lettem volna! A nézőtér tele volt kedves tekintetű diákokkal, akik ízes tájszólásban beszélték meg a szünetben az első felvonást. Párok sugdolóztak a színészi játékról, idősek elevenítették fel korábbi színházi élményeiket. Olyan érzés volt, mintha megállt volna egy pillanatra a föld, mintha megszűnt volna köztünk a távolság, mintha el sem indultam volna hozzájuk, és ők sem mennének innen sehová. Mintha egy szélesen elterülő, a föld alatt egyre terebélyesedő gyökérzet apró elemei lennénk, amelyek ugyanazt a fát táplálják. Jó érzés tartozni valahová, az pedig, hogy én éppen a magyarsághoz tartozhatok, számomra maga a kegyelem.

A Nemzeti Színháznál figyelte a legendákat

Bárdy György 1921-ben született Budapesten, ahol szegénységben nevelkedett kispesti gyerekként már nagyon korán a színészi hivatás vágyát dédelgette magában. A színházzal a Kispesti Református Ifjúsági Egyesületben ismerkedett meg mint diákszínész és rendező. Tizenhárom éves kiskamaszként már a helyi református templom kertjében lépett fel saját színjátszó csoportjával. Porcelániparban dolgozó édesapja azonban kezdetben azt erőltette, hogy ő is ugyanazon a területen dolgozzon majd. El is ment gipszmodellkészítőnek, de nem szerette – kedvenceiről viszont plakettportrékat mintázott, a Jávor Pálról készültet el is küldte ajándékba idoljának. Gyakran sündörgött főpróbajegyekre vadászva a régi Nemzeti Színház színészbejárójánál. Apja faképnél hagyta a családot, ami sosem múló sebeket ejtett a fiatal Bárdy Györgyön, aki nem tudta megbocsátani neki a történteket.

Az is fájt neki, hogy apja akkor sem állt mellé, amikor már kezdő színész volt, ehelyett bántó kritikákkal illette a játékát.

Tizenhat évesen már biztosan tudta, hogy a színészet érdekli. Sokszor csak azért elment a Nemzeti Színházhoz, hogy az előadások után meglesse a kor ünnepelt művészeit, Csortos Gyulát, Jávor Pált vagy épp Tímár Józsefet. Csak állt és nézte őket esténként, ami fel is tűnt a sztárszínészeknek. Csortos Gyula például egy elegáns lakkcipővel lepte meg a fiút. Egy nap a színtársulata Földindulás című előadását reklámozó szórólapokat tett egy étteremben Várkonyi Zoltán asztalához. Ha nem lett volna bátorsága ehhez, lehet, hogy az egész pályája másképp alakul, ugyanis nem sejtette, de a színész-rendező vette a fáradságot, és vacsora után el is ment megnézni a diákelőadást. A tinédzser Bárdy alakítása annyira lenyűgözte a rendezőt, hogy ott, akkor megígérte neki: ha egyszer saját színháza lesz, le fogja szerződtetni a társulatához.

Jávor Pál öltözőjében aludt

Úgy tűnt, nagy álma nem biztos, hogy teljesülhet, hiszen jött a második világháború. Az ukrán frontra került repülősként, többször is közel járt a halálhoz, egyszer még a repülője is lezuhant. Ahogy a Várkonyival való találkozása is a szerencsén múlt, szerencsésnek érezhette magát akkor is, amikor épségben hazakerült a frontról. „Háromszor meghaltam abban az időben Ukrajnában” – mondta az ott töltött időszakról. Miután hazatért és nagy nehezen felépült a Don-kanyarban szerzett sérüléséből, felkereste Várkonyi Zoltánt, aki le is szerződtette a frissen alakult Művész Színházba.

Elsőnek Grumio szerepét kapta a Makrancos hölgyben. Ugyanebben a darabban Petrucchiót Jávor Pál, Bárdy nagy bálványa játszotta. A fiatal színésznek nem volt hol laknia, ezért gyakran titokban a színházban aludt, mégpedig kedvence fürdőszobával is felszerelt sztáröltözőjében. Egyszer még javában húzta a lóbőrt, amikor az ország legnépszerűbb férfi színésze megérkezett.

Először haragudott rá, de amikor megtudta az okot, azonnal hazatelefonált feleségének, hogy szabadítsa fel a vendégszobát. Ezután évekig lakott Jávorék pasaréti villájában, és örök barátok lettek.

Bárdy a Művész Színház-beli kezdést követően négy évadra átcsábult a Vígszínházba, majd a Vidám Színházhoz került olyan kollégák mellé, mint Kiss Manyi vagy Komlós Juci. Ezt követően a Madách Színház, majd a Nemzeti következett. Utóbbi mindössze egy évig tartott. Történt ugyanis, hogy a 1959-ben, amikor már a Nemzeti Színház tagja volt, a szocialista erkölcs megsértése miatt elbocsátották, és három évre száműzték a színházi deszkákról. Hivatalosan nem lehetett tudni, mi történt, az újságokban is csak annyi jelent meg, hogy a 12 dühös emberben Bárdy szerepét Sinkovits Imre veszi át. Időskorában a történtekről azt mondta, hogy egy fiatal lánnyal volt kapcsolata, amit nem nézett jó szemmel a pártvonalon befolyásos apja, ezért bosszúból elintézte, hogy kirúgják. Ellenben a külföldi magyar nyelvű lapok mást írtak. Szerintük Bárdy egy másik színész társaságában időzött a fiatal lánnyal, és a légyottról hangfelvételt is készítettek.  

Bárhogy történt is, ezután három évig erdészként dolgozott Gödöllőn, csak 1964-ben térhetett vissza a fővárosba, és ismét Várkonyi segítségével – aki akkor már főrendező volt – a Vígszínházhoz szerződött. Innentől felfelé ívelt a pályája, a nagykörúti teátrumhoz élete végéig hűséges maradt.

Kép

Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Jumurdzsáktól Máris szomszédig

Emlékezetes szerepe volt Lucifer Az ember tragédiájában, Bicska Maxi a Koldusoperából, vagy éppen Ficsúr Molnár Ferenc Liliom című darabjában. Kevesen tudják, hogy Rómeót is eljátszotta „ezzel a pofával, több mint hatvanszor…” – fogalmazott ő maga. Eredetileg Tybaltot alakította, de egy héten belül a főhőst játszó kollégája távolléte miatt a címszerepbe is be kellett ugrania.

A Valahol Európában című filmben játszott első negatív szerepétől kezdve sorra kapta a felkéréseket gonosz figurák megformálására. Szinte minden nagy formátumú magyar filmben szerepet kapott. Így lett az 1968-ban bemutatott Egri csillagokban is ő a negatív főhős, Jumurdzsák, a félszemű török. Keresett szinkronszínész is volt, sokan emlékezhetnek rá a Mézga-családból, ahol a mogorva Máris szomszédnak kölcsönözte a hangját.

Olykor televíziós munkákat is vállalt, 1954-ben a labdarúgó-világbajnokság idején híradósként és kommentátorként közvetítette a meccseket.

Remekül parodizálta a nagy színészelődöket, a Magyar Rádió híres Pagodájában előadott korabeli stand-upjaira mindig köré gyűltek a kollégák. Egy nap kitalálta a lökött Gugyerák Alajos figuráját, akire rövid időn belül lecsaptak a rádiókabaré-rendezők. Óriási siker lett, ő maga azonban nem emlékezett szívesen Gugyerákra. Annyira azonosították vele, hogy komoly szerepei közben is felkiabáltak neki a színpadra. Várkonyi ultimátumot adott neki, így szakított az általa kitalált figurával.

Kép

Bárdy az MTV Terefere című műsorában – Fotó forrása: Fortepan – Adományozó: Rádió és Televízió újság

Ha nem színpadon volt, teniszezett

A Wartburg 313-1 típusú sportkocsiból csupán hármat hoztak be hazánkba az 1950-es évek végén, és mindhárommal legendás színészek hódítottak az utakon. Egyikük volt Bárdy György, aki fiatalkorában nagy nőcsábász hírében állt, kétszer nősült. Villámházasságot kötött Kreibich Margit jelmeztervezővel, akivel hamar elváltak. A hölgy később Nyugat-Németországba disszidált, Margit Bárdi néven ő álmodta meg például a népszerű sorozat, Az Orion űrhajó legénységének ruháit is. Bárdy második, nála 32 évvel fiatalabb feleségével, Lévay Mariann-nal hatvanévesen találkozott, és élete végéig kitartott mellette. Hatvannégy évesen lett apa, Anna lányát az élet nagy ajándékának tartotta, és vallotta, hogy neki köszönheti kifogyhatatlan életkedvét.

Hobbija és szenvedélye a tenisz volt. Már tizenöt éves korában indult versenyen, és azután is rendszeresen űzte a sportot, egy időben a Vasas igazolt versenyzőjeként. Amíg aktív volt, nem múlhatott el wimbledoni döntő úgy, hogy ne nézze végig. Megalapította a  Bárdy-díjat, amelyet minden évben a legjobb 14 éven aluli (U14-es) versenyző kapott meg. Közel nyolcvanévesen lett győztes a színészbajnokságon kollégájával, Salinger Gáborral párosban. Élete egyik legszebb élményének tartotta, hogy Jimmie Connors párjaként játszhatott a londoni Queen’s Club jótékonysági teniszgáláján. 

Fiatalos lendületét mutatja, hogy az amerikai teniszező – aki pályafutása alatt nyolc Grand Slam-tornát nyert egyéniben – nála 30 évvel fiatalabb volt.

Sportolt, ám szenvedélyesen szeretett pipázni, majd később szivarozni.

„Gyilkosságot eddig pontosan 274-szer követtem el… Ezenkívül alakítottam már padot, tengert, reflektort, farkast és peronoszpórát” – így összegezte ironikusan a pályáját egy 1978-as interjúban a többek közt Jászai Mari-díjas, kiváló és érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának tagja. Utoljára az Egy csók és más semmi előadásán lépett fel 2008-ban. Fél életét a vörös salakon, a másik felét pedig ezernyi figura bőrébe bújva töltötte. 2013. május 26-án töltötte be a 92. életévét, egy nappal utána hunyt el. Egy interjúban arra a kérdésre, hogy min változtatna az életében, ha tehetné, ezt válaszolta: „Minden úgy van jól, ahogy történt”.

Források:

• MTI
• https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A1rdy_Gy%C3%B6rgy
• https://www.ujsagmuzeum.hu/bardy-gyorgy/
• https://archivum.mtva.hu/stories/Bardy-Gyorgy
• https://fidelio.hu/szinhaz/az-elet-maga-az-egy-olyan-dolog-amit-hagyni-kell-folyni-a-maga-utjan-100-eve-szuletett-bardy-gyorgy-163780.html

A székelyekről úgy tartják, hogy makacsok, furfangosak és szófukarok…

„…meghajolni a viharban, mint a mezőségi gyertyánfa, földig hajolni, ha kell... de meg nem törni soha! A fenyő hasad, a tölgyfa törik, de a gyertyán hajlik, mint az acélrugó, és kiegyenesedik újra meg újra... Erdély földjén csak a gyertyán-embernek van jövendője” – írta Wass Albert. Ebben az idézetben saját makacsságomra és furfangosságomra ismerek rá.

Hol találkozott először a jezsuitákkal?

Tizennégy éves koromban elkerültem Gyulafehérvárra, a Római Katolikus Teológiai Líceumba több székelyudvarhelyi barátommal. A második évben jött egy magyar jezsuita atya Japánból, Nemes Ödön. A kispapok lelki vezetője lett a gyulafehérvári szemináriumban, ami a szomszéd épületben volt, így könnyedén meghívhattuk mi is osztályfőnöki órára. Mesélt a keleti tapasztalatairól, és egy ismeretlen világ nyílt meg számunkra. Lenyűgöző volt, ahogy japánul imádkozott. Az iskolában tanultunk németet, franciát és latint, de a japán szavak csodálattal töltöttek el minket. Ödön atya mindemellett nagyon barátságos volt. Könyveket kértem tőle a jezsuitákról, de bevallom, Szent Ignác, a rendalapító akkor nem sokat jelentett számomra. Viszont ahogy Ödön atya tudott róla beszélni, vagy arról, hogy akik ma Ignácot követik, hogyan élnek, mivel foglalkoznak a nagyvilágban, és milyen fontos számukra Jézus „Társasága” – már kamaszként is megfogott. Több mint tízen gondoltuk úgy az ő hatására, hogy szeretnénk közelebbről megismerni a jezsuita rendet. Érettségi után tehát elhatároztam, hogy belépek a jezsuitákhoz. A provinciális elfogadta a jelentkezésemet, ezért 1996-ban átjöttem Magyarországra, Szegedre, mert akkor ott volt a noviciátus.

Ez ilyen zökkenőmentesen zajlott? A családja minden fenntartás nélkül elfogadta a döntését?

Édesanyám békében van a hivatásommal a kezdetektől a mai napig. Édesapámmal kicsit nehezebb volt a helyzet. Amikor először beszélgettünk a döntésemről, azt mondta „jól van, Attila, akkor nem lesz családod, pap leszel, de itt élsz majd valahol Erdélyben”. Abba viszont már nehezen nyugodott bele, hogy hosszú időre elküldhetnek bárhová a világba, és távol leszek a szülőföldemtől.

Tíz évbe is beletelt, mire ezt elfogadta, de aztán már ő kérdezte: „Na, fiam, mikor szentelnek?”

Sajnos a pappá szentelésemet már nem élhette meg. Húgom büszke volt rám, és ez mind a mai napig megmaradt. Hálás vagyok a családomnak, hogy mellettem álltak, és mindig támogattak a döntésemben. Minden évben hazamegyek legalább egyszer Székelyudvarhelyre, és meglátogatom édesanyámat, aki boldog nagymamaként sok időt tölt az unokáival.

Fiatal jezsuitaként eljutott a Távol-Keletre, Tajvanra. De hallottam, hogy hamar vissza kellett térnie Európába, mert nagyon beteg lett.

25 éves koromtól két évet éltem ott. Az ottani időjárást nem bírták az ízületeim. Olyan erős fájdalmaim voltak, amik a mindennapi életemet tették lehetetlenné. Volt egy olyan kritikus időszak, amikor fájdalomcsillapító gyógyszerek nélkül felkelni sem tudtam, és félő volt, hogy akár le is bénulhatok. Ekkor jöttem haza.

Kudarcként élte ezt meg?

Igen, volt kudarcérzés bennem, mert amit megálmodtam, nem valósulhatott meg. Amikor kimentem, a terveim hasonlóak voltak ahhoz, mint amit Jaschkó István atya vagy Maron József atya valósított meg Tajvanon. Szerettem volna megismerni az ottani embereket, a kultúrájukat, a nyelvüket és a szükségeiket, és ezekre az evangélium tanítása szerint választ adni. Ez számomra akkor egy életre szóló misszionáriusi vágy volt. Két év lett belőle. Ha csak ezt nézem, valóban kudarc volt. De szeretném idehozni Nemes Ödön atya gondolatát: „Az emberek azt hiszik, hogy ami értékes és fontos, azt tökéletesen kell megvalósítani. Nem igaz.

Ha fél erővel tudjuk csinálni, mert többre nem futja, és csak tíz százalékát tudjuk teljesíteni, az sem kudarc.

Megcéloztunk egy fontos és értékes dolgot, volt értelme. Félig sikerült, félig is van értelme.” Hálás vagyok ezért a két évért, mert megismertem egy másik kultúrát, tanulhattam a kínai nyelvet. Megtapasztaltam, mennyi jóság, kedvesség van a kínai emberekben és az őslakos tajvaniakban. Megszerettem őket és a kínai nyelvet is. Egy kis humorral összeségében azt mondanám: Félig se sikerült, mégis volt értelme!

Kép

András AttilaSJ - Kép: Katona László

Nemrég kinevezték a magyar jezsuita rendtartomány vezetőjének, provinciálisának. Meddig tart ez a tisztsége, és milyen víziókkal vágott neki?

Három év, amit meg lehet hosszabbítani még három évvel. A tartományfőnök arra kap megbízatást, hogy a Társaság négy egyetemes apostoli preferenciája alapján vezesse a rendtartományt, ami nem feladatok meghatározása csupán, hanem rendi életünk és tevékenységeink hangsúlyait is jelenti. Az első: a megkülönböztetés és a lelkigyakorlatok előmozdítása. A megkülönböztetés a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy kicsit álljunk meg a hétköznapokban, csendesedjünk el, próbáljunk egymásra is jobban odafigyelni, és meghallani, hogy az Isten merre hív bennünket, mert nem biztos, hogy az a jó irány, amerre magunktól mennénk. Erre a folyamatra hívjuk a világi híveket is a lelkigyakorlatainkon. Magyarországon és Erdélyben három lelkigyakorlatos házunk van: Dobogókőn, Püspökszentlászlón és Székelybőn.

A második, hogy a fiatalok mellett legyünk, őket kísérjük, segítsük. Miskolcon közel ezerfős a jezsuita gimnázium, kollégium és óvoda. Emellett öt egyetemi kollégiumunkban majdnem háromszáz diáknak biztosítunk a lakhatás mellett kurzusokat és lelki vezetést Magyarországon, Erdélyben és Leuvenben. A budapesti Jézus Szíve-templomunkban pedig egy hétvégén akár kétezer ember is megfordul, közöttük nagyon sok fiatal.

A teremtett világgal való kapcsolatunk ápolása, amit Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikája szépen megfogalmaz, egyre fontosabb. Annyi negatív hír ér bennünket, hogy könnyű lenne elcsüggedni a bolygónk jövőjét illetően, ám a Szentatya – akihez hasonlóan jól kevesen látnak rá a Glóbuszra – bátorítással és reménnyel telve hívja fel a figyelmet a környezetvédelem fontosságára. Az ő enciklikája alapján igyekszünk vigyázni a Föld nevű bolygóra, mint egy csodálatos kertre.

És végül, de nem utolsó sorban, küldetésünk van a perifériákra szorultak felé is, akiken leggyakrabban a bevándorlókat értjük, pedig a mi társadalmunkban például a roma lakosság egy része is periférián él. Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében, Arlóban vállaltuk egy plébánia és egy Jelenlét Ház vezetését, így négy településen tudunk tenni sok hátrányos helyzetű és mélyszegénységben élő emberért. A Jezsuita Roma Szakkollégium pedig Budapesten 25 roma diáknak segíti a felsőfokú tanulmányait.

Ami a víziót illeti, provinciálisként e négy egyetemes apostoli preferencia mentén szeretném a legjobb tudásom szerint vezetni a rendtartományt, Isten nagyobb dicsőségére.

Él néhány előítélet a jezsuitákról az Egyházban, például, hogy „liberálisok”, akik át akarnak lépni a tradíciókon, az Egyházat a külső világhoz akarják igazítani. Miért sütik rá ezt a bélyeget a jezsuitákra?

Ez nem újkeletű dolog, hiszen már a 16–17. században kialakult hasonló vélemény. A Távol-Kelet jezsuita misszionáriusai ugyanis az evangelizálás új módszerét valósították meg akkoriban. Tisztelettel közeledtek a befogadó néphez, például Matteo Ricci Kínában a helyi szokásoknak megfelelően öltözködött. Megtanulta a kínai nyelvet, megismerte a szokásokat és a különböző tartományok vallási kultúráinak alapjait, ez mégsem jelentette azt, hogy elszakadt volna a saját hitétől és a Katolikus Egyház tanításainak lényegétől. Napjainkban érthető, ha sokak számára meglepő vagy szokatlan, főleg, akik katolikusként a tradicionális liturgiához szoktak, ha nem a megszokott körülmények között mondjuk a szentmisét, hanem például egy réten, amikor nyáron elmegyünk táborba a fiatalokkal. A jezsuiták ma is úgy gondolják, hogy a külső formaságok nem állhatnak az evangelizáció útjába.

Mit érez, amikor durva bántások érik azokat a dolgokat, amik az ön számára szentek vagy fontosak? Mire gondol például akkor, amikor a papokat a pedofilokkal azonosítják?

Érthető módon fáj és bántó az általánosítás és megbélyegzés, vagy ha úgy tetszik, rágalmazás. Ugyanakkor a bűncselekményekkel, mint a pedofília, szembe kell szállni. Vezetőként két dolgot látok a feladatomnak. Az egyik, hogy mindent megtegyek azért, hogy ilyesmi ne történhessen meg, de azt is látni kell, hogy az emberi gyarlóság mindig is velünk lesz, és az elkövető egyéni felelősségét nem lehet átvállalni. Éppen ezért a másik feladatomnak azt tekintem, hogy amennyiben minden elővigyázatosságunk ellenére is megtörténik egy bűncselekmény, akkor az ne maradhasson felderítetlenül és a cselekmény súlyának megfelelő következmények nélkül.

Ha azt mondom, Katolikus Egyház, akkor a legtöbb hívő és hitetlen ismerősömnek Ferenc pápa jut eszébe. Milyen a magyar jezsuiták kapcsolata a jezsuita pápával?

A Jézus Társasága apostoli küldetését már az alapítás kezdetétől meghatározza az egyetemesség, a szemléletét pedig az engedelmesség.

Az egyetemesség azt jelenti, hogy a rend küldetése nem korlátozódik egy egyházmegyére, egy országra, esetleg egy népcsoportra vagy társadalmi osztályra, hanem az egész világra szól.

Ám, hogy hol milyen szükség merül fel, arra a pápa lát rá a legjobban. A jezsuita szerzeteseket az engedelmesség jegyében a mindenkori pápa, látva az emberiség szükségeit, elküldheti bárhova, hogy ott dolgozzanak a lelkek javára.

Soha nem volt még jezsuita pápánk a történelemben, így ez most egy különleges helyzet. Ferenc pápa látogatása számunkra nemcsak a katolikus egyházfő, hanem egy rendtársunk látogatása is volt. Bárhol a világon, ha egy jezsuita meglátogat egy jezsuita közösséget, vendég ugyan, de könnyedén otthon is érzi magát, hiszen rendtársai körében van. Nagyszerű élmény volt, hogy budapesti látogatásakor személyesen is találkozhattunk vele, kérdezhettük őt, és ő nagy figyelemmel válaszolt. Ez a találkozó hangulatában olyan volt, mint egy jezsuita közösségi est, ahol együtt imádkozunk, beszélgetünk, figyelünk egymás szándékára és mondanivalójára. A Ferenc pápával töltött személyes idő életre szólóan és meghatározó élményként hozta közel hozzánk az „Isten stílusát”, a közelséget, együttérzést és gyengédséget.

A Bélier család (2014)

A Bélier család látszólag teljesen átlagos, leszámítva azt a tényt, hogy tinédzser lányuk, Paula kivételével mindenki siketnéma. Ám ez a fogyatékosság életük döntő részében semmiben sem akadályozza őket, hiszen Paula összekötő kapocsként tolmácsol a külvilág és a családtagok között. Egy nap a lány szerelmes lesz, és választottja miatt jelentkezik az iskolai kórusba, ahol kiderül, hogy csodálatos hangja van. Az énektanár Párizsba küldené tanulni, de ő otthon nélkülözhetetlen: nemcsak a családi gazdaság ügyes-bajos dolgait intézi, hanem a polgármester-választáson induló apja politikai karrierjének egyengetésében is közreműködik. A lány sokáig titkolja, hogy énekel és énekeskarriert álmodott magának, ám elérkezik az idő, amikor oda kell állnia a családja elé. Az élethelyzet abszurditását az adja, hogy a szülők lányuk tehetségéből semmit sem érzékelnek, hiszen sosem hallották még énekelni. A kérdés: vajon így is képesek lesznek támogatni őt és elfogadni a döntését?

A film külön érdekessége, hogy a főszereplő lányt Louane Emera alakítja. Érdemes rákeresni a nevére, és meghallgatni akár még a film megnézése előtt a Je vole című számát. Louane a francia The Voice zenei tehetségkutatóban az elődöntőig jutott, és rendkívül hitelesen formálja meg a felnőtté válás nehéz folyamatát éppen átélő kamasz lány szerepét. A szülőket alakító színészekről – François Damiens és Karin Viard – pedig az első perctől kezdve elhisszük, hogy siketnémák, és a humor eszközével döntik meg sorra a fogyatékossággal élő emberekkel kapcsolatos sztereotípiákat. A film egyik legerősebb jelenete, amikor Paula énekbemutatóján a legszívhezszólóbb dalrészlet kellős közepén a rendező elnémítja a hangot, és hirtelen a siketnéma szülők szemszögéből, hangok nélkül látjuk a jelenetet.

Kamaszokat nevelő szülőknek kötelező film elengedésről, összetartozásról és az egész életünket meghatározó döntésekről.

Paddington (2014)

A világ meseirodalma tele van kedves mackókkal. Karinthynak hála Micimackó a magyar gyerekek kollektív tudatába is bekerült, de a Paddingtont sajnos hiába fordította le Tandori Dezső magyarra, neki nem sikerült ugyanezt elérnie. Szerencsére most itt a film, amely némiképp pótolja a mulasztást, mert nem kérdés: Paddingtont érdemes a szívünkbe zárni!

Paddington, a kismackó a perui dzsungelben nőtt fel Lucy nénikéjével, aki sokat mesélt neki Angliáról. Amikor egy földrengés elpusztítja otthonukat, Lucy néni felcsempészi a mackót egy bőröndben az Angliába tartó hajóra. Kis hősünk egyedül érkezik a Paddington állomásra, ahol azzal szembesül, hogy az élet a városban nem pont olyan, amilyennek megálmodta. Szerencsére találkozik a Brown családdal – akik épp olyanok, mint a Banks família a Mary Poppinsban –, amelynek tagjai befogadják, amíg megkeresi azt a felfedezőt, aki annak idején olyan nagy hatást tett Lucy nénire.

A filmnek nemcsak a látványvilága, de a humora is lenyűgöző, és tele van kedvesebbnél kedvesebb, egyben izgalmas és vicces jelenetekkel: ahogy például Paddington a zsebtolvajt üldözi, vagy ahogy a mindig balkezes medve galibát galibára halmoz a család otthonában. 

Ám a viccen túl a mese hátterében egy nagyon is valós történet húzódik meg, az angolok ugyanis a sztoriba a második világháborús történelmük egy epizódját szőtték bele.

Történetesen azt, amikor London bombázása elől sokan vidékre menekítették a gyerekeiket, akiknek egy-egy cédulát akasztottak a nyakába, hogy örökbe fogadja őket valaki.

A film olyan fantasztikus élmény volt számunkra, hogy még mi, felnőttek is elfelejtettük közben, hány évesek vagyunk, és arra is csak később ébredtünk rá, hogy „te jó ég, hiszen ennek legalább a fele animáció volt!” Akinek tetszett az első rész, az a folytatást se hagyja ki, nem fog csalódni!

Kép

Nanny McPhee és a nagy bumm (2010)

A kislányom, Jázmin tízéves volt, amikor ráakadtunk erre a fantasztikus alkotásra, amely bár tele van mesés jelenetekkel, a szimbolikája és a hátterében végigfutó valós történeti szál mindenképp főként nagyobbak számára teszi élvezetes és érthető moziélménnyé. A Nanny McPhee és a nagy bumm egy Christianna Brand-regény Emma Thompson-féle továbbgondolása, amelyben ugyan csak utalások formájában, de megjelenik a második világháború (nem túl zavaróan, épp csak annyira, amennyit egy családi vígjáték elbír). Az az alapkonfliktus, hogy a gyerekeivel egyedül maradt édesanya elveszítheti az otthonukat jelentő tanyát. Szerencsére a film minden eszközzel oldja a valójában fajsúlyos tematikát: repülő kismalacokkal, beszélő tárgyakkal, varázslatokkal és rengeteg kedves poénnal operál. Thompson mindig szór egy kis humort a keverékbe, hogy ne érezzük terhesnek a menetrend szerint érkező tanulságot. A Nanny McPhee kedves, jó ritmusú, eleven és izgalmas családi film kitartásról, szeretetről, elfogadásról, összefogásról, bátorságról, leleményességről és persze arról, hogy soha ne ítéljünk elsőre, amíg nem ismerjük a teljes történetet.

Kép

Egy kutya négy élete (2017)

A filmben egy olyan kutya, Bailey életét követhetjük nyomon, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a halála után egy újabb kutyatestben ébred, úgy, hogy mindenre emlékszik az előző életéből.
A négy különböző történetet Bailey alakja fűzi össze: az első főszereplője egy középiskolás fiú, Ethan, aki a hatvanas évek Amerikájában cseperedik, és minden vágya, hogy legyen egy kutyája. A tapasztalatlan gazdi és a játékra mindig kész eb hamarosan elválaszthatatlan barátokká válnak, akik feltétel nélkül elfogadják egymást. Megannyi izgalmas kalandot élnek át együtt, miközben Bailey arra a nagy kérdésre keresi a választ: mi lehet a létezése célja, mi keresnivalója van az emberek között? A második történetben a főszereplőnk egy rendőrkutya képében éled újra, harmadszor pedig egy fekete egyetemista lány szobakutyájaként, végül pedig igen rossz körülmények között növekedik, a fiatal gazdái szinte végig láncon tartják, amíg egy nap sikerül meglépnie. Vándorlásai során Bailey számos gazdit tanít meg nevetni és szeretni, mialatt próbálja megérteni, milyen küldetéssel született a világra. Bár a filmet rengeteg kritika érte, nekünk mégis tetszett, teljesen bele tudtuk élni magunkat az újjászülető Bailey helyébe, és végig azon drukkoltunk, hogy megtalálja élete küldetését, amiért megszületett.

Kép

Jelenet az Egy kutya négy élete című filmből

David Attenborough: A kék bolygó (2001)

Bár anno David Attenborough-t főnöke, Mary Adams nem szívesen engedte kamera elé, mivel túlságosan nagynak találta a fogait, szerencsére hamar kiderült, hogy ez a kis szépséghiba eltörpül a férfi pozitív kvalitásai mellett. Bámulatosan gazdag életművének az A kék bolygóhoz, vagy az A növények magánéletéhez hasonló remekei milliókat nyűgöztek le. Ennek hála generációkban tudatosult, hogy nem vagyunk egyedül a mesés planétán, és kellő óvatosság híján ténykedésünkkel végső soron a saját pusztulásunkat előidéző, helyrehozhatatlan károkat okozhatunk.

A kék bolygó a BBC sorozataként az első természetfilm, amely megpróbál teljes képet adni a világ óceánjainak élővilágáról.

Alkotói olyan helyekre jutottak el speciális kameráikkal, ahol ember még nem járt.

Feltárják a mélység féltve őrzött titkait, megmutatják a víz alatti világ leghátborzongatóbb teremtményeit, a lélegzetelállítóan gyönyörű növény- és állatvilágot, a nyüzsgő élettel teli felszínközeli területeket és az örök sötétségbe burkolózó hihetetlen mélységeket, ahol korábban soha nem látott, nem ismert állatfajokat is sikerült megörökíteniük. A néző szemtanúja lehet szokatlan szokásoknak és kamera által ezelőtt még sosem rögzített drámai eseményeknek – láthatunk bálnakölyökre támadó cápákat, különleges „fegyverekkel” felszerelt mélytengeri szörnyetegeket, és elámulhatunk az élet sokszínűségén ott, ahol a felszínen örökké mínusz 70 fok alatt van a hőmérséklet. Szájtátva nézős sorozat, amit mindenkinek látnia kell, kisiskolás kortól 99 éves korig!

Kép

A kék bolygó plakátja

Wonder – Az igazi csoda (2017)

Csodácska – 2014-ben ezzel a címmel jelent meg magyar nyelven R. J. Palacio regénye. „Egy csöndes átváltozás gyönyörű, humoros és olykor könnyekig megható története” – így mutatta be a bestsellert a Wall Street Journal.

Auggie Pullmann, az okos, kedves kisfiú az első négy osztályt magántanulóként csinálta végig az édesanyja segítségével, az ötödiket viszont már a közeli iskolában kezdi. Számára ez hatalmas próbatétel – be kell illeszkednie. A kisfiú ugyanis arcdeformitással született. Auggie-nak, bár külseje mássá teszi őt, mint az átlag, pontosan ugyanolyan vágyai vannak, mint a kortársainak, és épp olyan hétköznapi dolgok érdeklik, mint a többi gyereket. A kisfiú mindent megtesz, hogy barátokat szerezzen, és elfogadják, de beilleszkedése nem megy zökkenőmentesen.

A kisfiú története nem pusztán a másságot övező általános előítéletekre világít rá, hanem arra is, hogy önmagunk elfogadása a legnagyobb kihívás, még akkor is, ha semmilyen deformitásunk nincsen.

Fájdalmas, egyben lélekemelő film egy kisfiúról, aki szeretné, ha elfogadnák, egy testvérről, aki úgy érzi, láthatatlanná vált a testvére betegsége miatt, egy anyáról, aki mindent megtenne a gyermekéért, hogy befogadják őt. Nevetős, zokogós, nehéz, egyben nagyon szeretnivaló film.

Kép

Jelenet a Wonder – Az igazi csoda című filmből

Igen nap (2021)

Néha kell az embernek egy könnyed, kedves film, amin jókat lehet nevetni, és nem kell rajta sokat gondolkozni. Az Igen nap pontosan ilyen, a saját kategóriáján belül határozottan jól sikerült darab.

A film alapötlete szerintem nagyon sok gyerek fejében megfogalmazódott már: milyen jó is lenne egy igen nap, amikor a szülők minden kérésükre igent mondanak. Allison (Jennifer Garner) és Carlos (Edgar Ramírez) régebben határozottan bátor, bevállalós pár voltak, majd megszülettek a gyerekeik, és az igeneket felváltották a nemek. A kölykök túl szigorúnak tartják őket, ezért arra a döntésre jutnak, hogy változtatnak a dolgokon, és kipróbálják az igen napot, amikor a csemeték minden kérésére igent kell mondaniuk (persze bizonyos határokon belül) – de azt nem is sejtik, hogy ebből mekkora káosz lehet.

Kép

Jelenet az Igen nap című filmből

A film nem akarja megváltani a világot, csupán annyit szeretne elérni, hogy ellazuljunk, és jókat nevessünk. Tulajdonképp nem ad semmi újat, viszont van benne szív és lélek, emiatt szerethetőbb, mint a hozzá hasonló alkotások. Az Igen nap nem csupán azt „tanítja meg” nekünk, hogy szülőként muszáj egy idő után elengedni és szárnyalni hagyni a gyerekeket, hanem azt is, hogy néha pontosan egy könnyű családi filmecske kell a lelkünknek – amiben egyebek közt gyomorrontásig eszik a gigantikus adag fagylaltot, illetve habbal árasztják el az egész házat.

Nagyon vicces, sokszor „magunkra ismerős” történet ez az egész családnak.

Derült égből apu (2016)

Hugo Gélin filmje első látásra tizenkettő egy tucat vígjátéknak tűnhet. A témáját könnyen gondolhatnánk elcsépelt, újat mutatni már nem tudó próbálkozásnak, hiszen mi is a film kiindulási pontja? Samuel gondtalan, minden felelősséget hárító agglegényéletet él a napsütötte Dél-Franciaországban. Egy nap váratlan esemény zavarja meg futókalandokkal színesített, békés hétköznapjait: betoppan egy régi barátnő az életébe, és kiderül, hogy a röpke viszonyból lánya született, akiről eddig nem is tudott. Az anya otthagyja Samuelnek a gyereket, és eltűnik, hogy legközelebb csak nyolc év múlva jelentkezzen. A férfi először nem akarja magára vállalni a felelősséget, de nincs más választása. Londonba utazik, hogy megkeresse a gyermek anyját, de kudarcot vall. Megismerkedik azonban egy filmproducerrel, aki befogadja őt és a kislányát, és még állást is szerez neki.

Kép

Innen indul Samuel és a tündéri Gloria története, hogy aztán az anya évekkel későbbi felbukkanásával igazi Kramer kontra Kramer sztorivá alakuljon. És amikor kezdjük azt érezni, hogy innen már rendben lesz minden, jön ismét egy olyan csavar, amivel már képtelenek vagyunk megbirkózni könnyek nélkül. Így a film csak félig-meddig vígjáték, ami a végére egészen máshol lyukad ki. Omar Sy, az Életrevalók és a Samba című filmek főszereplője ebben a filmben is maradandót alkot. A filmet az érzelmileg nehéz jelenetek miatt 12 éves kor felett ajánlom.

Színésznek tehetségtelen volt

Reich Jenő 1905-ben született Reich Áron és Wolf Ilona harmadik gyermekeként. Két bátyja volt: Lajos Vilmos és Gyula. 1908-ban született egy kishúga, Kornélia, aki mindössze kétévesen meghalt skarlátban, és ez mélyen megrázta a kisfiút. Thuróczy Gergely irodalomtörténész A megtalált tragédia – Rejtő Jenő emlékére című könyvében olvasható, hogy Reichék nem voltak jómódúak, és az apa gyakran váltogatta a munkáit. A családban mindenki szeretett sakkozni és kártyázni, azonban a legkisebb Reich fiú esetében a kártya sajnos szerencsejáték-szenvedéllyé fajult. A fiatal Jenő nem volt jó diák, kiskorától fogva nyughatatlan természetnek számított. A család zsidó vallása ellenére Jenő nem volt vallásos, de amikor a tanára zsidózott, felpofozta, amiért eltanácsolták az iskolából.

Testvérei az ügyvédi és a könyvelői pályát választották, ő azonban művészi ambíciókat dédelgetett. Tinédzserként borús hangulatú verseket írt, majd a színház kezdte vonzani. Fiatalon színésznek készült, és el is végzett egy színiiskolát, azonban Hegedüs Géza P. Howard, akit Rejtő Jenőnek hívtak című írásában feljegyezte, hogy szinte komikusan tehetségtelen volt, gyakran a statisztaszerepeket is elrontotta.

Egy alkalommal például beteghordozót kellett alakítania, de leejtette a hordágyat és vele együtt a vezetőszínészt is.

Már a húszas évei elején elkezdett írni, kabarékat és novellákat szerzett.

A műveit megalapozó barangolás

Budapest szűkösnek és szürkének tűnhetett a kalandokra vágyó Jenőnek, ezért 1927-ben fogta magát és elindult Nyugat-Európába, hogy világot lásson. A következő éveket barangolással töltötte, amelyről később részletes, naplószerű művet is írt, amely csak a kilencvenes évek végén jelent meg Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam címmel. Bejárta Berlint és Párizst, és saját leírása szerint különös kalandokba keveredett. Egyik szórakoztató anekdota szerint Párizsban nem tudta fizetni a lakbért, ezért elhintette a főbérlőknek, hogy a szegénység csak álca, ő valójában egy trónjától megfosztott uralkodó, aki a francia nagyvárosban bujkál.

Hegedüs leírása szerint mindenfajta munkát elvállalt: árult hamis parfümöt, és dolgozott vándorcirkusznak is. Ez az egészen 1930-ig tartó barangolás adhatta az alapját későbbi műveinek.

Az utazásai során eljutott Észak-Afrikába is, de saját híresztelésével ellentétben soha nem állt be légiósnak.

Az útileírásait szokatlanul komoly hangnemben írta, különösen megdöbbentő a Pestre való hazatéréséről szóló leírás, amelyben nem a Rejtő-regények humoros hangja, hanem egy rossz előérzettel teli, mélabús hang szólal meg:

„Miért jöttem én ide vissza? Mi kényszerített erre az előreláthatólag balvégzetű lépésre. Mi vár itt rám, mi helyem van itt, mit csinálok holnap és főképpen ma? Nem tudom, de fájdalmas boldogság fog el. Valami hasonló érzés lehet anyának lenni. Fáj és balsejtelemmel tölt el, és mégis boldog vagyok, Budapest ez...”

Gyorsan alkotott halhatatlant

Rejtő Jenő nevét a magyar olvasók először nem az írásaiból, hanem egy szokatlan, nyilvános levélváltásból ismerhették meg. 1931 elején Karinthy Frigyes Egy úrhoz, aki ma öngyilkos lesz címmel adott ki egy nyílt levelet a Pesti Naplóban, amelyhez hozzáfűzte alcímnek, hogy „objektív levél”, amelyben kérleli a címzettet, hogy ne lője főbe magát, hanem térjen haza. Ez a furcsa írás Rejtőnek szólt, bár ez nem derült ki az első levélből. A két íróról szóló írásában Veres András leírja, hogy a levél kisebb szenzációt keltett. Már az első levél nyelvezete is arra utal, hogy Karinthy beugratta az olvasókat – az „eltűnést” további levelek és tudósítások követték, mire végül megnyugodhattak az olvasók, hogy Rejtő Jenő jól van.

Az abszurd epizódot Karinthy haláláig tartó barátság követte.

Rejtő kalandos utazását követően maradt a színpadnál, de most már nem színészként, hanem kabaré-, valamint operettíróként működött. Több sikeres operettet szerzett, köztük az Aki mer, az nyer című darabot, ami 150 előadást élt meg. Ponyvaírói karrierje is ekkor indult, a Nova kiadónál jelentek meg légiós- és detektívkönyvei. A két háború között óriási népszerűségnek örvendtek a légiósregények, amely elfeledett műfajt a mai olvasók csak Rejtő paródiáin át ismerik. A ponyvairodalom általános szokása volt, hogy angol nevet kaptak a szerzők, ezzel is igyekeztek nagyvilágibbá tenni a könyveket. Így lett Reich Jenő Rejtőből P. Howard. Hihetetlenül gyorsan írt, és gyorsan el is kártyázta a művekért járó fizetséget. Bár ma szinte kizárólag a regényeiről ismert, mindössze néhány évig tartott sikeres ponyvaírói pályája. Piszkos Fred, Gorcsev Iván és az általa kevésbé szeretett westernhősei, mint például Texas Bill, gyorsan, kapkodva születtek.

Kép

Rejtő néhány regénye

Aranykor után vészkorszak

A pesti kávéházak aranykorában Rejtőt az Andrássy úton a Japán kávéházban lehetett megtalálni, itt írt és kártyázott. Sikerei ellenére sosem élt nyugodt életet, kétszer nősült, és mindkét házassága rövid ideig tartott. Thuróczy idézi Rejtő egy közeli ismerősét, aki szerint hullámzott az író személyisége, egyszer kedves volt és szórakoztató, majd hirtelen haragú lett és goromba. Ha jó kedve volt, ő lett a társaság bohóca, aki bárkit meg tudott nevettetni. Pénzhiánya miatt állandóan sietett, ezért gyakran összecsapta az írásait. Kapkodott, nem is sejtve, hogy az ideje váratlanul fog elfogyni.

A háború kitörése után is ontotta a könyveket, de a ponyva mint műfaj a szélsőjobb célkeresztjébe került, mert „erkölcstelennek” minősítették.

Maga Rejtő is célponttá vált: 1942 őszén az Egyedül Vagyunk nyilas lap lejárató cikket közölt róla.

Gúnyosan írtak arról, hogy az írót nemrég engedték ki egy szanatóriumból, és megvetően szóltak Rejtő regényeiről. A cikk megjelenése után nem sokkal Jenő munkaszolgálatos behívót kapott, de nem hagyta annyiban a cikket, rágalmazási pert indított.

A pert azonban nem tudta figyelemmel kísérni, mert elvitték a keleti frontra. A 2. magyar hadsereg munkaszolgálatosai közé került, akiket a Don-kanyarba küldtek. Közismerten rossz körülmények közepette a munkaszolgálatosok embertelen bánásmódban részesültek. Valójában nem tudni, hogyan teltek Rejtő utolsó hónapjai, a közismert történeteket, amiket egy Rajna János nevű artistára hivatkozva írtak meg, nem lehet bizonyítékkal alátámasztani. Ezen leírások szerint a már beteg Jenő az utolsó pillanatig szórakoztatta a társait. 1943 elején, hivatalosan újévkor halt meg, úgy, hogy alig három hónappal korábban még Budapesten sétált az árkádok alatt. Sírja nem ismert, és azt sem lehet tudni, miben hunyt el. Valahol a mai Ukrajna területén nyugodhat.

Kép

Rejtő Jenő (jobbra) és Karinthy Frigyes (balról a második) egy archív fotón

Szülei nem tudtak a haláláról

A Reich család viszontagságai ekkor még nem értek véget: az édesanya gyenge egészsége miatt nem mondták el neki, hogy Jenő meghalt, és 1944-ben úgy hunyt el, hogy nem tudta, hogy a fia már nem él. Jenő bátyja, Gyula pedig elküldte a kisfiát Pestről, mert azt hitte, nagyobb biztonságban lesz vidéken. Azonban a kisfiút 1944-ben deportálták, nagy valószínűséggel Auschwitzba, ahonnan soha nem tért haza. A háború után készült egy interjú Jenő édesapjával, amelyből kiderült, hogy az apa sem tudta, mikor és milyen körülmények között halt meg a fia.

A háború után a Rákosi-korszakban Rejtő műveit nem adták ki, és csak az 1956-os forradalom után jelenhettek meg újra.

Könyvei töretlenül népszerűek, egyesek felemelik az irodalmi nagyok sorába, mások ragaszkodnak a ponyva megjelöléshez. Legendás alakjai, poénos jelenetei beitták magukat a magyar kollektív tudatba, mindenki ismeri a kártyán nyert Nobel-díjat vagy a híres kést a hátban, akár olvasta Rejtőt, akár nem.

Források:

• Hegedüs Géza: P. Howard, akit Rejtő Jenőnek hívtak, in: Rejtő Jenő – Az utolsó szó jogán, válogatta és sajtó alá rendezte Dr. Révai Gyula
• Perczel Olivér: Rejtő Jenő halála utáni peres ügye, Múlt-Kor, https://mult-kor.hu/20130702_rejto_jeno_halala_utani_peres_ugye
• Rejtő Jenő: Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam, szerkesztette: Varga Katalin, https://www.scribd.com/document/368904434/Rejto-Jeno-Megyek-Parizsba-Ahol-Meg-Egyszer-Sem-Haldokoltam
• Thuróczy Gergely: A megtalált tragédia – Rejtő Jenő emlékére, Petőfi Irodalmi Múzeum – Athenaeum Kiadó, 2016
• Veres András: Rejtő és Karinthy, 2019, http://real.mtak.hu/104901/1/IT_2019-1_Veres_RejtoesKarinthy-.pdf
• Rejtő elleni lejárató cikk: https://holocaust.archivportal.hu/hu/bemutatjuk-piszkos-fred-szerzojet-c-cikk-egyedul-vagyunk-c-folyoirat