A homonnai kisdiáktól a centralista reformerig 

Trefort Ágoston 1817-ben született a felvidéki Homonnán. Családja vallon származású volt, dédapja még Belgiumban volt jogász, nagyapja a 18. század utolsó harmadában katonaorvosként került magyar földre. Apja, Ignác Eperjesen volt ismert sebészorvos, később Zemplén vármegye tisztiorvosa, akinek Beldovics Teklával kötött házasságából három fia született, elsőként a leendő kultuszminiszter. Otthon németül beszéltek, az utcán inkább szlovákul. Ágoston kilencévesen került az eperjesi német evangélikus gimnáziumba, három évvel később pedig a sárospataki piaristákhoz, ahol kifogástalanul elsajátította a magyar nyelvet. Ezt az iskolát az 1831-es kolerajárvány idején el kellett hagynia, rövidesen testvéreivel árvaságra jutottak, mert szüleiket is elragadta a kór. Gróf Csáky Petronella lett a gyámjuk, aki a tragikus esztendő őszén az egri líceumba küldte Ágostont tanulni. A diák később a pesti egyetemen lett joghallgató, és ekkorra kiválóan elsajátította a francia, az angol és az olasz nyelvet. 1835-ben Eperjesen lett jurátus, jogász gyakornok, a következő két évben pedig ügyvédi vizsgájára készülve, szinte egész Európát beutazta. Budán lett kamarai gyakornok, állami hivatalnok, barátok ajánlásával tagja lett a pesti elit találkozóhelyének számító Nemzeti Kaszinónak, itt kötött életre szóló barátságot későbbi sógorával, Eötvös Józseffel. Tagja lett a csoportjának, amely centrista szemléletű reformértelmiségiekből, politikai szerepet is vállaló tollforgatókból állt. Közéleti publicisztikai tevékenysége 1839-ben vette kezdetét, amikor javaslatára és elnöksége alatt létrejött a képzőművészetek felkarolására hivatott Pesti Műegylet. 1840-ben kilépett az állami szolgálatból, folyamatosan jelentek meg írásai a Pesti Hírlapban. Történelmi, közéleti, közgazdasági tárgyú írásokat adott közre, hitel- és adóügyekről, átfogó gazdaságfejlesztésről, jogi és politikai reformokról értekezett, ezek elismeréseképpen 1841-ben tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia. Tagja lett az Iparegyesület és a Magyar Kereskedelmi Társulat nevű, a polgári társadalom- és gazdaságfejlesztést szorgalmazó szervezeteknek. 

Zólyom követeként ott volt az 1843–44-es reformországgyűlésen, ahol a mérsékeltek centrumát erősítette. 

1847-ben megnősült, Eötvös feleségének húgát, Rosty Ilonát vette el, akivel hat gyermeket nevelve az asszony haláláig éltek együtt. 1848 elején lépett ismét közszolgálatba, mint a Helytartótanács sajtóosztályának munkatársa, március után nemzetőrséget vállalt, április és szeptember között pedig, a Batthyány‑kormány idején Klauzál Gábor keze alatt mezőgazdasági és kereskedelmi államtitkár volt.

A visszavonulástól a miniszteri bársonyszékig 

Szeptember végén a magyar forradalom radikális fordulatot vett Lamberg Ferenc altábornagy Lánchídon történt meggyilkolásával. Az alapvetően monarchista érzelmű Trefort lemondott, és több eszmetársával, így Eötvös Józseffel együtt elhagyta az országot. Családjával Bécsbe, majd Münchenbe ment, ahonnan 1850-ben tért haza. A közügyektől távol, a felesége által örökölt csabacsűdi birtokra vonult vissza, ahol szinte csak a birtok igazgatásával foglalkozott. Egy idő után azonban visszatért a közéletbe, megalapította a Békési Gazdasági Egyesületet, 1861-ben Békés vármegye alispánjává választották, az orosházi kerület Deák-párti képviselőjeként bekerült az ország­gyűlésbe. A kiegyezés előkészítése mellett főleg az agrárium, a hitelezés és a vasútfejlesztés ügyeivel foglalkozott. Magánéletében komoly törést jelentett feleségének 1870-ben és a kultuszminiszter Eötvös Józsefnek 1871-ben bekövetkezett halála. Ez utóbbit követően szinte azonnal felajánlották neki a kultusztárcát, ám ekkor még nem fogadta el. 1872-ben pedig, most már Sopron képviseletében ismét bekerült a parlamentbe. Ekkor már elvállalta a kultuszminisztérium vezetését a Lónyay-kormányban. Miniszter maradt az ezt követő három miniszterelnök rövid életű kabinetjében is, 1875-től haláláig megőrizte tárcáját Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején is, 1876 és 1878 között ideiglenesen még a Földművelési, Ipari és Kereskedelmi Minisztériumot is vezette, 1885-től elnökként állt a Magyar Tudományos Akadémia élén. Trefort kultuszminisztersége némi hangsúlyeltolódással Eötvös kultúrpolitikájának volt a folytatása. Irányítása alá tartoztak az egyház- és vallásügyek, a köz- és a felsőoktatás, a művelődési intézményrendszer működtetése, a nemzetiségi oktatás és kultúra területe, az ösztöndíj- és alapítványi programok, az állami mecenatúra felügyelete. Maga köré gyűjtött kiváló munkatársakkal végzett bő másfél évtizedes munkája egészen a századfordulóig, sőt az I. világháborúig meghatározónak bizonyult a hazai oktatás, kultúra és tudomány világában.

A miniszteri életmű 

A hazai oktatásügy élén eltöltött bő másfél évtized alatt Trefort fő célja az Eötvös-féle kezdeményezések folytatása, az oktatás, a tudomány és a kultúra intézmény- és feltételrendszerének európai szintre emelése volt. Ennek érdekében 

folyamatosan harcolt tárcája nagyobb költségvetési támogatásáért, intézményeket alapított, épületeket emelt. 

Eötvössel ellentétben főleg a közép- és felsőfokú oktatással törődött, de minisztersége alatt is egyenletesen fejlődött az elemi iskolák rendszere, igyekezett a tanítói, tanári pálya anyagi és erkölcsi megbecsülését biztosítani, megszervezte a tanárképzés egységes rendszerét. A középfokú oktatásban az ő idejében alakult ki, nyert új tanterveket és tanszabályzatokat a gimnáziumok és reáliskolák kettős rendszere. Életre hívta a már tanműhelyekkel is felszerelt ipariskolák hálózatát, biztosítva ezzel az ipari fejlődéshez nélkülözhetetlen szakmunkásréteg kiképzését. Erről úgy vélekedett: „legyünk jó kézművesek, kereskedők, gazdák, szóval a productió emberei. Ez nem válik szégyenére, nem derogál senkinek. Erkölcseinket és szokásainkat kell átalakítanunk, ha közgazdaságilag akarunk átalakulni.” Ami az egyetemi oktatást illeti, különösen az orvosképzésért tett sokat, felépült az orvosi kar klinikai tömbje, tanszékek, laboratóriumok jöttek létre, legendás orvosprofesszorok sora öregbítette a hazai medicina hírnevét. Szilárd kereteket kapott a mérnökképzés, bővült a természet- és bölcsésztudományok egyetemi tanszéki hálózata. Támogatásának olyan tudósok köszönhették zavartalan munkájukat, mint az orvos Korányi Frigyes, az építész Hauszmann Alajos, az orientalista Vámbéry Ármin, 1876-ban pedig egyetemi katedrát ajánlott a hazai költőfejedelemnek, Arany Jánosnak. Bábáskodásával jött létre Benczúr Gyula vezetésével a hazai képzőművészet műhelye, a Mesteriskola, tárlatok sora kínált lehetőségeket festőknek, szobrászoknak. Megalapította az Iparművészeti Múzeumot, elkészült az Egyetemi Könyvtár impozáns épülete, tehetséges fiatal tudósokat és művészeket juttatott külföldi tanulmányutak lehetőségéhez. Az ő minisztersége idején, 1875-ben nyílt meg a Zeneakadémia, amelynek igazgatói tisztére az akkor már világhírű Liszt Ferencet is sikerült megnyernie. Mindez pedig csak egy kis része volt szerteágazó, egy egész korszakot meghatározó miniszteri működésének, amely csak 1888-ban bekövetkezett halálával szakadt meg. A Kerepesi temetőben nyugszik, emlékét, nevét legbeszédesebben a pesti egyetemi kampusz Trefort-kertje, a nevét viselő utcában pedig a legendás egyetemi gyakorlógimnázium őrzi. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A nagy Ő nem létezik

Nem szeretnék senkit sem sokkolni ezzel a kijelentéssel, de a pszichológusok szerint ez tény: a nagy Ő nem létezik, vagy legalábbis nem úgy, ahogy sokan gondolják. Egy nagy Ő-t ugyanis nem „kapunk” készen, nincs olyan partner, aki eleve számunkra elrendeltetett lenne, igazából mi magunk tesszük azzá rengeteg energiával, türelemmel és szeretettel. 

Amikor két ember elköteleződik egymás mellett, és közös céljuk, hogy a kapcsolatuk harmonikus legyen, ezen nap mint nap dolgoznak, és táplálják az egymás iránt érzett tiszteletet, őrzik a szerelem- szeretet lángját, akkor idővel ők valóban az „igazik” lesznek egymás számára. 

Még húsz év együttélés után is. Egy párkapcsolat nem egy statikus valami, sokkal inkább egy élő, érző lény, amely folyamatosan változik, fejlődik, attól függően, hogyan nevelgetjük, mennyi energiát, szeretetet teszünk bele; ugyanakkor vannak törvényszerűségek is, amelyek meghatározzák fejlődési ívét.

A párkapcsolatok fejlődési íve

A párkapcsolat első fázisa a szenvedélyes szerelem időszaka, amely viszonylag rövid ideig tart: két-három hónaptól maximum három-négy évig. Ezt a szakaszt „a hormonok táncának” is nevezik. Helen Fischer, a neves szerelemkutató bebizonyította, hogy a szenvedélyszerelem tulajdonképpen nem is érzelem, hanem motiváció, ami biológiailag van belénk kódolva (különböző hormonok aktiválódásával jön létre), többek között azért, hogy utódokat hozzunk létre, és azokat fel tudjuk nevelni együtt. Ez az időszak tele van túlfűtött érzelmekkel, és jó oka van annak, hogy nem tart örökké. Ha ugyanis maradna az állandóan felfokozott állapot, nem tudnánk a hétköznapokban normálisan működni. Ezért is törvényszerű, hogy a kapcsolat viszonylag rövid időn belül át is lép a következő szakaszba: a differenciálódás időszakába, amikor elkezd különválni, hogy ki vagyok én és ki vagy te. 

Kezdünk reálisan rálátni arra, hogy milyen a másik a maga valóságában, és ha teszünk érte, akkor szép fokozatosan elkezdünk összecsiszolódni.

A kapcsolat harmadik szakasza a nagy önmegvalósítás időszaka. Már nagyobbak a gyerekek, és a gyereknevelésben kialakult szülői egység helyére a két, egymástól független szülői én kerül: egyre több külső kapcsolata, külön hobbija lesz a házastársaknak, vagyis megnő az énidő, gyakran a miidő rovására. Ettől azonban nem szabad megijedni, az eltávolodás teljesen természetes jelenség, és szükség is van rá ahhoz, hogy idővel újra közelíteni tudjunk egymáshoz. Ha ezt meg tudjuk tenni, eljuthatunk a végső szakaszba, amelyben mély intimitást és kapcsolódást tudunk kialakítani egymással. S hogy ez hogyan lehetséges? Erre Robert Stenberg „szerelmi háromszögelmélete” adhatja meg a választ!

A párkapcsolat 3 alappillére

Robert Sternberg pszichológus dolgozta ki a „szerelem háromszögelméletét”, amely szerint három kulcsfontosságú elem kell a sikeres, jól működő és tartós párkapcsolathoz. Ez a három alappillér pedig nem más, mint az intimitás, a szenvedély és az elkötelezettség.
Az elköteleződés lényege a „mi-tudat”, vagyis hogy te és én egy pár vagyunk, és ezt az erős egységet kifelé is kommunikáljuk. Az intimitás az őszinte, mély megnyílást jelenti, vagyis azt, hogy rálátok a saját viselkedésemre, az érzéseimre, és ezeket meg is osztom a társammal. 

Nem attól fejlődik az intimitás, hogy soha nincs közöttünk konfliktus, hanem attól, ahogyan azokat megoldjuk. 

Fontos a kölcsönös megértés, elfogadás és támogatás is, hisz ezek fogják meghatározni a partnerünkhöz kötődésünk erősségét. Továbbá ezek hatására fog bennünk kialakulni az a bizonyos megnyugtató érzés is, ha a párunk közelében vagyunk, valamint a kicsit szorongó lelkiállapot, amikor ez nem lehetséges.
A harmadik alappillér, a szenvedély egyrészt az egészséges szexualitás, másrészt a közös céljainkért lelkesedés kombinációját jelenti: tudunk-e szenvedélyesen lelkesedni egymásért, a közös céljainkért, a gyerekeinkért?
A három alappillér – mint ahogy a neve is mutatja – megadja a párkapcsolat építményének a stabilitását, de a szilárdságához, tartósságához szükség van boldogságőrző szokásokra is, melyek örömtelivé teszik benne a létezést.

Kép

Illusztráció: Pexels/Văn Thắng

5 boldogságőrző szokás a boldog párkapcsolatért

Énidő, miidő, fészekidő
Az idő elosztása nélkülözhetetlen eleme egy jól működő párkapcsolatnak, mert bizony tény, hogy nem csinálhatunk mindent együtt. Kell, hogy mindenkinek legyen énideje, amivel azt kezd, amit szeretne. Ugyanakkor azt is érdemes meghatározni, hogy egy hétből mennyi az az idő, amit mindig együtt töltünk. Lehet az egy közös reggeli vagy ebéd minden pénteken, együtt futás vagy bármi más. L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus szerint a harmonikusan működő, boldog párkapcsolatok szinte mindegyikének sajátja, hogy van elkülöníthető én-, mi- és fészekidő (ez utóbbi a gyerekekkel, a családdal együtt töltött időt jelenti), amelyek között a családtagok tartják az egészséges arányt.

Mondjuk ki, amit érzünk!
Rengeteg kapcsolat csúszik el azon, hogy a partnerek nem beszélik meg a valós szükségleteiket. A ki nem mondott elvárások feszültséget generálnak, és értelmetlen játszmákhoz vezetnek, amelyek a párkapcsolati intimitást rombolják.

Meg kell tanulnunk nyíltan, asszertívan kommunikálni a partnerünkkel, vagyis a saját érzéseinkre reflektálva, nem a másikat hibáztatva, őszintén elmondani, mi esett rosszul, mit szeretnénk másként. 

Ha csalódottnak érezzük magunkat, mert reggel ölelés nélkül ment el a párunk, vagy napközben egyszer sem hívott fel bennünket, legyünk mi azok, akik odamegyünk hozzá és átöleljük, vagy felhívjuk, és őszintén elmondjuk neki, rosszul esett, hogy ő elmulasztotta mindezt. Ne dédelgessük a vélt és valós sérelmeinket, ezekről mindig ott és akkor érdemes beszélgetni, amikor megjelennek bennünk. 

Tiszteljük a másik igazságát!
Nincs olyan kapcsolat, amelyben ne lennének nézeteltérések, viták. Ez teljesen természetes, hiszen akármennyire is igazi társai vagyunk egymásnak, mindketten kialakult szokásrendszerrel érkeztünk a kapcsolatba, amelyet a saját családi mintáinkból hoztunk, így időbe telik, míg összecsiszolódunk. Az a fontos, hogy időről időre üljünk le, és beszéljünk ezekről a dolgokról, próbáljuk megérteni a másik álláspontját, vagy épp elmagyarázni a sajátunkat. 

Adjuk meg párunknak a tiszteletet – és ezt joggal elvárhatjuk viszont is –, hallgassuk meg a problémáját!

Ha van véleményünk, adjunk hangot neki, de soha ne vágjunk vissza dühből vagy sértettségből! A veszekedésnek legyen mindig mindkét fél számára megnyugvást hozó lezárása. Ne tartogassuk a haragunkat, ne játsszunk sértődött kisgyereket, addig beszéljünk a problémáról, amíg felszínre nem bukkan a megoldás! Fogadjuk meg Mihalec Gábor párkapcsolati terapeuta tanácsát: „Lépcsőfokká is lehet változtatni azokat a köveket, amelyekben elbotlunk.”

Figyeljünk az egyensúlyra!
Minden emberi kapcsolat az egyensúlyra épül: a szeretet, a figyelem, a tisztelet és a törődés mind kölcsönösségen alapuló érzések, ezért ezekre különösen oda kell figyelni. A párkapcsolat alapja, hogy elsőként adjunk, hogy utána ugyanazt a szeretetet, törődést és gondoskodást vissza is kapjuk. 

Egy érett kapcsolat mozgatórugója, hogy a résztvevők megtanulnak adni egymásnak, a gyerekeiknek és a családtagjaiknak. 

Ugyanez igaz a felelősség megosztására is: az egyenlőtlenül elosztott felelősségek hosszabb távon megrontanak és ellehetetlenítenek egy kapcsolatot. Mindkét félnek éreznie kell a másik felelősségvállalását, mely természetesen különböző területeken érvényesülhet. 

Ne maradjon el az érintés!
Ne hagyjuk, hogy idővel kifakuljon az intimitás, elmaradjanak a reggeli elköszönések, az üdvözlő csókok, a simogatás, az összekacsintás és az esti jó éjt-puszik. Míg a kapcsolat elején teljesen ösztönösen ment egymás megérintése, a megszokás – ha hagyjuk – ezt is elűzi a mindennapokból. Ez akkor különösen nagy jelentőségű, ha valamelyik félnek például a testi érintés a szeretetnyelve: azaz, attól érzi szeretve magát, ha megérinti a társa. 

Forrás: L. Stipkovits Erika . Mi, együtt. HVG Könyvek, 2021.
 

Felmerülő kérdések az adásban: 

– Az anyatej aranyat ér, de vajon meddig tartja fontosnak a szoptatást a gasztroenterológus? 

– A mentális egészség megőrzésében a táplálkozásnak mekkora szerepe van?  

– Ma már az sem elképzelhetetlen, hogy 100 évig éljünk. Ahhoz azonban, hogy a lehető legtovább megőrizzük a testi-lelki jóllétünket, több fontos szabályt is be kell tartanunk. Melyek ezek? 

– A stressz "gyilkolja" a bélflóra hasznos mikroorganizmusait, ami ettől sokkal sebezhetőbbé válik. Megdöbbentő, hogy a XXI.században épp az evés az, ami talán a legnagyobb stresszt okozza a sejtjeinknek. Mit kell tennünk, hogyan táplálkozzunk helyesen, hogy ne merítsük le a szervezetünket idő előtt?

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia. 
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Amikor beszélgetni kezdünk, azonnal pontosít saját magával kapcsolatban, önmagát nem írónak, hanem szerzőnek tekinti. „Ez nem szerénység. Hiszen látom én is a sikereimet: huszadik alkalommal bízik bennem egy kiadó, huszadik alkalommal remélik az olvasók, hogy ha megveszik a könyvemet, nem fognak csalódni. Ez már felvértezhetne arra, hogy használjam azt a szót: író. De számomra nimbusza van ennek a szónak. Amikor a tükörbe nézek, nem azt érzem, mint amikor Szabó Magdára vagy Dan Brownra gondolok. Nem szeretném magamat ilyen magasságokba emelni, az tévút lenne. Azzal együtt, hogy vallom, élj úgy, ahogyan gondolkodsz magadról. 

„Én alávetem magam az íróságnak. Máshogy nézem a világot, amióta írok, máshogy figyelem az embereket, máshogy csapok le gondolatokra. Az egész életem erről szól.”

Pályája indulásához hozzátartozik, hogy bár az írás már egészen korán jelen volt az életében, de huszonévesen – egy hirdetés hatására – először mégis stewardess lett. Első könyve is erről a világról szól. „Imádtam – mondja széles mosollyal –, és ha most újra kezdeném, ugyanígy csinálnám. Falusi lány vagyok, Etyekről jöttem, és világlátott valaki lettem néhány év alatt. Amikor aztán kismamaként otthon voltam, nem tudtam elszakadni: állandóan az eget kémleltem, és mindenre ráfújtam a keményítőt, amelyet azelőtt az egyenruhához használtam. Becsuktam a szemem, és éreztem a TU–154-es nagyon jellegzetes szagát. Ezek hiányoztak, és a Légikisasszonyok megírásával jó volt újra ebben a miliőben lubickolni. Már rég nem repülök, de egyfolytában utazom a könyveimen keresztül.”
A Légikisasszonyok lektűr volt, nem is akart más vagy több lenni, hiszen a témához nagyon illett ez a műfaj, de az ezután készülő könyvek már komolyabb hangvéte­lűek. Bauer Barbara azt meséli, mindig egy kérdés, probléma kezdi el izgatni, valamire választ szeretne kapni, és ebből születik aztán egy történet. A leggazdagabb árva című regény Wenckheim Krisztináról szól: „Ő a tíz legmódosabb arisztokrata család egyikéből származik, születésekor elveszítette az édesanyját, és háromévesen az édesapját (Wenckheim József Antalt, akiről egyébként Jókai az Egy magyar nábob címszereplőjét mintázta). Esetében egyszerűen érdekelt, mi kell ahhoz, hogy ne elkényeztetett fruskává váljon valaki, hanem olyan példaértékű, nagylelkű, nagyszívű valakivé, mint ő. Az árvák megmentőjeként tartják számon, és nagy tisztelettel adóznak neki a mai napig Békés megyében, főleg Kígyóson.” 

A messziről jött fiú című könyvről csak most, a megjelenés után egy évvel lett publikus, hogy igaz történet alapján készült. 

A történet ugyanis – anélkül, hogy ez akár a regényben, akár a fülszövegben megjelenne – egy közismert személyről, az üzletember Demján Sándorról szól. 

Bár kelthetett volna szenzációt ezzel, Bauer Barbara részéről mégis tudatos döntés volt, hogy a valódi név nélkül publikálja a könyvet. „Ennek egy oka volt. Elsősorban azt az értékrendet szerettem volna megmutatni, amit Demján Sándor képviselt. Hogy honnan jött, és milyen ember maradt. Százkilencvenkét család érkezett Székelyföldről Etyekre és környékére – a lakosságcsere keretében – a második világháború után, és a szekerek egyikén ült egy kisfiú. Egy fiú, aki hitt magában, rengeteget olvasott, és amikor sikeres üzletember lett, akkor sem felejtette el, hogy mélyszegénységből indult. Nem véletlen az a vödrös kisfiú a borítón. Többször elmesélte ezt a jelenetet: vizet hordott lelencgyerekként, és amikor elesett, egy – szintén nehéz sorsú – cigányember odament, felsegítette, és újramerítette a vödrét. Akkor megjegyezte, hogy bárkitől kaphat az ember segítséget. Demján Sándor személyisége egyébként egy kicsit Wenckheim József Antal alakjára emlékeztet engem, akinek a fiókjában mindig volt aprópénz, hogy ha valaki bemegy hozzá lopni, legyen mit. Hiszen nyilván azért lop, mert szüksége van rá – volt olyan rabló, akinek később munkát is adott. Demján Sándor is sok mindenkinek segített ugyanígy, az igazságtalanságot pedig nem tűrte. Számos jótékony cselekedetéről tudunk, de igazából a töredékét sem fedte fel ezeknek, sokszor segített névtelenül. Ilyenkor visszaadott valamit abból, amit ő kapott az élete során.”

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Bauer Barbara édesanyja szülésznő, nagymamája bába volt, és ez a motívum, mellé pedig még egy családi legenda is bekerült az egyik regényébe. „Dédnagymamám elbeszéléséből és más forrásból is az derült ki, hogy valamikor Erdélyben a családunk egy tagját, aki talán javasasszony volt vagy bába, elégették boszorkányként máglyán. A Kétszáz éves szerelem erre a történetre épül. De egy másik könyvemben a szülésznőt szintén a nagymamámról mintáztam, hiszen ő volt a titkos keresztanya Etyeken. Abban az időben segédkezett szüléseknél, amikor nem lehetett keresztelni. A nagymamák kérésére az éj leple alatt, a hátsó kertben lopta be az újszülötteket a paphoz. Több száz gyerek keresztanyja volt a nagymamám, és az ő leszármazottaik ma is ott élnek a faluban.”

Az eddig említett könyvek sorából is már kirajzolódik, hogy Bauer Barbara regényei térben-időben nagyon nagy utat járnak be. Az emberben óhatatlanul felötlik, milyen nagy munka lehet feltérképezni a több száz évvel ezelőtti eseményeket, minden részletében hűen felidézni egy korszakot vagy történelmi jelenetet. Az írónő így vall erről: „Mindig nagyon elmerülök a részletekben: utánanézek, hogyan készül a vízjel, az egyik regényemhez pedig a tűzzománc készítését tanulmányoztam. Az Elsuttogom százszor című könyv miatt egy hadisír feltárásáról is nagyon sokat tudok. A Porlik, mint a szikla megírásához kitanultam a pék mesterséget. Az aranyműves fia a Szent Koronáról szól, ehhez csak le kellett ültetnem az étkezőasztalhoz a férjemet, Valastyán Pált, ő ugyanis a Szent Korona kutatója. Az új könyvem, a Gutenbergről szóló Bíborbetűk megírása előtt elmentem egy könyvkötő tanfolyamra, hogy bebújhassak egy kicsit a »könyv gerince mögé«. A könyvkötő mester arra kért, csukjam be a szemem, és ahogy a korabeli eszközök között kézen fogva vezetett, időnként kért, hogy valamit szagoljak meg, érintsek meg, vagy hallgassam a festék hangját. Végsimítottam a bőrt, tapintottam az ólombetűket. Amikor felkészülök egy regényre – ami nagyjából egy, másfél évet jelent –, akkor ennyire megfigyelő vagyok. Emellett rengeteg beszélgetésből, interjúból, levéltári munkából, olvasásból vagy akár filmnézésből áll az anyaggyűjtés. Amikor úgy érzem, elegendő anyagom van, azt megtanulom, mintha egy vizsgára készülnék, azért, hogy az utolsó fázisban, a tényleges írás során – ami egy nagyon koncentrált időszak – már ne kelljen lapozgatnom az anyagok között. Az írás hat-nyolc hétig tart, olyankor minden egyebet félreteszek.”

A drámai események – holokauszt, Trianon, Don-kanyar – mögött a regényekben mindig van egy romantikus szál. 

„A szerelmi szál olyan a történetekben, mint a pulóverekben a norvég minta. Szépen vissza tudnám fejteni, ki tudnám venni a történetből, és akkor is kerek lenne. Mindig két történetet írok, egy szerelmeset és egy történelmit, és azt összefonom. A férfi olvasóim szerintem átsiklanak a romantikus részek felett, de az ellenkezőjével is találkoztam már. Nekem a romantikus rész mindig egy kicsit feloldozás a történelem súlyával szemben.”

A fekete rózsa Bauer Barbara szülőfalujáról, Etyekről szól, és emiatt nagyon személyes lett már az anyag­gyűjtés is. Ráadásul a regény nehéz témát feszeget: azt az időszakot, amikor a svábokat kitelepítették Etyekről, és erdélyieket hoztak a faluba. „A magyar történelemben nagyon sok olyan momentum van, amit nem beszéltünk ki. Pedig a szembenézés fontos a továbblépéshez. Amikor jött a gondolat, hogy össze kéne szedni, amit az öregek még tudnak a faluban, az akkori polgármester segítségével összeült az első helytörténeti fórum. Jöttek az idősek, meséltek, adták egymásnak a szót. Az elbeszélésekből az 1800-as évek végéig vissza lehetett menni. Ezen a fórumon került szóba, mit érezhetett az, akinek a fél családját erőszakkal elvitték, és a helyükre beköltöztettek valaki mást. Nagyon nehezen bevallható érzelmek ezek. Az ember nehezen mondja ki, hogy gyűlöltelek, és közben pedig ott van a tudat­alattijában, hogy ha én gyűlölöm, akkor az én családtagomat is gyűlölhetik az új helyén. Ha én szeretek és adok, és azt mondom, sorsközösség – »amit te idáig Székelyföldről megéltél, azt az én hozzátartozóm Etyektől Németországig élte meg« –, akkor reménykedhetek, hogy ott is valaki így gondolkozik. Ezt józanul végig lehet gondolni, de azért nagyon nehéz valós érzésként elfogadni. Etyeken is vannak székelyek, svábok, cigányok, tótok, ­zsidók, ősmagyarok, és ez így van jól. Magyarországon minden település a Kárpát-medence képét tükrözi. Megéljük az együttélést, de a saját identitást is.” 

Ez a cikk a Képmás magazin 2023. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Tudta, hogy muszáj felvennie velük a versenyt, nincs más választása – és sikerrel vette ezeket az akadályokat. Felnőttként az osztálytársai közül volt, aki megkövette őt a gyerekkori bántásokért. 
Ez a visszaemlékezés legyen biztató és erőt adó a mai nehézségekkel küzdők számára.

A videó a Nehéz idők, erős emberek sorozat részeként készült. A sorozat valós történeteket mutat be olyan idős emberektől, akik sikeresen megküzdöttek már az élet nehézségeivel. S hogy miért fontos rögzíteni, megjelentetni és elolvasni ezeket? Mert segítenek szembenézni a mai nehézségekkel az idős emberek megküzdéstörténetei, a nehéz időszakokban számukra bevált és példaértékű stratégiákról szóló elbeszélések. 
A  Nehéz idők, erős emberek-sorozat további részei itt találhatóak.

Mivel kevés adat maradt fenn a jámbor Gül apóról, részben legendákra és népi hagyományokra támaszkodhatunk. Születésének pontos dátuma sem ismert, még a születési évét sem sikerült megbízhatóan megállapítani. Egyes források szerint eredetileg Bosznia-Hercegovinában született, majd Törökországba költözött, s a Budát megszálló török sereggel érkezett Magyarország területére a 16. században, hogy kolostort alapítson.

Mélyen vallásos életet élt, és a bektasi rendhez tartozott, amelynek szellemi vezetője volt. A bektasi egy szúfi iszlám vallási rend, amelyben a költészet, a zene és a misztikus tapasztalatok nagy jelentőséggel bírnak; a misztikus és lelki dimenziókra összpontosít, a szeretetet, a harmóniát és az istenhitet közvetíti. A bektasi rend, amelyhez Gül Baba tartozott, hagyományosan kötődött a természetgyógyászathoz, ezért valószínűsíthető, hogy Gül Baba ismerte és alkalmazta a gyógynövényeket.

A dervis híres volt a szerénységéről, bölcsességéről és gyógyító képességéről. Az emberek természetfeletti erővel ruházták fel, számos csodát és gyógyulást tulajdonítottak neki. Gül Baba békés életet élt, a dervisek hagyományos életformáját követte. Az embereknek hirdette a békét, a szeretetet.

Aszkéta élet, tanítás és katonai feladatok

A dervisek a világi dolgoktól függetlenül törekednek a spirituális fejlődésre. Gül Baba életmódja ennek megfelelően egyszerű és aszketikus volt. Az anyagi javaktól és a világi kényelemtől elzárkózott, helyettük a szellemi fejlődést helyezte előtérbe. Rendszeresen meditált, imádkozott, zarándokolt, hogy jobban megélje az Istennel való kapcsolatot. Élete részét képezte az éneklés, a tánc és a költészet. Békeidőben tanított, földműveléssel foglalkozott vagy a kolostorban (tekke) tevékenykedett, háború idején pedig ő is kardot ragadott. 

Kép

Kőmíves Sándor (balra) a Gül Baba című film forgatásán – Forrás: Fortepan/Markovics Ferenc

A szultán afféle vallási elöljáróként tekintett Gül Babára. Kölcsönös tisztelet alakult ki közöttük, egyes források szerint gyermekkori barátok voltak. A szultán gyakran kért tanácsot vagy megerősítést tőle uralkodói döntéseihez. 

A „csodatévő” 

A legenda szerint egyszer egy kisgyermek betegségben szenvedett, és semmi sem segített rajta. A szülők kétségbeesetten fordultak Gül Baba dervishez, mert hallottak gyógyító képességeiről. A dervis elment a házhoz, imádkozott, miközben kezét a gyermek fejére tette. A legenda szerint a gyermek állapota hirtelen javulni kezdett: a betegség tünetei enyhültek, a beteg felépült. Az emberek ezt a gyógyulást Gül Baba csodájának tekintették. A hír gyorsan terjedt, ezután sokan fordultak a dervishez abban a reményben, hogy meggyógyítja őket vagy szeretteiket.

Kép

Gül Baba Eisenhut Ferenc 1886-os festményén – Forrás: Wikipédia

Egy másik legenda szerint a budai helytartóságban hatalmas tűz ütött ki. Az emberek kétségbeesetten próbálták eloltani a lángokat, de hiába. Amikor Gül Baba meghallotta mindezt, a helyszínre sietett, és a lángok közelében állva kezeit a magasba emelte, hosszan imádkozott. A tűz csillapodni kezdett, majd teljesen elaludt. Az emberek ámulva nézték, ahogy a dervis megszelídíti a pusztító lángokat, s az tartották, hogy az ő isteni kapcsolata és hatalma volt az, amely lehetővé tette számára, hogy megvédje a várost.
A török ostrom idején Gül Baba egy barlangba vonult el, itt kezdett imádkozni, meditálni. Állítólag a barlangban hirtelen feltört egy forrás, amely bőséges vízzel látta el őt. 

A vízforrás mindmáig látható a Gül Baba Türbe és Rózsakertben.

Vegetárius életmód és teaszeánsz 

Gül Baba valószínűleg húsmentes leveseket és püréket fogyasztott, amelyeket gyógynövényekkel és fűszerekkel ízesített, de rendszeresen evett gyümölcsöket, zöldségeket, gabona- és dióféléket, valamint mazsolát és datolyát is. A teázás kedvelt szokásai közé tartozott, rendszerint rózsateát kortyolt, mert hitte, hogy az frissítő és nyugtató hatású.

A jámbor dervis az öltözködésével is az egyszerűséget hirdette

Fejfedője fehér színű, hosszú sál vagy kendő (turbán) volt, amelyet a feje körül tekert fel, s belé egy szál rózsát tűzött. (A turbán török megfelelője tülbent vagy sarık, ejtése: sárik). Gül apót a legtöbb képen hırkával, entarival és şalvarral ábrázolják. A hırka egy hosszú, köpenyszerű, egyszerű és laza ruhadarab, amely jelképezi a szerénységet és a világi vágyaktól való szabadulást. Az entari egy hosszabb színes és díszített kabátka, amelyet afféle felöltőként használtak a dervisek, a şalvar pedig hagyományos hosszú, laza és kényelmes nadrág volt. 

Gül Baba kedvelte a rózsákat szépségük, törékenységük és csodás illatuk miatt. Számára a rózsa nemcsak virág volt, hanem mély szellemi és vallási jelentéssel is bírt. A gül szó törökül rózsát jelent, a rózsa pedig a szépség, a harmónia, a transzcendens szeretet és szellemi ébredés jelképe.
Egy történet szerint Gül Baba éppen egy magaslaton imádkozott, amikor egy szép rózsa lehullott az égből és a kezébe esett. Ő ezt isteni kegyelemként és megerősítésként értelmezte – ezután kezdte el magát Gül Babának, vagyis Rózsa apának hívni. Későbbi imádkozásai alkalmával gyakran vette körbe magát rózsákkal, hogy mélyebb kapcsolatot teremtsen Istennel. 

Kép

A budai Gül Baba kiállítás egyik terme – Forrás: Wikipédia

A rózsák dombja

A Rózsadomb neve is Gül apóhoz kötődik: a legenda szerint türbéje egy hajdani rózsakert helyén áll. A mendemondák szerint a dervis rózsaolaj-készítéssel is foglalkozott, amihez egy csodás kertet tartott fenn, ahonnan hétköznapi ember egy szál virágot sem szakíthatott le. Állítólag a bolgároktól csent rózsamagokat nagy szemű rózsafüzérbe rejtve hozta Budára.
A II. kerületi Mecset utcában egy támfalakkal övezett kis kertben, kőzsámolyon áll a nyolcszög alaprajzú, kupolával fedett épület, amelynek a bejárata keleten nyílik, s ahol Gül Baba sírja található. A türbét, azaz a síremlékét 1543 és 1548 között III. Mehmed pasa építtette, és először török zarándokhely, majd népszerű kiránduló- és panorámapont lett. 1914-ben nyilvánították műemlékké, a legfrissebb felújítási munkálatokat 2018 őszén fejezték be. 

A türbe és kert gyönyörű rózsákkal és panorámás kilátással rendelkezik, vonzza a helyieket és a turistákat, valamint kedvelt randevúhelyszín is. A lépcsőzetes rózsakertek mellett egy illatozó levendulakertet is kialakítottak.

A törökök úgy tartják, hogy a Rózsák atyja Buda várának elfoglalásakor sebesült meg 1541-ben, s a dzsámivá alakított Nagyboldogasszony-templomban, egy muszlim istentiszteleten halt bele a sebesüléseibe. Temetésén Szulejmán szultán is vitte a koporsót. Nemcsak halálát, de jószívűségét és cselekedeteit is legendák őrzik. A dervis hátrahagyta Magyarországnak szépséges rózsáit, amelyek ma is mindannyiunk szívét megérintik.

Felhasznált forrás: 
Agoston G. – Sudár B.: A legendák Gül babája
Bir Dünya Haber: Macaristan’da Bir Osmanlı Dervişi
hepaoffice.com.tr
 

A serpák napról-napra bebizonyítják: bármi elérhető, ha megvan bennünk a képesség, az akarat, a kitartás és a csapatmunka. Hegyi vezetők, akik ismerik a völgyeket és a meredek útvonalakat. A világ legmagasabb csúcsainak, köztük a Mount Everestnek pontos ismerői. A „serpa” szó magát a tibeti és nepáli nomád, félnomád nép népcsoportot jelöli, mely már több mint 6000 éve él a Himalája magas fennsíkjain, átlagosan 3000–4500 méteres magasságban. Ismerik a hegyi utakat, tudják, hogyan kell hágóvassal közlekedni, s, hogy milyen hatásai vannak a magasságnak az emberre.
A 20. század elejétől segítenek a hegymászóknak teherhordóként, mert jól jött nekik az ezért kapott fizetség. Modern eszközök híján sokáig a hátukon vitték az expedíciók felszerelését. Manapság is ők szállítják hátukon a felszerelést és az élelmiszert, de fontos hangsúlyozni, hogy a „teherhordó kifejezés” degradáló a himalájai hegymászó serpák számára. Ők a hegyek ismerői, túravezetők, őket hívják akkor, amikor kötélpályát kell kiépíteni, létrákat kell felcipelni, sátrakat kell telepíteni, és akkor is, ha valaki bajba kerül a hegyen, és menteni kell. 

Kiváló fizikai állóképességgel és mászási technikával rendelkeznek, ami lehetővé teszi számukra, hogy az extrém körülmények között is hatékonyan mozogjanak.

Tapasztalataik és helyismeretük segítségével navigálnak a veszélyes hegyi útvonalakon, gondoskodnak az expedíciókon résztvevő csapatok biztonságáról, pontosan meghatározzák az optimális útvonalakat, emellett jártasak az időjárás „olvasásában” is. Rendszerint olyan hatalmas kihívásokkal szembesülnek, mint például az extrém hideg, az oxigénhiány vagy a hóvihar, éppen ezért jól tudják, hogy a hegyekben nincs helye hibának vagy figyelmetlenségnek. Hivatásuk életstílus is, és bőven több puszta fizikai teljesítménynél:
„A hegyek spirituális és kulturális őrzői is vagyunk. Az őseink hosszú évszázadokon keresztül élték meg ezt a hegyvidéki életet, és mi az ő hagyományaikat hordozzuk magunkban” – nyilatkozta Ang Rita serpa.

Mennyit keresnek a serpák?

A serpák jövedelme jelentős mértékben változhat, és számos tényezőtől függ, például a tapasztalattól, a feladatoktól és a megmászott hegyek számától. Általában a serpák éves jövedelme átlagosan 3000 és 6000 dollár között mozog, azaz átlagosan havi 250 és 500 dollár – ennyiért cipelnek kb. 30 kilót a hátukon. Ezek az adatok persze átlagos becslések, és a konkrét összegek változhatnak az egyéni körülményektől függően.

Kép

A hegyek legismertebb titánjai

Az egyik legismertebb serpa a nepáli Tenzing Norgay, aki 1953-ban Edmund Hillaryvel együtt először hódította meg az Everest csúcsát. „Az Everest megmászása mindig kihívásokkal teli. A legnagyobb öröm számomra az, amikor másokat is elvezethetek a csúcsra, és megoszthatom velük ezt a csodálatos élményt” – nyilatkozta Norgay.

Híres és elismert Ang Rita serpa is, aki rekordot állított fel azzal, hogy tízszer jutott fel a Mount Everest csúcsára oxigénpalack nélkül. 

Ez az elképesztő teljesítmény nemcsak az ő személyes erejét és kitartását mutatja, hanem a serpák általános elhivatottságát és kivételes képességeit is. Kami Rita serpáé eddig a Guinness-rekord: huszonhetedszer is felment a Mount Everest csúcsára, hogy utat nyisson a mászószezon legsűrűbb időszakában a sok száz alpinistának, köztük a magyar Neszmélyi Emilnek is. 
„A hegyekben mindenki egyenlővé válik. Nem számít, hogy milyen híres vagy gazdag vagy, csak a kitartás és a tisztelet számít” – ezt már Apa serpa mondta, aki 21 alkalommal mászta meg a Föld legmagasabb hegyét, a Mount Everestet 1990 és 2011 között. Kezdetben a megélhetésért kezdett a hegyre járni, de mára csak jótékony célokért mászik. Tizenkét évesen már beállt a hegyen cipekedők közé, segített svájci, japán és amerikai hegymászóknak, de dolgozott konyhán is. Jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban él, és egy Salt Lake City-i fröccsöntő üzemben dolgozik. Amikor nem az USA-ban van, akkor Nepálban tartózkodik, a hegyekben. 
Ngima Nuru serpa zero waste nagykövet, a legfiatalabb hegymászó, aki több mint hússzor ért fel a csúcsok csúcsára. 

Emellett környezetvédelmi harcos, csapataival folyamatosan tisztítják a hegyet, legutóbb három tonna szemetet gyűjtöttek össze. 

2019-ben tette tiszteletét Budapesten és Baján – előadások keretében beszélt a serpák mindennapjairól. 

Lhakpa serpa, a női erő – a mosogatástól az Everest csúcsáig

Számos serpa található még a képzeletbeli hőslistán, az egyik női ikon Lhakpa serpa. Ez az elbűvölő hölgy immár tízszer állt az Everest csúcsán, megszerezve ezzel a nők közötti rekordot. Lhakpa serpa  egy több mint 4000 méteres tengerszint feletti magasságban lévő falunak a barlangjában látta meg a napvilágot Nepál keleti részén. Nincsenek hivatalos születési iratai, nincs iskolai végzettsége sem, van viszont 11 testvére, akiket gyakran vitt a hátán iskolába. Mindig is izgatta, milyen érzés lehet felérni az Everest csúcsára. „Amikor először értem fel, úgy éreztem, elértem az álmom, és nem kell többé csak háziasszonynak lennem” – mondta a BBC-nek 2016-ban. 

Kép

Lhakpa később egy román hegymászó felesége lett, akivel Amerikába költözött, és tetőfedő vállalkozást indított. Sajnos a családi élete gyökeresen megváltozott, amikor első lányuk megszületett: az erőszakossá váló férj elől egy idő után menekülnie kellett. Lhakpa hol mosogat, hol takarít házakat, miközben a hegyek királynője. 

Rendkívüli teljesítményével, kitartásával és bátorságával rengeteg nő példaképévé vált.

A BBC 2016-ban Lhakpát beválasztotta a 100 leginspirálóbb és legbefolyásosabb nő közé. Az asszony azt tervezi, hogy fiával és lányaival a jövőben együtt másszák meg az Everestet.

Láthatjuk, hogy a serpák óriási kockázatot vállalnak, amikor segítséget nyújtanak a hegymászóknak, számos esetben az életüket teszik kockára. Ezért fontos, hogy tisztelettel és megbecsüléssel tekintsünk rájuk, és értékeljük az általuk vállalt kihívásokat és áldozatokat.

Imádtam kerekezni, és most lehetőségem nyílt rá, mert folyamatosan kaptam a megbízásokat. Mit kérdeztél? Mikor történt ez? 1944 áprilisában, a bombázások kezdete után. Persze, akadt korábban is egy-két repülőtámadás, szovjet részről, de ezek, hogy is mondjam csak, amatőr akciók voltak a későbbiek fényében. A legtöbb ledobott bombájuk fel se robbant. Bezzeg a jenkik ajándékai...!
Szóval mentem ki a helyszínekre, ahol meg kellett találnom a címzetteket. Könnyen ment. Többnyire ott tébláboltak az üszkök között, igyekeztek a tárgyaikat visszamenteni a használat világába, guberáltak, de akadt olyan is, aki csak meredt maga elé... Mindenféle érzelmi állapot előfordult az őrjöngéstől a néma döbbenetig. Ezek az emberek voltak, hivatalosan megnevezve, a kibombázottak, nekik vittem az írásos értesítőt, jelentkezzenek itt és itt a lakhatásuk megoldása végett.

A Szondi utcába szólt a következő címem. Ott állt a nő is élete egykori színterén, nem guberált, nem sírt, nem átkozódott. Semmilyen érzelmet nem fedeztem fel rajta, talán csak fásultságot, igen, fáradt unottságot. Átadtam az iratot, rám nézett, és mintha ismerőse lennék, „a papagáj hol van?”, kérdezte.

Tényleg, hol? Anyuéktól kaptam a harmadik születésnapomra, komoly szerepet szánhattak neki, mert Tibornak nevezték elé, észbontó logika, ha a gyermekünkből Flórika lett, a papagáj legyen Tibi… Tibor hétéves koromban jobblétre szenderült, éppen iskolában voltam, anyu pedig nem akarta elmondani. „Eltűnt… Biztos kirepült az ablakon.” Látva, hogy sírok, mosolyogni próbált. „Ugyan már, Rika! Szabad madár lett belőle... Gondolj bele! Ha rácsok mögé zárnának évekre, te is örülnél, ha kiszabadulsz!” Aztán beleélve magát a hazugságba, amely akár képletes igazsággá is emelkedhet, kitárta a kisszoba ablakát, és kikiáltott: „Repülj csak, Tibi!”

Szóval átadtam az iratot a nőnek, majd felpattantam a bringára, és a Lovag felé lódultam, vissza az irodába, hátha kapok még aznapra újabb címet! Odaérve leültem a folyosón, és azon kezdtem mélázni, vajon honnan veszik az üres lakásokat, ahova a kibombázott embereket Tivadar, a főnököm elhelyezi. Mert erről még nem hallottam... 

Talán nemcsak kibombázott családok, hanem kibombázott lakások is vannak, ahonnan a lakókat robbantották ki? Vagy lőtték ki? 

Már láttam is magam előtt, ahogy embereket gyömöszölnek be ágyúcsövekbe, és lőnek ki, messzire... Talán Amerikába! Ha hosszú a cső, messzire ellő... De nem fantáziálhattam tovább, mert sietős léptek ütötték meg a fülem. A Szondi utcai nő! Most sokkal feszültebbnek látszott, végigvágtatott a folyóson és berontott az irodába. Az üvegezett ajtó rosszul záródott, résnyire nyitva maradt, így minden szó kiszűrődött. A doktor először néhány kérdést tett fel, adatokat egyeztetett, majd rátért az elhelyezésre. Pár szóban összefoglalta egy lakás paramétereit, majd közölte, merre található.
– A körúton? Zajban, villamospálya mellett? Kérem, nekem kisgyerekeim vannak, nem fogom őket zajnak és piszoknak kitenni! Minek kérdezte, hány évesek, ha nem veszi aztán figyelembe?
Bár a nő sokkal hangosabban beszélt, Tivadar nem emelte fel a hangját. Újabb címet ajánlott, halkan, nyugodtan.
– Nem, földszint nem jó! Azok mind sötét lukak, és hallottam a bejárónőmtől, hogy dohosak is! A kislányom asztmatikus, nem kockáztathatom, hogy megbetegedjen!
A felkínált lakások szinte azonnal elkeltek, úgyhogy itt már nagyon füleltem, mert meglepett a helyzet. Papírsuhogás... „Második emelet… Csendes, világos... Ez megfelelő lesz? Horn Ede utca 19.” Apró nyilallást éreztem a szívemben, mivel én is ott laktam, közvetlenül a szomszédban, a 17-ben!
– A Hornban?! – fulladt el a nő. – Abban a rosszhírű utcában, ahol erkölcstelen nők élnek és állandóan razzia van?
Tompa puffanás hallatszott, mint amikor nagy és súlyos könyvet csapnak be. Nem kétséges, a lakásnyilvántartót.
– Asszonyom! Sorstól üldözve, és mégsem megelégedve?

Pillanatig nem is értettem a szavakat. El kellett gondolkodnom. Ekkor tanultam meg, hogy a humornak mindig helye van, szörnyű, vészterhes időkben is… Ha találó. Az egész testem összerándult, olyan röhögőgörcsöt kaptam. A továbbiakra nem emlékszem... Mit felelhetett az asszony? Mi lett az elhelyezésével?
Tessék? Hogy velem mi történt? Másnap sárga csillagot kaptam. Aztán gettóba zártak, megszöktem, és majdnem agyonlőttek. Most meg fáj a csípőm, hiába kenegetem… Valamit tudsz rá ajánlani?

Az írás a Média a Családért Alapítvány „Nehéz idők, erős emberek” című pályázatának egyik nyertese.

Épp a sírkövesnek magyaráztam, hogy a legegyszerűbb, csiszolatlan követ szeretném, bőven elég, ha a név és az évszám rajta van, amikor felhívott Mari néni. Jaj, édes fiam, kezdte sírástól remegő hangon, de jó ember is volt az apád, a legszebb temetést érdemli, már megrendeltem neki a gránit sírkövet, le is szállították a sírhelyhez, ki is fizettem, jaj, ez a minimum kisfiam. Apám mindig is rühellte Mari nénit, aki fülig szerelmes volt belé, sose tudta lerázni, erre az öregasszony még a halála után is odapakolt egy sziklát a nyughelye mellé. 
Fél nap ügyintézésbe került, hogy elszállítsák a tömböt, épp elment a teherautó, amikor pittyent a telefonom. Karcsi bácsi küldte a mailt, nekem meg még vagy háromszáz embernek titkos másolatban, a csatolmányban egy partecédula, rajta apám neve és a két évszám, mindkettő hibásan. Felhívtam, hogy ki kérte meg erre, és kiderült, hogy senki, csak segíteni akart nekem, mint apám legjobb barátja, tudja, mennyire el vagyok havazva a munkával. Inkább a kölcsönkapott milliókat adná vissza Karcsi bácsi, válaszoltam, és leraktam a telefont. Következhetett a valódi gyászjelentés elkészítése és kiküldése, egyenként bemásolva a címeket, hozzátéve, hogy csak szűk körű temetés lesz, csak azok jöjjenek, akiket külön felhívok. 

Bele se írtam az időpontot a szövegbe. Mégis kiderítették valahogy, körülbelül kétszáz ember tolongott a ravatalozó körül, amikor odaértem. 

Sápítozó szomszéd nénik, szipogó harmad-unokatestvérek, a vállamat lapogató régi kollégák és egy rakás idegen: egy számomra ismeretlen nő egy padon ülve gyereket szoptatott, de közben részvéttel nézett rám, egy buszsofőr meg hangosan zokogva verte a mellét, hogy ez van, nincs mit tenni, mind meghalunk. Ez meg kicsoda, kérdeztem a mellettem álló Mari nénit, hát a Pudlics Józsi, ő vezette a buszt, nélküle nem lehetnénk ennyien itt, kisfiam, ő visz majd tovább a halotti torra is, meg a háromnapos emlékkirándulásra, áldott jó ember, megengedte, hogy a csomagtartóba berakjam a töltött káposztát, pedig tudod, milyen szaga van annak. 
Miközben szegény apámat egyre lejjebb és lejjebb engedik a szmokingba öltöztetett sírásók, végignézek a sápítozó, fel-felzokogó idegenek tömegén, akik apámnak talán még a nevét se tudják, és eszembe jut a Mester mondata. 
Messze járhat már, de ha a szertartás után el tudom lopni a buszt, akkor talán még utolérhetem. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2023. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Komócsin Laura 15 éve dolgozik coachként, magyar és külföldi vezetőknek nyújt támogatást. Az évek során azt tapasztalta, hogy a magyar vezetők sokkal alacsonyabb célokat tűznek ki, mint azonos pozícióban lévő külföldi társaik. Kíváncsi volt, valóban igaz-e a felvetés, miszerint a magyarok önbizalma alacsonyabb, ezért nemzetközi kutatást indított a témában. Az eredmények sajnos rámutattak, hogy a magyarok önbizalomszintje átlag alatti, ebben pedig bizonyos csoportok, mint a diákok és a tanárok, különösen érintettek. 
Laura, látva a rossz hazai mutatókat, azt a nagy célt tűzte ki maga elé, hogy a következő három évben feltornázza a magyarok önbizalmát a nemzetközi átlagra. Programjához, amely az Önbizalomnövelde nevet viseli, tavaly ősszel kezdte el az önkéntesek toborzását és szakmai felkészítését, és mára már 150 nagykövettel büszkélkedhet, akik az ország több pontján tartanak önbizalomnövelő foglalkozásokat. Az ezekre való igényt mi sem igazolja jobban, mint hogy eddig több mint 5000 diák kapcsolódott be a programba. A workshopok megkezdése előtt és a hónapokkal később, utókövetés céljából kitöltött önbizalomteszt eredményei a projekt sikerességéről árulkodnak.

Tavaly sok speciális célcsoportnak szerveztek összejöveteleket: vakoknak, gyengénlátóknak, beszédhibásoknak, mélyszegénységben élőknek és egyszülős családoknak is. Az idei első negyedévben viszont az érettségire készülőkre fókuszáltak. 

Csángóföldön is ráfér a diákokra az önbizalomnövelés

Nemcsak belföldön, de határon túl is igyekeztek növelni a diákok önbizalmát: Laura egyik lelkes nagykövetével, Vanczer Zsuzsannával együtt indult el Csángóföldre, hogy ott is pozitív energiákkal töltsék fel a végzősöket.
Zsuzsanna azért szerette volna csángó közegben is megtartani az Önbizalomnövelde foglalkozásokat, mert már 10 éve Dumbravénben végez önkéntes munkát, és tudta, hogy az ott élő fiataloknak és a Csíkszeredai Csángó Kollégium bentlakó diákjainak is szükségük lenne ilyen jellegű segítségre. Nem mellesleg eszébe jutott a statisztikai adat is, miszerint Romániában az érettségiknek csak az 54 százaléka szokott sikerülni. Ezen az arányon mindenképp javítani szeretett volna a saját eszközeivel. 

Kép

Komócsin Laura és Vanczer Zsuzsanna

„Először turistaként kerültem Csángóföldre, nemsokra rá egy kisfiú fogadott keresztszülője lettem. Többször meglátogattam őt, és már az első út után azt éreztem, hogy több gyereknek és a tanítónak is tudnék segíteni táborok szervezésével, keresztszülők toborzásával, és később az új Magyar Ház felépítésével, ahol ma már 20 óvodásnak és 60 iskolásnak tartanak magyar nyelvű foglalkozásokat. Már annyira ismerem az ottani gyerekeket, hogy olyan, mintha mindegyik a fogadott keresztgyerekem lenne” – meséli Zsuzsanna.

Laura és Zsuzsanna egy hetet töltöttek határon túl, és összesen három településen, Csíkszeredában, Bákóban és Dumbravénben tartottak önbizalomnövelő workshopokat. 

Laura számára különösen izgalmas volt ez az út. „Zsuzsi már vagy harmincszor járt Csángóföldön, én viszont csak egyszer, 20 évvel ezelőtt. Bevallom, nem volt egyértelmű számomra, hogy itt alapvetően a gyerekek románul beszélnek egymás között, velünk azonban magyarul beszéltek. Az is meglepetés volt, hogy milyen nagy szeretettel vártak bennünket a gyerekek. Szaladtak felénk virágcsokorral, és rögtön megöleltek minket” – emlékszik vissza meghatottan Laura.

A pozitív pletyka ereje

A diákok alapvetően nyitottak voltak a foglalkozásokra, bár voltak néhányan, akik kétkedve álltak a feladatokhoz, de végül nem bánták meg, hogy csatlakoztak a csoporthoz. Örültek, hogy meghallgatta őket valaki, nem beszélve arról a sok pozitív visszajelzésről, amelyet egymástól kaptak a diákok.

„A kiscsoportos, interaktív foglalkozások lényege, hogy olyan gyakorlatokat végeztessünk a gyerekekkel, amelyektől azt fogják megélni, hogy ők értékes emberek. Elsőként összegyűjtjük az erősségeiket és jó tulajdonságaikat, amelyekre építhetnek, a következő blokkban pedig meg kell határozniuk a céljaikat. A zárókör az ún. »pozitív pletyka«: kiül valaki a kör közepére, elmondja, hogy mik a tervei, hova szeretne eljutni az életben, aztán háttal fordul, és az osztálytársai a háta mögött beszélik meg, de úgy, hogy ő is hallja, hogy miért valósulhat ez meg, miért sikerülhet ez neki” – magyarázza Laura.

Zsuzsanna és Laura elmondása szerint jó néhány megindító jelenetet szültek ezek az alkalmak. Volt olyan, hogy az egyik kisfiúnak azt mondták a társai, biztosak benne, hogy jó apa lesz belőle. Az egyik kislány meghatódott, mert azt hitte, őt nem szeretik, miközben olyan személy is jót mondott róla, akiről nem is gondolta volna. Volt, aki azért sírta el magát, mert az osztálytársaitól öt perc alatt több pozitív visszajelzést kapott, mint 14 év alatt a szüleitől. Sőt, olyan momentum is akadt, amely egy lánykérésnek is beillett: a fiú elmondta a barátnőjének, hogy ő bizony el tudná őt venni feleségül. 
Bákóban felnőtteknek tartottak workshopot Lauráék, ahol szkeptikusabban, de nagyon barátságosan fogadták őket. Azt gondolták, mivel jár hozzájuk pszichológus és tréner is, már nem tud senki újat mutatni nekik. Végül ők is nagyon élvezték az alkalmat, mert olyan feladatokat kellett megoldaniuk, amelyeket eddig még nem csináltak, és ezek segítettek nekik átértékelni a saját magukhoz fűződő viszonyukat. 

Kép

A Csíkszeredai Csángó Kollégium diákjai

„Dumbravénben a pedagógust is bevettük a foglalkozásokba. Itt a gyerekek elmondták, mennyire hálásak neki. Volt, aki kijelentette, hogy a tanár a pótapjuk – úgy fogalmazott, hogy a tanár bácsi a kettedik apukánk. Volt, aki példaképként emlegette őt. Végzősökről lévén szó, szép lezárása volt ez a közös együttlétüknek” – teszi hozzá Zsuzsanna.

Szerinte nem véletlen, hogy sok gyereknek a tanár a példaképe, mivel a csángó apukák nagyon ritkán vannak otthon, az a jellemző, hogy külföldön keresik meg a kenyérrevalót. 

A gyerekek között nagyon erős a kapcsolódás

Az apahiány pedig ilyen formában mutatkozik meg. De nemcsak a családos férfiak, a fiatalok nagy része is elmegy más országba pénzt keresni, miután betöltötte a 18. életévét. Csak remélni lehet, hogy idővel egyre többen hazatérnek, hogy ott boldoguljanak. 
Laura számára azt is érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen erős kapcsolatok alakulnak ki a helyi közösségeken belül: az osztálytársak mintha testvérek vagy unokatestvérek lennének, a vendégek pedig családtagok. Ezt érezte akkor is, amikor az egyik család meghívta őt és Zsuzsannát vacsorára. Nagy szeretettel fogadták őket, közvetlenek voltak velük, és szívesen kínálták fel nekik a kertben sütött finom falatokat. 
A diákok esetében mindketten azt érezték, hogy nagyon őszinték, barátságosak, nyitottak voltak a foglalkozások során. Sok bensőséges dolgot osztottak meg velük, egyeseknek még a szerelmi életét is megtudták egy napon belül. „Amikor azt érzi egy gyerek, hogy nem ítélkezel, hanem segíteni akarsz neki, és bízol benne, akkor megnyílik. És ha látja azt a felszabadult, kacagós, jó hangulatú közeget, amit mi létre szoktunk hozni, akkor elkezd vágyakozni oda, és már nem fogja érdekelni a telefon és a közösségi média” – állítja Laura.

Az Önbizalomnövelde program nemcsak a diákoknak ad sokat, hanem a foglalkozást tartó önkénteseknek is.

Zsuzsanna például nem egyszer meghatódott a középiskolások mondatain, reakcióin. A csángóföldi látogatását követően sokan a közösségimédia-oldalakon jeleztek vissza neki és Laurának, hogy mennyire jó és hasznos volt mindaz, amit csináltak. Az egyik fiú, aki lázasan készült egy randira, örömmel újságolta el, hogy találkozott a kislánnyal, minden rendben ment, és hogy magabiztosabbnak érzi magát.
Laura és Zsuzsanna hamarosan visszatérnek Romániába, mert nem csak belföldön szeretnék népszerűsíteni a foglalkozásokat. A következő célpont Kolozsvár lesz, ahol Laura rendszeresen előadást szokott tartani a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. Zsuzsanna pedig, aki rengeteg helyi tapasztalattal rendelkezik, örömmel támogatja és segíti Laurát, amiben csak tudja. Nem tagadja, ha azt mondanák neki, hogy soha többé nem mehet ezután sehova, csak Romániába és Magyarországra, teljesen ki lenne vele békülve, mivel rengeteg terv van még a tarsolyában.