A pályaművek alapvetően az apai jelenlét témáját érintik; leginkább arról beszélnek, hogy apa van vagy apa nincs. Egyrészt kifejezik azt a biztonságérzetet, örömöt, felszabadultságot, útra indító bizonyosságot, amit apa jelenléte képes megadni. Másrészt megmutatják azt a fájdalmat, űrt, elveszettséget, amit apa hiánya okoz. A zsűri örömmel állapította meg, hogy bár a pályázat alapvetően az írással nem hivatásszerűen foglalkozókat célozta, kifejezetten sok irodalmi értékű írásmű érkezett. Hasonlóan örömteli, hogy 2022-höz képest jelentősen emelkedett a humoros, derűs írások száma.

Az online eredményhirdetés apák napján, 2023. június 18-án 18 órakor volt (www.apakulcs.hu; www.facebook.com/apakulcs). A zsűri kiválasztotta a pályázat fődíjasát, illetve minden partner a maga különdíjasát, valamint a zsűri létrehozott két extra különdíjat is. Összesen tíz díjat adtak át. A személyes díjátadóra 2023 őszén kerül sor. A pályázat értékelésében és a díjak, különdíjak odaítélésében az Apakulcs és az Apa ezerrel! pályázat stratégiai partnerei vettek részt: Apa Akadémia: www.apaakademia.hu; Egyszülős Központ: www.egyszulo.hu; Family magazin: www.family.hu; Harmat Kiadó: www.harmat.hu; Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom: www.haromkiralyfi.hu; Képmás magazin: www.kepmas.hu; Nagycsaládosok Országos Egyesülete: www.noe.hu

Fődíj:

Bajnai Zsolt: Apukává tett
Összezárt minket a járvány. Az ovi bezárt, nekem otthoni munkát rendeltek el. Ő a szobájában, én az íróasztalomnál. Néha hívott, de azzal küldtem el, hogy dolgoznom kell.
Nem adta fel. Bosszantott. A sokadik nap már ritkuló kérlelései után nyilallt belém: ilyen egy apa? Hat éve reggeltől estig gürizek, hazudva, hogy értük, hogy mindenük meglegyen, és közben idegen lettem. Nem is ismerem ezt a kisfiút.
Bejöhetek? Meg se vártam a választ. Lekuporodtam a játékai közé. És aztán napról napra, mint a róka meg a kis herceg. Hosszú játékidőink lettek, amik alatt nemcsak egyre közelebb ültünk egymáshoz, de mind többször lett közös a történetünk, és aztán már fél szavakból is értettük a saját meséinket. Elkápráztatott: nem tudtam, milyen okos. Néha talán én is megleptem, mi mindent tudok. Olykor megcirógatott, váratlanul átölelt.
Teltek a napok, és azon kaptam magam, hogy ki tudok kapcsolódni, és a munka is jobban megy. De alig vártam az előre megbeszélt játékidőket.
Apukává lettem a járvány alatt.

Képmás magazin különdíja

Sőnfeld Mátyás: Ügyes volt ma Apa?
Janka csak fecseg, ugrabugrál, közben gondosan szorítja Zödönt, aki állítólag tökéletes párnaplüss, mert jó illata van. Én pedig izgulok. Nagyon. Rengetegszer tartottam már hangszerbemutatót, de most komoly a tét: a kicsi lányom óvodájába hívtak. Ezerrel készültem: lesz hangszerosztás, gitár, ének, rezgős kísérlet, vicces mondóka, öko-hangszerek… jaj, ugye tetszik majd neki…?
Megérkezünk, kabát le, váltócipő, most nem búcsúzkodunk, mert hát tudod, apa, a tornateremben úgyis ott leszel. Előkészülök. Jönnek. Lelkesen integet, leül. Na, csapjunk bele!
Jól sikerült, végig mosolygott. Hosszan kifújom a levegőt, majd integetek a távozó csoportoknak, közben Janka odaszalad, megöleljük egymást, aztán futás, mert jön az ebéd. Hát ez is eljött. A lányom ovijában zenéltem. Mindennapos és fantasztikus egyszerre.
Este anya kérdi: „Ügyes volt ma Apa?” „Igen.” Előtör belőlem a szakmai kíváncsiság: „És melyik része volt a legeslegjobb?” Janka gondolkodás nélkül válaszol: „Amikor megöleltél.”

A különdíj indoklása: A hétköznapi igaz történetek sokszor magukba sűrítik az élet nehezen megfogalmazható igazságait. Sőnfeld Mátyás Ügyes volt ma Apa? című személyes írásában a felnőtt bonyolult igyekezete és a gyermek őszinte és egyszerű látásmódja együtt, közhelymentesen és megmosolyogtatóan ábrázolja az apaság esszenciáját.

Apa Akadémia különdíja

Borbás Bálint: A hinta
A kislányom, aki eddig csüngött rajtam, először törli le a homlokáról a puszimat. Másszor rohan felém, ám az utolsó pillanatban kitér előlem, és szalad tovább egy random tárgyhoz, amit meglátott. Bumm!
Sok apa átélhette már kétéves „kamaszlányával”, hogy minél több időt, figyelmet fordít a kapcsolatukra, annál inkább nem jó neki semmire sem. Csak Anya, vagy bárki, aki nem Apa. Sebaj, egyszer majd csak eljön a mi időnk is…
Van, hogy előbb, mint gondolnánk. Játszótér kettesben. A meglökött hinta akkor is visszatér hozzánk, ha már nem számítunk rá. (Mint a szeretet!) Bumm! Rohanok, hogy vigasztaljam, közben már készítem magam lélekben, hogy itt egyből Anya kell majd és végig fogjuk üvölteni a hazautat.
Ám ő olyan szorosan ölel magához, mintha el sem akarna engedni többé. Egyből megnyugszik a karjaimban. „Lebuktál, kis barátom!” – gondolom magamban, és egy taknyos zsepis vizes borogatás után (ilyet is csak Apa tud!) önfeledten játszunk tovább sötétedésig. Direkt azért ne alkalmazzátok!

Apakulcs különdíja

Kopácsi Renáta: Fonatok
Amikor a mama meghalt, bonyolult lett minden. Nem volt többé reggelente senki, aki elvigyen az óvodába.
A hajam fenék alá ért, mert hát szép kislány voltam és mindenki így szerette, azonban sok törődést igényelt.
Apámra hárult a feladat, hogy minden reggel rendbe tegye. Fésülte, és igazán igyekezett, hogy ne tépje, aztán egyenes fonást készített, alul vékony kis gumival. Habár a rakoncátlan kis tincsek kiszabadultak és laza is volt a fonat, de éreztem, hogy minden tudását beleadja és valóban napról-napra ügyesebb lett.
Mikor valamivel nagyobb lettem, már kevésbé szerettem, ha hozzáérnek a hajamhoz, úgy éreztem, csak a nyűg van vele, kértem apámat, hogy vágjuk le, neki is egyszerűbb lett volna, pedig sosem láttam rajta, hogy ez zavarná. Ő kedvesen csak annyit mondott:
– Amíg Te meg nem unod, én minden reggel befonom a hajad.
A hajam 17 éves koromig hosszan maradt.

Egyszülős Központ különdíja

Faludi Zsolt: Apatár
Ha felnőtt lennék, nyitnék egy apatárat. Olyat, mint a könyvtár a suliban, csak onnan apukákat lehetne kivenni. Megkérném a barátnőimet, néha engedjék át a sajátjukat, én meg kikölcsönözném őket másoknak. Így azokat a gyerekeket is elvinné valaki az állatkertbe, akiknek nincs apukájuk. Vagy meghallgatná a verset, amelyet a karácsonyi ünnepségen mondanak. Vagy tapsolna nekik, amikor a táncversenyen megnyerik az aranyérmet.
De jó volna, ha már most lenne ilyen apatár! Megkérném anyukámat, béreljen ki nekem valakit. Akkor engem is elvinnének az állatkertbe, meghallgatnák a verset, amelyet a karácsonyi ünnepségen mondok, és tapsolnának nekem a táncversenyen.
Anyu soha nem ér rá. Állandóan dolgozik, gyakran hétvégén is. De hiába túlórázik sokat, így is alig jövünk ki a fizetéséből. Mindig késő este ér haza, csak sóhajt egy nagyot, és azt mondja, olyan jó lenne eljönni velem az állatkertbe, meghallgatni a verset, amelyet a karácsonyi ünnepségen mondok, és tapsolni nekem a táncversenyen.

Harmat Kiadó, Family magazin különdíja

Zsámboki Réka: Apu keze
Apu keze
az éjjeli műszak után,
reggel copfba gumizza a hajam,
szendvicseket csinál a zsúromra,
piros aranyból mosolygós arcot rajzol rá.
Apu keze sebtapasz a bibin,
borogatás a lázas homlokon.
Apu keze fegyelmez is,
kevélyen rázza délceg mutatóujját,
így kormányoz és 
sosem veszíti el az irányt.
Karmesterként indítja el
kedvenc Elvis-számát
és ritmusra simogatja a levegőt.
Apu keze csokit varázsol a fülem mögül 
és zsebpénzt a zsebembe.
Apu keze gyengéd, de tud erős is lenni,
bárkit megpofozna, aki bánt,
de a keze nem szorul ökölbe, 
akkor sem, ha a szíve igen.
Apu keze dolgozik, tálcákat visz,
elegánsan pezsgőt tölt a
vendégeknek kristálypohárba,
hétvégén meg talicskát tol és téglát rak.
Apu keze megadja a kezdő lökést,
de később fékez is.
Apu keze esténként anyu ölében pihen
vagy masszírozza fájó hátát.
Apu keze néha már elfárad,
mert benne egy egész világ,
egy család, amit a tenyerén hordoz.
Összefont ujjainak templomában
időzik múlt, jelen és jövő.
Apu két keze szavak nélküli imádság.

Három Királyfi Három Királylány Mozgalom különdíja

Gortva Nikolett: Hócsata
Egész délután havazott, így estére mindent vastagon beborított a friss hó. Én vacsora után gondoltam, kimegyek egy kicsit kiszellőztetni a fejem. Nehéz heteket éltem át, az új iskola megviselt, minden hiányzott, amit szerettem és most hátrahagytam.
Csak álltam odakint bánatosan, mikor nyílt az ajtó és apa lépett mellém. Rágyújtott egy cigarettára, ahogy szokott, és se én nem szóltam, se ő. Csak néztük hol a havas tájat, hol a csillagokat. Aztán elnyomta a csikket és befelé indult. Bántott, hogy nem is próbál vigasztalni, csak így itt hagy.
Már épp készültem ismét fejest ugrani az önsajnálatba, mikor eltalált egy hógolyó. Hátrafordultam, és apa állt ott vigyorogva, én meg rögtön visszadobtam, s már menekültem is előle nevetve, a puha hóban. Heves hócsatát vívtunk, és csak akkor hagytuk abba, mikor már teljesen átfagytunk.
Befelé sétálva arra gondoltam, szerencsés vagyok, hogy az apukám soha nem hagy magamra. Még akkor sem, ha így súlyos vereséget szenved a hócsatában.

Nagycsaládosok Országos Egyesülete különdíja

Ódor Fanna: Fogóreflex
– Apuka, mit szeretne? – kérdezte a nővérke a férfit.
– Látni a kislányomat.
– Mindjárt hazavihetik, jöjjön.
Az apuka felvette a kisbabát, lágyan csókot lehelt a pici fejecskére, beszívta a babaillatot, és az intelmekkel – miszerint nem fogdossuk az újszülöttek kezét – mit sem törődve, ujját nyújtotta a kicsi kéz felé. A csöppnyi ököl azonnal körülfonta.
Amikor a kislány járni tanult, ugyanúgy nyújtotta neki az ujját, és a lány abba kapaszkodott.
Így ment első nap az óvodába, és így kapta később a szurit is.
Az esküvőn is így vezette be az édesapja.
***
– Apuka, mit szeretne? – kérdezte évtizedekkel később a veje.
– Látni a kislányomat.
– Mindjárt szólok neki – azzal kiment a kórteremből.
A lánya belépett, gyengéden megcsókolta az izzadt homlokot, beszívta az apaillatot, és az intelmekkel – miszerint nem fogdossuk a haldoklók kezét – mit sem törődve, ujját nyújtotta az idős férfi felé. A ráncos kéz azonnal körülfonta.

Gyerekhang-különdíj

Kisné Forrai Zita: Sárkányos
Halló, Apa? Figyelj, mesélek neked valami fontosat. Megint sárkányosat álmodtam. Nagy piros sárkány. Le kell hajtani a fejét az ajtóban, a hosszú farkával a szekrényt csapkodja, mert nem tud az ágyam felé fordulni. Nekem csak gyerekkardom van. Amikor apuka leszek, majd lesz nagy kardom. A tortázásnál azt kívántam, hogy bárcsak meghallanád! Meghallottad?
Nem baj, hogy nincs kardod, manapság nem úgy van, mint a lovagoknál, tudom. Mégis, ha bejönnél, a sárkány eltűnne, mert te apuka vagy. Tudom, hogy nem tudsz bejönni, mert elköltöztél a nagy kibabrálás után.
Olyan üres a széked a konyhában. Nincs mit tenni, holnap a napköziben majd beállok kiabálni a többiekkel. Nekik is van sárkány a szobájukban és az anyukák nem látják. Együtt hangosabbak leszünk, mint az összes szobai sárkány, de a legjobban azt kívánom, hogy gyere haza!

Humor-különdíj

Nagy-Szakmáry Attila: Anya ás Apa tizenkétszer
Anya: Nem köhögött az éjjel. Jól aludt.
Apa: Nem köhögött az éjjel. Jól aludtam.
Anya: Ha az első vonattal megy, felkelek vele.
Apa: Ha az utolsó vonattal jön, kimegyek érte.
Anya: Sapka, kesztyű, sál?
Apa: Zászló, mez, sál?
Anya: Ne hagyd!
Apa: Hagyd!
Anya: Aki éjjel legény…
Apa: …az nappal alszik.
Anya: Ezt még meg kell beszélnem apáddal.
Apa: Anyád mit mondott?
Anya: Jutalom.
Apa: Utalom.
Anya: Mi ez a bor? El ne vidd!
Apa: Mi ez a lőré? Vidd inkább ezt!
Anya: A szeme az enyém.
Apa: Az álla az enyém.

Versenyen kívül kiemelt

Szőnyi Szilárd: Hajnali részegség
A családdal épp bográcsozni készültünk a vidéki házunkban, amikor telefonon hívtak: apuka, itt van a fia a kórházban, érte kellene jönni. Drága utódom kétszáz kilométerrel odébb bulizott, és annyira kiütötte magát, hogy az éjjelt egy rideg detoxikálóban kellett töltenie.
Autóba pattantam, és útközben azon töprengtem, mi legyen majd az első szavam: miként érvényesítsem az atyai szigort, egyúttal hogyan legyek megértő – elvégre én is voltam fiatal…
De az élet minden forgatókönyvet felülírt: amikor a nagykamasz fiam meglátott, a nyakamba borult, és hosszasan szorított magához. Annyi, de annyi minden volt ebben az ölelésben: félelem, a biztonságot nyújtó apai jelenlét okozta öröm, hála, bocsánatkérés, és ki tudja, mi még.
Utána kocsiba be, keressük a szavakat, megy a „ki szólal meg előbb” játéka. Ő persze kiadós szidásra számított, és meglepődött, hogy helyette egy, a helyzettől megrendült apát kapott – én pedig életem egyik legszebb, a fiammal való kapcsolatomat elmélyítő élményét.

Timi „néni” sajnos csak gimnáziumi tanulmányaim utolsó évében lett a rajztanárom a debreceni Svetits Katolikus Gimnáziumban, előtte olyan rajztanároknál senyvedtem, akiknél számolatlanul kellett fonnyadásnak indult paprikát és valaha szebb napokat látott fehér kubusokat fekete tussal rajzolnunk – mondanom sem kell, nem szerettem meg általuk a rajzolást. Timi néni azonban teljesen máshogy állt a rajztanításhoz: művészetterápiás módszereket használt már akkor, amikor ez a kifejezés még teljesen ismeretlen volt idehaza. Belőle ez mégis magától értetődő természetességgel jött. 
Idén már a huszonnyolcadik tanévét zárja le, és bár a készségtárgyaknál csak a készségtárgyat tanítóknak van mostohább sorsuk egy erős gimnáziumban, ő azonban szívből tud örülni minden évben annak az egy-egy rajzból érettségizőnek is. 

Mit jelent számodra a rajztanárság? 
Nagyon nehéz tanárként egyensúlyt találni aközött, ami ideálként benned él a szakmádról, és aközött, amit hivatalosan teljesítened kell. A fő korlát, hogy heti egy órában igazi kihívás nagyot alkotni, főleg harmincfős osztályokkal dolgozva. Évek óta szívfájdalmam, hogy a tehetségek emiatt lehet, hogy háttérbe szorulnak. Igyekszem figyelni rájuk. Én kisajtolom a gyerekekből a művészettörténetet is, de nem a gyakorlati feladatok rovására. 
A készségtárgyakra, valljuk be, sokszor lazulni jönnek a gyerekek. Nekem nincs ellenemre, ha az óráimon kiengedik a gőzt, kicsit nevetgélünk, jól érezzük magunkat, kirajzoljuk magunkból az aktuális érzéseinket. A tantárgy és a személyem tiszteletét azonban mindig elvárom. 

Amit első körben kigyomlálok belőlük, az egyedül az az állítás, hogy nem tudnak rajzolni.

Nincs olyan, hogy „nem tudok rajzolni”, „nem tudok festeni”, olyan van, hogy nem akarod megcsinálni. Mindig azt mondom nekik, hogy önmagukhoz képest csinálják meg a munkát, úgy, ahogyan a legjobban tudják. Ennyi a dolguk. Én mindig csak egy feladatot adok, a megvalósítás az ő kezükben van. Szeretem, hogy épp ezért egy adott feladatnál nincs két egyforma alkotás. Gondolkodni, kreatívan alkotni tanítom őket, hisz ezek az élet számos területén segítenek majd nekik.

Kép

Tímea egy diákja rajzórán – Forrás: Szabó Tímea

Hány gyereknek kell jegyet adnod évvégén?  
Ideálisnak tartanám, ha a készségtárgyakból nem kellene osztályzatot adni. Így azonban legalább annak a szabadságát szeretném megélni, hogy bárki lehessen ötös, akinek ez fontos és tesz is érte. Így értékelek. Épp ma írt rám egy kolléganőm, hogy 4,3-as átlaggal lezártam egy tanulót ötösre, és megkérdezte, hogy ez véletlen vagy tudatos volt. Megírtam neki, hogy fejlődést látok ennél a fiúnál, ráadásul legfőképp hozzáállásban, akaratban. Bizalmat szavaztam neki, lássuk, él vagy visszaél majd vele a következő tanévben. Idén is ötszáz gyereket zárok le, és nekem fontos, hogy mindenkit önmagához képest értékeljek, ezért egyesével nézem meg mindig, hogyan teljesített ebben az évben, hol tart. Nem kell mindenből tökéletesnek lennünk, de az rajtunk múlik, hogy önmagunkhoz képest megteszünk-e mindent a legjobb eredményért. Olyan is előfordul, hogy nem, és nem is akarja. Én ezt is el szoktam fogadni.

A pedagógusok helyzetét nem éppen a kiegyensúlyozottság jellemzi mostanában. Te hogy kezeled ezt, van benned elégedetlenség? 
Ha azt nézném, hogy mi van a világban, hogyan állnak a pedagógusokhoz, mennyi fizetést kapunk, akkor már régen otthagytam volna a pályát. Lehet, hogy ebből a szempontból egy kicsit szolgalelkű vagyok. Amióta pedig gyerekem van, a pedagógusság pozitív hozadékát még inkább élem: óriási dolog, hogy mindennap időben tudok menni az oviba a kisfiamért, és ha rövidebb napom van, akkor a délutánt vele tudom tölteni, és együtt lehetünk egész nyáron. El nem tudnám képzelni, hogy reggel nyolctól hatig dolgozzak egy munkahelyen, egy irodában vagy boltban, ettől sokkal szabadabb lélek vagyok. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem töltök ennyi időt munkával, de nem ilyen szigorú keretek között.

 Voltak ismerőseim, akik csak egy napra bejöttek hozzám tanórákra, és azt mondták, nem tudják, hogy bírom. 

És az csak a tanóra – hogy e mögött mennyi lelki munka és éjszakai készülés van, azt csak a kollégák tudják. 
Lelkesen keresem a lehetőségeket, ahol én is tudok töltődni a tanórákon kívül. Másfél éve élményfestéseket tartunk kolléganőmmel, Bakai Barbarával, és egy kézműves doboz (open box) ötletén is túlvagyok. Dolgozom azon, hogy mindkettő megtalálja lelkes közönségét.

Óriási dolog, hogy te lettél az év női példaképe Hajdú-Bihar vármegyében. Úgy tudom, a férjed nevezett be. 
A díj miatt értettem meg: három lépcsőfok vezetett oda, hogy megkaphattam. Igen, a férjem nevezett be, ami nagyon megható számomra, ő az első lépcsőfok, a gyújtóláng. A második lépcsőfok az önmagamba vetett hit volt: erre mindenképp szükség volt, mert a pályázat részeként írnom kellett egy összefoglalást magamról, az életemről, a motivációimról. Sokat dolgozom magamon, és ez segített, hogy egy kicsit most ránézzek az életemre, hol is tartok. A harmadik lépcsőfok, amiért megkaphattam ezt a díjat, azoknak az embereknek a szeretete, akik rám szavaztak. Csodálatos érzés ez a bizalom részükről. Még mindig elérzékenyülök, ha rágondolok. 

Nem kértem senkit, hogy szavazzon rám, és szavaztak. Hiszem, hogy azért, mert én is nyomot hagytam bennük, mint bennem rég a tanító nénim. 

Ezt a díjat számtalan hozzám hasonló ember, nő megkaphatta volna. Úgy érzem, hogy én a díj átvételekor jelképesen őket is képviseltem. Hálás vagyok érte!

Kép

Tímea Az év női példaképe díj átadásának ünepségén – Forrás: Szabó Tímea

Szép ajándék a közelgő ötvenedik születésnapodra egy ilyen elismerés. Hogy állsz a kerek születésnapokkal? 
Fél évvel ezelőtt még azt gondoltam, hogy én nagyon fel fogok rá készülni. Ha eddig nem ment, most majd életmódot váltok, nem leszek sosem morcos ezentúl reggelente, nem fogok többet senkit megbántani, és jött számtalan szebbnél szebb gondolat, amelyekről azt hittem, fontosak, ahhoz, hogy büszkén tölthessem be az ötvenet. Aztán rájöttem, hogy úton vagyok, jó úton. Talán abban segít ez a kor, hogy már merek olyan lenni, amilyen igazán vagyok, még akkor is, ha ez akár veszteségekkel jár. Ki merem jelölni a határaimat, nem akarok más lenni.
Ebben a fél évben volt két haláleset is a családunkban, elvesztettem az édesapámat, a halála nagyon megrendített. Nagy utat tettem meg addig, hogy a halálos ágyánál kezét fogva és a fülébe súgva életemben először azt tudjam neki mondani, hogy nagyon szeretem, és elengedem. A lelkünk ott akkor úgy fonódott össze, mint egész életünkben soha. Megrázó, kegyelmes pillanatok voltak a születésnapom előtt. Nekem az ő elvesztésének a fájdalma egy gyógyulási folyamatot is jelent, megérkezést önmagamhoz. Felnőttem. Végül is nem egy fogyással járó méregtelenítést hozott az ötvenedik születésnapom, hanem egy másfajta tisztulást, letisztulást.

Kisfiatokat tizenhat hónapos korában fogadtátok örökbe. Megküzdöttetek érte a férjeddel, cserébe egy olyan gyermeket kaptatok, aki külsőleg és belsőleg is nagyon hasonlít rátok. 
Ez így van, aki nem ismeri a történetünket, annak soha nem jutna eszébe, hogy Bálint nem a vér szerinti gyermekünk, és valójában nekünk sem jut eszünkbe sosem, hiszen tiszta apukája. Természetesen ő is a kezdetektől tudja, hogy nem a pocakomban, hanem a szívemben fogant, örömmel hallgatja élete meséjét, és ez nekünk így, ahogy van, egy csoda. A legnagyobb utazás és a legjobb döntésünk. Én egyébként teljesen tudatlanul kerültem az anyaszerepbe, hiába vágytam már hosszú évek óta gyerekre. Nem volt a környezetemben kisbaba, nem gyakoroltam senkin a pelenkázást. Mit tudtam én, hogy miért ordít a gyerek éjszaka, vagy hogyan kell pontosan bedugni a kúpot! Volt olyan időszakom, hogy ha harminc percet aludtam egyben egy éjszaka, akkor már boldog voltam. Rettentő nehéz volt az első év. A bizonytalanság azonban csak bennem létezett: nem tudtam, jó anya leszek-e, de abban, hogy jól döntöttünk, egyetlen percre sem bizonytalanodtunk el sohasem. Eddigi tapasztalataim alapján nagyon igaznak érzem azt a mondatot, amit a férjem olvasott fel ma reggel. A gyereknevelés olyan, mint egy gumis lepedő: senki sem tudja, hogyan kell összehajtani, de mindenki megoldja.
Ugyanolyanok vagyunk, mint a többi család és szülő, csak talán kevésbé felejtünk el hálásak lenni azért, hogy van gyermekünk. Mindennap megköszönöm Bálintnak, hogy az anyukája lehetek. 

Egy példaképet mi motivál a szürke hétköznapokban? Más példaképek vagy éppen a gyermeke mosolya? 
Szégyen, nem szégyen, nekem a visszajelzések a legfontosabbak. Egy gyermek több időt tölt az iskolában, mint a szüleivel otthon. A tanárok óriási hatással vannak rájuk, az öltözködésünktől kezdve azzal együtt, ahogy elmegyünk mellettük a folyosón. Azzal nevelünk, amik vagyunk! Én ezt komolyan veszem. Olyan csodálatos dolog, és mindig feltölt, amikor volt tanítványaimmal találkozom, és látom, hogy értékes felnőtt emberek lettek. Olyankor azt gondolom, hogy ha ehhez egy gyűszűnyit én is hozzátettem, akkor már megérte. A legutóbb attól lábadt könnybe a szemem, hogy egy tanítványom elmesélte, amikor külföldre költözött, magával vitte a ballagására kapott kis üvegcsét, amibe beleírtam, hogy miért látom őt értékes embernek. 16 osztályban tanítok, és a rajzolás, festés szeretetének átadása mellett az a misszióm, hogy heti egy órában ennyi gyerek értékeit felkutassam, és elhiggyék: nem kell tökéletesnek lenniük, épp elég, ha törekszenek rá!

Az első világégés még a hátországban érte. Átvonultak ugyan katonák a falun, de nem álltak meg. Fiatal férfiak rendezett ruhában, fegyelmezett sorokban, kipirult arccal énekeltek. 1915-öt írtak, amikor – az utcabeli pletykás vénasszonyok szerint hirtelen, ripsz-ropsz – 7 év jegyesség után férjhez ment. Ő és a párja már tudták, hogy a behívó réme tette sürgőssé az oly rég várt „igen” kimondását Isten és ember előtt. Pár hónap múlva nagyapám – akit nem is ismertem, de aki nélkül nem lennék, és ez borzongatóan fura érzés – berukkolt, ahogy akkor mondták. Az esküvői fotó után az a másik, amin együtt vannak ők ketten, akkor készült, a bevonulás napján. Nagyanyám szemében a bizonyosság, hogy megvárja, nagyapáméban a bizonyosság, hogy visszajön. Teltek a hónapok, jöttek a semmitmondó lapok a frontról a kötelezően előírt szöveggel, hogy jól van, de legalább jöttek. Aztán semmi. Végül egy hivatalos értesítés, hogy eltűnt. Nagyanyám könnytelen szemmel készülődött. 

Pénzzé tette, amit lehetett, és elindult a még üszkös városokon keresztül, vonatok lépcsőjén, tetején, katonai járművekre felsírva magát, hogy megtalálja a férfit, akit szeretett.                              

A faluban rálegyintettek, amikor kiderült, hova lett, hogy elment valaki után ebben a pernyeszagú, holtakkal telirakott sötét világba, földetlen földig. Teltek a hónapok, az otthoni kis ház kertjét belepte a gaz, a zsúpfedelet megbontotta a vihar, a bedőlt kerítés lécein szomorú zenét pengetett a szél.  Nem jött felőle hír, a rokonok meggyászolták, misét mondtak érte és a férjéért. Százezrek haltak meg azokban az években vagy tűntek el nyomtalanul. Nagyanyám két évig járt a frontok nyomában, kérdezett és mutatta azt a két fényképet, amiken rajta volt az ember, akit keresett. Néha beállt dolgozni ellátásért meg néhány filléréért, hogy folytatni tudja az útját. Volt katonai parancsnokságokon, keresett katonákat, akik ott szolgáltak, kijutott külföldi hadszínterekre, ahol tömegsírba rakták a holtakat, s ott már nem számított, ki melyik oldalon harcolt. Elfáradt, virágzó szépsége elhervadt, sötét hajában megjelentek az első ősz szálak.  
Elpilledve bóbiskolt egy vonat fülkéjének sarkában, amikor megütötte a fülét egy harsány hang: „Van egy sérült katona a prágai kórházban, a légnyomás levitte a dögcédulát a nyakából, azt se tudják, honnan jött. Csak egy nevet emleget mindig: Herminka, Herminka!” Nagyanyám először sírta el magát, ült a vonaton, kezét összekulcsolta az ölében, és hullott a könnye. 

Egyszerre sírta el az összeset. Tudta már, hova kell menni a férfiért, akit szeret, s aki őt szereti, és nem felejtette el akkor sem, amikor minden a feledés ködébe merült. 

Megtudta itt, két ország között, a senki földjén, egy zsúfolt vonaton.
Aztán amikor már úgy tűnt, rendeződnek a dolgok, jött egy újabb döntés. Menni vagy maradni? Nagyapám csöndesen annyit mondott, magyar embernek magyar földön a helye. Dédike – aki még fiatalasszony és anya volt akkor – rábólintott. Aztán kicsi lányukkal – ő lett az anyukám – és tíz kiló holmival elindultak, hogy szabadon beszélhessenek magyarul és énekelhessék a Himnuszt.  
Néha csodálkozva hallgattam, hogyan maradt kint a szép ház, a politúros szobabútor, a szépen hímzett ágynemű. A kis kék köves aranygyűrűt én kaptam meg a 18. születésnapomra. 
Idáig futotta a vonatjegy, ebbe a kis alföldi városba igazították bele az életüket. Itt nevelték fel anyámat, aki visszajött ide tanítani tanár férjével, és felnevelte a bátyámat meg engem.  
A történetek megmaradtak és a hit, hogy mindig keresni kell az utat, ami kivezet a semmiből.   Nagyanyám mindig azzal fejezte be ezeket a meséket, hogy lenézett a kezére – öreg, bütykös ujján ott volt a hajszálvékonyra kopott jegygyűrű –, és azt mondta: „Csak háború ne legyen! Soha.” 
Dédike, hol vagy? Adj reményt!  

Az írás  a Média a Családért Alapítvány „Nehéz idők, erős emberek” című pályázatának egyik nyertese. 

Így emelkedtek ki vagy kerültek közelebb az éghez 

A magassarkú használata a Kr.e. 3500 körüli egyiptomi időkből ered. Az egyiptomi hentesek magasított talpú csizmákat használtak, ugyanis el akarták kerülni, hogy a feldolgozott állatok vére érintkezzen a bőrükkel. Ez a csizma tisztán tartotta a hentesek lábát, és segített megelőzni az elcsúszást is. 

Később az egyiptomi nemesség is nagyon vastag talpú szandálokat hordott, hogy azokban magasabbnak és tekintélyesebbnek mutatkozhassanak, ezért e lábbeli a felső osztály státuszának jelképévé is vált.  

Az egyiptomiak rituális szertartásokhoz is hordtak magasított lábbelit, mert úgy vélték, ez közelebb emeli a híveket az istenekhez.
Az ókori görögök is használták a magas talpú cipőt, mégpedig színházi előadásokban, amelyekben hagyományosan férfiak játszottak minden szerepet. A magasított cipőt – a kothornoszt – a színházi produkció jelentősebb karaktereinek kiemelésére használták. A rómaiaknál a magas sarkú cipő a buskin (bőrből vagy szövetből készült, elöl fűzött, lábszárközépig érő csizma) egyik változata volt, és elsősorban a prostituáltak használták reklámcélokra: az ókori görög, római és egyiptomi bordélymunkások cipőik talpán hirdették szolgáltatásaikat, lábnyomaikkal üzenetet hagyva a porban.

Kisebb lábfej, pontosabb lövés

Az ókori Kínában, Mandzsuban a Csing-dinasztia (1644–1912) idején szintén a magasabb státuszú nők hordtak platformos (vastag talpú) cipőket, amelyek a talp közepén, nem pedig a sarkuknál emelkedtek. Hasonlóan pipiskedő járást tett csak lehetővé a kínai lábelkötés annak érdekében, hogy a nők lábfeje minél kisebb maradjon. 

A kicsi lábfej ugyanis az érzékiség, az intimitás kifejezője volt, egyfajta fétisnek tekintették a szexualitásban. 

A fájdalmas deformitások ellenére a test idővel alkalmazkodott az apró, összezsugorított lábakhoz, amelyek így akkorák maradtak, mint egy gyermek lába. A lábfejzsugorítás ezer évig tartó gyakorlata csak a huszadik század elején halt ki. A modern magassarkúak annyiban hasonló hatásúak, hogy szintén csak apróbb lépteket tesznek lehetővé. 
A 16. századi perzsa lovasság tagjai is egyfajta magas sarkú csizmát viseltek. I. Abbász perzsa uralkodó katonái ilyen csizmában tudták biztosabban rögzíteni a lábukat lovaik kengyelében, a nyíllövő lovasok pedig, akik felálltak vágtató lovaikon, a magas sarkat beakasztva stabilak tudtak maradni, és pontosabban lőtték ki nyilakat. (A lovasok csizmasarkának ezt a funkcióját a vadnyugati cowboycsizma is megőrizte.) A francia királyi udvarba Abbász perzsa követei hozták el a magassarkút, ami divatot teremtett. A magas sarkú cipőket a 17. század elején férfi arisztokraták kezdték hordani, hogy magasabbnak és félelmetesebbnek tűnjenek. Felső osztálybeli státuszukra is utalt e cipő, hiszen csak az engedhette meg magának, hogy ilyen extravagáns lábbelit hordjon, akinek nem kellett dolgoznia. 

Osztályokat, majd nemeket is megkülönböztetett

A késő középkorban főleg Európa déli államaiban terjedt el az extra magas talpú „chopine” cipők divatja, amelyet elsősorban nők, de elvétve férfiak is viseltek. A praktikus cél az volt, hogy a lábuk ne érintkezzen a szeméttel és ürülékkel teli utca kövével. 

Az extrémebb – akár fél méter magas – cipőkben viszont egyedül már szinte nem lehetett lépni, szolgálókat kellett mankóként használni járás közben, ezért ez megint csak a gazdagok úri hóbortja lehetett. 

A chopine egyes országok viseletében teljesen el volt rejtve a szoknyák alatt, így minél magasabb volt a lábbeli, annál több ruhaanyag kellett a hosszú ruhához, ami szintén a gazdagság státuszjelzése volt.  Itália élen járt ennek a viseletnek a terjesztésében, például a firenzei születésű Medici Katalinnak, miután francia királyné lett, volt nagy szerepe abban, hogy meghonosodott Franciaországban a 16. század közepén. 

Kép

Itáliai chopine cipő kb. 1600-ból – Forrás: The Metropolitan Museum of Arts

XIV. Lajos, a Napkirály idejében az előkelők cipőinek sarkait különféle természeti és történelmi mintákkal (gyakran miniatűr csatajelenetekkel) díszítették. A cipősarok tehát annak az eszköze is volt, hogy a tehetősek és nemesek megkülönböztessék magukat az alsóbb osztályoktól. Egyes hatóságok társadalmi besoroláshoz kötve szabályozták a cipősarok hosszát: 1 hüvelyknyi (kb. 2,5 centiméteres) sarkot hordhatott a polgár, 1,5 hüvelyknyi sarkot a lovag, 2 hüvelyknyi volt az alacsonyabb rangú nemeseké, és 2–3 hüvelyk (kb. 7 centi) a hercegek sarokmagassága. 

Angliában a 17. század elején, az Erzsébet-kor végén bevezették a lovaglócsizmát, amely eredetileg viszonylag alacsony sarkú volt, de az angol polgárháború idején már elterjedt a 2 hüvelykes (kb. 5 centiméteres) sarok. A magasított talpak néhol elérték a 76 centis magasságot is, ezért például a velencei városvezetés megpróbálta törvényileg 7 és fél centire korlátozni a lábbelik magasságát, mert sok halálos baleset következett be a cipők miatt – ám ezt a szabályozást a legtöbben figyelmen kívül hagyták. A 17. század végétől már egyre inkább megkülönböztették a férfi (vastag magassarkú) és a női (vékony magassarkú) cipőket. Ebben nem csak a divat játszott szerepet: a vékony sarok a nőiességet, egyúttal a nők feltételezett felületességét és extravaganciáját képviselte.

Kép

Angliai magassarkú (1700-1729) – Forrás: The Metropolitan Museum of Art 

A romlottság és a gazdagság mítosza

Ez a feltűnő luxus persze ellenérzéseket is keltett, és rosszallást is kiváltott, párhuzamosan a puritánabb életvezetést és szigorúbb szexuális erkölcsösséget követelő szellemi mozgalmakkal. Ennek hátterében történészek szerint az állhat, hogy a magas sarkú cipő megváltoztatta a női sziluettet, amit sok férfi csábítóbbnak talált, így a női szexualitással, sőt az erotikával társították a magassarkú viseletét. 

Egy 17. századi massachusettsi törvény kimondta, hogy azokat a nőket, akik magassarkúval csábítják a férfiakat a házasságba, ugyanolyan bánásmódban kell részesíteni, mint a boszorkányokat. 

Nagy-Britanniában 1770-ben törvényt hoztak arról, hogy a magas sarkú cipők és bizonyos kozmetikai eszközök használata ugyanazokat a büntetéseket vonja maga után, mint a boszorkányság vádja.
Nagy-Britanniában az 1800-as évek első két évtizedében a férfi (dandy) divatban a cowboycsizmához hasonló hesseni bőrcsizmák és a magas sarkú lovaglócsizmák voltak nagyon népszerűek. A lótartás ekkoriban a gazdagság egyik legkifejezőbb mutatója volt, ennek eredményeként a magas sarkú lovaglócsizma viselését a gazdagsággal társították. A waterloo-i csata után azonban a magas sarkú csizmák népszerűsége csökkent, és felváltotta az alacsonyabb sarkú „Wellington boot”, amelyet Napóleon legyőzője, Wellington tábornok népszerűsített.

Kép

Itáliai chopine cipő kb. 1600-ból – Forrás: The Metropolitan Museum of Arts

Tűsarok és szexuális vonzerő

A magas sarkú cipők népszerűsége a 19. század végére ismét megugrott, a varrógép feltalálása már a tömeggyártásukat is lehetővé tette: gyorsan és olcsón tudták pozicionálni a sarkat, összevarrni a felsőt, és rögzíteni a cipőfelsőt a talphoz. Az 1800-as évek végére már minden társadalmi osztályhoz tartozó nő viselt magassarkút, még azok is, akik szegények voltak, mezőkön vagy szobalányként dolgoztak, nem törődve azzal, hogy a magas sarok akadályt jelent, megnehezíti számukra a mozgást. 
A 20. századra a magassarkú már egyértelműen és kizárólag a nők viselete volt, de a vastag sarkú magasított csizma és a klumpa társadalmilag elfogadható maradt a férfiak esetében is.
A 20. században a két világháború visszavetette a magassarkú népszerűségét, ám az 1950-es évektől a divattervezők, a fotózások és a filmgyártás felélesztették a női magassarkú népszerűségét. Ekkoriban ez a divat már elválaszthatatlanul összekapcsolódott a női szexualitással: a tűsarkú a női vonzerő emblémájává vált, és ez a mai napig hat. Mára társult hozzá az elegancia nimbusza is, ezért bizonyos munkahelyeken, üzleti körökben szinte kötelező viselet a nők számára.

Felhasznált irodalom:
https://en.wikipedia.org/wiki/High-heeled_shoe
https://study.com/learn/lesson/high-heels-history-origin-invented.html
https://www.teenvogue.com/story/heels-history-men
https://www.fastcompany.com/90775177/the-long-history-of-heels-from-a-symbol-of-mens-power-to-womens-burden
https://www.ancient-origins.net/history/ancient-origins-high-heels-once-essential-accessory-men-002329
http://www.shoeshistoryfacts.com/history-of-footwear/high-heeled-shoes-timeline/

Olaszos derűvel, úriemberként

Nagypapám egy igazi szívember volt, aki bár tudott méltatlankodni, összességében mindig az élet napos oldalát látta. Mindenkivel szívesen szóba elegyedett, kicsit olyan volt, mint a déliek: ráérős, anekdotázós, jól öltözött, életszerető. Barna szeméből a szeretet és a féltés sugárzott felém, és átkelve az úttesten legszívesebben még akkor is fogta volna a kezem, amikor már biztonságosan tudtam közlekedni. Gyerekkoromban őt láttam a legolvasottabb és legbölcsebb férfinak. „Ugrott” a helyesírási hibákra és a helytelen szóhasználatra, de ezt leszámítva jámbor ember volt. Minden délben meghallgatta a híreket a rádióban, szeretett keresztrejtvényt fejteni és sakkozni. A humorérzéket talán tőle és nagymamámtól örököltem, a higgadtságot viszont nem sikerült. 

Ünnepekre – hiába találkoztunk személyesen – mindig küldött képeslapot, még akkor is, amikor már rettentően remegett a keze. 

Nőnapon sosem felejtett el gerberát hozni – azon kevesek közé tartozott, aki képes volt megjegyezni, hogy ez a kedvenc virágfajtám. 
A hétköznapokon éppúgy ügyelt a megjelenésére, mint ünnepekkor. Egyszer túlzottan is ügyelt rá… Az egyik karácsonyt végigfeszengte nálunk, mert véletlenül két zakót vett fel egymásra, de ezt mindannyian csak az este végén vettük észre, amikor a vastag téli kabátjába próbáltuk őt beleszuszakolni.  Nem mondta, hogy „itt valami felül nagyon nem stimmel, gyerekek, mert alig kapok levegőt”. Nem panaszkodott, és ha jobban belegondolok, alig hallottam őt panaszkodni. Mindig türelmesen hallgatta a történeteimet, ha pedig épp rajzoltam az asztalánál, mellém settenkedett leskelődni. Gyakran megesett, hogy elégedetlen voltam az alkotásommal, de ő bátorított, hogy folytassam tovább. „Még nekem se hidd el, ha azt mondom, nem jól sikerült!” – mondogatta. 

A hegedűművész

Nemcsak nagypapa volt számomra, hanem kivételes zenész is. Soha nem felejtem el azokat a nyári délutánokat, amikor a szoba megtelt a zenénkkel. Én furulyáztam, ő beindította a metronómot, majd elkezdett hegedülni… Olyan pillanatok voltak ezek, amelyeket az idő nem képes megfakítani.

Lenyűgözött, ahogy ujjai a húrokon jártak. Ahogy a szíve szólt, úgy kelt életre a zene. Hálás voltam, hogy részese lehetek ennek a varázslatnak. 

Papa tehetsége nem csak otthonunk falai között mutatkozott meg: zenélt a Tápiómente Együttesben is, amellyel gyakorlatilag bejárta a világot Moszkvától Dél-Amerikáig. Az együttesben való részvétel a színpadi produkciókon túl számára a hagyományőrzést jelentette. A zene és a népművészet által közelebb érezhette magát az őseinkhez, a gyökereihez. Amikor együtt voltunk, gyakran mesélt az ősi magyar népdalok fontosságáról és azokról az időkről, amikor a falujában a zenék és a táncok összekötötték az embereket. Hittel vallotta, hogy az ősi hagyományok megőrzése a múlt értékeinek továbbvitelét jelenti, és ezzel a szeretettel teli tanítással engem is arra ösztönzött, hogy büszkén vállaljam a gyökereimet.

Kép

A Tápiómente Együttes tagjai, simléderes sapkában a szerző nagyapja – Forrás: Jónás Ágnes

Az eltitkolt kalandok

Mindig találtunk módot arra, hogy kellemesen szórakozzunk. Egyik alkalommal fagyizni mentünk, és nagypapám merész lépésre szánta el magát: egy pluszgombócot kért a fagylaltjához. Természetesen megfogadtuk, hogy ezt titokban tartjuk Mama előtt (aki mindig aggódott Papa vércukorszintje miatt). A kerítéseken át nézegettük a házőrző kutyusokat, és az tetszett nekünk legjobban, amelyik a leghangosabban üdvözölt bennünket. Délutánonként nekiláttunk a nagy munkának: bélyegeket ragasztottunk az albumba, csipesszel, szakszerűen.

Kép

A szerző nagypapájának bélyeggyűjteménye – Forrás: Jónás Ágnes

Nem mentem ki a sírjához

Papa mellett biztonságban éreztem magam. Életem nagy része azzal telt, hogy kétségbeesetten kerestem a hozzá hasonló, biztonságot adó férfiakat magam mellé – legalábbis ezt állította a pszichológusom. Ha bizonytalan vagyok egy interjúra való felkészülés során, legszívesebben kikérném a véleményét.

Még mindig benne van a lakástelefonja száma az okostelefonomban… 

Az utolsó emlékem róla, hogy állig betakarózva fekszik a kórházi ágyon. Fáradtnak tűnt, és mintha nem értette volna, miért szeretné őt anyám megitatni, mégis engedelmesen kortyolt szívószálon keresztül a narancsléből. Egyszerre láttam benne a pici, védtelen gyereket, aki még nem érti a körülötte lévő világot, és az idős bácsikát, aki már nem is akarja azt megérteni, hiszen egy fontosabb hely felé húz a szíve. Karácsony másnapján meg is érkezett Oda.
Fél évig nem fogtam fel a „nincs”-et. Nem mentem ki a sírjához, és képtelen voltam bekapcsolódni a róla szóló beszélgetésekbe. Aztán egy nap az a megnyugtató gondolat jutott eszembe, hogy ott, ahol most van, már nincs cukorbetegség, vagyis bátran ehet bármennyi fagylaltot és franciakrémest. Rádöbbentem, hogy nagypapám sosem hagyott el engem igazán, s hogy az utolsó kötelék közöttünk az időben nem az elengedés, hanem a szeretet volt. Maradt utána a hegedű, aminek a hangját máig hallani vélem. Maradt utána a könyvtára, tele történetekkel és bölcsességgel, amelyek segítenek megtalálni a helyemet a világban. Maradt utána a fotel, ahol sok-sok órát töltöttünk beszélgetve és nevetve. 

A kakukkos óra továbbra is szólni fog minden órában, emlékeztetve minket az idő értékére és arra, hogy minden pillanatot ki kell élvezni. 

Maradt utána a bélyeggyűjtemény, amely nemcsak apró papírdarabokat őriz, hanem az emlékeinket is. És maradt utána egy mozdulat, egy tekintet, amely a szívemben s az emlékeimben él tovább, mindig összekapcsolva a családtagjaimat azzal a szeretettel, amit ő adott nekünk.
„Biztos vagyok abban, hogy sem távolság, sem halál, avagy távollét szét nem választhatja azokat, kiket egy lélek éltet, egy szeretet fűz össze.” (Szt. Bernát)
 

Édesanyjával új életet kezdtek Magyarországon

Suba Péter egy temesvári vegytisztító üzemet vezetett az 1920-as években, ebben a gyárban dolgozott a nála majdnem húsz évvel fiatalabb Tábor Katalin. Kettejük szerelméből született a kis Nóra 1928. június 15-én. Az édesanya még maga is gyerek volt, hiszen egy nappal saját gyermeke születése után töltötte be tizennyolcadik életévét. A szülők nem éltek házasságban, ami akkoriban nem volt szokványos, így Suba Péter adoptálta a kislányt, aki a Suba Eleonóra Ibolya nevet kapta. 

Az élettársak közötti nagy korkülönbség állandó veszekedéseket és féltékenységi jeleneteket okozott. Kilencszer szakítottak. A kis Nóra gyermekkora ezért nem volt felhőtlen, és ez a diszharmónia kihathatott természetére is – erre utalt későbbi visszaemlékezéseiben Novák Mátyás, a színésznő féltestvére. A temesvári 10 év alatt sok borsot tört édesanyja orra alá, aki szerint lánya csak akadályozta színésznői karrierje megvalósítását. A kislány viszont érezte, hogy nemkívánatos, nem szeretik úgy, mint egy gyönyörű, tehetséges gyereket. Ugyanis hamar megmutatkozott ritmusérzéke és a tánc iránti vonzalma.
„Hároméves korában édesanyja azért küldte táncolni, mert szerette volna, ha mozgáskoordinációs problémáin javít a tánc. Ez olyan jól sikerült, hogy végül táncosnő lett belőle” – mesélte róla Igó Éva színésznő. Állítólag jobban táncolt, mint az akkor vele egyidős Ginger Rogers Oscar-díjas amerikai színésznő.

Szülei élettársi kapcsolata úgy végződött, hogy tízéves korában édesanyjával Magyarországra költöztek, meg sem álltak Békéscsabáig, ahol új életet kezdtek. Tábor Katalin később férjhez ment Novák Mátyás szabómesterhez, akitől Nóra féltestvére, az ifjabb Mátyás született.

A táncon át vezetett az út a színészet felé

14 évesen még minden vágya az volt, hogy táncosnő lehessen. Aztán a színészet felé fordult, de amikor megkérdezték tőle 15 évesen, miért akar színésznő lenni, még nem tudta megindokolni. Szegeden Both Béla figyelt fel a színiiskolájába járó lány tehetségére, neki köszönheti, hogy 1943-ban levizsgázhatott az akkori színiakadémián. 
„Segédszínésznő karkötelezettséggel” – ez állt a papírján. Ettől a pillanattól kezdve önállóan intézte ügyeit, és nem hagyott beleszólást a dolgaiba senkinek. 
Budapesten vékonyka tinédzser lányként elment a Színészkamarához, mert úgy tudta, ott kell szerződésért jelentkezni. Bekopogtatott a főtitkárhoz, ahol mondták, hogy majd értesítik. Amikor kifelé ment az ajtón, a főtitkár mögött álló úr utánaszólt. „Gyere, csak vissza, fiam! Hány éves vagy te?” „15 múltam.” „És mit tudsz?” „Szteppelek, akrobatikázom, balettet táncolok.” „Na, jó, akkor szeptember 1-jén Szombathelyen jelentkezz nálam, anyád hozzon el, és akkor én téged leszerződtetlek” – ez a párbeszéd zajlott le a fiatal lány és a kopaszodó felnőtt között. A férfi Szalay Károly volt, először az ő magántársulatához szerződött, majd Győrben, Sopronban, Pécsett lépett föl a tánc mellett főként szubrettszerepekben.
Sorsa édesanyjáéhoz hasonlóan alakult, ugyanis ő is fiatalon lett anya: 18 évesen hozta világra Győrben lányát, Mezey Juliannát. Első férje Mezey Károly színész, táncos, koreográfus volt, de a házasságuk hamar tönkrement. Első igazi prózai szerepét Szegeden játszotta 1949-ben: Gorkij Ellenségek című darabjának próbáira hívták be egy kolléganője betegsége miatt. A szerep az övé maradt, a beugrásból „kiugrás” lett. Művésznevét anyja vezetéknevének melléknévi formájából és saját keresztnevének rövidített formájából ő maga alkotta.
Édesanyja és féltestvére továbbra is Békéscsabán éltek, sőt, már a kis Julika is velük lakott, míg Tábori Nóra építette karrierjét – derül ki a féltestvér, Novák Mátyás visszaemlékezéseiből. 

Kép

Neményi Lili, Tábori Nóra és Romvári Gertrúd 1959-ben – Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán

Antigoné, kabarék, tévéfilmek

Már a húszas évei elején, 1951-ben a Vígszínházhoz (akkori nevén Magyar Néphadsereg Színháza) szerződött, a társulathoz több mint fél évszázadon át, élete végéig hű maradt. A Vígben egy ideig naivákat, munkásnőket játszott. Nem erre vágyott, de hosszú pályafutása során soha nem adott vissza szerepet. Aztán megtalálták a testéhez-lelkéhez közelebb álló figurák. Politikai bombaként robbant 1956-ban az Antigoné egy átdolgozott előadása, amelyben ő alakította a címszerepet. Nagy darabok nagy szerepeit játszhatta el: például Roxane (Cyrano), Pearce-né (Pygmalion), Orbánné (Örkény: Macskajáték). Legnagyobb sikere talán Jónásné volt Csurka István Házmestersirató című darabjában, amely több mint öt évig ment telt házakkal. 
Érdekes, hogy a Vígszínház épületében a saját kétkezi munkája is benne van, mivel a színészek társadalmi munkában részt vettek a felújításában.

A szórakoztató műfajban is maradandót alkotott: évtizedekig szerepelt a Szeszélyes Évszakokban, amely a magyar kabarétörténelem egyik legsikeresebb televíziós sorozata volt. 

Pontos, kidolgozott jellemábrázolása 1957-től a mozivásznon is megjelent: Merénylet, Esős vasárnap, Kárpáthy Zoltán, Jó estét nyár, jó estét szerelem, A Pendragon-legenda, Szépek és bolondok, Fekete gyémántok, Abigél, Uramisten, Sztracsatella – csak néhány filmcím azok közül, amelyekben szerepet kapott. Még a 2000-es évek után is feltűnt a képernyőn, például a Na végre, itt a nyár! című ifjúsági sorozatban.

Kép

Váradi Hédi, Tábori Nóra és Garas Dezső 1979-ben – Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán

Nagy állat- és növénybarát hírében állt

A színpadon és a filmekben teljesedett ki, mivel magánéletét hullámvölgyek jellemezték. Győrben ismerkedett meg második férjével, Zselló Béla kohómérnökkel, akivel szintén nem tartott sokáig a házassága, de élete végéig szerette és bánta, hogy kapcsolatuk zátonyra futott. Harmadszor is férjhez ment, azonban Hajdufy Miklós rendezővel kötött házassága is válással végződött  .

Édesanyja, Novák Mátyásné (Tábor Katalin) szeretett volna több részt vállalni lánya színészi karrierjének építésében, de ez  konfliktusokhoz és veszekedésekhez vezetett. Saját maga vágyott karrierjét látta megvalósulni a lányában, és remélte, hogy ő is részese lehet annak a világnak, amibe vágyott. Lánya azonban nem hagyta őt semmibe se beleszólni. „Ennek ellenére szerették egymást, de ezt életük végéig nem hitték el egymásnak” – fogalmazott a féltestvére, Novák Mátyás.

Mivel lánya, Julianna 1969-ben az NDK-ba költözött, Tábori Nórának maradt a színészet, mellette pedig az imádott állatai, növényei. Éveken át lovagolt, és mindig volt a lakásában, később a pasaréti házában kutya, macska is. 

Az első cicáját 1956-ban, a forradalom alatti kavarodásban fogadta örökbe, de volt uszkárja, törpe schnauzere, sőt, még pintyei is. 

Rengeteg energiát fordított arra, hogy tökéletes gazdája legyen a virágoknak, bokroknak is.

Presser Gábor neki írta Mamóka dalát

Amikor a legendás Padlás című musical készült a Vígszínházban, Mamóka szerepét neki szánták. „Mielőtt elindultak volna a Padlás próbái, már tudtuk, hogy őt szeretnénk Mamóka szerepére felkérni. Presser végig arról álmodozott, hogy egy olyan dalt ír majd, amit Tábori Nóra szeretni fog, és attól rettegett, hogy esetleg nem fog tetszeni neki” – idézte fel az emléket 2008-ban Marton László, a Vígszínház akkori igazgatója. Az 1988-as premieren őt láthatták a nézők. 
Fiatalon még nem tudta, miért is szeretne színész lenni, évekkel később adta meg rá a választ: „Azért akartam színésznő lenni, mert nekem kevés volt a tánc. Irigyeltem a színészeket, hogy ők valami többet, olyat tudnak, amit én is szeretnék megtanulni, szeretnék karaktereket megmutatni.”

Kép

Tábori Nóra kollégáival 1980-ban – Forrás: Fortepan/Rádiós és Televízió Újság

A Sok hűhó semmiért című darabban az utolsó pillanatig játszott. „Az egyik utolsó előadás estéjén láttam, milyen lassan megy a színpad felé, és éreztem, hogy beteg.” 

„A következő pillanatban azonban belépett a színpadra, és az megtelt energiával, melegséggel, az emberek egyszeriben jókedvűek lettek: felfogták, hogy egy nagy színésznő léte micsoda varázslat” 

– fogalmazott Marton László. A fájdalmas gyermekévekért és a magánéleti csalódásokért a színpad kárpótolta. Végül a Kossuth-díjas színésznő 2005-ben, 77 évesen örökre elaludt. 
„Úgy tudott tiszta szívvel szeretni, félni, haragudni, mint egy gyerek" – így emlékezett rá születésének nyolcvanadik évfordulóján Igó Éva Pasaréten, a Házmán utca 7. szám alatt, egykori lakóházánál. Hozzátette: Tábori Nóra számára minden bevásárlás tanulmányút volt: „Ment az utcán, és figyelte az embereket, ki hogyan jár, beszél, öltözködik, hogyan veszi el a visszajáró pénzt a pénztárnál. Minden megfigyelését raktározta, és amikor szükség volt rá, előszedte az alakításai során.”

Források:
MTVA archívum: https://www.facebook.com/watch/?v=1520998314960896
MTI hírarchívum
http://novakm.5mp.eu/web.php?a=novakm&o=fTrQmCkj1t
https://www.ujsagmuzeum.hu/tabori-nora/
https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%A1bori_N%C3%B3ra
 

Zenész családban nevelkedett, édesapja fúvós hangszereken játszott, édesanyja zongorista volt. Logikus lett volna, hogy ön is a zenei hivatást választja.

Négyen laktunk a Szent István körúton: apukám, anyukám, a nagymamám és én. Anyukám jogász-ügyvéd családból származott, énekelt a Magyar Rádió Gyermekkórusában, megtanult zongorázni, s rendszeresen játszott a Nemzeti Szállóban. Apukámmal is a zenén keresztül ismerkedett meg. Nekem sosem mondták, hogy márpedig zenei pályára kell mennem, de megadták a lehetőséget, hogy belekóstoljak ebbe a világba. Jártam szolfézsra, és nyolc évig tanultam zongorázni egy bűbájos hölgytől, Tessza nénitől. Állítólag tehetséges voltam, de nem elég szorgalmas. Elblicceltem a gyakorlást, ráadásul a zongoravizsgákon annyira izgultam, hogy remegett a kezem. Tizenhat évesen a magam örömére zenélgettem, szerettem dallamokat kitalálni, nagyon tetszett az új hullámos rockzene. 

A Veres Pálné Gimnáziumban néhány diáktársammal – Kanyó Péter, Földes Tamás, Halgas István, Halgas Tamás – zenekart alapítottunk, amely a kedvenc édességemről, a madártejről kapta a nevét.

Sok habbal és sok mazsolával szereti?

A habot nem szeretem. Az viszont jó, ha sok a mazsola benne!

Mi lett aztán a rockzenekarral?

Jártunk fellépni pinceklubokba és művelődési házakba, írt rólunk az Ifjúsági Magazin is, de sajnos nem tudtunk országos hírnévre szert tenni. Fontos időszaka volt ez az életemnek, mert komoly személyiségfejlődésen mentem át: a félszeg, introvertált fiúból nyitottabb, „menő” srác lettem, és jöttek a barátnők…

A madártejen kívül még milyen finomsággal lehet önt levenni a lábáról?

Szerintem hálás vendég vagyok, mert szinte mindent szeretek. Gyerekként mindig azt készítettek nekem, amit kívántam, a katonaságnál azonban tudomásul kellett vennem, hogy azt kell enni, amit adnak. Erről eszembe is jut egy anekdota: a katonaságnál volt a tálcán egy mélyedés a levesnek, egy a főételnek, egy a savanyúságnak. Azok, akik mosogattak, direkt erősen egymáshoz verték a tálcákat, ezt hívtuk „dobolásnak”. Szegény tálcák annyiszor össze lettek ütve, hogy a mélyedések egy idő után elsimultak, vagyis mire a pulttól az asztalhoz értél, a leves összefolyt a főétellel, a savanyúság pedig ázott a főzelékben. De így is megettem. Az evőeszközöket becsúsztattam a gyakorlónadrág oldalzsebébe, az „elmosás” pedig az volt, hogy megtöröltem a gatyában. 
 

Amikor hazajöttem eltávozásra a szüleimhez, fejben még nem álltam át, és a szép fehér nadrágomba töröltem a kanalat.

Az interjú előtt a szorongó és az izgulós szavakat használta felnőttkori önmagára. A szóvivői hivatás mindenről szól, csak az introvertáltságról nem.

Ma is minden nyilvános szereplés közben izgulok, csak ez talán a rutin miatt már nem látszik. Egyébként a nyilvános szereplés és a kommunikáció korábban egyáltalán nem szerepelt a terveim között. Gyerekkoromban először orvos akartam lenni. „Ojvos” – ezt hangoztattam, amikor a négykerekű biciklimmel a Sziget Cukrászda előtt haladtam el, és a nénik megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek.

Kép

Győrfi Pál gyerekkorában – Forrás: Győrfi Pál

Milyen esemény, vagy impulzus hatására lett mégis mentőtiszt?

A Szemere Bertalan Általános Iskolába mindig a Markó utca felé mentem, és itt valami „átkattant” bennem. Lenyűgözött a Mentőszolgálat előtt sorakozó sok szép fehér mentőautó, de legjobban a piros zászló tetszett a tetejükön. Valahogy azt éreztem – és ez a későbbiekben csak erősödött –, hogy ez a fajta segítő hivatás az én utam.

És az élet valóban a Markó utcába sodorta: mentőtiszti és mentálhigiénés diplomát szerzett, az Országos Mentőszolgálatnál mentőápoló, majd mentőtiszt pozícióban dolgozott, emellett tanított egészségügyi iskolákban is. A halállal gyakorlatilag nap mint nap találkozik valamilyen formában. Hogy lehet erre lelkileg „edzeni”?

Tizenévesen rettegtem attól, hogy a szeretteim egyszer el fognak menni. Fiatal felnőttként pedig rögtön belekerültem egy olyan munkába, ahol szó szerint minden egyes nap találkoztam a halállal. De végigkísértem közvetlen közelről a szeretteim halálát és az odáig vezető folyamatot is: egyik szobában anyukám, a másikban nagymamám haldoklott, s én velük voltam. 

A munkám során igyekszem figyelni arra, hogy ne engedjem túl közel magamhoz a történteket, mert nem lehet minden esetnél összeroppanni. 

Engem is megérintenek a halálesetek, de valahogy el tudtam fogadni, hogy ez a munkám és az élet része. Hiszek abban, hogy a lelkünk tovább él. Semmi nem szól ellene, tehát miért ne hinnék benne? Néha foglalkoztat a saját elmúlásom is, vagyis inkább kérdéseket vet fel bennem. Érdemes erre felkészíteni a családomat? – ilyesmiken töprengek. Vannak, akik azt mondják, hirtelen jó meghalni. De akkor miért mondják a papok, hogy „ments meg uram a hirtelen haláltól”? Rájöttem, talán azért, hogy legyen időd felkészülni és felkészíteni a szeretteidet. 

A kétezres évek elején a harmadik diplomáját is megszerezte: kommunikáció–PR szakot végzett, 2002-ben pedig felkérték, hogy legyen az Országos Mentőszolgálat szóvivője. Az intézménynél ezelőtt ilyen poszt még nem volt.

Ez így van. Azzal a feltétellel fogadtam el az állást, hogy megszervezhetem az egész intézmény kommunikációs rendszerét. Az első éveim azzal teltek, hogy kiépítettem a kommunikációs és PR-tevékenységet, aztán átálltunk a digitális kommunikációra is. Szép ajándék az élettől, hogy ezt a komplex munkát csinálhatom.

Közszereplőként is igen sikeres, szerepelt már showműsorokban, táncolt, főzött és énekelt a tévében. Hogyan szelektál az ilyen megkeresések között?

Minden megkeresés alakalmával mérlegelem, hogy az összeegyeztethető-e az én alapszerepemmel, a mentőszolgálati szóvivőséggel. Ha igen, akkor vállalom. Van egy játékos hajlamom is, szeretem kipróbálni magam különféle helyzetekben. 

Az a célom, hogy az ismertséget, közkedveltséget jó ügyek érdekében használjam.

Felesége hogy áll a nyilvános szerepléshez?

Akárcsak én, ő sem gondolta magáról, hogy szeret szerepelni, csakhogy miután elmentünk együtt néhány televíziós műsorba, rákapott az ízére. Az egyik kereskedelmi csatornán futó vetélkedőben három egyforma testalkatú férfiból kellett engem felismernie kis részletek alapján. Ő rögtön elsőre megmondta, megérezte, melyik vagyok – számomra ez remek párkapcsolati visszajelzés volt.

Elvégre 18 éve társai és támaszai egymásnak...

Az elmúlt 18 évben azért néhányszor kiderült, hogy nem mindenben értünk egyet, van, amiben különbözünk, és van, amiben hasonlítunk. Szerencsére az alapértékekben egyetértünk, és őszintén meg tudjuk osztani egymással az örömök mellett a dilemmákat, nehézségeket is.

Kép

Az Országos Mentőszolgálat szóvívője gyermekeivel – Forrás: Győrfi Pál

Mindig nagy családról álmodott?  

Gyerekként sokáig volt egy olyan megérzésem, hogy nekem nem lesz, nem lehet gyerekem. A családalapítás gondolata egészen addig nem foglalkoztatott, amíg férj és apa nem lettem. Nagyszerű „hivatások” ezek is!

A Covid-időszakban ön lett a Maradj otthon! és az oltási kampány arca, ami egyfelől országos ismertséget hozott, másfelől elkezdték önt a politikához kapcsolni. Ez hogyan érintette?

Tudomásul vettem, hogy sajnos hitkérdés lett a vírus, illetve, hogy ki melyik vakcinával szimpatizál. Mindenki a saját álláspontja alapján ítélte meg a közszereplőket. 

Nekem az volt a feladatom, hogy tolmácsoljam a járványügyi védekezéssel kapcsolatos üzeneteket úgy, hogy azok eljussanak a legkisebb falvaktól a nagyvárosokig mindenhová. Talán a személyem is kicsit hozzájárulhatott ahhoz, hogy eredményes volt a kampány.

„Győrfipálos” mémek tucatjai születtek akkoriban. Úgy tudom, némelyiken ön is jól szórakozott.

Volt köztük néhány igazán vicces! Az interneten a sok kedvesség mellett a mai napig kapok néha negatív üzeneteket is, de igyekszem őket derűsen kezelni. Mindig jó stratégia ez, igaz, sokszor nehéz. Tartok önvizsgálatot is, eltöprengek, vajon a kommentelőnek igaza lehet-e velem kapcsolatban. Ha viszont azt látom, csak üres bántás az egész, és valaki csupán a saját a feszültségét akarja így csökkenteni, akkor lepereg rólam a dolog.

„Derűs pesszimista vagyok” – ezt nyilatkozta egyszer egy bulvárlapnak. Mit jelent ez pontosan?

Nagymamám volt ilyen: mindig inkább a rosszra számított. Neki is volt egyfajta fanyar humora, és előszeretettel használta az öniróniát. Utóbbi számomra is nagyon szimpatikus, mert emberivé tesz, nem bántasz vele másokat, és fontos erőforrás lehet a mindennapokban.

Az interjú az Ilyenek voltunk sorozat keretében jelent meg, amelyben ismert emberek mesélnek gyerekkorukról. A sorozat további részei itt olvashatóak.

A XX. század elején alapított, fiúgyerekek nevelésére létrejött Regnum a pártállami üldöztetések hatására családok lakásaiban tartott titkos összejöveteleket , majd megnyitotta a közösséghez tartozás lehetőségét a lányok felé is. Titoktartás, egymás védelme, ugyanakkor bátor kockázatvállalás jellemezte a tagjaikat. A regnumi papok és világi segítőik a nehezített körülmények – megfigyelések, kihallgatások, bebörtönzések – ellenére is megszervezték a gyerekek kirándulásait, nomád táborozásait és hitre nevelését. Aki a Regnumban nőtt fel – és ez ragyog át Tücsi szavain is – életre szóló lelki muníciót és élményeket kapott. Ez a visszaemlékezés legyen biztató és erőt adó a mai nehézségekkel küzdők számára.

A videó a Nehéz idők, erős emberek sorozat részeként készült. A sorozat valós történeteket mutat be olyan idős emberektől, akik sikeresen megküzdöttek már az élet nehézségeivel. S hogy miért fontos rögzíteni, megjelentetni és elolvasni ezeket? Mert segítenek szembenézni a mai nehézségekkel az idős emberek megküzdéstörténetei, a nehéz időszakokban számukra bevált és példaértékű stratégiákról szóló elbeszélések. 
A  Nehéz idők, erős emberek-sorozat további részei itt találhatóak.

Kiskoromban a játszótér egyszerre volt az önfeledt játék és a félelmetes küldetések terepe, hiszen a sok élmény mellett számos baleset forrása is volt ez a misztikus hely. A betonalapra helyezett vasmászókák fejlesztő tulajdonságaik mellett azért „visszafejlesztő” jegyeket is hordoztak: elég, ha eszembe jut szegény Jancsika, aki bár sikeresen adaptálta mászókai körülményekre az eddig csak jégen látott Lutz-, Salchow-, és Rittberger- ugrást, a tripla Axelbe sajnálatos módon neki is beletörött a bicskája, a kvalifikációs próbálkozás után hónapokig színét sem láttuk a játszótéren. 

Emlékszem, hogy hiába verekedtem át magam a nadrágszárak tengerén, a rakétamászóka középső szintjénél ritkán jutottam tovább. Pedig sokáig azt képzeltem, ha egyszer felérnék a csúcsra visszasimogathatnám a napot! Amikor nem engedtek felmászni a nagyobbak, dühömben letoltam pár kilométert a mókuskeréken, vagy a libikóka nyújtott tökéletes terepet a duzzogásra. Persze a rutinosabbak már tudták, hogy csak hosszúnadrágban érdemes ráülni, különben egy fél erdő beleáll az ember hátsójába, és nagyon kell kapaszkodni, különben egy magasabb ugrásnál könnyen lepottyanhatunk a hintáról. De mit bántuk mi mindezt, amikor alig vártuk, hogy az egekbe repüljünk! A hazafelé vezető úton mindig a tenyeremet vizsgálgattam, néztem a pirosló párnácskákat, a barázdákba szorult rozsdapernyét, még ma is tisztán érzem az orromban a boldogság fémes illatát. Akkoriban még nem értettem, hogy a játszótér szélén ácsorgó szülők miért szisszentek fel olyan hangosan egy-egy tarzankiáltással egybekötött ugrásnál, és miért kiabálták, hogy „Bevered a fejed a betonba!” a legjobban sikerült libikóka-kilövésnél. 

Idén vár a vizidodzsem!

Ma már minden közösségi térnek, ahová gyerekeket várnak, komoly szabványoknak kell megfelelnie. A Tarzan™ Park azonban sokkal több, mint egy biztonságos és szép játszótér, a mintegy két hektáron elhelyezkedő 14 játékszigettel rendelkező játékpark végtelen kreativitással fejleszti a gyerekeket. 
A parkban található eszközökkel biztonságos körülmények között feszegethetik a határaikat, fejlesztik a szem-kéz-és lábkoordinációjukat, növelhetik a magabiztosságukat, a kötélhágcsókon kapaszkodva gyakorolhatják az elemi mozgásokat. 

A Zengőerdő szócsöve például javítja a beszédértést, a kifejezőkészséget, bővíti a szókincset. 

A Homoktengerben a finommozgást lehet fejleszteni, ami a helyes ceruzatartás alapja, a Homokbányában pedig a halmazállapotokkal ismerkedhetnek a gyerekek. A Tarzan™ Parkba látogatva még az első iskolaévekben is sokféle támogatást kaphatunk: a Pattanjdombon ugrándozva fejleszthetik a kicsik az olvasási -, írási - és számolási kompetenciáikat, idén ráadásul újdonságként a Versenyek terén a vizidodzsemet is kipróbálhatják.

Kép

Fotó: Tarzan™ Park

A parkban a gyerekek megtapasztalhatják a játékos mozgás örömét, ami felüdülést jelenthet a digitális ingerek világában.
„Pedagógiai munkám során mindig kerestem és kutattam azon megoldásokat, amelyek a gyermeki fejlődést, a tanulási problémák leküzdését, az inkluzív iskola megteremtését segítik elő. Olyan környezet kialakítását tartom fontosnak, ahol a gyermekek mozgásfejlődését játék közben elősegíthetjük. A Tarzan™ Park olyan színtér, ahol a játszva fejlődés maradéktalanul megvalósul. A gyermekek a szabad levegőn önfeledten elsajátítják azon képességeket, készségeket, amelyek a zökkenőmentes tanulásukat, a mozgás korai megszeretését, az egészséges életmód kialakítását segítik elő. A Tarzan™ Park eszközeinek használatát a hiperaktív, autista, BTMN és SNI gyerekek számára is jó szívvel, szeretettel ajánlom” – osztja meg véleményét Tóth Anett oligofrén­pedagógia – logopédia szakos gyógypedagógus, az inkluzív nevelés okleveles tanára, fejlesztőpedagógus.

Fantáziadús és fejlesztő

Az üzemeltetők felhívják a figyelmet arra, hogy óvoda után, az iskolakezdés, az iskolaérettség, tanulás megkívánja az érett idegrendszert, a mozgás összerendezettségét, a figyelmet, a kitartást, a szocializációs képességet. A Tarzan™ Park játék-eszközeinek használata ezt kitűnően elősegíti. Biztosítja minden gyermek számára a mozgásfejlődést, a modalitások, keresztcsatornák alakítását, megerősítését, a különböző érzetek összekapcsolódásának előrehaladását, az adott sorrend bevésését a mozgásformák között (szerialitás), mozgásérzékelés és térlátás összehangolását, a figyelem irányultságának változtatását, a távolságok, térirányok érzékelését, izomerő kifejtést, a cselekvéstervezést, a mozgás tervezést, a fontossági sorrend kialakítását. Hozzájárul a sport, a mozgás megszerettetéséhez és tartóssá tételéhez, a szabadidő helyes eltöltéséhez, az egészséges életmód szemlélet kialakításához. Segíti a szociális beilleszkedést, a képességek, készségek fejlődését. 

Kép

Fotó: Tarzan™ Park

A sokféle eszköz fantáziadús használata arra szolgál, hogy vesztibuláris, tapintásos ingerléssel javítsa az agyféltekék közötti kapcsolatot, így jobban működik a tanulási­megismerési folyamat, ezáltal megelőzhető a későbbi tanulási és magatartási probléma. 
A kimerítő kalandok közepette pihenésre is van lehetőség: a Tarzan ™ Teraszon finom büféfalatokkal (hamburger, hotdog, rántott sajt) várják a kis kalandorokat. A parkban felszerelt baba-mama szobák is vannak, így a pelenkázás és szoptatás sem jelenthet gondot!
 

Ünnepelj együtt a most 10 éves Tarzan™ Parkkal! A játékpark június 16. és 18. között meglepetéssel várja látogatóit!

A TARZAN™ védjegy, Edgar Rice Burroughs, Inc. tulajdonában és engedéllyel használva.

Felhasznált forrás:

Tóth Anett: Mozgásfejlesztő tájékoztató 

Támogatott tartalom.

A kiemelt témával azt mutatják be, a különböző hatások hogyan befolyásolták a kultúránkat, miként hatottak a későbbi korokra vagy éppen tűntek el majdnem nyomtalanul.

A szervezők arra ösztönzik a múzeumokat, közgyűjteményeket és kiállítóhelyeket, hogy az adott évben egy, a már megszokottól eltérő perspektívából tekintsenek a saját gyűjteményükre és egy-egy újabb és különlegesebb programmal várják az érdeklődőket. A tematika olyan értelmezésből is segít betekinteni egy-egy szakterület fejlődésébe, hogy megmutatja, milyen eszközök, irányok, felfedezések voltak azok, melyek egyfajta modernizációval „trendbe hozták” a tárlaton bemutatott területet.

Az eseményhez csatlakozó múzeumok tárlatain megismerhetjük, melyek az örök trendek, és melyek azok, amik rövidebb-hosszabb időre feltűnnek, hogy nyomtalanul vagy nyom nélkül eltűnjenek és átadják a helyüket valami újabb és felkapott irányzatnak. De arra is választ kaphatunk, vajon van-e ideális állapot, amikor az adott irányzat, trend egyben egyfajta kiegyensúlyozottságot teremt akár egy adott művész életében, akár egy (művészeti) korszakban. 

A szervezők szerint fontos, hogy a múzeumi világ kövesse a trendeket; akár a múzeumpedagógia megújulásával, akár az audiovizuális eszközök bevonásával (t)rendben kell lenni, hogy az adott intézmény eljuttathassa a látogatóig az évszázados/évezredes értékekeit. Nem véletlen, hogy az elmúlt években egyre több fiatal vesz részt az eseménysorozat programjain.

A kiemelt tematikához illeszkedve a részt vevő kiállítóhelyek a tárlatokon és a kapcsolódó programokon bemutatják, hogyan váltakoznak a trendek, miként követik újabb és újabb hullámok egymást, miközben mégis van, ami örök. 

A 21. Múzeumok Éjszakája keretében, június 24-én több száz múzeum kiállításait tekinthetjük meg, az ország egész területén. A részt vevő múzeumok listája itt érhető el.