A történet  

Mostani történetünk (A tengeri fenevad) egy titokzatos tengeri szörny köré fonódik, akit már vagy harminc éve üldöz egy hajóskapitány a legendás Elkerülhetetlen nevű hajóval, amelynek legénysége kifejezetten a tengeri szörnyek vadászatára specializálódott. Sikert sikerre halmoznak, de a hírhedt Vörös Dühöngőt még nem sikerült elkapniuk. Jacob Holland a kapitány embereinek egyik legígéretesebbje, őt magát is a tengerből halászták ki sok-sok évvel ezelőtt. Ezeknek az embereknek már az apja és a nagyapja is a korona szolgálatában hajtotta a szörnyeket, generációról generációra öröklődött náluk a tenger és a szörnyek elkapása iránti szenvedély. 

Nem kérdőjelezik meg az életfeladatukat, a jelmondat is mélyen beléjük ivódott: „Éljetek remek életet, és haljatok szép halált!”  

Ha ők nem vadásznák le ezeket a veszélyes lényeket, akkor a tengeren nem lehetne biztonságosan hajózni, sőt talán ezek a lények még a partra is kimerészkednének, hogy az otthonukból ragadják el az ártatlan embereket. A vadászokon áll vagy bukik tehát a birodalom biztonsága, a király és a királyné pedig busásan megfizeti azokat, akik eredményesen viszik vásárra a bőrüket azért, hogy az emberek nyugalomban és jólétben éljenek.  

Ám elérkezik az a nap, amikor a jól ismert történetek váratlan fordulatot vesznek. Maisie megszökik az árvaházból, ahol azt követően kénytelen élni, hogy szörnyvadász szülei odavesztek egy veszélyes küldetésben. Ez azonban nem tántorítja el attól, hogy ő is világot lásson, és a tengeren hajózva majd szörnyeket gyilkoljon. Legkedvesebb tárgya egy képeskönyv, amely a szörnyvadászok legendás tetteit meséli el. A leírt kalandokon felbuzdulva furmányos trükkel felszökik az Elkerülhetetlenre, és Crow kapitány jóindulatának köszönhetően a legénység legifjabb tagjává válik. A következő pillanatban pedig már Jacob Hollanddal lapul a Vörös Dühöngő szájában, azt latolgatva, hogy túléli-e a hajmeresztő kalandot, és ha igen, akkor hogyan.  

Gazdag, sok szempontú történetek megalkotása  

Annak ellenére, hogy maga Maisie is szörnyvadász családból származik, gyermeki szemléletével nyitottan és kíváncsian fordul a világ felé, és nem csak azokat az információkat fogadja be, amik meglévő vélekedéseiben erősítenék. „A világ hatalmas, és korántsem tudsz mindent!” – mondja Jacobnak, amivel nemcsak a rettenthetetlen vadászt, hanem minket is arra késztet, hogy átgondoljuk, milyen narratívákat fogadunk el feltétlenül igaznak az életünkben, és miként hatnak ezek a mindennapjainkra.  

Jacob a történet során apránként felülvizsgál mindent, amit eddig a világról tudott.

A kislány példát ad abban is, hogy a szörnyekkel is formabontóan viselkedik. Türelemmel, empátiával és kedvességgel sokkal többet ér el, mint a felnőttek az erőszakos, határsértő hozzáállásukkal. Állhatatosan kiáll mindamellett, amiben hisz, makacs kitartása pedig Jacobot is rákényszeríti arra, hogy átgondolja az életét, illetve azt, hogy mi a valódi és mi a hamis azokban a narratívákban, amelyek eddig az identitásának is szerves részét képezték. Közben mi nézőként ugyancsak komoly leckét kapunk: megtanulhatjuk, hogy a világ nem fekete-fehér, és csak azért, mert valami régi és kőbe vésett, még nem jelenti azt, hogy örök érvényű igazság is.

Kép

Fotó: Profimédia – Red Dot 

A történet nyomán mi is végiggondolhatjuk, milyen megkövült, megváltoztathatatlannak hitt történeteket cipelünk magunkkal saját magunkról és az életünkről. A kérdés nem az, hogy ezek jó vagy rossz történetek, hanem hogy segítenek-e abban, hogy az értékeink szerinti életet tudjuk élni.  

Ezek a történetek nemcsak azért fontosak, mert a múltunkról szólnak, hanem jelentést is adnak a jelenünknek, majd egyfajta modellként használva ezeket próbálunk tájékozódni a jövőben. Ahogy Sue Johnson párterapeuta mondja: „Alakítjuk a történeteinket, majd ők alakítanak minket.” Éppen ezért a leegyszerűsítő, szegényes magyarázatok helyett érdemes többféle szempontot megvizsgálni, hiszen ezen narratívák összegzésével átfogóbb leírást kapunk a valóságról.  Többek között ebben rejlik a családterápia ereje is, hiszen minél több ablakot nyitunk egy fülledt szobában, annál több levegő áramlik be, és annál hamarabb jutunk felfrissüléshez. 

Így a sokféle szempont eredményeképpen a leegyszerűsítő válaszok helyett gazdagabb és teljesebb képünk lesz, amiben a megoldást is sokkal könnyebb megtalálni.  

Bár általában hajlamosak vagyunk azokat az információkat kiszűrni, amelyek a már meglévő történeteinket támasztják alá, az életünk történeteivel dolgozó narratív terapeuták pont arra biztatnak, hogy egy-egy problémáról gondolkozva összpontosítsunk inkább a nem jellemző elemekre, vagyis arra, ami kilóg a képből. Így az egyedi, a kivétel megfigyelésén keresztül elkerülhetjük, hogy olyan domináns történeteink formálódjanak és erősödjenek meg, amelyek negatívan befolyásolják az életünket.  

Ezek a domináns történeteink valójában nem a teljes valóságot mutatják meg, gyakran kimaradnak belőlük olyan részek, amelyekre nem fordítunk figyelmet. Maisie ebben is példát mutat nekünk, hiszen nyitottan és kíváncsian fordul a valóság felé, ezáltal észreveszi azokat a kivételeket, amelyek módosítják, sőt néhány ponton cáfolják a világról alkotott elképzeléseit, ezáltal tágabb perspektívába helyezve a történéseket. 

Kép

Fotó: Profimédia – Red Dot 

Ki írja az életünk történetét?  

A film a gyerekmeséktől szokatlan módon azt is bemutatja, hogyan képes a propaganda az embereket meggyőzni arról, hogy azt tegyék, ami a hatalom érdekében áll.

Susan M. Weinschenk szerint hét alapvető késztetés van, amiket remekül fel lehet használni, ha motiválni akarjuk az embereket arra, hogy azt tegyék, amit mi szeretnénk: az összetartozás vágya, a szokások, a történetek hatalma, a jutalom és a büntetés, az ösztönök, a tudásvágy, illetve az érzékcsalódások.  

Történetünkben maga a birodalom is változatos technikákat használ arra, hogy rábírja a tengerészeket a vadászatra. Épít arra, hogy minden ember számára fontos, hogy a közösség elfogadja őt, és tartozzon valahová a világban, jutalmat ad az elfogott prédáért, meglovagolja a létfenntartás ösztönét és a vadászoknak azt a tudásvágyát, hogy felfedezzék a világot, valamint utat törjenek az ismeretlen felé.  

Mindez azonban eltörpül a legerőteljesebb motiváció, a történetek hatalma mellett. Ahogy Susan M. Weinschenk írja: „Minden egyes cselekedetünk abban a történetben gyökerezik, amely arról szól, hogy kik vagyunk és hogyan viszonyulunk másokhoz. Sok történet nem tudatos. De akár az, akár nem, erőteljesen befolyásolja a gondolkodásunkat és a viselkedésünket. Ha meg tudjuk változtatni valakinek a történetét, akkor képesek vagyunk a viselkedését is módosítani.”  

Mi, emberek az állatoktól eltérően képesek vagyunk relációkban gondolkozni, és akár önkényesen tárgyakat, gondolatokat, cselekvéseket és érzéseket relációba, különféle viszonyba állítani egymással. Ez a képességünk segít abban, hogy történeteket találjunk ki, történetekben gondolkodjunk, és higgyünk is bennük. Mivel a történetek a valódi átélést utánozzák le, így az agyunk igen intenzíven reagál a történetekre és a szereplők érzelmeire, ezért hatalmas motiváló erővel bír, ami egyrészt jól hasznosítható, ha változni szeretnék, illetve szükséges ahhoz is, hogy társalomban éljünk és a világunk működőképes legyen, másrészt viszont veszélyes, ha valaki ezeken a történeteken keresztül szeretné a viselkedésünket megváltoztatni.  

Könnyen gondolhatnánk azt, hogy akkor meg kell szabadulnunk a történetektől, de ez lehetetlen vállalkozás, mivel az egész életünk sok történet eredője. Olyan egyedi novelláskötet, ami folyton továbbíródik, és bizony elkél egy sasszemű szerkesztő, aki kigyomlálja belőle az egyenetlenségeket.

Nekünk kell az életünk főszerkesztőinek lenni, és minél jobban feltérképezni, illetve mélységében megismerni nemcsak a saját, hanem a családunk, felmenőink történeteit is, hiszen a narratívánk sok szállal kötődik a múlthoz, egyúttal megágyaz, a jövő bekezdéseinek is.

Az önismeret és a kritikai gondolkodás a reziliencia mellett a legfontosabb eszközeink ahhoz, hogy elboldoguljunk ebben a 21. századi posztmodern valóságban, ahol semmi sem az, aminek látszik, és semmi sem úgy van, ahogy halljuk. A jó hír, hogy ezek a képességek fejleszthetők, sok-sok gyakorlással bárki képessé válhat arra, hogy szemlélődve, ítélkezésmentes figyelemmel fogadja be a körülötte lévő világot, és egy-egy új kirakósdarabkával gazdagítsa a saját történetét. Maisie példájából okulva elmondhatjuk, hogy a fontos és értékes dolgok, változások olykor nehezen és küzdelmesen jönnek, de ha egy csöpp kislány elbírt egy hatalmas, vörös tengeri szörnnyel, akkor nekünk is minden okunk megvan a reménykedésre.  

Forrás:
Martin Payne: Narratív terápia  
Susan M. Weinschenk: A meggyőzés tudománya  

„Anya, miért van az, hogy a gyerekek kevesebbféle ételt esznek meg, mint a felnőttek? Miért utáljuk az oviban a spenótot? Miért akarunk folyton csokit enni?” – böki ki végül. 

„Valóban, ha tíz embert megkérdeznénk, szerinte egy gyermek a csokit vagy a brokkolit választaná-e, a legtöbb szavazat valószínűleg a csokoládéra jönne. De fordítsuk meg a dolgot: nem lehetséges-e, hogy mivel szinte alapvetőnek gondoljuk, hogy egy gyerek nem szereti a zöldséget, mi magunk is ebbe az irányba tereljük akaratlanul? Miért is ne szerethetné egy kisgyermek a karfiolt, padlizsánt, paradicsomot? És miért ne szerethetné az édességet is akár? Én azt javaslom, érdemes ilyenkor megvizsgálni, hogy mi szülőként milyen szerepet tulajdonítunk az édességnek, csokoládénak, a zöldségeknek… Ezekkel jutalmazunk, vagy esetleg büntetünk (»ha megetted a brokkolit, ehetsz csokit«)?  

A csoki egy vágyott, de elérhetetlen dolog, amit csak ritkán ehetünk, a zöldség pedig a kötelező rossz?

 
Mi magunk hogyan étkezünk, mennyit nassolnunk, hogy állunk a zöldségekkel? Mert lehetséges, hogy éppen olyan üzenetet adunk át ezzel, amit nem szeretnénk. Egyébként van olyan gyerek, aki kifejezetten kedveli a spenótot, és nem igazán a csokoládét” – magyarázza Frányó Eszter dietetikus.   

Hús, krumpli, tészta 

Rántott hús, sült burgonya, tészta, süti, csoki, banán: ezek az ételek a legtöbb családban slágerfogásnak számítanak, mi több az éttermek gyerekmenüje is többnyire kifúj a „mosolygós krumplival” meg a paradicsomszószos spagettivel, holott több tucat fogásból lehetne választani az étlapról. Az, hogy gyerekként kevesebb féle ételt eszünk meg, mint később felnőttként, általános jelenség, aminek több oka lehet, de a szakértő szerint rendkívül fontos a családi minta.   

„Érdekesség, hogy már az anyaméhben formálódik az ízlésünk a magzatvízen keresztül, úgy, hogy az anya által gyakrabban fogyasztott ételek később ismerősek lesznek. Nagy szerepe van az első pár évnek is, hogy ezalatt milyen ízekkel, szokásokkal, ételekkel és nem utolsósorban ételekhez, étkezéshez való hozzáállással találkozunk. Innen indulunk, de változtatni, új ízeket megismerni, új szokásokat kialakítani sohasem késő elkezdeni. Én azt gondolom, ez az önismeret része is, és izgalmas kaland. Nem kell elmennünk szélsőséges irányokba, beleférhet később a csoki is. Én éppen azt hangsúlyoznám, ne címkézzük az ételeket, élelmiszereket »jó« és »rossz« vagy »egészséges« és »egészségtelen« jelzőkkel, nem is tehetünk ilyen kijelentéseket, mert az összképet kell nézni. A változatosság, a mértékletesség és a kiegyensúlyozottság mellett – vagy épp ezek miatt – pedig érezzük jól magunkat, legyen az étkezés a közös családi beszélgetések színtere, élvezzük az ízeket, a hagyományokat!” – vallja a szakember.   

Vanília, az örök kedvenc! 

Gondolták volna, hogy a vanília a világ egyik legkelendőbb fagylaltja, mert illata és íze közel áll az anyatejéhez?  

Legalábbis ezt állította a The Guardiannek Chris Lukehurst, a Marketing Clinic kutatási vezetője.

„Az ízérzékelés élettani folyamata hasonlóan megy végbe mindenkinél. A nyelvünkön lévő ízlelőbimbók úgynevezett kis receptoraihoz kapcsolódnak az ízanyagok, ezek aktiválják az idegrostokat, amik tovább viszik az információt az agyba, ahol a megfelelő agyi területek stimulálása révén végül tudatosul az ízérzés. Azt, hogy milyen ízeket, ételeket kedvelünk gyermekként, majd később felnőttként, sok tényező határozza meg. Az ízlésünk ezen a téren is változtatható, változó lehet" – kommentálja Frányó Eszter.  

A The Guardian cikke arra hívja fel a figyelmet, hogy a csecsemők szájában mintegy 30 ezer ízlelőbimbó található, és mire elérjük a felnőttkort, ennek mindössze egyharmada marad meg. Koreában néhány éve tiltakozás indult az óvodai, iskolai étkeztetés megreformálásáért, abban ugyanis sok szülő szerint túl nagy szerepet kapott a hagyományos, jellemzően fűszeres koreai konyha. A The Korea Times-ban még azt a kérdést is feltették, hogy mivel a gyerekek érzékenyebbek az ízekre, és szerintük fájdalmat érezhetnek a csípős ételektől, az emberi jogok megsértésének számít-e, ha ennyire fűszeres ételekkel kínálják őket? 

A csecsemők a savanyú ízeket feltehetően egyáltalán nem kedvelik, a keserű ételekre pedig nagy koncentrációban valószínűleg mint potenciális mérgekre mondanak nemet.  

Julie A. Mennella, Ph.D., az Amerikai Kémiai Társaság 236. Országos Találkozóján bemutatott jelentésében arról írt, hogy feltehetőleg számos más tényező mellett biológiai okai is lehetnek annak, hogy a gyerekek a keserű gyógyszereket és a zöld színű zöldségeket jobban elutasítják, mint a felnőttek.  

Na de mi a helyzet a spenóttal? Őseink sok mérgező növénnyel éltek együtt az evolúció során, a keserű íz pedig eltántoríthat minket a fogyasztásuktól. Feltehetően ennek a lenyomata is szerepet játszhat abban, hogy a spenót nem sorolható a legtöbb gyermek kedvencei közé. Ugyanakkor a kutatók nagy szerepet tulajdonítanak többek között annak is, hogy a gyerekeknek milyenek a korai tapasztalatai az adott zöldségekkel, ételekkel.

„Alapvetően a spenótot nem gondolom kifejezetten keserűnek. Emellett felmerülhetnek bennünk további kérdések. Például, hogy fordulhat elő ez alapján, hogy kisebb korában mégis kedveli egy gyermek ezt a zöldséget, és később utasítja el? Miért nem vonatkozik ez a felvetés minden gyermekre? Nem egy példát tudok említeni olyan kisebb vagy nagyobb gyerekről, aki kifejezetten szereti a spenótot. Amire véleményem szerint inkább érdemes koncentrálni, az a saját felelősségünk és szerepünk gyermekeink táplálkozási szokásainak alakulásában” – teszi hozzá a dietetikus.  

 Vannak olyan elméletek, amelyek szerint az sem mindegy, hogy az ételnek milyen az állaga! A nyúlós, nyálkás (például túlérett gyümölcs) ételeket jellemzően elkerülik a kicsik, mert állítólag úgy vannak kódolva, hogy az ilyen állagú dolgok arra riadóztatják az agyukat, hogy valami nem odavaló került az ételükbe. 

Nem szabad feladni! 

Az nem gond, ha bizonyos ételeket nem eszik meg a gyerek, hiszen még a felnőttek sem mondanak igent minden fogásra (lásd össztársadalmi ellenállás a rovaralapú fehérjékkel kapcsolatban), de fontos, hogy a válogatósságnak is van egészséges határa.  

Ha a gyerek semmilyen zöldséget, gyümölcsöt, rostban és vitaminokban gazdag élelmiszert nem hajlandó megenni, akkor mindenképpen változásokra van szükség.  

A szakemberek szerint sokat tehetünk a gyerekek egészségéért, ha már babakorban a természetes ízekhez próbáljuk szoktatni őket – fontos lenne, hogy minél később találkozzanak az ízfokozókkal, a túlédesítéssel. Ha például a gyümölcsöt megeszi a kicsi, de a zöldséget nem, segítséget jelenthet, ha kipróbálunk különböző „mixeket”, és fokozatosan szoktatjuk hozzá az új ízvilághoz. Egy biztos: erőltetni semmit sem szabad, mert az evésre való kényszerítés komoly pszichés problémákhoz vezethet (erről bővebben az „Azóta is rosszul vagyok a lencsefőzelék látványától” – A kényszeretetés borzalmas gyakorlata című cikkünkben olvashatnak a Kepmas.hu-n). 

„Az egészséges táplálkozás alapvetően változatos, egyik irányba sem szélsőséges, kiegyensúlyozott. Nyugodtan „ráhagyhatjuk” a gyerekre, hogy maga válasszon a felkínált ételek közül, de ennek fontos feltétele, hogy amit eléje teszünk, az legyen zöldségekben, gyümölcsökben gazdag, tartalmazzon jó fajta zsírokat, változatos formában fehérjét, minőségi, összetett szénhidrátokat. Nyilván olyan ételeket tudunk megkedvelni, amikkel egyáltalán találkozunk. Tehát ha valakinek kisgyermeke van, mutasson neki minél több ízt, textúrát, ételt! És azt szoktuk mondani, hogy a hozzátáplálásnál egy-egy új ételt, élelmiszert nem elég egyszer vagy kétszer kínálni, hanem töretlenül oda kell tenni a tányérra, hogy a babának legyen ideje megismerni és megkóstolni azt.  

Ne jelentsük ki, hogy akkor ezt nem szereti, és többet nem adunk neki.  

Amit még hangsúlyoznék, az a példamutatás. Jól tudjuk, hogy a gyermek azt kéri el, amit mi eszünk, tehát ezt családi szinten kell átgondolni" – zárja gondolatmenetét Frányó Eszter. Ha pedig úgy érezzük, gyermekünk válogatóssága már az egészsége rovására megy, mindenképpen érdemes szakembertől személyre szóló tanácsokat kérni! 

A sör és a kávé ízét általában idővel szeretjük meg

Emlékszünk arra az érzésre, amikor először kortyoltunk bele a kávéba vagy a sörbe? Sokan úgy összerázkódtunk, mintha citromba haraptunk volna, később pedig el sem tudjuk képzelni a napindítást a reggeli koffeinbombánk nélkül. Egyes elméletek szerint tiniként hiába nem szeretjük ezeket a keserű ízeket, a közösségi nyomás miatt és azért, mert ebben a korban szeretnénk minél „felnőttesebb” dolgokat csinálni, fokozatosan hozzászoktatjuk magunkat, idővel pedig az agyunk annyira átprogramozódik, hogy ezeket az ízeket kifejezetten megkedveljük. Chris Lukehurst a brit lapnak arra világított rá, hogy mivel a fiatalok körében az almabor, a ciderek egyre népszerűbbek, nem véletlen, hogy a sörfőzők sorra dobják piacra gyümölcsös, édes ízű lágereiket.  

Felhasznált források: 
The Guardian / Amy Fleming – Changing tastes food and aging
The Korea Times / Bank-Eun-ji – Does serving spicy food to young children violate human rights?
BBC: Why do children dislike vegetables? 
https://mdosz.hu/hun/wp-content/uploads/2019/05/taplalkozasi_akademia_hirlevel_2019_05_edes_iz.pdf 

1. A csend hirtelen lepi el a gyerekszobát, tényleg egyszerre szállt volna mindegyikre az álom, vagy én szunyókáltam el? Pár percig élvezem nyugtató szuszogásukat, föltápászkodom a szőnyegről, helyére teszem a könyvet, a parketta reccsen, egyikük megmozdul, de sikerül kilopakodnom. A nappaliban megállok a ruhahalom előtt. Fehérnemű, zokni, póló, pulcsi, nadrág oké, esőkabátja nincs, de jó lesz a nagytesóé, törölköző, tusfürdő… a sampon valószínűleg fölösleges egy hatéves fiúnak, kiveszem a csomagból, fogkrém… a fogkefét majd berakjuk a reggeli fogmosás után. Naptej, kullancsriasztó, sebtapasz… vajon dinósat, vagy az már ciki lenne…? Berakom a simát, de a dobozba teszek azért két dinósat is. Nemsokára ő is egyedül fog becsomagolni, ahogy a nővérei, akik már csak indulás előtt soroltatják velem végig: „Anya, mondod, hogy mit is kellett bepakolni?”  

Sosem volt még edzőtáborban, egyáltalán, semmilyen táborban. A vacsoránál odasúgta nekem, hogy „kicsit fáj a hasa, de nem nagyon”. De aztán az új cipő meg apa kölcsönkapott hátizsákja elfújta a kételyeit. Az enyémeket nem olyan könnyű elfújni. Ha este nem tud elaludni? Ki fog neki még egy plusz mesét olvasni? Ki fogja a szemére fújni az álomport? És kinek fogom én? Mielőtt sajnálni kezdeném magamat, hangosan kimondom, mintha csak a közben belépő férjemnek mondanám: „Jó helyen lesz, vigyáznak rá” – és elhatározom, hogy reggel beteszem még a hátizsák legaljára az alvós macit. Csak el ne felejtsek szólni neki. 

2. A ház csendje közönyösen és makacsul tartja össze a szobájában terpeszkedő százéves bútorokat, amelyek roskadásig vannak tárgyakkal. A kinyomtatott lista az íróasztalon fekszik. 2 pár papucs… mamusza sok van, nem is hordta őket, a gyerekektől és az unokáktól összejött az évi három ajándékozásnál, 10 alsónadrág, 4 atléta… sosem hordott atlétát, még ki kell mosnom, amit vettem… 6 db ing vagy póló, 10 pár zokni… van ebből is elég vadonatúj, stoppolta a zoknikat, fölösleges pénzkidobásnak tartotta újat venni, 7 db pizsama… ennyi biztos nincs, venni kell még… tisztasági csomag. Kellene valami olvasnivaló is, bár már a szombati újságot sem nyitotta ki. Kicsit elpakolok. Az asztalán a könyveket nem akaródzik eltenni, talán ezeket olvasta, mielőtt elvitte a mentő. Jó lenne pár tárgy, ami a szobájára emlékezteti. Megfogom a polcon a sókerámia kutyát, amit még az öcsém készített az oviban – szétporlik a kezeim között. Talán fényképeket kellene. Állok a szoba közepén, és várom, hátha segít valaki. Sorolja, hogy mit is kell tennem, mert ebben nincs gyakorlatom.  

Négyen lesznek egy szobában. Sose aludt idegen helyen, még nyaralni is csak kétszer jött velünk. Vajon tudja, hogy most nem itthon van? Bárcsak segíthetnék megküzdeni neki az éjszakák és a nappalok árnyaival!   

Irány az iskolaudvar!

A gyermekek az iskolákban tanulnak környezetismeretet, olykor ki is viszik őket a szabadba. Több intézményben iskolakertprogram is működik, amely keretében a diákok megismerkednek a különböző növényekkel, zöldségekkel, és közvetlen közelről tapasztalják meg, hogyan szökik szárba az elvetett mag, s miképp hoz termést, ha megfelelően gondozzák. Ám a legtöbb helyen ezzel véget is ér az ismerkedés a természettel, pedig a gyerekeknek égető szükségük volna arra, hogy „minél több időt töltsenek a szabadban, hogy megismerjék a körülöttük lévő világot, a biztonságot, a nyugalmat, a csendet, a mozgás örömét, illetve, hogy tapasztalatokat szerezzenek, és kalandokban legyen részük, hogy önfeledt gyermekek lehessenek” – vallja Dani-Ördög Dalma.

Véleménye szerint ki kell nyitni a tantermek ajtaját, ki kell lépni a szabadba, az udvarra, az erdőbe, és vissza kell csempészni a gyermekek életébe azokat a lehetőségeket, amelyek a négy alapérzék fejlődését, ezáltal a világ és önmaguk megismerését szolgálják.

Mindehhez nincs másra szükség, mint a múlt nevelési tapasztalatainak, a paraszti népszokásoknak és munkamódszereknek a felelevenítésére.

Ugyanis elődeinknek még természetes kapcsolatuk volt a környezetükkel: földet műveltek, állatokat tenyésztettek, kiskertet gondoztak; így a gyermekek jórészt a szabadban nevelkedtek, megismerték a körülöttük lévő világot, és egészségesen fejlődhetett a mozgásuk.

A következő generációk azonban már teljesen eltávolodtak a természettől, elvesztették azt a teret, ahol szabadon mozoghatnának és stimulálhatnák az idegrendszerüket. Épp ezért Dalma olyan iskolakertprogramot (Zöld Csiga program) dolgozott ki kollégáival a kecskeméti Gyermekliget Alternatív Óvoda és Iskolában, amelyhez a többi tantárgy tanulását is hozzákapcsolták. Mindehhez kiváló teret biztosít az egyhektáros, ligetszerű, kerttel és parkkal rendelkező iskolaudvaruk, ahol a gyerekek testközelből tapasztalják meg a természetet és annak változásait. Az oktatás során előnyben részesítik a projektmunkát, mert közben számos kompetenciát sajátítanak el a diákok. Elég, ha a veteményezést vesszük példának: az osztály együtt tervezi meg, milyen magokat vetnek el, közösen alakítják ki az ágyásokat, gondozzák, locsolják őket. Majd együtt takarítják be a termést és adják el a szülőknek vásár keretében.

Kép

Gyerekek a Gyermekliget Alternatív Óvoda és Iskola udvarán – Fotó: Dani-Ördög Dalma

Határok között, szabadon

Dalma szerint a kertművelés a gyermekek olyan képességeit is fejleszti, amelyek fontosak az íráshoz, olvasáshoz, számoláshoz, később pedig az önmagukról való gondoskodáshoz, sőt az önbizalmukat is növelik. Főleg a kamaszokét, akik félnek, hogyan fogják megállni a helyüket a nagybetűs életben. „Azok a gyerekek, akik megtanulnak kiskorban veteményezni, lekvárt főzni, nem fognak megijedni egy világjárványtól, mert maguk is elő tudnak állítani élelmiszert” – véli a pedagógus, aki már kezdő falusi tanítóként is sokszor vitte diákjait a szabadba, ahol hagymát duggattak, közben matematikai példát oldottak meg.

Tapasztalatai szerint azok a gyermekek, akik az osztálytermi közegben nem tanulnak olyan jól, a szabadban, a gyakorlati oktatás során kiemelkednek, míg azoknak, akik az elméleti oktatásban nagyon az élen járnak, jól szerepelnek, nincs feltétlenül jó érzékük a kertészkedéshez, veteményezéshez. Így ez az oktatási módszer ahhoz is hozzájárul, hogy mindenki megtalálja azt a pedagógiai teret, amelyben komfortosan érzi magát, és szárnyalni tud. „A diákok élvezik, hogy gyerekek lehetnek, szabadabb közegben tanulhatnak, és azok is hamar megtalálják a hangjukat és kinyílnak, akik más iskolából érkeznek – mondja Dalma, majd hozzáteszi:

„Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek határok, szabályok, ugyanis csak akkor lehet őket szabadon engedni, ha tudják, meddig mehetnek el.”

Az óvó kar, ha szükséges, azért elkapja a grabancukat.”

Dalma, aki gyermekeivel együtt önkéntese a Fehér Holló Vadmentő Alapítványnak, az iskolai táborokba mentett állatokat is szokott vinni, hogy a gyermekek gondozzák őket, és ezáltal megtanuljanak gondoskodni, illetve új tapasztalatokra, tudásra tegyenek szert.

S hogy miképpen lehet segítségünkre a veteményezés, a természet a matematika oktatásban? „Például a páratlan számú akácfalevéllel nemcsak »Szeret, nem szeret« játékot játszhatunk, hanem ugyanez kiválóan alkalmas a páratlan számok gyakorlására is. Az almafa virágjával az ötös szorzótáblát tanulhatjuk, mert öt szirommal rendelkezik, a borsóval pedig a kilences szorzótáblát gyakorolhatjuk, ugyanis a legtöbb hüvelyben kilenc szem van. A juharfák termését pedig segítségül hívhatjuk a különböző szögek megértéséhez, hiszen az egyik fajon az ikerlependékek egyenes, a másikon hegyes, míg a harmadikon tompaszöget zárnak be” – magyarázza Dalma. Előszeretettel biztatja fára mászásra is a diákjait, mert az fejleszti az egyensúlyérzéküket, mozgáskoordinációjukat, tapintási érzéküket, látási és hallási észlelésüket, problémamegoldó képességüket, ugyanakkor örömet és önbizalmat is ad nekik, hogy feljutottak, majd sikerült lemászniuk.

Kép

Fotó: Dani-Ördög Dalma

Sárral az önfeledt gyermekkorért

Sokaknak talán furcsán hangzik, de a Zöld Csiga programnak kötelező része a sárral való játék, „ugyanis a föld, a sár az egyik legősibb anyagunk, a gyerekek természetes módon fordulnak a könnyen megmunkálható föld felé, játszanak vele. Fontos tehát, hogy ezt a természetes érdeklődést ne fojtsuk el, és ne féljünk attól, hogy koszosak lesznek” – mondja a pedagógus.

A sarazás fejleszti többek között a tapintóérzéküket, amely az önismeret egyik érzékszerve; a szaglásukat, ugyanis az orrukhoz érve a szagok, illatok érzelmeket váltanak ki belőlük; illetve a térbeli tájékozódó képességüket, miközben a sárból, földből építenek.

Az iskolában a sárral való játékot egyéb feladatokkal is összekapcsolják, amelyek a diákok problémamegoldó képességét és együttműködőkészségét is fejlesztik. „A mai gyerekek nehezen viselik, ha eláznak, fáznak, melegük van, megszokták, hogy folyamatosan homogén közeg veszi őket körül, és könnyen szorongóvá válnak, ha valami változás következik be, így a sarazás ezek oldására is alkalmas” – magyarázza a szociálpedagógus.

A veteményezés, a szabadban tanulás közben rengeteget beszélnek, kérdeznek a gyerekek, az osztálytermi órán ez nem valósítható meg. „Kint azonban erre is van lehetőség, ugyanis mindig akad beszédtéma, vagy felvetődik egy kérdés, felszáll egy pillangó, előbukkan egy földigiliszta, amelytől valaki megijed” – mondja Dalma, aki szerint nagyon fontos, hogy hagyjuk a gyerekeket kérdezni, és válaszoljunk nekik, ugyanis az a tudás épül be leginkább, amely a gyerekből indul ki, nem az, amit mi szeretnénk rákényszeríteni. Nem beszélve arról, hogy a kérdezés, beszélgetés mennyire fejleszti a gyerekek beszédkészségét. Dalmát korábban nagyon zavarta, ha egy-egy kérdésre nem tudott válaszolni: „Tanárként elvárjuk, hogy a gyerekek mindent tudjanak, és jól teljesítsenek, én meg egy alapvető fizikai kérdésre nem tudom a választ, vagy nem tudom megmondani egy bogár vagy növény nevét.” Épp ezért mindig sokat olvasott, képezte magát, hogy a lehető legpontosabb válaszokat tudja adni a kapott kérdésekre. Két mesekönyve is megjelent már, Hip és Hop a kuckóban és Hip és Hop – Kaland a hóban címmel. Mindkét könyv az olvasástanulást segíti, és fontos szerepet kap bennük a kert, a természet.

Kép

Dani-Ördög Dalma – Forrás: Dani-Ördög Dalma

Ugyan nem minden iskola rendelkezik akkora udvarral, iskolakerttel, mint a kecskeméti Gyermekliget, de ők is számtalan alternatív megoldás közül választhatnak, hogy hogyan építsék be az oktató-nevelő munkába a természet kínálta lehetőségeket. „Zsákban is lehet hagymát, krumplit termeszteni, gurulós magaságyást is lehet készíteni, amely bármelyik folyósón elfér, illetve kis talicskába is lehet ültetni. Zöldfelület pedig, ahova ki lehet vinni a gyerekeket, minden városban van” – sorolja ötleteit Dalma, aki szerint attól sem kell tartani, hogy elkalandozik a diákok figyelme, ha kimennek a szabadba:

„Úgy kell erre az új módszerre tekinteni, mint egy oktatási reformra.”

„Ha megmutatod és véded, amit a természet ad, akkor mindent megkapunk tőle: a mozgás és a tapasztalás lehetőségét, a tudást, az örömöt, az önfeledt gyermekkort, amelyre leginkább szüksége van minden embernek.”

A búcsúzásban van némi ünnepélyesség és jókora adag szorongató érzés: az elveszítés félelme. Amikor Jézus, mennybemenetele előtt, végleg elköszönt tanítványaitól, óriási törést okozott bennük. A tizenegy férfi néhány évvel korábban hátat fordított addigi életének. Az sem lehetett könnyű döntés: otthagyni a halászhálót, a vámszedő asztalt, a megélhetést, a családot, a bejáratott mindennapokat. De valaki nagyobb vonzerőt jelentett, mint a múlt. Mágnesként ragadta ki őket a komfortzónájukból, hogy vándorlásai, isteni küldetése során barátai és tanítványai legyenek. Utat mutatott nekik, és ezt az utat együtt járták.  

Jézus szavai, szelíd határozottsága, csodái beleivódtak minden porcikájukba, és amikor ez a közös kaland lezárulni látszott, mintha a talaj indult volna meg a lábuk alatt.  

Ezek a harmincas–negyvenes férfiak teljesen elanyátlanodtak, és elveszítették a fonalat. Már ott leragadtak, hogy miért is kellett meghalnia a Mesternek. Igaz, a feltámadás öröme ezt a kételyt valamelyest feledtette. De hogy örökre elmenjen? Mi értelme ennek az egésznek?!  

És a rabbi, aki átadta bölcsességét, útmutatását, érezte, hogy ki kell töltenie a hiányát. Megígért valamit, pontosabban valakit: a Vigasztalót. De ki lesz ez a küldött, és hogyan fog vigasztalni? Egyáltalán felismerik majd? Képes lesz arra, hogy átvegye a Mester helyét, és kirobbantsa mindannyiukat a lehangoltságból, a tanácstalanságból? – kérdezhették. Van-e kiút az önmagunkba fordulásból, amivel beszűkítjük a távlatainkat, megszűrjük a külső ingereket? – kérdezzük mi is nehéz időszakainkban. 

A sziklasír elől elhengeredett a nagy kő, de a szívek elől ki fogja ezt a böhöm nagy követ elhengeríteni?  

Jézus mennybemenetelét követően tíz nap telt el, amikor az apostolok bezárkózva, csoportos magányban, tétlen várakozásban ültek. Odakint ünnep zajlott, zarándokok tömege érkezett Jeruzsálembe, hogy hálát adjanak az aratásért, az új kenyérért, és megemlékezzenek a Sínai-hegyi szövetségkötésről, amit a tízparancs pecsételt meg. A köldökzsinór összeköti az embert Istennel, és biztosítja a szeretet áramlását. De a tanítványok vérkeringése Jézus elfogatását követően megnehezült, a kétségbeesés és a reménytelenség rögként akadályozta a sodrást, fennállt a lélektrombózis kockázata.  

És akkor valami történt. Valami, ami kizökkentette őket az önsajnálatból. Szél kerekedett a semmiből, és ez a szél lendületes erővel sodorta magával a félelmet, a bizonytalanságot, hogy helyet adjon egy újfajta lüktetésnek. Egy olyan belső tűznek, amely a talpuktól a fejük búbjáig átjárta őket. Átformálta és készre égette azt, ami nyersanyagként elő volt készítve. Izzani kezdett a levegő, és megtörtént a születés csodája. Isten Lelke, aki az élet kezdetén, a teremtéskor a vizek felett lebegett a sötétségben, ott és akkor új életet adott. Bátorságot, lelkierőt, bölcsességet, derűt, bizonyosságot.  

Semmi kétség, Ő volt az, akit a Mester megígért. Aki láthatatlanul is érezhető, és minden rezzenésével vigasztal.

Közösség is született ezen a napon: Jézus csapatáé, az egyházé. Nem számított többé a kereszt árnyéka, a főpapok hatalomféltő dühe, a főtanács faggatózása, a börtön nyirkossága. Az ajtók, a szívek és az ajkak megnyíltak. 

Régen, valahol Mezopotámiában, vagy csak az emberi szívekben, kudarcba fulladt egy vállalkozási kísérlet: Bábel tornyának felépítése. Akkor erősebb volt az önzés, a birtoklás vágya, a másokat lépcsőként használó hatalomvágy. Az ember felül akarta múlni önmagát, átvéve Isten helyét a világ csúcsán. Mi lett a vége? Széthúzás, civakodás, meg nem értettség. Így van ez napjainkban is. Hatalmas hajók, tornyok épülnek, száguldunk és törekszünk előre, fölfelé. De meddig maradnak a hajók a hullámok fölött, és meddig állnak a tornyok a levegőbe magasodva?    

Az első pünkösdkor, amikor Péter apostol, áttüzesedve Isten Lelkétől, szólni kezdett az emberekhez, újjáépült a torony, de nem téglából vagy kőből, hanem szeretetből, hűségből, megértésből. Hogy lehet az, hogy a különböző nyelveken beszélő népek megértették az egyszerű halász beszédét? A Lélek tolmácsolt, összekapcsolva zsidókat és keresztényeket, múltat és jelent, hagyományt és újítást.  

Isten Lelke ma is a világ felett lebeg, és várja, hogy újjáteremthessen minket.  

Ha engedjük, áttöri a falainkat, megnyit, és fogékonnyá tesz. Elindít és ösztönöz, hogy családunkban, közösségeinkben keressük az egységet. Azt, ami összeköt bennünket. Ez a csodás átalakulás pünkösd titka.  

Így, gyereknap táján nem is nyithatok mással, mint azzal a zenés foglalkoztatófüzettel, amit édesapáddal együtt gyerekeknek készítettetek nemrég. Honnan jött az ötlet?  

Még a Covid alatt ültünk otthon, amikor apukám megkeresett egy gyerekalbum ötletével. Ahogy kislányként a Vuk zenéjének éneklése kapcsán ismerhetett meg a közönség, úgy arra vágytunk, hogy ma is minőségi zenével és szöveggel ajándékozzuk meg a gyerekeket. A zenét apukám, Wolf Péter szerezte, a szövegeket Fábri Péter jegyzi, így állt össze a Gyerekszáj című lemez. Gyereksztorikat ad elő olyan minőségi zenével, amitől a nagymama sem őrül meg, aki otthon hallgatja az unokáival. Az első részt CD-n hoztuk ki, a másodiknál jött az ötlet, hogy csomagban többféle élményt adjunk a gyerekeknek, így lett belőle foglalkoztatófüzet. Matricákkal, színezővel, tréfás feladatokkal, benne a dalok kottája és szövege, mellettük QR-kód, amire pittyentve már szól is a dal. Afféle „minden az egyben”, nagyon helyes rajzokkal. A most megjelent második rész címe: Gézengúzok. 

Ha visszagondolsz a gyerekkorodra, te mennyire voltál gézengúz? 

Eléggé, de még inkább hangos gyerek voltam. Két bátyám van, mindig úgy éreztem, velük is fel kell vennem a versenyt, és mindig arra jutottam, akkor vesznek észre, ha én vagyok a leghangosabb... Mi még úgy nőttünk fel, hogy nem voltak kütyük, tehát végigjátszottuk a gyerekkorunkat mindenféle kézzelfogható játékkal meg persze egy rakás csínytevéssel. Ideális, boldog gyerekkort éltem meg. 

Összetartó család voltatok? 

Úgy nőttem fel, ahogy minden gyerek megérdemelné. A felnőttkori stabilitásom, az idegrendszerem, a hozzáállásom az élethez, a nyugalmam, a békém szerintem mind innen jön. Nagy családban cseperedtem fel, mindig nyitva állt az ajtónk, jó értelemben véve átjáróház volt az otthonunk. Jöttek-mentek a rokonok, barátok, ismerősök, szomszédok – akinek valamire szüksége volt, az tudta, hogy a szüleimet hol találja. Ők nagyon szociálisak voltak, és gondtalan, szabad gyerekkort teremtettek. Persze voltak határok, amiken belül gyerekként mozoghattunk, de reggeltől estig kint lehettünk tapicskolni a patakban, felmászni a dombokra, otthon pedig várt a meleg családi kuckó.  

Az ilyen gyerekkor alapozhatja meg az ember lelki egészségét. 

A patakpart volt a kedvenc gyerekkori helyszíned? 

Szentendrei lány vagyok, így a fél gyerekkorom a Bükkös-patak partján zajlott, és azon az útvonalon, ami a lakásunktól a suliig a patak mellett vitt. Talán ezt szerettem a legjobban, de a Duna-partot és a szentendrei belvárost is imádtam, ahol nyaranta mezítláb sétálgattunk. 

Kép

Wolf Kati kisgyerekként - A képek tulajdonosa Wolf Kati

Később olyan időszakod is volt, amikor már lázadtál egy kicsit? 

Hármunk közül én voltam, aki igazán lázadt. A két bátyám észrevétlenül ment át a kamaszkoron, ők nálam sokkal ügyesebben csinálták. Én tipikus „igazság bajnoka” lettem, azaz minden csak úgy volt érvényes, ahogy én gondoltam. De valahogy ezt is jól kezelték a szüleim, egyébként is elmondható arra a korra, hogy nem voltunk állandó kontroll alatt, nem lapult ott mindenki zsebében a lokátor, hogy vajon hol jár a gyerek. Ezzel együtt járt, hogy a lázadásomat is megengedőbben fogadták. 

A nagyszüleiddel is szoros volt a kapcsolat? 

Abszolút! Az anyukám szülei is szentendreiek, így mindig vasárnapi ebéd volt a mamánál, ahol az egész család összegyűlt, aztán később nálunk ugyanez. Családi szülinap, névnap, karácsony, húsvét – mindig volt mit ünnepelni, és olyankor rendre nagy családi kajálás, nevetés ment. Apukám szülei Budapesten éltek, de velük is élő volt a viszony.  

A családi alkalmak máig sem maradhatnak el, szerintem nagyon fontos, hogy bárki bárhogy rohan, bármit dolgozik, az ünnepeket meg kell ülni. 

Tizenévesen volt, akiért vagy amiért nagyon rajongtál? 

Alapvetően nem vagyok rajongó típus, de voltak nagy kedvenceim: az egyik unokatesómmal együtt például odavoltunk Michael Jacksonért. Ő rajongó típus volt, a szobáját telerakta plakátokkal, relikviákkal. Én másképp néztem fel az akkori nagyokra. Amikor elkészítettük édesapámmal a Vukot, bejuthattam az akkori zenei élet legfontosabb pontjára, a Magyar Rádió épületébe, ahol a stúdiók voltak. A rádió büféje, a Pagoda a magyar kultúrélet legendás helyszíne volt – engem el is kapott a hangulata, hogy csak adjanak egy Túró Rudit kakaóval, és én leülök oda nézegetni, hogy jönnek-mennek a kor nagy művészei, színészek, énekesek, tévések. Belezúgtam a miliőbe, s könyörögtem apámnak, hogy ha megy, mindig vigyen magával. Vitt is, sokat dolgoztunk együtt, ő zenét szerzett, hangszerelt, stúdiómunkát vezetett, a lemezek vokálszólamait pedig én énekeltem fel. Mellette tanultam meg a szakmának ezt a részét. A szüleim közben komolyzenei koncertekre jártak, én kevésbé, pedig a diplomám is komolyzenész. Én inkább az Earth Wind and Fire- és a Falco-koncertre emlékszem, amikre a tesóimmal mentünk! 

Amilyen nagy hatással az akkori előadók voltak az akkori közönségre, szerinted ugyanaz a rezgés működik ma is a színpadi emberek és a közönség között? 

Van az élő zenének egy olyan varázsereje, ami semmi máshoz nem fogható. És ez ma is ugyanúgy el tud repíteni bárkit, mint 30–40 éve. Nemrég lett egy új zenekarom – noha előtte is szuper sessionzenészeim voltak –, egy saját banda változatlan tagokkal. Igazi pop-rock koncerteket nyomunk, átdolgoztuk a dalokat is egy kicsit, visszanyúlva a ’80-as, ’90-es évekhez, az akkori koncertfeelinghez. A torzítós gitáron lemegy akár három kör szóló is, zongora- vagy épp dobszólóval, kiállásokkal, amitől kicsit tartottunk: vajon hogy veszi a mai közönség, hogy nem rádióbarát verzióban adjuk elő a dalokat, hanem időt szánva rájuk? Nagybetűs, régimódi zenélés ez, de szerencsére azt látom, pont úgy hat, mint annak idején.  

Ha átadod magad az élő zenének, visz magával a muzsika, ez nem változik. 

Mennyire látod ezeket a klasszikus értékeket a feltörekvő zenekarokban – mert ilyenekkel is találkoztál például A Dal című műsor zsűrijében? 

Sokan megkérdőjelezik a tehetségkutatókat – vagy akár A Dalt, ami attól egyedi, hogy oda mindenki saját produktummal érkezik –, pedig mindben felbukkan egy-egy arc vagy csapat, akire érdemes odafigyelni. Azt hiszed, már nem lehet újat alkotni, mert minden dalt megírtak, de a tehetség új ízzel vagy formával teret csinál magának. Abból a szempontból ma könnyebb dolguk is van az előadóknak – bár ez egyszerre könnyebb és nehezebb is –, hogy nincs szükségük a médiára, ott van az internet. Viszont a neten elképesztő a verseny, rettenetes mennyiségű zene kerül fel, de amelyik megtalálja a közönségét, az rögtön egy az egyben eljut a követőkhöz. A fontos, hogy legyen mögötte tartalom, amit át akar adni, mert szerintem ez határoz meg egy előadót, nem az, hogy milyen szép a hangja, jól néz-e ki, vagy mekkora körülötte a csinnadratta. Amikor a nagy világsztárokat figyelem, akkor is mindig leszűröm, hogy az elkötelezettségük és az általuk képviselt tartalom miatt vannak ott, ahol. 

Te, amikor igazán befutottál, már édesanya voltál. Egy ideje már gyakorlod ennek a két színtérnek – színpad és család – az egyensúlyban tartását. Mennyire sikerül? 

Működik, persze a lányaim már nagyok, a nagyobbik most nyáron lesz tizennyolc, így könnyebb velük. De szerintem bárki, aki dolgozik és gyereket nevel, pont ugyanígy sakkozik az idejével. Csak nekem más az időbeosztásom, de már azzal is megbékéltem, hogy ez a pálya nem tud lelkiismeret-furdalás nélkül menni. Ha sok a meló, az zavar, hogy miért nem én készítem a lányoknak a vacsorát – pedig már elkészítik maguknak is –, ha meg épp nem énekelek, akkor miért ülök otthon ahelyett, hogy dolgoznék... 

A lányaidban látod egykori önmagadat, hasonlítanak rád? 

Hasonlítanak is, meg nem is. Erős művészi vénájuk van, de nem hiszem, hogy a zenében fognak kiteljesedni. Nem is akartam ezt rájuk kényszeríteni. Szerintem az egy nagyon fontos – és nem könnyű – szülői feladat, hogy abban hagyjam őket kibontakozni, ami majd ugyanolyan boldogságot ad nekik minden nyűgével együtt, mint nekem a zene.  

Meg kell találniuk azt a pályát, ahol ugyanúgy mosolyognak, mint én a színpadon, de azért szívesen megcsinálják a gályázós részét is, mert az minden munkának megvan. 

Hogy érzed, sikerül nekik azokat az értékeket továbbadnod, amikről a szüleid kapcsán meséltél? 

Nagyon remélem, hogy igen. A legerősebb érték a mindent átható humánum, amelyben felnőttem, mert a szüleim tisztelettel és szeretettel állnak mindenkihez, mindenki tiszta lappal indul náluk. Ehhez tartozik az egymással foglalkozás, hogy hogyan tudunk segíteni a másiknak, illetve miként tudjuk úgy megélni a saját vágyainkat, hogy ne bántsunk senkit, és ezt mindenki másnak is megengedjük. Nemcsak a szülőkön múlik ezek átadása, de mindkét lányunknak nagyon szerencsés természete van. Mély érzésű, normális csajok, úgyhogy azt hiszem, az értékek továbbörökítődnek... 

Érdekes kihívás lehet az is, hogy amikor a gyerekdalaiddal koncertezel, egy más generációnak a figyelmét kell lekötnöd. 

A gyerekkoncert ebből a szempontból amúgy is nehéz műfaj. Ha olyat csinálsz, amit a gyerek megun, két perc múlva már a fagyisnál lesz, és húzza magával a szüleit is. Nincs az, hogy türelmesen megvárják azt a számot, ami épp nem a kedvencük. A gyerekkoncertjeim körülbelül félórásak, van velünk gitárkíséret és bábművész. Interaktív az előadás, de nem az a fajta, amikor mindenki táncol, rohangál, leizzad, és negyven perc múlva viheted aludni a kicsit. Intimebb, zenehallgatós fellépés ez, de úgy látom, figyelnek rám, be is vonom őket, bár keményebb meló, mint felnőtteknek játszani. 

Kép

Wolf Kati és zenekara - Fotó: Boldog Ati

A felnőtt koncertekről vannak „leg” élményeid, amikor valami kiemelkedő hatást értél el? 

Maximalista vagyok, úgyhogy addig nem jövök le a színpadról, amíg nem történik valami csoda, azt nem viselném el. Azt gondolom, mindig az előadó dolga megteremteni a nagy pillanatot vagy pillanatokat, ebben nem várhat a közönségre. Én addig gyűröm a dolgokat, és próbálok ráérezni az aktuális hangulatra, amíg meglesz az a dal, ami épp betalál náluk. Épp ezért rengeteg koncerthez kötődik olyan élményem, amit magammal tudok vinni. Sőt, koncert után is adódhat ilyen, amikor maradok kicsit beszélgetni, aláírni, fotózni, és valaki elmondja, hogy mondjuk egy dalom húzta ki a gödörből. Hát, mit akarhat még egy előadó?  

Annál jobb nem történhet, mint hogy jófelé alakítasz egy életet. 

Mennyire vagy előre tervezős a szakmában, illetve édesanyaként? 

A szakmában úgy egy évre előre megvannak a tervek, de nem óráról órára, a szigorú menetrendtől csak begörcsölnék. Igaz, van körülöttem egy nagyon profi csapat, akik leveszik rólam a terheket, ők pontosabban terveznek, mint én. Anyaként spontán vagyok, bár szerintem ezerszer nehezebb feladat anyának lenni, mint énekesnőnek, de hagyom a lányaimat kibontakozni. Nem állok ott mögöttük, hogy megcsinálták-e a leckét, szerintem amúgy sem gyereket nevelsz, hanem együtt élsz a gyerekeiddel. Tanulni úgyis az ellesett példából fognak, töltekezni pedig az együttélésből, nem abból, amit „karattyolok” nekik. Tudják, hogy ha segítség kell, számíthatnak rám, de nem cselekszem helyettük. Anno én is tudtam, bármit szeretnék csinálni, egy feladatom van: vegyem komolyan. De hogy mit veszek komolyan, azt én döntöttem el. 

Ha most születne egy vadonatúj dalod, miről szólna, mi az, ami épp a leginkább foglalkoztat? 

Most pont születőben van egy dalom! Az előző, ami február végén jött ki, általánosan szerelmesebb, bulizósabb szövegű volt. A most készülő pedig a nőiségről szól majd – arról, hogy mennyi feladata, énje, érzése lehet egy nőnek, és hogy abból ki mit él meg igazán fontosnak... 

Az önkényes áttelepítés 

A második világháborút lezáró békefolyamat fegyvernyugvást ugyan hozott Közép-Európába, de békét és nyugalmat nem. Miután a szovjet csapatok 1945 tavaszára kiszorították a németeket Csehszlovákiából, az emigrációból visszatérő korábbi (majd hamarosan leendő) köztársasági elnök, Eduard Beneš már áprilisban nekiállt „alkotmányozni”. A háború utáni csehszlovák államiságot megalapozó 143 dekrétuma, rendelete közül 13 a frissen újjáalakult ország területén élő őshonos német és magyar közösség státuszát volt hivatott „rendezni”. Az idézőjel nem véletlen, nem volt ebben semmi rendes dolog, a törvényalkotók nem sokat foglalkoztak az erkölcsi aggályokkal. 

Nemzetiségi alapon, kollektíve a németek és a magyarok nyakába varrták a világégés felelősségét. 

A csehországi németekkel nem finomkodtak, a háborút követő években hárommillió szudétanémetet űztek el otthonából. Hasonló megoldás a felvidéki magyarsággal kapcsolatban is felvetődött. A békediktáló hatalmak a németség egyoldalú kitelepítését még elfogadták, de a magyar közösségét, az egy Szovjetunión kívül, már nem támogatták. Benešék kénytelenek voltak beérni azzal, hogy a magyarságukat megvalló felvidéki magyarok százezreit megfosztották állampolgárságuktól, iskoláikat bezárták, vagyonukat elkobozták. Az ország déli részén húzódó magyar etnikai tömb feltörése érdekében ennél is tovább mentek. Magyarország és Csehszlovákia 1946 februárjában aláírta a kétoldali lakosságcseréről szóló egyezményt, majd a következő év áprilisában megkezdődött a felvidéki magyarok önkényes áttelepítése.  

Két év alatt mintegy 80 ezer magyart kényszerítettek lakóhelye elhagyására, jobbára gazdag parasztokat, földbirtokosokat. Helyükre, hozzájutva az elűzöttek ingó- és ingatlanvagyonához, Magyarországon élő szlovákok érkeztek – önkéntes alapon! Azokat, akik nem voltak hajlandók szlováknak vallani magukat (reszlovakizálni), de nem volt elegendő földjük ahhoz, hogy vonzó célpontot jelentsenek egy betelepülőnek, kényszermunkára jelölték ki.  
Háború utáni helyreállítás címén 1946-47 telén 45 ezer embert pakoltak fel marhavagonokba és szállítottak el Csehországba kényszermunkára, nagy részüket a pár hónappal korábban elűzött németek helyére.  
Az áttelepítettek egyike volt az akkor ötéves Patasy Gyula is. 

„Azt hittem, kirándulni megyünk...” 

„Hogy lehetne azt elfelejteni? – kérdezi meghökkenten Gyula bácsi, amikor arról faggatom, lassan nyolcvan év távlatából hogyhogy ilyen eleven emlékei vannak a kitelepítés napjairól. – A mai napig látom magam előtt, ahogy a teherautó betolat az udvarunkba. Mit ad Isten, pont úgy, hogy keresztülhajtson az udvarra kipakolt szekrényünkön!”  

Gyula bácsit és családját, más nyáradiakkal együtt egy Prága mellett fekvő faluba, Smečnóba vitték 1947 januárjában. Válogatás nélkül hurcolták el az embereket, meséli Gyula bácsi, a faluból mintegy tíz családot. „Betegeket, aggastyánokat, állapotos asszonyokat, karon ülő csecsemőt, mindenkit marhavagonokba pakoltak. Nem voltak padok vagy székek, egy kevés szalmán kívül semmi nem volt. Fogalmuk sem volt, hová viszik őket” – ezt már Gyula bácsi felesége meséli. Márta néni csak néhány hónapos volt ekkor, az ő családja megúszta az áttelepítést, de a rokonságából sokakat elüldöztek.  

Amikor arról kérdezem, gyermekként mennyit fogott fel a körülötte zajló eseményekből, Gyula bácsi elmosolyodik. „Akkor ültem életemben először vonaton! Emlékszem, ahogy zötyögtünk Csehország felé, nekifogtam énekelni a Megy a gőzöst. Ötéves voltam, azt hittem, kirándulni megyünk.”  
„Nem értettem a könnyet anyámék szemében, ahogy azt sem, miért szóltak rám olyan durván, hogy hagyjam abba az éneklést.” 

Nem is ez volt a legszomorúbb az egészben. Számára máig az érkezés utáni „emberpiac” a legfájóbb emlék. A fiatal munkaerő hamar elkelt, az olyan nagycsaládok, mint az övék, már nehezebben. „Ilyen lehetett a rabszolgapiac, alkudoztak az emberek, egymást túllicitálva kiabáltak, veszekedtek, ki vigye el az erős fiatalokat” – meséli. A helyiek leköpdösték a magyarokat, üvöltöztek velük. „Utólag derült ki, azt hitték, mi magunktól jövünk, földönfutók vagyunk, a munkájukra fáj a fogunk. Nem mondták meg nekik, hogy otthon van házunk, földünk, állataink. Minket idehurcoltak, nem kirándulni jöttünk.” 

Tudleto bácsi legendája 

A családnak végül is szerencséje volt: együtt maradhattak, egy tisztességes cseh nagygazda fogadta be őket. Megkapták a cselédházat, egy kis parcellát, veteményt, a gyerekek iskolába járhattak, lassacskán kezdtek beilleszkedni a helyi közösségbe. Megszokták őket a helyiek. „Egyik nap az utcán sétálva elgázolt egy motoros, egy cseh srác. Egy-két karcolás, nagyobb bajom nem lett, de a fiú úgy megijedt, még hetekig járt utánam, többször elvitt motorozni. Beszélgetni nem nagyon tudtunk, nem értettem én csehül, de emberséges gyerek volt.” 

A színmagyar csallóközi falvakból érkező családok nem beszélték szlovákul vagy csehül. A boltba szalasztott gyermekek mutogatva válogatták az élelmiszert a helyi szatócsnál, Tudleto bácsinál. Ez a furcsa név is az áttelepített magyaroknak köszönhető – meséli Gyula bácsi. „Egy szót nem beszéltünk szlovákul, nemhogy csehül. Csak mutogatva kommunikáltunk. A boltos egyesével kipakolta az árut a pultra, mindegyiknél megkérdezte: »tohle to?« (ezt itt? – a szerk.), mi meg addig ráztuk a fejünket, amíg el nem találta, mit akarunk.” Így született meg gyerekszájon Tudleto bácsi, a boltos legendája.  
Évtizedekkel később hallották a kint maradt magyaroktól, hogy a falu haláláig így emlegette szegény boltost.  

A fiatalok között ugyanis voltak, akik párt találtak és maradtak, de Gyula bácsi és családja hazatért. 1948 tavaszán a kommunisták átvették a hatalmat Csehszlovákiában, a pártvezér, Klement Gottwald egy rádióbeszédében utalt rá, az áttelepített magyarok hamarosan hazatérhetnek. Hivatalos rendelet még nem volt, de az asszonyok és a gyerekek nagy része elindult haza. Szinte titokban tették meg az utat, attól félve, hogy a hatóságok bármikor visszafordíthatják őket Csehország felé. 

Nehéz volt az újrakezdés. Nem sokkal azelőtt, hogy a történelem elsodorta volna a családot, még tetőt cseréltek a házukon. Mire hazaértek, az alig pár éves fa födémnek lába kélt, meséli Gyula bácsi. „Az új deszkákat valaki elvitte. Tudjuk, ki volt. Egy ekkora faluban mindennek híre megy” – mondja. Gyula bácsi cseh nyelven kezdte az alapiskolát, de hazatérve, szülőföldjén sem tanulhatott rögtön magyarul. A háború után a csehszlovák kormány az összes magyar iskolát bezáratta, csak a kommunista hatalomátvételt követően jött némi enyhülés. A társadalmi osztályokban gondolkodó pártállam, legalábbis a felszínen, nem tűrte a nemzetiségi megkülönböztetést, visszaadták az anyanyelvi oktatás lehetőségét.

Kép

A Patasy házaspár, Márta és Gyula - Fotó: Pomichal Krisztián

 „Mindent összevetve, nem volt rossz sorunk Csehországban – emlékezik a régi időkre Gyula bácsi. – Eleinte még igen, de később már szinte alig találkoztunk idegengyűlölettel.” Érdekes módon Márta néni másfél évtizeddel később a lévai óvónőképzőben tanulva inkább megtapasztalta a többségi nemzet elutasítását. A századelőn még szinte színmagyar Léváról a háború után ezrével telepítették ki a magyarokat, a mesterségesen felduzzasztott város a hatvanas évekre végleg elszlovákosodott. „Fogalmam nem volt, mit jelent az a sovinizmus. Nem ismertem a szót. No, ott aztán megtapasztalhattam, mi az.  

Gyakran megkaptuk, hogy menjünk a Duna másik oldalára. Eleinte nagyon nehéz volt, végigsírtam az éjszakákat.  

Még a harang is másként szólt, mint otthon. Nagyon nehéz időszak volt” – mondja Márta néni. 

Örülni kell annak, ami van! 

Márta néni és Gyula Bácsi 1966-ban kötötték össze az életüket, idén ünneplik 57. házassági évfordulójukat. Az ember friss házasként kíváncsi a „nagy titokra”, de csalódásomra mindketten csak elmosolyodnak, majd közlik, nincsen semmiféle titok. „Súrlódások voltak, vannak, lesznek is. Ma is össze tudunk kapni, ha úgy van, akkor a kapáláson. Mindig azt mondom, amelyik házaspár nem veszekszik néha, ott az egyik hülye, mert mindent elnéz a másiknak” – nevet Gyula bácsi, majd felesége veszi át a szót. 

„Rengeteget dolgoztunk egész életünkben. Sokan voltunk testvérek, a szülők anyagilag nem tudtak támogatni minket, stresszes élet volt. Talán az segített, hogy tudtunk örülni a kis dolgoknak. Szépen fokozatosan raktuk össze az életünket. A mostani fiatal egy családi háznak nem tud úgy örülni, ahogy én örültem egy lámpának vagy egy edénykészletnek. Ha van titok, akkor talán ez az. Mindenért meg kell dolgozni, akkor az ember örömet talál a legapróbb dolgokban is” – így Márta néni, mire Gyula bácsi hozzáteszi: „Emlékszel, mit mondott mindig a nászasszonyunk? Nincs az a sok pénz, amit ne lehetne elverni, de nincs az a kevés, amiből ne tudnál félretenni. Eszerint igyekeztünk élni!” 

Felkészülten érkezett a házasságba 

Batthyány László élete akkor vett gyökeres fordulatot, amikor megismerkedett későbbi feleségével. László akkor már orvosi tanulmányokat folytatott Bécsben, s 1897-ben egy nyári vakáción látta meg a 23 éves Coreth Mária Teréziát, akit egy évvel később eljegyzett, novemberben pedig – menyasszonya születésnapján – feleségül vett. A lány apai ágon tiroli, anyai ágon orosz és francia nemesi származású, diplomata pozíciókat betöltő felmenőktől származott. 1874. november 10-én született Bécsben, és a családban mindenki csak „Mizl”-nek becézte. Nagyon előkelő keresztszülei voltak: Habsburg-Lotaringiai Mária Terézia főhercegnő és Károly Lajos főherceg, Ferenc József császár testvérei.

A menyasszony egyszerre volt hagyománytisztelő és modern, társasági és szerényen visszafogott, kreatív és támogató. Blanka főhercegnő mellett tanult meg reprezentálni 1894 és 1898 között, amikor az udvarhölgyeként Zágrábban élt. Részt vett az Erzsébet császárné meggyilkolását követő gyászszertartáson és a császárné temetésén is. Zágrábi évei alatt ismerkedett meg Batthyány-Strattmann László két lánytestvérével, akik hamarosan azon kezdtek mesterkedni, hogy fivérükkel valahogy összeboronálják a jó természetű udvarhölgyet. 
 
Mizl addigra már mindent tudott, amire egy főúri család tagjaként szüksége lehetett: művelt volt, finom és kedves, tisztában volt az etikettel, és remek kapcsolatokkal bírt. Batthyány Lászlót mégsem ez fogta meg, hanem természetes szerénysége és egyszerűsége, amely a nő alaptermészetéhez tartozott, és amely az orvosi tanulmányokba belefeledkező László számára is evidencia volt akkoriban. 

Kettejük egyszerűség iránti vágyának kedves bizonyítéka a mézeshetek epizódja. Miután 1898. november 10-én sor került esküvőjükre a bécsi Votivkirchében, párizsi nászútra indultak, de csak Linzig jutottak el. Itt ugyanis meggondolták magukat, és inkább hazajöttek Köpcsénybe, a közös otthonukba, hogy a világváros pezsgése helyett meghitt nyugalomban tölthessék az időt, megalapozva a közös jövőt. 

Kép

Coreth Mária Terézia és Batthyány-Strattmann László
fiatalabb és idősebb korukban

Kórház „családi vállalkozásban” 

A házasságkötésre életgyónással készültek, így biztosak voltak benne, hogy a családalapítás feladatához megkapják Istentől a szükséges kegyelmeket, és végül nem vallanak kudarcot. Ami azt illeti, erre szükség is volt: hiába lett bőséges a gyermekáldás, a tizenegy utódból csak nyolcan érték meg a felnőttkort, és elsőszülöttjüket, Ödönt is fiatal felnőttként temették el szülei. 

Házasságuk egyik legmodernebb vonása abban mutatkozott meg, hogy Mizl nem csupán hitves és anya volt, de férje hivatásgyakorlásában is megtalálta a saját helyét.

Modern analógiával úgy fogalmazhatnánk, hogy „családi vállalkozást” indítottak, amikor a köpcsényi Batthyány-birtokon fölépíttették magánkórházukat. Az épület 1902-ben már biztosan állt, és Mizl második otthona volt. 

A nagy tudású és nagy munkabírású orvos férj mellett Mizlből nemcsak mintaszerű gazdaasszony vált, de szenvedélyesen érdeklődött férje hivatása iránt is, ezért kitanulta az ápolói teendőket, László asszisztense lett, és a gyógyítással, műtétekkel járó adminisztrációt is átvállalta tőle. Lényegében ők ketten vitték a magánkórház minden ügyét, sőt a francia és német anyanyelvű Mizl férje iránti szeretetből még magyarul is megtanult. 

Kép

Coreth Mária Terézia férje asszisztenseként is dolgozott

A Világ című újság 1917-ben így írt Köpcsényről, ahol Batthyányék magánkórházát a világháború idejére hadikórháznak rendezték be: „Ezen a kis falun a jólét, a tisztaság, a fekete termőföldek gazdagsága ragyog keresztül. Van állami iskolája, apró boltocskái, kávéháza, sok fogadója. Egy kicsiny parasztházon emléktábla hirdeti, hogy ott született Joachim József, a kamarazene nagy művelője. Van kórháza, patikája, gyermekotthona s a körorvosa – herceg.” 

Mindenki Köpcsény csodájára járt 

A Batthyány-magánkórházat Mizl javaslatára bővítették ki egy emelettel a hadikórház szükségleteinek kielégítésére, hogy a fronton megsebesült katonáknak ellátást biztosíthassanak. 

Szintén a feleség kezdeményezte, hogy külön részlege legyen a fiatal anyáknak, akiknek férjét behívták katonának, valamint gondoskodjanak a falu apátlan csecsemőiről is.  

A köpcsényi gyermekek számára létesített óvodában ő maga volt az óvónő. Saját gyermekeik mindeközben otthonukban lepedőből készítettek tépést, kötést és érmelegítőket a sebesült katonáknak. Mizl gyakran elkísérte férjét még a körorvosi útjaira is, hogy segédkezzék neki és tanuljon, ilyenkor gyógyszerek mellett élelmet is vittek a szegény betegeknek. 

A fenti, 1917-es tudósítás szerint a kórházépületben „a folyosó kövezete frissen sikált, a falak hófehérek, ragyogó tisztaság” uralkodik mindenütt. „Az utcán parasztszekerek állanak. A környék falvaiból jöttek a betegek – többnyire szembetegek – orvosi vizitre. Az operációs asztal előtt fehérköpenyű doktor: dr. Batthyány László herceg. A műtét alatt magas, arisztokratikus tartású hölgy segédkezik: a hercegné. A herceg maga operál, s egyedüli asszisztense a hercegné.” Míg lent ambuláns rendelés folyt, addig odafönt a kórtermekben a fekvőbetegeket látták el egy segédorvossal, és a tudósítás idején 62 sebesült katonával, akik legnagyobb része Köpcsényből, a herceg környékbeli uradalmaiból származott. 

„– De’ Princ selbst hat mi’ operiert! – mondja büszkén egy bekötött szemű svábparaszt. – És a princesszin maga tette fel a kötést… A többiek mosolyognak, bólogatnak. – Ja, ja… – mormolják halkan. (…) Egy pillantás az ambulanciába: a legmodernebb klinika berendezése. Az orvosi műszerek Bécsből jönnek, s ha új műszer kerül forgalomba, a következő napon itt van már ebben a csendes faluban…” 

Az ország egyetlen kórházas nagyközsége volt ekkor Köpcsény, ennek mindenki a csodájára járt – sajnos csak a trianoni határmódosításig. A család 1920-ban Körmendre költözött, ahol ma is elevenen őrzik az emléküket. Nem lehetett könnyű az édesanyának otthon és az utazásokon helytállni, férjének rendszeresen segíteni az orvosi rendelőben, mégsem panaszkodott, sőt a gyermekeik naplója alapján kiegyensúlyozott légkör vette őket körül. 

Özvegyen is megállta a helyét 

A kemény munka megviselte Batthyány László egészségét, egy orvos barátja javaslatára hagyott fel végül a sebészi tevékenységével, és specializálódott a fizikailag kevésbé megterhelő szemészetre, amihez szintén nagy tehetsége és ügyes keze volt. Mizlnek az is feladata volt, hogy gyermekei számára az otthonukat a béke szigetévé varázsolja. 

Legidősebb leányuk írta: „Sohasem tudom eléggé megköszönni, hogy ebben a darabka földi mennyországban részem volt.” 

A család nem volt elzárkózó, sőt saját családi ünnepeik alkalmával rendszeresen nagy összegű adományokkal támogatták a szegény sorsú gyermekeket, nőket. 

Kép

A Batthyány család 1922-ben

Batthyány-Strattmann László 59 éves volt, amikor hólyagrákkal diagnosztizálták, s a szervezete tizennégy hónapnyi betegség után, 1931. január 22-én este 10 órakor adta föl a küzdelmet. Hitvese jelentette be a gyermekeiknek: „Gyerekek, édesapa a jó Istennél van.” 

Mizl özvegy lett. Gyermekei visszaemlékezése alapján a családfő halála fordulópont volt, de a családot összetartó szerepkörökben anyjuk mégis átvette a helyét. Amikor babát várt egyik lánya – akinek férje Japánban kapott állást –, a hatvanas éveiben járó Mizl nem volt rest útra kelni és egy évet tölteni a világ másik végén, hogy segítsen neki a szülés körüli életszervezésben. 

A második világháború kezdetén a budai várba, a Dísz tér 3. szám alá költözött, itt érte őt 1941-ben az első agyvérzés, amelyet továbbiak követtek. Teljesen beszédképtelen lett, lebénult. A főváros 1944–45-ös ostromát egy óvóhelyen vészelték át, majd Ausztriába költöztették. Előbb Mizl öccsének családjánál laktak Bécsben, majd 1947-től egészen az 1951-ben bekövetkezett haláláig bencés nővér húga, Coreth Lilly gondozta őt Bécsben. 

Szentsége a hétköznapokban érvényesült igazán 

A hercegasszony húsz évvel élte túl a férjét. Betegsége miatt a családban ő volt az egyetlen, aki nem tudott vallomást tenni, nem tanúskodhatott férje életszentségéről, amikor a bécsi érsekség 1944-ben megindította a boldoggá avatási eljárást – amelyet utóbb a háború félbeszakított.  

Noha beszélni nem tudott, a visszaemlékezések szerint nagy erőlködések árán, hangtalanul formálta a szót: heilig – azaz: szent. 

Coreth Mária Terézia 1951. március 14-én halt meg, három nappal később helyezték örök nyugalomra a németújvári családi sírboltba férje, fia, Ödön és a kiskorukban elhunyt gyermekei mellé. 

Élete mai szemmel nézve azért lenyűgöző, mert a család és a kortársak által emlegetett „szentsége” nem egy megközelíthetetlen, aszketikus életútban bontakozott ki, hanem egy hús-vér, nagycsaládos, vállalkozó asszony hétköznapjaiban. Aki, ha kellett, óvónő volt, ha kellett, műtőssegéd, betegápoló, gazdasági igazgató, karitatív akciószervező, miközben mindvégig feleség és anya maradt. Egy évszázad távolságából nézve mindez egy nagyon tehetséges nő alakját rajzolja elénk. Hátha hamarosan őt is a magyar boldogok sorában tisztelhetjük! 

Egy titkokkal teli kert 

Budapesten az Ilka utca 55. szám alatti házban 80–100 évvel ezelőtt egy kislány nevelkedett. Halmos Edit 1919–1937. között élt itt, majd jött a holokauszt, és a zsidó származású család menekülni kényszerült. A második világháborúban Budapest ostromakor a házat – amit akkor diakonisszák használtak – bombatalálat érte, és megsemmisült.  

Idővel a Bethesda Gyermekkórház vette birtokba a területet, a ház helyén ma a kórház kertjét találjuk. A Halmos család azonban nem felejtette el a gyökereit. Valamikor a 2000-es évek elején az Egyesült Királyságból különös megkeresést kapott a kórház: Tony Halmos, az évtizedekkel azelőtt a házban élt „kislány” fia jelentkezett. A kislány ma már nem él – Halmos Edit szociális nővérként életét a rászoruló gyermekek megsegítésére áldozta, 2000-ben hunyt el, az ő emlékét ápolja a londoni Great Ormond Street Hospital (GOSH) és a Bethesda Gyermekkórház közötti kapcsolat. A Bethesda dolgozói például rendszeresen mennek a londoni kórházba tanulmányútra. Valahol itt kezdődik a múlt héten átadott új, rendhagyó játszótér, hivatalos nevén meseösvény és pszichoterápiás élménykert története.  

„Sok olyan család kerül ebbe az épületbe, akik nagy tragédiákat éltek át. Epilepsziás, kómában lévő, súlyos égési sérült gyerekek, mások súlyos, nehezen élhető pszichiátriai betegségekkel küzdenek. Nagyon sokat tesznek értük a kollégáim, orvosok, ápolók, pszichológusok, gyógypedagógusok. Közösséggé alakulnak a hónapok alatt, amiket itt együtt töltenek” – fogalmazott Dr. Velkey György főigazgató a rendhagyó játszótér megnyitóján.  

A kórház közössége pedig kitalálta, hogy a szabadban egy olyan teret kellene létrehozni, ahol együtt élnek, gyógyulnak családok és gyerekek. 

Mozgássérülthinta és mesefal 

A játszótér Kő Boldizsár képzőművész és családtagjai: felesége, Gulyás Anna és két fiuk közös munkája. A művész 25 éve egyedi játszóterek készítésével foglalkozik. Ez a játszótér a tervezéstől kezdve több mint egy év alatt készült el. Fészekhinta, mozgássérülthinta, libikóka, mesefal is megtalálható a kertben, mindez szem- és kézmagasságban. Mindent úgy alakítottak ki, hogy egymás mellett tudjanak játszani a mozgáskorlátozott és a mozgásukban ép gyerekek. A pszichoterápiás beszélgetéseknek pedig létrehoztak két úgynevezett „rügykunyhót”, ezek hőszigeteltek, hűthetők-fűthetők, télen-nyáron használhatók, hiszen egészen más érzés természetközelben, egy olyan helyiségben terápiás beszélgetést folytatni, ahová zöld levelek lógnak be, nagy a tér, és jók a fények. 

Kép

Kép: Pataki Sára

Kő Boldizsár a Széher úti szívkórház kertjébe korábban egy Szent Ferenc életét megjelenítő nagy játszóteret álmodott meg, majd a Ráckeresztúri Drogrehabilitációs Intézet tinédzserrészlegén gyógyító célzattal elkészített a Tékozló fiú meseösvényt. De, mint mondja, nagy kihívás volt neki a Bethesda felkérése.  

„Ilyet még nem csináltam, hogy a kerekesszékesekre is gondolva készüljön el egy játszótér. Azt kellett megoldani, hogy ha bejön ide egy kerekesszékes gyerek, ő is jól érezze magát. Kialakítottunk egy közlekedési ösvényt, már önmagában az egy nagy élmény, ha az illető végiggurul rajta. Van egy mesefal, amit kifejezetten nekik találtunk ki: kerekesszékkel végigmennek a fal mellett, és közben a kezükkel kicsi játékokkal tudnak játszani. Ők nem tudnak úgy szaladgálni, mint akiknek egészséges a lábuk, de a kezükkel elmélyültebben játszanak.  

Fontos, hogy érezzék, nincsenek hátrányban. Nincsenek kiközösítve, együtt vagyunk, egymást segítjük.  

Ez a játszótér olyan, mint egy térbeli mesekönyv” – mondta a Kepmas.hu-nak Kő Boldizsár. Hozzáteszi, a játszótér végtelen műfaj, és most már el lehet mondani, hogy a gyógyító játszótér komoly kategóriává nőtte ki magát, amire érdemes lenne nagyobb figyelmet fordítani. 

A Bethesdában már régóta használják a meséket a gyógyításban, leginkább olyan történeteket, amelyek a felemelkedésről, a segítségnyújtásról, az emberségről szólnak, ilyen például a bátor tengelice meséje. Kő Boldizsár ezeket is beépítette a térelemekbe. A négygyermekes édesapa szerint kifejezetten jó, ha egy egészséges gyerek egy mozgássérült társával játszik együtt, hiszen így megtanulja, hogyan segítsen annak, aki rászorul.  

Dorina járni tanul 

A játszótér átadójának reggelén két hét esőzés után végre a nap is kisütött, így sok kis beteg elhagyhatta a kórtermeket. Dorina kerekesszékes, őt gyógytornásza és nagymamája kíséri. „December óta vagyunk a kórházban, gerincvelő-sérülés miatt lebénult a két lába, de már haladunk, most kezd újra sétálni” – mondja a kislányról mezőtárkányi nagymamája. „Szoktam a kórházban játszani, tanulni” – meséli a kislány, aki kezével mutatja, hogy most második osztályos. „Három” – javítja ki a nagymama, aki hozzáteszi, még sokáig kell maradniuk, ezért nagyon örülnek az új játszótérnek. 

„Dorina járni tanul, ehhez fontos az izomerő, a koordináció, és hogy az érzékelését is fejlesszük. Olyan hinták és forgójátékok vannak itt, amikre kerekesszékkel is fel tud menni, nemcsak egyedül, hanem akár más mozgáskorlátozott vagy teljesen egészséges mozgású gyerekekkel. Így születik meg a közös játék élménye és a kortárs közösséghez való kapcsolódás” – mondja Sipos Zsanett, a Gyermekrehabilitációs Osztály vezető gyógytornásza.  

Hangsúlyozza, ha ezek a gyerekek nem tudnak visszatérni a saját közösségükbe, akkor elszeparálódhatnak. Erre az a gyógymód, hogy közös tereket hoznak létre. 

„A mindennapokban sokan megijednek, ha nehezebben mozgó vagy kerekesszékes gyerekkel találkoznak például egy átlagos városi játszótéren, mert nem tudják mire képesek. De ha a kívülállók is megtapasztalják, hogy ezek a gyerekek is ugyanúgy sok minden tudnak, mint a kortársaik, csak lehet, hogy egy kis segítséget igényelnek, akkor valószínűleg jobban elfogadják, megértik a másikat” – szögezi le.  

A Bethesda visszajáró vendége a kilencéves Denkó László. A kisfiúnak agydaganata volt, ebből kifolyólag ataxiás (ez az izommozgások koordinációjának zavarából adódó bizonytalan és ügyetlen mozgást jelenti). Nimbóval, azaz fejlesztő járókerettel közlekedik, így nem esik el, és az eszköz segít abban, hogy ne kelljen fogni őt. Műtét, sugár- és kemoterápia után kerültek ide rehabilitációra, most logopédiára, gyógytornára és ergoterápiára járnak, sorolja az édesanyja, Denkóné Nagy Éva. Válon élnek, háromhavonta két hetet töltenek itt. A kiskamasz Laci töredelmesen bevallja, a tablet előtt szívesebben ülne, de azért becsülettel és nagyon ügyesen végigmegy a mozgó, színes hídon. Mint mondja, neki nem nehéz felmászni ezekre a játékokra. 

Kép

Kép: Kaltenecker Kristóf

Felmászni még nem tud, de boldogan sétálgat a játszóparkban a hároméves Mia. Ő Dravet-szindrómás, ez az epilepszia olyan formája, amely a legtöbb gyógyszerre nem reagál. „Most szerencsére stabilnak mondható az állapota” – mondja az anyukája, Bérczes Judy, aki azt meséli, ők a Neurológiai Osztályon is azt tapasztalták, hogy itt nagyon gyerekcentrikus a hozzáállás. Szerinte az, hogy megvalósították ezt a játszóteret, is azt mutatja, hogy ebben a kórházban fontos, hogy a gyerekek jól érezzék magukat (Judyval készült korábbi interjúnk itt olvasható.

A lelki feszültségek játék közben is megjelennek 

A játszótér nemcsak rehabilitációs, hanem pszichoterápiás céllal is készült. 
„Hiperaktivitás, autizmus, szorongásos zavarok, viselkedészavarok és egészen komoly pszichiátriai betegségek, pszichózisközeli állapotok – többek közt ilyen problémákkal jönnek ide a kis betegek. Sok mindennel találkozunk” – sorolja Erőss Rebeka klinikai szakpszichológus, aki a pszichológusteamet vezeti a kórházban. Mint magyarázza, korosztályonként vizsgálják a gyerekeket, ennek része, hogy szabad udvari játék közben is megfigyelik őket. 

„A pszichológiában a vizsgálat eszköze a játék, mert a gyerekek egy csomó lelki feszültséget bele tudnak rakni a játékaikba” – magyarázza.  

A szakemberek megfigyelik, tud-e játszani a gyerek: használ-e eszközöket, milyen típusú játékokat használ, hogyan kezd el kapcsolódni, bevon-e a játékba másokat. Azt is nézik, kit tekint partnernek, a kortársát, a felnőttet, vagy egyiket sem. Ezután akinek szükséges, az kaphat pszichoterápiát, amihez igazából nem kell sok tárgyi eszköz: két szék, asztal és nyugodt környezet. Erre a kunyhók megfelelő helyszínül szolgálhatnak majd. 

Erőss Rebekától megtudom, ők többnyire járóbetegekkel foglalkoznak, de vannak bent fekvő gyerekek is, akik például evészavarosak vagy súlyosan traumatizáltak. Mint mondja, rögtön bevetik majd a játszóteret a gyógyítómunkába. „Fontos, hogy akik egész nap bent vannak az osztályon, néha ki tudjanak mozdulni. Illetve az is egy megfigyelés, hogy fel tud-e öltözni a gyermek önállóan, fel tudja-e húzni a cipőjét, ha le kell jönni. A világban annyiféle emberrel kell együttműködnünk, ehhez nagyon fontos, hogy megtanuljuk elfogadni egymást. Itt a gyerekek megtapasztalhatják, hogy más formában ugyan, de a másik is küzd valamilyen problémával” – összegez.  

Osztálypénz és társadalmi összefogás  

A különleges, integrált élménykert több mint egy év alatt valósult meg, de ehhez igazi összefogásra volt szükség. A közel 80 millió forintba kerülő építés felét a kormány támogatásával pályázati pénzből tudták megvalósítani. Társadalmi gyűjtést is indítottak, s közel 20 millió forintot kaptak támogatóktól, adományozóktól, amit a Bethesda Kórház Alapítvány további 20 millió forinttal egészített ki a tavaly felajánlott adó 1 százalékokból. Emellett rengeteg önkéntes magánszemély munkája, felajánlása tette lehetővé, hogy a park felépülhessen.  

Gödöllőn egy zeneiskolai csoport a záróvizsga után zenélni indult, és az összes bevételüket felajánlották ennek a kezdeményezésnek.

Egy nyolcadik osztályban arról szavaztak a diákok, mi legyen az iskola végeztével megmaradt osztálypénz sorsa, és úgy döntöttek, az összeget átutalják a Bethesda projektjére.  

A fent már említett Tony Halmos a megnyitón nem tudott személyesen részt venni, de többször járt a helyszínen. Otthonában, az Egyesült Királyságban még korábban jótékonysági gyűjtést indított, és az így befolyt összegből épült az egyik kunyhó, amely Halmos Edit, az egykor a játszótér helyén álló ház lakója nevét viseli… 

A játékra szánt összeg többszöröse annak, amit megtippelt

Tibor 45 éves vállalkozó. A szerencsejáték mindig is az élete része volt, mint valamiféle hobbi. Serdülőkorában kis tétekkel, néhány ezer forinttal játszott, majd volt olyan időszak az életében, amikor teljesen felhagyott vele. Megnősült, majd gyermeke született. Az első Covid-hullámban, amikor sokkal kevesebb volt a munkája, és azt is csak otthonról tudta végezni, a játék utáni sóvárgása felerősödött. Ekkor újra elkezdett játszani online, egyre nagyobb tétekkel.

Egy napon túl nagy összeget vesztett, és onnantól megszállottan azt az összeget akarta visszaszerezni, visszanyerni. Felesége teljesen véletlenül nézett utána a pénzügyeiknek, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a nyaralásra félretett egymillió forint sehol sincsen. Ekkor Tibor kénytelen volt mindent elmondani a feleségének, aki kétségbeesve keresett szakembert a problémára.

Az első alkalommal együtt jöttek el hozzám, majd Tiborral egyénileg folytattuk. Az egyik konzultációs ülésen azt a feladatot adtam neki, hogy kérje le a banktól, hogy mennyit költött az évtizedek alatt játékra. Elszomorodott, majd azt mondta, hogy bizonyára túl sokat. Lehet vagy ötmillió forintot is, és ezt nagyon szégyelli. A következő alkalomra Tibor lesújtva érkezett, és egy papírt szorongatott. Tudtam, hogy a játékra szánt összeg többszöröse annak, amit megtippelt. Úgy fogalmazott: „Eddig nem mertem lekérdezni, és azzal áltattam magam, hogy bizonyára sok, de nem mertem szembesülni a valósággal. Amikor online játszom, nem érzem a pénz súlyát. Ugyanazzal a mozdulattal tudok feltenni ezer forintot, mint százezret. Egy gombnyomással. Sem a nyereséget, sem a veszteséget nem érzem, hiszen azok csak számok a bankszámlámon. Igazából már nem is tudok annyira örülni, ha nyerek. Ez az én kis világom, ahová elbújhatok, és ahol adrenalin szabadul fel a testemben. Ez az én örömforrásom.”

Tibor most absztinens, egyáltalán nem játszik. Fél évig tartó, komoly önismereti munkán van túl.  

A szerencsejáték-probléma olyan felelőtlen tettekre késztethet, amelyeket azelőtt senki nem feltételezett önmagáról. A szerencsejáték-függőség, más néven kóros szerencsejáték, illetve játékkényszer, egy impulzuskontroll zavar. Az illető nem tudja kontrollálni a játékra való késztetést, még akkor sem, ha annak negatív következményei vannak rá vagy szeretteire nézve. Játszania kell, akkor is, ha nyer, akkor is, ha veszít, és akkor is, amikor már mindent elvesztett. Attól, hogy valaki időnként tudja kontrollálni magát, még lehetnek szerencsejáték-problémái. Problémás szerencsejátéknak számít minden olyan szerencsejátékos magatartás, amely valamilyen módon megzavarja az életet. Ha folyton a játékkal van elfoglalva, egyre több időt és pénzt áldoz rá, veszteségei vannak ebből, és mégis játszik, az függőség.  

Ez az addikció gyakran társul egyéb viselkedési vagy hangulati zavarral. Leküzdéséhez ezeket és minden egyéb kiváltó okot is kezelni kell.

A kóros szerencsejáték okozta probléma nem csak az érintett pénzügyi területeit érinti; kapcsolatbeli és jogi problémákhoz, a munkahely elvesztéséhez, mentális egészségügyi problémákhoz, köztük depresszióhoz és szorongáshoz, sőt öngyilkossághoz is vezethet.  

Mi segíthet?  

A legfontosabb első lépés a szerencsejáték-függőség leküzdésében az, ha az egyén felismeri, hogy már benne van a problémás szerencsejátékos kategóriában.

Hatalmas erő és bátorság kell ahhoz, hogy ezt felvállalja valaki, különösen akkor, ha sok pénzt veszített már, vagy depressziós, és elveszített fontos kapcsolatokat. Sokan használják a szerencsejátékot a kellemetlen érzések felszabadítására, lazításra, vannak azonban egészségesebb és hatékonyabb módszerek a hangulat javítására és az unalom elűzésére, például: sport, barátok, új hobbik felfedezése, tánc, zene – ezek hatására szintén adrenalin termelődik a szervezetben, és ezáltal kialakul egy természetes felfokozott érzelmi állapot.  

Egyedül, támogatás nélkül nehéz leküzdeni az addikciót, ezért vannak direkt függőségekre specializálódott szakemberek, akik adott esetben maguk is átmentek a szenvedélybetegségen, és pontosan tudják, hogy milyen érzésekkel küzd a páciens.  

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

A cikk Orsolics Zénó család-rendszer terapeuta Függésben című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>