Szabó Borbála: Savanyú tej – #Öreganya

Az a helyzet, hogy ez a Gabi egész jóképű gyerek. De valahogy elégedetlennek tűnik. Hiába öltöztetik fel a csecsemős nővérek szép kis rózsaszín rucikba, ő savanyú arcot vág. Rám néz, és mintha ezt kérdezné: 

– Ez? Ez az én anyukám? Ennyi jutott nekem? Elnézést, nővérke, de én nem ilyet akartam! Nem tudnának hozni nekem egy másikat…? 

Igyekszem szabadulni a gondolattól, hogy csalódást látok rajta. Persze ez nyilván hülyeség, ha belülről megfeleltem neki, kívülről is meg fogok. Különben sincs más választása, ez van, ezt kell szeretni. – Lehetne rosszabb anyja is! – biztatom magam, de hirtelen nem tudok elképzelni olyat. Ő közben dühödten karmolja a saját arcát, ezért kis zoknit húzok a kezecskéire. Ettől meg mintha megint dühös lenne rám.  

Hamar kiderül, hogy az alvás nem a kedvenc időtöltése: a születése utáni fél napban még csak-csak szundikál valamennyit, de utána már csak tíz perceket, egyébként pedig rendületlenül ordít. Próbálom szoptatni, és szív is ügyesen, de aztán abbahagyja. Nem az jön, amit várt. – Éhes maradt – állapítja meg a csecsemős nővér. – Nem elég neki az előtej. Anya még nem termel igazi tejet, ő meg már éhes. 

Megsemmisülök. Miért nem tudok én olyat termelni, ami jó neki? Vagy miért nem elég jó neki, amit én termelek??? 

Borzalmas éjszaka következik – az előző után, amikor ugye végig szültem –, egy percet se alszom megint. Gabi ordít, Gabi éhes, anya nem termel eleget. Végül kínomban beadom a csecsemőosztályra, aludnom kell egy kicsit, és nem bírom elviselni ezt a kudarcot. Aztán félóra múlva érte megyek, mert lelkiismeret-furdalásom van, hogy beadtam.  Ő most még dühösebb rám, vörösödő fejjel üvölt. Végül a nővér felajánlja, hogy adjak neki cumiból egy kis anyatejet. Azt meg is issza, végre alszik tőle egy teljes órát. Féltékenyen figyelem, hogy gyermekem békésen szuszog a másik anya tejétől. Amikor felébred, megint ordít.  

Egy szó, mint száz: Gabriella elégedetlen velem, velünk, a világgal. (Nem akarok nagyot spoilerezni, de ez az attitűd kitart majd nála élete első két évében, kétségbeesésbe kergetve öregedő szüleit és serdülő testvéreit.)  

Bezzeg mindenki más a világon milyen elégedett! A férjem fényképet küld, amin szomszédaink boldog arccal koccintanak a nappalinkban.  

Mindjárt elsírom magam. Ők békésen iszogatnak, miközben én itt hét másik frissen szült anyával – és hét frissen született újszülöttel! – vagyok egy kis szobába zárva. Az egyik anyuka úgy horkol, mint egy részeg matróz. A hangra felébred az (egyébként irigylésre méltóan jó alvó) csecsemője is. Erre az anyuka is felriad. – Hát, ez nem igaz… Mi az isten bajod van neked…? Jézusom, de rossz alvó ez a gyerek! – sopánkodik. 
 
Máskülönben úgy tűnik, Gabin kívül az összes többi baba egy tündér, állandóan alszanak, jó nagy adagokat szopiznak, aztán békésen engedik, hogy a fotósok méhecskének öltöztetve fényképezgessék őket (az anyukájuk margaréta-fejdíszben várja, hogy rászálljon a gyermek). Miért nem lehet az enyém is ilyen béketűrő és aluszékony? De legalább már belövellt a tej, és fáj, mint a fene, nem fog tovább éhezni a ded. Talán ettől megbocsát majd nekem, és nem vágja tovább ezt a savanyú képet! 

Jól számítottam, a szoptatás tényleg szépen lefoglalja, eszik nagyokat, néha már alszik is. Nekem rettenetesen fájnak az első szívások, ami természetes, a könnyeim potyognak minden szoptatásnál. Ami nem természetes, az az, hogy bizonyos kéztartásnál viszont zsibbadnak az ujjaim. 

Úgy pelenkázom a babát, hogy nem érzem, mi van a kezemben. 

(Később kiderül, hogy ez alagút-szindróma, ami a terhesség alatt alakult ki, és a szülésnél, a görcsös szorítás miatt súlyosbodott. Még sokáig csuklómerevítőt kellett hordanom, nem volt túl jó móka.) A gátsebem is fáj még, illetve elég súlyos székrekedésem van, ami viszonylag nehezen menedzselhető a nyolcágyas, egyfürdős kollektívában. 

Szóval csak állok harmadik este a kórházban az ablaknál, érzéketlen kezeimben tartom a savanyú képű gyerekemet, és fáj mindenem. Tényleg, nincs egy porcikám, ami ne fájna! Közben kapom a telefonon a gratulációkat, mindenki boldog, és nyilván nekem is annak kell lennem. De valamiért most nem megy. Vajon az előző három gyerekemnél, huszonévesen is ilyen bizonytalan és szerencsétlen voltam? Nem így emlékszem. De lehet, hogy csak megszépül a múlt? Vagy most tényleg megszültem a világ legproblémásabb gyerekét? 

Vagy én vagyok a világ legproblémásabb anyja? 

Semmi baj, biztatom magam. Hazamegyünk, és minden jó lesz. Mindenki megnyugszik. Otthon minden jó lesz.  

Az írás Szabó Borbála „Öreganya” című sorozatának második része. A sorozat többi része ide kattintva olvasható.

Ez az írás a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!