A 20. század diktátorai szinte mind családos emberek voltak, akik nyaralni jártak, és szabad óráikban játszottak a gyerekeikkel. Néhány leszármazott, aki később megírta az életrajzát, megfogalmazta, milyen nehezen egyeztette össze az édesapjáról benne élő képet a tömegek által rettegett szörnyeteg figurájával. 

„Sajnálom, hogy anyám nem egy asztaloshoz ment feleségül” ¹

1967-ben egy 41 esztendős, jól öltözött nő sétált be Új-Delhiben az amerikai nagykövetségre, és politikai menedékjogot kért. Jay Nordlinger amerikai újságíró diktátorok gyermekeiről írt könyvében idézi, hogy a nagykövetség szolgálatban lévő munkatársa döbbenten kérdezte a nőt: 

„Azt mondja, maga Sztálin lánya? Azé a Sztáliné?” 

Így lett a szovjet diktátor leánya a hidegháború egyik legismertebb disszidense. Ő volt Sztálin gyermekei közül az egyetlen, aki megérte az időskort. 
Joszif Sztálin kétszer nősült, és ebből a két házasságból három gyermeke született: két fiú és egy lány. Legidősebb fiát, Jakovot a leírások szerint hírhedten nem kedvelte, arra kényszerítette, hogy vonuljon be a szovjet seregbe, és miután a németek elkapták, semmit nem tett a kiszabadításáért. Jakov egy német koncentrációs táborban halt meg. Második házasságából született fia, Vaszilij viszont, amíg élt az apja, élvezte a neve hatalmát és befolyását, azonban 1953-at követően kegyvesztett lett. Az alkoholista Vaszilij a negyvenes évei elején halt meg. Sztálin legkisebb lánya, Szvetlana szintén apja második házasságából született. A kislány mindössze hatéves volt, amikor az anyja öngyilkos lett, de neki azt mondták, hogy egy műtét során halt meg. 
Rosemary Sullivan írónő, aki életrajzot adott ki Szvetlanáról, egy interjúban elmondta, hogy a nő szerető apaként emlékezett Sztálinra, aki megvédte az anyja szigorától, kedves leveleket írt neki, és jól bánt vele. 

Tinédzserként fogalma sem volt arról, hogy például a nagybátyja és a nagynénje azért tűntek el, mert az apja a Gulagra küldte őket, ahol aztán ki is végezték mindkettőt.  

Szvetlana Sullivan leírása szerint 16 évesen döbbent rá, hogy ki is az ő apja valójában. Ekkor ugyanis beleszeretett egy zsidó filmrendezőbe, akit ezért Sztálin ugyancsak a Gulagra küldött. Ezt három kudarcos házasság követte. Szvetlana első férje is zsidó volt, akivel Sztálin még találkozni sem volt hajlandó, ebből a kapcsolatból született egy fia. A második házasságát megszervezték neki, ebből egy kislánya született, de a leírások szerint a férj inkább szerette „a kommunizmus ügyét” és az atyját, mint Szvetlanát. A harmadik házassága már Sztálin halála után történt, ám ez olyan sikertelennek bizonyult, hogy egy évvel az esküvő után már fel is bomlott. 

Szvetlana egy interjúban elmondta, hogy felnőttként már alig látta édesapját, de továbbra is szigorú ellenőrzés alatt állt. Lassú kiábrándulása a szovjet rendszerből végül a disszidálásához vezetett. Tinédzser lányát és felnőtt fiát maga mögött hagyta, amikor Amerikába költözött, ahol negyedszer is férjhez ment, újabb lánya született, majd három év után megint elvált. Sikeres író lett, több életrajzi művet is írt, de képtelen volt letelepedni, néhány évnél tovább nem élt sehol, soha nem lelt igazi otthonra. Nordlinger leírja, hogy apját életrajzában „szörnyetegnek” nevezte, és úgy érezte, sötét árnyékot vet rá a származása. 

„Bárhová megyek, akár egy csendes-óceáni szigetre is utazhatok, mindig politikai foglya leszek az apám nevének” – mondta egyszer. 

Amerikai lánya egy interjúban elmondta, hogy édesanyját rendszeresen rémálmok gyötörték, mint egy kisgyermeket. 2011-ben, 85 esztendős korában halt meg egy idősek otthonában Wisconsin államban. 

Amikor a nagyapa megölte az apát

Benito Mussolini, akárcsak Sztálin, családos ember volt, akinek feleségétől, Rachele Guiditól öt gyermeke született. Alexander Stille, amerikai író egy esszéjében leírja, hogy Mussolini házassága kezdetén a család megsínylette az apa politikai aktivitását, mivel a férfi gyakran volt börtönben, és a feleség nyomorban élt a gyerekekkel. Mussolini hatalomra jutása után sem éltek fényűző életet. A fasiszta diktátor meglepően átlagos családi életet folytatott, egyik fia leírása szerint például hazajárt ebédelni, az estéket is otthon töltötte, és amerikai vígjátékokat nézett a vetítőjén. 

Kép

Mussolini családjával – Forrás: Wikipédia

Azonban közismerten sok házasságon kívüli viszonya volt. Guidival kötött házassága előtt kapcsolata volt egy Ida Dalser nevű nővel, akitől egy fia is született: Benito Albino, akit 15 évesen elraboltatott, majd azt mondta neki, hogy meghalt az anyja. Dalser azt állította, hogy Mussolini el is vette, de erről nem maradt fenn hivatalos irat. 

Az évek előrehaladtával a diktátornak kellemetlenné vált a fiú létezése, ezért őt is és anyját is őrültek házába záratta annak ellenére, hogy nem voltak betegek. 

A fiú a háború alatt gyanús körülmények között, mindössze 26 évesen halt meg az őrültek házában. 
Akárcsak Sztálinnak, Mussolininek is egyik lánya volt a kedvence. Az 1910-ben született Eddáról az elmúlt években egy nagy sikerű angol nyelvű életrajz is megjelent Európa legveszedelmesebb nője címmel. Tobias Jones, a Guardian újságírójának leírása szerint Edda volt a fasiszta olasz állam igazi „first ladyje”. Ellentétben Szvetlanával, aki apja életében nem került a hatalom közelébe, Eddának nagy befolyása volt az államügyekre. 19 évesen feleségül ment Gian Galeazzo Cianóhoz, egy hírhedt szoknyapecér diplomatához, és házassága első éveit Sanghajban töltötte. Három gyermekük született, Cianót 1935-ben propagandaminiszternek, majd külügyminiszternek nevezte ki Mussolini. 

Míg a fasiszta diktátor és külügyminisztere húzódozott attól, hogy szövetségre lépjen Hitlerrel, Edda lelkesen támogatta a náci Németországgal való szövetséget. Az apa-lánya kapcsolat tovább bonyolódott, amikor 1943-ban Ciano támogatta apósa, Mussolini elmozdítását. Hitler a bebörtönzött diktátor segítségére küldte a német csapatokat, akik kiszabadították őt, Cianót pedig letartóztatták és halálra ítélték. Stille leírja, hogy Edda hiába könyörgött kegyelemért a férje számára, Mussolini nem lépett közbe, így gyakorlatilag a diktátor megölte unokái apját. 

A háború után Edda visszavonultan élt, de soha nem fejezte ki, hogy sajnálná a fasiszta diktatúrában játszott szerepét. 

1995-ben, 84 esztendősen halt meg.
 
Mussolini leszármazottai közül többen büszkék diktátor felmenőjükre, egyik unokája még sikeres politikai pályát is befutott ezzel a névvel. Romano Mussolini, a legkisebb fia „nagy embernek” titulálta apját, és botrányt kavaró életrajzi könyvet írt róla, amelyben jóságos apaként ábrázolta Hitler legfontosabb szövetségesét. 

Élet egy gyanú árnyékában

Ellentétben Mussolinival és Sztálinnal, Adolf Hitlernek nem volt családja. Magánélete titokzatosnak tűnt, a róla szóló amerikai jelentések tele voltak mindenfajta pszichológiai probléma gyanújával. Keringett azonban egy nem bizonyított történet arról, hogy még az első világháború alatt teherbe ejtett egy francia lányt, akinek gyermeke született tőle. A Hitlerrel foglalkozó történészek ugyanakkor nem fogadják el ennek a történetnek a hitelességét. 
A történetet Nordlinger szerint az teszi mégis relevánssá, hogy az állítólagos Hitler-leszármazott elhitte, hogy ő valóban a történelem egyik leggonoszabb emberének a fia, és ebben a tudatban töltötte élete nagy részét. Ezt a férfit Jean-Marie Loret-nek hívták, aki már elmúlt harminc, amikor az édesanyja elmondta neki, hogy az apja Adolf Hitler volt. A francia Charlotte Lobjoie elmondása szerint 1917-ben, 16 évesen találkozott a francia frontra kirendelt Hitlerrel, és egy rövid időt töltött együtt vele. Jay Nordlinger leírja, hogy a fiú úgy nőtt fel, hogy tudta, hogy törvénytelen gyermek, ami miatt sokat gúnyolták.

Kép

Hitler és állítólagos fia, Jean-Marie Loret – Képmás kollázs/Wikipedia

Miután Jean-Marie megtudta, hogy ki volt állítólag az apja, két évtizeden át nem foglalkozott a dologgal, majd az ötvenes éveiben megszállottan érdekelni kezdte a származása. Könyvet írt, amelyben azt állította, hogy ő Hitler fia, és az állítólagos apjáéhoz hasonló bajuszt növesztett. 

A fotók alapján a férfi valóban hasonlított a náci vezetőre. 

Jean-Marie fia, Philippe is elfogadta a Hitler-örökséget, és úgy nyilatkozott a hozzá kilátogató brit újságnak, hogy Hitlert is a családjának tekinti. Bár sem a világ, sem a történészek nem hittek neki, a két férfi bizarr családi büszkeséget érzett Adolf Hitler iránt, és megszállottan ragaszkodtak egy olyan örökséghez, amelytől mindenki más inkább szabadult volna.

¹ Szvetlana Joszifovna Allilujeva mondta egy interjúban

Források:
Jones, Tobias: „Edda Mussolini by Caroline Moorehead review – painstaking portrait of the Duce’s daughter”, The Guardian, 2022 www.theguardian.com/books/2022/oct/18/edda-mussolini-the-most-dangerous-woman-in-europe-by-caroline-moorehead-review-painstaking-portrait-of-a-paradoxical-figure 
Nordlinger, Jay: Children of Monsters: An Inquiry into the Sons and Daughters of Dictators, Encounter Books, 2017
Stille, Alexander: „Introductory essay”, in My Father Il Duce by Romano Mussolini, Kales Press, 2006
https://abcnews.go.com/blogs/headlines/2012/02/did-hitler-have-a-secret-son-evidence-supports-alleged-sons-claims 
https://www.rbth.com/history/333375-stalins-descendants 
Interjú Szvetlanával
Rosemary Sullivan és Szvetlana lánya interjú 
Rosemary Sullivan: Stalin's Daughter
 

Mondókáinkban és gyerekverseinkben gyakran felbukkan a ma már sokak számára titokzatosnak számító berkenye, som, szeder, kökény vagy galagonya. Ezek a kis vitaminbombák semmivel sem maradnak el a közkedvelt csipkebogyó mögött, és bár az áruházak polcain nemigen találjuk meg őket, kiránduláskor rájuk bukkanhatunk. 

Sőt, mivel legtöbbjük mutatós bokron terem, és kerti sövényként nemcsak gyümölcsével, hanem látványával is megörvendeztet, érdemes a kertbe is ültetni belőlük.

Szemezgessünk!

Galagonya
Ritkás lombú cserje, de bogyói tűzpirosra érnek, ahogy Weöres Sándor versében olvashatjuk az izzó bokorról. A Kárpát-medence őshonos növénye, terméséből lekvár készülhet. Gazdag flavonoidokban, serkenti a szívizom vérellátását. Termését októberben szedik.

Som
Három vagy akár hét méter magas cserjéje kertünk dísze lehet gyönyörű, sárgás, kora tavaszi virágaival. Az édes-kesernyés-savanykás, pirosra érő gyümölcs nagyon gazdag C-vitaminban, jelentős a pektin- és karotintartalma. Augusztus végétől szedhető.

Kép

Som – Forrás: Pxfuel

Borbolya
A két méter magas bokrokon termő bogyók augusztus–szeptember folyamán érnek, sok C- és E-vitamint, karotinoidokat, antociánokat és pektint tartalmaznak. Termése augusztustól szedhető, de a bokron hónapokig eláll. Érdemes átpasszírozni, mert a magja keserű.

Kökény
A hamvaskék színű termést akkor érdemes leszedni, amikor már megcsípte a dér. Ekkorra veszít fanyarságából, sőt enyhén édeskés ízűvé válik. Immunerősítőnek tartják, enyhe hatással van a zsíranyagcserére, ezáltal szerepet játszhat a fogyásban is. 

A virágzatából készült tea hashajtó hatású, viszont a gyümölcsből készült lekvár hasfogóként válik be!

Kép

Kökény – Forrás: Wikipédia

Fanyarka
Kékeslilára érő termései apró, gömbölyű almára emlékeztetnek. Rengeteg vitamint és ásványi anyagot tartalmaznak, ezek mindegyike jótékony hatású az emberi szervezetre. Gyulladáscsökkentő és fájdalomcsillapító hatásuk is ismert. Bogyóiban megtalálható többféle polifenol, amelyek gátolják a DNS károsodását, a sejtek idő előtti öregedését, és segítenek a szív- és érrendszeri betegségek megelőzésében. Emellett termése rengeteg antioxidánst is tartalmaz, nem mellesleg nagyon finom.

Fekete ribizli
A ribizlihez hasonló magasságú bokron június–júliusban érnek meg a termések. Gyümölcsének magas a kalcium- és vastartalma, fogyasztása ezért segít a vörösvértest-képzésben, az érett bogyók dúskálnak az antioxidáns-hatású, szabadgyökfogó, tumorellenes színanyagokban (antocián, flavonoid, polifenol).

Fekete berkenye
A növény tavasz közepén rengeteg gyönyörű fehér virágot hoz, nagyon bőtermő bokor. Már a második évben megjelenik rajta a sötétlila színű termés, négy-ötéves korában 5–7 kg termést is ad egy-egy bokor. Betakarítás után hónapokig tárolható hűtőszekrényben vagy a fagyasztóban. Tűri a szárazságot, de a hirtelen nagy eső sem árt neki. Gyümölcsének gyulladáscsökkentő, illetve -megelőző hatása van, szintén gazdag antioxidánsokban. Íze nyersen fanyar, de rengeteg vitamint és nyomelemet tartalmaz, és alább kiderül még róla, miért is csodagyümölcs.

Kép

Berkenye – Forrás: Freepik

A csodagyümölcsök titka

Dr. Tkacsik Márta, akinek eredeti hivatása elméleti matematikus, nem úgy találkozott először az említett gyümölcsök nagy részével, hogy megkóstolta őket. 

Egy egészségügyi problémára szeretett volna megoldást találni, és a tudományos tények felől indult el, amelyek a természet felé irányították. 

A szervezetben lévő rejtett gyulladások ugyanis sokféle betegség kialakulásához vezethetnek, például az ő problémájához, a hormonrendszer egyensúlyának felborulásához is. A rengeteg civilizációs betegség hátterében álló, komoly tüneteket okozó, de nehezen vagy nem kimutatható, szubklinikai gyulladásra jótékony hatással vannak bizonyos anyagok, például olyanok, amelyek a méltatlanul ritkán fogyasztott fekete bogyós gyümölcsökben rejtőznek. A bennük lévő anyagok, a polifenolok és azon belül a bioflavonoidok sejtregenerációs képességgel rendelkeznek, és nagy szerepük van az oxidatív stressz miatt kialakuló szabadgyökök lekötésében. Márta, aki a pszichobiotikumokról tanul éppen, azt meséli, hogy a legújabb kutatások szerint a fekete bogyósok bevezetése az étrendbe plusz két és fél év mentális egészségmegőrzést is jelenthet. 

…és még több bogyó

Márta ezeket kezdte el termeszteni budajenői kertjében, a tíz éve kialakított Patikakertben, és ez lett az új hivatása is. Az itteni ökológiai gazdaságban nemcsak vegyszermentesen dolgoznak, hanem gondosan ügyelnek arra is, hogy a talaj minél gazdagabb maradjon mikroorganizmusokban, akár az erdők élő talaja. A gyümölcsöt kézzel szüretelik, így nem szedik le egyszerre a még éretlen termést az érettel együtt, és nem kezelik a cserjéket a növények szárát elsorvasztó vegyszerrel, amelyet a gépi szedéskor alkalmaznak. 
A Patikakertben épp most érik a fekete berkenye és az Európában őshonos húsos som (amely nem bogyós, hanem csonthéjas, és most, az augusztusi hideg éjszakák után különösen finom). Ezeket „szedd magad”-ban is megkóstolhatjuk egy nyár végi kirándulós programon. 

Márta arra biztat, hogy a megismert gyümölcsöket bátran szedjük az erdei kirándulásokon, vagy telepítsünk egy-egy bokrot a saját kertünkbe is a haszontalan tuják vagy díszsövények helyett. 

A budajenői kert gyógyító szupergyümölcsei közé tartozik még a fekete ribizli és a fekete szeder, a fanyarka, a kék mézbogyó, a fekete málna és az ékszermeggy is. Utóbbiak azonban már nem teremnek minden bokorban, bár beszerzésük nem lehetetlen, cserjeként sem.

Kép

Mézbogyó – Forrás: Freepik

Ami nem terem minden bokorban

A Patikakert alapítójának nagy kedvence, a fekete málna Kanadából származik, Lengyelországon keresztül szerezte be, mert azt olvasta róla, hogy ez a legjobb a már említett rejtett gyulladásokra. A többivel ellentétben ez nagyon nehezen termeszthető, szúr, tehát a szedése sem leányálom, ráadásul kis csokorban nő, amelyben azonban mindig csak a középső érik meg először. 

A másik kedvence a mézalmácska vagy fanyarka, amely a gránátalmához hasonló anyagokat, savakat tartalmaz, és csökkenti az adiponektin hormon szintjét, így segít az inzulinrezisztencia megszüntetésében. A kert különlegessége még az apró ékszermeggy, amely a cseresznye és a meggy keresztezéséből jött létre, és érett állapotában sok gyógyító anyagot tartalmaz.

A fenti gyümölcsökben az is nagyon jó, hogy értékes anyagaik bírják a fagyasztást, a hőkezelést, és elég belőlük egyszerre keveset fogyasztani. Tkacsik Márta szerint a hatás titka a rendszeres fogyasztás. Ezt a legkevesebb munkával, egy szimpla fagyasztóval, kicsi dobozkákban elrakva megoldhatjuk egész évben. 

A levek fogyasztását nem javasolja, mert a legértékesebb részek, a mag és a héj nincs bennük. 

A legjobb minél hamarabb megenni vagy feldolgozni az egész bogyót, úgy, ahogy azt a természet elkészítette nekünk.
 

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

 A Mégis podcastban olyan emberekkel beszélgetünk, akik nem mindennapi hátránnyal élik napjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és erőforrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez.  
A második évad vendégei mentális betegséggel, függőséggel  élnek, szembenéztek vele és folyamatosan küzdenek ellene. Az életükért harcolnak és kemény ellenféllel birkóznak. Miért jött a baj és honnan van az erő ahhoz, hogy változtassanak?  
A beszélgetéseket hallgatva magunk is felismerésekre juthatunk, és közben mondatról mondatra bomlik le a fal a nehézséggel élő emberek és átlagosnak tartott társaik között.  
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Az önmentés az elkerülésnél kezdődik

Mielőtt adnánk néhány tanácsot az önmentéssel kapcsolatban, nagyon fontos kiemelni, hogy az önmentés nem a vízben kezdődik, hanem a parton, méghozzá a megelőzéssel. Alaposan végig kell gondolnunk, hogy hova és mikor megyünk úszni vagy sportolni nyílt vízen, milyen fizikai és mentális állapotban vagyunk, milyen az időjárás most, és mit mond az előrejelzés a tervezett tevékenységünk időszakára. Az is az önmentés egyik fajtája, hogy nem megyünk bele megelőzhető veszélyes helyzetekbe. És az is kulcsfontosságú, hogy ne feledkezzünk meg az önmentéshez szükséges eszközökről, például egy mentőmellényről vagy úszást segítő mellényről, ha sportolni indulunk. Akkor sem, ha kiválóan úszunk, és szélcsendes idő van ragyogó napsütéssel. 

Ha bajba kerülünk

Ha az előrelátás ellenére mégis bajba kerülünk a vízen, először segítséget kell hívnunk, amennyiben ez lehetséges. (Ha van nálunk telefon – vízálló tokban –, vagy van a közelben valaki, aki meghallja a segélykiáltásunkat.) Ezután tudatosítanunk kell magunkban, hogy jelen pillanatban csak magunkra számíthatunk. Ilyenkor a legnehezebb talán az, hogy megnyugodjunk. Ebben sokat segít, ha megtanulunk négy vezényszót, és erre fókuszálunk, ha bajba kerülünk: 

ÁLLJ MEG! 

LÉLEGEZZ! 

GONDOLKOZZ! 

CSELEKEDJ! 

Ezt érdemes magunkban vagy akár hangosan is elmondani legalább egyszer, de akár többször is, amennyiben ez szükséges ahhoz, hogy megnyugodjunk és át tudjuk gondolni, mit tehetünk magunkért.

Állj meg! : Ha bajba kerülünk, fel kell hagyni azzal a tevékenységgel, amit addig végeztünk (úszás, evezés), hogy megfelelően fel tudjuk mérni a helyzetünket.

Lélegezz! : Ha váratlan helyzetbe kerülünk, akkor szinte biztosan felgyorsul a légzésünk és a szívverésünk. Ahhoz, hogy reálisan tudjunk gondolkodni és cselekedni, fontos ezt rendezni. Ezt úgy tudjuk elérni, ha a légzésünkre fókuszálunk, és arra törekszünk, hogy minél hosszabban lélegezzük be a levegőt és hosszabban is fújjuk ki. Néhány ilyen levegővétellel, illetve kifújással már egy nyugodtabb állapotba hozhatjuk magunkat.

Gondolkozz! : Miután a légzésünket visszakormányoztuk a normális ritmusba, végig kell gondolnunk, hogy mi történt, milyen helyzetben vagyunk pontosan, és hogyan tudunk ebből kikerülni.

Cselekedj! : Miután végiggondoltuk, mi a legjobb megoldás a helyzetünkre, és hogy kell azt pontosan végrehajtani, el lehet kezdeni az önmentést. 

Hasznos praktikák

Például, ha azt vesszük magunkon észre, hogy kimerültünk úszás közben, de nem ér le a lábunk, ilyen helyzetben a hátunkra kell fordulni és lebegni a vízen, a lehető legkevesebb izommunkával. Itt is segít a légzés: ha nagy levegőt veszünk, könnyebben fent maradunk a vízen.

Nagyobb súlyú embereknél előfordulhat, hogy a lábuk lesüllyed. Ők ezen úgy tudnak segíteni, hogy a karjaikat a füleik mellett kinyújtják a vízben (magastartásba), így magasabbra kerül a súlypontjuk, és a lábuk is felemelkedik valamelyest. Miközben lebegünk, gondoljuk át, hogyan tudjuk a lehető leghamarabb elhagyni a vizet. Pihenés után csak addig szabad folytatni az úszást, amíg partközelbe jutunk.

A lebegő testhelyzet akkor is ideális, ha már tudjuk, hogy jön értünk a segítség, és várjuk a segélynyújtó érkezését.

Tehát még egyszer a cselekvési sor, amit mindenkinek érdemes megtanulni:
ÁLLJ MEG! LÉLEGEZZ! GONDOLKOZZ! CSELEKEDJ!

Számos más eset is előfordulhat, amikor önmentést kell alkalmaznunk (például begörcsöl valamelyik izmunk, hínáros területre úszunk vagy elsodródunk). 

„Borzalmas napok voltak. Gyakorlatilag a szívinfarktus és az agyvérzés tünetei voltak rajtam, naponta többször is. Volt olyan is, hogy autót vezettem, és egyik pillanatról a másikra leesett a kormányról a kezem… Csak annyi lélekjelenlétem volt, hogy beletapostam a fékbe, így meg tudtam állni. A legváratlanabb helyzetekben és a legprovokatívabb tünetekkel jött elő a pánikbetegség” – vallja a Mégis podcast második évadának első epizódjában Király Kitti rádiós műsorvezető.   

Kitti pánikbetegsége kislánykorában kezdődött, és az évek során rengeteg szenvedést okozott számára, ugyanakkor ez a probléma a tanulmányaira, a munkahelyi előmenetelére és a magánéletére is rányomta a bélyegét.  Betegségének egy súlyos stádiumában Kitti odáig jutott, hogy talán élnie sem érdemes – életének értelmét és a kiutat a fiatal nő végül kisfiának, valamint új szakmájának, a rádiózásnak köszönhetően találta meg.

„Amíg a Mégis podcast első szériája megmutatta, hogy az élet valamilyen tartós betegség vagy testi fogyatékosság ellenére, vagy talán éppen e hátrányoknak köszönhetően is értékessé és teljessé válhat, addig a most induló második évad inkább a pszichés és mentális nehézségekkel való megküzdésre fókuszál. A sorozat a Király Kitti rádiós műsorvezető történetét bemutató epizóddal indul, de szó lesz többek közt függőségektől való szabadulásról, az értelmi sérülés ellenére is teljes életről, az anorexiával, a borderline személyiségzavarral, a bipoláris depresszióval megküzdésről, ugyanakkor a pornófüggésből szabadulásról is” – meséli Keresztes Ilona, a Mégis podcast szerkesztője és műsorvezetője.

A podcastok sorában különleges helyet foglal el Fülöp Attila története, aki súlyos drogfüggésétől, valamint az ezzel összefüggő bűnelkövetéstől és a hajléktalanságtól a Csak Egyet szolgálat segítségével tudott szabadulni. A fiatal férfi itt, a nappali hajléktalanellátó szolgálatnál tapasztalta meg először a hit erejét is, aminek köszönhetően sikerült aztán talpra állnia, munkát vállalnia és családot alapítania.

„Ez a podcast és a benne megszólaló vendégek életútjai bizonyítják: az Isten által teremtett élet minden formája értékes – függetlenül attól, hogy mi ezeknek az embereknek a társadalmi megítélése. 

A Mégis podcast megszólalói megmutatják számunkra, hogyan lehet a hátrányból előnyt kovácsolni, és hogyan képesek ezáltal nemcsak a saját életüket élhetőbbé tenni, de akár mások számára is erőforrássá válni” – magyarázza Keresztes Ilona.

A Mégis második évadának első epizódja augusztus közepén került fel a Spotify-ra, de meghallgatható a Képmás.hu podcastrovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján is.

A második évad összesen 8 epizódból áll majd, és a sorozatot várhatóan augusztus és november között publikálja a Média a Családért Alapítvány. A Mégis podcast létrejöttét a Szerencsejáték Zrt. támogatta.

Magukkal ragadták a regényszerű sztorik

Beszélgetésünket megelőzi a Beethoven 252 – a Mester köszöntése című kamarakoncert. Martonvásáron vagyunk, a Brunszvik-kastély szomszédságában álló Agroverzumban, amely minden hónapban helyet ad a Budapesti Filharmóniai Társaság előadásának. Én nézője-hallgatója vagyok a programnak, ő dolgozik: a komolyzenei darabok között Dániel közvetlen, vicces, hétköznapi anekdotái, információi hozzák közelebb az adott korszakot, zeneművet vagy zeneszerzőt. Megtudhatjuk tőle, Beethoven milyen rituális szertartás szerint mosott kezet, vagy hogyan borított rá egy szaftostálat egy pincérre, de szívesen elmeséli a mester szemtelen megjegyzését is: „hercegből lehet több, de Beethovenből csak egy van”. A szórakoztató részletek azoknak is segítenek kapcsolatot teremteni a régi zeneművekkel, akik nem feltétlenül járatosak a komolyzenében. 

Hogyan és miért választja valaki a zenetörténész pályát? Kérdésemet Dani így válaszolja meg: „Két pillére volt ennek a döntésnek. Az egyik, hogy a zongoratanárnőm mindig elvárta, legyek képben azzal a darabbal, amit játszom. Az ember ugyanis egész máshogy játszik egy barokk darabot, máshogy billent, más a tempókezelés, mint egy romantikus műnél. Nagyon megtetszettek aztán a történetek, amelyeket mesélt, meg olvastam – egészen regényszerű sztorik rajzolódtak ki. A másik élmény Vásáry Tamás Zenén túl című előadás-sorozatához kapcsolódik. Ebben vagy ő játszott zongorán, vagy zenekar játszott és ő vezényelt, és közben mesélt. Klasszikus ismeretterjesztő előadás volt: releváns részleteket mutatott a műből, és magyarázott hozzá. Amikor ezt láttam, azt mondtam, én is ezt szeretném csinálni.” 

„Kilenc-tíz éves lehetettem akkor, előtte nagyon rövid ideig rendőr, majd bohóc akartam lenni. Végül bohóc lettem.”

Mielőtt rátérnénk, munkájának melyik része a „bohóckodás”, először a zenetörténész fogalmat járjuk körül: „Muzikológus, zenetudós vagy zenetörténész, ezzel a három névvel szokták ezt a pályát illetni, egyik ijesztőbb, mint a másik. Eredetileg a szüleim nyomozták ki, hol képezhetik azokat, ami én is szeretnék lenni, így jött a zenetudományi szak. Tudtam, hogy itt tisztességes zenetudósokat képeznek: szolfézs, zeneelmélet, transzponálás és partitúrajáték, paleográfia, zeneesztétika, népzene, kutatásmódszertan és hasonló tárgyaink voltak. Sok ismeretünk még így is hiányzott, a tanáraink időnként értetlenül álltak például azelőtt, hogy nem tudunk ógörögül. Ugyanakkor tisztában voltam vele, nem vagyok tudósalkat. Arra a munkára, ami a Zenetudományi Intézetben zajlik – zenetörténeti kutatások, levéltári hagyaték feldolgozása, tanulmányok írása – nem én vagyok a legalkalmasabb. Azzal a szándékkal mentem oda, hogy rengeteget fogok tanulni, hogy aztán azt csinálhassam, amit megálmodtam magamnak. Én arra vagyok jó, hogy a kikutatott dolgokat átkonvertáljam fogyasztható nyelvre, és átadjam a laikus közönségnek. Kis túlzással: egyfajta híd vagyok a közönség és a tudósok között.”

Leveszi a piedesztálról a klasszikus zenét

Számtalan kezdeményezésben vesz részt, amelyek célja a klasszikus zene elérhetőbbé, „fogyaszthatóbbá” tétele. Főállása a Magyar Állami Operaháznál van, ahol műsorvezető, műsor- és kiadványszerkesztő, feladatait így foglalja össze: „Viszek egy ifjúsági programot, O/ENCIA Mona Danival a címe. Ebben én találom ki, milyen művek, milyen részletek szólaljanak meg, és én vagyok a mesélő is. 
Az Operatúra Papagenóval programban Papageno-jelmezben vezetem végig a gyerekeket az Operaházban. 
Bizonyos kortárs rendezésű produkciók előtt húszperces magyarázó előadást tartok (ez az úgynevezett Kódfejtő, amelyben dramaturgokkal dolgozom együtt), a Hangoló pedig egy olyan előadás, ami egy órával a premier előtt a mű keletkezéstörténetét és zenéjét mutatja be. Az operaházi munkám mellett a Zeneakadémia ifjúsági programsorozatának, a Liszt-kukacok Akadémiájának vagyok a művészeti vezetője, a tíz-tizenöt éveseket célzó matinésorozatnak pedig műsorvezetője, új évadainak megálmodója. Dolgozom ezen kívül a Budapesti Fesztiválzenekarral, a Bartók Rádióban, a Kamara.hu nevű fesztiválon tartok pódiumbeszélgetéseket, a Budapesti Filharmóniai Társaság martonvásári koncertjeinek pedig házigazdája vagyok.”
Ha kissé élesen akarnék fogalmazni, azt mondanám, munkájának célja nem más, mint levenni a piedesztálról a klasszikus zenét. Ezt lehet bulvárosításnak és szentségtörésnek is értékelni, ugyanakkor épp azzal, hogy sokkal szélesebb közönséget akar megnyerni a komolyzenének, a legtöbbet teszi érte: népszerűsíti. „Vannak olyan zenék a zeneirodalomban, amikkel nem lehet ezt megcsinálni. Mondjuk egy requiem, amivel eszembe nem jutna poénkodni. A Kamara.hu például sokkal konzervatívabb program, ott én is visszafogottabb vagyok. De itt, Martonvásáron a műsorszerkesztés garantálja, hogy mindent megengedhetek magamnak, amit szeretnék. Hiszem, hogy gyakorlatilag mindegy, miről beszélek a színpadon, szinte az is mindegy, vannak-e apró tárgyi tévedéseim – hát nem mindegy, hogy 1781-ben vagy 1782-ben volt-e valami? –, az összhatás a fontos. Az illető, aki nem ért a klasszikus zenéhez, de eljön, úgy áll föl, hogy ez egy jó élmény volt, jó buli. És legközelebb is elmegy egy klasszikus zenei koncertre. 

Nem azt tapasztalja, hogy csak ősz, kopasz fejeket látni, mindenki cukorkáspapírt zörget, és a zenészek is mogorván néznek, hanem ez egy jó kikapcsolódási forma. 

Aztán lehet, hogy elmegy komolyabb estekre is. Annyi jó dallam van, annyi jó harmónia, és annyi sok lelkiállapotra és érzésre jó a klasszikus zene, hogy kár megfosztania az embernek magát ettől! Azt is hiszem, egyre többen kezdik felfedezni, hogy ez egy külön műfaj: nem egyszerűen műsorvezető vagyok, nemcsak konferálok, hanem része vagyok a produkciónak. Van persze a szakmámnak egy olyan rétege, ahonnan nézve az, amit én csinálok, bulvár. De mindig a zene szolgálatában fogok állni, számomra is ez a legfontosabb.”

Élet a fekete ruhán és a síri csenden túl

A sokadik martonvásári koncert nézőjeként nagyon izgat, a zenészek hogyan viszonyulnak Mona Danihoz, mert produkció közben ezt lehetetlen a művészek arcáról leolvasni: „Pont a Filharmóniai Társaság zenészei – úgy veszem észre – szeretnek velem dolgozni. Sokszor a koncerten szembesülnek azzal, miket mondok, és jól szoktak szórakozni, jókat nevetnek. Néha bevonom őket is, kérdezek tőlük, az jópofa tud lenni. A gyerekprogramjaimon, ahol kifejezetten kérek is tőlük valamit – mondjuk, hogy egy vonósnégyes vizuálisan is mutassa be a fúgatémákat, úgy, hogy aki épp viszi a témát, az mindig álljon fel –, ott előfordul, hogy ezt eleinte furcsállják. Vagy ha azt kérem, utánozzon állathangokat a négyszázötven éves hegedűn. Először nem hiszik el, hogy ez működni fog, de közben meg feloldódnak mégis, partnerek lesznek. A zenészekre is ráfér az érzékenyítés, megmutatni, hogy van élet azon kívül, amikor fekete ruhában felsétálunk a színpadra, a közönség síri csendben végighallgatja a műveket, majd fegyelmezetten tapsol, és ovációban tör ki. Lehet ezt oldottabban is csinálni. De nehéz kibillenteni a zenészeket abból, amiben vannak, és ez érthető: hiszen ezzel töltik a napjaikat, hihetetlenül mélyen elemeznek műveket, és dolgoznak ki minden egyes hangot. Nem is ebből a minőségből kell leadni. 

Az ilyen ismeretterjesztő előadásokon is az a legfontosabb törvény, hogy professzionális zenét kell adni, utána lehet csak a szórakoztatásra gondolni. De az lényeges, hogy az emberek kapcsolatot tartsanak azokkal, akiknek gyártják a zenét. 

Nagyon fontos, hogy zenetudósként kikutassunk dolgokat, de ha nem jut el a közönséghez, akkor egy csomó értékes gondolat vész el mappákban. Ha vannak jó zenék, de azt csak egy szűk körnek mutatjuk meg, akkor sok más embert megfosztunk az élménytől. Az a jó a klasszikus zenében, hogy elsőre is nagyon tud hatni, de ha az ember elkezd vele foglalkozni, minél mélyebbre ás, annál gazdagabb lesz az élmény is. Ez egy végtelen játék, amiben a zenészek persze előrébb járnak, mint a laikusok. A zeneművek többségét én is akkor tanulom, amikor elkezdek velük foglalkozni, és számtalan gondolat szabad asszociációban jön. A zenészektől konstruktív tanácsokat szoktam kapni: felhívják a figyelmemet egy motívumra, hangkészletre – ez nagyon építő.”

Kép

Fotó: Jónás Jácint

Az operát is bárkivel megszeretteti

Munkája egy jó részében gyerekekkel foglalkozik, ami egyfelől kihívás is lehet, másrészt viszont ők a letéteményesei annak, a jövő generációi hogyan fognak viszonyulni a komolyzenéhez: „A gyerekek minden előítélettől mentesek, megfelelő felvezetéssel bármilyen zenét befogadnak. A velük való foglalkozás a legjobb terepe a közönség-utánpótlás kinevelésének. Én talán ebben vagyok tehetséges. Nagyon szeretek interakcióba keveredni a közönséggel, és a gyerekek válaszolnak. Menőket. Jókat. Múltkor volt egy O/ENCIA-előadás, beszéltem már vagy húsz perce, amikor az első sorban az egyik gyerek felüvöltött: annyira unalmas! 

Én imádom az ilyen őszinte megnyilvánulásokat! 

Többen odajöttek utána, hogy ezt biztos nem tudták volna kezelni, én meg többször visszautaltam rá, meg egy csomót beszélgettem a kislánnyal. A gyerekek azt értékelik, hogy ha látják, hiába trollkodásnak szánnak valamit, én komolyan veszem, ráépítek, visszautalok és emlékszem rá. Ezért volt nehéz a sok online közvetítés, amikor csak utólag, a kommentszekcióból láttam, ült-e egy poén vagy nem. Személyesen rögtön érzékelem, nevetnek vagy nem, ha nem, akkor hagyom azt a vonalat. Van olyan rezgés, amit csak élőben lehet érezni.” A taps és az azonnal felharsanó nevetés az egyik értékmérője, azonnali visszajelzője a munkájának, de érdeklődöm, mi mindennel tudja még a sikert mérni. „Az egyik YouTube-videómról – amelyik a hangközökről szól – tudom, hogy használják énekórán. Ez egy nagy sikerélmény.”
A pályán alig néhányan vannak rajta kívül – Bősze Ádám, Fazekas Gergely és Tóth Endre nevét kell megemlíteni –, felvetem, ehhez a műfajhoz jó adag exhibicionizmus is kell: „Egy Liszt-kukacok koncert kapcsán nemrég került ki egy plakát a fellépők és a saját arcképemmel a Liszt térre. Ez kétségtelenül menő, és borzasztóan jólesett, de nem ez a lényeg. A cél ezzel is a nagyközönség elérése: a plakáttal bevonzhatunk valakit egy koncertre, aki fiatal, lelkes arcokat lát, és ettől kedvet kap, pedig nem ismeri a sorozatot. A közösségi média ugyanerre lehet jó. Az Instagram-oldalamnak nyolcszázvalahány követője van, ami elsőre nem tűnik soknak. De a Zeneakadémián ez már telt ház lenne a Nagyteremben.”

Kételkedem abban, hogy minden elhivatottsága és missziója ellenére valaha is meg tudná velem szerettetni az operát, de a válasza meggyőző: „Tavaly volt egy sorozat, a Kincskeresők, aminek házigazdája voltam. Erre számos olyan embert elhívtam, aki azt állította, hogy operát, na, azt soha. Egy óra volt az egész egy kis teremben, bevállalós, fiatal énekesek operaslágereket énekeltek Toronykőy Attila elképesztő, frappáns rendezésében, közben én beszéltem: egytől egyig minden néző imádta. Első élménynek pont jó, de bármi más is jól jöhet. Lehet, hogy a felújított Operaház lesz az, ami miatt bemegy valaki.”

Beszélgetésünk vége felé rákérdezek, mit hallgat valaki, aki munkaidőben klasszikus zenével foglalkozik. „Ellensúlyozásként nagyon sok könnyűzenét fogyasztok a szabad­időmben. A popban szeretem a régi klasszikusokat – Queen, The Doors, Deep Purple –, de lenyűgözött Taylor Swift Folklore című albuma is. Most elkezdtem nyitni a felkapott magyar rapszámok irányába. És persze a csendet is nagyon szeretem.”
És hogy miért épp Málagán lenne szívesen postás? „Mert jó hely. Éjszakai zenés pékséget is szeretnék. 

Mindig úgy hívnánk a péksüteményt, amilyen zenét hallgattak épp a pékek, miközben készítették. Csajkovszkij-kakaóscsiga, ami legközelebb már Mozart. 

Egy kis képzelőerővel lesz közte különbség, hiszen attól, mert más zenét hallgat, a pék más hangulatban gyúrja a tésztát, és így más lesz a péksütemény íze is.” 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

15 éve vagyunk barátok, a Tatai Református Gimnázium menzáján álltunk sorban, amikor ismeretlenül odaléptél hozzám, és megdicsérted a hajam. Mindenkihez van egy kedves szavad, és mindig figyelemmel, érdeklődéssel hallgatsz másokat. Honnan jön ez az érzékenység?
Ez egy lelki alkat, de rengeteget köszönhetek édesanyámnak, gyermekkorom példaképeinek és talán a megpróbáltatásoknak is. Édesanyám egyedül, egy takarítónői fizetésből nevelt fel egy egyszobás kicsi lakásban, mégis csodás gyerekkorom volt. Rengeteg időt töltöttünk együtt, bensőséges kapcsolatunk volt – és van a mai napig. Az iskolás évek a származásomra tett megjegyzések vagy a kiközösítés miatt nem voltak könnyűek; nem értettem, miért csinálják az osztálytársaim, hiszen otthon teljesen természetes volt, hogy mi romák vagyunk. Mindezek ellenére sem tartottam magam sosem áldozatnak. 

Nem szeretem az áldozatszerepet, hiszen ezzel is erősödik az előítélet. 

Ez a kezdet segített más perspektívát kialakítani, nagyon értékelem azt, amit kaptam édesanyámtól és mindent, amink volt.

A családodban te szereztél elsőként diplomát és nyelvvizsgát. Szociális munkás és gyógypedagógus vagy, felsőfokon beszélsz németül, angolul pedig középfokon. Mi motivált téged ebben?
Édesanyám támogatott és motivált, hogy tanuljak keményen, tűzzek ki célokat és érjem is el azokat. Számomra ő a legerősebb ember, hiszen feláldozta értem az egész életét, és megtesz most is mindent értem és a kisfiamért, hiszen kinn él velünk Berlinben. Egyedülálló anyuka vagyok én is, és édesanyám jelenléte rengeteget jelent. Nagyon sok megpróbáltatáson ment keresztül, hiszen még csak 15 éves volt, amikor teljesen árva lett. Emiatt nem tudott továbbtanulni, hiszen dolgoznia kellett, a kemény fizikai munkáktól pedig több krónikus betegsége is kialakult, amikkel a mai napig küzd. Egy takarítónői fizetésből nevelt fel, nekem mégis mindent megadott, sosem volt hiányérzetem.

Volt más példaképed is?
Édesanyám mellett olyan példaértékű, számomra igazi nagy emberek támogattak az utamon, mint dr. Kálmán Attila, a Tatai Református Gimnázium néhai alapítója és volt igazgatója, a bérmakeresztanyám vagy anyukám általános iskolai osztályfőnöke, Körmendi Iza néni, aki egész eddigi életünket végigkísérte és segítette. Nagyon sokat jelentett az ő jelenlétük és szeretetük. Dr. Kálmán Attila szavai a mai napig velem vannak, az ő jelmondata az volt, hogy „Soli Deo Gloria, mindenért Istené a dicsőség”. Ő eszerint élt. Nemcsak az igazgatóm, osztályfőnököm, tanítóm volt, hanem édesanyám után a legnagyobb példaképem is. 

Számomra nagyon hiányoznak a mai világból az ilyen egyszerű, hétköznapi, mégis nagy emberek, akik világítanak a saját közösségükben. 

Nem utolsósorban persze az Istenbe vetett hitem is nagy hajtóerő volt. 

Hogyan találtál rá roma identitásodra?
A sok támogatás ellenére sokan éreztették azt, hogy más vagyok. A családomon kívül Tatán nem volt kapcsolatom romákkal. Ez a főiskolán változott meg. A nyolcadik kerületbe jártam, a Wesley János Lelkészképző Főiskolára, ahol több roma osztálytársam is volt. Azokban az években sok pályázatot elnyertem: a Roma Veritas, a Roma Education Fund, a Cinka Panna Roma Kulturális Egyesület ösztöndíjasa voltam. Kétszer kaptam köztársasági ösztöndíjat is, aminek semmi köze nem volt a romaságomhoz, hanem a jó tanulmányaimmal érdemeltem ki. Később elnyertem a CEU Roma English Language program ösztöndíját is, ahol az osztálytársaim mind román, bolgár és ukrán romák voltak. Nagyon meghatározó élményt jelentett ez a korszak az életemben, az identitásom megerősítésében. Életre szóló barátságokat kötöttem, és sok tudásra, tapasztalatra tettem szert. Többek között itt ismertem meg azt a lányt, aki később beajánlott Németország legnagyobb, prostituáltakat és drogfüggőket segítő szervezetéhez, a Drogennotdiensthez. Ez volt életem első teljes állású munkahelye, ahol magyar roma prostituáltakkal és drogfüggőkkel foglalkoztam. 

Kép

Éva édesanyjával diplomaosztóján – Forrás: Ádám Éva

Amikor évekkel ezelőtt meglátogattalak Berlinben, megmutattad a munkahelyed a piros lámpás negyedben. Számomra félelmetes volt, én a testi-lelki nyomort és a szívszorító női sorsokat láttam. Te pedig csillogó szemmel vittél körbe, mutattál be egy-egy kliensednek, érdeklődtél a hogylétük felől. Honnan jött ez a szenvedély, ez az elhívás, hogy azokon segíts, akik a legmélyebben vannak?
15 évesen talált meg a hivatásom. A némettanárnőmtől, Bagdán Esztertől kaptam meg Szűcs Teri Senki nincs itt véletlenül – lakók és munkatársak történetei a KIMM ráckeresztúri drogterápiás otthonból című könyvét. Súlyos drogfüggők felépüléstörténeteivel van tele, akik az istenhit és a terápia segítségével tiszták lettek. Nyolc évvel később a szakdolgozatomban is azt kutattam, hogyan segíti a mély istenhit a leszokást. A szociális munka mellett egy év németországi önkénteskedés hatására lettem gyógypedagógus, ahol fogyatékossággal élő gyerekekkel foglalkoztam. 

Tényleg az a szenvedélyem, hogy embereken segítsek, és a lehető legtöbb lehetőséget kihasználtam már a tanulmányaim alatt is, hogy ehhez gyakorlati tudást szerezzek. 

Voltam gyakornok a Merényi Gusztáv Kórház zárt osztályán, tanulhattam dr. Zacher Gábor mellett, önkénteskedtem több rehabon, női programokban és a Kékpont tűcseréjében is. 

A pályafutásod kezdetén mégsem szenvedélybetegekkel foglalkoztál, hanem alacsony küszöbű ellátást biztosítottál magyar prostituáltaknak Berlinben. Miért?
Valóban, de nagyon sok átfedés volt. Összesen 120 utcai prostituált kliensem volt. Dr. Kálmán Attila mondta mindig nekem, hogy a legfontosabb: embernek lenni minden körülmények között. Lényegében ebben segítettem a lányokat utcai szociális munkásként. Óvszert osztottam nekik, elkísértem őket abortuszra, fordítottam, segítettem ügyeket intézni, és meghallgattam őket. A szervezet pedig melegedőt kínált nekik. Mivel ők drogrehabilitációval is foglalkoztak, részt vettem ilyen programban is terapeutaként. Elmondhatom, hogy egy olyan német hölgy is leszokott a segítségemmel, aki 12 éves kora óta heroinista volt. Ő még a hírhedt nyugat-berlini Zoo vasútállomáson kezdett el drogozni gyermekként. Az állomáson, az akkori elhibázott német családpolitika miatt, sok hajléktalan tizenéves lakott egy kommunában, ahol a kemény drogok fogyasztása mellett a kiskorúak prostitúciója is megjelent. Ebből a megrendítő történetből könyv is született: Christiane F.: A végállomás gyermekei, amely letaglózó elbeszélés Christianénak a Zoo állomáson töltött éveiről. Később filmre is vitték a történetet. 

Sok nehéz emberi sors szemtanúja voltál, ezt kevesek tudják elhordozni. Volt olyan, aki nagy hatással volt rád?
Tényleg nagyon sokáig tudnék mesélni. Az utcán szerveződő különböző nemzetiségű maffiaszervezetek között sok atrocitás volt. 

Egyszer egy kilenc hónapos terhes prostituált a hátában egy késsel menekült be hozzánk, de volt olyan is, amikor a bolgár és magyar lányok közötti konfliktusnak az lett a vége, hogy befújták az irodánkat gázsprayvel. 

Persze a sok nehéz sors mellett akadt pár sikertörténet is: egy hosszú évekig prostituáltként dolgozó magyar lány például megtért. Ennek hatására feladta a berlini életet és a prostitúciót, hazaköltözött Magyarországra a családjához. 
Ezenkívül a munka maga volt különös nekem, magyar roma nőnek, hiszen láthattam a roma tradícióban felnőtt – ahol a szüzesség és a korai házasságkötés fontos értékek –, mégis prostitúcióra kényszerült nőket. Amikor az erdélyi roma lány hagyományos szoknyában és fejkendőben bejött a szervezethez 100 darab óvszerért, megállt bennem az ütő. Fél óra múlva már teljesen máshogy jelent meg, olyan ruhában, ami a munkájához kellett. Nagyon ambivalens látni, amikor az egyéni tradíció ütközik a prostitúcióval. 

A társadalom megbélyegzi ezeket a nőket. Te milyennek láttad őket?
Amit megtanultam, az az, hogy ezek a lányok nagyon erősek. Kivétel nélkül traumatizált környezetből jöttek. A legtöbbüknek nincsenek papírjai, és van, aki az utcán él. Ezenkívül függőséggel is küzdenek: a stricijüktől, szerencsejátékoktól vagy szerektől. 

Megtanultam, hogy az utcai prostitúcióban nincs olyan, hogy motiváció, csak kényszer. 

A lányok többsége intézetis volt, és a szegénység, a kilátástalanság, a munkanélküliség, az oktatás, a romák elleni rasszizmus meg a minta hiánya miatt kezdtek szexmunkába. 

Hogyan tudtad érzelmileg elviselni azt a sok behatást, ami a munkád során ért?
A szakmám egyik fontos alappillére, hogy érzelmileg el tudjak vonatkoztatni, és mint szakember legyek ott. Persze volt olyan, hogy rövid ideig magammal vittem egy-egy történetet. Mint szakember azért vagyok ott, hogy segítsek elviselhetőbbé tenni a nehézségeket. A szupervízió és az istenhit segít átlendülni egy-egy nehéz eseten. 
 

Kép

Egy berlini prostituáltaknak tartott előadás közben – Forrás: Ádám Éva

Sokszor említed a hitet mint erőforrást az életedben. Mit jelent ez neked? 
Ahogyan az Ige is írja, Isten a váram, a kősziklám. Fontos nyugvópont számomra az ima, az elcsendesedés. Lelki békét ad az a tudat, hogy van egy teremtőm, aki a javamat akarja, gondoskodik rólam. Ugyan sokszor nem értem, hogy egyes dolgok miért történnek, mi a célja velük Istennek az életemben, mégis: az Ő ígéretébe vetett hit, hogy végső soron mindent a javamra formál, segít a mindennapok terheit elhordozni. Ha Ő nem lenne, sokkal nehezebb lenne számomra megküzdeni mindennel. Ő olyan számomra, mint egy oázis, amelyből akármikor meríthetek, ahol megpihenhetek. Ez azt is jelenti, hogy levesszük a kezünket azokról a dolgokról, amik fölött nincs irányításunk, és odaadjuk azokat Istennek. 

Majd hét éve élsz Németországban. Több mint két éve az egyik legnagyobb német roma szervezet, az Amaro Drom pedagógiai vezetőjeként azért dolgozol, hogy a fiatal generáció megismerje a romák kultúráját, történelmét, és hogy a társadalom kevesebb előítélettel forduljon a kisebbségi közösségek felé. Hogyan viszonyulsz most a gyökereidhez?
Büszke vagyok a magyarságomra és a roma származásomra is. Nagyon fontos a magyar anyanyelvem és a kultúrám. 

Ennyi külföldi lét után érti meg az ember igazán, hogy mi az az otthon. 

Nagyon szeretem Tatát, és gyakran van honvágyam. Sok álmom van: szeretnék még továbbtanulni és addiktológus lenni, illetve célom a tudásomat, tapasztalataimat kamatoztatni Magyarország és az otthoni roma közösség javára. Úgy gondolom, sok hozzám hasonló roma fiatalnak adhatok reményt azzal, hogy elmesélem a történetemet, és bátorítom őket, hogy merjenek álmodni.

Kép

Éva és kisfia – Forrás: Ádám Éva

Kik jelentenek számodra kapaszkodót, távol az otthontól, a kinti élet kihívásaiban?
Az istenhitem mellett édesanyám és a két és fél éves kisfiam, Nanu. Megható számomra megtapasztalni, hogy Isten itt is gondoskodik rólam, pedig sok nehézség ért. Dr. Kálmán Attila már csak az emlékeimben és a szívemben él, de ismerek itt, Berlinben egy vele egykorú magyar hölgyet, dr. Katona S. Mariannát, aki hasonló hozzá. A régi korok példaértékű embere ő is, nagyon szoros kapcsolatot ápolok vele, rengeteget köszönhetek neki. Soli Deo Gloria, tényleg mindenért Istené a dicsőség!

A szerző e cikkét a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia „Újságírás a XXI. században” kommunikációs képzésének mestermunkájaként készítette.

Már a rómaiak is

Az első dunai átkelőhely a II. században, a rómaiak idején épült. Az állandó fahíd a mai Hajógyári-szigetet kötötte össze a Rákos-patak torkolatánál egykor álló erőddel. A mai Tabán és az Erzsébet híd pesti hídfője között az egyik legősibb hídfajta, hajóhíd biztosította az átkelést. Ezt a fahidat nem szilárd pillérek, hanem a vízben folyás­iránnyal szemben lehorganyzott, valamint lánccal egymáshoz erősített csónakok tartották, így tulajdonképpen az egész szerkezet a víz felszínén úszott. A római építmények pusztulása után többször felmerült egy állandó híd építése, amit Zsigmond király kőből, Mátyás márványból képzelt el, de végül egyik sem valósult meg. 

Egészen a 16. századig telente vastag jégpáncél biztosította az átjutást, a nyári hónapokban pedig révészek szállították az utazókat a két part között.

Hajó- és repülőhidak kora

A Buda és Pest közötti összeköttetés a török korban kiemelten fontossá vált, az 1550-es években hajóhidat építettek a mai Ybl Miklós tér és Deák Ferenc utca közé. Az elsősorban katonai célokat szolgáló építményről így írt Evlia Cselebi török utazó az 1660-as években: „Buda várának Ali pasa-bástyája előtt a Duna folyón hosszú híd van, amely teljes hetven darab tömlőhajó fölé van hosszú gerendákból építve s a tömlőhajók láncokkal vannak egymáshoz kötve. Közepén négy hajó van, melyeket, ha átmenő hajó érkezik, felnyitnak és bezárnak. A hídnak szolgálatával éppen háromszáz őr van megbízva. A híd hajóinak védelmezésére harminc budai katona van kirendelve s még külön negyven pesti katona ugyanazon védelemre.” A hidat többször is újjáépítették, hol földrengést, hol tűzvészt követően, véglegesen 1686-ban, Buda visszafoglalásakor a törökök rombolták szét ágyúval, ezt követően közel 100 évig maradt híd nélkül Pest–Buda. 

Az 1700-as évek elején a mai Erzsébet híd helyén repülőhíd, más néven lengőkomp létesült. Ehhez a folyó közepén horgonyozták le a kötelet, amit csónakokkal tartottak a víz színén. A csónaksor tulajdonképpen egy inga fonalaként szolgált, amihez a kompot, mint ingatestet erősítették. 

A két rév között mozgó komp a Duna sodrását kihasználva 3–4 szekér és 300 fő szállítására volt alkalmas, ha a széljárás megengedte. 

Míg a keleti–nyugati irányú széllökések ellen evezőkkel szálltak harcba, déli szél esetén nem volt tanácsos elindulni. Az átkelésért vámot kellett fizetni, ami alól mentesültek „a nemesek, a városi tanács tagjai, a jegyzők özvegyei, a városi tisztviselők, doktorok, gyógyszerészek saját szükségletre vásárolt holmijukra, családtagjaikra és vincellérjeikre nézve; mentesek továbbá a budai és pesti külső tanács tagjai, cenzorok, fertálymesterek, papok saját személyükre nézve. Gondoltak a városatyák arra is, hogy meglegyen az innivalójuk: ingyen szállíthatták a serfőzők az árpát, komlót és tűzifát, amennyi a városi üzemekhez szükséges; valamint mentesítették a díj alól a városi kocsmák részére vásárolt borokat” – olvasható a Hajó című újság 1996-os számában. 

Zsákba(vas)macska

1766-ban Mária Terézia veje, Albert főherceg látogatása alkalmából elrendelték, hogy épüljön ideiglenes hajóhíd. A mai Türr István utcánál felállított hidat az eredeti tervekkel ellentétben a téli jég levonulása után, 1767-ben újraépítették, de már a Rudas fürdőnél. Minden télen szétszerelték, tavasszal újra megnyitották a 66 vasmacskával lehorgonyozott, 40–50 hajóból álló hidat. Többször át is helyezték, ettől függően hossza 350–420 méter között mozgott. Szélessége 9 méter volt, a két oldalán 80-80 centis járda biztosította a gyalogos forgalmat. A szerkezetet 16 olajlámpás világította meg, az áthaladókat Nepomuki Szent János és Szent Kristóf szobrai védték. 

A Vasárnapi Újság 1906-os száma szerint a híd építése igencsak sokba került. Többek között a Passauból vásárolt hajók, a fenyőfacölöpök, az ácsmunka, az őrök faházai, a kovácsolt szegek, a többmázsányi lánc és a vashorgok 1767–72 között több mint 15 700 forintot emésztettek fel – összehasonlításként egy pár csizma 2 forint volt.

A szerkezet hátránya volt, hogy a hajók áthaladásának biztosításához középen szét kellett nyitni a hidat. 

A forgalom növekedésével egyre nagyobbra duzzadt ez a probléma, így írt erről 1844-ben a Pesti Divatlap: „a híd el van zárva, előtte számos kocsi áll, rajta tömérdek nép ásít, s a pénzbeszedők henyén nyujtóznak. Talán valami baj érte a gyönge lábon álló hidat? Vagy vihar szaggatá el egymástol a hajókat? Oh nem, szó sincs most e bajokról, hanem a híd meg van nyitva, hogy néhány hajó kényelmesen átsétálhasson. […] nem mondunk sokat, ha azt állítjuk, hogy négyezer ember vesztegel a hídon. Szegény hajóhíd, mily keservesen recseg a nagy teher alatt.” A nagy teher viszont nagy bevételt is jelentett, az áthaladásért nem csupán híd-, de hajóvámot is kellett fizetni, amiből ekkorra évente már több mint 45 ezer forint gyűlt össze.

Az időjárás szorításában

A híd általában december és március között nem üzemelt. A 19. századig rendszeresen befagyott a Duna, így bár balesetveszélyes volt, megoldották az átkelést, például jéghidat alakítottak ki, külön a gyalogosok, külön a lovas kocsik számára. A jeget gyakran szalmával, hóval és locsolással duzzasztották, az út felületét homokkal szórták le és fáklyákkal világították ki. Jégzajlás esetén, a táblák között szlalomozva csónakokkal lehetett átjutni a túlpartra, ami azonban akár 2-3 órába is telt. 

Az átkelés nyáron sem volt leányálom, alacsony vízállásnál középen annyira lesüllyedt a híd, hogy gyakran visszacsúsztak a szekerek a meredek parközeli szakaszokon, sőt volt, hogy a lovas szekér a mögötte haladóra borult. Megesett, hogy „egy nagy tutajt sodort a vihar a dereglyéknek, ami leszakította az egész hajóhidat, [...] egy hajó vontatókötele elszakadt és nekiment a hídnak; [...] a katonaság átvonulása miatt télen is a helyén kellett hagyni: hirtelen beállt a fagy, a hajók egy része elsüllyedt, egy részét a jéggel együtt elsodorta a vihar” – olvasható a Hajó című lapban. 

A hajóhidat 1850-ben, a Lánchíd 1849-es átadása után bontották le végleg.

Az első állandó lánchíd

Minden évben voltak olyan napok, amikor senki nem kelhetett át az életveszélyes folyón. Így történt 1820 decemberében is, amikor Széchenyi István édesapja halálhírére Bécsbe akart utazni. A Duna jégzajlása azonban megakadályozta az átkelést, és egy hetet kellett Pesten rostokolnia. A források szerint Széchenyi ekkor ajánlotta fel egy évi jövedelmét, hogy állandó közúti híd épüljön a két város között. 17 évnyi fáradságos munkájának köszönhetően 1849-ben adták át a magyarországi Duna-szakasz első állandó, emellett a világ legnagyobb, láncokon függő hídját. A sors fintora, hogy Széchenyi soha nem kelhetett át a Lánchídon, ekkor már a döblingi ideggyógyintézetben volt. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nem tüsszent, amikor
jön az allergiaszezon, mert már
nem irritálja a nyálkahártyáját semmi.
Nem nézi a vízen a tükröződést
hunyorogva, szempilláinak 
furcsa sövényén keresztül. 
Nem füleli a különbséget 
a holló sokkal mélyebb 
és a varjú bariton károgása között,
se hollót, se varjút nem fog hallani.
Nem passzintja vissza a labdát
a téren átvágva az ott focizó
gyerekeknek, a bőrlufi begurul
akadálytalanul a bokrok közé.

Nem tolja ki a zsírosabb részeket
a menzán a tányér szélére, 
nem vigyáz az egészségére,

és nem tart tőle, hogy éjjel
nem tud aludni, feljön a sava.
Ha éjjel nem tud aludni, nem áll
egy pohár hideg vízzel kezében
az ablakhoz, hogy ámuljon,
micsoda selyembolyhokkal 
árasztja el a köd a kertet.
Nem rugdossa meg a kocsija
kerekét, hogy ebbe is kéne fújni,
majd a benzinkúton ne feledje.
Nem találja meg a kerti úton 
a zsebéből kiesett blokkot,
nem dobja ki a szelektívbe.
Nem szorít ki egyembernyi
vizet a medencéből,
és nem élvezi, ahogy körbefogja
bőrét mindenfelől a képlékeny anyag.
Nem tesz fel üvegesedni hagymát,
nem érzi, ahogy bekúszik hajszálai
közé az olajos konyhaszag,
nem gondol arra, hogy este meg kell 
mosni, hisz koncertre nem mehet így.

Nem akar rendet csinálni a fiókban,
hogy a gyerekeknek ne legyen majd gond,
eldöntse helyettük, mi fontos, mi nem.

Nem keni szét a jóféle paradicsom
magjait egy darab zsírpapíron,
hogy tél végefelé lehessen palántázni,
nem sokkal később kiültetni.
Nem vágja le körmeit, 
és nem kell hozzá szemüveget
vennie, hogy lássa,
pedig a körme nő tovább,
s a szeme sem fog javulni.
Nem mondja, hogy fájnak
a szögek, amelyekkel átütötték
csuklóját, az ideggócok
találkozásában, nem kérdi,
hogy vajon melyik jótettéért
kínozzák meg most éppen.
Nem lesznek már felfekvései 
a kórházi ágyon, nem próbál
utolsó erejével elszabadulni az ágyról,
nem írja a paplanhuzatra tollal
a nővérek bosszúságára,
Istenem, Istenem, mért hagytál el engem. 

Lackfi János további, #Jóéjtpuszi jelölésű versei itt érhetőek el.

Ez a vers eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>