Magam is tanári szakon végeztem, és abban a hiszemben voltam, hogy az óvodák megvalósítják az előkészítést az iskolára.
Évente több ezer kisgyereket látunk el kollégáimmal, és én magam is rendszeresen végzek felméréseket a szülők kérésére. Az a tapasztalatom, hogy míg számos más országban az oktatási rendszer tartalmaz valamilyen zsiliprendszert – iskolaelőkészítő évet vagy 0. évfolyamot –, addig a hazai közoktatás felépítésében hiányzik egy fontos lépcsőfok. 
Az óvodákban a nagy létszámú csoportok, a szakképzett fejlesztőpedagógusok és gyógypedagógusok hiánya, valamint kapacitásproblémák miatt sokszor nincs idő az iskolát előkészítő gyakorlatokra. Meglátásom szerint az iskolaérettségi vizsgálatokra is túl későn kerül sor: ha a gyermeknél elakadás áll fenn, és a szülők maguk nem azonosítják a problémát, vagy tagadásban vannak, akkor bizony lehet, hogy az utolsó utáni pillanatban érkezik a segítség.
A mai gyerekek ráadásul mások, mint amilyenek mi voltunk. Ingergazdagabb környezetben nőnek fel, szinte digitális írástudással jönnek a világra. Másként gondolkoznak, másként látják a világot, és máshogy konstruálják a valóságot, az oktatási rendszer azonban keveset változott.

Lehetséges, hogy a mai sokféle fejlődésvonalú gyerekhez már más, modernebb eszközökre van szükség? Vagy az iskolai követelmények húztak el annyira, hogy az óvodai felkészítés azzal már nem tud lépést tartani?
A gyerekek alapszükségletei ugyanolyanok, mint régen: figyelemre és odafigyelésre, halló fülekre, támogató-megerősítő mondatokra, biztonságra és szeretetre van szükségük az egészséges fejlődéshez. Még csak azt sem gondolom, hogy több ilyen-olyan nehézséggel, vagy fejlődési rendellenességgel együttélő gyermek lenne a világban, mint néhány évtizeddel ezelőtt. 

Egyszerűen annyi történt, hogy míg régen a viselkedészavaros, tanulási nehézségekkel vagy beilleszkedési zavarokkal élő gyerekeket általánosságban csak rossz gyereknek hívták, ma már differenciálunk, és társadalmi szinten is képesek vagyunk felismerni, hogy a gyerekek semmiképp sem rosszak, legfeljebb mások. 

Az a helyzet, hogy míg az óvoda sok esetben nem tanít meg a helyes testtartásra, a feladattudatra és feladattartásra, a hangképzésre és tiszta beszédre, a monotóniatűrésre, az íráselőkészítésre vagy éppen a kezdőhangok felismerésére, addig ezt a tudást az elsős tanító néni már elvárja. Sőt, számtalanszor előfordul, hogy a huszonöt–harminc fős első osztályban az éppen csak hatévesek majdnem nyolcévesekkel kezdik meg a tanévet. Gondoljunk csak bele! Ebben az életkorban még néhány hónap életkori különbség is sok idő, nemhogy két év! Az Áthidaló Iskola Előkészítő Program úgy segíti a gyerekeket – és a családokat –, hogy mire a kicsik iskolába mennek, már fel legyenek készülve a negyvenöt perces tanórák támasztotta kihívásokra. Képesek legyenek számolni, legyen mennyiségfogalmuk, tudják, hogyan kell helyesen megfogni a ceruzát. Nem varázsolunk, csak biztonságos közeget teremtünk, és segítünk a gyerekeknek megerősödni, hogy bátran és ügyesebben léphessék át az iskola kapuját.

Azon is gondolkodtam, hogy talán épp a gyerekek egyre alkalmatlanabbak arra, hogy a viszonylag poroszos iskolarendszernek megfeleljenek?
Szerintem ez a lehető legrosszabb megközelítési mód, és szomorúnak találom, hogy ez a mai magyar közgondolkodásban még mindig egy érvényes nézőpont. Az észt gyerekek kilencre járnak iskolába, és általában már három-öt órával később otthon vannak a családjukkal. A finn gyerekek táskájába néhány füzeten és ceruzán kívül csak egy tablet kerül. A svéd és norvég gyerekek esőben, télben, fagyban is kint vannak a jó levegőn, az amerikai gyerekek pedig dönthetnek arról, mi érdekli őket. És hogy mi a közös bennük? Hogy mindegyik iskolarendszerben vannak általános érvényű be- és kimeneti pontok, válaszutak, de meghagyják a szabadságot a gyerek személyiségének, választásainak és érdeklődésének. Ma már semmi szükség arra, hogy a gyerekek ezer évszámot tudjanak vagy fejből kenjék-vágják a képleteket, mert ezeket az információkat egy három másodperces böngészőhasználattal bárki bármikor megszerezheti. 

A felnőttkori élet sikereihez sokkal inkább tudatosságnövelésre, önismeretre, projektalapú szemléletre, asszertív kommunikációra, proaktivitásra, élményekre, tapasztalatokra, értő olvasásra lenne szükség, amelyeket a hazai iskolarendszer még csak fel sem kínál, nemhogy bátorítana. 

Vajon mi az oka annak, hogy a magyar gyerekek rendre utolsók között végeznek a szövegértési felméréseken? Miért van az, hogy nem látják összefüggéseiben a történelmet, vagy nem szeretnek olvasni? Mert a mi rendszerünk nem gondolkodásra, összefüggések keresésére, önálló nézőpontok megfogalmazására, önkifejezésre, megértésre és meghallgatásra és egyéni célok kijelölésére buzdít. Szóval nem, nem a gyerekekkel, hanem a közoktatás jelenlegi állapotával vannak komoly bajok.

A szülőkben vajon mennyire merül fel szorongásként, hogy a gyerekük majd nem tud helytállni az iskolában?
A szülők egy jelentős része reális képpel rendelkezik a jelenlegi oktatási helyzet állapotáról, és pontosan látja, hogy a sikeres felnőtt léthez valódi, piacképes tudásra, kommunikációs és kooperációs készségekre, nyitottságra és stabil alapokra van szükség. Ezt szeretnék megadni ahhoz, hogy a gyerekük később boldog életet élhessen. A hazai oktatási rendszer szinte figyelmen kívül hagyja a munkaerőpiaci igényeket és azt a tényt, hogy az „élethosszig tanulás” ma már természetes. Ma már nem ritka, hogy a szakma, amit egy középiskolás tanulni kezd, a hatodév végére már nem létezik vagy nincs rá szükség. A szülők félelmei megalapozottak.

Lehet, hogy ezek a fejlesztések azt a személyes kapcsolatot (sok együttlétet, beszélgetést, közös tevékenységeket) pótolják, amit a szülők nem tudnak megadni a gyerekeiknek, mert nincs rá idejük?
Azt gondolom, hogy a szülők a legritkább esetben vannak távol a gyerekektől azért, hogy ne kelljen velük foglalkozni. 

A szülők többnyire azért dolgoznak, hogy a gyermekük semmiben ne szenvedjen hiányt, cserébe ők maguk szenvednek azért, mert semmire nem jut idejük, és mindennap lemaradnak valamiről a gyerekük életében. 

És ha valaki szándékosan „passzolja le” a gyereket, annak a hátterében sem gonoszság, hanem legtöbbször szülői kiégés, érzelmi-pszichés problémák állnak, amiket a társadalmunknak stigmatizálás helyett komolyan kellene vennie.
Ráadásul fontos szem előtt tartanunk, hogy a szülő nem képzett fejlesztőpedagógus, a gyerekének pedig nem tanára! Egy külső személy, aki nem otthon, hanem egy másik helyszínen foglalkozik a gyerekkel, akinek ez a munkája, és a gyerekhez egészen más jellegű érzelmi kötődése van, sokszor többre megy a csemetével. Nemcsak azért, mert tudja, hogyan csinálja, hanem azért is, mert a gyerekek sok mindennel bepróbálkoznak a szülőnél, ami az oktató esetében fel sem merül.

Kép

Pincz Petra – Forrás: Pincz Petra

Van karitatív része is a képzésnek? 
Az Áthidaló Program pedagógusképzéseibe rendkívül magas a túljelentkezők aránya, a kiválasztási folyamatban azonban hangsúlyos, hogy a leendő oktatók eloszlása az országban egyenletes legyen. (Ennek oka, hogy az oktatóink maguk is vállalkozók, a munkájukkal családokat tartanak el, és nem szeretnénk ellehetetleníteni, nehéz helyzetbe hozni egyiküket sem.) Az oktatóképzésben mindig vannak pro bono helyek. Ezeket olyan leendő Áthidaló oktatók kapják, akik a jövőben várhatóan valamilyen módon hátrányos helyzetű (állami gondozott, szegregált oktatásban részt vevő, mélyszegénységben élő stb.) gyerekekkel dolgoznak majd. Én magam pedig már hét éve dolgozom egy családok átmeneti otthonában, ahol iskolaelőkészítő foglalkozásokat és más fejlesztéseket tartok. 
Rendszeresen szoktunk adományokat gyűjteni, együttműködünk különféle szervezetekkel, kampányolok és hangot adok azoknak a célkitűzéseknek, amiket fontosnak tartok. Akad kollégám, aki a Bátor Tábornak gyűjt, és olyan is, aki helyi kisközösségeket fog össze. 

Mi, áthidalósok nemcsak szakmai minőségre, hanem emberségre is törekszünk.

Volt személyes indíttatásod az előkészítő létrehozására? 
2015 óta tartok iskolaelőkészítő foglalkozásokat, és az elején még szó sem volt franchise rendszerről. Tanító és óvodapedagógus végzettségeim megszerzése után határoztam el, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, mivel már akkor láttam, hogy a nagycsoportból kikerülő gyerekek többsége nem áll készen az első osztályra. 2018-ban indítottam az első képzést azoknak a kollégáimnak, akik már tudták, hogy mivel foglalkozom, és szerettek volna tanulni, együtt dolgozni velem. Legnagyobb meglepetésemre rövid időn belül már több mint 50 szakember csatlakozott hozzánk, mert továbbra is magas szakmai színvonalat képviselve, csapatként akartunk együtt munkálkodni. Ami 2015-ben még személyes indíttatásként indult, és álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer idejutunk, az ma már egy olyan országos hálózat, amelyben ténylegesen csapatmunka zajlik, és képesek vagyunk folyamatosan, egymást és a gyerekeket segítve fejlődni. 
 

– Bizony, nekem nem volt módom kórházba menni – kezdte egy alkalommal, amikor ketten üldögélünk a virágzó almafa alatt. – Akkoriban még nem ezen a vidéken laktunk. Házasságkötésünk után nagyapád, István, belépett a tiszabői legeltetési társulásba, tanyára költöztünk. Szegények voltunk, mint a templom egere, berendezni is alig tudtuk a tanyaházat. A fegyverneki vásáron vettünk egy asztalt és egy ágyat, de azt is adósságra. Elszegődtünk napszámosnak. Elérkezett az aratás ideje, nagyon nehéz aratásnak néztünk elébe, olyan esős, viharos időjárás tombolt azon a nyáron, hogy a búza a földön hevert. Valósággal le volt hengerelve. Három hétig tartott, mire learattuk, de fiatalok voltunk, erősek, megcsináltuk. Aratás után hozzáfogtunk a hordáshoz, most raktunk asztagot először, de jól sikerült. Ezen az őszön megszületett első kisfiunk, s család lettünk. 
– Babát vártál, úgy végezted a mezei munkákat? 
– Mi mást tehettem volna? Dolgozni kellett, ha élni akartunk. Sokszor nem ettünk egyebet, csak kenyéren szalonnát, de volt, hogy csak vöröshagymát. Amikor nem napszámba mentem, akkor kosarat kötöttem, sokat eladtam a környékbeli gazdáknak. Lassacskán valamennyit gyarapodtunk, de meg is fogtunk minden munkát, kellett a termény, a pénz, hiszen a gyermekek jöttek sorban, két év múlva a második, egy leányka, rá két évre, nyáron érkezett édesanyád.   
– Emlékszel még a napra, amikor anyám született? – faggatom. 
– Hogy is felejthetném! – mosolyog a szeme. – Azon az augusztusi délutánon nagyapád után indultam a legelőre a gyerekekkel, hogy segítsünk behajtani a marhákat, disznókat. Már messziről láttam István sudár alakját, szép szál ember volt világéletében. Vállán megfeszült a fehér ing, ahogy vizet húzott a kútból, és az itatóba öntötte. A két gyermek előre szaladt, két oldalról csókolták apjuk barna, naptól és széltől cserzett arcát. Hamarosan már mindketten, János és Etelka, a vályúban pancsolnak, vidáman sikongatva csapták a vizet a mélán iszogató marhák mellett. Csoda volt, ahogy a lágy vízpermet aranylóan szóródott szét a délután izzó fényei között. 
Én lassan lépegettem feléjük, csupasz talpamat perzselte a homok. Lábam bele-belesüpped a laza talajba. Alig vonszoltam magam. Árnyék sehol nem volt ott a Külsőgyepen. Csupán a karám mellett magasodott néhány vénséges diófa, ám most ők is tikkadtan lógatták ágaikat, víz után sóvárogtak. Akárcsak én.  
– Jól vagy? – faggatott nagyapád, őszintén aggódott értem. 
– Kutya bajom – feleltem, és mosolyt erőltettem az arcomra.  Reggel óta szaggatott a derekam, de azt reméltem, a séta jót tesz neki. 
Egymásba karolva indultunk haza a végtelen rónát kettészelő sárgahomokos úton. A gyerekek szökdécselve terelgették előttünk a malacokat. A puszta elcsendesedett. Rajtunk kívül nem járt arra senki. A távolban hamarosan feltűnt apró, fehér házunk, magányos otthonunk. Szomszédok sehol. A legközelebbi tanya legalább egy kilométerre feküdt tőlünk, a falu még távolabb. Beléptünk a kapun, István szénáért indult, én megfogtam a rőzsekerítésnek támasztott seprűt, hogy összetereljem a tyúkokat, kacsákat. A gyerekek a disznókat hajtották az ólba. Hűvös szellő táncoltatta bokáig érő vászonszoknyámat. Jólesett a frissítő fuvallat, úgy éreztem erőre kapok. Fürgén az udvaron bogarászó tyúkok után léptem. Éppen a ház falához értem az aprójószággal, amikor iszonyatos fájdalom cikázott át a testemen. 
– Istenem, végem van! – sikoltottam. A lábaim nem engedelmeskedtek. A seprűre támaszkodva rogytam össze. Elhomályosuló tekintettel láttam, ahogy István elhajítja a vasvillát, és felém rohan. 
Ölben vitt be a házba. Ágyba fektetett.  
– Mi lesz most? – szorítottam két kézzel a hasam. – A falu messze. Nincs segítségünk. 
– Mi lenne? – vont vállat. – Itt nem hagyhatlak. Jöjjön, aminek jönnie kell. 
Megbirkózunk vele, mint már annyi minden mással. 

Megbirkózunk vele. Neki elhittem. Karjába kapaszkodtam az újabb fájás alatt. Ő velem lélegzett, én pedig lassan megnyugodtam. 

– Mindjárt. Vége. Érzem – préseltem erőlködve valamivel később. Még egy utolsó, feszítő érzés.  
– Leányka! – nevetett István. 
Férjem kezében megpillantottam a vörös-mázas, kismacska hangon acsarkodó újszülöttet. Csupa elevenség, akár a többiek. István a mellkasomra fektette, tiszta kendővel letakarta. Aztán köldökzsinórt vágott, szorosan elkötötte, friss lepedőt és törölközőket hozott, vizet forralt, engem is lemosott, vért törölt, az én véremet. A bábasszony, aki másnap érkezett, csodálkozva dicsérte nagyapádat. Régóta bábáskodott már, de ilyet még nem látott, hogy a férj legyen a bába, és hogy olyan szakértelemmel lásson el mindkettőnket, ahogy István tette.  
Nagyapád még másnap sem engedett fölkelni. Maga gondoskodott az állatokról, gyermekekről. Rólam. A mai napig hálás vagyok neki mindezért. 

Az írás a Média a Családért Alapítvány „Nehéz idők, erős emberek” című pályázatának egyik nyertese.

 

Jó ideje tartja már magát az a legenda, amely szerint a hagyományos, kehely formájú pezsgőspoharat a pazarló életmódjáról hírhedtté vált Marie Antoinette kebleiről mintázták. Pedig XVI. Lajos hitvesének valójában semmi köze nincs a pezsgőkehelyhez – hacsak az nem, hogy előszeretettel ivott meg reggelente egy-egy pohár pezsgőt. A széles szájú, coupe pohártípust valójában már a 17. század óta használják, és egészen a közelmúltig jellemzően ilyen pohárba töltötték a pezsgőt. 

Mára azonban a keskeny, magas pezsgőpohár, a flőte vagy flute vált igazán népszerűvé. Formája miatt tovább meg tudja őrizni a pezsgő szénsavasságát, ráadásul látványnak sem utolsó, ahogyan a buborékok felszállnak a pohár aljáról. Az utóbbi években nyári slágeritallá vált olasz proseccót vagy frizzantét azonban nem pezsgőspohárból érdemes inni. Számos sommelier azt javasolja, hogy ezeket az italokat szélesebb pohárból fogyasszuk – így ugyanis több aromát enged ki az ital, ugyanakkor a buborékok sem szöknek túl gyorsan. 

A szesztilalom és a martinispohár

Vita tárgya, pontosan hányféle pohárnak kell lennie egy jól felszerelt bárban – van olyan mixer, aki 27 különböző típusú poharat használ a koktélok szervírozásához, otthoni használatra azonban bőven elég három-négy típus. 

Ezek közül a legikonikusabb a martinispohár, amely állítólag az amerikai szesztilalom idején vált elterjedtté, abból ugyanis gyorsan, lebukás nélkül ki lehetett önteni az italt, ha razziázott a rendőrség. Ennél persze valószínűbb magyarázat a pohár alakjára, hogy a hosszú szár miatt a kezünk nem melegíti fel az italt, a széles perem miatt pedig jobban érvényesülnek az aromák. 

Különleges formája van az ún. hurrikánpohárnak is, amely nevét a Hurricane – eredetileg rumot, maracujaszirupot és citromlevelet tartalmazó – koktélról kapta. A pohár formája jól passzol a látványos koktélokhoz, például a kékes színéről ismert Swimming Poolhoz. A nyári koktélozáshoz ezek mellett már csak egy „csőpohárra” – más néven: Collins-pohárra – van szükség, amelyben például Mojitót vagy Cuba Librét szoktak kínálni. 

Kép

Kép: NobilaCasa

Fröccs! De milyen pohárból? 

Nyáron a könnyű fehérborból vagy rozéból készített fröccs is népszerű ital. Hogy a szokásosnál jobban lehűtött bor és szóda ne melegedjen fel a kezünkben, érdemes ezt is borospohárban szervírozni, így a bor illatanyagai is jobban érvényesülnek. A cambridge-i egyetem kutatói szerint, mivel a borospoharak űrtartalma ma már jóval nagyobb, mint néhány évtizeddel korábban, akár egy hosszúlépést (1 dl bor, 2 dl szóda) vagy egy nagyfröccsöt (2dl bor, 1 dl szóda) is szervírozhatunk ezekben.  
Ha nem fröccsként fogyasztjuk a bort, érdemes odafigyelni a pohár formájára is. „Míg a fehérbort kónikus, azaz kúp alakú pohárból ajánlatos inni, mivel jobban megtartja tartalma aromáját, a vörösboros pohár nyílása szélesebb, maga a pohár öblösebb, hogy jobban szellőzhessen az ital. Mindkét esetben elengedhetetlen, hogy a pohárnak hosszú szára is legyen, ami azért fontos, hogy kezünk melegével ne emeljük a poharunkban lévő bor hőmérsékletét” – mondja Gündisch Ágnes, a NobilaCasa lakberendezési üzletlánc ügyvezető igazgatója. 
Ha további pohártípusokat böngésznél, és szeretnél hasznos tippeket kapni az italaid szervírozásához, böngészd a Nobilacasa weboldalán található tartalmakat!
 

Kérlek, mesélj a kezdetekről! Hogyan született meg benned a rockfesztivál ötlete? 
Hadd kezdjem azzal, hogy a mi generációnk nagy ikonjai Jimi Hendrix, Eric Clapton, Paul McCartney voltak. Tizennégy évesek voltunk, amikor 1960-ban megalakult a Beatles. Akik akkor elkezdtek zenélni, egytől-egyig mind egyéniségek voltak: a Monkeest egyszerűen nem lehetett összekeverni például a Beatles-szel. A háború utáni nemzedéknek a beatzene egyfajta szelep volt – aki csak tehette, gitárt ragadott a kezébe. Persze nem lett mindenkiből zenész. Annak idején a többi zenekarral azon versenyeztünk, hogy kinek van több klubja az országban. A Tolcsvay és a Triónak akadt több is, köztük a miskolci Molnár Béla Ifjúsági és Úttörő Klub, ahol még az Edda zenekar megalakulása előtt Pataki Attila is előttünk csápolt. Ebben a klubban határoztuk el, hogy összehozunk egy fesztivált, amelynek bevételéből a diósgyőri ifjúsági park megépülését támogattuk volna, ami végül nem jött össze…

Ugyan csak elképzelni tudom, mégis nagyon bonyolult lehetett a kommunizmus alatt fesztivált szervezni. Hogyan birkóztál meg a feladattal?  
A szervezés viszonylag egyszerűen történt, csak az idő volt nagyon rövid – mindössze egy hónapunk volt a megvalósításig. Beültem az Országos Rendező Iroda (ORI) büféjébe, és az összes arra járó zenészt megszólítottam, hogy ráér-e június 10-én. Fellépti díjat semelyik zenekar nem kapott – ez ma már elképzelhetetlen lenne. Sikerült a korszak nagy zenekarait beszerveznem: a Bergendy, Koncz Zsuzsa, az Illés, a Generál, a P.Mobil, a Tolcsvay és a Trio, a Syrius, és a Mini is koncertet adott. A Skorpió csak amiatt nem, mert éppen Lengyelországban turnéztak, az Omega pedig pont akkor az egykori Jugoszláviában járt.

Mit jelenthetett ez a rendezvény az akkori fiataloknak, mondjuk egy mai Sziget Fesztiválhoz képest? 

A fesztivál előtt nem volt olyan esemény, ahol délelőtt tíz órától egészen sötétedésig ennyi zenekar egymást váltva játszott volna. 

Aznap tizenhárom zenekar koncertezett megállás nélkül a hatalmas, tizenhat méter hosszú színpadon. Nehézség volt, hogy a fűre egyáltalán nem engedték rá az embereket, így szinte lehetetlen volt kapcsolatot kialakítani a közönséggel, mert az első sor és a zenekarok között ötven méter volt. Egyáltalán nem volt koncertszerű rendezvény. Maga a helyszín sem volt jó választás, de mégis ez volt a legnagyobb terület, ami szóba jöhetett.

Kép

Fotó: Fortepan/Gyulai-Gaál Krisztián

Hogyan tudtál együttműködni a hatósággal? 
Már a fesztivál előtt együttműködtem a rendőrséggel. Megállapodtam a helyszínen velük, hogy mindent velem egyeztetve hajtsanak végre. Ahogy már említettem, a szervezők már az elején kikötötték, hogy „fűre lépni tilos”. Abban az évben a Bergendy zenekar Darabokra törted a szívem című dala volt a legnépszerűbb idehaza. Miközben Demjénék ezt a dalt játszották, beugrott egy civil a fűre, akit ezután a rendezők kikísértek a nézőtérről. 

Kép

Fotó: Fortepan/Gyulai-Gaál Krisztián

A diósgyőri fesztivál híre Bródy János elhíresült beszéde miatt eljutott a hatalom fülébe, aminek meg is lett a következménye: államellenes izgatás gyanújával vizsgálat indult Bródy János ellen…
A bulin Koncz Zsuzsa, az Illés valamint a Tolcsvay és a Trió tagjaiból összeállt KITT egylettel léptünk fel. Ezután megkértem a fesztiválon egész nap a közönségnek konferáló Bródyt, hogy a városi pártbizottságtól kezdve a KISZ-en keresztül a rendőrökön át mindenkinek köszönje meg az egész napot, de vigyázzon, nehogy kihagyjon valakit. 

Amikor Bródy a rendőrségnek mondott köszönetet, a közönség elkezdett hangosan fütyülni. Bródy emiatt került nem sokkal később bajba. 

Ezután megtanultuk egy életre, hogy mit jelent az izgatás bűntette: „az államhatalom szervezeteit olyan színben feltüntetni, hogy mások a nemtetszésüknek adjanak kifejezést”. Szomorú, hogy ezután mindenki csak erről az esetről beszélt, holott a fesztivál során egyetlen atrocitás sem történt. 

A rendezvény előtt semmilyen jel nem utalt arra, hogy az államhatalmi szervekkel problémátok lesz? 
Semmilyen. Azért szerveztem meg ezt az egész napot, hogy a koncertekkel örömöt okozzak az embereknek. Egyébként a művelődési házakban „edződött” beatzenekarok itt léptek fel először szabadtéri rendezvény keretén belül. Örömből és szeretetből muzsikált mindenki, nem azért, hogy pénzt keressen vele.  
A történtek után meg sem fordult a fejedben, hogy ismét fesztivált szervezz?  
Nem, mert megismertem, miről szól valójában ez a történet. Az eredeti bandákban hittem, és ha Czipó Tibor még élne, a mai napig abban a Tolcsvay és a Trióban zenélnék, amelyikkel annak idején megnyertük a Ki-mit-tud-ot. De 1973-ban megjelentek a nagy menedzserek, akik rájöttek, hogy a fesztiválokkal hatalmas üzletet lehet csinálni. Általuk showbusiness-szé, vagy ahogy mondani szoktam, „mutatványos üzletté” változott sok minden. Ahogy az előbb mondtam, előtte örömből zenélt mindenki, nem a pénz miatt. 1971-72-ben bejártuk Kelet-Európát a Beatvirágok produkciónkkal, amelyben velünk játszott Zalatnay Sarolta, Máté Péter, Kovács Kati és az eredeti Neoton is.

Kép

Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Visszatérve a diósgyőri rockfesztiválhoz: ennek a rendezvénynek alaposan sikerült felkavarni az állóvizet…
Az biztos, hogy beindította a beatéletet, hiszen ekkora koncert előtte nem volt, maximum két-három zenekar játszott egy este. Onnantól kezdve kezdték el kikezdeni ezeket a zenekarokat.
De egy fontosat hadd mondjak még erről: az arany aránya nem az arány aranya! Ami korábban volt, azt kell helyreállítani; most túlteng a sötét. Nem lehet túl sok szemetet egymásra pakolni. Meggyullad magától – ezt tudta a parasztember is. Ami elég, az elég! Elég. Benne van a magyar nyelvben minden, csak sajnos sokszor nem figyelünk oda, hogy mit is beszélünk.

Van kedvenc magyar zenekarod? Hallgatsz friss zenéket?
Úgy hívják őket, hogy Misztrál. Elfogult vagyok velük szemben, mert valódi minőséget képviselnek. 
Nagyon büszke voltam, amikor idén megkapták a Liszt-díjat, hiszen úgy érzem, valamennyi közöm talán nekem is van ahhoz, hogy átvehették ezt azt elismerést. Kíváncsi maradtam a mai napig is az újdonságokra is, csak az a baj, hogy minden hangot leírtak már, így nagyon nehéz újat kitalálni. Az pedig már a fiatalok dolga, hogy honnét lehet mégis lefújni a port valamiről.

1944-ben bombáztak ki minket az otthonunkból. Apám katonaként távol volt tőlünk. Anyám velem, a húgommal – akit rögtön a háború után elveszített – és nagyanyámmal kényszerült elmenekülni. Bejárták fél Magyarországot, hogy menedékre leljenek. Emlékszem egy vasútállomás romos várótermének képére, ahogyan egy bombázó repülő elszáll felette, és a még megmaradt falak beleremegnek, hullámzanak. Éreztem, hogy most valami olyat látok, amit egy szebb és jobb életben nem kellene látnom. 

Óvodáskorom első napján, amint mami elköszönt tőlem, és látótávolságon kívülre ért, egy kisfiú felkelt a padról, megállt velem szemben, és nagy erővel meglökött, úgy, hogy lebukfenceztem a kerítés és a pad közé. Pár pillanatig mozdulni sem tudtam, kifutott a tüdőmből a levegő. 

Amikor összeszedtem magam, feltápászkodtam, és észrevétlenül kisétáltam az óvoda kapuján. Elhatároztam, velem ez még egyszer nem történik meg. 

Innentől kezdve, ha valaki velem vagy egy szerettemmel igazságtalanul bánt, erővel válaszoltam. Verekedős lettem, de okkal, soha nem ok nélkül. Amikor az iskolában édesanyámról valami szörnyűséget mondott egy osztálytársam, elkaptam a klottnadrágjánál fogva a combját, és egyszerűen nem bírtam elengedni. Az osztályfőnököm úgy feszegette le a lábáról az ujjaimat.
A védelmi ösztön belém égett. Színésznőként a kollégáim kiöntötték nekem a szívüket. Volt egyfajta mamaénem, amivel elfogadást és meghittséget teremtettem magam köré. Idősebb koromban, amikor már a fiatal színészkollégáim anyját, nagyanyját játszottam a színpadon, gyakran hívtak előadás után is anyának. Ösztönszerűen védtem mindenkit, akit bántottak. 
Mert túl kellett élnem, mert túl korán kellett erősnek és felelősségteljesnek lennem. Tizenkét éves voltam, amikor anyám öngyilkos lett. Az ő élete tele volt titkokkal, amiket magával vitt a sírba. Annyit tudok róla, hogy kisgyerekként egy Dél-Olaszországból jövő zarándokcsoporttal érkezett Magyarországra, akik éjszakára különböző falvak istállóiba tértek be pihenni. A családnak, akivel édesanyám érkezett, sok gyereke volt, anyám volt közöttük a legkisebb. A következő nap, amikor továbbmentek, otthagyták anyámat a pajtában. Az én távoli, alföldi rokonaim fogadták be őt, ők találtak rá egy csomó rongy között a pajtában. Elvitték a paphoz, hogy írja be az adatait, ahol édesanyám annyit tudott mondani, hogy a neve Nosca. 

A megtalálása után hónapokig egy szót sem ejtett ki a száján. 

Később szobrászművész lett, amihez a cselédségen át vezetett az út. Anyámnak volt valamilyen vidám és csak ránk érvényes világa, de lassanként felőrölte a háború, a rendszer, amiben éltünk. A Rákosi-érában állandó volt az életveszély, a félelem és a bizonytalanság. Anyám időközben két gyermekét is elveszítette. Én és a húgom maradtunk neki. 
A húgommal nem voltunk szemtanúi semminek, csak egy szörnyű hang maradt meg évtizedekig a fejemben: a mentősök elvonulnak, és a lépcsőn egy üvegcse gurul, pattog végig az utolsó lépcsőfokig, majd megáll. Túlvilágian szörnyű hang volt. Beleremegtem, és éreztem, itt valami iszonyatos baj történt. Édesapám két napig ült anyu ágyánál a kórházban. Mi a húgommal otthon próbáltuk fenntartani a háztartás látszatát. Amikor apám hazajött és elmondta, mami meghalt, épp egy óriási vödör vizet öntöttem bele a kádba. Meghallva a már sejtett hírt, beleájultam a vízbe. Sokáig voltam eszméletlen állapotban. Apám szólítgatására ébredtem, akinek fáradt, aggódó tekintetével találtam magam szembe. Annyit tudtam kimondani: „De hát, én szerettem, hogy tehette ezt magával…” Anyámnak ködbe veszett a múltja. Vastag könyveket írt, de az öngyilkossága előtt mindet eltüntette. Amíg pedig együtt voltunk, nem engedte, hogy elolvassam őket, azt mondta, majd ha nagy leszek. De sajnos sosem tudtam elég nagy lenni ahhoz, hogy a kezembe vegyem, hogy megismerjem anyám gondolatait…

A történtek tovább fokozták bennem a kishitűséget és a védd magad készenléti állapotát. Semmibe se vettem magamat. A főiskoláig ráadásul csúfnak is éreztem magam – valójában lavíroztam aközött, hogy csúnya vagy jelentéktelen vagyok. 

Kislányként rendszeresen írtam színdarabokat, amiket a húgommal – akit nem mindig volt könnyű rávenni ezekre az előadásokra – közösen adtunk elő maminak és papinak, aztán később papinak és anyukának, a második mamámnak is. Lepedőkből rittyentettünk színpadot.

Vágytam rá, mégis elképzelhetetlennek tartottam, hogy alkalmas lennék a színészi pályára.

Meg sem mertem mondani a szüleimnek, hogy színész szeretnék lenni, pedig ők nyilván sejtették, mert az egyik születésnapomra egy Színészek, szerepek című könyvet kaptam tőlük. 
A francia nyelvtudásom miatt végül a Külkereskedelmi Főiskolára esett a választásom, de valami hiba folytán rossz papírt töltöttem ki, véletlenül ipar szakra jelentkeztem a Közgazdaságtudományi Egyetemre. Sosem értettem a papírok kitöltéséhez, nincs türelmem hozzájuk. Az ipar szakon az első héten elmondták, „ez egy politikai egyetem, itt mindenkinek társadalmi munkát kell végeznie”. Végigkérdezgették, ki miben jó, mihez ért. Én azt mondtam, semmihez. „Jó, akkor mész a Kultúrosztályra a színjátszókhoz.” Ez Isten ujja volt. Így lettem súgó. Nem sokkal később a pesti egyetemek versenyt rendeztek, az Egyetemi Színpadon kellett az összes egyetemista előtt előadni a kiválasztott színdarabot. Vadász Gyuszi rendezte Max Frisch És a holtak újra énekelnek című darabját, abban én lettem a súgó. Az egyik színésznő megbetegedett, és Gyula engem kért meg, hogy ugorjak be a helyére, mondván, a súgás miatt úgyis kívülről tudom a darabot. Attól a pillanattól kezdve nem voltam súgó többé.
Ha léteznek angyalok itt a földön, az én életem első angyala Vadász Gyuszi volt. Ő hozta a hírt, hogy abban az évben, amikor én már a Közgázra jártam, pótfelvételit írnak ki a Színművészeti Főiskolán, mert nem jött össze elég ember – unszolt, hogy jelentkezzek. Akkoriban a Makarenko utcai kollégiumban laktam, ahova postai hiba miatt nem érkezett meg az értesítő határozat. Egy este a portásnő elkapott: „Figyeljen már, Drahota! Valaki valamilyen zenésziskolából keresi magát. Hívja már vissza, meghagyta a számát.” Elkezdtem szédülni, tudtam, ez csak a Színművészeti lehet. Úgy megrettentem, elkezdtem habogni, „Jó, jó, majd fölhívom”. A portásnő ezt meghallva felmérgesedett: „Nem majd, most hívja föl!”, és már tárcsázta is a megadott számot. 

A vonal másik végén annyit kérdeztek tőlem: „De hát, miért nem jön? Felvették magát! Vagy nem akar színész lenni?” 

Második anyukám támogatta, apukám csak elfogadta, hogy színésznő leszek. A II. Richárdban, a királynét játszva látott először édesapám színpadon. Mielőtt beült a nézőtérre, elkapta a karomat, és súgva kérdezte: „Tudod a szöveget?” Az előadás után magán kívül volt. Akkor értette meg: felnőttem, már nem az ő kicsi lánya vagyok. 

Hosszú ideig tartott, míg megjött az önbizalmam. Az egyetemen lettem népszerű, amint bevettek a színjátszó csoportba. A lányokkal hamar megtaláltam a közös hangot, a fiúktól óvakodtam. A kollégiumban esténként már mindenki nyavalygott, hogy ne gyújtsunk villanyt, ezért én odaültem az ablakba, és az utcai lámpa beszűrődő fényénél verseket olvastam. Egy idő után kérték a lányok, hogy olvassam hangosan, majd az esti versolvasások rendszeressé váltak. Az első szinten voltunk mi, lányok, a másodikon a fiúk. Sokszor ültem felsőbb éves hallgatókkal az emeletre vezető lépcsőn, elzárva minden átjárási esélyt, megvitatva a világ nagy dolgait. Majd rájöttem, a fiúk másképp látnak, mint én magamat: szépnek, érdekesnek. Előfordult, hogy a rendező szólt: „Amikor a fiúk a színpadra mennek, a Drahotát küldjék ki!” Zavartam őket a jelenlétemmel. Egyre többen kezdtek szerelmet vallani, de én csak egyvalakit engedtem közel magamhoz.

A Sodrásban egyik forgatási napján busz vitt minket a helyszínre. Moór Marcsi ült mellettem, én az ablaknál, még nem indult a busz, csak néztem kifelé az ablakon elgondolkozva, amikor egyszer csak éreztem, valami változás történt, pedig nem ért hozzám senki. 

Valahogy tudtam, már nem a Marcsi ül mellettem. Óvakodva, hogy nem tévedés-e, oldalra sandítottam, és Kozák Andrással néztem farkasszemet. 

Kirázott a hideg, a szívem hevesebben vert, mint bármikor életemben. Annak a forgatási napnak a végén, hajnalban kivittek minket a Tisza-partra, ahol sátrakban aludtunk. Arra ébredtem, hogy Andris a lábamnál ül, és néz: „Úgy alszol, mint egy kisgyerek.” Embertelenül a hatása alá kerültem. A forgatás alatt Gaál Pista rendező egyszer csak azzal az ötlettel állt elő, hogy ha a fiúk hiba nélkül elmondják a szövegüket, akkor megcsókolhatják a köldökömet. Sorba állt mindenki, csak Andris nem. Pedig tudta a szövegét. 

Kép

Nagy Attila, Drahota Andrea és Kozák András 1969-ben – Forrás: Fortepan/Gábor Viktor

A megismerkedésünk után a találkozásainkat a huzakodás jellemezte. Nem voltunk kedvesek egymással, ami engem a sírba lökött. Andrisban volt valami különös idegenség, ami egyáltalán nem volt jellemző a korabeli fiúkra. Valami olyan, amit nagyon szerettem volna megfejteni, megérteni, de tudtam, erre esélyem sincs, csak akkor, ha ő akarja. Elérhetetlennek tűnt. A forgatáson egy alkalommal egy hajón álltunk egymás mellett, és ő kérdezősködni kezdett arról, hogy milyen ételeket szeretek, tudok-e aludni. Soha senki nem kérdezett tőlem ilyeneket. Andris lénye minden más férfit elhomályosított számomra a hátralévő életemben. Nem csókolt meg rögtön, eleinte csak megöleltük egymást, úgy, hogy összeért az arcunk. Nem akartuk elkapkodni a dolgokat. Mint amikor félreteszed a finom falatokat a tányérodon. Izgalmas volt a várakozás. 

Nekünk már az is jó érzés volt, ha egymáshoz lökődtünk a forgóajtóban. 

Az Iszony című film forgatása alatt, 1965-ben lettem várandós az első gyerekünkkel. Akkoriban rengeteget forgattunk, így Ágnest két és fél éves koráig főként az én második mamám nevelte, akinek nem születhetett gyermeke, ezért úgy szerette Ágnest, mintha a sajátja lenne. 

Kép

A színésznő egyik gyermekével – Forrás: Drahota Andrea

Andris előtt türelmetlen, a végletekig idegeskedő és kissé agresszív ember voltam, de ő mindkét jellemvonást kiirtotta belőlem. Tőle kaptam az egyik legegyszerűbb, de legmeghatározóbb mondatomat: „Várj egy napot. Csak holnapig. Utána visszatérünk rá.” Másnap reggel gondolkodnom kellett, hogy mi volt az, amitől előző nap annyira kikészültem. Ez egy apró kérés, nem nagy fáradság, hiszen szinte azonnal a nyakunkon a másnap. S ha azt megvárod, megkapod a nyugalom és a megértés ajándékát. András megtanította nekem, hogy türelmesnek és megbocsájtónak kell lenni, amit először az ő kedvéért próbáltam meg, később már belülről jött. Általa könnyebbé, szilárdabbá vált az életem. Magától értetődő volt a létezésem, és többé nem védtem magam, mert az ő karja a biztonságot jelentette számomra.  
A színészetben is a társam volt. Kazimir Károly rendező, színigazgató a Tháliában megajándékozott minket a lehetőséggel, hogy egy Arthur Miller-darabot játsszunk el ketten Andrissal. Meg voltam lőve a szereppel, de rájöttem, úgy tudom megtalálni hozzá a kulcsot, ha Andris ül otthon a karosszékben, én pedig előtte mászkálok, és beszélek a szerepemről. Ez a gyakorlatunk örökre megmaradt. Még azoknál a daraboknál is, amiket Andris maga rendezett. Nem szólt bele, nem instruált a szerepemmel kapcsolatban, hagyta, hogy beszéljek, hogy fokozatosan fejtsem meg, miről is szól az adott szerep, hogyan formálnám meg. 

Amikor úgy érezte, bennem van a motiváció, az érzés, csak azt mondta: „Ennyi. Ez megvan.”

A bolond Ásvayné volt az egyik kedvenc szerepem, egy zseniális darab, tág határok között mozgó, rendkívül jól megírt szerep. Eszméletlenül jól lehetett játszani. A vígjátékok közelebb álltak hozzám, mint a drámai szerepek, azokból mégis keveset kaptam. 
Nem volt bennem ambíció. A vezetőktől kaptam is ezért néha rendesen. De én úgy gondoltam, nem szükségszerű a törtetés a színészi pályán sem. Az csak mérgez egy bizonyos fokon túl, és irigységet szül. Irigy, rosszindulatú környezetben nem lehet jó színésznek lenni. A színpadon szinte soha nem játszol egyedül, másokkal együtt vagy jelen, aminek megvan a maga szerkezete, dinamikája. Hatással vagyunk egymásra, impulzív jelenlétet kíván a színpad, ahol nem szükséges, hogy mindent magunkra vegyünk. Nem az egész világ szól rólunk, csak alig-alig valami. 

Kép

Fotó: Wesniczky Zsófia

Ebédhez készülve egy vasárnap elmentem Andris mögött, aki már az étkezőasztalnál ült, és ahogy ránéztem, megdöbbenve vettem észre: egy öregember tarkóját látom. A dús, sötétszőke haj, amibe annyiszor simítottam bele, őszbe hajlik. Néhány nappal később, amikor akáctuskókat vert le a kertbe a tó köré, láttam, hogy két ütés után megáll, pedig korábban ez meg se kottyant neki.  Elment egy teljes kivizsgálásra, tumormarkert is néztek nála, de nem találtak semmit. A következő év februárjában meghalt rákban. Már haldoklott, amikor azt mondta, muszáj elengednem, mert olyan érzése van, mintha egy kötéllel húznák őt vissza. Higgyem el, hogy ahová húzzák, az nem rossz, ő biztosan tudja, látta és hallotta. Ha viszont én azt érzékeltetem vele, hogy nem bírom őt elengedni, akkor ez a kötél nagyon erős fájdalmat okoz a lelkében. 

Amikor elment, se meglepetést, se ürességet, se fájdalmat nem éreztem. Soha semmi nem úgy történik, mint amit képzelünk róla. Majd este megpróbáltam lefeküdni, de minden kijött belőlem, amit aznap ettem. Megkíséreltem elaludni, de sehogyan sem ment, egész éjjel csak ácsorogtam. 

A házunkban, amit Andris tervezett, hatalmas oszlopok tartották a tetőt. Annak dőlve próbáltam aludni, miközben hangtalanul folytak a könnyeim, ez ment három napig.

Iszonyatosan lefogytam. A testvérem, aki orvos volt, egyszer elmesélte nekem, hogyan kell elmenni altató segítségével. Nem felejtettem el a pontos orvosi adagolást. Elhatároztam, amikor Andrisnak eljön az ideje, szépen egyszerre megyünk majd el, de ez nem történt meg. 
 

Kép

Drahota Andrea otthona – Fotó: Wesniczky Zsófia

A gyerekeim és a menyem árgus szemekkel figyeltek. „Jó, akkor majd holnap”, aztán eljött a másnap, a harmadnap, és én itt maradtam. De egyáltalán nem bánom, békességben vagyok vele. Az űr, amit Andris negyven év házasság után hagyott maga mögött, pontosan akkora ma is, mint volt. Számtalanszor fohászkodtam hozzá: segítsen, hogy meg tudjak tanulni nélküle is élni. Vannak jobb és rosszabb napok, és azt tartom a legnagyobb sikeremnek, hogy ép ésszel-lélekkel túléltem sok veszteséget, sok kibírhatatlant, és hogy 82 éves koromra még tele vagyok olyan dolgokkal, amik az életet életté teszik. Ahogy visszagondolok, érzem, túlzásba vitték velem a jót az angyalok. Soha nem kellett kérnem vagy elvárnom valamit. Irgalmatlanul jó volt színésznek lenni, mérhetetlenül jó volt a Kozákkal élni, de ennek vége, viszont soha nem szabad elfelejtenem, mennyire szerencsés vagyok, hogy annak a hivatásnak és azzal a valakivel élhettem, akit határtalanul szerettem. 

A történetet Kosztin Emese írta Drahota Andrea Jászai Mari-díjas magyar színésznő emlékei alapján. 
 

A tárcavezető közölte: a kormány áttekintette a családtámogatási rendszert, és azt látták, hogy az elmúlt években, és főként a háború kitörése óta a körülmények alapvetően változtak meg, mert a háború, az arra adott szankciós válaszok és a magas infláció alapvetően átértékelte a jelenlegi támogatások hasznosságát.

A babaváró hitel összege 10-ről 11 millióra növekszik. Mivel a kormány ösztönözni szeretné, hogy minél korábbra kerüljön a nőknél a gyermekvállalás időpontja, ezért 2024. január 1-jétől azok a házaspárok vehetik fel, ahol a nő 30 év alatti – közölte. Bevezetnek egy átmeneti időszakot is 2024 januárja és 2025. január 1-je között, amikor még a 30-40 év közötti nők is jogosultak lesznek a babaváró hitelre várandósságuk igazolása esetén. 

A csok falun érvényes szabályait megtartják, és 50 százalékkal megemelik a keretösszegeket, ugyanakkor a városokban a jövőben nem lehet majd igénybe venni. A kormány új támogatási rendszert dolgoz ki az 5000 főnél nagyobb településekre. Ezt azzal indokolták, hogy az infláció mértékét jóval meghaladó ingatlanár-emelkedés volt különösen a nagyvárosokban és Budapesten, ezért az elmúlt időszakban a nagyobb városokban a csok-igénylések száma jelentős mértékben visszaesett.

Szervezett vízimentés és vízimentő-képzés a rendszerváltás előtti évektől működik idehaza, főként külföldi mentőszervezetektől tanultak azok, akik elindították ezt a szakmát. Ehhez sok türelemre, kitartásra és hitre volt szükség, egy merőben új utat kellett kitaposni. És kellett hozzá sok olyan segítő is, aki megértette, hogy a vízparton nem az a legfontosabb, hogy milyen a büfé, lehet-e parkolni vagy hány méterre van a vasútállomás, hanem az, hogy az emberek biztonságban legyenek.

Vízimentéssel először a cserkészek kezdtek foglalkozni a két világháború között Magyarországon: a Balatonnál táborozók tanulták a vízből mentést is az egyéb cserkészfeladatok mellett. Mivel a háború után, a diktatúra alatt tiltott volt minden önszerveződő csoport létrehozása, egészen az 1980-as évek végéig kellett várni arra, hogy Keszthelyen elkezdjen szerveződni egy vízimentő csoport. Egy kisebb társaság sokat beszélgetett arról, hogy hogyan lehetne az államszocializmus keretei között is létrehozni egy balatoni vízimentő szervezetet. A megoldást a Vöröskereszt adta, a segélyszervezeten belüli szerveződéseket ugyanis elnézte a hatalom. Így hozták létre a Magyar Vöröskereszt Zala megyei szervezetének égisze alatt a Keszthelyi Vízimentő Alapszervezetet. Ebben kulcsszerepe volt dr. Szép László aneszteziológus, intenzív terápiás szakorvosnak, a Keszthelyi Kórház főorvosának, Kovács Tibornak, a zalai Vöröskereszt igazgatójának, valamint id. Bagyó Sándornak. 

Ez volt az első igazi operatív vízimentőszervezet idehaza, tevékenysége alapvetően a Keszthelyi-medencére korlátozódott.

A Vöröskereszt vállalta fel később a többi hazai vízimentő egyesület számára is az „ernyőszervezetet” szerepét. Így jött létre a Magyar Vöröskereszt Vízimentő Szakbizottsága, amelynek munkájába már az Országos Rendőrfőkapitányság és a Tűzoltóság is bekapcsolódott.
 

Kép

Mentőcsónak a pesti alsó rakparton, az Erzsébet híd mellett 1939-ben  – Forrás: Fortepan/Ludovika

A rendszerváltás után a keszthelyi vízimentők egy része már tudott külföldre menni tanulni, képzéseken részt venni, jó gyakorlatokat ellesni. Hamarosan elkezdték képezni a vízimentőket legnagyobb tavunknál. A tömeges képzések elindításában központi szerepe volt dr. Kajtár Istvánnak, aki létrehozta a Magyar Életmentő Egyesületet. A szervezet célja az volt, hogy országosan kiépítsék a vízimentési szolgálati rendszert.
A Magyar Életmentő Egyesület ekkoriban kapcsolatba került a Német Életmentő Egyesülettel (DLRG), ahol nemcsak vízimentőket, hanem vízimentő oktatókat is képeztek. Ezen kívül több magyar vízimentő is részt tudott venni egy nemzetközi szervezetnél (International Lifesaving Association) tanfolyamokon, jó kapcsolat alakult ki az osztrák és a svájci vízimentőkkel is, így jóval magasabb szinten folyt már a szakemberek képzése, mint korábban. Közben a Vöröskereszt országos vezetése is felfigyelt rájuk, és dr. Kató Ernő főtitkárhelyettes is támogatta a vízimentőképzés és szolgálati rendszer kialakítását.

„A kilencvenes évek végére, amikor már nemzetközi oktatói végzettségem is volt, és gyakorlatom a vízimentőképzésben, tulajdonképpen kinőttük a keszthelyi egyesületet. Szerettem volna, ha az egész Balatonra kiterjesztjük a tevékenységünket, aztán országos szintre lépünk. Ezt a tagság és a vezetés egy része támogatta, a többség viszont nem szavazta meg a növekedést – meséli Bagyó Sándor, a Vizimentők Magyarországi Szakszolgálatának (VMSZ) elnöke. –  Így aztán 1999-ben többen kiléptünk a keszthelyi egyesületből, csatlakozott még hozzánk jó néhány ismerős, aki kötődött a vízhez, és megalapítottuk a Vízimentők Balatoni Szakszolgálatát. Ebből született meg a legnagyobb hazai vízimentő-szervezet, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata.”

A huszonnyolc alapító taggal indult egyesület először strandi vízimentőket képzett, és megszervezte a szolgálatot a balatoni strandokon. A szakemberképzésen kívül nagyon fontos szempont volt, hogy elismerjék őket társadalmi és szakmai körökben is.

„Annak idején nem csengett jól a vízimentő szó – emlékszik vissza Dárdai Miklós, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának alelnöke. – A motorcsónak használatát ugyanis betiltották a tavon, de vízimentés címszó alatt lehetett motorcsónakot üzemeltetni, ezért sokan önkéntes vízimentőnek adták ki magukat. Mindenki tudta, hogy így játszák ki a tilalmat, ezért a vízimentőknek rossz híre volt. Ez mára teljesen megváltozott. Meggyőződésem, hogy ebben nagy szerepe volt annak, ahogyan mi végeztük, végezzük a szolgálatot. Azért is sokat kellett lobbizni, hogy komolyan vegyenek minket a társszakmák (rendőrség, katasztrófavédelem, mentőszolgálat), és kikérjék a véleményünket a jogszabályalkotásnál is.”
A keszthelyi egyesületből kilépve kellett keresni egy helyet is, ahol ki tudják alakítani a vízimentők a központjukat. Hamar rátaláltak a Zánkai Gyermek- és Ifjúsági Központra. Az intézmény akkori igazgatója, Bogó Ágnes így emlékszik erre vissza:
„1992-ben kerültem Zánkára, és azon a nyáron megfulladt ott a strandon egy 12 éves gyermek. Akkoriban még nem volt ott vízimentő. Nagyon megrázott az eset. Bagyó Sanyi meg éppen székhelyet keresett a vízimentőknek. Mondtam neki, hogy boldogan befogadom őket, csak itt ne fulladjon meg többet senki. Két szükségben lévő ember szerencsés egymásra találása volt ez, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni az egész vízimentő csapattal. Számukra ideális volt Zánka helyzete, hiszen ez a Balaton közepe. Hamar híre ment annak, hogy nálunk van a vízimentőközpont és egy állandó orvosi rendelő, így a szülők szívesen hozták ide a gyerekeket táborozni. Egy gyermek esetében nincs fontosabb, mint a biztonság, ezt folyamatosan fejlesztettük a vízimentőkkel közösen. Szigorúbb szabályokat hoztunk a táboron belül, mint amit a hatóság előírt, például nálunk már akkor kötelező volt a vízibiciklin a mentőmellény. A kikötő korszerűsítésében is sokat segítettek a búvár-vízimentők, ők ellenőrizték a mólókat, ők állapították meg, hogy hol kell megerősíteni. A vízicsúszda kialakításában is az ő szakértelmükre hagyatkoztunk, így a miénk olyan alátámasztással épült meg, hogy soha semmilyen probléma nem adódott – nem úgy, mint más strandokon. Én is támogattam őket, ahol csak tudtam. A Balaton Fejlesztési Tanácsnak is tagja voltam, és ha lehetőségem volt, ott is szót emeltem azért, hogy legyenek vízimentő katamaránok, hajók.” 

„Terjedt a jó hírük, egyre több helyen voltak ott a Balatonon.”

A Balaton Fejlesztési Tanács keretében működő Közbiztonsági Testület tevékenységének egyik fókuszpontja volt (és maradt azóta is) a vízbiztonság növelése. E testület elnöke, Jamrik Péter maga is képzett és gyakorló vízimentő. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a balatoni vízimentésre nagyobb figyelem irányult, és fejlesztési forrásokhoz is hozzájutott. A Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata aszerint tudott fejlődni, hogy mekkora forrást sikerült az infrastruktúrához szerezni. Eleinte több vízimentő a saját felszerelését használta munka közben. Aztán szépen lassan pályázatokból, adományokból és saját bevételeikből kigazdálkodták azokat az eszközöket, amelyek a strandi mentésen túli szakágakhoz (mélyvízi mentés, műszaki mentés, búvárszolgálat, rendezvénybiztosítás, prevenciós program) szükségesek.

Kép

A Rupert sürgősségi mentőhajó – Fotó: VMSZ Média

A legnagyobb mértékű fejlesztést 2008-ban tudta végrehajtani az egyesület, amikor a Balaton Fejlesztési Tanács, a közelmúltban elhunyt Suchman Tamás vezetésével, finanszírozta a sürgősségi mentőhajó, a Rupert megvásárlását és felszerelését, valamint egy furgon és búvárfelszerelés beszerzését is. Ezen kívül a sokak által jól ismert piros, evezős vízimentő-katamaránok is a Balaton Fejlesztési Tanácsnak köszönhetően érkeztek a strandokra.
A Balatonon nem mindenhol a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata látja el a strandi vízimentési szolgálatot, de mélységi mentés esetén és rendezvények biztosításakor biztosan velük találkozik a legtöbbször az ember. 

Kép

Fotó: VMSZ Média

Az egyesület vezetése és tagjai, valamint a társszervezetek – elsősorban a Balatoni Vízirendészeti Rendőrkapitányság – évtizedek óta azon dolgoznak, hogy a Balaton legyen Európa legbiztonságosabb tava.

A vízimentés mellett nagy mértékben segíti a balatoni vízbiztonság fenntartását a korszerű viharjelző rendszer és az arra épülő okostelefonos applikáció (TaVihar), a vízfelületet pásztázó nagy felbontású kamerahálózat (TaviKép), valamint a közösségi célú, digitális rádiókommunikációs rendszer (Balatrönk-2), amelyet a hajósok használnak. A Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata által fejlesztett és üzemeltetett, ingyenes BalatonHelp applikáció pedig a gyors segélyhívás lehetőségével és az azonnali helymeghatározással szolgálja a mentést.
 

Újabb 24 óra telt el, és nem jött semmi hír. Napokig vártuk lélegzetvisszafojtva a nagy bejelentést, hogy megtalálták az elveszett kalandorokat, de hiába. „Hogyhogy nincs benne nyomkövető?”, „Hogyhogy a 21. században eltűnhet egy ilyen masina?”, „Hogyhogy nem lehet belülről kinyitni?” Megannyi kérdés, amit feltettünk egymásnak a munkahelyen, a boltban, a vacsoránál Rio de Janeirótól kezdve Párizson át egészen Budapestig. Az egész világ figyelte, ahogy a mentőcsapatok versenyt futnak az idővel, és mind abban reménykedtünk, hogy megtalálják a szerencsétlenül járt utazókat. 

A bőrünk alá kúszott az a feszítő érzés, hogy van a világon öt ember, akik most az emberiség kollektív rémálmát élik meg, élve eltemetve az óceánban, egy úszó koporsóba zárva. 

Bár hosszú ideig ez a szorongató kép járt a fejünkben, számolgattuk, hogy mennyi levegője maradhatott az expedíció résztvevőinek, azóta kiderült, hogy az utazás hamarabb tragédiába fordult, mint hittük. A hajó már ereszkedés közben másodpercek alatt összeroppant a tengervíz nyomása alatt. 

Kép

Kép: Profimedia

A Wall Street Journal nemrég arról cikkezett, hogy az amerikai haditengerészet szenzorrendszere már akkor érzékelhette a robbanásra emlékeztető anomáliát, amikor a Titannal megszakadt a kapcsolat. A fedélzeten öten utaztak: Shahzada Dawood pakisztáni üzletember és fia, Suleman Dawood; Hamish Harding brit üzletember, pilóta és űrturista; Paul-Henri Nargeolet francia búvár és Titanic-szakértő; valamint Stockton Rush, az OceanGate Expeditions vállalatnak az alapító-vezérigazgatója.

100 ezer euró egy életre szóló gyomorgörcsért

„Képzeljünk el egy néhány méter hosszú fémcsövet, aminek padlója egy fémlemez. Nem tudsz felállni. Nem tudsz letérdelni. Mindenki egymás mellett vagy egymás tetején ül” – mondta Arthur Loibl, az expedíció korábbi résztvevője, aki maga is úgy fogalmazott, hogy 100 ezer eurót fizetett egy életre szóló gyomorgörcsért. 

Loibl 2021-ben merült a Titannal. „Az első tengeralattjáró nem működött, majd 1600 méteren meg kellett szakítani egy merülést. Az én küldetésem volt az ötödik, de mi is csak öt óra késéssel mentünk a vízbe, mert gondok voltak az elektromossággal” – emlékszik vissza az expedíció napjára a Bild hasábjain Loibl. A férfi arról is beszélt, amikor egy stabilizáló elem eltört süllyedés közben, és azt kábelkötegelővel rögzítették vissza. Három amerikai utas állítólag lemondta a kalandot, amikor meglátták a kapszulát. „Ez már akkor is öngyilkos küldetés volt” – tette hozzá Loibl.
Mi vesz rá valakit, hogy önként beszálljon egy ilyen nyomasztó helyre, hogy a zavaros vízben megnézzen egy bomló víz alatti temetőt? – kérdezik sokan. 
Erre a kérdésre nekünk, átlagembereknek nehéz megtalálni a választ. Egyszerűen vannak, akik kivágynak a „bolyból”, akik olyan tapasztalatokhoz akarnak jutni, amilyenekhez senki más: akár olyan áron is, hogy alá kell írniuk egy nyilatkozatot arról, hogy a kalandjuk fatális véget érhet. A Titanic című nagysikerű film rendezője, James Cameron 1995-ben készített felvételeket a roncsnál az alkotásához egy orosz tengeralattjáróról. „Cameron azt mondta, szemtanúja lenni annak, amit az emberek még soha nem láttak, jobb, mint a vörös szőnyeges csillogás” és „felfedezőként nincs nagyobb álom annál, mint látni azt, amit emberi szem még nem látott” – idézi a HVG a filmest. 

De vajon a Titan utasai tisztában voltak azzal, hogy mekkora kockázatot vállalnak?

Az OceanGate nevű cég 2017 óta szervez zavartalanul tengeralattjárós utakat a legendás hajóhoz, fejenként nagyjából 85 millió forintos áron.  Most azonban a nemzetközi érdeklődés nyomán néhány napon belül méretes csontvázak kezdtek kihullani a szekrényből. A The New York Times oknyomozó anyaga szerint már öt éve hangot adtak a Titánnal kapcsolatos kétségeiknek a szakértők, hiszen az OceanGate soha nem engedélyeztette a tengeralattjárót olyan tengerészeti szervezetekkel, mint az American Bureau of Shipping (ABS), a DNV vagy a Lloyd’s Register. A vállalat egyik igazgatója is további teszteket sürgetett, mert úgy gondolta, azt a merülési mélységet, ahol a Titanic roncsa fekszik, nem biztos, hogy kibírja a minitengeralattjáró. Később az iparág képviselői közös levélben fordultak a vállalatvezető Stockton Rushoz – aki szintén életét vesztette a balesetben –, hogy az expedíciónak nem lesz jó vége. Az is kiderült, hogy az ablak, ahol az utasok kinézhettek, csak 1300 méterig volt hitelesítve, holott a Titanic roncsa 3800 m mélyen fekszik. 
Sokan nem értjük, hogyan lehetséges, hogy olyan programokat hirdetnek laikusoknak, amelyek ilyen magas kockázatokkal járnak. 

A Titanic és a Titan pusztulásának legnagyobb tanulsága, hogy az elsüllyeszthetetlennek tűnő hajók is elsüllyedhetnek, még a 21. században is. A Titan tragédiája talán a mélytengeri merülés új korszakát hozza el, amelyben a szabályok mindenkire vonatkoznak, és megóvják a laikusokat attól, hogy mások álmainak áldozatává váljanak. 

A várakozással töltött szörnyű napok ugyanakkor az emberiségbe vetett hitet is erősítik. A példátlan nemzetközi összefogás, a kutatásba ölt pénz, szakértelem, emberi erőforrás, az álmatlanul töltött órák, hogy öt ember életét megmentsék, mind bizonyítja, hogy nem mondunk le egymásról, amíg van remény. Erre jelenlegi tudásunk szerint semmilyen más faj nem képes a miénken kívül.

Rám nézett, és nem azt mondta, 

ki ez a kis vakarék, 

ugyan ki hívta őt a világra, 

miért hiszi, hogy helye lesz 

hétmilliárd hangyám között, 

akik eszük nélkül szaladgálnak 

a világegyetemben, egymás elől 

szívják el a levegőt, hanem hogy 

választottam vagy, magamból 

szültelek téged a hajnali csillag előtt, 

anyád méhétől fogva ismertelek, 

még világra sem jöttél, már szerettelek. 

Nem fumigált, hogy nézd csak, 

micsoda Koszpeti, hát becsinál, bepisil, 

hanem hogy végre világra emberedtél, 

hömbörödtél, kicsi kincsem, 

majd tisztába teszlek én, 

kivakarlak minden csúnyaságból, 

megszabadítalak, kihozlak a fényre. 

Nem dörrent rám, na, te pogányfajzat, 

még szenteltvízzel sincs aki lespricceljen, 

micsoda szégyen, így akarsz te 

Isten gyermeke lenni, na hiszen, 

hanem addig ösztökélte nagymamámat, 

míg ő ki nem hisztizte az extra-keresztelőt, 

házhoz jött a pap, megköttetett a szövetség, 

és bár ennek nem voltam tudatában, 

ő folyton bejelentkezett, kiintegetett 

a világ dolgai közül, kukucs, 

melletted vagyok, ahogy megígértem! 

Nem szúrt le, híj, te taknyos fogatlan, 

fogalmatlan, gőzöd sincs, 

merre van a hittanterem ajtaja, 

merre hány méter Isten országa, 

hanem éhséget-szomjúságot 

keltett bennem, templomkerti gyertyákkal 

játszottam, a feszülettel beszélgettem, 

beszöktem a templomba is. 

Nem küldött el, hogy büdös szoknyapecér, 

mit tudod te, mi fán terem a szerelem, 

mire való, mire teremtettem, 

két test, egy lélek, két lélek, egy test, 

csak hazudozol összevissza a lányoknak, 

hanem elküldötte az én asszonyomat, 

aki a hűség puha kötelékeivel 

vonzott magához, megszégyenítő bizalommal, 

melyre nem tudtam nem teljes 

ráhagyatkozással felelni. 

Nem förmedt rám, hogy te szerencsétlen 

elitista, aki nem lelket és életet, 

hanem Bachot meg ékes szavakat 

keresel a templomban, langyos vagy, 

fujj, kiköplek, hanem addig forgatott 

a lassan felforrósodó szeretet 

Olajában, míg végül lángra lobbantam 

és érte sistergek azóta is, 

minden áldott nap.

Lackfi János további, #Jóéjtpuszi jelölésű versei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazin 2023. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A WINA, a World Independent Advertising Awards díjat 2016-ban hozták létre azzal a céllal, hogy az öt kontinensről származó, független, multinacionális ügynökségek és hálózatok munkáját ismerje el száz független, világszínvonalú szakember zsűrizésével. Erre a versenyre a Lounge Group két kampányt is nevezett, melyek közül mindkettő shortlistre került.

A második helyezést elhozó Eurojackpot kampány a játék 10 éves évfordulójára volt időzítve, és alapvetően a halmozódás esetén megnyerhető, maximális főnyeremény emelkedésére, valamint a heti extra sorsolásra hívta fel a nagyérdemű figyelmét. A Szerencsejáték Zrt. mint felelős játékszervező fontosnak tartotta kiemelni, hogy a megemelkedett főnyeremény olyan elképzelhetetlenül nagy összeg lett, hogy azt ép ésszel felfogni is nehéz. Ezért fontos, hogy a nyertes majd tudja ezt kezelni.

Ezeknek a kritériumoknak megfelelve a kreatív koncepció a humorosan eltúlzott szituációkra épült, és azt az alapigazságot állítja fókuszba, mely szerint vannak dolgok, amelyek egy hatalmas főnyeremény hatására sem változnak, csupán a lehetőségek tárháza bővül. 

A kampány során ezt az életminőségben történő váratlan javulást egy szürrealitásra épülő személyes történeten keresztül mutatták be, ahol közvetlenül egy Eurojackpot nyertes meséli el, hogy hogyan nem változott meg az élete.

„Ahhoz, hogy a megálmodott túlzásokat és a humorral átszőtt jeleneteket kiemelkedő minőségben tudjuk megvalósítani, a reklámfilm forgatásán a jelenleg elérhető legmodernebb ún. XR, azaz Extended Reality megoldást használtuk. Ezt a technológiát olyan nagyszabású, hollywoodi produkciók megvalósításánál alkalmazták, mint a Csillagok háborúja spin-off sorozata, a The Mandalorian vagy a közelmúltban 6 Oscar-díjat nyert Dűne. Mindezen felül egyedi CGI-technológiát is igénybe vettünk, amelyet korábban kizárólag nemzetközi márkák reklámfilmjeiben láthattunk viszont” – nyilatkozta Radovics Péter, a Lounge Group kreatívigazgatója.