Szabó Borbála: Nagyok és kicsi – #Öreganya

Az autónk persze megint nem működött, ezért Eszter barátnőm szállított haza a kórházból engem és a barna kis medvének öltöztetett Gabi babát. Otthon a férjem és a nagyok körbeültek minket, és ünnepélyesen megtekintették az első hazai szoptatást. Olyan boldog volt mindenki, hogy pár napig én is felhőtlennek éreztem az életet. Gabi ekkor már jól evett, nekem rengeteg tejem volt, végre úgy tűnt, kezdenek működni a dolgok!

nő és kislány kisbabát tart
A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Kampus Production

A dolgok igen, csak a kezeim nem. Éjszakánként többször is arra ébredtem, hogy nem érzem őket, és csak hosszas tornáztatás után vagyok képes bepelenkázni a babát. Nyilvánvalónak tűnt, hogy alagútszindrómám van, de ez nekem nem volt elég komoly. Elkezdtem súlyosabbnál súlyosabb betegségeket keresni a gugli segítségével (márpedig a gugli ilyenkor nagyon segítőkész): „Végzetes kór, betegség állhat a zsibbadás hátterében”, „A fiatal nő nem figyelt a jelekre: sztrókja lett, már nem tudták megmenteni”. Hatalmas lendülettel tört rám a szorongás, a hétfejű sárkány, ami ellen egész életemben küzdöttem. 

Már nem is hét feje volt, hanem száztizenhét: mi lesz, ha beteg leszek, lebénulok vagy meghalok, és nem tudom felnevelni Gabit? Ha ő lesz nagyon beteg? Ha nem fejlődik rendesen? 

Ha a három nagy után a negyediknél most rossz anya leszek? Ha a kicsi miatt nem figyelek a nagyokra, és azok elkallódnak? Ha elhagy a férjem, mert hisztis vagyok és zárkózott? 
Szerencse, hogy sokan vagyunk itthon, nem volt túl sok idő gondolkozni és guglizni. Tizenkilenc éves nagyfiamnak egy éve komoly kapcsolata volt, a barátnőjét nagyon megszerettük, ezzel együtt nekem azért elég komplex volt az új helyzet: kismama és anyós lettem egyszerre… És ez a kettős szerep próbára tett. A fiam épp kihagyott egy évet egyetem előtt, és egy építkezésen dolgozott. Amikor este hullafáradtan hazaért, a lány szeretett volna bulizni menni vele. Az én kicsi fiam (akit az érzelmeim alapján alig tekintettem idősebbnek Gabinál) fáradtságtól sápadtan készülődött. Én soha nem gondoltam, hogy előjönnek a számból egyszer ezek a mondatok: „Nem akarok beleszólni, gyerekek, de nem maradtok inkább itthon? Főzök egy teát, nézünk egy filmet. Olyan fáradtnak látszik ez az én szegény kisfiam, hehehe…” Ráadásul az erőltetett nevetést is leutánoztam, amivel anyósom akarja elkönnyíteni a kínos beavatkozást! Szegény lány. (Végül győzött, és elmentek a buliba. Én meg aggódtam egész éjjel, most éppen ezen.)
Egyébként a nagy gyerekeim jelenléte rengeteget segített. 

Nem is tudom, mi lett volna velem nélkülük: a nagyfiam nevettette meg először, a tizenhárom éves úgy játszott vele, mintha ő is megint baba lenne, a nagylányom pedig a reménytelen estéken volt a legbiztosabb támaszom. 

Abba hamar beletörődtem, hogy Gabriella napközben csak tizenöt-húsz perceket szunyókál, aztán ordítva jelzi, hogy mára részéről ennyi. De hogy éjszaka is csak ilyen szakaszokat fog aludni, arra nem figyelmeztetett semmi. (A többi gyerek aludt éjjel! Hogyhogy ezt nem értékeltem akkoriban…?) Nem beszélve az altatásról, ami komplett szertartássá nőtte ki magát – ami lassan igényes, könnyűzenei koncertbe csapott át. Klári elővette a porosodó ukulelét, és lejátszotta a repertoárját. Kétszer. Négyszer. Harminchétszer. A combomra fektettem Gabit, énekeltem neki a Bella ciaót (Klárikám zongorista, csak kevés számot tud ukulelén), és néztünk egymás szemébe, mint a szerelmesek. Aztán ő lehunyta a szemét, és végre, végre elaludt….
Öt percre. Akkor folytatódhatott a koncert.
A másik legsikeresebb számunk az Ohio volt, amiben találhatók azért problémásabb versszakok: 
„Éjfél után, mentem haza,
Jaj, mit tettem, ó, én ostoba!
Megöltem őt, akit szerettem
Mert nem kellett, ó a szerelem!” 
Az utolsó két sor tarthatatlan volt, azt erre cseréltük:
„Teát ittam cumisüvegből (cumisüvegbőőől),
Mit fog szólni majd a védőnő…? (ó, a védőnő)”
(Ez a védőnővel lefolytatott kőkemény valós konfliktuson alapult, természetesen. Mindenki azt írja meg dalban, ami a lelkében lakozik…) 
De az se volt szalonképes, hogy:
„És amikor átöleltem, 
a késemet nekiszegeztem
Felkiáltott: »Kérlek ne ölj meg!
A halálba, ne küldj engemet!«”
Ezek helyett így daloltunk:
„És amikor átöleltem,
cumikámat nekiszegeztem.
Felkiáltott: »Nem kérek teát! (nem kérek teát…)
Korai még a hozzátáplálás!« (hozzátáplálás...)”
Rengeteget nevettünk (volt, aki sírt is), énekeltünk, és az egész visszanézve csodálatos volt. Milyen jó dolog ez, ha az embernek két ilyen lánya van! És az egyik tud ukulelézni (is)!
Túlélésre, szorongásoldásra és tejszaporítónak is tökéletes.  

Az írás Szabó Borbála Öreganya” című sorozatának második része. A sorozat többi része ide kattintva olvasható.


Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti