Miben tapasztalta meg elsősorban a 13 évnyi szolgálat pozitívumait?
Azt mondhatom, nemzettudatomban erősödtem, megéreztem a magyar lét lényegét. Azt is megtapasztalhattam, mi az az élő hit, mennyire fontos a templom a kárpátaljaiaknak. Hétköznap reggel hét órakor letámasztják a kapát a kerítés mellé, bemennek a templomba, utána mennek csak vissza a szántóföldekre. Tapasztaltam az élni akarásukat, láttam a túlélésüket. Keresik a feladatot, és igyekeznek végrehajtani, nem azt várják, hogy más megcsinálja helyettük. Nincs továbbá versengés. Voltak persze nehézségek, illetve emberek, akik különálló szigeteket alkottak, azonban az az empátia és egymásra figyelés, amit Nagydobronyban tapasztaltam, nagyon sokat adott a személyiségem fejlődéséhez, hiszen csupán tizenkilenc éves voltam, amikor először kikerültem.

Miért érezte, hogy ott a helye a leányotthonban?
Egy evangelizációs hétre hívott meg Balogh Éva és Tar Gyöngyi nevelő, akkor segédlelkész voltam. A hét végén az akkori igazgató, idősebb Katkó László, Laci bácsi megkérdezte, nem akarnék-e a gyerekekhez jönni. Elvállaltam. 

Milyen célok mentén próbált lelki vezető lenni?
A teológián megtanultuk, hogyan lehet az emberekhez közel kerülni, de gyakorlatilag senki nem készített fel arra, mit jelent egy olyan otthonban dolgozni, ahol hetven abuzált gyerek él. Még mindig csak 25 éves voltam. Nem tudtam, mit lehet tenni ott, ahol azt mondja nekem a gyerek, hogy gyűlölöm az Istent, nekem pedig ezt végig kell hallgatni. A teológián egy általános képet kapunk, ami jó indulópont. Ezért is gondolom, hogy nagyon fontosak a lelkész-továbbképzések, a műhelyek, ahol eszközöket lehet szerezni ilyen helyzetekre. Az elején ebben nagyon el voltam veszve. 

Volt olyan bibliaóránk, ahol József története kapcsán a kislány kimondott egy olyan mondatot, hogy ővele otthon mi történt, én meg csak ültem és azon gondolkoztam, most mi legyen.

Zárjam le az órát? Ilyenkor mit kell csinálni? Mindig találkoztam újabb megdöbbentő esettel, amikor hitetlenkedtem, hogy ilyen nem történhet meg egy gyermekkel, ilyet egy ember nem tehet meg a saját gyümölcsével. Én csak reménykedem, hogy nem hibáztam, a képességeimnek megfelelően hoztam döntést, és a támogatásom a lányok hasznára tudott válni.

Katona Viktória lelkész – Forrás: Magyar Református Szeretetszolgálat

Mi volt lelkészként a feladata? 
Beszélgetni a gyermekekkel, lelki gondozás, bibliaórák, istentiszteletek megtartása. Csak később lettem lelkész-igazgató. Sok mindent láttam, tapasztaltam, de valójában nem érzem, hogy más lett volna a feladatom, mint az, hogy elmondjam: van lehetőség a változásra, mert Isten ki tudja munkálni azt a változást a bántalmazott ember életében is, hogy ő dönthet afelől: áldozat marad vagy új életet kezd, amely sokkal tartalmasabb lesz, mint a szüleié volt. Nagyon szeretem, hogy ők otthonuknak tekintik az otthont, és nem árvaháznak. Kifejezetten haragudtam, ha valaki azt mondta, hogy árvaház. Az egy otthon, és otthonra mindenkinek szüksége van. Vegyes közösség gyűlt össze ezen a csodahelyen!

Mikor alapított családot?
Nekem egészségügyi probléma miatt nem lehet gyermekem, így férjemmel az örökbefogadás mellett döntöttünk. Csodák csodájára hat hónapot sem vártunk a papírok beadása után, és megajándékozott bennünket az Isten egy csecsemővel. Fülöp nyolc hónaposan érkezett a családunkba, a szolyvai állami gyermekotthonból került hozzánk. Nem volt származási kikötésünk, épp ezért gyorsabb is volt az ügymenet. Én mint anyaországi fogadtam örökbe Ukrajnában, minden hivatalosan zajlott. Ő egy roma származású kisfiú, a mai napig nincs kétségem afelől, hogy az én gyermekem!

Nagyon sok ajándékot kaptunk Fülöp által: azt lehet mondani, ő is mentett rajtunk, és mi is rajta. Tudja, hogy „szív szerint született”, vannak szülő szülei, akiknek az arcvonásait hordozza. Persze küzdünk most már a származásából adódó kérdéseivel is, azonban ebben is van segítség. Imádkozunk a vér szerinti szüleiért, és hálás vagyok az édesanyjának, hogy biztonságba helyezte őt. Tudta, hogy nem tudja nevelni, de megadta a gyermekének a lehetőséget az élethez. Ugyanígy érzek a gyermekotthonban élő lányok iránt. Sokszor elmondtam nekik, hogy a szüleik annyit tettek, amennyire képesek voltak, de azt megadhatták számukra, hogy már biztonságban vannak. 

Persze a bántalmazás alól ez nem menti fel őket, és nagy feladat volt elérni, hogy ne gyűlöljék a gyökereiket, mert minden a gyökerétől tud gyógyulni. 

Épp ma reggel jutott eszembe a hasonlat, hogy a levágott fa is ki tud hajtani, még abból is származhat új ág. Ezekre a lányokra csakis úgy tudok tekinteni, mint akiket levagdostak, megnyestek, nem akarták őket. Van egy lányunk, aki ma itt, Budapesten egy Waldorf-óvodában óvodapedagógus. Egy második dadaként dolgozik, és párhuzamosan Pesten óvodapedagógusnak tanul. Egy harmadik a Schweitzer Otthonban ápolónőként dolgozik. Egy másik „lányom”, aki itt él Pesten, és most várja a második gyermekét, már meghaladta a saját szüleit azzal, hogy szeretettel gondoskodik a gyermekéről. Mi ez, ha nem csoda?

Jellemzően milyen korú lányok kerülnek az otthonba?
Nulla évestől 18 éves korig, de nem mennek el tizennyolc évesen. Az otthon neve: Irgalmas Szamaritánus Református Gyermekotthon Jótékonysági Szervezet, az alapító okiratában nem szerepel az, hogy tizennyolc évesen el kellene hagyni a házat. Van egy épület, az úgynevezett gondoskodás háza, ahol négy lakásban tizenhat lány lakhat. Az ebben a mentorházban élő lányok továbbtanulnak, miközben ugyanúgy beletartoznak a közösségbe, így kezdhetnek önálló életet. Az otthon nem kap fejkvótát az ukrán államtól a gyerekek után, ezért is nagyon fontos a külső támogatás. A közösségi médiában megtalálható a bankszámlaszám, minden elérhetőséggel.

Hogyan telnek a hétköznapok?
A lányok iskolába járnak, otthon házi feladatot írnak, házimunkát végeznek. 

Előfordult, hogy valaki nem jött meg időben, egy kicsit ellógott?
Ó, hogyne lett volna, ez normális! Ha nem lázadnának, baj lenne. Voltam egy gyermekotthonban, ott azt mondták, nézzem meg, milyen jól viselkednek és milyen tisztaság van. Ó, mondtam, tudják, itt mi a nem jó? Az, hogy nincs egy zsíros kézlenyomat az ablakon, nincs megnyalva az üveg, se megrugdosva a fal. 

Ahol vasfegyelem van, ott nincs élet. Ahol ötven gyerek lakik együtt, ott koszos kell hogy legyen a fal. 

Mindig azt mondom, amelyik gyerek nem lázad, nem kezdi az énjét próbálgatni, ahhoz a gyerekhez szeretettel kell fordulni, mert ott gondok lehetnek, és meg kell kezdeni vele egyfajta terápiát. Persze az sem jó, amikor túllázad a gyerek, ott is vannak problémák.

Voltak bizonyára megoldhatatlannak látszó problémák is...
A legnehezebb az volt, amikor kiderült, hogy szexuálisan bántalmazták őket. Főleg, ha tudtam, hogy közeli családtag, hozzátartozó tette… Volt, hogy rosszul lettem a beszélgetés után, nem bírtam, mert annyira nyílt volt a gyerek. Nagyon nehéz volt végighallgatni, rengeteg ilyen eset volt. Amikor megkötözték őket, vagy nem kaptak enni, lesoványodva, kiszolgáltatva, vagy amikor zaklatás áldozatává váltak, az anyjuk prostituált volt, vagy kukáztak… Mindig abban bízom, hogy meggyógyulnak belőle, mert nagyon erősek. Azt, hogy én tőlük mennyit kaptam és kapok a mai napig, el sem tudom mondani. Őszinték voltak. 

Megtanultam, hogy amikor a gyerek rám vágja az ajtót, akkor valójában nem rám vágja, hanem másra, csak az a másik nincs ott, én vagyok ott helyette.

Amit átéltek, megoldani nem tudom, de Isten gyógyító szeretete képes rá, és soha nem az idő gyógyít. Sokat temettem, és azt szokták mondani, az idő begyógyítja a sebeket, de ez nem igaz, mert maga a folyamat gyógyít. Ha az ember végigcsinálja fájdalmasan, néha kiabálva, néha megakadva, ez gyógyít. Nincs megoldhatatlan probléma! Ami annak látszik, kellő energia és idő gyümölcseként az is megoldódik.

És a pozitív emlékek?
Rengeteg van! Nehéz választani. Az egyik egy Magyarok Kenyere ünnepség volt. Volt egy gyermekünk, akit súlyosan bántalmaztak, felnőtt nőként kezelték. Énekelt az énekkarban, mint mindenki, letisztult fekete-fehérben. A kislány állt a folyosón, és néztem, ahogy egy tükörben nézte magát, és simogatta a ruháját. Nem értettem. Egyszer csak rám nézett, és azt mondta: „Viktória, nézze, kislány vagyok!” Azt mondtam, rendben. Elértük a célt. Amikor egy gyermek már nem rúzsozza magát 11 évesen, hanem azt mondja, hogy kislány...
Egy másik emlék, amikor a fogyatékossággal élő lány az egyik műtétem után szaladt felém örömmel kiáltva: „Azt hittem, meghalsz, de én annyira imádkoztam érted, hogy te meg ne halj, és nem haltál meg, az én Istenem szeret bennünket, meghallgatta az imádságunkat!”

A harmadik egy megrázó élményemhez kapcsolódik. Volt egy ikerterhességem lombikprogramból – az egyik baba halva született, a másik korábban spontán elment, így nagyon ki voltam készülve. Május 11-én volt kilenc éve ennek. A debreceni klinikán feküdtem, és lelkileg olyan fájdalmat éltem át, hogy belevertem a kezemet a falba, tiszta vér voltam. Nem bírtam. Aki ilyesmit végigcsinált, tudja, hogy ez mit jelent – akkor jött egy SMS.

A lányok írták: „Kedves Viktória, ma tudjuk, hogy nagyon fáj a szíve, és mi is nagyon szerettük volna, ha kistestvéreink születnek. De tudja meg, hogy 87 lánya itthon várja.” Akkor éreztem azt, hogy tényleg otthon vagyok köztük. 

Rengeteg további pozitív élményem is van persze: amikor egy csontsovány gyermek egészséges felnőtté válik, vagy amikor felveszik őket a főiskolára. Mennek szakmát tanulni, megkapják az első fizetésüket. Vagy amikor az első gyermek született. Még a nehéz emlékekben is ott vannak a pozitívumok. Itt van az asztalomon a küldetésnyilatkozatom: „Krisztus iránti szeretet az, ami méltóvá tesz egy nagyobb feladatra, egy közösséghez való tartozásra.” Nagyon sokat gondolok rájuk, imádságban is igyekszem őket támogatni, és mindenben, amiben tudom. Havonta egyszer meg is látogatom őket. Most azért tanulok, hogy a későbbiekben itthon, Magyarországon is tudjak olyan fiataloknak segíteni, akik hasonló körülmények közül érkeznek. Ezt küldetésnek érzem, aminek nincs vége. Közben én is gyógyulok, engem is gyógyítanak.

Kép

Fotó: Magyar Református Szeretetszolgálat

Miért lett vége a kint tartózkodásának?
A kisfiam SNI-s gyermek, és nem volt kint olyan magyar intézmény, ahol fogadni tudták volna. Fülöp nem fejlődött megfelelően, és amikor kiderült, hogy ADHD-s, elgondolkoztam, mennyire nagy felelősséggel tartozom azért, hogy a gyermek hozzánk tartozik. Ez volt elsősorban a nyomós oka annak, hogy eljöttünk, de nagyon nehéz döntés volt. A második pedig: látva azt, hogy kitört a háború, tudom, hogy nekem ebben a székben kell ülnöm ahhoz, hogy a kárpátaljaiaknak segítsek. Ezt nem én rendeztem így. Az Isten tudta, és vezetett. Harmadrészt pedig talán túl sok lelki terhet hordoztam.
 

Katalin 52 éves tanárnő, házas, három gyermek édesanyja. Két éve, amikor az anyukája meghalt, egyébként is nehéz élethelyzetben volt. Ez a haláleset annyira megviselte, hogy az orvosával felíratta a nyugtatót, hogy éjjel tudjon aludni. A gyógyszer hatott is, de nem időszakosan használta, hanem onnantól ott volt mindig a táskájában, és a szervezete hozzászokott. Lassan, észrevétlenül minden másra is elkezdte szedni, egy-egy nehéz napon vagy amikor valami nagyon feldühítette. A megoldás a nyugtató tabletta lett. Eltelt két év édesanyja halála óta, és azt vette észre, hogy nem tud a gyógyszer nélkül élni. Már amikor elkezd fogyni a nyugtató, ideges, feszült lesz, és jelentkeznek az elvonási tünetek. Azért keresett meg, mert eldöntötte, hogy megszabadul a függőségétől. A konzultációk alkalmával vissza kellett menni az időben két évvel azelőttre, édesanyja elvesztéséhez és annak feldolgozásához. Katalin úgy élte meg ezt, mint aki hibernálta két évig az érzéseit, és tisztán, újra szembe kellett néznie a gyásszal, de már segítséggel.  
A legtöbb ember ezeket a vényköteles gyógyszereket az orvosi utasításokat betartva, csak a kezelés végéig fogyasztja, ám vannak, akik hozzászoknak, vagy megszeretik a gyógyszerek bizonyos hatásait, és az előírtaktól eltérő módon tovább szedik. Az előírt adag és időtartam betartása mellett a vényköteles nyugtatók vagy fájdalomcsillapítók biztonságosak. 

Ha azonban ezeket orvosi utasítás nélkül fogyasztják, akkor ugyanolyan veszélyessé válnak, mint az utcai kábítószerek. 

Magyarországon sokan visszaélnek a nyugtatókkal és fájdalomcsillapítókkal, gyakran más anyagokkal keverik őket, például alkohollal, hogy növeljék a kívánt hatást, illetve így próbálják elérni a kellemes érzéseket. Ezeknek a gyógyszereknek a kombinációja légzési depressziót okozhat, amely légzésleálláshoz, illetve halálhoz vezethet.  

Az alattomos drog

 Az egyik leggyakrabban használt alprazolám hatóanyagú nyugtató, a benzodiazepin (más néven benzo) gyógyszercsoportba tartozik, amelyet szorongásos neurózis, depresszió vagy pánikbetegségek kezelésére írnak fel, illetve altatóként vagy nyugtatóként használják. Azonban csak rövid ideig alkalmazható, mivel néhány hét után pszichés és fizikai függőséghez vezethet. A hatás mindössze 30 perccel a bevétel után kezdődik, és dózistól függően 6-12 óráig tart. A többi benzóhoz hasonlóan fennáll a pszichés és fizikai függőség kockázata. Más központi depresszáns anyagokkal, például alkohollal vagy opioidokkal kombinálva a benzo hatása fokozódik, majd megnő a hipoventiláció kockázata, mígnem az érintett már nem tud megfelelően lélegezni, illetve úgy érzi, hogy nem kap levegőt. 

A gyógyszer hosszú távú használata komoly egészségügyi problémákat okoz. 

A klinikai kutatások kimutatták, hogy a benzodiazepinek alkalmazása két esetben jelenthet kiemelt kockázatot: ha nagy dózisban fogyasztják, illetve ha nagyon hosszú ideig, több évig vagy évtizedig szedik ezeket a gyógyszereket. Hosszú távú, kis dózisú fogyasztása pedig csökkent koncentrálóképesség, testi gyengeség és érzelmi tompulás formájában egészségügyi problémákhoz vezethet. Időseknél a balesetek kockázatát is növeli.  
Kétségtelen, hogy a benzodiazepinek nagyon hasznosak lehetnek a szorongásos rendellenességek kezelésében, amikor az alternatív kezelések, például a pszichoterápia vagy a relaxációs technikák hatástalannak bizonyultak. Mivel az ilyen gyógyszerek rövid ideig alkalmazva jelentősen javítják a beteg állapotát súlyos szorongásos zavarok esetén, „járulékos rossznak” tekinthetők. A szakemberek azt tanácsolják, hogy a hosszú távú alvászavarokat ne benzodiazepinekkel kezeljük! Alvászavarok esetén előnyben kell részesíteni a nem gyógyszeres alternatívákat, illetve a növényi alapú termékeket, mint például a Valeriana. 

Ha a benzodiazepinek mégis szükségesnek bizonyulnak, nem szabad egy évnél tovább szedni őket.  

Kép

Illusztráció: Pexels

A függőség kialakulása  

Az egyik legnépszerűbb benzodiazepint először a pánikbetegségek kezelésére engedélyezték az 1970-es években. Az évek során hatékony gyógymódként ismerték el a szorongásos rendellenességek, a depresszió és más egészségügyi problémák kezelésében. Általában az a probléma, hogy nagyon addiktívak, ami azt jelenti, hogy néhány hét után függőséget okoznak. A súlyos mellékhatások miatt sok ember megpróbál leszokni, ám ez nem sikerül, mivel a függőség már kialakult. Ugyanis amikor a gyógyszerek kiürülnek a szervezetből, az emberek szorongásos rohamokkal szembesülnek. Ez krónikus álmatlansághoz és érzelmi instabilitáshoz vezethet.  
Amikor az ember elkezd szedni egy ilyen nyugtatót, nyilván nem számít arra, hogy az függőséget okoz. Az orvosok általában kis adagokban írják elő rövid ideig, hogy segítsék az embereket a szorongásos időszakokban. Ezzel az a probléma, hogy elég néhány adag, hogy a függőség kialakuljon. A dopamin felel a jutalom érzésének megerősítéséért az agyban. Például, ha cukros ételeket fogyasztunk, kis mennyiségű dopamin szabadul fel. Egyes nyugtatók és más anyagok is e mechanizmust használják a függőség kialakításához. Az elsődleges mellékhatás pontosan az, amit kezelni kellett a gyógyszerrel – a félelem vagy a lelki fájdalom.  

A fennálló szorongás és a gyógyszer mellékhatásai miatt az emberek egyszerűen nem mernek lemondani a nyugtatóról, mert ez az egyetlen, ami segít a túlélésben. 

Ez egy ördögi kör, amelyből lehetetlennek tűnik a kilépés. Az egyik ilyen nyugtató elvonási tünetei 12 óra elteltével kezdődnek. Fontos tudni, hogy a legintenzívebb elvonás is csak legfeljebb négy napig tart, viszont a hosszú távú függőségből való kilépés akár két hétig is eltarthat, bár a tünetek az első napok után javulnak. A függőség egy kezelhető állapot, de az elvonás orvosi felügyelet nélkül veszélyes lehet.  
Vannak olyan terápiás technikák, mint például zene- és művészeti terápiák, vagy wellnessközpontú támogató csoportok, amelyek segítenek a gyógyszerfüggőség pszichológiai hatásainak leküzdésében, ám a függőség fizikai része orvosi méregtelenítést igényel. E kezelések kombinált formáival a függőségben szenvedők újra egészséges életet élhetnek, gyógyszerek nélkül.  

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

A cikk Orsolics Zénó család-rendszer terapeuta Függésben című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2023. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

„Élményparkhorror” itthon és külföldön

Combcsonttöréssel kellett műteni azt a férfit, aki 2017-ben a mogyoródi Aquaréna kamikaze elnevezésű csúszdájának használata után nem a csúszda alján található medencében, hanem a parton kötött ki. A vízben volt egy 15–20 centiméter magas, henger alakú szivacs, éppen az ilyen esetek megelőzésére, ám a szerencsétlenül járt személyt ez sem állította meg. 

A park szerint a férfi a szabályokat betartva csúszott, és a csúszda konstrukciója is teljesen szabályos volt. 

2003-ban Albertirsán történt halálos baleset: egy kisfiút szippantott be a védőrács nélküli lefolyó a strandon, 2009-ben pedig a siófoki Galerius fürdő élménymedencéjébe esett bele egy négyéves kisfiú, aki a kórházban szintén életét vesztette. Meghalt egy gyermek 2009-ben a budapesti Aquaworld-ben is – a kilencéves kisfiú az egyik medence vízelvezető csatornájába esett. Egy rosszul rögzített aknafedél miatt bezuhant az aknába, a nagy nyomású víz elsodorta, a hullámkeltésre szolgáló szivattyú beszívta, és a turbinalapátok „az élettel összeegyeztethetetlen sérüléseket" okoztak neki.

2017-ben egy férfi csúszott le az Adrenalin csúszdapark egyik csúszdáján, de öntudatlan állapotban (nem alkoholos befolyásoltság alatt) csapódott a vízbe, majd magatehetetlenül lebegett percekig. A mögötte érkező férfi vette észre, miután ő is megérkezett a medencébe. A brassói élményfürdőből egy tízéves gyerek került kórházba 2019-ben. Elvesztette két ujját, miután – a szabályokat betartva – leugrott egy ugródeszkáról, és beszorult a keze a védőkorlátba. New Jersey-ben az 1980-as években működött a világ legveszélyesebb csúszdaparkja, az Action Park. Több tragédia is történt itt: az első 1980 júliusában, amikor egy 19 éves fiatal kirepült a pályáról, és beverte a fejét egy kőbe.

Milyen biztonsági intézkedéseket tesznek a magyarországi élményparkok üzemeltetői? 

Manapság az élményparkok üzemeltetői minden várakozást felülmúló kalandot ígérnek az adrenalinra és szórakozásra vágyó vendégeknek: egyedülálló csúszdaelektronikai rendszerrel képesek versenypályává változtatni a többsávos csúszdákat, vagy fényeffektekkel és interaktív játékokkal színesebbé és izgalmasabbá varázsolni a csőcsúszdákat, s közben fotórendszerrel megörökíteni a legviccesebb pillanatokat. De valóban biztonságosak ezek a szerkezetek, kizárhatók a súlyos balesetek?
„Az élményfürdőkben általában jelen van a megfelelő személyzet és a felügyelők, akik figyelik a medencék és csúszdák használatát, valamint szükség esetén segítséget nyújtanak. Az általunk üzemeltetett csúszdapark valamennyi csúszdája TÜV-engedéllyel (műszaki felügyeleti szervezeti engedély) és -minősítéssel rendelkezik. 

Minden reggel ellenőrizzük és jegyzőkönyvezzük a csúszdák állapotát, a rácsokat, folyamatosan forgatjuk, szűrjük és fertőtlenítjük a fürdővizet, naponta átvizsgáljuk a technikai berendezéseket.

 A Tisztiorvosi Szolgálat a közegészségügyi szempontokat, a tisztaságot vizsgálja, mikrobiológiai eljárással teszteli a vízminőséget, illetve minden egyes fürdő megnyitásakor ellenőrzi, hogy az adott fürdő rendelkezik-e megfelelő működési szabályzattal, biztonságtechnikai előírásokkal, és azok betartására van-e megfelelő személyzet” – mondja Váradi-Szabó István, egy balatonfüredi Aquapark üzemeltetési igazgatója.
Győrben hat emelet magasból lehet csúszni

Van olyan győri élménypark, ahol a felnőttek mellett a kis és nagy tiniket is várja a 32 méter magas, szódásszifon-alakú csúszda. Egy másik csúszdán olyan nagy sebességet lehet elérni, hogy a centrifugális erő tartja fent a látogatót a 360 fokos fordulat közben. Különféle érintőelemek, fényjelek villannak fel a csúszdatesten belül, és pontokat is lehet gyűjteni. A tulajdonos, Kovacsics Imre az alábbiakat nyilatkozta korábban a gyorplusz.hu-nak a biztonságtechnikáról: 
„Ami rajtunk, üzemeltetőkön múlik, arra természetesen nagy gondot fordítunk. Mindenhol rács van, ahol kell, a játszóházban nincsenek éles sarkok, vannak ellenben ütéscsillapító burkolatok. 

Nem is fordult elő szerencsére komolyabb gyermekbaleset eddig a győri fürdőben, és remélem, nem is történik soha. 

Mi mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy megelőzzük a bajt. A Vízügyi Biztonsági Szabályzat szerint a vízi csúszdáknál, medencéknél piktogrammal kell jelölni nemcsak a vízmélységet és a használatra vonatkozó szabályokat, hanem a csobbanási magasságot is – ennek mi maximálisan eleget teszünk.” 
 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Unplash/Oksana Avramenko

Mikor terheli a fürdőt a felelősség?

Mint az a  D.A.S. Jogvédelmi biztosító honlapján olvasható, a fürdőt elsősorban akkor terheli felelősség, ha nem szabályszerűen üzemelteti a csúszdát, nincs megfelelően karbantartva az eszköz, illetve hiányzik a használatra vonatkozó jelzés. Abban az esetben is felelős a fürdő, ha az intenzív vízmozgást, örvénylést, áramlást előidéző élményfürdő-elemek üzemeltetése alatt nem biztosít állandó uszodamesteri felügyeletet. 
„Az élményfürdő veszélyes üzemnek minősül, ami annyit jelent, hogy amennyiben a fürdőző szabályosan használta az adott eszközt, valamint az üzemeltető sem mulasztott, a fürdő abban az esetben is felelősséggel tartozik az elszenvedett károkért.” Vagyis ha egy vendég az előírt szabályokat betartva a csúszdából kirepül, akkor az ebből eredő károkat a csúszda üzemeltetőjétől érvényesen lehet követelni, annak ellenére, hogy nem feltétlenül lehet az ilyen baleseteket tervezésbeli hiányosságokra visszavezetni. 

Amit még érdemes tudni: nem mentesíti a felelősség alól a csúszda üzemeltetőjét a „csúszdát mindenki csak a saját felelősségére használhatja” felirat sem.

Tanácsok a biztonságos vízicsúszda-használathoz

A figyelmetlenség, a nem megfelelő testtartás vagy magatartás, valamint a szabályok be nem tartása balesetekhez vezethet. Ezért fontos betartani a biztonsági utasításokat, figyelni a táblákat és az utasításokat, és felelősségteljesen viselkedni a vízi csúszdák használata során.

A csúszdákat csak a tökéletesen úszni tudók használhatják, hiszen a csúszdák végén mindig mély a víz!

Ne csússz együtt a gyermekeddel! Ha a combjaid közé veszed a gyermeked, a lába könnyen beakadhat a csúszda falába, akár el is törhet, ráadásul ilyenkor még a te testsúlyod is őrá nehezedik. A „legbiztonságosabb”, ha a gyermek egyedül csúszik le, ha viszont még pici, akkor egyelőre hagyjátok ki ezt az élményt.

Ügyelj a megfelelő testtartásra a csúszdákon! Ülj vagy feküdj, s tartsd meg ezt a testhelyzetet végig. Ügyelj arra is, hogy a lábaidat és a karjaidat behajlítsd, és tartsd őket a tested közelében.

Minden egyes csúszdát egyedül használj, ne feküdj vagy ülj háttal az előtted ülő látogató mögé!

Soha ne csússz állva! Állva nehezebb fenntartani az egyensúlyt, különösen a gyors és göröngyös vízi csúszdákon. Az elvesztett egyensúly miatt könnyebben eleshetsz, fennáll a nyak- és hátsérülések veszélye, amelyek komoly következményekkel járhatnak.
 

Pink Floyd-életmű a legjobb magyar tribute zenekar tolmácsolásában

„We don’t need no education!!!” Kinek ne ugrana be elsők között az Another Brick in The Wall című sláger, amikor meghallja a Pink Floyd nevét? A brit együttes leginkább progresszív szerzeményeiről, effektkísérleteiről, művészi kidolgozású albumairól, gondolatgazdag szövegeiről és lenyűgöző koncertjeiről vált ismertté. 

Nem kis feladat továbbvinni örökségüket, de úgy tűnik, a magyar Keep Floyding nevű tribute zenekarnak ez sikerült, hiszen az egész régió legjobbjai között tartják őket számon. 

A zenekar több mint 20 éves fennállása alatt – folyamatosan fejlődve – újabb és újabb helyszíneket hódított meg a Floyd zenéjéhez való alázatos hozzáállásával, zenei hitelességével, hangzás- és látványvilágával. Egy minden elemében élő, fantasztikus show keretei között, június 30-án a Várkert Bazárt veszi be a Keep Floyding, a Floyd legnépszerűbb albumainak legnagyobb slágerei lesznek terítéken.

Ezért érdemes elmenni annak, aki nem ismeri a Keep Floydingot

Ha már régóta kíváncsi vagy, mitől élvez töretlen népszerűséget ez a banda, hogyan fér meg egy színpadon az albumhű előadásmód és az élő zene varázsa, ott a helyed június 30-án a Várkert Bazárban! „Soha nem volt lehetőségem Pink Floyd-koncerten részt venni, most úgy érzem, az együttes pótolni képes ezt a hiányt. Igazán profi, az eredeti hangzáshoz hű előadás!” – írja a zenekar egyik lelkes tisztelője egy, a YouTube-ra feltöltött koncertfelvétel alatt.

Ezért érdemes elmenni annak, aki ismeri a Keep Floydingot

„A Keep Floydingban a számoknak van egy evolúciója, mert 24 év után nem hallgatod meg minden nap az albumot, és amikor előveszel egy régen hallgatottat, és hallgatod, hallgatod, akkor igazából rájössz, hogy nem is úgy van, ahogy játszod. Akkor megint megtalálsz olyan szépségeket meg olyan eszement kis hangfoszlányokat, amiket még bele szeretnél szőni a zenébe. Meg lehet találni azokat a szépségeket még mindig, amik el vannak rejtve ebben a zenében” – ígéri Goldschmidt Gábor énekes, gitáros a Várkert oldalán. A banda a zenei élmény mellett gazdag látványvilágot is ígér, amelynek bemutatásához tökéletes helyszínt nyújt a Várkert Bazár június 30-án.  

Részletek: https://varkertbazar.hu/esemenyek/shine-on-the-best-of-pink-floyd 

Ha nyár, akkor Belau! 

Amikor felteszem valamelyik Belau-albumot, és lehunyom a szemem, olyan érzésem támad, mintha egy homokos tengerparton feküdnék, miközben a lábamat szelíden nyaldossa a víz életem legjobb nyaralásán.  

Máskor pedig olyan érzés hallgatni őket, mintha egy esőerdő nőne ki másodpercek alatt körülöttem, mintha olyan helyen teremnék, ahol igazán jó egy nagy és mély levegőt venni.  

A downtempo, electronica, trip-hop, chillwave zenei élménnyel hol béke, hol elementáris erő költözik a hallgatóságba. Kedves Péter és Buzás Krisztián zseniális tehetségek, akik két koncepcionális albumukkal komoly nemzetközi sikereket értek el. „Én Angliában dolgozom... Megmutattam a kollégáknak, mindenki meg van őrülve érte :D Fantasztikusan jó zene, imádom, mindig megmosolyogtat, tökéletes. Ilyennek kell lennie a zenének. :)” – kommentelte egy lelkes rajongó.     
      
A művészek az elismerések ellenére továbbra is a zenehallgatókra helyezik a fókuszt, céljuk, hogy őket hallgatva elmerülhessünk a gondolatainkban. Öt év alatt több mint 200 koncertet adtak 25 országban, és olyan neves nemzetközi fesztiválokon játszottak eddig, mint a Primavera, az Electric Castle, a Eurosonic, vagy az amerikai SXSW. Az elmúlt években olyan komolyabb rádiók játszották a dalaikat, mint a BBC Radio 1, a Triple J vagy a KEXP, és olyan nemzetközi médiumok írtak róluk elismerően, mint a Billboard, a Clash Music, a The Line of Best Fit vagy a Rolling Stone. A Belau első lemeze 2017-ben Fonogram-díjat kapott, eddigi kiadványaik több millió streamnél járnak.

Hient nem lehet beskatulyázni!   

Sokan emlékszünk arra a fiatal, tehetséges vietnámi származású magyar lányra, Nguyễn Thanh Hiềnre, aki 15 évesen kezdte zenei pályafutását egy televíziós tehetségkutatóban. Már akkor sokan a szívünkbe zártuk, pedig még csak a szárnyait próbálgatta.      
Azóta nagy ívű zenei identitásfejlődésen ment át, különböző hangzásvilágok hatottak rá az elektronikától a soulon át a keleti stílusokig.      
Az énekesnő kiadott két pop albumot, fellépett Kim szerepében a Miss Saigon musicalben, és több koncertet is adott európai, ázsiai és amerikai nagyvárosokban. Karrierje során elnyerte a Glamour „Az év nője” díját és a VIVA Comet-díjat is.

Maluridé: Túl jó!   

„Túl jó, nem kell, így jó, menj el, nézem a falakat, még jó, még kell, már nem kérlel, olcsó szavakat ne beszélj!” A hazai alternatív zenei élet egyik, még szirmait bontogató különleges formációja, a Maluridé a zenén túl a szövegre is nagy hangsúlyt fektet. Viszkeleti Júlia hangja olyan, mintha egy kristályterembe tennénk a lábunkat, ahol finom léptünkre megcsendül és szívünkig hatol az angyali vokál, miközben Hodován Milán zseniális mixeivel egészíti ki a hatást, páratlan zenei élményt nyújtva a hallgatóságnak. A zenekar 2020 tavaszán alakult, a jelenlegi felállásban 2022 tavaszától játszanak együtt.      
Alternatív zenei műfajuk a pop és az elektronikus zene alapjaira épül, ugyanakkor lírikus, szövegközpontú énekszólamaikkal a klasszikus harmóniák eszköztárából is válogatnak.      
A Telekom Electronic Beats 2022-es SZELEKTOR pályázatán szerzeményük bekerült a pop kategória legjobb 10 dala közé, jelenleg a Hangfoglaló Program 2023-as évadának támogatott produkciója az övék.

A három fenti előadó koncertjei július 8-án lesznek a Várkert Bazárban.      
Részletek: https://varkertbazar.hu/esemenyek/belau-hien-maluride 

+1 felejthetetlen élmény: Hallottál már az Ybl POP-ról? 

   Idén is várnak az Ybl POP csillagai! A programot 2022 nyarán indították, hogy izgalmas, a nagyközönség számára ritkán hallható könnyűzenei produkciókat hozzanak a Várkert Bazár falai közé. A különleges dalszerzői párosításokból álló eseménysorozat a hazai könnyűzenei élet dalszerzőinek széles skáláját vonultatja fel. A műfajok között a székely posztpunktól kezdve az improvizatív jazz-popon át az elektronikus indie-ig mindenféle zenei ínyencség megtalálható. A műfajok olyannyira változatosak, hogy leírni nem is, sokkal inkább meghallgatni érdemes őket!

További részletek:     
https://varkertbazar.hu/esemenyek/raklap-zaekar       
https://varkertbazar.hu/esemenyek/kristoaf-ajsa-luna      
https://varkertbazar.hu/esemenyek/orlando-x-dom-beats-slapstick 

Támogatott tartalom.     
 

1. Mélyen alszik. Ujjacskái picit megrebbennek, mint a lepkeszárnyak, aztán a kis tenyér kinyitja szirmait. Fülének titokzatos porceláncsigájába feledkezve fekszem mellette. Lélegzetvétele lassan emelgeti a puha takarót. Be és ki, be és ki, egyenletesen, nem sietve, nem lemaradva, mint egy jógaoktató, s ez a kis alig hallható metronóm harmóniába rendezi a hétköznap délutáni zajokat. A radiátor kattogását, a kukák döngését az utcán, ahogy valaki begurítja őket, a szomszéd kulcsának csörgését a folyosón, aztán a lüktetést a tarkómban. Együtt lélegzünk, egy ritmusban hömpölyög ereinkben a vér. Ahogy fél évvel ezelőtt még.  
 

Minden távolra úszik, a délelőtt odaégetett brokkoli kozmás illata, az előbb olvasott háborús hír, a borúlátó gazdasági elemzések, a telefonom üzenetjelzése, a kérdés, amit okvetlenül fel kell tennem a gyerekorvosnak, a bevásárlólista… Mellettem csak a béke és ez a szuszogás. A tökéletes formába rejtett élet szuszogása. 

Az érzés, hogy valaki így tud aludni mellettem, mert feltétlenül megbízik a világban és bennem, aki a világ számára érzékelhető darabjának legnagyobb része vagyok. 

Nyugalma leolvasztja rólam a félelmeket és a kételyeket, hogy meg fogom-e tudni védeni mindentől. Engedem magamat belezuhanni az álmába. 

2. „Aludj te is egy kicsit, rád fér” – mondja, miután az unokája végre elaludt. Kicsit hitetlenkedve heverek a lányom mellé, hiszen el sincs mosogatva, még készülnöm kell a holnaputáni vizsgára, és beszélgetni sem volt időnk, mióta itt vagyunk, de az anyjának néha automatikusan szót fogad az ember. Kinyújtózom a gyerek mellett, már ez is jólesik, és hanyatt fekve olvasni kezdem a jegyzeteket. Apu a laptopon pötyög a másik szobában, írógéphez szokott ujjai nagyokat csapnak a billentyűzetre. A konyhában koccan a fazék, muzsikálnak a víz alatt az evőeszközök. Az egyik szomszéd beindítja a fűnyírót, mire valaki becsukja az ablakot, a duruzsolássá szelídült zúgás belesimul az ismerős zajokba és elandalít, leengedem a kezemben a papírokat.  

Fölöttem a csillár, aminek annyiszor néztem aszimmetrikus karjait, amikor a gyerekszobámban függött… a gyerekszobában, amelynek sárga sötétítőfüggönye mögött kárörvendőn sütött a nap, és én égbekiáltó igazságtalanságnak éreztem, hogy aludni kell, amikor anyu és apu is itthon vannak, és kintről gyerekhangok szűrődnek be. 

Anyu mosogat, apu gépel, mindenki csinálhat valamit, csak én nem. 

Közben az álom némi részvéttel, de nagyon hamar a szememre nehezedik… ahogy most is érzem, hogy hamarosan érkezik, s én az ismerős szimfóniában lebegek, a buborékká tágított valóságban – amelyet egy szempillantás alatt kipukkaszthat a gyerek moccanása mellettem –, ahol nem rám vár a mosogatnivaló, van, aki elküld aludni, és biztos lehetek benne, hogy addig is „szunnyadozik a szakadás, máma már nem hasad tovább”. Ők ketten őrzik az álmom.  
Még hallom a lépteket, és hogy valaki betakar.  

Az írás Szám Kati Szembefordított tükrök című sorozatában jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva olvashatóak.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazin 2023. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A Karavánnak van egy gyermek- és ifjúsági színháza, ahol a növendékek színpadra léphetnek. De miért éppen ezen a helyen, egy volt papírboltban található?
Ez egy hosszú és hullámzó történet. Ahol most beszélgetünk, egy volt Ráday utcai papírbolt lett a menedékünk, miután a korábbi játszóhelyünkről, a Pinceszínházból el kellett jönnünk. Miközben például az EGEREK (Urbán Gyula: Minden egér szereti a sajtot) című előadásunkat Tóth Géza rendezésében a Nemzeti Színházban, valamint a Békéscsabai Jókai Színháztól kezdve a Debreceni Csokonai Színházon keresztül, Tatabányán át Kaposvárig az ország számos pontján játszottuk. Ezt a helyet sikerült a kerületi önkormányzattól kedvezményesen kibérelnünk, s itt alakítottunk ki egy kicsi próbatermet, a szobaszínházunkat, itt tudunk stúdiófoglalkozásokat tartani a gyerekeknek.

Sokan nem férnek be…
Ez igaz, de próbálni tökéletes, és huszonöt néző itt is le tud ülni. Van technikai erkélyünk, tárolónk, öltözőnk, teakonyhánk, mi építettük a saját kezünkkel, és egy barátunk is nagyon sokat segített. Néhány évvel ezelőtt aztán kibéreltünk a Karaván előadásaihoz egy ennél nagyobb helyet, egy pincét az Iparművészeti Múzeum melletti utcában, ahol a magunk erejéből felépítettünk egy valódi kis, 50 férőhelyes színházat. Ott a gyermek- és ifjúsági előadások mellett felnőtt, roma és nem roma színművészek bevonásával is játszunk gyerekeknek és felnőtteknek szóló darabokat. 

A régi növendékek is fellépési lehetőséghez jutnak?
Igen. Játszanak különböző előadásokban, van olyan ifjúsági előadás a repertoárunkban, aminek ők a szereplői. Ugyanakkor jelenleg bizonytalan a működésünk, most színészképző stúdió működésére konkrétan nincs is pályázati lehetőség. 

Ez nem túl jó hír.
Van közel tíz százaléknyi kisebbség, amelynek pedagógiai, kulturális, egészségügyi támogatásra, folyamatos segítségre és gyógyító impulzusra lenne szüksége ahhoz, hogy azzal az energiával, jelenleg rejtőzködő tudással, izgalmas képességekkel tudjon részévé válni a társadalomnak, amelyekkel valójában rendelkezik. Persze ehhez jelentős forrásra lenne szükség, de leginkább felismerésre és elhatározásra, hogy a területen komolyabb változás történjen. Ekkor jöhetnek a képbe olyan szervezetek, mint a Karaván, amelyek kulturális területen fel tudnák ajánlani a partnerségüket ehhez. 

Szükség lenne művelődési házakra, oktatási és kulturális bázisokra, alkotóműhelyekre, amelyek a roma néphez kötődő missziót hordozzák. 

Egy egészen komoly intézményre nyilván a fővárosban, valamint továbbiakra a vármegyeszékhelyeken, nagyobb városokban, falvakban. Ezek hiányát csak igen kis részben tudjuk pótolni, és őszintén szólva a működésünk 23 éve alatt nem igazán találtunk rá a tevékenységünket folyamatosan lehetővé tevő forrásokra. Pedig a társadalmi felzárkóztatás, az esélyteremtés, a perspektívanyújtás nagyon fontos. Egyáltalán adni. Ugyanakkor bár munkánk, céljaink, programjaink nem változtak, sok esetben évről évre új forrást kellett találnunk, hogy fennmaradjunk. Így nem könnyű tervezni, gyakran csak öt-hat hónapra lát előre az ember. Világos, hogy ilyen körülmények között kevés a roma kulturális területen folyamatosan lendületesen jelen lévő, komolyan vehető partner. Ehhez kellenek ezek a kulturális intézmények. Először egy, aztán a többi. Rettenetesen sajnálom, hogy több mint három évtized alatt sem sikerült egy jelentős intézményt létrehozni, csak tervek születtek. Ez minimum elgondolkodtató. Mondom ezt annak ellenére, hogy színészként soha nem mellőztek, mindig megkaptam a lehetőséget. Azt kaptam a Jóistentől, amire vágytam, amit kivívtam magamnak, és amit nekem szántak. Ez a misszió azonban magával ragadott. 

Több időt fordít rá, mint a színművészetre?
Azt gondolom, nem, minden szabadidőm hol az egyiké, hol a másiké. Nem mondanám áldozatnak, néha keserűnek is, máskor meg nagyon édesnek érzem ezt a dolgot. Alkotó emberként, színészként nem értem, miért nem jött létre legalább egy a roma zenei értékeket körülölelő, tehetségeket felfedező és támogató, a meglévő értékeket megmentő és megőrző nagy központi intézmény. Nagyon sok évszázados érték veszett el ez alatt a három évtized alatt, és nagyon sok felfedezetlen tehetség kallódott el. Egy ilyen intézmény helyet adhatna múzeumnak, alkotó- és előadóművészeti műhelyeknek, színháznak és médiumoknak is. Óriási érték összpontosulhatna, nagy szinergia lehetőségét hordozva magában. Az én feladatom az, hogy ennek a létrejöttén is fáradozzak. Nem akarok a rossz ellen harcolni, a jóért szeretnék küzdeni, kezdettől fogva ez motivált. 

Az igényre reagáltam, a színházon keresztül kezdtem el tanítani a gyerekeknek. 

Készségeket fejlesztő, vagy inkább azok fejlődését elősegítő foglalkozásokat, színészmesterség-órákat, beszédórákat és színházi próbákat is értek ez alatt. Nagyjából ott tartunk ma, mint a kezdetekkor. 

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Jelenleg hogyan működnek?
Úgy, hogy áldozatot hozunk. Időt, pénzt, energiát teszünk bele, ráveszünk embereket, hogy tartsanak velünk, csináljuk együtt, és akkor lesz. Adunk és kapunk, feltöltünk és feltöltődünk. De először adni kell. Ha visszatekintek az elmúlt 23 évre, egyszerre vagyok optimista és pesszimista: derűlátó, mert létrehoztunk sok mindent, ami jó és működik, ugyanakkor ennyi idő alatt már sokkal messzebbre kellett volna jutnunk. 

Lát a dologban további potenciált?
Most nem. Persze ez most a pesszimista énem hangja volt. Mindennap történik valami nagyon jó, valami lényeges. Amit csinálunk, az létezik, de egyelőre nem látom, hogyan épülhetne be egy biztosan működő rendszerbe, mert hiányzik a folytonosság képe. Ezzel nem vagyok, vagyunk egyedül, sok mindenki más is hasonló cipőben jár.

Mi jelentheti a jövőképet?
Paradox, de a színház, például a Karaván Színház, amit az Iparművészeti Múzeum volt raktárpincéjében a két kezünkkel hoztunk létre. 

Olyan, mint egy igazi színház, csodálatos az atmoszférája. Vannak kellékeink, jelmezeink, díszleteink, öltözőnk, mosdónk, ruhatárunk, az utcafrontra televíziókat helyzetünk el, ahol a reklámjaink futnak. 

A színpadot, a nézőteret, a levegőztetőrendszert, a hangszigetelést mind magunk építettük. Vettünk projektort, keverőpultot, hangtechnikát, fényforrásokat. A bútorok jelentős részét ide gyártattuk. 

Honnan volt minderre pénz?
Éveken át készültünk, gyűjtöttük az eszközöket, rengeteget pályáztunk, lobbiztunk, hogy végre legyen egy színházunk. Volt rá időnk… Az EMMI legutóbbi pályázati rendszere lendített a működési alkotói lehetőségeinken, de sajnos amikor kezdett kialakulni ennek a rendszeressége, jött a koronavírus-járvány. A Covid-időszak alatt építettük fel a színházat, azt követően pedig télre már be is kellett zárnunk. Jelenleg épphogy működni tudunk.

Miért vágtak bele?
Akkor csinál az ember színházat, ha komoly mondanivalója van, ha missziót érez. Mi ezt éreztük, érezzük. Soha nem ahhoz mértem magam, hogy roma vagyok, nem is foglalkoztam ezzel a kérdéssel. A társadalom persze foglalkozik vele, illetve indukálja is, hogy foglalkozni kelljen vele. A rosszindulat félelemből, frusztrációból, bizonytalanságból adódik. 

Úgy lenne normális, hogy az ember színész, szerkesztő, sportoló, asztalos vagy épp eladó, és ha jól végzi a munkáját, ha megállja a helyét, a többi nem számít. 

De ha fontosnak érzi, további értéket hozhat be a származása révén, ám amennyiben így dönt, a származása magánügy. A cigányok esetében ez kicsit máshogy van. Ott van egy látható rasszjegy, ami kissé megbonyolítja a dolgot. Ezzel az egyénnek és a társadalomnak is dolga van, nem is kevés. Azt szoktam mondani, hogy minden meg van bocsátva, és meg is lesz, mert lesznek még hibák, de mielőbb neki kell látni a dolognak. Türelemmel, empátiával, komoly tervekkel és kitartással. Az oktatásnak, művészetnek és sportnak ebben nagy szerepet kell szánni. Én a színházon keresztül tudok és akarok is tenni, s azt hiszem, ez a kezdetektől így volt. A színháznak mindig arról kell beszélnie, amire szükség van, vagy ami fontos a társadalom, egy csoport vagy az individuum szempontjából. Meggyőződésem: a színház eszköz arra, hogy valamivel többek, érzékenyebbek, figyelmesebbek legyünk, hogy több dimenzióban lássunk, kijjebb toljuk érzékeink határait. Meg kell éreznünk, hogy valójában egyszerre vagyunk fent és lent, nem egymást követően, hanem egyazon pillanatban. Katartikus élményt tud nyújtani az embernek, ha rájön, hogy nem magát szereti a legjobban, hanem a gyerekét, a szerelmét, a szüleit, a Teremtőjét, hogy képes maga elé helyezni őket. Hogy tudja s megérezze, hogy egyszerre győztese és vesztese is mindennek. Egyik a másikból következik, mert az élet ilyen. Úgy érzem, e téren tudok tenni valamit.

Ez hívta életre a Karavánt?
Azt gondoltam, tudok szólni az emberekhez, tudok valamit tenni a roma kultúra felemeléséért, megismertetéséért. Elmondani egy-két verset, s ezáltal ismertebbé tenni egy roma származású költőt. Ha valakiben van színészi tehetség, készség, ha van bátorsága belekezdeni, tanulni, megmutatkozni, akkor talán tudok számára lehetőséget biztosítani. A tanulásra biztosan, mert akkor én is adok neki az időmből. Persze ez kockázatot is rejt magában, mert nincs biztosítva a folyamatosság, a biztos kifutás. Mindenesetre ezekkel a célokkal született meg az alapítvány, majd azután a színház, még ha anyagilag sosem volt igazán realitása, de a lelkesedés életben tartotta a nehezebb időszakokban is. 

Valójában a fontos dolgok hordozzák a kockázatot az életünkben, ami nem lényeges, az nem is kockázatos számunkra. 

Ezt a kockázatos utat kezdtem el járni, megtanulni lemondani, s ez szenvedéssel jár. Majd rávettem másokat is arra, hogy „szenvedjenek velem”.

Talán ez utóbbi lehetett a legnehezebb.
Ha fontos az ügy, akkor általában képes vagyok meggyőzni az embereket, mozgósítani őket, hogy tegyünk valami előremutató dolgot. Akkora a missziós késztetés, a lelkesedés bennem, hogy átragad másokra is, és aztán mindig sikerül. Valahogy mindig varázslatos előadások, filmek, programok, alkotások, események születnek. Szívből jön, és úgy gondolom, azért, mert a Jóisten fogja a kezünket. Nagyon lényeges persze az önzetlenség, a velem egy utat járó odaadó társak, a segítő partnerek és az ügy, amiről a művészetnek, a színháznak beszélnie kell!

Nyári Oszkár Jászai Mari-díjas színművész, a Karaván Színház és Művészeti Alapítvány megálmodója. Édesapja ismert cigányprímás volt a Balatonnál, édesanyja egy csárda konyhájában dolgozott éveken át, fiatalkorában pedig leginkább szépirodalmat olvasott. Bátyja – egyben munkatársa a Karaván Színházban – pedagógus és amatőr színész. Nyári Oszkár gyermekkorában nagyon szerette a Magyar Televízió színvonalas ismeretterjesztő, gyerek- és kulturális műsorait, élő színházi közvetítéseit. Pályáját is azért kezdte a Kaposvári Csiky Gergely Színházban, mert akkoriban számos előadást közvetítettek onnan. Elvarázsolták ezek az előadások, beépült a tudatalattijába, hogy egyszer ott szeretne majd játszani. Így is lett. Azt mondja, a Karaván nem egy romatanoda, hanem egy független színház, amely lehetőséget biztosít olyan fiataloknak, akik tehetségesek és szívesen tanulnának színházat, szeretnének találkozni az irodalommal, a színházi kultúrával, jó körülmények között olyan emberekkel, akik hitelesek számukra. Mindezt grátisz.
 

A hazai szinten egyedülálló Semmelweis HELP  egy olyan ingyenesen elérhető, komplex, lakosságnak szóló felület, amely a Semmelweis Egyetem orvosai által összeállított –  és folyamatosan bővülő –  adatbázison alapul. Az alkalmaz és és a weboldal abban nyújt segítséget a szülőknek, hogy a gyermekeik betegsége vagy balesete (égés, állati harapás, rovarcsípés stb.) esetén mikor kell elindulniuk az ügyeletre, kórházba, illetve otthon hogyan enyhíthetők az észlelt tünetek. 

Az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet által validált eszközt másfél év tervezés és fejlesztés után fél éven keresztül teszteltek az egyetem orvosai, jogászai és kisgyermekes kollégái. 

„A rendszer nem mesterséges intelligencia alapú és nem ad diagnózist, nem helyettesíti az orvos-beteg találkozást, de megmutatja az egyes betegségekkel való tünetegyezés mértékét.” 

Ezáltal segíti a szülő döntését, mikor azon hezitál, hogy elinduljon-e például szombat este az ügyeletre, ismertette az alkalmazást Kovács Eszter, a Semmelweis HELP ötletgazdája, az egyetem Kommunikációs Igazgatóságának igazgatóhelyettese. 

Az applikáció ingyenesen letölthető az AppStore-ból és a Play Áruházból is, a weboldal pedig a http://help.semmelweis.hu címen érhető el. 

Az alkalmazás nemcsak több tucat betegség tüneteinek leírását tartalmazza, hanem tanácsokat is ad például a helyes lázcsillapításról, sebkötözésről vagy fájdalomcsillapítás módszereiről, ha úgy tapasztalja, hogy ezek a problémák fennállhatnak. A honlapon ugyancsak elérhető valamennyi gyermekbetegség ABC-rendbe sorolva, azok leírásával, kezelésével és tünetenyhítéssel kiegészítve.

A fejlesztés egyetemi forrásból és a Richter Gedeon Nyrt. támogatásával valósult meg.

Az Állami Vagyonügynökségen szerzett tapasztalat után kezdtél el dolgozni a Richternél, immár több mint 20 éve. Hogyan őrzöd a motivációd, a lelkesedésed a kezdetek óta?

A Richterrel a ’90-es évek végén, egy izgalmas időszakban kerültem kapcsolatba, éppen akkor, amikor a céget bevezették a tőzsdére, egy tőkeemeléses tőzsdei tranzakción segédkeztem tőzsdei kommunikációs tanácsadóként. A tranzakció sikeres lezárása után Bogsch Erik, a Richter akkori vezérigazgatója keresett meg azzal, hogy legyek a csapat tagja, én pedig igent mondtam és boldogan ragadtam itt. A Richter egy olyan fejlett vállalati kultúrájú szervezet, ahol nagyon jó dolgozni, ráadásul nemzetközileg is elismert, nagy presztízsű cég. Mi innen, Budapestről harminc olyan ország kommunikációját irányítjuk a kollégáimmal, ahol a Richter saját márkával van jelen, és ez egy roppant izgalmas feladat. Olyan összetett, kihívásokkal teli munkaköröm van, amit nagyon nehéz szívvel tudnék csak otthagyni, ráadásul szinte mindennap tanulok valami újat még ennyi év után is.

Sok éve dolgozol felsővezetőként. Milyen típusú főnök vagy és szerinted milyennek kell lennie egy jó vezetőnek?

Én teljes mértékben a bevonáson alapuló, úgynevezett laissez faire típusú vezetés híve vagyok, partnerként kezelem a beosztottjaimat. Megbízom az embereimben és nagy szabadságot adok nekik, persze ehhez az kell, hogy olyan munkatársaim legyenek, akikre mind szakmailag, mind emberileg számíthatok. Cserébe én is arra törekszek, hogy jó főnök legyek. Úgy gondolom, egy jó vezető esetében mindennek az alapja az elkötelezettség, a belső motiváltság – ami abban segít, hogy minden nap lelkesedéssel és odaadással tudd ellátni a munkád –  és persze a kiváló szakmai felkészültség. Ezen túl pedig egy jó adag kompromisszumkészségre is szükség van, hiszen ahhoz, hogy egy ilyen nagy szervezeten belül gördülékenyen menjenek a dolgok, az állandó együttműködés és a csapatmunka megkerülhetetlen.

22 évesen lettél édesanya, majd 48 évesen szülted harmadik gyermekedet. Hogyan élted meg az anyaságot huszonévesen és hogyan éled meg most?

Három gyerekem van, a legidősebb 29 éves, a középső 25, a legkisebb pedig 4. Mindössze 22 éves pályakezdő voltam, amikor a legnagyobb fiam született és 48 – akkor már sok éve felsővezető –, amikor a kislányom. Azt gondolom, az élet ebből a szempontból nem túl igazságos, valahogy a biológiai és a mentális, pszichés érettségünk nincs összhangban: amikor biológiailag a legjobb korban vagyunk a gyerekvállaláshoz, pszichésen még kevésbé állunk készen rá, mikor pedig mentálisan és minden más szempontból már rendben lennénk, addigra lehet, hogy biológiailag válunk alkalmatlanná a fogantatásra.

Húszas éveiben az ember sokkal lazább, nem szorong, mert nem is tudja, hogy mitől kellene szorongania, 48 évesen pedig már túl sok mindent tud. Ugyanakkor viszont pont a rutin, az élettapasztalatok adnak egy nagyfokú magabiztosságot. És szerencsére, ez éppen olyan, mint a biciklizés: ha egyszer megtanultad, nem lehet elfelejteni. Hiába telt el húsz év, ahogy megszületett a kislányom, az összes bevált módszer és rutin előjött.

Kép

Fotó: Bodó Gábor

A legnagyobb különbség a fiatalkori és a mostani anyává válásom között talán az, hogy ma már türelmesebb vagyok és a gyereknevelés lemondásokkal járó részét már nem fogom fel tragédiaként.

Míg 23 évesen azt éreztem, lemaradok valamiről, 48 évesen mindezt egy vállrándítással elintézem.

Amikor a kislányodat vártad, azt nyilatkoztad egyszer, nem is tudod elképzelni, hogy két fiú után milyen lesz lányos anyukának lenni. Belerázódtál a lányos anyaságba?

Olyannyira, hogy még a parkettafonást is megtanultam. Könnyű volt belerázódni, bár kétségtelenül vannak olyan aspektusai, amelyek nagyon újak nekem: egy kislány sokkal jobban kimutatja az érzéseit, bújósabb, nagyon jó öltöztetni, viszont több a hiszti. De a lényeget tekintve épp olyan fantasztikus dolog anyának lenni egy kisfiú, mint egy kislány mellett. Nyilván az nehézség, hogy a baráti társaságban már többnyire nagyobbacska gyerekek vannak, és volt bennem szorongás amiatt is, hogy mit fognak szólni az oviban. Megéltem, milyen, mikor én vagyok a legfiatalabb anyuka az oviban vagy az iskolában, most pedig azt, hogy milyen, mikor szinte a legidősebb. De bevallom, a szorongásom ellenére nagyon könnyen visszacsöppentem ebbe, az óvodai szülői közösségbe, nem érzem ma már ettől picit se rosszul magam.

Hogyan jut időd mindenre: családra, karrierre? Mert ezzel szerintem minden nő küzd.

Sajnos általános receptet én sem tudok erre adni. Ez az egymillió dolláros kérdés minden dolgozó családanya számára, ha valaki tudja rá a választ, szóljon. Amikor a fiaim kicsik voltak, nagy könnyebbséget jelentett, hogy még élt az édesanyám és rengeteget segített. Most, hogy már nem él, fájdalmas megtapasztalni a hiányát. Az biztos, hogy nagyfokú fegyelmezettségre, tudatosságra és jó szervezőkészségre, hatékony időmenedzsmentre van szükség ahhoz, hogy mindenre jusson idő, és ennek többnyire az énidőm esik áldozatául.

Sokan megrettennek a napirendem láttán: reggel 6-tól éjfélig jellemzően teljesen be vannak táblázva a napjaim.

Hogyan tudsz mégis töltődni?

Leginkább az emberi kapcsolatokból: a családomból, a barátaimból. És engem a munkahelyi sikerek is töltenek. Ha valami jól sikerül, abból is lehet töltekezni. A Richteres munkám mellett tagja vagyok a Magyar Öttusa Szövetség Elnökségének, az élsport más logika alapján működő világ, mint az üzleti élet, sokszor ennek a közegnek az újszerűsége is tud adni pozitív energiát, bár középső fiam és férjem okán évtizedek óta benne vagyok ebben a világban is. Sokat sportolok, hajnalban, este és hétvégén, akármilyen fáradt vagyok, akkor is megyek, mindegy, hogy 40 fok van vagy éppen nulla alatt a hőmérséklet, engem ez tart egyben. Futok, crossfitre járok, squash-olok (bár sajnos erre kislányom születése óta alig van lehetőségem), és vitorlázom. Gyerekkorom óta imádom a Balatont, mondhatni, kétlaki életet élünk, minden évszakban lejárunk.

Említetted, hogy a szakmai sikerekből is töltekezel. Tudnál említeni pár számodra fontos projektet, amiből energiát, motivációt merítesz?

Sok ilyen projekt van. Ilyen például a Richter Egészségváros program, amit 2009-ben hívtunk életre, hogy segítsük a lakosság egészségmegőrzését, a helyi egészségügyi intézmények prevenciós tevékenységét. Az Egészségváros az évek alatt olyan rendezvénnyé vált, amely sokszínű egészségügyi szűréseknek, tanácsadásoknak és interaktív, motivációs előadásoknak is helyet ad.

Nagyon büszke vagyok a nagyon régóta működtetett Richter a Nőkért Programra, aminek immár több ága, számos programeleme van. A programmal igyekszünk segíteni, támogatni a nőket.

Minden életkorban próbálunk valami valóban fontosat adni, legyen szó az önértékelés erősítéséről, vagy a mások általi elismerésről, mentális vagy fizikai támogatásról.

Különösen büszke vagyok arra, hogy a Richter márkaismertsége minden piacon előkelő helyet foglal el, ahol aktív márkaépítési tevékenységet folytatunk, legyen szó Nyugat-Európáról vagy a régiónkról.

A Felelősen Magadért Egyesületnek alapítótagja vagy. Mesélnél erről?

A Felelősen Magadért Egyesület egy hiánypótló kezdeményezés, egy nőgyógyászati témákra alapított betegszervezet, melynek célja az egészségvédelmi célú felvilágosítás egyes nőgyógyászati betegségek kapcsán, többek között a mióma és a női meddőség felismerése, megelőzése és gyógyítása területén. Másrészt olyan közösséget kívánunk létrehozni, ahol a nőiséget, a női egészséget érintő témák nem számítanak tabunak, ahol a női élet több generációt átívelő kérdéseiről őszinte, szakmai kommunikáció érhető el.

Mik a legnagyobb tabuk, amelyek megdöntése szerinted kulcsfontosságú lenne a női léttel kapcsolatban?

A mai napig rengeteg tabu vesz körbe bennünket. Európában a női populáció több mint 25 százalékát érinti a mióma, ami egy nagyon nehéz, fájdalmas, sok esetben a hétköznapi életet is ellehetetlenítő betegség. Sokáig mégsem beszéltünk róla. Évekkel ezelőtt kezdtünk el egy európai kampányt, aminek az volt a célja, hogy a betegek mielőbb eljussanak orvoshoz. Ne akkor, amikor már csak a méh kivételével lehet a problémát kezelni, hanem amikor még egyéb megoldás is szóba jöhet.

Másik ilyen tabutéma a menopauza, amiről nagyon nehezen beszélünk, pedig az is egy valós probléma, ami legtöbbször pont akkor érinti a nők nagy részét, amikor a legproduktívabbak.

Negyvenes-ötvenes nők a karrierjük csúcsa közelében nem mernek előléptetést vagy fizetésemelést kérni, mert a változókor tünetei miatt éppen megrendült az önbecsülésük.

Karrierek úszhatnak el a menopauza miatt. Nagyon sok olyan téma van a női léthez kapcsolódóan, amelyekről nem beszélünk, pedig ha nyíltan kommunikálnánk róla, az segítene nemcsak nekünk, de abban is, hogy a társadalom egészét is érzékenyítsük ezekben a fontos kérdésekben.

Hogy látod, mi a legnagyobb nehézség, amivel ma a legtöbb nőnek meg kell küzdenie?

Szerintem ma Magyarországon a legtöbb nőnek még mindig az a problémája, hogy hogyan tudja összeegyeztetni a karriert, vagy pontosabban fogalmazva a munkát és a családot. Erre még mindig kevés a jó séma, még több vállalatnak kellene nagyobb hangsúlyt fektetni arra, hogy elérhetővé tegyenek olyan lehetőségeket – például a részmunkaidőt – ami megkönnyítené a nők helyzetét. Mert iszonyúan nehéz sikeres karriert felépíteni, miközben zsonglőrködünk az otthoni feladatok és a munkahelyi teendők között. A legtöbb családban még mindig az a klasszikus felállás, hogy a nő felel a háztartásért, a gyerekekért. A svéd modelltől még nagyon messze vagyunk, nagy utat kell még bejárni addig, hogy a férj is otthon maradhat a gyerekekkel, de már elindultunk ezen az úton.

Rengeteg olyan nővel találkozol a Richter Főnix programban is, akik újraépítették magukat, a nulláról kezdték újra és ennek ellenére nem hisznek önmagukban. Szerinted ennek mi lehet az oka?

A Richter Főnix Közösséget olyan bátor nőknek hoztuk létre, akik képesek a mélypont után felállni és újrakezdeni az életüket. Elképesztően inspiráló sorsokat, bátor, példaértékű újrakezdéseket tudunk megmutatni. Azért is kell beszélni róluk, mert a kutatások szerint jellemző a magyar nőkre, hogy kevés az önmagukba vetett hitük. Nem vagyok szociológus, de azt gondolom, hogy még generációknak kell felnőnie ahhoz, hogy ez az attitűd megváltozzon. Mi így szocializálódtunk, ezt hoztuk otthonról. Az én generációm a saját édesanyjától még biztosan ezt a mintát kapta, és talán mi vagyunk az elsők, akik már nem ezt adjuk tovább. A nőnek otthon a helye, főzzön, mosson, takarítson, nevelje a gyerekeket, ne akarjon önmegvalósítani és sikereket elérni – ezt a társadalmi attitűdöt megváltoztatni nagyon komoly és hosszadalmas munka. És ezzel nem azt mondom, hogy egy nő számára ne legyen fontos a gyermeknevelés, mert a család összetartása számomra is a legfontosabb. De ha egy nő úgy dönt, hogy emellett más célokat is szeretne kitűzni önmaga számára és ezért hajlandó erőfeszítéseket tenni, akkor legyen erre is lehetősége. A mi generációnkban elkezdődött a változás, a gyerekeinknél talán még erőteljesebb lesz, de mire a szemléletváltás össztársadalmi szinten is beépül, ahhoz valószínűleg több generációnyi időnek kell eltelnie, párhuzamban az érintett társadalmi alrendszerek változásával.

Az interjú a Richter Gedeon Nyrt. támogatásával készült.

Nem megyek oda, ismerem ezt, műsírás, csak olyan átélhetően játssza, hogy rajtam kívül mindenki bedől neki. Vérbeli színész alkat, szerepeltünk már egy reklámban is, úgy játszotta el első szóra a dührohamot, hogy belilult a feje. Még alternatív szöveget is kitalált, nem akarok reklámban szerepelni, vagy valami ilyesmi, mindegy, végül kivágta a hangmérnök. Az ő dolga, de szerintem egyszer sokat fog még érni az a felvétel.  
Óriási zseni a gyerek. Már kétévesen el tudott számolni százig, egy, kettő, három, négy, öt, nyitogatta az ujjait, aztán ugyanezt elölről hússzor. A minap meg rákérdezett a másodfokú egyenletek megoldóképletére. Kockázott csendben a szőnyegen, erre mondom neki, hogy Petike, érdekel téged a másodfokú egyenletek megoldóképlete? 

Erre tudod, mit kérdezett? Hogy mik azok a másodfokú egyenletek. Láttál már olyan óvodást, akit érdekelt az ilyesmi? 

Mondtam is az óvónőnek, hogy kéne külön matekozni vele, amíg a többiek az udvaron rohangálnak. Képezni kell, mert lehet, hogy ő menti meg az emberiséget.  
A múltkor meg elültetett negyven fát egy óra alatt, csak néztem ki a fejemből. Mutattam a zöld kockákra a szőnyegen, hogy ezek mik, erre mondja, hogy erdő. Szóval még a Föld sorsát is a szívén viseli. Persze nem lesz ilyen greenpeace-es növényfaló belőle, nem olyan típus, képzeld, még azt a kacsát is megette, amit ő nevelt fel a telkünkön. Jó, kicsit sírt közben, de az nem baj, a mi családunkban szabadon meg lehet élni az érzelmeket. Nem hagyom, hogy elfojtsa bárki azt, ami benne van, a végén még belebetegedik nekem.  
De a nagy filozófiai kérdések is érdeklik, meg a misztikum. Kérdezem tőle, hogy Petike, szerinted létezik-e Isten. Erre azt mondja, hogy nem tudja. 

Mondom neked, még a legnagyobb egzisztencialisták se vállalták fel ilyen nyíltan a létezés dilemmáit anélkül, hogy valami könnyítő magyarázatot ne adtak volna rá utána. 

De az én fiam vállalja a létbizonytalanságot, simán elviseli a tér és az idő fogságára kárhoztatott emberi sorsot, mert sokszor felemlegetem neki, hogy az évek telnek, és ő is, mint mindenki más, egyszer majd feldobja a talpát. Simán elfogadta ezt, de azért látszik, hogy nem örül neki. Talán ezért nem szokott úgy mosolyogni a szülinapján, mint a kis tudatlan, mesevilágban élő kortársai.  
Nézd, felkelt, leporolta magát, megy tovább. Milyen csodálatos erő, hit, kitartás! Hogy az a te gyereked? Ne csináld, ugyanolyan sapkájuk van? És nem tudod, Petike hol van? Láttad kimenni a kapun? Hadd menjen. Haza fog jönni, ha akar. Egy ekkora zsenit úgysem lehet kordában tartani.  

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Mivel foglalkozol mostanában?
Egészen december végéig a SUHANJ! Alapítványnál dolgoztam kommunikációs munkatársként. Egyetemre járok, kommunikáció- és médiatudomány szakra, diplomázás előtt állok. Korábban egy autókereskedésben dolgoztam kommunikációs területen, később egy multinál HR-területen. Ezek a munkák rendre megszakadtak, ahogy beindult az életemben a filmezés, ami feltölt energiával és erőt ad, visz előre. Csak sajnos még nincs annyi lehetőségem, hogy mindennapi munka szintjén tudjam csinálni.

Az Instagram-oldaladon közel 24 ezer ember követ...
Tíz éve indítottam el hobbiként. Megélni ebből nem tudok, mert ahhoz kellene százezer vagy még több követő. Ahhoz viszont olyanfajta elköteleződés vagy folyamatos megnyílás kell, amit nem szeretek. Nem szeretek a lakásban felvételeket csinálni például, mert az az én magánszférám. 

Milyen céllal indítottad el az oldalt?
Olyan embereket kerestem, akik kerekesszékben élnek, és megmutatják a mindennapi életüket. Mosolykán (Hozleiter Fanny) kívül akkoriban nem találkoztam más hasonlóval. Szeretek fotózni, és meg akartam nézni, mit lehet ezzel kezdeni. Eleinte, ahogy közlekedtem az utcán, ha például egy lekerekített járdaszegélyen ott álltak a kukák, akkor lefotóztam, hogy „nesze neked, akadálymentesítés!” Később azt is, hogy hogyan sportolok. 

Akkoriban benne voltam egy kerekesszékes tánccsoportban, amit szintén bemutattam, valamint azt is, hogy kerekesszékesként is lehet bulizni. Mert ma is él az a sztereotípia, hogy ha valaki mozgássérült, akkor be van zárva a négy fal közé, és programozóként dolgozik.

Pedig vagyunk páran, akik nem pont így éljük az életünket, úgyhogy ezeket a bulizós pillanatokat is megmutattam, így lett egyre több követőm. Utána jött Till Attilával a film, ami szintén növelte a követők táborát, majd idővel elindultak az együttműködések. Ez egyfajta bevételi forrás is egy mozgássérült embernek, hiszen nincs sokféle munkalehetőségünk. Az online világban tud nagyrészt munkát végezni, aki fogyatékossággal él. 

Hogyan jött a filmezés az életedbe?
Ismerősök és barátok ajánlották, hogy jelentkezzem, mert Tilla kerekesszékeseket keres egy filmjébe. Előtte csak reklámokban szerepeltem, de nagyon megfogott, hogy a film az akcióvígjáték–dráma vonalon mozog, és boldog vége van, egy csavarral. Ezt követően epizódszerepeket is kaptam más produkciókban – most télen például egy angol sorozat forgatásán, ahol a főszereplő egy kerekesszékes lány volt, akadálymentesítő koordinátorként dolgoztam. A stáb meg volt döbbenve, hogy itthon hét évvel ezelőtt létrejött egy fogyatékossággal élőkről szóló produkció, amelyben igazi fogyatékossággal élők játszanak. Mi mindig nagyon szeretjük azt mondani, hogy „bezzeg nyugaton”, ők viszont azt mondták, hogy ott akkoriban még nem volt példa rá, hogy nagyjátékfilmben szerepeljenek fogyatékossággal élők ilyen volumenben. 

Milyen kihívásokkal szembesültél akkor a filmben?
Voltak kihívások, bár igyekeztünk előre felkészülni, hogy ne legyen olyan nehéz dolgunk. Nekem így is nehézség volt, hogy nagyon korán kellett kelni, mert nem vagyok korán kelő típus. 
 

Nagyon fárasztó volt, szerencsére a produkció figyelt arra is, hogy nekünk, kerekesszékeseknek mindenünk meglegyen. Kéthetente jött például egy gyógytornász, aki átmozgatott minket. 
 

Számomra nagyon jó élmény volt, amit életem végéig nem fogok elfelejteni! Ha minden emlékem elveszne, azt kívánnám, hogy legalább ez az egy maradjon meg. A film, a filmfesztiválok, a New York Maraton és a Berlin Maraton ugyanakkor mind olyan kihívások voltak, amiket nehezen bírtam, mégis jó volt végigcsinálni. Szerencsére a családom mindig támogatott: „csináld, ne add fel!” Sokan nem látták, hogy ha az iskola és a munka mellett elmentem egy rendezvényre este, utána két napig aludtam, annyira elfáradtam. A gerincem nehezen bírta ezeket a kihívásokat.

Kép

Zoli a BMW Berlin Maratonon 2022-ben – Fotó: Petkó Beier

A közönség viszont szerette a filmet...
Pedig élt bennem egy félelem, hogy mi van, ha nem tetszik az embereknek, de szerencsére jó lett a fogadtatása. Voltak persze negatív kommentek – a kedvencem közülük, hogy rosszul játszottuk el a mozgássérültet. Érdekes volt megfigyelni, hogy az emberekben is működött egy félelem attól, hogy elmenjenek a moziba megnézni a filmet. Többen elmondták, hogy féltek attól, mi lesz, ha sajnálni fogják a mozgássérülteket. Azóta sokszor felismernek az utcán, vagy hallom, hogy összesúgnak mögöttem: „ott az a srác abból a filmből”. Nekem a legszebb pillanat az volt egyébként, amikor az apai nagymamám, akivel nagyon sok időt töltöttem, és aki a premierre nem tudott eljönni, másnap az első előadásra megvette a jegyet. 

Amikor el akartam vinni, már csak annyit mondott, hogy – bár szinte egyedül volt azon a délelőtti előadáson – elsőként nézte meg. Ő nagyon támogatott abban, hogy mindig azt csináljam, amit szeretek. 

Sokat utazol, tehát van összehasonlítási alapod – hogyan éled meg kerekesszékesként a magyarországi létet? 
15 évvel ezelőtt nem volt ilyen akadálymentesített Budapest, mint most. Tinédzser koromból az az alapvető élményem, hogy anyára szorultam, ő vitt kocsival mindenhova. 2006-ban jött az első villamos, amire fel tudtam szállni, és utána jöttek az akadálymentes buszok, de mindez időbe telt. Budapesten ma már tudok akadálymentesen közlekedni. Sokáig azt éreztem, hogy külföldön biztosan jobb, aztán amikor elkezdtem utazni, rájöttem, hogy nem feltétlenül. A filmmel kijutottam Algériába és Egyiptomba, ahová magamtól nem mentem volna, mert amikor képeket néztem róluk, láttam, hogy nem épp az akadálymentesített környezet fellegvárai. Nyugaton nagyon sok helyen a bejáratnál van egy kis csengő, amit, ha a kerekesszékes megnyom, már hozzák is a rámpát. 

Az emberek elfogadóbbak, előre szólnak például, ha látják, hogy olyan hely felé tartok, ahol nem akadálymentesített a közlekedés, hogy forduljak vissza, mert nem fogok tudni felmenni az aluljáróból, ahol elromlott a lift. 

Ez itthon még nem jellemző, de már itt is jó irányba mennek a dolgok: a hármas metró vonala például teljesen akadálymentesített, aminek nagyon örülök, ráadásul sokaknak jó, hiszen a babakocsis kismamák és az idősek is használják a lifteket. Buliban előfordult már, hogy leszólított valaki, hogy „eltört a lábam, kerekesszékbe kerültem hetekre, ekkor derült ki, hogy mennyire nem akadálymentesített a város”. Egy kerekesszékes embernek meg kell terveznie az életét. Ha elmegyünk valahová, mindig meg kell néznem, hogy a hely akadálymentesített-e, van-e akadálymentes mosdó, mert egy étteremben kellemetlen tud lenni, ha ki kell mennem, és keresnem kell a környéken egyet, mert ott, ahol a barátaimmal ennék, nincsen. A baráti társaságom alapvetően figyel erre, persze bennem is van egy elfogadás, hogy nem lehet ezt mindenütt megoldani, hiszen Budapest régi város régi épületekkel, nem lehet mindent akadálymentesíteni. Szerencsére a bevásárlóközpontok miatt ma már én is sok helyen le tudok ülni egy kávéra, ezekkel lehet tervezni. 

Kép

Zoli a 2014-es New York Maratonon – Fotó: Varga Dániel

A szüleid elváltak, téged édesanyád nevelt fel. Neki mekkora hatása volt arra, hogy ennyire ki tudtál emelkedni sokféle területen?
A sportban ő indított el, mert én nagyon jól elvoltam a tévével és a számítógépes játékokkal, suli után már nem volt kedvem máshoz. Anyukám viszont azt mondta, hogy találunk nekem valamit, igenis menjek el sportolni. Aztán 2011-ben egy kerekesszékes barátnőm és én beneveztünk a SUHANJ! Alapítvánnyal egy tízkilométeres távra, de a barátnőm megbetegedett. Én is le akartam mondani, de anyukám nem engedte, így végül egyedül futottam le az egész távot, önkéntesek segítségével. Ekkor fogott meg a futás. A versenyeken handbike-kal tekerek, tehát olyan tempóban futunk, mint a leggyorsabb futók a mezőny elején. 
Minden sportot addig élvezek, amíg nem válik monotonná, és nincs kötelező jellege. Nekem fontos, hogy a futás élmény tudjon maradni! 

Mennyire vagy céltudatos, és milyen céljaid vannak most?
Vannak céljaim: szeretnék például külföldön is egy picit hosszabban élni. Most szerencsére van lehetőségem többet utazni, így kipróbálhatom, ez milyen lenne. Nagyon szemezek a wakeboarddal, amit nyáron szeretnék is kipróbálni. Továbbra is szeretnék külföldi futóversenyeken részt venni, még többet utazni. Nyelveket is szeretnék tanulni, és a filmezés is ott van a levegőben. Jellemző rám ugyanakkor, hogy túlvállalom magam. Most tanulom, hogyan kell türelmesnek lenni és bizonyos dolgokra nemet mondani. 

Harmincéves korodra sok területen értél el sikereket. Mi az, amiért a leghálásabb vagy az életben?
A barátaimért elsősorban, mert nagyon sokat köszönhetek nekik. Néha elgondolkozom, hogy büntetésként vagy kihívásként kaptam-e az élettől, hogy kerekesszékben élek. Végül arra jutok, hogy ha teljesen ép lennék, nem biztos, hogy most itt beszélgetnénk, lehet, hogy nem lett volna sportolói karrierem, filmszerepem. Nagyon sok minden történt velem azért, mert ebben a helyzetben vagyok, úgyhogy azt kell mondjam, van pozitív oldala is az egésznek.