Marci óriási harcot vív

Marci egy óvodás kisfiú, aki a Mátra lábánál fekvő Recsken él szüleivel. Ugyanolyan, mint minden más korabeli kisgyerek, egy dologban azonban különbözik. Szörnyű betegséggel kell megküzdenie: másfél éves korában derült ki, hogy agydaganata van. Amint megkapta a család a diagnózist, elkezdődött a harc a gyógyulásért. A magyarországi protokoll szerint sugár- és kemoterápiával is kezelték, de ezek sajnos nem vezettek eredményre. A Mátra hegységben élő család ezért más lehetőségek után nézett, így találtak rá egy kölni magánklinikára. 

Németországban Marcit már egy úgynevezett vírusterápiával kezelik, ennek az a lényege, hogy olyan kórokozók kerülnek a szervezetébe, amelyek célzottan csak ezeket a rákos sejteket támadják. 

Nádudvari Péter a Kosztyu Ádám Emlékére Alapítvány – amely daganatos beteg, leukémiás és fogyatékossággal élő gyermekeket és családjaikat támogatja – önkéntese. Főállásban gyógypedagógus, munka után viszont rendszeresen futócipőt húz. A futás nála már több mint hobbi, ugyanis ultrafutóként több mint tíz éve vesz részt jótékonysági sportakciókban. Tavaly is írtunk róla, amikor egy kárpátaljai, szintén daganatos beteg kislánynak, Klaudiának gyűjtött úgy, hogy a Debreceni Nagytemplomtól a magyar-ukrán határig, Tiszabecsig futott. De térjünk vissza Marcihoz és Péterhez!

Négymillió forint a cél

Bár még sosem találkoztak, Péter máris kis barátjaként hivatkozik Marcira, akinek történetével a Kosztyu Ádám Emlékére Alapítványon keresztül ismerkedett meg, majd úgy döntött, idén futóakciójával a kisfiút támogatja. A család ugyanis évente kétszer, tavasszal és ősszel felkerekedik és elutazik Kölnbe a kezelésre. A terápia azonban alkalmanként körülbelül kétmillió forintba kerül. „Sok pénzre van szükség és hamar, a terápia pedig reménnyel kecsegtet, ezért úgy gondoltam, belevágok. A családnak nagy nyomást jelent, hogy minden alkalomra, évente kétszer előteremtsék ezt az összeget. Szerencsére a kisfiú szervezete jól reagál a kezeléssorozatra. Mivel a hazai terápiák nem vezettek eredményre, igazából ez az egyetlen esélye. Mindent erre tesz fel a család” – fogalmaz. 

Kép

Fotó: Szabó-Bárdos Adrienn

Nádudvari Péter most az őszi és a tavaszi kezelésre gyűjt, de valószínűleg a kisfiúnak még sokáig szüksége lesz ezekre a kölni terápiákra ahhoz, hogy véglegesen meggyógyuljon. Péter összesen 400 kilométert fut, kilométereit pedig áruba bocsájtja, amit bárki megvásárolhat tetszőleges összegért. Az első 50 kilométeres táv, Debrecenből a Hortobágyi Halastóig augusztus közepén már sikerrel zárult. „Bízom benne, hogy nagyjából öt és fél, hat óra alatt össze fog jönni az a 100 ezer forint, ami még szükséges ahhoz, hogy elérjem a célom, a kétmillió forintot” – ezekkel a szavakkal indult el augusztus 14-én hajnalban. Nagy örömére a kétmillió összejött, mostanra több mint 2,4 millió forinton áll a gyűjtés. 

Így az újabb cél már a négymillió, ami két kezelés ára, azaz így meglenne a fedezet a tavaszi kezelésre is. 

 Ha támogatnád Marci gyógyulását 
Az adományokat a Kosztyu Ádám Alapítvány számlájára várják. 
Számlatulajdonos: Kosztyu Ádám Emlékére Alapítvány 
OTP 11734138-20017125-00000000 
IBAN: HU12 1173 4138 2001 7125 0000 0000 
BIC(SWIFT)KÓD: OTPVHUHB 
Közlemény: SZ.MARCIKA106 
(Kérik, hogy aki utalni szeretne, mindenképp ezt a szöveget írja be közleménybe.)

„Tudtam, hogy nagyon meleg lesz augusztus közepén, ezért fél hatkor indultam, hogy minél kevesebb időt töltsek a kánikulában, de már nyolckor éreztem, hogy nem lesz egyszerű. Három kedves barátom – akik az egészről filmet forgatnak – kísért el, ők biztattak és sokat segítettek a frissítésben is. Nem voltak komolyabb mélypontjaim, mert ugyan közhelyesen hangzik, de végig Marcira gondoltam. Az én fájdalmaim, mélységeim elmúlnak, amikor célba érek, az ő küzdelme viszont valószínűleg évekig fog tartani. Így számomra sem volt helye siránkozásnak. Azokra is gondoltam, akik bíznak bennem és adományoztak vagy egyéb módon támogatták az ügyet. Ez kellett ahhoz, hogy a nehézségeket, főleg a forróságot leküzdjem” – összegezte az ultrafutó a Kepmas.hu-nak. Az 50–55 fokos aszfalton futott, és végül egy szerinte teljesen vállalható 5 óra 10 perces idő alatt teljesítette a távot. 

Alább látható a hortobágyi futásról készült videó:

 „Mindketten a csúcsra törekszünk”

Péter vállalása összesen 400 kilométer, amiből 50-et ugye már teljesített, ezt követi a második nagy kihívás: október egyik hétvégéjén három nap alatt a Debreceni Nagytemplomtól fut majd fel a Kékestetőre. Ez 160 kilométer, emellett 190 edzéskilométert is vállalt a cél érdekében. Az októberi ultrafutás tervei szerint így épül majd fel: pénteken délután, este Hortobágyig kb. 38 kilométer, majd szombaton 69 kilométer következik Hortobágy és Füzesabony között, végül vasárnap jön a királyszakasz Kékestetőig. „Utóbbi csak 53 kilométer, viszont lesz benne mintegy 900 méter szintemelkedés. Heti 80–90 kilométert futok edzésként. Az Alföldön lakom, de igyekszem keresni a szintemelkedéseket, amikkel fel tudok készülni a Mátra csúcsaira” – magyarázza.

S hogy miért a Kékest választotta végső céljaként? „Marci édesanyja mesélte, amikor először beszéltünk, hogy a kisfia otthon gyakran kitekint az ablakon és nézegeti a Mátra hegyeit, a Kékest is nagyon szereti.” 

„Amikor az útvonalon gondolkodtam, hirtelen rájöttem, hogy igazából mindketten a csúcsra törekszünk: nekem Magyarország legmagasabb pontja, Marci számára pedig a saját gyógyulása a csúcs” – mondja Péter. 

A gyógypedagógus reméli, hogy az októberi futás után a személyes találkozásra is sor kerülhet majd. Marci szerencsére nincs kórházban, és óvodába is járhat a többi egészséges gyerekkel együtt, nemsokára pedig születésnapja lesz, amikor már hat gyertyát fújhat el a tortán. Következő kölni kezelése az őszi szünetben várható. „Nagyon bízom benne, hogy néhány év múlva már úgy fogunk beszélgetni, hogy teljesen gyógyult a kisfiú” – teszi hozzá Péter.

A jótékonysági kezdeményezés médiatámogatója a T5 Media Agency, amely filmet készít Nádudvari Péter vállalásáról. 

Az egyik legfontosabb dolog, amit már úgy hiszem, mindenki tud az alkoholfüggőségről: nem egyik napról a másikra alakul ki. Tehát megelőzhető! A függőség lassan és alattomosan alakul ki, és eleinte még az érintett személy, sőt a hozzátartozók sem ismerik fel. Ez a folyamat gyakran úgy kezdődik, hogy egy nehéz és stresszes nap után jólesik egy üveg sör vagy egy pohár whisky. Aztán az egy pohárból kettő lesz. Vagy nyáron, esténként megiszunk egy pohár bort, majd egy kis idő múlva egy egész üveg lesz belőle. A megnövekedett alkoholfogyasztást az érintettek gyakran kifogásokkal védik. Az alkoholfüggőség kialakulásának a negatív szülői és családi mintán túl is vannak rizikófaktorai. Stressz, szorongás, magány vagy a különböző feldolgozatlan traumák. Szabadnapokon az ivás már délben vagy korábban is elkezdődik. Hiszen egy kemény munkahét áll az érintett mögött, és az ő szemében az alkohol a legártalmatlanabb kikapcsolódás. 

Még a köztudat is támogatja az alkoholizmust, a magyar nyelv és kultúra tele van az alkoholfüggőt megerősítő szólásokkal.  

A kifogásgyár 

Aki feltette már a kérdést egy alkoholistának, hogy miért iszik, tudja, hogy milyen jól kidolgozott érvei vannak az ivás mellett. Az alvászavar, az anyagi, párkapcsolati vagy munkahelyi problémák szolgáltatnak meggyőző indokokat egy újabb pohárra. A rendszeres alkoholfogyasztás mint öngyógyítás, fokozatosan az alkoholisták legjobb barátjává válik. Pár pohár alkohol után jobban érzik magukat, tudnak lazítani és vidámabbak is. A tagadás és bagatellizálás a függőség sajátja, ezért a legtöbb alkoholfüggőnek nincsen betegségtudata. Az agy azt láttatja vele, hogy javult az életminősége, és azt is elhiszi, hogy még mindig mindent ő irányít. Nem veszi észre, hogy a nyelve lassan elnehezül, a szavai érthetetlenek, a környezete tekintete pedig egyre dühösebb vagy lesajnálóbb. A beszélgetések során kerüli a közvetlen konfrontációt. Ha mégis szembesítik a problémával, agresszívvé válik vagy önsajnálatba esik: végül is ez nem az ő hibája. 

Dinó a nappaliban 

A legtöbb alkoholista nem vagy túl későn ismeri fel saját függőségét. Talán van néhány józan pillanata, amit gyorsan elhomályosít egy újabb pohárral, hogy élvezze a számára már oly jól ismert kellemes közérzetet. Az alkoholistáknak nincsenek gátlásaik. Ez kiemelten problémát okoz elsősorban családi környezetben. Ha az egyik szülő gyakran részeg, ez nem titkolható el a gyerekek elől sem, mivel arra a kérdésre, hogy apa vagy anya miért nem tud megfogalmazni egy épkézláb mondatot, vagy részt venni a családi tevékenységekben, vagy miért jár dülöngélve, csak egyetlen válasz van: mert részeg! Ez pedig súlyos mondat és egyben a szembesülés mondata is, a család, a hozzátartozó és az érintett számára pedig ez az egyetlen út. 

Az alkoholista családban gyakran nem nevezik meg a problémát. Kerülik a konfrontációt, mert félnek a következményektől, és inkább alkalmazkodnak a helyzethez. 

Olyan ez, mint ha lenne egy nagy dinó a nappaliban, amit mindenki lát és mindenki retteg tőle, de senki nem vesz róla tudomást, nem beszélnek róla. Ha egy házastársnak feltűnik, hogy a párja egyre több alkoholt fogyaszt, indítson beszélgetést, és nevezze nevén a dolgokat. Szembesíteni kell az érintettet a túlzott alkoholfogyasztással, és ki kell jelenteni, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább! 

Jobb, ha nem áltatjuk magunkat, hogy majd abbahagyja: minél tovább halad előre az alkoholizmusban, annál nehezebb lesz értelmes beszélgetést folytatni vele. El fogja utasítani a problémákat, és kifogásokkal fog érvelni, esetleg ígérget, rosszabb esetben agresszívvá válik. Fontos, hogy ne fogadjuk el a kifogásait, és ne hagyjuk, hogy az önsajnálkozó jeleneteivel meglágyítson minket, mert ebben az esetben nem tudunk segíteni. Még egy szeretett személynél is a keménység és egy határidő megjelölése a segítség a józanság elindításához. 

Mindig csak ígérget… 

Mindannyian tudjuk, hogy az üres fenyegetések mindig hatástalanok. Ugyanez vonatkozik a családon belüli alkoholfüggőségre is. A párod megígéri, hogy „megjavul”, és még sincs változás? Akkor talán itt az ideje, hogy választás elé állítsd. Vagy az ital, vagy a család! Fontos, hogy ha ezt a határt jelölöd ki, akkor azt be is kell tartanod, ezért csak akkor mondd, ha már felkészültél erre a lehetőségre is. Ha kijelentetted, hogy ha legközelebb ittasnak találod, fogod a gyerekeket és elhagyod, akkor meg is kell tenned. Amint újra józan lesz, észre fogja venni, hogy egyedül van. Innentől tudni fogja, hogy téged bizony komolyan kell vegyen! 

A szenvedélybeteg addig fog játszmázni veled, amíg te partner vagy ebben.  

Tedd világossá számára azt is, hogy nem azért mész el, mert el akarod hagyni, hanem mert nem bírod tovább elviselni ezt az egészségtelen helyzetet. Azért mész el, mert a gyerekek szégyenkeznek az alkoholista szülő miatt a barátaik és az iskolatársaik előtt, és egyre jobban elzárkóznak, hogy elkerüljék a függővé vált szülő és a barátok találkozását. Elmész, mert nem tudod végignézni a párod lassú leépülését, hogy elveszíti a munkáját, kockáztatja egészségét, sőt a saját és közös életeteket is. Szerinted ez túl drámaian hangzik? Sajnos igen, de ez az igazság. 

Mindig csak azt kérdezik, miért iszom, sosem azt, hogy miért vagyok szomjas 

Az alkoholfüggő emberekről általánosan azt gondolják, hogy gyengék és labilisak, hogy hiányzik belőlük a kellő akaraterő ahhoz, hogy leküzdjék függőségüket. Ez nem igaz. Maga az alkoholfüggőség egy betegség, nincs köze az akaraterőhöz. Sokkal inkább van köze az impulzuskontroll-zavarhoz, az érzelmekhez, ezért szokták azt állítani, hogy a szenvedélybetegség az érzelmi élet zavara. Természetesen az akarat szerepet játszik abban, hogy az érintett személy a terápia mellett döntsön. De ez az akarat már akkor is ott volt, amikor felemelte az üveget. Mert szeretett volna megszabadulni az aggodalmaktól, a félelmektől, a nehézségektől, ki akarta mosni ezeket a testéből, hogy jobban érezze magát. Soha nem akart fájdalmat okozni a családjának.  

A családban előforduló alkoholfüggőség nem csak az érintett egészségét veszélyezteti. Rendszerint ez a betegség erőszakos szituációkat eredményez. 

A családon belüli erőszak az alkoholizmus leggyakoribb kísérőjelensége. 

Az alkoholfüggőség a legjobb családokban is előfordul. Nincs ok a szégyenkezésre. Viszont nem hagyhatjuk figyelmen kívül saját és gyermekeink jóllétét, testi-lelki egészségét, jövőjüket és saját céljainkat, álmainkat, különösen, ha az alkoholizmushoz agresszió társul. Van, hogy nem lehet segíteni az érintetten, ebben az esetben el kell engedjük őt. De ha az érintett hajlandó vállalni a terápiát, az azt jelenti, még van remény, akkor viszont egyértelműen támogatásra van szüksége. Magyarországon számtalan terápia létezik. Ambuláns, kórházi és rehabilitációs, vannak addiktológiára specializálódott szakemberek, akik más nézőpontból tudják megvilágítani a helyzetet. Vannak rövid és hosszabb távú kezelések. Egy biztos: Nincsen csodagyógyszer, sem csodamódszer. Az alkoholfüggő csak önmagán tud segíteni.  

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

A cikk Orsolics Zénó család-rendszer terapeuta Függésben című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az árva lánynak a színészet volt a „levegő”

Az 1915. augusztus 29-én született Ingrid Bergman tinédzserként teljesen árván maradt. Csupán kétéves volt, amikor német édesanyja, és 14 éves, amikor svéd édesapja is elhunyt. Két idősebb testvérét nem ismerhette, őket a család már az ő születése előtt elveszítette. Svédországban nőtt fel, de mivel a nyarakat Németországban töltötte, németül is folyékonyan beszélt (majd angolul, olaszul és franciául is megtanult). Gyermekkora meghatározó emléke, hogy fotózással is foglalkozó édesapja lencséi előtt pózolt, színészkedett: „Talán én voltam a legtöbbet fényképezett gyerek Skandináviában” – viccelődött később. Szülei halála azonban akkora traumát okozott neki, hogy felnőttként bevallotta: olyan fájdalommal élt együtt, amelynek súlyosságával nem is lehetett tisztában.

Kép

Ingrid Bergman apjával – Forrás: Wikipedia

Lánya, Isabella Rossellini színésznő – aki a nyolcvanas évek elején három esztendőn át a híres filmrendező, Martin Scorsese felesége volt – 2022-ben azt nyilatkozta a People magazinnak, hogy édesanyja független és erős nő volt, ami valószínűleg az árvaságából eredt, hiszen nagyon korán rákényszerült, hogy saját magáról gondoskodjék (nagybátyja családjánál élt, miután magára maradt). Bergman számára a színészi munka menekülést is jelentett a való életből, egyúttal módot adott arra, hogy képzeletének és kreativitásának hódoljon. Egy interjúban szomorú és magányos gyereknek írta le magát, aki úgy mentette meg a lelkét, hogy kitalált karaktereket, akikkel beszélgethetett. Később a vásznon hasonló fiktív karakterek bőrébe bújt: 

„A színészet a legjobb orvosság a világon – ha nem érzed jól magad, elmúlik, ha elfoglalod magad olyasmivel, ami/aki nem te vagy”, vallotta.

Valójában mindig a munkába temetkezett, az még a családjánál is fontosabb volt számára, még akkor is, amikor feleség és édesanya lett. „Ha elvennék tőlem a színészetet, a légzést is abbahagynám” – mondta egyszer. Mivel azonban magánéleti stabilitásra is vágyott, már 21 évesen feleségül ment Petter Lindström fogorvoshoz, akivel a romantika a legkevésbé sem jellemezte a kapcsolatukat. A filmszakmában ugyanakkor pont egy megformált szenvedélyes szerelemnek köszönhette az áttörést: az Intermezzo című svéd filmben hegedűtanárt játszott, aki viszonyba keveredett az egyik tanítványa apjával. David Selznick hollywoodi producert annyira lenyűgözte az alakítás, hogy megvásárolta a svéd film újraforgatási jogát, és ugyancsak Bergmannal a főszerepben 1939-ben Amerikában is leforgatta azt. Onnantól a művésznőnek egyenes útja vezetett az álomgyári sztárstátuszig.

A színésznő 14 éves korában – Forrás: Wikipedia

Amikor Selznick közölte a 23 éves sztárral, hogy az érvényesülés érdekében nevet kellene változtatnia, megcsináltatni a fogait és kiszedetni a szemöldökét, Bergman azzal fenyegetőzött, hogy visszamegy Svédországba, így végül a fentiekre nem kényszerítették rá.

Akkoriban – még leghíresebb filmje, a Casablanca (1942) idején is – szinte szentnek, földre szállt angyalnak feltételezték őt a nézők, noha a filmekben nem egyszer kétes viszonyokba bocsátkozó nőket is megformált. A kultikussá vált Casablanca neki sosem lett a kedvence, mégis mindig mindenki erről kérdezte. „Megvan a maga élete. Van benne valami misztikus. Úgy tűnik, kielégített egy szükségletet” – állapította meg az alkotásról utólag kissé szenvtelenül. A lánya szerint ahányszor valaki azzal ment oda hozzá, hogy mennyire szerette őt a Casablancában, úgy tett, mintha nem értené, az illető miről beszél. 1943-ban az Akiért a harang szól főszerepére maga a film alapjául szolgáló regény szerzője, Ernest Hemingway választotta ki, akivel nemsoká szinte apa–lánya viszonyba kerültek. A színésznőt ezért a szerepért már Oscar-díjára jelölték, ám az aranyszobrocskát csak később (Gázláng – 1944, Anasztázia – 1956, Gyilkosság az Orient Expresszen – 1974) érdemelte ki háromszor is.

„Úgy érzem, az emberek néha csalódottak, amikor találkozunk, mert Ilsát várnák a Casablancából, helyette Ingridet kapják Stockholmból” – tűnődött klasszikus sikere kapcsán.

Imádták, kiutálták, visszafogadták

Magánélete időzített bomba volt, amely egy időre nemcsak kétes reflektorfénybe, de a legvadabb kritikák kereszttüzébe is helyezte őt. Nem tudott hűséges maradni férjéhez, akivel egy közös lányt neveltek (pontosabban sokszor inkább a férje nevelte, mert Bergman távol volt). Munkatársai közül randevúzott Spencer Tracyvel, Gary Cooperrel, Anthony Quinn-nel és Gregory Peckkel is, majd szerelmes lett minden idők egyik legismertebb háborús fotósába, a magyar származású Robert Capába. Őt a második világháború után Párizsban, egy amerikai katonáknak szervezett művészturnén ismerte meg, és heves románcba bonyolódtak. Bergman elmondása szerint már ekkor a férjétől való válást fontolgatta, ám Capa nem viszonozta odaadóan a szerelmét, és nem bizonyult elég stabil partnernek ahhoz, hogy miatta ezt meg merje lépni. Alfred Hitchcock 1954-es Hátsó ablak című filmjét – Grace Kellyvel és James Stewarttal a főszerepben – mindenesetre a szerelmük inspirálta, a rendező részben róluk mintázta a film két főszereplőjét és kapcsolatukat.

Az igazi botrány akkor tört ki, amikor Ingrid Bergman egy közös forgatáson beleszeretett Roberto Rossellini olasz rendezőbe. 

Hamarosan levelet írt a férjének, amelyben közölte, hogy már mást szeret és válni szeretne, miközben az ugyancsak házas rendezőtől már gyermeket várt. 1950-ben el is váltak és össze is házasodtak, ebből a frigyből született egy fiú, majd egy ikerpár, egyikük volt Isabella. Ő megerősítette, hogy édesanyját rendkívül megviselte az a gyűlöletáradat, amely a korábbi rajongóitól a magánélete miatt akkoriban hirtelen felé áradt. Amíg várandós volt a fiával, az utolsó két hónapban szinte az otthonát sem merte elhagyni, nehogy az utcán bántsák, és a médiát is kerülte. Házasságtörő viszonya állandó bulvártéma lett, az emberek gyűlölködő levelekkel árasztották el, mindennek elmondták és követelték, hogy hagyja el az országot, mert szégyen, amit csinál.

„Svédországból származom, és mi, svédek nagyon különbözünk az amerikaiaktól. Természetünknél fogva komolyabb gondolkodású nép vagyunk. (…) Az élet könnyebb oldala kevésbé fontos. Még az örömeinket is komolyan vesszük” – elmélkedett Bergman az identitásáról.

A fenyegető leveleket egytől egyig megtartotta, ám később beismerte, milyen nehezen viselte a helyzetet: „Abszolút pokol volt – mondta a The Washington Postnak. – Nem hittem volna, hogy ez az egész világot felzaklatja, de így történt.” Állítólag volt, hogy pont annak a szörnyű némbernek érezte magát, akinek a közvélemény lefestette. A jelenség a politika szintjéig is eljutott: Edwin C. Jackson szenátor „a föld egyik leghatalmasabb nőjének” nevezte Bergmant, hozzátéve: kár, hogy a gonosz hatását is magán viseli, de hamvaiból egy jobb Hollywood fog kinőni. Állítólag még törvényjavaslatot is benyújtottak annak megakadályozására, hogy „erkölcstelenségben és szemérmetlenségben bűnös” színészek megjelenhessenek az amerikai mozikban. Az őt ért támadásokra reflektálva Bergman kijelentette: „Veszélyes voltam az amerikai nőiségre.” „Azokban az időkben sokkoló volt elhagyni egy férjet és egy gyereket, beleszeretni egy férfiba, ezt nyíltan megmutatni a világnak, és nem tagadni egy baba születését sem” – nyilatkozta később a The Irish Independent című lapnak.

Kép

Bergman és Roberto Rossellini Ferrarijukkal – Forrás: Picryl

Isabella Rossellini erről az időszakról 2015-ben úgy nyilatkozott a Reutersnek, hogy édesanyját azért is ki akarták űzni Amerikából, mert sokan úgy érezték, a külföldi származású sztárok az országba érkezve erkölcstelenül viselkednek, és rossz példát mutatnak a fiataloknak. Bergman végül csaknem egy évtizedre el is hagyta az Államokat, miközben első férjétől született lánya, Pia Lindström felügyeleti jogáért is hosszasan csatáznia kellett, évekig nem is találkoztak. Végül 1957-ben elvált a nem épp makulátlan életet élő, ám a feleségét kontrollálni, birtokolni vágyó Rosellinitől, akivel több közös filmet is forgattak. Visszatért Hollywoodba, ahol új esélyt – és nemsokára újabb díjakat – kapott. Mindezt később kissé gúnyosan és keserűen így nyugtázta: 

„Szentből kurvává, majd újra szentté váltam, mindezt egy életen belül.” 

Más kérdés, hogy ezúttal pedig Olaszországban élő gyermekeit kellett elhagynia, hogy visszatérhessen az USA-ba.

Bergman az ötvenes években – Forrás: Picryl

Mindvégig önmaga maradt

Harmadszor is férjhez ment: 1975-ig a vagyonos színházi producer, az ugyancsak svéd származású Lars Schmidt felesége lett, aki később egy fiatalabb nőért elhagyta őt. Bergmannál aztán a hetvenes években mellrákot diagnosztizáltak, és néhány év különbséggel mindkét mellét eltávolították. Ennek ellenére a betegség ismét kiújult nála, és utolsó szerepe – A nő, akit Goldának hívtak (1982), amelyben Golda Meir izraeli miniszterelnököt alakította – eljátszása után négy hónappal, pont a 67. születésnapján elhunyt. Mielőtt örökre lehunyta a szemét, állítólag még bontott egy pezsgőt a barátaival. Később azt mondta, nem bánt meg semmit, amit megtett, csak azt, amit nem. Boldogsága, önazonossága titkáról pedig két gondolata maradt ránk. Az egyik: „A boldogság összetevői a jó egészség és a rossz memória”, a másik: „Légy önmagad! A világ imádja az eredetit.”

Az „A nő, akit Goldának hívtak”-ért Bergman Emmy-díjat kapott, de mivel a szavazás után, de még a ceremónia előtt három héttel elhunyt, a posztumusz elismerést lánya, Pia vette át helyette.

Források:
https://www.discoverwalks.com/blog/stockholm/top-10-interesting-facts-about-ingrid-bergman/ 
https://www.thelist.com/1315034/tragic-details-ingrid-bergman/ 
https://en.wikipedia.org/wiki/Ingrid_Bergman 
https://www.factinate.com/people/facts-ingrid-bergman 
https://www.nytimes.com/1972/04/29/archives/ingrid-bergman-gets-apology-for-senate-attack.html 
https://www.imdb.com/name/nm0000006/quotes/ 

Egy bébiszitterként dolgozó ismerősöm mesélte a következő történetet: „Lilikére, egy másfél éves kislányra szoktam vigyázni, aki éppen a szeparációs szorongásával küzd. A szülők távozása után Lili hangosan sírva ököllel üti a bejárati ajtót, és követeli vissza a szüleit. Általában 10–15 percig szokott tartani a sírás, ezután már engedi, hogy vigasztaljam, ölbe vegyem őt. Egy nap az édesanyja azt találta ki, hogy hagyja továbbmenni a mesefilmet a lakásban, és attól majd spontán megnyugszik a kislány. Miután az anya elment, jött a szokásos sírás, én pedig próbáltam kapcsolódni hozzá, simogatni, nyugtatgatni. Az anyukája visszakiabált az ablakból, hogy nézze a mesét, amíg hazaér. A kislány a tévére pillantott, és valósággal rácsüggött a mesefilmre. A szeparációs szorongása úgy eltűnt, mintha elvágták volna. De azt vettem észre, hogy amikor megpróbáltam őt elhívni játszani, nem tudtam elvonni a figyelmét a filmről. Lekapcsoltam a televíziót, mire csapkodni kezdett, és további tíz percig sírt a mese után. Olyan érzésem volt, hogy itt valami nem stimmel” – így a bébiszitter.

Egy cipőben járunk

Töredelmesen be kell vallanom, hogy a saját családomban is rajtakapom magunkat ehhez hasonló elterelésen. Az egyik gyermekem igen határozott egyéniség. Ha egy nevelési helyzetben (fogalmazzunk így) nézeteltérésünk támad, a heves szóváltásunk után ő leül mesét nézni, én pedig – szinte észrevétlenül – több tíz percet töltök a közösségi médiában nem kifejezetten konstruktív nézelődéssel. Gyakran tapasztalom ezt a tágabb környezetben is: a családi nyaraláson döbbentem rá, hogy a figyelemfelhívó videókampányokban szereplő párok, akik romantikus vacsora közben is a telefonjukon lógnak, nem eltúlzott kép, hanem nagyon is ijesztő valóság. 

A kamaszok a családi vacsoránál az étteremben még étkezés közben is kezükben tartották a telefonjukat, és le sem vették szemüket a képernyőről. 

Megszólalt bennem a vészcsengő: itt valami nagyon nincs rendben, és félő, hogy a mi családunkat is beszippantja, ha nem vigyázunk!
A férjemmel napokig tudatosan figyeltük magunkat, és fejben listáztuk, mikor nyúlunk a telefonért, vagy kapcsoljuk be a képernyőt a pillanatnyi enyhülés érdekében. Szinte minden esetben fülön csíptünk magunkban egy kis feszültséget. Persze ezzel nem elátkozni szeretném a filmnézést vagy a közösségi oldalakat, mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az egész életminőségünket megváltoztathatja, ha nem vagyunk kiszolgáltatva ennek a tudat alatti működésnek, hanem elkezdjük úgy irányítani az érzelmeinket és a stressz megélését, hogy kézben tarthassuk a viselkedésünket, s ezzel megóvjuk nemcsak a társas kapcsolatainkat, de a saját mentális egészségünket is. 

Mi az a stresszciklus?

De hogyan tegyük mindezt? Emily és Amelia Nagosky Érzelmi kiégés című könyvükben nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy elkülönítsük a stressz és a stresszor fogalmait. A stresszor a feszültséget keltő impulzus, ami az őskorban lehetett például egy oroszlán, ma inkább egy bántalmazó munkahelyi vagy otthoni kapcsolat, vagy tartós egzisztenciális szorongás. Amikor találkozunk a stresszorral, akkor egy úgynevezett stresszciklus veszi kezdetét a szervezetünkben a szimpatikus idegrendszer aktivizálódásával. 

A figyelmünk beszűkül: csakis a fenyegetést jelentő ingerre tudunk fókuszálni, és az agyunk keresi a lehetséges megoldási módokat. 

Egy oroszlán esetében bekapcsol az ősi „üss vagy fuss” mechanizmus, és gyorsan kitaláljuk, hogy ebben az esetben a futás lesz az opció. Az anyagi bizonytalanság, a szülői inkompetencia nyomasztó érzése, vagy kisgyermekek esetében a szeparációs szorongás elől viszont nem tudunk elfutni, és az ütés is hatástalannak bizonyul. Viszont minél gyorsabban szeretnénk letenni a kellemetlen érzéseket, amihez a legkézenfekvőbb megoldás a gyors enyhülés, ami lehet egy tetszőleges médiacsatorna vagy valamilyen függőség, ami ideig-óráig eltereli a figyelmünket és elfojtja a feszítő érzéseket. 

Kép

Kép: Freepik

Az ikerpár szerzőpáros – Amelia és Emily – behoznak egy új fogalmat a feszültségkezelés témakörébe: ez a stresszciklus. „Selye János, a stressz témakörében sokat idézett magyar professzor szintén egy ciklushoz hasonlóan írta le a jelenséget” – kezdi szakértőnk, Kürthy Anna. „Szerinte ha a stressz megjelenésére először adott vészreakció és riadókészültség állandósul, és a stresszor nem szűnik meg, akkor a szervezet egy bizonyos ponton kimerül. Amíg az ellenállás fázisában felkészülünk az ütésre vagy a futásra, tehát ellenállóképességünk is megnő, hogy megküzdhessünk az adott problémával, addig a kimerülés fázisában ez a készenléti állapot állandósul, és egyszerűen tehetetlenek leszünk a stresszorral szemben. Ilyenkor gyermekeknél és felnőtteknél is hasonló tünetek jelentkeznek. A fokozott stresssz hatására izmaink tartósan megfeszülnek, vérnyomásunk megnő, alvászavarok jelentkezhetnek, képtelenek vagyunk kikapcsolni, nyugalmi állapotba kerülni. Állandósul a rosszullét, a magas vérnyomás, a rossz közérzet, az ingerlékenység, az agresszió. Megjelenhet szorongás, pánikbetegség, pánikrohamok, depresszió, fásultság is.”

„Mindez az immunrendszer teljes csődjéhez vezethet, ami a szervezet bármelyik részében okozhat negatív elváltozásokat, gyulladásokat.”

Zárjuk le a ciklust!

Az ijesztő állapotok észrevétlenül is belophatják magukat az életünkbe, ha különböző függőségekkel szakítjuk meg a stresszciklust, ahelyett, hogy lezárnánk; így csak elnyújtjuk a folyamatot. Az ősember – az oroszlántól való megmenekülés esetén – a következőképpen zárta le a ciklust: a testében felhalmozódott adrenalin segítette a futást, majd biztonságba érve elmesélhette társainak menekülése történetét, és mindenki hősként ünnepelte őt a faluban. A cselekmény szavakba öntése, majd a közösség pozitív megerősítése segítette a vérében keringő kortizol és adrenalin kiürülését, miközben az elméje megnyugodott, és izmai újra ellazulhattak. De mit tehetünk a 21. században? „Úgy gondolom, mindennél fontosabb egyáltalán felismerni a stresszállapotot a mai rohanó hétköznapokban. Kettőt hátralépni, lelassítani és megkérdezni magunktól, hogy éppen miben is vagyunk benne? Sokan már csak az erős fizikai tüneteknél gondolkodnak el, keresnek fel orvost és íratják fel az ilyen-olyan gyógyszereket, s kapják a diagnózisokat, holott tudatossággal sok probléma megelőzhető lenne. 

Nem stresszmentes életet kell élni, hanem tudatosan megfigyelni magunkat, az érzelmeinket a különböző élethelyzetekben, és változtatni, ha azok már nem szolgálnak többé minket. 

Úgy gondolom, a tudatosság és az érzelmek megélése nagyon fontos része a stresszkezelésnek. Ebben segíthetnek szakemberek is, de segíthet egy olyan napi rutin kialakítása is, amelynek azon tevékenységek is a részei, amiket őszintén, kedvtelésből végzünk. Olyan mozgásforma, amivel azonosulni tudunk, olyan emberekkel való együttlét, akiket szeretünk, olyan alkotó tevékenység megtalálása, amelyben ki tudjuk fejezni önmagunkat. Bármilyen számunkra örömteli tevékenység segíthet” – javasolja szakértőnk. 

Fontosnak tartjuk azt is, hogy megtanuljuk, hogyan ne meneküljünk a rossz érzések elől, és ezt megtanítsuk a gyermekeinknek is: „Jobb, ha nem is címkézzük az érzéseinket mint negatív és pozitív, hanem egyszerűen hagyjuk, hogy legyenek, és megéljük őket. Gyerekeknél is fontos, hogy ne tabusítsuk a rossznak vélt szomorúságot vagy haragot, hanem ki lehessen ezeket fejezni, lehessen róluk beszélni. Ebben mindennél fontosabb a kölcsönös kommunikáció, az egymásra figyelés. A gyerekek először édesanyjukkal, majd a tágabb emberi kapcsolataikban tanulják meg, hogyan viszonyuljanak a nehéz érzelmekhez. Ha azt látják, hogy elfogadják őket akkor is, ha sírnak; és a szüleik nem fordulnak el tőlük, ha dühösek, ha ordítanak, hanem segítik őket megnyugodni, akkor megtanulják, hogy minden problémára van megoldás. Ehhez azonban elengedhetetlen a társas támogatás, az őszinte emberi kapcsolatok” – osztja meg velünk jó tanácsait Kürthy Anna.

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.

A nyomor és erőszak bugyrai

A későbbi Josephine Baker, a világ egyik leghíresebb előadóművésze, számos kortársának múzsája, 1906-ban született az amerikai Saint Louis városában. Édesanyjáról, Carrey-ről keveset lehet tudni, annyi mindenesetre bizonyos, hogy törvénytelen gyermek volt. Fekete és indián eredetű nevelőszülei korábban rabszolgaként dolgoztak. Carrey kislánya eredetileg a Freda Josephine nevet kapta. Apja kilétéről semmi biztosat nem lehet tudni, azt sem, hogy fekete volt-e vagy fehér. 

A fiatal anya következő férjével és négy gyermekével mérhetetlen szegénységben élt a város szélén lévő nyomornegyedben. 

A kis Freda egész gyermekkorában magára hagyottan, élelemért küszködve próbált életben maradni.
Otthon sem élelmet, sem biztonságot nem tudtak neki biztosítani a szülei, a közeli vasút elhagyatott területein játszott, kéregetett, ha kellett, a szemétben turkált ételért. Már nyolcéves korában fehér háztartásokban dolgozott cselédlányként. A kiszolgáltatott, sovány kislány dicséretet ritkán kapott, a legkisebb tévedésért is szigorúan megbüntették. Volt olyan munkaadónője, aki dühében a tűzhely forró vasán égette meg a kislány kezét, amiért túl sok mosószert rakott a vízbe mosás közben.
Tizenegy éves korában már az utcán dolgozott, tánccal és még ki tudja, mi mindennel szórakoztatta a járókelő közönséget. Ez volt az az időszak, amikor szemtanúja lett az évszázad egyik legkegyetlenebb pogromjának. Az 1917-es Saint Louis-i zavargások azért törtek ki, mert feloldhatatlan ellentétek feszültek a város fehér bőrű fizikai munkásai és a déli államokból beáramló fekete munkavállalók között. Az első világháború hatására hatalmasra duzzadt amerikai gazdaságnak rengeteg dolgozóra volt szüksége, a bérek alacsonyak voltak, a feszültség a tetőfokára hágott. A gyakori sztrájkokat sokszor erőszakkal verték le, majd a legtöbbször fekete sztrájktörőket hozattak. Ők a munkalehetőségnek megörülve jóval alacsonyabb áron hajlandóak voltak dolgozni, mint a fehérek.
Egy késő tavaszi napon aztán az ellentét erőszakos eseményekhez vezetett. Két-háromezer fehér munkás özönlötte el a feketék lakta városrészt, és válogatás nélkül ütni, verni, lőni, gyilkolni kezdték, akit csak találtak. Sok házat felgyújtottak, a menekülőkre rátámadtak. Még a nőket és a gyerekeket sem kímélték. A rendőrség nem tudott és nem is nagyon akart közbeavatkozni, ahogy a nemsokára riadóztatott nemzeti gárda sem. A pogrom során – a becslések szerint – legalább száz ember halt meg, többségük fekete. 

A kis Freda a többiekkel együtt menekült a föllobbanó tüzek és a feldühödött lincselők elől. Ez az élmény későbbi politikai érzelmeit, aktivitását is alapvetően meghatározta.

A következő évben már iskolába sem járt. Az utcagyerekek megpróbáltatásokkal teli életét élte: koldult, táncolt, megtanult megélni a legmostohább körülmények között is. Hajléktalanként kartondobozok között aludt, később ő sem szívesen részletezte, hogyan sikerült életben maradnia. Mindössze tizenhárom éves korában feleségül ment egy Willie Wells nevű fiatalemberhez, de egy éven belül elváltak. Freda ekkor csatlakozott egy utcai táncosokból és mutatványosokból álló csoporthoz, és ettől kezdve szinte élete végéig nem távolodott el az előadóművészettől.

Színpadról színpadra emelkedve

Tizenöt évesen már a második férjével élt, egy bizonyos William Howard Bakerrel, aki hordárként dolgozott. A pár két év múlva különvált, Josephine azonban, akinek a karrierje ezekben az években felgyorsult, úgy döntött, hogy megtartja a vezetéknevet. 
Mint minden feltörekvő előadóművész, Josephine is New Yorkba utazott. Kisebb szórakozóhelyeken lépett föl, és folyamatosan meghallgatásokra járt egy jövedelmezőbb megbízatás reményében. Végül felvételt nyert egy komoly előadásba, a Shuffle Along című revüműsorba, méghozzá nem is akárhol, hanem a Broadwayen. Az utolsó pozícióba osztották, ő azonban egyéni, humoros mozdulatokat is belevitt az előadásba. Úgy látszik, a menedzsment nem bánta, egy másik előadásban is szerepet kapott, igaz, egyelőre mindig a sor végén.
Már tizenkilenc évesen sikerrel lobbizott a saját érdekében, mivel sikerült egy megbízást szereznie Párizsban. Az egyik színházban lépett fel a Négerrevü című előadásban. Ő volt az első két színes bőrű előadó egyike, akik Amerikából Franciaországba jutottak. A másikuk egy Bricktop nevű dzsesszénekes és táncosnő (eredeti neve Ada Beatrice Queen Victoria Louise Virginia Smith). 
A Párizsból kiinduló art deco irányzat kifejezetten érdeklődött az Európán kívüli művészeti formák iránt. A kibontakozó Afrika-nosztalgia is nagyban előmozdította a tehetséges és fiatal egyéniség, Josephine karrierjét. Nem volt szégyenlős, és hatalmas ambíció feszítette, tehát minden adódó lehetőséget kihasznált. Akkor robbant be a köztudatba, amikor egyik tánckoreográfiáját mindössze egy banánhéjakból álló szoknyában adta elő. 

Az erős kisugárzás, az egzotikus külső és a leplezetlen szexualitás elvarázsolta a közönséget, ráadásul Baker egy láncra kötött gepárd társaságában lépett fel. 

Új menedzsere és szeretője – egy egykori szicíliai kőműves, aki grófnak adta ki magát – elkormányozta Josephine-t a sanzonéneklés és a filmszerepek irányába. Hazafias francia dala, a J'ai deux amours meggyőzte a párizsiakat a fekete istennő lojális hozzáállásáról, és a mozivásznon is örömmel fogadták. Rendszerint vad, civilizálatlan őserdei nő szerepét kapta, aki végül sikerrel illeszkedik be a fejlett, felsőrendű nyugati civilizációba. Ilyen volt például A fekete Vénusz és A trópusok szirénje. A tánc gyakorlása mellett énekórákat is vett.

Kép

Josephine Baker - Fotó: Studio Harcourt / Wikipédia

A „Fekete Gyöngy”

Hírneve a társadalom legfelső rétegeibe röpítette őt. Ernest Hemingway az elragadtatás hangján nyilatkozott róla, Picasso nemcsak vázlatokat, hanem festményeket is készített Bakerről, Jean Cocteau pedig szinte a menedzsereként kezdte egyengetni a karrierjét. Nemsokára a boltokba kerültek a Josephine Baker nevével fémjelzett hajzselék és más kozmetikai termékek, de „árult” banánt és cipőt is a nemzetközi hírnevére támaszkodva.
Voltak persze nyers kritikusai is. 1928-ban Bécsben heves ellenállásba ütközött. Josephine-t kifütyülték az utcán, a sajtó fekete ördögnek nevezte, az előadásnak otthont adó színházzal szemben működő templom papja pedig kiprédikálta, és már a műsora végignézését is bűnösnek nevezte. Saját szülőhazájában is legalább ilyen erős érzelmeket váltott ki az emberekből. Az 1936-os turnéja teljes kudarcot vallott, az amerikaiak nem fogadták jó szívvel. 

Sokan nehezen viselték már a gondolatát is annak, hogy egyes filmjeiben fehér férfiakkal táncolt, azt a filmet pedig, amelyben románc alakul ki közte és egy fehér férfi között, egyenesen betiltották az Egyesült Államokban. 

A Time magazin – amely Sztálint és Hitlert is a világ legnagyobb politikusaként tette címlapjára – néger tramplinak nevezte.
1928-ban Budapesten is vendégszerepelt, igencsak foglalkoztatta a közvéleményt. Kosztolányi Dezső a fekete idol körüli rajongást azzal magyarázta, hogy a gyarmatosító fehérek a Baker személye iránti rajongásban róják le bűntudatukat.

A kémnő

Baker később feleségül ment egy Jean Lion nevű iparmágnáshoz, majd ahogy közeledett a világháború, egyre inkább a politika kezdte kitölteni a gondolatait. Miután a németek 1940-ben Párizst is elfoglalták, elhatározta, hogy minden erejével a megszállók ellen fog küzdeni. Erre kiváló alkalma is nyílt, hiszen a magas rangú német tisztek előszeretettel mutatkoztak a társaságában. Erotikus kisugárzása, egzotikus külseje és elbűvölő társasági modora tökéletes jelöltté tette arra, hogy információt gyűjtsön. A francia hírszerzés már 1939-ben beszervezte, ő pedig lelkiismeretesen teljesítette a küldetéseket. 

Nagykövetségeken, estélyeken, koktélpartikon bocsátkozott könnyed, incselkedő csevegésbe német tisztekkel és magas rangú hivatalnokokkal, miközben igyekezett minél több információt kicsikarni belőlük. Csapatmozgásokról, repülőterekről, kikötőkről, hadmozdulatokról szerzett értesüléseket meglepő könnyedséggel, majd ezeket eljuttatta a szövetségesekhez. Ő volt az ideális alany erre a feladatra, hiszen előadóművészként szabadon mozgott egész Európában, sőt, még Dél-Amerikába is eljutott, ha arra volt szükség. Az előadásaihoz használt kottafüzetekre gyakran láthatatlan tintával jegyezte föl a legfontosabb híreket, így csempészte át ezeket számos országhatáron. 

A náci vezetés el sem tudta képzelni, hogy egy apró termetű, fekete revütáncosnő bármiféle veszélyt jelenthet. 

Olyannyira alsórendű emberi lénynek tekintették, hogy nyíltan beszéltek előtte, mintha csak egy kikupálódott rabszolga lett volna. Soha nem derült ki, hogy ellenük dolgozott. 

A háború után – már a negyvenes éveiben – folytatta a turnézást, de emellett egyre inkább a politika felé fordult a figyelme. Mind Európában, mind az USA-ban a faji megkülönböztetés ellen szállt síkra, és az egyik legaktívabb emberi jogi aktivista lett belőle. Az ötvenes évek elején, amikor Amerikában a feketéknek még szigorúan tilos volt a fehérek közé vegyülni a tömegközlekedésen, a nyilvános vécékben és sok más helyen, Baker erőteljes hangon tiltakozott. Egy újabb turné során harminchat szállodában utasították el a szobafoglalását, a Ku Klux Klan pedig folyamatosan fenyegette. Végül az amerikai hatóságok megvonták tőle a vízumát, és minden fellépését le kellett mondania. Csak a hatvanas években léphetett be megint az országba.

Kép

Fotó: Profimedia

A szivárványtörzs 

Mivel több vetélés és egy súlyos nőgyógyászati betegség következtében nem szülhetett, egymás után fogadta örökbe a gyerekeket. Nem sokat találkozott velük, mivel folyamatosan úton volt, de mindegyiküket a nevére vette, részéről ez gyaníthatóan politikai propaganda volt. Külön hangsúlyt fektetett arra, hogy minden egyes gyerek más és más etnikai háttérrel rendelkezzen, és más vallású legyen. 

Szivárványtörzsnek nevezte a családját, mivel Marokkóból, Kolumbiából, Elefántcsontpartról, Finnországból, Algériából és Venezuelából is érkeztek hozzá a gyerekek. 

Egyikük később megjegyezte a nevelőanyjáról: „Játékbabákat gyűjtött.”

Josephine Baker hosszú és viharos életet élt. Gyakorlatilag élete végéig vállalt fellépéseket. Utoljára 1975-ben, pályafutása ötvenedik évfordulóján állt a színpadra. Az előadást hercegek finanszírozták, és világhírű előadók vásároltak rá jegyet. Akkora tömeg volt, hogy pótszékeket kellett berakni. Négy nappal a díszbemutató után Josephine Baker álmában agyvérzést kapott, és meghalt. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Shelli, Nobri és a visszanyert szabadság

Egy Shelli nevű nőstény orangután 2001-ben, nyolcévesen érkezett a Nyaru Menteng Orangután Rehabilitációs Központba szülőföldjén, Borneó szigetén. Sokéves fogságból mentették ki, miután tiltott kisállatként tartotta valaki Jakartában. A központ erdei iskolájában két év alatt megtanult önállóan élni, s hogy visszaszokjon a vadonba, egy úgynevezett rehabilitációs szigetre költöztették, félig vad körülmények közé. Az ott töltött ideje alatt, 2005-ben nőstény utódja született: Nobri.

Nobrit a még csak félig szabad Shelli teljesen független orangutánná nevelte, aki 2010-re abszolút egyedül boldogult (addigra megszületett testvére, Forest is). Nobri kiváló túlélési képességekkel rendelkezett, viszont ki nem állhatta az embereket. Épp ezért, amikor 2013-ban családjával együtt végleg szabadon engedték volna a rehabilitációs szigetről, nem tudták az elengedéshez befogni, így maradnia kellett. 2016-ban sikerült csak végrehajtani a kiköltöztetését a Bukit Batikap véderdőbe.

Ott hamar bizonyította, hogy vadon élve is tökéletesen megállja a helyét, még a megfigyelések elől is eredményesen elrejtőzött. 2017-ben azonban a központ megfigyelői megközelítették, s észrevettek egy rendellenes duzzanatot a karja közelében. 

Ebből néhány hónap alatt nagyobb dudorok alakultak ki: légzsákgyulladása lett, ami a halálához vezethetett volna. Ő azonban olyan erős volt, hogy egyszer sem jelezte a külvilág felé, hogy fájdalmai vannak.

2018 végén nyugtató lövedékkel sikerült Nobrit elaltatni és gondozásba venni. Számos műtét és hosszú gyógyszeres kezelés után az állatorvos engedélyezte újbóli szabadon bocsátását, ami után az erdő mélyébe veszve ismét hónapokig nem látta senki. 2019 májusában észlelték újra, de szokásához híven csak vicsorogva rázta a faágakat az emberek felé, így nem tudták ellenőrizni, nem újult-e ki a betegsége, ami az orangutánoknál gyakori jelenség.

Hat hónappal később kaptak újra rádiójeleket a mozgásáról. 2020. január 27-én egy keresőcsapat a Joloi-folyó partjától pár méterre két orangutánra lelt: az egyikük Nobri volt, rajta pedig már a saját kis utódja csüngött. Újdonsült anyaként Nobri továbbra is távol maradt az emberektől, napjai nagy részét az őt jól rejtő felső lombkoronákban töltötte, így a megfigyelők sem lefotózni, sem utódja nemét meghatározni a mai napig nem tudták. Csak az a biztos, hogy Shelli megmentése után közel húsz évvel az unokája már szabadon kószál a borneói vadonban.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Fu és a fú, de ravasz szökések

Fu egy felnőtt hím orangután volt az Omahai Állatkertben (Nebraska, USA) a hatvanas években. Nevét egy bűnözőzseni regényhősről, Fu Manchu-ról (Sax Rohmer angol szerző könyvei nyomán) kapta, mégis olyan szelíd volt, hogy már fiatalon is rendszeresen játszott az őreivel, egyiküket meg is mentette egyszer egy veszélyes eséstől, amikor az megcsúszott a vizes padlón. Egy nap azonban Fu nagy felfordulást okozott azzal, hogy kiszökött a majomházból. Amikor az állatkert felügyelői a kifutója közelébe értek, megdöbbenve tapasztalták, hogy egy fán ül – a kifutón kívül, az elefántház közelében. Ráadásul nemcsak megszökött, hanem társát és három gyermekét is magával vitte.

Az őrök mindannyiukat vissza tudták vezetni a helyükre, ahol nyitva találták az egyik mellékkijáratot. Feltételezték, hogy mindez egy kollégájuk hibája lehetett, ám az eset hamarosan újra megtörtént: pár nappal később Fu-t és családját egy közeli háztetőn látták sütkérezni. Az őrök ismét visszavitték őket, de már azt is elkezdték felderíteni, ki hibázhatott. 

Az egyik munkatárs nemsokára észrevett valamit, Fu ugyanis furcsán viselkedett. Kiderült, hogy saját menekülőeszközzel rendelkezett…

A személyzet messziről figyelte, ahogy eloldalog a száraz vizesárkánál lévő mellékkijárat felé, szellőzőnyílásokba kapaszkodva megközelíti, majd nekilát az ajtó reteszét felfeszíteni valamivel, ami úgy nézett ki, mint egy házilag készített kulcs. Az őrök később megállapították, hogy egy hosszú drótdarab volt nála, amelyet valahol találhatott és a megfelelő formába hajlított. Használatával pedig ki tudta nyitni az ajtót. Annak pedig, hogy korábban senki sem találta meg a speciális eszközt, az volt az oka, hogy Fu szándékosan elrejtette azt. A szökési kísérleteikor az alsó ajka és a fogínye közé szorította a szájában, s csak akkor vette ki onnan, amikor senki nem volt a közelében.

Ez is igazolja: az orangutánok ezermesterek – nem csoda, hogy vadon élő egyedeiket látták már leveleket kesztyűként, szalvétaként vagy megafonként használni. Erőfeszítéseiért Fu-t az Amerikai Lakatosok Szövetsége tiszteletbeli tagjává választotta, s a névadójához méltón ravasz majom még évtizedekig élt.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Monti és az örökbefogadás

Montit 2009-ben mentette meg az International Animal Rescue (IAR) mentőcsapat. Csecsemőként lophatták el az anyjától, és illegális háziállatként tartották sanyarú körülmények között. Alultáplált és beteg volt, amikor rátaláltak, sürgős ellátásra volt szüksége. Amikor elkezdte „dzsungeliskoláját”, nehezen illeszkedett be a többi orangután közé, inkább emberi gondozóira támaszkodott.
A mentőcsapat viszont azon dolgozott, hogy ne csak a vadonban való túléléshez szükséges alapvető készségeket tanítsa meg neki, hanem más orangutánokkal is összeszoktassa. Sokéves rehabilitáció után Monti természetes orangutánviselkedést kezdett tanúsítani. Különösen kedves volt a fiatalabb orangutánokhoz, mindent megtett, hogy nekik is átadja az újonnan tanult készségeit. Tökéletes jelöltnek bizonyult egy béranyaprogramra, amely idősebb nőstényeket hozott össze árva bébikkel, akiknek gondoskodásra volt szükségük.

Montit végül egy nőstény csecsemővel, Anggunnal ismertették össze, és hamar szoros, szerető kapcsolat alakult ki köztük. Monti megtanította Anggunnak, hogyan kell kinyitni a kókuszdiót, meghámozni a gyümölcsöt és megépíteni az éjszakai fészket. Egész nap ápolta és gondozta őt, minden este a karjában vagy a hasán altatta el. Amikor a csapat úgy döntött, hogy mind az anya, mind a lánya készen áll egy rehabilitációs szigetre költözni, oda is együtt kerültek, s Anggun ott is sok új erdei túlélési trükköt tanult meg elhivatott örökbefogadója vezetésével.

Végül „anya és lánya” 2020 februárjában együtt szabadulhatott, hogy új életet kezdjenek az indonéz esőerdőkben. Gyönyörű pillanat volt, ahogy a vadonba megérkezve Monti kimászott a szállítóládájából, Anggun az oldalán kapaszkodott, és rájöttek, hogy teljesen szabadok.

Orangután-kisokos
Nevük malájul erdei embert jelent. Becslések szerint 100 ezer borneói, 14 ezer szumátrai és csupán 800 tapanuli orangután él a világon.
Testüket hosszú, vörös szőrzet borítja („a vörös az új fekete”, mondja az orangután a csimpánznak a vicc szerint), karjaik hosszabbak, mint a lábaik, de lábaikkal is ügyesek, szívesen esznek azokkal is.
Életük nagy részét a lombkoronák között himbálózva töltik.
Az orangutánok élettartama elég hosszú: 30, sőt akár 50 évig is élhetnek a vadonban.
A fiatal orangutánok körülbelül 7 éves korukig anyjukkal maradnak, mindent megtanulnak tőle, így fejlesztik ki saját túlélési képességeiket.
A felnőtt hím orangutánok arcán zsírszövetlebenyek – pofalemezek – alakulnak ki. A vizsgálatok szerint egyes nőstények pofalemez alapján választanak párt maguknak.
Minden este alvófészket készítenek körülbelül 10 perc alatt úgy, hogy több nagy ágat összehúznak, kisebb ágakat használnak matracnak, s a szerkezetet rugalmasabb ágak fonásával kötik össze. Esős időben tetőt is építenek hozzá. A kutatók a fészkeik száma alapján tudják megbecsülni populációjuk méretét egy adott területen.
60 százalékban gyümölcsöket esznek, például mangót, licsit és fügét, de táplálkoznak levelekkel, virágokkal, rovarokkal, sőt kisemlősökkel is. A durián nevű tüskés gyümölcs a kedvencük, amit a világ legbüdösebb gyümölcsének is tartanak, „illata” a szennyvízére és a használt zokniéra emlékeztet.
Az erdőirtás és a vadászat jelentik a legnagyobb veszélyt az orangutánokra. Borneó az előrejelzések szerint – mezőgazdaság, infrastruktúrafejlesztés és erdőtüzek miatt – 220 ezer négyzetkilométer erdőt veszít 2010 és 2030 között, ami a szárazföldi területe csaknem 30 százaléka (nagyobb, mint a teljes Egyesült Királyság).
A pálmaolaj-kitermelés azért probléma, mert Indonézia és Malajzia rendelkezik a világ pálmaolaj-készletének több mint 85 százalékával, s az emiatt történő erdőirtás az orangutánokra nézve végzetes. Ugyanakkor fenntartható módon is készülhet pálmaolaj, amennyiben nem a dzsungelt helyettesítik olajpálma-ültetvényekkel. Fogyasztóként akkor teszünk az orangutánokért, ha csak fenntartható pálmaolajból készült termékeket vásárolunk.

Clint Eastwood cimborája
Az orangutánok a filmkészítőket is megihlették. A legnépszerűbb orangután hollywoodi moziban Clint Eastwood partnere volt a Minden áron vesztes és a Bármi áron című filmekben. Őt a vásznon Clyde-nak hívták, a valóságban három majom is alakította, mivel a forgatások között megnőtt. A jelenetekben sört ivott, bunyózott és kamiont vezetett éppúgy, mint gazdája, akitől a közönség nagy örömmel fogadta westernhős- és macsószerepei után ezt a könnyed, humoros karaktert és sztorit.

Források:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Orangut%C3%A1n 
https://www.wwf.org.uk/learn/fascinating-facts/orangutans 
https://redapes.org/bos-foundation-the-amazing-story-of-nobri/ 
https://www.upworthy.com/this-epic-zoo-escape-story-shows-how-fantastically-smart-orangutans-can-be 
https://www.orangutans.ca/monti-a-story-is-extraordinary/  

Táncos csodagyerek

Egy évvel az első világháború kitörése előtt, 1913. augusztus 26-án látta meg a napvilágot a felvidéki Selmecbányán. Mivel hamar kiderült, hogy a színpadon érzi igazán otthon magát, édesanyja – aki után az Elma nevet kapta – az orosz származású színésznőhöz, Aubrichtovához íratta be különórákra Pozsonyban, de eljárt az olasz Viscoussi balettmesterhez is. 

Ő már kislányként európai turnéra vitte, így mint táncos csodagyerek járhatta be Európát, akkor még Munczi Bulla néven. 

Bécsben a kamasz Elma fenomenális tehetsége feltűnt a kor egyik legnevesebb rendezőjének, Max Reinhardtnak, aki szerződtette társulatába. Így az osztrák fővárosban maradt, és az angol, francia, német intenzív nyelvórák mellett a színjátszás alapismereteit tanulta a Burgtheater híres művész pedagógusától, Margarethe Forbes-től, aki korábban Darvas Lili tanára is volt. 13 éves korában már Puckot alakította a Szentivánéji álomban. „S mert ilyen korán kezdtem, sokan még idősebbnek hisznek, mint amennyi valójában vagyok. Reinhardtnál hol Vadkacsát játszottam, hol nyúlfarknyi szerepet” – így emlékezett vissza pályája elejére. Évekig Reinhardt vezető színésznőjeként játszott német nyelven Berlinben, Münchenben és Bécsben.  

Magyar színészeket indított el a pályán
Max Reinhardt osztrák-amerikai színész, rendező számos színházat vezetett Németországban és Ausztriában. Létrehozta a Salzburgi és a Müncheni Ünnepi Játékokat, és társulatával rendszeresen turnézott Európa-szerte. Több magyar színészt szerződtetett társulatába, például Beregi Oszkárt és Darvas Lilit. 1937-ben az Egyesült Államokba költözött, ahol filmrendezéssel foglalkozott, Hollywoodban színitanodát nyitott. Előadásaiban kiemelt szerepet kaptak az akusztikai és a vizuális hatások, különösen fontos volt nála a színpadkép szín- és formavilága, a tömegek elhelyezése és mozgatása. Megteremtette a modern értelemben vett rendezői színházat.

„Héttől tízig úgyis minden kiderül – mondogatta sokszor Max Reinhardt, arra tanított, legyünk őszinték, legyen a századik előadás is premier, hiszen egy öregasszony a karzaton hátha egy hónapja már csak a kiflit eszi azért, hogy kifizethesse a színházjegy árát, nem szabad őt becsapni. (...) Én szinte látom magam előtt, hogy ez az ősz hajú, kék szemű ember ott volt minden este az előadáson, gazdája volt a produkciónak, s ha kellett, századszor is nevetett a vicceinken. Ez »spannungot« adott. Reinhardt minden este megteremtette a premier hangulatát.” 

„Én is ezt szeretném azóta is, minden este premiert héttől tízig”

– mondta mesteréről később a színésznő.

„Törékeny vállain a fönséget hordozza”

Miközben az osztrákoknál Bulla Elma már híresség volt, a magyar közönség alig ismerte a nevét, ám egy magyar hetilap tudósítója hozta a hírt, hogy Reinhardt új felfedezettje egy pozsonyi magyar lány. „Állítólag Bulla Elmának hívják, de ez valószínűleg csak művésznév, ki rejtőzhet e név mögött?” – tanakodtak a magyar színházkedvelők, így lassan itthon is megismerték a nevét. 
24 éves volt, amikor az író, színházigazgató Bárdos Artúr megnézte Bécsben egy előadásban, és a fejébe vette, hogy hazacsábítja. Itthon nagy lelkesedéssel fogadták, és a Vallomás című darabbal kilépett az ismeretlenség homályából. A próbák idején felvetődött benne a kérdés, hogy „nem vagyok-e Pestre túl modern... Az történt ugyanis, hogy a drámai kitörés után én sírva a fal felé fordultam. »Elma – így kiáltott fel Bárdos –, hiszen maga igazi könnyeket sír! Miért fordul el? Hadd lássák!« Nem, ellenkeztem, ha valaki sír, az szégyenli magát! Bárdos ezt végül is elfogadta, mert nemcsak jó rendező, hanem jó pszichológus is volt” – idézte fel később. 
Kosztolányi Dezső a premier utáni kritikájában csodálattal írt róla. „... megjelenése egyszerű. Mihelyt kilép, a színpad megtelik vele. Vannak taglejtései, melyek felejthetetlenek. Most az, ahogy a kezével játszik, most az, ahogy a homlokához akar kapni, de idegességében nem teszi, a mozdulatot mintegy elvetéli. Vannak félhangjai. Szavak, melyeket csak elhadar. Mindezt modorosság, hatásvadászat nélkül. Aztán sikolt, tombol, s a színpadon a végzet döng végig, a nagy dráma. Oly biztosan fogja a hangokat, mint egy nagy hegedűművész. Nincs hamis hangja. Erő és finomság, ösztön és ízlés együtt. 

Jósolni könnyelműség volna egyetlen szerep után. Hittel írom le azonban, hogy pályámon hasonló európai értékkel, hasonló nemes reménységgel ritkán találkoztam.

Ez a színésznő törékeny vállain a fönséget hordozza...”

Kép

Bulla Elma 1965-ben – Forrás: Fortepan/Kotnyek Antal

Szerelem a szanatóriumban 

A felívelő pályát mégis megtörte egy egészségügyi probléma: az előadások során estéről estére berekedt, ezért kénytelen volt orvoshoz fordulni. A svábhegyi szanatóriumban ismerkedett meg dr. Nagy Endre orvosprofesszorral. Az ismeretségből hamar szerelem, majd házasság lett, a nyilvánosság teljes kizárásával esküdtek meg a Mátyás-templomban. Bulla Elma így akarta megvédeni a magánéletét, hiszen a pesti bulvárlapok naponta próbáltak sztorit kerekíteni életéből. (Érdekesség, hogy Nagy doktor páciensei közé nem kisebb személyek tartoztak, mint például az akkor már Londonban élő Korda testvérek.) A házasság végül nem lett hosszú, amiről főleg a politika tehet. A házaspár – mivel az orvos férj származása miatt már nem érezte biztonságban magát Budapesten – 1939-ben New Yorkba költözött. Nyolc hónap múlva viszont a honvággyal küzdő színésznő hazautazott, és ezzel a házasságuk is véget ért. 

Másodszorra Fendrik Ferenchez, a zalaegerszegi író-újságíróhoz ment feleségül, akinek műveit a Vígszínház színpadán mutatták be a nagyközönségnek, így találkozott a színésznővel. A sztárok karitatív tevékenysége ez időben vált egyre fontosabbá: a színésznők a második világháborúban bekapcsolódtak a Vöröskereszt segélyakciójába, így tett Bulla Elma is. Vállalták, hogy meleg holmit kötnek a fronton harcoló katonáknak, úgy, hogy saját nevüket is belevarrják a ruhadarabba. A Filmszínház Irodalom című hetilap pamutot osztott a vállalkozó szellemű művészeknek.

Szent Johannától a Macskajátékig

Színpadon pályája talán legnagyobb sikerét a Belvárosi Színházban aratta Szent Johannaként G. B. Shaw drámájában. A siker közel húsz évvel később, 1955-ben megismétlődött, amikor a Vígszínházban – korabeli hivatalos nevén a Magyar Néphadsereg Színházában – vitték színre a darabot, ám ott már kiforrott, érett művészként játszotta el a főszerepet. Eközben a másodszereposztásban a fiatal Ruttkai Éva alakította Johannát. 

Filmes karrierje fiatalon Németországban indult, azonban az igazi kihívásokat csak az 1940-es évek filmjei hozták el számára. Idővel beskatulyázták a „megértő, jóságos asszony és feleség” szerepkörébe, akitől a végzet asszonyai időről időre elhódítják az aktuális férjet, Így küzdött meg Karády Katalinnal a Kísértésben vagy Tolnay Klárival a Férfihűségben.

Kép

A Férfihűség című film plakátja

„Valaha mindenáron arra törekedtem, hogy érdekes legyek a színpadon. Az epés kritikusok akkoriban azt írták rólam, hogy modoros vagyok. Egy-egy kézmozdulatom megformálásán sokat töprengtem. Igen, igen, a kéz mozgatása volt erényem is, hibám is. (…) A közönség először nem örült annak, hogy komika szerepeket alakítok. Amikor például a Szellemesekben egy kövérre kitömött asszonyságot játszottam, sokan megvártak a kiskapunál, és szemrehányásokkal illettek: micsoda dolog, hogy a mi Bullánk így meghízott, így megváltozott! Bosszantott, hogy nem értik meg: a színésznek mekkora gyönyörűség olykor-olykor karakterszerepet játszani, más figurává alakulni. A régi filmekben a jóságos, megértő feleség szerepkörébe skatulyáztak be... nekem ez rémes volt.”

Alakításait sosem nézte vissza, mert „…túlságosan izgat, hogy már nem tudok változtatni a magam játékán” – vallotta. 

A Kossuth-díjas művésznő élete utolsó szakaszához két emlékezetes filmszerep fűződik. Örkény István Macskajáték című darabjának filmváltozatában Giza és a Philemon és Baucis öregasszonyszerepe. Mindkét mozit Makk Károly rendezte, a Macskajátékkal Magyarország 1972-ben az Oscar-díjért is versenybe szállt. Bulla Elma epizódszerepet vállalt a legendás Szabó család rádiójátékban is. „Nincs rajta más ékszer, mint a szeme, amely olyan intenzíven kék, mintha nefelejcskivonatból lenne csinálva” – bókolt neki egyik írásában Kosztolányi. Bulla Elma neve napjainkra már feledésbe merült, holott egyedi hangot ütött meg a magyar színjátszásban. 67 éves korában,1980. május 14-én búcsúzott el örökre a földi színpadtól.

Források:
MTI Hírarchívum
https://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz02/755.html 
https://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz22/118.html 
https://www.ujsagmuzeum.hu/bulla-elma/ 
https://web.archive.org/web/20070629071532/http://www.szineszkonyvtar.hu/contents/a-e/bullaelet.htm 
https://hu.wikipedia.org/wiki/Bulla_Elma 
 

A túszdráma krónikája

A müncheni olimpiai faluban lövések dördültek. A Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet nyolc tagja 1972. szeptember 5-én hajnalban átmászott a kerítésen, bejutottak a faluba, majd a Connolly utca 31-ben elfoglalták az izraeli sportolók szállását. A gépfegyveres túszejtőknek nem volt nehéz dolguk, mert az ajtók nyitva voltak. Reggel hatkor már futótűzként terjedt a terrortámadás híre, az olimpiai falut teljesen elzárták a külvilágtól, felfegyverzett katonák vették körül.

A túszok
David Mark Berger (súlyemelő), Zeev Friedman (súlyemelő), Yossef Gutfreund (birkózóbíró), Eliezer Halfin (birkózó), Josef Romano (súlyemelő), André Spitzer (vívóedző), Amitzur Schapira (atlétikaedző), Kehat Shorr (lövészedző), Mark Slavin (birkózó), Yakov Springer (súlyemelőbíró) és Mosche Weinberg (birkózóedző). Őket tizenegyüket ejtették túszul, nem sokkal később Weinberg és Romano belehaltak az akció elején szerzett sérüléseikbe. 

A túszejtők először reggel 9 óráig adtak határidőt: 232 izraeli börtönben lévő palesztin fogoly, a német szélsőbaloldali Andreas Baader és Ulrike Meinhof, valamint a japán Kozo Okamoto terroristák szabadon bocsátását követelték. Az izraeli válasz nem késett sokat, és egyértelműen visszautasította a tárgyalásokat. Német politikusok és sportvezetők, többek közt Willi Daume, a Német Nemzeti Olimpiai Bizottság elnöke vagy Hans-Dietrich Genscher szövetségi belügyminiszter, saját magukat ajánlották fel helyettesítő túszként a terroristáknak, de azok ezt elutasították. 

Ahogy teltek az órák, az ultimátum időpontját többször kitolták, délután pedig a szervezőbizottság bejelentette, hogy a játékokat – a modern olimpiák történetében először – felfüggesztik, a már megkezdett küzdelmeket befejezik, de újabbakat nem kezdenek, így a Magyarország–NSZK labdarúgó-mérkőzésre sem került sor.

Eközben a merénylők azt követelték, hogy a túszokat este 9 óráig kísérjék fel egy Kairóba tartó repülőgépre, a német rendőrség látszólag beleegyezett a feltételeikbe, eközben úgy tervezték, hogy a reptéren lecsapnak rájuk. 22:06-kor a megkötözött túszokkal együtt felszálltak egy buszra, és a Münchentől mintegy 80 kilométerre fekvő fürstenfeldbrücki katonai repülőtérre mentek.

Kép

A müncheni szálloda, ahol a túszejtés történt – Forrás: Arthur Chapman/Flickr

Kép

Az egyik merénylő a szálloda teraszán – Forrás: Wikipédia

Tűzharc: hibák és kudarcok sora

A reptéren 23 óra körül tűzharc kezdődött. A németek azonban tévesen azt feltételezték, hogy csak öt túszejtővel van dolguk, ezért csupán öt mesterlövésznek kijelölt rendőr várta a parancsot a repülőtér épületének tetején és a kifutópályán. A mesterlövészek csak hagyományos járőrök voltak, nem speciálisan erre a feladatra kiképzett személyek, nem volt megfelelő védő- és éjjellátó felszerelésük sem, pontos célzás nélkül lőttek.

Éjfél előtt a televízió arról számolt be, hogy minden túsz megmenekült, és a terroristák többsége meghalt, holott még tartott a tűzharc. A szövetségi kormány szóvivője „jól sikerült, örömteli akcióról” beszélt. Amikor körülbelül egyórás késéssel Münchenből segítségként megérkeztek a páncélosok, a terroristák rájöttek, hogy nincs esélyük az emberrablásra. Kézigránátot dobtak az egyik helikopterben rekedt túszokra, a másikban géppisztoly-sorozatokkal kivégezték az odakötözött sportolókat. 

A mentőakció óriási kudarccal végződött: az összes túsz meghalt, a müncheni rendőrség őrmesterét halálos fejlövés érte. 
 

Öt terroristával végeztek a németek. A következő 20 év során az izraeli titkosszolgálat kommandósai a túlélő három merénylő közül kettőt meggyilkoltak, és legalább további tizenkét olyan palesztint, akiket azzal gyanúsítottak, hogy részt vettek a támadás kitervelésében.

A tragédia áldozatai – Forrás: Wikipédia

Hegedűs Csaba, a Tuskirály

Másnap 10 órára gyászünnepséget hirdettek, majd délután 2 órakor újraindulhattak a versenyek. „Öt olimpián vettem részt, a müncheniről vegyes érzések maradtak bennem. Nagyon örültem az ezüstérmemnek, viszont a terrortámadás és a halálesetek beárnyékolták a versenyt" – elevenítette fel később a történteket a Münchenben ezüstérmes tőrvívó, Kamuti Jenő, a Nemzet Sportolója.

München érmesei
Magyarországot 20 sportágban 232 sportoló képviselte, akik összesen 35 érmet – köztük hat aranyat – szereztek.  Aranyérmes lett többek között a közelmúltban 85. születésnapját ünneplő Balczó András öttusázó és a férfi párbajtőr csapat, ezüstérmet nyert a férfi vízilabda- és a labdarúgó-válogatott, továbbá Gyarmati Andrea úszó. Bronzot akasztottak például Hargitay András úszó, valamint a női tornászcsapat nyakába.

Ezen a szörnyű körülmények között lezajlott olimpián a magyar küldöttség egy különösen emlékezetes érmet is megszerzett, ugyanis Hegedűs Csaba révén megszületett Magyarország 100. aranya. A fiatal kötöttfogású birkózó az olimpia előtti évben 23 évesen, pont szeptember 6-i születésnapján világbajnok lett. Ám Szófiából hazatérve csak a reptérig tartott az öröme, ahol egy sportvezető azt mondta neki, hogy az igazán nagy birkózó olimpiát is tud nyerni. Az olimpia aztán a terrortámadás miatt sem úgy indult, ahogy tervezték, és Hegedűs kisebb sérülésekkel is bajlódott. 

A „Tuskirálynak” nevezett sportembernek még egy nem várt körülményt is fel kellett dolgoznia, ugyanis édesapja, akit nyolcévesen látott utoljára, Münchenben újra felkereste őt és szintén birkózó bátyját, Miklóst. 

Vívómester édesapja, Hegedűs István ugyanis 1956 után elhagyta az országot, miután koholt vádakkal perbe fogták. Kolumbiába menekült, ahol a katonai tengerészeti akadémia elismert vívómestere lett, és végül csak a rendszerváltás után tért haza Magyaroroszágra, itt is hunyt el 1994-ben.

„Szét kell szednem még a szőnyeget is”

Pont a mérlegelés napján történt a merénylet, amelyben az az izraeli bíró is meghalt, aki egy évvel korábban a vb-döntőt vezette. „A szobámban vártam a sorsolás eredményét, ami nem ért váratlanul, mert valami azt súgta, hogy Nazarenko (szovjet klasszis – a szerk.) lesz az első ellenfél. Mivel a délelőtti programban nem szerepeltem, a faluban maradtam, feküdtem, és a sorsdöntő első mérkőzésre összpontosítottam. Délután tudtuk meg, hogy a játékokat felfüggesztették. Egy nappal később álltunk szőnyegre Toljával” – emlékezett később az olimpiai bajnok. „Szét kell szednem még a szőnyeget is” – ez volt a mottója, amikor a meccsre tartott. Bizonyítani akart, mert sokan véletlennek tartották első nagy sikerét, a vb-aranyat. 

Ahogy ő nevezte, ilyenkor önhipnózisba került, mert szerinte normál állapotban az ember nem képes kiugró teljesítményre.

Felvirradt a döntők napja, a magyar tábornak egy korábbi botrányos bíráskodás miatt viszont csekély volt az önbizalma. Hegedűs Csaba a 82 kilogrammos súlycsoportban a jugoszláv Milan Nenadiccsal mérkőzött meg a döntőben. „Másfél perc volt hátra. Csaba Nenadics mögé került, s ezzel 5:3 lett az eredmény. Két pont előny, az behozhatatlan, de nem akartuk elkiabálni. Már csak a másodperceket számoltuk, amikor Nenadics szépített, 5:4. Végtelennek tűnő pillanatok következtek. Aztán vége! Hegedűs Csaba olimpiai bajnok lett! Ő szerezte a magyar sport századik olimpiai aranyát.” 1972. szeptember 10-ét írtuk, ez volt az olimpia tizenötödik versenynapja.
„…. Mindenemet erre tettem fel, úgy mentem a szőnyegre, hogy csak akkor jövök le, ha én győzök. Tulajdonképpen még most sem tudom, mit is jelent olimpiai bajnoknak lenni. Még ideges vagyok, még rettenetesen fáradt. De érzem, hogy percről percre megkönnyebbülök, egyre erősebbnek, boldogabbnak érzem magam (…) csodálatos érzés, olyan, mint amikor keményen dolgozik valamiért az ember, és egyszer csak elkészül vele” – mondta a győztes a Képes Sportnak. 

A sportoló az olimpia utáni évben egy autóbalesetben életveszélyesen megsérült. Felvetődött, hogy amputálni kell a lábát, de végül műtétek sora után felépült, visszatért, és 1976-ban Európa-bajnok lett. Hegedűs balesete nagyon megrázta az országot, hiszen három évvel korábban szintén autóbalesetben életét vesztette Kozma István nehézsúlyú birkózó, aki, ha nem történik vele a tragédia, akár Münchenben is bajnok lehetett volna.

Megkésett bocsánatkérés

A magyar olimpiai küldöttség 2022-ben lerótta kegyeletét az elhunyt izraeli sportolók emléktáblájánál a játékok 50. évfordulóján szervezett müncheni emléktúrán.
Frank-Walter Steinmeier német államfő tavaly egy emlékünnepségen bocsánatot kért Izraeltől azért, hogy megtörténhetett a túszdráma, ami – nyilatkozata szerint – háromszoros kudarc Németországnak. Az első kudarc, hogy nem volt megfelelő az olimpia „biztonsági koncepciója”, a második, hogy megtörténhetett a támadás, a harmadik pedig, hogy az ügy kezelését német részről a feldolgozás helyett „a hallgatás, az elfojtás és a felejtés” jellemezte. Öt évtizednek kellett eltelnie, mire sikerült megállapodni a kárpótlásról: Németország 28 millió eurót köteles fizetni az izraeli áldozatok rokonainak.

Források:
MTI
https://honvedelem.hu/hirek/hazai-hirek/zalaegerszegen-avattak-emlektablat-a-vivomester-tiszteletere.html 
https://index.hu/sport/alapvonal/2020/05/06/hegedus_csaba_birkozas_100._magyar_aranyerem/ 
https://mult-kor.hu/otven-eve-fujta-el-a-terror-az-olimpia-langjat-a-muncheni-tuszdrama-20220905 
https://olimpia.hu/hirek/otven-eve-tortent-munchen-1972-hegeduse-a-100-magyar-olimpiai-arany-gedo-is-aranyermes 
https://olimpia.hu/hirek/otven-eve-tortent-munchen-1972-palesztin-terroristak-merenylete-az-izraeli-kuldottseg-szallasan 
https://sportal.blikk.hu/egyeni-sportok/kuzdosportok/maganyaban-sirja-ki-magat-hegedus-csaba--a-legendas-birkozo-oszinten-beszelt-fajdalmarol/2022120213024132694 
https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%BAszdr%C3%A1ma_a_m%C3%BCncheni_olimpi%C3%A1n 
https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1g_az_1972._%C3%A9vi_ny%C3%A1ri_olimpiai_j%C3%A1t%C3%A9kokon 

Babával az olimpiára

Nadia 1961-ben egy kis román faluban, Onestiben született, és már óvodáskorában is a helyi csapatban tornázott. Amikor egy iskolai tornatanár, Károlyi Béla meglátta őt cigánykerekezni az udvaron, meghívta őt a tornásziskolájába. Az edző utólag úgy emlékezett, hogy kevés fantáziát látott a kistermetű gyermekben, de soha nem találkozott még olyan elszántsággal és kitartással, mint ebben a kislányban, aki vasárnap is beszökött a tornaterembe, és ha nem figyeltek oda rá, egy kézzel próbálgatta a gerendagyakorlatát. Később erre a tudására szüksége is lett…

Nadia 1970-től kezdve számos nemzeti és nemzetközi versenyről hozott el érmeket, bár a magyar edző és felesége által biztosított tornaterem és a felkészülés lehetőségei egyaránt szűkösek voltak. 

A Károlyi házaspár egy olajozott padlójú, hideg helyiségben kezdte a pályafutását a Zsil-völgyi Vulkanban, ahol a gerendát egy helyi bányász faragta baltával, és a technikai feltételeket csupán a lelkesedés pótolta.

 Az itt elért sikerek tették lehetővé, hogy Onestiben tornásziskolát nyithassanak, Nadia pedig az első tanítványok egyike lett.

Románia akkori sportéletének uralkodó csillaga a Dinamo Bukarest volt, a félelmetes romániai titkosszolgálat csapata. A Dinamóban csak felnőtt lányok tornásztak, magabiztos, jó fizikai kondícióban lévő lányok, akik az első versenyen idegesen figyelték az Onestiből érkező hajlékony, törékeny kislányokat, még kuncogtak is rajtuk. Az első megmérettetést az 1972-es nemzetközi versenyen úgy sikerült elkerülniük, hogy a kezdés előtt a bírák megtiltották a 14 éven aluli tornászlányok szerepeltetését. A nagy áttörésre 1975-ig kellett várni, amikor Nadia egy sérült sportoló helyett indulhatott az Európa-bajnokságon. Ezután már egyenes útja nyílt a montréali olimpiára, annyi idősen, hogy az utazásra még babát vitt magával.

Egyesből tízes

Amikor a román csapat leszállt Kanadában, a helyi rajongók nemhogy a tornászlányokról nem tudtak semmit, de magáról az országról sem, és persze azt sem sejthették, hogy a csapattal öt titkos Securitate-tiszt is utazott. A Nyugat nehezen tudta eldönteni akkoriban, hogyan álljon a Ceaușescu-féle romániai diktatúrához: pozitívan értékelték az önhatalmú Kondukátort a keleti blokktól való elkülönülése miatt, ugyanakkor tudtak a Romániát jellemző egészségügyi és gazdasági állapotokról, nélkülözésről. 

Nem is sejtették azonban, hogy a szereken pillangóként röpködő román tornászlányok sporttörténelmet fognak írni a versenyen.

Károlyi Béla edző úgy látta, hogy nem kedvez nekik a teljes ismeretlenség, ezért ügyes érzékkel a lányokat a saját számuk előtt mindig a mosdóba küldte, és a jelentkezéskor kis türelmet kért a bíróktól, hiszen a kislányok izgulnak, ki kellett menniük… Sikerült jócskán felcsigáznia az érdeklődést, a nézők nyújtogatni kezdték a nyakukat, ki lehet ez a pöttöm lány, aki annyira izgul, hogy verseny előtt még ki kellett szaladnia. Nadia pillekönnyen repült a szereken egyszerű fehér dresszében, masnival a hajában. Tökéletesen, hajszálpontosan végezte a gyakorlatot, és rezzenéstelenül állt bele a leugrásba. Ekkor 30 ezer ember kezdett őrjöngő ünneplésbe, és a román tornászlány egy csapásra belopta magát a nézők szívébe. Pár perc után azonban szomorúan és értetlenül észlelték, hogy a digitális kijelző 1,00 pontot mutat. Némi kapkodás után sikerült csak kiírni a tökéletes 10.00 pontszámot, mert a pontszámjelző csak 9,99-ig volt kalibrálva…

A kitüntetés után valami megszakadt

A román élsport összefonódott a politikával, a román tornászlányok élete is óriási változáson ment keresztül a nemzetközi sikerek után. A szertorna, a sportpolitika, az intrika, a félelem, a besúgás olyan szinten szövődött egymásba, hogy nem lehetett szétválasztani a szálakat. Károlyi Béla egy ideig még azzal egyensúlyozott, hogy ő is jelentett a lányokról, és róla is jelentettek mások, majd az érdekek és ellenérdekek bonyolult rendszerében végül majdnem kegyvesztetté vált, edzői módszereit sok kritika érte – ugyanakkor a tornasport sikere a politikusok kezében egyfajta rendszerigazolásként működött, ezért ellenérdekeltek voltak az edző korlátozásában. „Általánosságban véve közömbös az emberi szenvedés iránt” – írta róla az őt megfigyelő Pozsár Géza, de jelentései süket fülekre találtak. 

Amíg Károlyi propagandaeredményeket és országimázst szállított a hatalomnak, addig nem szóltak bele a módszereibe, bár a jelentések szerint az edzőteremben sokszor vér folyt és könnyek hulltak.

Teodora Ungureanu,Károlyi Béla edző és Nadia – Forrás: Wikipedia

Comăneci „elvtársnő” 15 évesen elnyerte a szocialista munkaérdemrend arany fokozatát – a legmagasabb akkori kitüntetést –, a csapat autót, felkészülési juttatásokat, déli gyümölcsöket kapott, az edzéseket pedig magas rangú politikusok, újságírók, hercegek, sejkek kezdték látogatni. Pár hónap alatt Nadia plakátjai ellepték az országot, a Securitate és helyi ügynökei pedig minden lépését figyelték. Lehallgatták a telefonokat, követték a tornászokat, még a csapat koreográfusa, a már említett Pozsár Géza is állandóan jelentéseket írt róla (fedőneve Nelu volt). A Vezér fia, Nicu különösen érdeklődött a sportág, de még inkább a sportolónők iránt, partikra és lakomákra vitte a lányokat, figyelmen kívül hagyva a szigorú edzéstervet. Nadia saját villát kapott a párttól, amelyet nem tudott kifűteni, és még a mosdó ajtaját sem csukhatta magára. Egyetlen név nem szerepel az aktákban a kapcsolatai között: Nicu Ceaușescu neve.

1978 augusztusában Nadia a bukaresti August Sports Hotelben szállt meg, amikor a mosdóba tartva egy tiszt megállította, és megkérdezte kimozdulása célját. A 17 éves lányban akkor megszakadt valami, szó nélkül visszafutott a szobájába, és felhajtott egy pohárnyi mosószert, majd az éjszakát a bukaresti kórház sürgősségi osztályán töltötte. Később tévedésre hivatkozott.

Moszkva, majd Amerika

A moszkvai olimpia előtt öt héttel Nadia nem volt a súlyánál, drasztikus edzésterv segítségével sikerült csak a magyar edzőnek formába hozni, és a nagy nap előtt a keze is lesérült. 

Az öt hét alatt éheztették, az edzője még a levegőből is csak egy harapást engedélyezett neki, mert kettő már hizlalta volna… 

Gerendagyakorlatát a sérülés miatt fél kézzel csinálta meg, ezzel olyan elemet hozott létre a tornában, amit előtte még senki nem produkált, és itt is 10 pontot kapott a gyakorlatára.
Egy amerikai turné után Károlyi Béla és felesége nem szállt fel a hazainduló repülőre. Tudták, hogy otthon letartóztatnák a férfit, miután a moszkvai olimpián megmutatta a kameráknak, hogy az orosz versenyző tízes pontszámát előre beállították a bírák… A Károlyi házaspár kislánya később csak hosszas tárgyalások után repülhetett ki a szüleihez, olyan diplomáciai érvek hatására, amelyek között a Romániának folyósítandó segélyek kérdése is szerepelt. (Az edzők módszereit ért kritikákról itt és itt olvashat bővebben.) 

Nadia 1981-ben, 20 évesen vonult vissza a versenyzéstől, és ifjúsági tornaedzőként kezdett dolgozni. Az általa felkészített lányok dollármilliókat hoztak az országnak, azonban ő nem kapott útlevelet külföldi versenyekre, mert a diktatúra nem engedhette ki a markából: túl értékes kincs volt, és túl sokat tudott a rendszerről. 1989-ben, egy hónappal a Ceaușescu-rendszer összeomlása előtt Magyarországon át hagyta el az országot. 

A zöld határon keresztül szökött el a hazájából egy hattagú csoport egyikeként, majd meg sem állt Amerikáig. A szökésről Romániában egyetlen sajtóorgánum sem számolt be.

Csendben teszi a dolgát

Nadia jelenleg Oklahomában él aranyérmes tornász férjével és fiukkal, Dylannel, és ma is edzőként dolgozik. Az 1989-et követő években, miután a román forradalom megdöntötte a rezsimet, és a Securitate is feloszlott, a titkosrendőrségnek minden Comăneciről készült jelentése nyilvánosságra került, ám Nadia nem nyilatkozik sem a román titkosszolgálattal kapcsolatos emlékeiről, sem az edzője felkészítési módszereiről.

Kép

Nadia Comaneci Michelle Obama mellett – Forrás: Wikipedia

Fiatal lányként egyszerű dolgokra vágyott: hogy legyen barátja, sétálhassanak együtt a parkban, hogy boltba és diszkóba járhasson. Ma ezt teszi, az edzőjével kibékült, és igyekszik jól élni az életét. A kislányról, aki aranyakat szerzett, és aki a rendszer számára aranyat ért, ma múzeumot készülnek létrehozni Déván.  Az iránta tanúsított csodálat és szeretet ma is töretlen a szülőhazájában.

Források:
https://magyarnemzet.hu/lugas-rovat/2023/06/a-montreali-csucsrol-ceausescu-aranyketrecebe-nadia-comaneci-es-a-securitate 
https://www.szabadeuropa.hu/a/comaneci-hogyan-zaklattak-es-hogyan-szokott-meg-romaniabol-a-tornasz-zseni/31391460.html 
Stejarel Olaru: Nadia és a Securitate

Az ivóvíz minőségéről hajlamosak vagyunk íz alapján véleményt mondani, pedig a legfőbb veszélyre, az ólomra, éppen az nem utal. Érzékszervi gondot még az extrém magas szennyezettség sem okoz, sőt bizonyos esetekben még kellemes érzetet is adhat. A rómaiak például kifejezetten azért ittak ólomkupából, mert a kioldódó nehézfém édesebb ízt adott a bornak. A történészek szerint az ebből eredő tömeges ólommérgezés következményei szerepet játszhattak a Római Birodalom összeomlásában is. Persze akkoriban az emberiségnek még sejtelme sem volt a nehézfém káros hatásáról, ami mára egyértelmű, a kockázatokat felmérendő komoly vizsgálatok történtek itthon is.

„A Nemzeti Népegészségügyi Központ 2019-ben publikálta a hazai ólomkockázat-értékelését, ami több ezer vízminta elemzésén alapult. Az országos, reprezentatív felmérésből kiderült, hogy legnagyobb kockázattal Budapest 1945 előtt épült házaiban kell számolni. Az ólom az esetek zömében nem a közműhálózatból kerül a vízbe – ott már szinte mindenhol cserélték a csöveket –, hanem a házak saját vízelosztó rendszereiből” – mondja Azari Katalin vegyészmérnök, a Vízkutató Vízkémia Akkreditált Vizsgálólaboratórium ivóvíz-tanácsadója. 

A szakember kiemeli, hogy a szennyezés kockázatának megállapítására társasházi lakások esetében nem elegendő egyetlen vízminta vizsgálata, és nem mindegy a mintavétel mikéntje, időzítése sem.

Előfordulhat ugyanis, hogy a vezetékben amúgy jelenlévő ólomszennyezést – ami pont kioldódott egy adott csőszakaszból – valaki egy másik csapból épp kiereszti a mintavétel előtt. Egyebek mellett ez magyarázza azt, hogy az épületek kockázatértékelésével foglalkozó NNK mintavétellel kapcsolatos módszertani útmutatója közel 30 oldalas, ezt használják az ilyen méréseket végző szakemberek és laborok is. 
A szennyezőforrás elhelyezkedését akkor is kihívás megtalálni, ha a mintavétel megfelelően történik, hiszen előfordul, hogy csak egy egészen kis szakasz van ólomból. Nagyobb épületekben lévő lakások esetében emiatt érdemes már a mintavétel előtt szakembertől is segítségét kérni. Az NNK két minta vizsgálatáról szóló ajánlása szerint az első litert legalább egy éjszakás pangás után kell kiengedni a csapból (ez a csaptelep és az azt követő 1-1,5 méteres csőszakasz szennyezéséről ad információt), a második mintát pedig 1-2 perces kifolyatást követően célszerű begyűjteni, vagy valamikor napközben véletlenszerűen, kifolyatás nélkül. Az esetleges ólomszennyezés mértékét a két vízminta összehasonlításával lehet megbecsülni.

Lassan, de biztosan

Sok társasházban probléma, hogy a vízrendszer érintettsége sejthető, esetleg az ólom ki is mutatható egyes lakások csapvizében, de néhány tulajdonos ellenkezése miatt már a szennyezési hely feltárása is lehetetlen, a közös vezetékek cseréje pedig pláne. Ez olyan esetekben is patthelyzetet eredményezhet, ha amúgy a többi lakó állná a munkálatok költségeit. 

Ezen az idén megjelent vízminőség-rendelet változtathat, az ugyanis az uniós elvárásokhoz igazodva rögzíti, hogy a házi vízelosztó rendszerek miatti kockázatok elhárításáról gondoskodniuk kell az épületek üzemeltetőinek, tulajdonosainak. 

Ezt elvileg 2036-ig mindenkinek meg kell tennie. A munkahelyeken, közintézményekben az új előírás szerint azonnali hatállyal meg kell kezdeni az ilyen problémák elhárítását, addig pedig megfelelő ivóvizet kell biztosítani a dolgozóknak.

Kicsik nagy veszélyben

Az ólomszennyezettség kizárása azért fontos, mert még a felnőttekre is káros hatással van, befolyásolja egyes ionok, nyomelemek, vitaminok – például a kalcium, a vas, a cink és D-vitamin – hasznosulását. Hosszú évtizedek alatt kialakulhat miatta magas vérnyomás és idegrendszeri betegség, egyéb probléma is. Kisbabákra nézve egészen komoly veszélyt is jelenthet az ólom, eredményezhet akár magzati károsodást is. Külön gond, hogy a toxikus nehézfém a várandós anyukák csontjaiban is lerakódik, majd szoptatáskor – a csontokból fölszabadulva – bekerül az anyatejbe, majd a kisbaba szervezetébe. Ez az idegpályákon lerakódva kihathat a gyerekek mentális fejlődésére, szellemi képességeire, intelligencia­szintjére is – akkor is, ha maga a gyerek nem is iszik szennyezett vizet. Emiatt javasolják azt, hogy azok a családok, ahol van hat évnél kisebb gyerek vagy várandós anyuka, illetve terveznek gyereket a közeljövőben, ott teljes bizonyossággal és biztonsággal zárják ki a csapvíz ólomszennyezettségét.

Kép

Kép: Freepik

Nem szabad legyinteni

Ha a vizsgálatból kiderül, hogy a csapvíz ólmot tartalmaz, vagy az NNK ólomtérképe alapján egyértelműen nagy a kockázat, akkor azt nem szabad figyelmen kívül hagyni akkor sem, ha a családban nincs gyerek. 

Ilyenkor a legideálisabb megoldás a vezetékek azonnali cseréje, ha pedig erre nincs mód vagy anyagi keret, akkor a víz szűrése. 

Persze lehetőség az is, hogy a család csak palackos vizet fogyaszt, de a műanyaghulladék miatt ez a megoldás messze van az ideálistól. A vízszűrés köztes megoldásnak számít, az ezt lehetővé tevő eszközök és módszerek között pedig hatalmas különbségek lehetnek.
„Erre a feladatra a vízszűrű kancsók jellemzően nem alkalmasak, ezek hatékonyságát az NNK külön fel is mérte. A vizsgálatból kiderült, hogy az ilyen eszközök csak kis és közepes ólomtartalomnál lehetnek megfelelők, de ott sem mind. Ha az ólomszennyezettség nagy, akkor ezekkel egyáltalán nem lehet előállítani olyan vizet, ami biztonsággal fogyasztható. Ez nem jelenti azt, hogy ezek az eszközök rosszak, hiszen még egy egyszerűbb aktívszenes szűrőkancsó is jó ízű vizet produkál, de ha a víz ólommal szennyezett, akkor ez már nem igaz. Külön probléma, hogy a kancsók ideiglenesen képesek megkötni az ólomszennyezést, és amikor telítődnek, véletlenszerűen »visszadobják« a vízbe. Emiatt fontos, hogy ahol a szennyezettség vagy a rizikó ismert, ott mindenképp olyan ivóvíztisztítót válasszunk, aminek hivatalos tanúsítványa van arról, hogy hatékonyan szűri ki a vízből ezt a nehézfémet” – emeli ki Azari Katalin.

Csínján a kancsókkal

Tanúsítással nem rendelkező szűrőkancsó használata csak ott javasolt, ahol az épület vezetékrendszere biztosan nem ólomból készült, az eszköz használati utasítását pedig mindig betartják. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a patronokat az előírt időtartamon belül – jellemzően egy hónap után – cserélik, a kancsót és a szűrt vizet pedig hűtőben tartják. Így elérhető az, hogy a víz íze lágyabb legyen, a vízforraló pedig kevésbé vízkövesedjen. 

Kevesen tudják, de az ilyen eszközökkel készült ivóvizet nem fogyaszthatják sem hároméves kor alatti gyerekek, sem várandós anyukák. 

Ez rájuk nézve veszélyt rejt azon mikrobiológiai folyamat miatt, aminek eredményeképp a szűrt vízben akár nitrit is képződhet. Egyes víztisztítók szűrőanyagából ezüst, réz, cink és nikkel is kioldódhat, ennek szintén lehet kockázata. Emiatt a szűrőkancsók, víztisztítók és a patronok minőségére mindig figyelni kell, ilyen eszközöket csak megbízható helyen szabad vásárolni.

Kép

Kép: Unplash/Andres Siimon KOh8ShapWMw

Közvetlenül tisztítani

Otthoni víztisztításra az úgynevezett fogyasztóhelyi víztisztítók a legideálisabbak, de véletlenszerűen azokat sem szabad beszerezni, beüzemelni. Kiválasztásukkor ismerni kell az ólomszennyezettség mértékét, illetve azt, hogy van-e a vízben bármilyen olyan anyag – például vas –, ami a vízórától a csapig tartó út során a vízbe kerülhet. Az ezek szűrésére használt eszközök paraméterei az ivóvízbiztonsági engedélyből olvashatók ki, ilyen dokumentummal a forgalmazóknak mindenképp rendelkezniük kell (ezek a tanúsítványok elérhetőek az NNK és a kormányhivatalok nyilvántartásában is). Kiderül belőlük, hogy az adott eszköz milyen biztonsággal távolítja el az ólomszennyeződést, kiszűri-e a klórszármazékokat és a szerves szennyezőanyagokat, nem áll-e fönn az esetében mikrobiológiai kockázat. Az engedély megtekintése azért is fontos, hogy a berendezés beszerzésekor nehogy túllőjünk a célon. Erre is van esély, ugyanis azok a szűrőeszközök nálunk is forgalomban vannak, amelyek nem a hazai vezetékes vízhez lettek optimalizálva, hanem sokkal szennyezettebb vizekre. Ezeknek azokban az országokban van létjogosultsága, ahol a vezetékes víz minősége nem olyan jó, mint nálunk. Az ilyen rendszerek fordított ozmózissal működnek, működtetésük is komolyabb odafigyelést igényel. Az előírásokat akkor is be kell tartani, ha sikerül megtalálni azt a vízszűrőt, ami az adott vízhez a legideálisabb, ellenkező esetben az ilyen eszközök is többet árthatnak, mint használnak. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>