Ágoston három hónapos volt, amikor szülei csomókat vettek észre a combján. A gyermekorvos és a gyógytornász tapintással sem tudták megállapítani, mi lehet az. Amikor azonban újabbak jelentek meg a kisgyermek lábán, elmentek a Heim Pál Gyermekkórház sebészetére, ahonnan már egyből az onkohematológiára irányították őket. Azt már sejtették, hogy nagy a baj, de a tünetek megjelenésétől számítva csak egy hónap elteltével tudták megállapítani, hogy pontosan mi az: leukémia. Először limfoid leukémiának diagnosztizálták, aztán kiderült, hogy a betegség egy súlyosabb fajtájával, mieloid leukémiával van dolguk, annak is egy nagyon ritka és agresszív típusával.

Az Ágostonnál diagnosztizált betegséget egy nagyon ritka géneltérés okozza, ami a kétéves kor alatti gyerekeknél fordul elő, és csak pár éve tudják egyáltalán diagnosztizálni. Évente harminc ilyen esetet fedeznek fel, épp ezért sok a kérdőjel a szakmán belül is. Amit a szülők tudnak: Ágostonnál nem örökölt, hanem szerzett betegségről van szó – valószínűleg még magzatként, vagy a születése után érhette a szervezetét valamilyen káros hatás. 

A limfoid leukémia a gyerekeknél 90 százalékban gyógyítható, míg a mieloidnál ez az arány 65–70 százalék, Ágoston géneltérése esetében pedig 20–30 százalék.

A kisfiú már jó pár kemoterápiás kezelésen túl van, amivel a rákos sejtek arányát próbálják csökkenteni. A cél eddig az volt, hogy ez a szám nulla legyen, és akkor lehetőség nyílik csontvelő-transzplantációra. Ez egy hónappal ezelőtt majdnem össze is jött, aztán romlottak az értékek. A kemoterápiával valameddig kontrollálható a betegség, de ennek a gyógymódnak rengeteg mellékhatása van, amivel Ágoston nap mint nap küzd.

Ötszáz millió forintra van szükségük, hogy elkezdhessék az amerikai kezelést

A mieloid leukémiát protokoll szerint gyógyítják, de ha a beteg nem jól reagál arra, akkor személyre szabják a kezelést. Ágoston állapota is változó, a cikk írásakor a rákos sejtek aránya 7 százalék volt a szervezetében. Hogy éppen hol tart a betegség, azt a csontvelőből kinyert sejtekből állapítják meg. „Tízszer már biztosan vettek tőle mintát, amióta a kórházban van, de mivel nagyon picik a csontjai, ezért ez elég nehéz folyamat. Előfordult, hogy nem is tudták kiértékelni a mintát” – mondja Szilvia, a nagymama.

Nikolett, az édesanya pedig megtudta: kizárólag kemoterápiával 15–20 százalék a túlélésre az esély, így más gyógymódok keresésébe kezdett. A Facebookon talált rá egy ugyanilyen géneltéréses betegek szüleiből álló csoportra, ahol több információhoz jutott. Az egyik édesanya, akinek a kislánya ebben a betegségben hunyt el, létrehozott egy alapítványt (Project Stella) a betegeknek fejlesztett gyógyszerek kutatására. Ez az alapítvány egy amerikai kutatást is támogat, amelyet egy, a szakmában nagy tekintélynek számító orvos, Dr. Soheil Meshinchi végez.

Az adományoknak köszönhetően rövid idő alatt fejlesztettek ki egy CAR-T sejtterápiát, amely a mieloid leukémia által kibocsátott, azaz a rosszindulatú sejtek felszínén lévő receptort célozza. 

A limfoid leukémiánál már alkalmazzák ezt a kezelést egy ideje, a mieloidnál azért nem, mert nem találnak jó célpontot, de Ágoston betegségében sikerült ilyet felfedezni.

A CAR-T sejtterápia jelenleg csak Seattle-ben érhető el, és külföldi betegek is igénybe vehetik. Mivel kísérleti terápia, a NEAK-tól nem kaphattak rá támogatást, a gyógyszergyártó cég viszont állja magát a gyógyszert. A kezelés és a kint tartózkodás azonban igen költséges, amit a családnak kell finanszíroznia – ehhez körülbelül 500 millió forintra van szükségük, ezért adománygyűjtésbe kezdtek.

A célösszeg elérésére egy hónapot határoztak meg – azért ennyit, mert a legutóbb kapott kemóval ennyi ideig tudják szinten tartani Ágoston jelenlegi állapotát, amivel még utazhat.

Kép

Ágoston szüleivel − Fotó forrása: Tóth-Helli Nikolett

Szilvia úgy véli, szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem pár évvel ezelőtt történt mindez. „A kemoterápiára ugyanis rezisztens Ágoston betegsége, a rákos sejtek utolsó pár százalékát nem tudja elpusztítani, ezért immunterápia kell, ami pár éve még egyáltalán nem volt elérhető – magyarázza. – A CAR-T a legjobb esély arra, hogy elpusztítsa a maradék betegséget.” 

Ágoston életereje csoda

A nagymama szerint szívmelengető az az összefogás, amit tapasztalt. Egy Facebook-csoportot is létrehoztak, ahol a tagok licitre bocsáthatják tárgyaikat vagy akár egy általuk nyújtott szolgáltatást, hogy a befolyt összeggel is a kezelést támogassák. Eddig zömében a család közeli és távoli ismerősei, illetve a közvetlen lakóközösség fogott össze példa nélküli módon, de például a baba egyik ápolója is jelentkezett, aki úgy mutatkozott be a csoportban: „Ágoston barátja vagyok.”

Ágoston jól viseli a kezeléseket: ugyan kanült vezettek a vénájába, az orrából pedig szonda lóg ki, ez nem zavarja, az orvosokra, ápolókra is mosolyog. 

Mivel a fél életét kórházban töltötte, neki a kórházi körülmények a természetesek. „A mozgásfejlődésben van elmaradása, de másban nincs, ami kész csoda – meséli a nagymama a babáról, akivel nemrég gyógytornász kezdett el foglalkozni. – Azt érezzük, ő erőteljesen küzd azért, hogy itt maradjon. Sokszor mondták az orvosok is, elképesztő, hogy ilyen jól bírja.”

Szeptember óta folyamatosan kórházban vannak az édesanyjával, még karácsonykor sem mehettek haza. A kemók után ráadásul – mivel nagyobb a fertőzésveszély – egy félsteril szobában különítik el őket, amikor nem jöhetnek hozzájuk látogatók – egyedül az édesapa, hogy váltsa a párját. A noszvaji család a kezelések idejére Budapesten bérelt lakást.

A szülőket lelkileg nagyon próbára teszi a küzdelem, az életük beszűkült, csak erre tudnak fókuszálni, a külvilágot teljesen kizárták. Nikolett eleinte a barátainak sem volt képes beszélni róla, min megy keresztül. A kórházban töltött napok arról szólnak, hogy Ágostont felderítsék. Amikor aztán a baba elalszik, az édesanyja beleveti magát a kezelések tanulmányozásába. Úgy érzi, mindent meg kell tennie kisfia gyógyulásáért.

Kép

Fotó forrása: Tóth-Helli Nikolett

Nagymamaként Szilvia is nehezen éli meg unokája betegségét.

„Természetesen mindenben segítjük és mellettük állunk, de mentálisan az tudja leginkább támogatni, aki ugyanezt már átélte.” 

Szilvia, ha akarna, sem tudna többet segíteni, mivel nem látogathatja meg őket a kórházban. A család szerepét most az orvosok, ápolók vették át, akik nagy szeretettel végzik a munkájukat. A legtöbb, amit a nagyszülő most tehet, hogy rendületlenül bízik a legjobbakban. 

Így segíthetünk a családnak: 
CIKKÜNKET FRISSÍTETTÜK, IMMÁR AZ ÁLTALUK LÉTREHOZOTT ALAPÍTVÁNYNAK UTALHATUNK

Közvetlen utalás:
Név: ÁGOSTONÉRT ALAPÍTVÁNY
HUF: 11600006-00000002-02467560
EUR:HU66 1160 0006 0000 0002 0257 6936
USD:HU05 1160 0006 0000 0002 0257 6967
SWIFT/BIC: GIBAHUHB
FONTOS: azok a cégek, amelyek támogatnák őket és igazolásra van szükségük az adóalap csökkentéséhez, vegyék fel a kapcsolatot a családdal e-mailben AZ UTALÁS ELŐTT, mert ahhoz egy közbenső alapítvány segítségét kell igénybe venniük. (E-mail címük: [email protected])

Revoluthoz cím: 3325 Noszvaj, Gyöngyvirág utca 28.
Bankkártya: https://4fund.com/agostrong
Paypal: [email protected]

Fontos, hogy egy beteg gyermek szülei a saját szükségleteiket is szem előtt tartsák

Bár a mieloid leukémia ezen fajtája keveseket érint, sok család megy keresztül hasonló traumán. Üveges Anna pszichológust kérdeztük, hogyan támogathatja lelkileg beteg gyermekét az anya és az apa. „A szülők ilyenkor kettészakadnak belül, és nem kis teljesítményt hajtanak végre: egyszerre működnek bennük a szülői, gondozói ösztönök és a túlélés ösztöne – mondja a szakértő. – Ebben a helyzetben a kis beteg iránti feltétel nélküli szeretet a veszteségtől való félelemmel párosul. Természetellenes lenne magunkra erőltetni bármit, ami a valóságnak ellentmond, és ezt ne is tegyük! 

Tükrözzük azt, ami a gyermekünkben zajlik, tartsuk meg őt abban, amit éppen érez. 

A fizikai kontaktus, az érintés, az ölelés, a szülők felől érkező megnyugtató, szeretetet közvetítő gesztusok adhatják a legtöbbet a kicsinek, amikből érzi, hogy ő fontos, hogy jelen vannak vele és abban, ami zajlik az életében” – tanácsolja Üveges Anna.

A közelebbi családtagok számára szintén kihívást jelenthet egy ilyen helyzet. A pszichológus szerint ők a legtöbbet azzal tehetik, ha ténylegesen jelen vannak a másik számára, és arra figyelnek, amire valóban szüksége van. „A biztonságot és a megtartást a jól figyelés és az abból történő ösztönös cselekedetek adják. Érzelmi támogatást extrém stresszállapotban a lelki és fizikai hozzáférhetőségünkkel, a szavainkkal és tetteinkkel kifejezett szeretetünkkel, a másiknak adott empátiánkkal tudunk adni” – fogalmaz. 

Olyan kisebb dolgok átvételével is tehermentesíthetik a szülőket, amik eddig rutinszerűen működtek, mint egy bevásárlás vagy a testvérekkel való leckeírás, de adott esetben akár egy pohár víz átnyújtása is felértékelődhet. „A tehermentesítés akkor hatékony, ha lehetővé teszi, hogy az érintettek arra tudjanak összpontosítani, aki és ami számukra a legfontosabb. Egyúttal a jelenlétünkkel teret tudunk biztosítani arra, hogy a szülők a saját szükségleteikre is figyeljenek, és erőt tudjanak gyűjteni a holnaphoz, a következő lépéshez” – magyarázza a szakértő.

Ágoston mindössze tíz hónapos. Felvetődik a kérdés, hogyan hat egy ilyen kórkép egy ennyi idős kisbaba fejlődésére.

„Egy ilyen súlyos kórképre már önmagában úgy tekinthetünk, mint egy trauma nyilvánvaló okára. Ennek feldolgozása mind a kicsiben, mind a szülőkben fontos jövőbeli feladat lesz” – mondja a pszichológus. 

A baba-mama kapcsolatot már méhen belül is mind fizikai, mind érzelmi szinten is közvetlen összeköttetés jellemzi; az egységből való különválás a születést követően fokozatosan történik, érzékeny folyamat. 

„A fejlődés első másfél-két évét a testi és érzelmi határok összemosódása jellemzi, ami azt jelenti, hogy a babában biokémiai szinten is leképeződik az, ami az édesanyjában zajlik, legyen az akár öröm, szomorúság, nyugalom vagy épp szorongás. A kicsi biztonságérzetének növelése miatt is fontos, hogy a szülők a megfelelő érzelmi segítségnyújtásban részesüljenek, megalapozva ezzel a sikeres traumafeldolgozást rövid és hosszabb távon is” – teszi hozzá a szakértő.

A nagyvárosokban kitisztult a levegő

Már több mint öt éve annak, hogy kitört a koronavírus-világjárvány, amely eddigi tudásunk szerint több mint hétmillió ember halálát okozta világszerte. A karanténintézkedések idején hónapokra leállt a világ, nem közlekedtünk, otthon maradtunk. De hogyan befolyásolta az átmeneti leállás a minket körülvevő természetet? 2020 tavaszán bejárta a világsajtót a hír, hogy annyira kitisztult a levegő az észak-indiai államban, Pandzsábban, hogy Jalahandar városából újra látható lett a Himalája egyik jelentős hegyvonulata. 

Sokan gondolták akkor, hogy fellélegzett a bolygónk.

A BME-VBK Kémiai és Környezeti Folyamatmérnöki Tanszék kutatói a covid második évében esettanulmányokon keresztül mutatták be, hogy a járvány milyen hatással volt környezetünkre a levegő- és vízminőség, illetve az állatvilág tekintetében. 

A WHO adatai szerint évente hétmillióan halnak meg a légszennyezés miatt világszerte. A kutatók a lezárások után pár hónappal javulást tapasztaltak olyan erősen szennyezett térségek esetében, mint Vuhan, Észak-Olaszország és az Egyesült Államok nagyvárosai. Az egyik legveszélyesebb anyag az emberi szervezetre a PM2.5 (2,5 mikrométernél kisebb) részecske, más néven a szállópor, ami mikrométeres nagyságának köszönhetően képes lejutni a tüdőbe, és onnan át tud kerülni a véráramba is. A szállópor koncentrációjának alapszintje a világ számos országában 100 µg/m3 felett van. A lezárásokat követően ez drasztikusan csökkent.

A másik súlyos légúti megbetegedést okozó vegyület főként a közlekedés és az ipari üzemek által kibocsátott nitrogén-dioxid. A korlátozások alatt a levegő NO2 koncentrációja világszinten 5,6 µg/m3-ről 0,2 µg/m3-re csökkent. Európa erősen szennyezett városaiban – Madridban, Párizsban, Észak-Olaszország, Németország bizonyos területein – a NO2 szintje az előző évi márciusi-áprilisi koncentrációhoz képest 45‒50 százalékkal visszaesett. 

Amikor először bevezették a kijárási korlátozásokat, visszaesett a légszennyezés Magyarországon is, a legnagyobb javulást Budapesten, a Széna téren mérték. 

Mi a helyzet a szén-dioxiddal?

Kevesebbet jártunk autóval, kevesebbet használtuk a tömegközlekedést, korlátozták a légiközlekedést (a lezárások alatt utóbbi 60%-kal esett vissza világszinten), leálltak a gyárak. Mindez történelmi széndioxidkibocsátás-csökkenést hozott magával, nagyobbat, mint a második világháború végét követő időszak, amikor a világ jelentős része romokban hevert. A legnagyobb csökkenést a szárazföldi közlekedésben figyelték meg: az otthoni távmunka miatt világszerte 40%-kal csökkent a közlekedés CO2-kibocsátása. A csökkenés viszont csak időleges volt, és komolyabb változást nem hozott, a felmelegedés így is folytatódott. A korlátozások enyhítésével, miután visszatértünk a normális életbe, ismét növekedett a kibocsátás: a közlekedési ágazat kivételével 2020 júliusában a legtöbb ország gazdasága visszatért a széndioxid-kibocsátás megszokott szintjéhez.

Kitisztult a Gangesz, lehűlt a Hold

A globális lezárások hatásai a Földtől több százezer kilométerre, a világűrig is elértek. Kutatók szerint lecsökkent a Hold hőmérséklete: 2020 áprilisában és májusában az égitest hat különböző területén éjszaka a felszíni hőmérséklet 8–10 Kelvinnel alacsonyabb volt, mint az előző és az azt követő évek azonos időszakaiban. Mivel magyarázzák a változást? A Hold éjszakai oldala a Földről visszaverődő hősugárzást kapja. A lezárások miatt jelentősen visszaesett az ipari és közlekedési tevékenység, a légkörbe kevesebb szennyező anyag került, így a visszasugárzott hőmennyiség is csökkent – ez pedig a Hold hőmérsékletének változásában is megmutatkozott.

Átmenetileg nemcsak a levegő, de a vizek is kitisztultak, hiszen az ipari szennyvíz, olaj-, nehézfém- és műanyagszennyezés – a koronavírus miatti lezárások és leállások miatt jelentős mértékben lecsökkent. Az indiai szent folyóként ismert Gangesz a világ egyik legszennyezettebb folyójának számít. 

Az Indian Technology Institute jelentése szerint a Gangesz vize több évtized után újra iható minőségű lett, míg az olaszországi Velencében a csatornák vize annyira kitisztult, hogy szabad szemmel is láthatóvá vált a vízfenék, valamint a vízi élővilág.

A lezárások idején drámaian korlátozták a tömegközlekedést, ami a világ legtöbb városában a zajszint jelentős csökkenését eredményezte. Sőt a tengeri forgalom leállása miatt, ha csak rövid időre is, a tengeri élőlények életét befolyásoló általános zajszint is csökkent. Óriási hasznot hozott ez a bálnáknak, rákféléknek és tengeri emlősöknek, amelyek akusztikus jelzésekkel kommunikálnak egymással. 

Kép

Illusztráció forrása: Gripineuality

Az állatok visszafoglalták a lakott területeket?

Ha már szóba kerültek az állatok: ahogy az emberek visszahúzódtak otthonaikba, egyes vadon élő állatok a lakott területekre is bemerészkedtek. Majmok százai foglaltak el egy thaiföldi városközpontot, pumák sétáltak a chilei Santiago utcáin. Kecskék foglaltak el egy walesi kisvárost, sakálok játszottak egy tel-avivi parkban. Az oroszlánfókák otthon érezték magukat egy argentin kikötővárosban. Tengeri teknősök olyan strandokon raktak tojást, amelyeket egykor elkerültek. A járvány kezdetén sok ilyen hírt lehetett olvasni, igaz, bőven akadtak köztük álhírek is: például a Velencébe visszatért hattyúkról vagy a Bergamo utcáin sétáló vaddisznókról. 

Ugyanakkor kutatók később megállapították, nem arról van szó, hogy a természet elkezdte volna visszafoglalni az ember által elvett területeket. 

Miután világszerte elhelyezett több ezer kameracsapda felvételeit elemezték, arra jutottak, hogy míg egyes helyeken az emlősök aktivitása nőtt, máshol csökkenést lehetett tapasztalni. Szerintük az az oka, hogy több állatra figyeltünk fel a lezárások során, hogy volt idő és lehetőség a megfigyelésükre.

A járvány szomorú következménye, hogy Afrikában és Ázsiában gyakoribbá vált az orvvadászat, a turizmus leállásával ugyanis sokan munka nélkül maradtak, nem tudtak máshonnan bevételhez jutni. Brazíliában, az Amazonas-medencében csúcsokat döntött az erdőirtás: csak 2020 áprilisában 400 négyzetkilométernyi erdőt irtottak ki (ez majdnem akkora terület, mint egész Debrecen), ami 64 százalékos növekedést mutatott az előző évhez képest.

Pedig a természet védelme kritikus fontosságú a jövőbeni járványok megelőzésében. Az ökoszisztémák hasonlóan működnek, mint az emberi szervezet: ha egészségesek, ellenállóbbak a betegségekkel szemben. De ha az ember elpusztítja az erdőket a mezőgazdaság, a szarvasmarha-tenyésztés, a városfejlesztés és más tevékenységek miatt, a beteg és stresszes vadon élő állatok szorosabb kapcsolatba kerülnek a haszonállatokkal és az emberekkel. 

Ez pedig megteremti a betegségek gyors terjedésének feltételeit, sőt az éghajlatváltozás súlyosbíthatja a fertőző betegségek megjelenését.

Több lett a hulladék – kidobott maszkok milliárdjai

Boltban, buszon, munkahelyen, de sokszor még az utcán is növekedett a szemét mennyisége. A járvány alatt mindenki arcmaszkot hordott – ha elhasználtuk, kidobtuk, de arra már nem figyeltünk, mi lesz a sorsa. Kínában 2020 júniusában naponta több mint 200 millió arcmaszkot gyártottak, és a világ legnagyobb népességű országaként naponta körülbelül 702 milliót dobtak ki. Világszerte pedig 3,4 milliárd egyszer használatos maszk került a kukába mindennap. A vírus elleni védekezés során az egészségügyben is rengeteg műanyaghulladék keletkezett – kesztyűktől kezdve az orvosi védőruhákig A védőeszközök megsemmisítése során keletkező mikroműanyagok pedig komoly kockázatot jelentenek a vadon élő állatokra, vizeinkre és a tengeri ökoszisztémára. 

Az oltóanyaggyártás és a védőoltások szétosztása is érdekes kettőségre figyelmeztet a környezetszennyezés tekintetében. Miközben a vakcinák életeket mentettek, legyártásuk növelte a keletkező orvosi hulladék mennyiségét, az oltóanyagok teherszállítása pedig növelte a széndioxid-kibocsátást. Eközben a világjárvány magával hozta, hogy átalakultak a fogyasztási szokásaink: gyakrabban vásároltunk online, a házhozszállítással pedig szintén nőtt a műanyag csomagolóanyagok, ezáltal a hulladék mennyisége. 

Válságban a Föld – mit tehetünk?

Sajnos úgy tűnik, hiába lélegzett fel a természet egy időre a lezárások miatt, mára ennek nyoma sincs. 

Az Európai Akadémiák Tudományos Tanácsadó Testületének (EASAC) friss jelentése szerint 2021 óta egyáltalán nem javult a helyzet, sőt több szempontból is sokat romlottak bolygónk állapotának mutatói. 

A jelentés hangsúlyozza, hogy az emberiség számára biztonságos életteret biztosító, fajunk túléléséhez szükséges kilenc alapvető környezeti stabilitási mutató („planetáris határ”) közül hatnál már túlléptük a kritikus határt. 
Ezek a következők: a klímaváltozás, a bioszféra egységének megbomlása (a biodiverzitás csökkenése, fajok tömeges kihalása), a szabad természet mezőgazdasági térséggé és városokká történő átalakítása (termőföldek terjeszkedése, erdőirtások), ivóvízpazarlás, beavatkozás a nitrogén- és a foszfátciklusba (a növényfejlődés meghatározói), vegyi és egyéb környezetszennyezés. 
A hetediknél – az óceánok elsavasodása – épp most zajlik a visszafordíthatatlannak látszó negatív folyamat, azaz továbbra is gyorsított ütemben pusztítjuk azokat az erőforrásokat, amelyek földi létezésünket biztosítják. A maradék kettő – a szállóporszennyezés és a sztratoszférikus ózonréteg vékonyodása – esetében pedig közel járunk a kritikus ponthoz. Hangsúlyozzák, az a pálya, amin jelenleg az emberiség halad, klímakatasztrófához vezet. 

Mit lehet tenni? 

A jelentés készítői öt politikai irányelvet fogalmaztak meg: 
1. gazdasági növekedés: nem a GDP-re, hanem a fenntarthatóságra fókuszáló jóléti mutatókra kell helyezni a hangsúlyt; 
2. a fosszilis üzemanyagok helyett tiszta energiaforrásokra kell átállni; 
3. körforgásos gazdaság: növelni kell az újrahasznosítás szintjét; 
4. óvni kell a biodiverzitást: élőhelyek megóvása és helyreállítása; 
5. tudományos bizonyítékokon alapuló politizálás. 

A történet  

Florian Zeller Az apa című filmje után a fiú történetét vitte vászonra. A fiú sorsának főszereplője, Peter (Hugh Jackman) sikeres üzletember, aki látszólag gondtalan életet él fiatal, gyönyörű feleségével (Vanessa Kirby) és újszülött kisfiával. Az idillinek látszó állapotot dúlja fel Kate (Laura Dern) csöngetése, akiről kiderül, hogy Peter első felesége. A nő segítséget kér a férfitől, mivel közös fiuk, a tizenhét éves Nicholas (Zen McGrath), nincs jól. Az asszony nagyon aggódik, mert Nicholas viselkedése megváltozott, közel egy hónapja nem jár iskolába. Kate beszámol arról is, hogy olyan gyűlöletet lát a fia tekintetében, hogy retteg tőle. Úgy gondolja, a kamasznak most az apjára van szüksége.  

Elsőre úgy tűnik, hogy Nicholas lesz a fiú, akinek a sorsát végigkövethetjük, de Zellert sokkal inkább foglalkoztatja Peter, aki egyszerre küzd a múlt feldolgozatlan fájdalmával és a sikeres jövő hajszolásával. A múlt és a jövő, az apa- és a fiúszerep között örlődik, ezáltal képtelen megérkezni a jelenbe, és megélni az ott zajló eseményeket.  

Peter Kate kérésére meglátogatja Nicholast.

Bár nézőként egy agresszív, ijesztő fiúra számítunk, de valójában Nicholas állapota az, ami igazán rémisztő. A srác magányos, szomorú, tekintete a semmibe réved. 

„Az élet olyan nyomasztó. Szeretnék változtatni, de nem tudom, hogy mit. Ezért előfordul, hogy arra gondolok, jobb lenne, ha…” – mondja az apjának, de nem fejezi be a gondolatot. Csak annyit közöl, hogy vele akar élni, mert úgy érzi, az anyukája már nem bírja tovább elviselni őt. „Olyan komor nekem a világ. (…) Úgy érzem, hogy szétrobban a fejem. Néha úgy érzem, hogy megbolondulok. Nem tudom, hogy mi történik velem.”  

Kép

Képkocka a filmből − forrás: Profimedia − Red Dot

Peter láthatóan aggódik a fiáért, és szeretne ott lenni a számára, de teljesen eszköztelen abban, hogy miként tudná érzelmileg támogatni. Az egyik „megoldási” kísérlete például az, hogy megfenyegeti a fiát, hogy szedje össze magát, különben az anyja nem bírja tovább, és intézetbe fogja küldeni. Végül a fiú az apjához költözik, és Peter szeretné hinni, hogy most már minden jóra fordul. Új iskolába íratja, szakemberhez küldi, de valójában nem akarja látni, hogy mi is zajlik pontosan. Mérhetetlenül vágyik arra, hogy jobb apa legyen, mint amilyen a saját apja volt, és nagyon fáj szembesülnie azzal, hogy Nicholast szenvedni látja. 

Peternek azonban meg kell érkeznie a jelenbe, hogy kapcsolódni tudjon a gyerekéhez. A film újra és újra visszatérő motívuma a körbe-körbe forgó mosógép, amely jelzi, hogy ki kellene mosni „a családi szennyest”. De míg egy ruhát könnyen makulátlanná lehet varázsolni, a kapcsolati sérüléseket nem tudjuk bedobni egy gyorsmosásra, hogy minden egyszerre kitisztuljon. 

Peter transzgenerációsan örökölt és alkalmazott stratégiája, a „Tedd magad túl rajta!” nem működőképes.  

Csak a gyerek ne sérüljön!  

A szülők gyakran visszatérő kérdése: „Vajon lehet-e úgy felbontani egy évek óta fennálló és gyermeket ajándékozó életszövetséget, hogy a legkiszolgáltatottabb fél ne sérüljön?” Fontos megállapítani, hogy az egészséges fejlődés legbiztosabb alapja, ha a gyermek harmonikus családban, szerető szülőkkel nőhet fel. Másfelől a valóságunk része, hogy a kapcsolataink sérülnek, és sérülést okozunk egymásnak. Ekkor felmerül a kérdés, hogy meddig érdemes fenntartani a családi egységet. 

A szülők legtöbb esetben mérlegelésbe kezdenek, vizsgálva a saját és a rájuk bízottak érdekeit és szükségleteit. Amikor pedig végső megoldásként a szétválás mellett döntenek, akkor az érintettek krízisüzemmódba kapcsolnak. A válás, bárki is kezdeményezi, veszteség minden családtag számára. Az eredeti közös vágyak, álmok és tervek végérvényesen elvesznek, és a gyász, majd az újjáépítés időszaka kezdődik. Ez az időszak a felnőtt szemszögéből látszólag nem sokban különbözik bármely más krízistől, mint egy munkahely elvesztése vagy egy komoly betegség. 

A jelentős eltérés abban mutatkozik meg, hogy feladatunk kísérni és segíteni a gyermekünket, aki ugyanazt a helyzetet éli át, de adott esetben egészen más súlypontokkal. 

Kiegészül mindez azzal, hogy míg néhány év egy negyvenes-ötvenes éveiben járó felnőtt életében – ameddig a krízis nyugvópontra kerül – belátható idő, addig egy gyermek életében és a fejlődése szempontjából jelentősen nagyobb súllyal bír. A gyermek túlélni szeretne. Alapvető működése szerint, minden tőle telhetőt meg fog tenni annak érdekében, hogy mindkét szülőjét megtartsa és életerősnek lássa. Ez biztosítja számára a másnapot. 

Ha az anya, mint a filmbeli Kate, elesett és depressziós, akkor a gyermek beáll(hat) a gondoskodó szerepbe, ameddig csak az erejéből telik. Milyen kedves és figyelmes, mondhatnánk. A probléma azonban ott merül fel, hogy a fejlődő személyiségnek a saját fejlődési szintjén lévő kihívásokat kellene teljesítenie ahhoz, hogy egészséges felnőtt személyiséggé válhasson. Nicholas így fogalmaz az apja új feleségének: „Amikor apa elment, anyukám nehezen viselte, nagyon szenvedett, egyfolytában csupa rosszat mondott róla, én meg ennek ellenére felnéztem rá. Úgy éreztem, hogy félbevágtak.” 

Nicholas talán azt tanulta meg, hogy az apa, aki elhagyja a másikat, az anya pedig az áldozat. Amikor aztán életkori sajátosságainak megfelelően, vagyis kamaszkorában összetűzésbe kerül az édesanyjával, és az apjához költözik, akkor szembesül a családot elhagyó és az édesanyját megnyomorító „gonosztevővel”. Nincsen módja és erőforrása, hogy elkezdje szétszálazni a valóság szövetét. Marad a belső küzdelem. Már megszokta, hogy inkább ő figyel, mintsem rá figyelnének, mert a szülei a saját krízisükkel vannak elfoglalva.

Kép

Képkocka a filmből − forrás: Profimedia − Red Dot

Az apa ezzel összhangban úgy tesz, mintha nem értené a fiát, és többszöri jelzése ellenére is amellett dönt, hogy nem szembesül a valósággal, miszerint a fia rendkívül mély és ellátatlan sebeket visel a testén és a lelkén. 

Egyszerűbbnek tűnhet számára az új és szép családjára összpontosítani, mint a múltat bolygatni. Peter azonban rendkívül nagy árat fizet a látszólagos béke fenntartása érdekében.   

Válás esetén a szülőknek nehéz döntést kell hozniuk. Ha elmulasztják az őszinte szembenézést, bár visszanyerik a szabadságukat, de a veszteség fájdalma és a feldolgozatlan múlt kísérteni fogja őket. Ebben az esetben a lelki munkát a gyermek fogja elvégezni, amelynek következtében túlterheli magát, és sérülni fog. 

Azonban, ha a szülők képesek arra, hogy minden fájdalom ellenére újra és újra dolgoznak a veszteségükkel, akkor ez a lelki munka és annak eredménye a későbbi életük integrált részévé válik. Így nemcsak az adott helyzetben óvják meg gyermeküket a túlterhelődéstől, hanem példát is mutatnak neki arra, hogy egy krízisben hogyan tud majd sikeresen helytállni.   

Pusztába kiáltott szó  

Az újszülött sírással, a kisgyermek daccal jelez, később egyre bonyolultabb mondatokkal, mimikákkal és gesztusokkal kommunikálunk a külvilág felé. Életünk első pillanatától fogva következetesen a testi-lelki túlélésünket biztosítjuk azzal, hogy megértetjük magunkat. Ennek megfelelően, amikor úgy érezzük, hogy az üzenetünket nem tudjuk átadni, fokozódó feszültség és bizonytalanság érzése keveredik a kommunikációnkba. 

Nicholas is kommunikál. Minden bizonnyal próbálta az édesanyjának jelezni, hogy neki hiányzik az apja, akire felnéz. Eközben arra is ügyelnie kellett, hogy vágyával ne taszítsa még mélyebbre az édesanyját, aki talán a fiában látta az utolsó szövetségesét. Amikor Nicholas érzékeli, hogy a külvilág nem érti, akkor más eszközökhöz folyamodik. Lóg az iskolából, bántja magát, és haragos dühöt mutat az édesanyja felé. Az édesapja az első pillanatban még felfedezi fia mély sebzettségét. 

„Gyerekkorában annyira más volt. Ma észrevettem rajta a sebeket, a hegeket a karján. Annyira elkeserít, ő a kisfiam.” Később azonban újra távol tartja magát Nicholas valódi érzéseitől, és inkább a túlélést, a gyors túllépést parancsolja neki. Amikor pedig Nicholas a lehető legnyíltabban mutatja ki fájdalmát és csalódottságát, akkor pedig ellöki magától. 

A fiú megérti, hogy a szülők énvédő falain nem tud áthatolni, még az egyre drasztikusabb eszközökkel sem: „Ti nem láttok engem!” 

Párhuzamosan azt is tapasztalja, hogy ha felhívja magára a figyelmet, akkor a szülei újra találkoznak és beszélnek egymással. Felébredhet benne a vágy – mint oly sok elvált szülő gyermekében –, hogy a családját újra egyesítse. Akár az önpusztítás árán is.  

A fiú dühe  

Nicholas kamasz. A serdülőkor normatív krízis, amelyben a fiatal keresi az identitását, és elkezd leválni a szüleiről. Erik H. Erikson szavaival „a serdülő- és az ifjúkorban mindazok az azonosságok és folyamatosságok, amelyekre korábban számítani lehetett, többé-kevésbé újra megkérdőjeleződnek”. Ez a folyamat gyakran jár együtt érzelmi hullámzással, amely a környezet számára olykor aggasztó. 

Fontos, hogy a tizenéves ne ragadjon bele ezekbe az állapotokba, hanem képes legyen a változásra. Amíg a kamasz kedélye hullámzik, addig az életkorának megfelelően viselkedik. Nicholas azonban beleragad komor és nyomasztó érzéseibe. A depresszió mindent szürkére fest, az életet pedig kilátástalanná teszi. A leválás a szülőkről érzelmileg megterhelő folyamat, amelyben szükséges a kortárs csoport támogatása, hogy a kamasz ne maradjon egyedül. 

Nicholas viszont magányos, így egyrészt nincs lehetősége új szerepek és kapcsolatok megélésére, másrészt nincs semmiféle támogatása ahhoz a hihetetlenül nagy érzelmi munkához, amelyet Anna Freud a szerelem és a gyász állapotaként írt le, hiszen a leválás a szülőkről nemcsak valami újnak a kezdete, hanem veszteségélmény is.   

Fontos látni, hogy a serdülőkor legégetőbb dilemmája, a „Ki vagyok én?”. Erre pedig a „Honnan jöttem?” „Milyenek az őseim?” „Hogy viszonyulok a múltamhoz?” kérdések tükrében lehet megadni a választ, hiszen ezek teremtik meg az identitás folytonosságának élményét, és biztosítják a valahova tartozás érzését. 

Nicholas esetében ezek a kérdések fájdalmasak, és nehéz rájuk megnyugtató válaszokat találni. Nemcsak az elakadt válási krízis alapján, hanem a nemzedékeken átívelő elakadások fényében is.  Családjában transzgenerációs üzenetként öröklődik a „Tedd magad túl a dolgokon!” hozzáállás, amely azonban nem adja meg a szükséges eszközöket a problémák feldolgozásához. 

A film egyik erőteljes jelenete, amikor Peter meglátogatja a saját apját. Elmondja neki, hogy habozik elvállalni álmai munkáját, mert Nicholasra szeretne koncentrálni. Az apja kigúnyolja az érzéseit, és azzal vádolja, hogy csak az erkölcsi fölényét szeretné demonstrálni, hogy bebizonyítsa, hogy ő jobb apa. Arra biztatja, hogy tegye túl magát mindezen. „Ideje felnőni, mert szánalmas látvány egy ötvenes férfi, aki egykori tizenéves önmagához van láncolva” – mondja neki.   

Peter valóban ezt tette egész életében, túllépett a múlton, de nem dolgozta fel a sok szenvedést, amit átélt. A saját – megéletlen és feldolgozatlan – fájdalmai miatt azonban nem tudja látni a fiát, és nem Nicholasra, hanem a saját rettegésére reagál. Amikor a fia szemére veti, hogy elhagyta őket, Peter félelme újra előtör, és agresszívvé válik. A saját traumái miatt vagy magára hagyja Nicholast az önmagát bántó késztetéseivel, vagy ő válik agresszívvá. Nem szab megfelelő kereteket, így az agresszió szabályozatlanná válik, amely utat tör az önpusztítás felé. Ezért nem tud azzá az apává válni, aki látja és megtartja Nicholast.   

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

Az Alapítvány statisztikái szerint évek óta emelkedő tendenciát mutat azon hozzájuk forduló gyerekek aránya, akik életében a kamaszkorral együtt járó normatív krízis időszakát pszichés betegségek, bántalmazás, valamint diszfunkcionális családi háttér is nehezíti. A tavalyi konzultációk jelentős része mentális egészséggel, bántalmazással és öngyilkossági gondolatokkal kapcsolatos segélykérés volt. A legtöbb megkeresés 14-18 év közötti fiataloktól érkezett, de nem ritka az sem, hogy 10 éves gyermekek folyamodnak segítségért. 

A legaggasztóbb adatok közé tartozik, hogy:

• 6096 esetben félelem és szorongás miatt kerestek segítséget, és 4223 esetben az általános lehangoltság érzésével jelentkeztek;
• több mint 1000 konzultációban számolt be a megkereső érzelmi bántalmazásról, és az esetek több mint felében az érzelmi bántásokhoz fizikai erőszak is társult;
• négy év alatt ötszörösére nőtt az önsértéssel (1627) kapcsolatos megkeresések száma;
• átlagosan naponta 5 megkeresésben megjelenik öngyilkossági gondolat (1926 konzultáció)
• 1137 megkeresésben kiderült, hogy az érintett fiatalnál lelki betegséget diagnosztizáltak;
• 22 alkalommal a Kék Vonal ügyelői hívtak mentőt akut életveszélyben lévő fiatalokhoz.

A fizikai erőszak és az online zaklatás továbbra is súlyos probléma. 2024-ben 500 Kék Vonalas konzultáció zajlott online bántalmazás és szexting témában, míg több mint 600 segítségkérés érkezett fizikailag bántalmazott gyermekektől és fiataloktól, akik közül sokan a Kék Vonalas ügyelőktől hallották először, hogy senkinek nincs joga megütni őket. 

A szexuális bántalmazásról szóló segítségkérések száma évek óta állandóan magas: 2024-ben is átlagosan minden napra jutott egy ilyen témájú megkeresés.

Az elmúlt évben 8178 esetben fordultak súlyos mentális nehézséggel küzdő fiatalok a Kék Vonal ügyelőihez és naponta 3 megkeresés érkezett olyan fiataltól, aki már kapott diagnózist, de azt érzi, nem kap megfelelő lelki támogatást az egészségügyi ellátásban.

A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány munkatársai a segítő beszélgetés mellett, ha egy gyermek veszélyben van, konkrét segítséget is szerveznek számára. 2024-ben az esetmenedzserek közel 400 konzultációt folytattak az anonimitásukról lemondó megkeresők ügyében.

Sok gyereknek a védőháló csupán egyetlen vonal, ahogy Reményiné Csekeő Borbála, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetője kifejtette: „Azt tapasztaljuk, hogy gyerekek tízezrei maradnak magukra megfelelő támogatás és ellátás nélkül nehézségeikkel vagy pszichés problémáikkal, mely gyakran vezet egyre mélyülő depresszióhoz, egyre gyakoribb öngyilkossági gondolatokhoz és súlyosbodó pszichiátriai kórképekhez. Ebben a helyzetben felértékelődik a 0-24 órában elérhető, ingyenes, alacsonyküszöbű lelkisegély-szolgálat, amit a Kék Vonal nyújt.” 

Az Alapítvány a lelkisegély-szolgáltatás mellett több mint 3 ezer szakembert ért el képzéseivel, amelyek a gyermekbántalmazás felismerését és kezelését segítik.

További információk, számadatok az éves jelentésben olvashatók, ahogy az is, hogy mit tehetnek a szülők, és milyen programokkal, online előadásokkal segíti őket a Kék Vonal.

Az éjjel-nappal működő lelkisegély-vonal fenntartása havonta 8 millió forintba kerül, melyhez az adó 1%-os felajánlások elengedhetetlen forrást jelentenek és hozzájárulnak, hogy minden bajban lévő gyermeknek és fiatalnak legyen kihez fordulnia.

Az emlékév programjait Schmidt Mária főigazgató, Káel Csaba filmügyi kormánybiztos és Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszter ismertették a Kertész Imre Intézetben tartott sajtóreggelin. Az emlékév egyik legizgalmasabb pontjaként forgatókönyvíró-pályázatot hirdetnek, három kategóriában, amelyek az alábbiak:

– négyrészes televíziós dokumentumfilm Jókai Mór életéről,

– játékfilm Jókai Mór műveiből,

– négy-hatrészes sorozat.

A filmterveket a Nemzeti Filmintézet által felkért zsűri értékeli, amelyben filmes szakemberek, történész és irodalmár is helyet kapnak. 

A kategóriák első három díjazottjának filmterveit több millió forintos pénzjutalommal támogatják. (Ez nem azt jelenti, hogy egyből filmek készülhetnek a forgatókönyvekből, hanem az alkotók tovább pályázhatnak azokkal filmkészítésre.)

A program hiánypótló, noha Jókai-regényből már a múlt évszázad elején is forgattak filmet: 1919-ben némafilm készült Az arany emberből, Korda Sándor rendezésében, amelyet most a Filmarchívum felújított és nemsokára bemutatnak. 

Ezután, az ötvenes évektől a hetvenes évekig következett az igazi aranykor, amikor a Várkonyi Zoltán rendező nevéhez köthető A kőszívű ember fiai, a Kárpáthy Zoltán és az Egy magyar nábob filmek születtek. 

1974 után viszont megszakadt ez a vonal, mutatott rá Káel Csaba, aki maga is egy Jókai-adaptáció hatására határozta el, hogy filmezéssel fog foglalkozni. A pályázattal a több mint száz regényből álló életmű további darabjai előtt adózhatnak a filmesek, amelyek szintén széles vászonra kívánkoznak. A történelmi témájú filmeket ma gyakran illetik negatív kritikával, pedig nagy szükség van azokra. Ahogy a filmügyi kormánybiztos mondja: „Helyettünk senki sem fogja elmesélni a történeteinket.”

A fiatalokat is megszólítják

„Jókai Mór a legnagyobb írónk, akinek minden művéből, minden cselekedetéből a hazaszeretet szól” – méltatta a szerzőt Hankó Balázs. A Jókai 200 emlékévvel a „legmagyarabb író” hazaszeretetét szeretnék tolmácsolni, hogy kovászként formálja cselekedeteinket, fogalmazott a miniszter. Jókai Mór olyan regényekkel gazdagította a magyar irodalmat, mint A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob és Az arany ember. 

Legalább egy kötete biztosan ott áll a magyar családok könyvespolcán, s olyan sok utcát és teret neveztek el róla, hogy azok 605 kilométert ölelnek fel – ez annyi, mint a Magyarország legkeletibb és legnyugatibb pontja közti távolság. Ennek ellenére alig ismerjük az arcát. Ezen is kívánnak változtatni az emlékév kezdeményezéseivel, például plakátokkal, falfestményekkel.

„Szeretnénk Jókait mindenki személyes ismerősévé, barátjává tenni” – fogalmazott Schmidt Mária.

A nyertes forgatókönyvekből majdan elkészülő filmeket pedig iskolákba is eljuttatnák, de más módon, az általuk használt csatornákon keresztül is megszólítják az ifjúságot. Emellett a Jókai 200 egy másik pályázatán a ma oly népszerű, pár másodperces kisfilmekkel is lehet majd nevezni.

A részletekről a Kertész Imre Intézet honlapjának aloldalán lehet tájékozódni.

A 2025-ös volt az ötödik #nemluxustaska akció: a nélkülözhetetlen higiéniai és tisztálkodási termékekkel megtöltött táskákat március 3-15. között lehetett átadni országszerte húsz gyűjtőponton, valamint csomagküldéssel. A széleskörű összefogás révén idén 9400 táska gyűlt össze, a mozgalom indulása óta így már 64 ezer rászoruló nő kapott #nemluxustáskát – és ennél is többen tájékozódhattak hiteles forrásból, tabuk nélkül a menstruációs szegénységről. A táskák túlmutatnak a tárgyi segítségen: a gondoskodás és figyelem jelképei, a megajándékozottak önbecsülését, méltóságát erősítik.

A beérkezett adományokat ez évben is a Máltai Szeretetszolgálat juttatja el célzottan oda, ahol a legnagyobb szükség van rá. A karitatív szervezet mélyszegénységben élő, nehéz szociális helyzetben lévő vagy hajléktalan nőknek adja át a táskákat többek között nappali melegedőkben, szállókon, családok átmeneti otthonában, önkéntescsoportok adományosztásain, fogyatékosotthonokban, hátrányos helyzetű települések iskoláiban. Idén a Máltai Szeretetszolgálat adomanyozz.hu platformján keresztül utalással is lehetett támogatni a kampányt: 752 501Ft gyűlt össze, melyet a szervezők a menstruációs szegénység május 28-i világnapja kapcsán további higiéniás termékek vásárlására fordítanak – ezeket is a Máltai Szeretetszolgálat adja át a nélkülözőknek.

A gyűjtést több tucat önkéntes segítette, némelyikük azért jelentkezett, mert korábban maga is kapott táskát. 

Az akcióhoz 2025-ben már mintegy háromszáz vállalat csatlakozott, a gyűjtőpontok között volt rendelő, kávézó, nyelviskola, esküvőiruha-szalon, benzinkút és squash klub is. Népszerűek voltak a céges gyűjtések, melyeket Sipos-Mohai Réka pénzügyi szakember, #nemluxustaska-szervező koordinált. Volt vállalat, amely megduplázta a munkatársak által felajánlott táskákat. Több cég a nőnapot kapcsolta a társadalmi felelősségvállaláshoz: a „szokásos” virág árából inkább adománytáskákat állított össze, a hölgy munkatársak részvételével és örömére. Nagy volt a forgalom a fővárosi gyűjtőponton: Huszka Ágnes stylist-színtanácsadó, a #nemluxustaska-akció egyik alapítója stúdiójába az adományok több mint harmada, 3820 db táska érkezett.

Kép

Fotó: Hámon Krisztina/MMSz

Kovács-Pálffy Anna Margit, a Máltai Szeretetszolgálat munkatársa, a #nemluxustaska akció főszervezője kiemelte: „Nem az a szupererőnk, hogy ilyen sok táskát összegyűjtünk, hanem hogy megtörjük velük a menstruációs szegénység tabuját. 64 ezer táska az 64 ezer interakció – ilyen sok nőt mozgatunk meg, ilyen sokan beszélnek a témáról.” A legalapvetőbb intimhigiéniai termékek és tisztálkodószerek egy nőnek havonta átlagosan négyezer forintba kerülnek, ami sokaknak nehezen kigazdálkodható összeg, főleg ha több kamaszlány is van a családban.

A táskák átadása emberi kapcsolódásokra, beszélgetésekre is alkalmakat teremt. 

Egy özvegy hölgy például, aki a Máltai Szeretetszolgálat győri régióközpontjában kapott #nemluxustáskát, megjegyezte, milyen gyönyörű a táska, és egy ölelés kíséretében azt a választ kapta, hogy olyan, akárcsak ő.

 A szeretettel összeállított csomagokba sokan kedves személyes üzenetet is tettek: „Kedves Nőtársam! Kívánok neked nagyon sok örömteli és boldog pillanatot. Lásd meg minden napon a jót, és keresd azt, ami örömet okoz Neked!”

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat a rászorulók nevében ezúton is köszönetet mond mindazoknak, akik részt vettek az adománygyűjtő akcióban, így örömet szereztek a nehéz, kiszolgáltatott helyzetben lévő nőknek.

Egy találkozás, amely megpecsételte a sorsát

Egyszerű Loire-völgyi földművesek lányaként 1740-ben született a franciaországi Burgundiában, egy La Comelle nevű kis faluban. Hasonló származású társai közül sokan írástudatlanságra ítéltettek, ráadásul nagyon alacsony volt a várható élettartamuk. Jeanne Baret azonban kivétel volt, különleges sors jutott neki, tele kalandokkal és kihívásokkal, és nemcsak világutazóként, de botanikusként is nagy eredményeket ért el. Hogyan jutott idáig? 

Kamaszkorára elveszítette szüleit, húszévesen azonban fordulatot vett az élete, miután találkozott Philibert Commerson természettörténésszel. Commerson a francia felvilágosodási mozgalom egyik fő alakja volt, olyan ismert emberekkel levelezett, mint például Voltaire. A fiatal Jeanne a francia tudós és felesége házánál szolgált, majd hamarosan segíteni kezdett Commersonnak a növényfajok gyűjtésében, megőrzésében és kategorizálásában. 

A francia társadalom két ellentétes végéről származtak, és a növények iránti szenvedélyük hozta össze őket. 

Commerson a rendszertan, azaz a taxonómia – az élőlények csoportosításával, leírásával, elnevezésével foglalkozó tudomány – kiválósága volt. Eközben Jeanne-t a helyiek „füvesasszonyként” ismerték. Egészen gyermekkorától tanulmányozta a növényeket, gyógynövényeket, úgy nőtt fel, hogy megtanulta a hagyományos népi gyógyászatban betöltött szerepüket. Abban a korban a férfi orvosok, sebészek, akadémikusok és vegyészek hagyományosan olyan parasztasszonyokra támaszkodtak, mint Jeanne, hogy beszerezzék a tanulmányaikhoz és munkájukhoz szükséges növényeket.

Kép

Philibert Commerson − Forrás: Wikipédia

A franciák első világ körüli expedíciója

A tudós feleségének 1762-ben bekövetkezett halála után Jeanne házvezetőnő szerepbe került, majd kettejük kapcsolata elmélyült, szerelem szövődött közöttük. Nem sokkal később Párizsba költöztek – látszólag Commerson karrierjének előmozdítása érdekében, de valószínűleg azért is, hogy elkerüljék a vidéki társadalom rosszallását, ugyanis nem voltak házasok. Ekkor Jeanne Baret már az első gyermekét várta. Azt gondolták, Párizsban majd könnyebben elfogadják szokatlan kapcsolatukat. 

A francia törvények akkoriban előírták, hogy a házasságon kívül teherbe esett nőknek „terhességi bizonyítványt" kellett beszerezniük, amelyben megnevezhették születendő gyermekük apját. 

Jeanne nem volt hajlandó megnevezni gyermeke apját, de a történészek nem kételkednek abban, hogy Commerson volt az. Kisfiukat végül örökbe adták, de sajnos egy éven belül meghalt. Jeanne Baretnek állítólag egy második fia is született, aki szintén gyermekkorában hunyt el. 

Az 1760-as évek közepén XV. Lajos király egy hároméves felfedező expedícióra adott engedélyt Louis Antoine de Bougainville katonatisztnek. A gróf volt az első francia ember, aki világ körüli útra indulhatott, de akkor még nem tudta, hogy expedíciójának köszönhetően az első nő is körbeutazza majd a földet. Új gyarmatokat és kereskedelmi lehetőségeket keresni Franciaország számára – ezzel a céllal indult a vállalkozás. Bougainville 1766. november 15-én indult el Nantes-ból a La Boudeuse fregattal, az expedíció másik hajója az Étoile volt.

Tudósokat is vitt magával, a csillagász Pierre-Antoine Veront, az orvos Louis-Claude Laporte-ot és François Vives-t, a térképész Charles Routier de Romainville-t, a történész Louis-Antoine Starot de Saint-Germaint és nem utolsósorban Philibert Commersont.

„Jean” a fedélzeten – a tudós asszisztense

A francia természettudós élete nagy lehetőségét hozta el az utazás: megbízták, hogy legyen az expedíció botanikusa, gyűjtsön új növényfajokat, és mérje fel a természeti környezetet. Engedélyt kapott, hogy egy szolgálót vigyen magával, azonban a brit haditengerészettől eltérően a nőket nem engedték fel a francia haditengerészeti hajókra. 

Így, mivel nem akartak évekre elszakadni egymástól, a szerelmespár úgy döntött, Jeanne férfinak álcázva csatlakozik az expedícióhoz. 

Franciaország Atlanti-óceán partján fekvő Rochefort kikötőjéből indultak az Étoile, vagyis a Csillag fedélzetén. Jeanne férfinak öltözött, melleit vászonkötéssel kötözték le, és az indulás előtti este megjelent a rakparton. 

Kép

Rochefort kikötője egy 1776-os rajzon − forrás: Wikimedia

Commerson úgy tett, mintha sosem találkoztak volna, és Jeanne-t „Jean” néven nevezte ki inasának. Az álruhás Jeanne tudományos asszisztensi és ápolónői feladatokat is ellátott, hiszen a tudós tengeribetegséggel és lábfekéllyel küzdött. Romantikus kapcsolatukat titkolniuk kellett. 

Tudományos munkájukhoz sok felszerelést vittek magukkal, ezért a kapitány kabinjában kaptak szállást, ehhez saját WC tartozott, ami megkönnyítette az utazónő számára, hogy titokban tartsa kilétét. Ettől függetlenül gyorsan elkezdtek keringeni a pletykák, hogy „Jean” valójában nő, hiszen a 30 méter hosszú, kilenc méter széles hajón nem volt könnyű elrejtőzni. A legénység tagjai számon is kérték Jeanne-t, aki azzal védekezett, hogy kasztrálták, ezért tűnik nőnek.

Növények, kövek és kagylók mintáit gyűjtötte 

Amikor átlépték az Egyenlítőt, megtartották az úgynevezett Crossing the line, azaz Határátlépési ceremóniát, ami egy megalázó rituálé a legénység tagjai számára. A kényszerű rituálé része, hogy a legénység tagjainak testét bepiszkítják. Jeanne azonban nem vette le a ruháit, így sokáig piszkos öltözékben kellett folytatnia az expedíciót. 

Nem merte kimosni a ruháit, hiszen így tarthatta csak meg a titkát. 

Az Étoile 1767 júniusában érte el Rio de Janeirót, ahol találkoztak az expedíció másik hajójával és annak parancsnokával, Louis Antoine de Bougainville admirálissal. Ekkor kezdődött az igazi botanikai munka. 

Commerson és Jeanne minden nap partra szálltak. Commerson rossz egészségi állapota miatt Jeanne vitte a nehéz terepi felszerelést, növények, kövek és kagylók mintáit gyűjtötte össze. A legnehezebb és legveszélyesebb körülmények között is kivívta a legénység tiszteletét erejével, bátorságával és rugalmasságával. 

„Minden elismerést meg akarok adni neki a bátorságáért. Szembe mert nézni a stresszel, a veszélyekkel és mindennel, amire reálisan számítani lehet egy ilyen úton. Azt gondolom, hogy az ő kalandos életének helyet kellene kapnia történelmünk híres nőalakjai között” – így fogalmazott memoárjában Nassau-Siegen hercege, aki szintén a legénység tagja volt.

Hogyan derült ki a titok?

Különböző történetek keringtek arról, végül hogyan derült ki, hogy a természettudós inasa valójában nő. Körülbelül másfél évig sikerült megőrizniük a titkot a nagyjából százfős legénység előtt. 

Bougainville admirális későbbi hivatalos beszámolója szerint, amikor elérték Tahitit, és a partra eveztek, a szigetlakók körülvették és megfenyegették Jeanne-t, majd azt kiabálták, hogy nő, végül a legénység tagjainak kellett megmenteniük. 

Hogy valójában mi történt, nem tudni. De a történet másik, szomorú változata szerint nem a tahiti őslakosok, hanem a legénység tagjai jöttek rá, hogy útitársuk valójában nő, és miután szembesítették vele, szexuálisan bántalmazták, megerőszakolták Pápua Új-Guineán. 

Innentől csak a kabinba zárva folytathatta az utat, mígnem az expedíció elérte 1768 novemberében Ile de France-t – egy francia kereskedelmi állomást, amelyet ma Mauritius néven ismerünk. Mivel a helyi kormányzó Commerson régi barátja volt, a botanikust és Jeanne-t vendégül látta a szigeten.

Évszázadokig nem ismerték el botanikai eredményeit

A következő három évet Mauritiuson töltötték, botanikai expedíciókat végezve a közeli Madagaszkár és Réunion szigetein. Commerson egészségi állapota azonban annyira megromlott, hogy 1773-ban elhunyt, így Jeanne magára maradt.

Hogy fenntartsa magát, kocsmákban vállalt csapos állást a sziget fővárosában, Port Louisban. 

Párja és mentora halála után nagyjából egy évvel feleségül ment egy francia altiszthez, akivel nyolc év után visszatért a szülőföldjére. Ezzel ő lett az első nő, akiről úgy tartják, hogy körbehajózta a földet, igaz, akkor még senki nem ismerte el ezt a teljesítményét. A Commerson végrendeletéből származó pénznek és a francia állami nyugdíjnak köszönhetően hátralévő életét Saint-Aulaye kis településén élte le, 67 évesen hunyt el.

Dél-amerikai növény viseli a nevét 

Commersonnal együttműködve Jeanne több mint 6000 növénymintát gyűjtött utazásai során, és számos új fajt azonosított, sok közülük ma megtalálható a múzeumgyűjteményekben, kutatóintézetekben, vetőmagbankokban. Az egyik szigeten talált, szegfűszerű növényt, Bougainvillea brasiliensisnek nevezte el az expedíciót vezető admirális tiszteletére, ami magyarul a murvafürt nevet viseli. A botanikus pár által talált több mint 70 növényfajt neveztek el Commersonról, míg Baretről, aki a munka oroszlánrészét végezte, több mint két évszázadig egyet sem. Ezt 2012-ben pótolták, amikor a Solanum Baretiae – ami a krumpli és paradicsom rokona – dél-amerikai növényt nevezték el róla. Majd 2018 -ban a Nemzetközi Csillagászati ​​Unió egy hegyvidéket is Jeanne Baret után nevezett el a Plútón. Egészen 2010-ig kellett arra várni, hogy könyv jelenjen meg az életéről.

Kép

A Solanum Baretiae − Forrás: Wikipédia

Hiába végzett fontos tudományos munkát, a közvélemény számára érdekesebb volt az a története, hogy magát férfinak álcázva jutott fel a hajóra. Ez évszázadokig elhalványította tudományos eredményeit. Baret idejében még javában folyt a vita arról, szükséges-e, illetve helyénvaló-e a nőket egyáltalán beavatni a tudományba. Míg egy női potyautas kuriózum volt, egy női tudós már-már a természet rendje ellen valónak számított. A botanikus azonban nem hagyta, hogy kora normái eltántorítsák a céljaitól: végül ő lett az első nő, akit a francia állam havi járadékban részesített tudományos munkásságáért.

A feszültség köre

Dr. Menczel Zsuzsa tanácsadó szakpszichológust először a testi érzetek és a lelkiállapot összefüggéseiről kérdeztem. „Tipikus példa, hogy hazafelé észrevesszük, hogy felhúzzuk a vállunkat, feszül az izomzatunk, mintha ránk nehezedne az eltelt nap problémáinak súlya. A stressz következménye lehet a felhúzott váll, ugyanakkor ez a feszülés ismét olyan információt közvetít az idegrendszerünk felé, hogy stresszhelyzet van, és beindul egy negatív kör. Ha a szervezetünkben állandósul »a küzdj vagy menekülj állapot«, az nemcsak kedvezhet a daganatos betegségek vagy a szív- és érrendszeri problémák kialakulásának, hanem mentálisan is kimeríti az embert. Emiatt egyre többet hibázik, hiszen nagyon sok energia elmegy arra, hogy valamit kezdeni kell a stressz­helyzettel, meg kell oldani, vagy akár csak jó képet kell vágni hozzá. 

A tartós stressz miatt kifáradunk, aminek a következménye sokszor sportsérülés vagy egyéb baleset. 

Az autogén tréning segít, hogy a feszültséget tudatosítsuk, észrevegyük, és megtanuljuk, hogyan lehet úgy ellazulni, tudatosan odafigyelni a testünkre és a mentális állapotunkra (gondolatainkra, érzelmeinkre), hogy ezt a körkörös folyamatot kikapcsoljuk. Például a futóknak azt tanácsoljuk, hogy az állkapoccsal kell elkezdeni a lazítást, és akkor az egész test izmait könnyebb oldani. A hétköznapi életben is nagyon hasznos a progresszív relaxáció. Sportolóknál kifejezetten verseny előtt szokták alkalmazni, mert bár egy kis izgalom javítja a teljesítményt, a túl sok stressz már teljesítménycsökkentő. Ez a technika az izmok megfeszítésén keresztül lazít el, és téríti vissza a fizikumot a szükséges működésbe.”

Többnyire nem balszerencse

Almásy Csilla gerincterapeuta gyógytornász szerint nem csupán a fókusz elveszítése miatt okoz sérülést a rossz mentális állapot. A súlyos mentális terhek hormonális folyamatokat indítanak el, amelyek befolyásolják a testi működést. „Azok a hormonok, amelyek arra készítenek fel, hogy az ember küzdjön az életéért, rövid távon életmentők, de a krónikus stressz állandó feszülésben tartja az izmot és a kötőszövetet, a kötőszövet rögzül ebben a nem szerencsés állapotában, és hosszú távon ez rosszabb teljesítményhez, sérülésekhez vezethet.” 

Almásy Csilla doktori kutatásaiban is foglalkozik a sportsérülések lelki tényezőivel. Megtudom tőle, hogy több publikáció jelent meg ebben a témában. 

Például sportolóknál megfigyelték, hogy az akut sérülések hátterében a társakkal való rendszeres problémák állnak, míg a krónikus panaszokat az edzővel fennálló tartós konfliktus okozza.

„A táncosoknál is így van – mondja a gerincterapeuta, aki sokat dolgozik néptáncosokkal –, ugyanakkor ha valaki már elszenvedett egy sérülést, akkor az attól való félelem is okozhat krónikus stresszt, vagyis ismét egy körkörös folyamatot kell blokkolnunk.” 

Dr. Menczel Zsuzsa is kiemeli, hogy sportolóknál a sérülés mindig jelzés. „Mondjuk egy focista rehabilitációja alatt elkezdünk beszélgetni, és azzal kezdi, hogy az élete rendben van, de aztán kiderül, hogy nemrég szakított a barátnőjével vagy most halt meg a kiskutyája. Ugyanilyen ok lehet, ha rendszeresen ordít valakivel a főnöke vagy az edzője, esetleg olyasmit akarnak rákényszeríteni – itt a doppingra is gondolhatunk –, ami az értékrendjével, a működésével ellentétben áll. A határaink megtartása a hétköznapi életben is fontos, és könnyíthet a lelki terheinken.”

A cikk folytatása a Képmás magazin legfrissebb, 2025. áprilisi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.

A magazinra előfizethet itt.

Legutóbb akkor beszélgettünk, amikor otthagytad a Bartók Rádiót, azt mondtad, leginkább a mindennapi hajnali kezdés miatt, de úgy éreztem, inkább nagyobb szabadságra vágytál. Úgy alakult ez a szabadság, ahogyan tervezted? 

Szerintem igen, bár nem láttam akkor, hogy az efféle szabadságnak milyen szabályrendszere van. Visszatértem a szabadúszó életbe, amelyet annak idején az állás adta biztonság iránti vágy miatt hagytam ott. De közben meg is változtam, már másképp alkalmazkodtam ehhez a világhoz, mint ahogyan előtte éltem benne.  

A körülményeket ismerted ki, vagy magadban és az emberekben bízol jobban? 

Egyszerű szervezési dolgokra gondolj, például a szerzetesi múltamból indulva egyszerűen nem értettem, miért adnak nekem oda olyan pénzt, ami nem az enyém – értem ez alatt az áfát –, és nyilván el is költöttem. Meg kellett érnem ehhez a szabadsághoz. 

Azért ez mégsem csak könyvelési kérdés. Arról is szól, hogy hiszel-e abban, hogy a munkádra szükség van, és a nézők, hallgatók, olvasók fizetnek érte. 

Ez így van, és ennek is van köze a szerzetesi hátteremhez. Volt a ferenceseknél egy nagyon kedves barátom, aki egy idő után a klerikus magiszterem lett, benne nagyon erősen élt az a szemlélet, amely szerint, amit elérünk az életben, nem érdemes különösebb dicséretre, mert csak Isten dicsőségére dolgozunk. Igyekeztem elfogadni, hogy anyagi viszonzást se várjak, de a rádió sokat segített abban, hogy mégis kialakult az önbecsülésem. Már tudom, hogy az, ami felé megyek, az életképes. 

Az országjárásod során meglepetést okozott a valóságos találkozás a közönségeddel? 

Ez mindig nagyon hiányzott. 

Az a fekete szivacs, amit reggelenként néztem a stúdióban, rendkívül magányossá tesz. 

Sok emberhez beszélsz, de legfeljebb csak egy, az ébrenlétért küszködő hangmérnököt látsz az üvegfal mögött. Vágytam arra, hogy megismerjem az embereket, akik hallgatnak, és most lubickolok abban, hogy Tiszaújváros után elmegyek Fonyódra, Nagykanizsáról Sárospatakra, Vácra, Pécsre, és van, ahol a közönség egy részét már névről is ismerem. Nagyjából tudom, hogy kik hallgattak a Bartók Rádión. 

Azért, aki a kocsiban szívesen bekapcsolja munkába menet a műsorodat, nem biztos, hogy hétköznap este munka után elmegy egy előadásodra. Ez azt is magyarázza, hogy idősebb a közönséged, mint gondoltad. 

Ebben igazad van. 

Azért is hoztam fel a korosztályt, mert szíveden viseled, hogy a fiatalok is hallgassanak klasszikus zenét. Rendhagyó énekórákat tartasz nekik, és még egy kis saját online kutatást is végeztél, hogy megértsd, miért nem járnak koncertekre. 

Engem is középiskolásként font az ujja köré a klasszikus zene, ezért ma is hálás vagyok Istennek. A rendhagyó énekórákon nem kifejezetten arra akarom őket rábeszélni, hogy zenével kell foglalkozni, hanem szeretném rádöbbenteni őket arra, hogy abban a pillanatban vannak, amikor elképzelhető, hogy megszólítja őket valami, ami később fontos lesz az életükben, mindegy, hogy sport, tudomány, művészet, zene vagy bármi. Hogy erre a pillanatra legyenek nyitottak, mert jó irányba változtatja meg az életüket. 

Fotó: Emmer László

Az egynapos koncerttúrák is a középiskolásoknak szólnak. 

A Gyere velem hangversenyre! című projekt célja, hogy egy nap tömény klasszikus zenéhez kapcsolódó élményben legyen részük. A nyertesek megérkeznek az adott városba a koncert napján reggel tízkor, majd a nap folyamán részt vesznek a főpróba egy részén, találkoznak és beszélgetnek a művészekkel, bejárják a koncertteremnek a nagyközönség elől rejtett tereit, részt vesznek a hangverseny műsorához kapcsolódó kreatív foglalkozáson és előadáson. Egyszóval fölkészülnek az esti eseményre, majd velem együtt meghallgatják az előadást. A tervem az, hogy egy életre szóló koncert- vagy operaélményt kapjanak. 

Egy alapítványt szeretnénk létrehozni, az a kérdés, hogy ezt a magyar emberek támogatni fogják-e, mert nem pályázatokból, hanem mikroadományokból szeretném fölépíteni.

A különféle zenei együttesek Magyarországon február–márciusban fognak évadot hirdetni, áprilisban már meglesz az a tíz hangverseny, ahová el szeretném vinni a fiatalokat.  

Mit szól ehhez a fiad? 

Jó kérdés. Szerintem nem tud róla. Egyszer volt egy interjú, és ott megkérdezték tőlem, hogy tudom-e, hogy a fiam milyen zenét hallgat. Mondtam, hogy nem, aztán elmeséltem neki, ő meg mosolygott a bajsza alatt, hogy apa, nem biztos, hogy ezt a zenét neked meg kell hallgatnod. Ettől függetlenül a fiammal jó a kapcsolatom. 

Néha nem tudjuk megosztani a szeretteinkkel azt, ami számunkra fontos? Szerinted miért? 

Azt hiszem, bennem nincs hiányérzet, hogy nem osztom meg. Én érzelmi tekintetben fura környezetben nőttem föl azzal, hogy az apukámat elvesztettem, és más apaképek léptek a helyébe. 

Mi az, amit a klasszikus zenétől kaptál? 

Annyira elkezdett érdekelni, hogy nem tudtam leállni, máig nem tudok. Én nem vagyok jó zenész. Persze, mindig vágyom arra, hogy dalokat írjak, hogy a gitározást folytassam, de belátom, hogy nem ebben vagyok jó. Zenetudományi szakon végeztem, de inkább zenetörténész vagyok, aki népszerűsíti a zenetörténetet. 

Sokszor kapcsolódnak zeneművek egy-egy történelmi eseményhez vagy személyes élményhez. Október 23-án például te is megosztottál egy Egmont-nyitány felvételt. Vannak az életedben olyan darabok, amelyek hasonlóan jelképesek és fontosak? 

Egyetlen ilyen mű van, William Byrd négyszólamú miséjének Agnus Dei tétele fordulópontot jelentett az életemben. Amikor a szerzetesrendben kiderült, hogy nincs elég jó fülem, nem tudok elég jól zongorázni, nem lehet belőlem énektanár, azt javasolták, hogy tegyek le arról, hogy zenével foglalkozzak, menjek magyar–német szakra. Két hét múlva kaptam egy kazettát az egyik szerzetestársamtól, Byrd-misék voltak rajta, az Agnus Dei-tételt rongyosra hallgattam. Olyan mélyen vágytam arra, hogy ezzel foglalkozhassam, ezért odaálltam az elöljáróim elé, és azt mondtam, biztosan nem fogok zene nélkül élni. 

Fotó: Emmer László

Ez volt az első engedetlenséged? 

Végül is, igen. Amikor a Bartók Rádióban elbúcsúztam a hallgatóktól, lejátszottam ezt a tételt, és elmondtam, hogy ez az a zene, amelyet bármikor nagy örömmel hallgatok. A rendhagyó énekórákon is lejátszom a gimnáziumokban, és megrázó élmény, hogy Kiskunfélegyházától az Eötvös gimiig, Győrtől Sárospatakig, mindenütt néma csöndben hallgatják végig. 

Elég menő, hogy valaki ír a XVI. század végén egy zeneművet, és 2024-ben középiskolás kamaszok együtt, feszült figyelemmel hallgatják. 

Sokat vonatozol, most is busszal jöttél, sajnálsz időt pocsékolni a vezetésre. Mire használod az utazás alatti időt? 

Most például zenét hallgattam, mert nem tudtam, lesz-e hely, nem lesznek-e sokan, tudok-e olvasni. 

Arra nem vágysz, hogy szemlélődj, meditálj? A szerzeteslétnek nyilván volt ilyen attitűdje is. 

Visszatérve a kedves szerzetestársbarátomra, még valamit elültetett bennem, mégpedig azt, hogy lehetőség szerint ne töltsem haszontalanul az időt. A haszontalanság érzése nálam komoly szorongással jár együtt. Nincs olyan reggelem, amikor ne gondolnám végig az előző napot, hogy benne hasznos voltam-e. Ilyenkor megkérdezem: „És ott az a negyedóra? Amikor odaültél zongorázni, az mire volt jó? ”. 

Nem is vágysz tevékenység nélküli időre? 

Valószínűleg nem tartok még ott, hogy újra elkezdjek szembenézni magammal. Most nagyon erős bennem a vágy arra, hogy menjünk, és csináljuk. Régen horgásztam, ma már nincs rá igényem, és nem tudom elfogadni a halak kínzását sem. Néhány éve vágytam arra, hogy találjak valami hobbit: „Ádám, mi legyen a hobbid? Szeretsz gombászni? Végezz el egy gombaszakellenőr-képzést!” Be is fizettem, de hamar rájöttem, hogy a gombászást csak azért szeretném, hogy legyen értelme az erdőben járni. 

A gombákkal akartad legitimizálni az amúgy „haszontalan” kirándulást… 

Pontosan. El is mentem egyszer, de persze, nem tudtam megállni, hogy mértékkel szedjem… Szerintem azóta is a mélyhűtőben van a púpos kosárnyi gomba. Rájöttem, hogy nem is szeretem a gombát. Ez így most nem hangzik túl jól… Azért, amikor szépirodalmat olvasok, megengedem magamnak a pihenést. 

Nem is jegyzetelsz az előadásaidhoz? 

Hát, van a zsebemben mindig post-it… és a könyvekbe is néha beleírok. Most például egy Petri György-interjúkötetet vettem a könyvvásáron, abban van szó a porladó percekről, vagy valami ilyesmi… Nagyon megtetszett, és azóta a fejemben van. Azon egyébként változtattam az életemben, hogy most már a műsorvezetésekre is nemet mondok. 

Úgy éreztem, hogy túltoltam, nem volt már meg a szellemi munícióm, a kulturális műsorvezetést és kérdezést is leadtam, mert úgy éreztem, elfogytak a kérdéseim. 

Föl lehet persze tenni sztenderd kérdéseket, meg lehet úszni, de úgy meg nem akartam. A stand-upot is abbahagytam. Hántogatom le ezeket, és a régiek helyére jönnek az új dolgok. A könyvírás is új, de nem tudom, hány könyv után fogok kiüresedni, és jöhet valami más. Az antikvárium az egyetlen, ami állandóan megvan az életemben, most már húsz éve. 

Tényleg, mi van az eddig ismeretlen Bartók-kézirattal, amelyre egy online aukción bukkantál? 

A Magyar Tudományos Akadémia megvásárolta volna, de mivel külföldről vettem, és nem annak hirdették, ami a státusza, az ára egészen megváltozott, a magyar állam le is védette, tehát nem lehet már külföldön eladni. Szerintem ez egy önálló Bartók-kompozíció, amelyet nem ismert eddig a tudomány. Azonban a Magyar Tudományos Akadémia mégsem vásárolja meg, mert utánanéztek, hogy mennyiért vettem, és ahhoz képest, amennyit kérek, túl nagynak találják a különbséget. Pedig ebben a szakmában nem a vételár határozza meg azt, hogy mennyi az eladási ár. Úgyhogy nálam van, boldogan élünk ketten. 

Kép

Fotó: Emmer László

Amikor írtad az új könyvedet, a Muzikális bestiákat, és elmerültél az angyalok, boszorkányok, sárkányok, kísértetek világában, nem voltak rémálmaid? 

Gyerekkori rémemlékek jöttek elő. Amikor apukám meghalt, a balatoni házban laktunk hárman, anyukám, öcsém meg én, és éjszaka hallottam, hogy a padláson járkál valaki. Ahelyett, hogy felébresztettem volna édesanyámat, kimentem a konyhába, elővettem a nagykést, és fölmentem a padlásra: egy macska volt. Vagy emlékeztem, hogyan recsegtek, mozogtak éjszaka a nagyszüleim lakásában az antik bútorok meg a parketta, az is elég kísérteties volt. Sőt eszembe jutott, hogy kezdő ferences koromban öten, novíciusok lementünk Balatonakarattyára, és Barsi Balázs atya elkezdett sióagárdi kísértethistóriákat mesélni, aminek az lett a vége: „Ne becsüljék le a túlvilági hatalmakat”. A félelem azért mindig motivál minket arra, hogy ezekkel a lényekkel foglalkozzunk.  

A könyveden átlengő irónia, szórakoztató, néha szarkasztikus, de azért fenntartasz némi tiszteletet is ezeknek a „bestiáknak”. 

Örülök neki, ha így érzed, mert azt gondolom, fontos, hogyha az ember fölnéz az égre, a felhőkben is felfedezzen mesés alakokat, ha ezt elfelejtjük, túlságosan felnőttekké válunk.

A sárkányos fejezetnél éppen Révfülöpön voltam egyedül, fölébredtem reggel, és jött a szorongás, kérdőre vont a rosszabbik énem: „Tegnap mit csináltál?”. Mondom: „Olvastam.” „Mit olvastál? Sárkányos könyvet?” „Igen, mert nekem ez a munkám, mitológiai történeteket, operacselekményeket olvasgathatok.” A válasz nagyon fölszabadító volt.  

Amikor elmerülsz valamilyen témában, aztán elkészül a könyv, alig várod, hogy az olvasó továbbgondolja vagy kérdéseket tegyen fel? 

Ez inkább olyan, mint a rádiós műsor. Bezárom, és átveszi a helyét a következő. Ez egy éven át tartó flow-élmény, amely véget ér, és jön valami más. Most például, amikor elkezdtem újra könyvbemutatókra járni, egy-két kérdésre nem tudtam pontosan válaszolni, nem emlékeztem, melyik fejezetben van.  

Az új könyvedben van egy Seneca-idézet: „Ugyanazon a réten a marha füvet keres, a kutya nyulat, a gólya gyíkot.” A zenetörténet rétjén mit keresel szerzőként?  

A nagypapám bélyegeket gyűjtött, és amikor megkérdeztem, hogy miért gyűjt bélyegeket, azt mondta, hogy egyrészt nagyon szeret velük foglalkozni, másrészt pedig a bélyegeken keresztül egy sajátos nézőpontból ismerheti meg egy adott ország jelenségeit vagy történelmét. Nagyon tetszett, hogy a nagypapa így tanul, tulajdonképpen én egy éven át szörnyeket és túlvilági lényeket láttam ezen a réten.  

És ha a rét Bősze Ádám könyve, akkor mit ad a különböző érdeklődésű és műveltségű olvasóknak?  

Azt mindenesetre senkinek nem ajánlom, hogy egy szuszra olvassa el, mert ahhoz kicsit tömény. 

És van hozzá hallgatnivaló is… 

Vannak benne QR-kódok, és meg lehet hallgatni a zenét, amiről szó van. Azt látom jónak, ha az ember elolvas egy szakaszt egy fejezetből, meghallgatja kétszer vagy háromszor a zenét, és később folytatja. Ez a könyv kicsit olyan, mint a rádióműsor, felkonferálások vannak a zeneművekhez, igyekszem úgy fogalmazni, ahogyan a hallgatóim megszokták. 

Egy bonbonosdoboz ez, amelyben mindenféle forma és íz van, nem esszük meg rögtön az egészet, csak válogatunk.  

Mi a helyzet a hitedhez kapcsolódó természetfölötti lényekkel? 

Azt gondolom, hogy a hitemet nem kezdte ki semmi. A vallásos életem viszont olyan szinten szegényedett el az évek során, hogy szégyellem. És nem azért szegényedett el, mert valamit másképp gondolnék, hanem mert hagyom, hogy más vigye a prímet. 

Más viszi? 

Más. 

A zenével nem kerülhetsz közel Istenhez? 

Nem. El kéne járni vasárnaponként misére, mert a vallásos életemet az fogja rendbe rakni, és erre vágyom is, csak ezt a kötelezettséget nehezen tudom magamra erőltetni. Erre majd kell valami megoldást találnom. Ezért is volt nagyon jó, amikor struktúrában éltem, akár a szerzetesi, akár a rádiós életemben. Soha nem hiányoztam reggeli műsorból.  A vallási életemet rendbe kéne rakni. Arról már lemondtam, hogy jobban tudjak franciául, arról is, hogy megtanuljak vakon gépelni, de erről nem. 

Ez az interjú a Képmás magazin decemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.