A Száz év magány borítóképe lett a magyar festőművész alkotása
„Számomra a festés örökös kötéltánc a rút és a szép, a realitás és a képzelet között, a mese segítségével pedig érthetően lehet beszélni a jelenről és a múltról” – vallja Galambos Tamás Munkácsy-díjas festőművész, aki néha gyönyörködtetni, néha megbotránkoztatni akar, de leginkább elgondolkodtatni. 85 évesen budapesti házában él, de Dél-Amerikában ismertebb, mint a saját hazájában. Ma sem hagyja el a napi több órás festést, a reggeli tornát és az olvasást. Életmű-kiállítása 2025. december végéig látogatható az egri Ziffer Sándor Galériában, és remélhetőleg végső otthonra találhat a gyűjtemény a barokk városban.
Hangyák, sáskák és kaméleonok
Galambos Tamás áhítattal lép az egri Ziffer Sándor Galéria épületébe, ahol a falakról „gyermekei, unokái” néznek vissza, az életmű java. Egészen pontosan 90 alkotás; festmények, gobelinek, rajzok, illusztrált könyvek és CD-borítók. Emlékeket idéznek, történelmet dokumentálnak, az igazságot harsogják. A fehér falakat ellepik a hangyák, sáskák és kaméleonok; a diktátorok lábai alatt katonák és tömegek nyüzsögnek; mutatványosok mozgatják bábjaikat és kínálnak támadási pontot a céllövöldében.
Mindez egy színekkel teli, mesevilágnak tűnő burokban, amit szétfeszít az aprólékosan ábrázolt valóság üzenete.
Boldogházi Kiss Tamás Andrást annak idején eltanácsolták az egri Líceumból, mert apai ágon földbirtokosok, anyai ágon hadigyár-tulajdonosok voltak a felmenői, így osztályidegennek bélyegezték, még az úttörőházi rajzszakkörből is kicsapták származása miatt. Korán megmutatkozó rajztehetsége és gyógyszerész-jogtanácsos nevelőapja sietett a segítségére. „Sokat köszönhetek a nevelőapámnak – állítja a festőművész, aki felvette nevelőapja családnevét –, többek között azt, hogy minket, kapitalista ivadékokat végül nem deportáltak a Hortobágyra. Később azonban az ő gyógyszertárát is államosították.”
Kun akarat, különc mediterrán stílus
A művész tekintetében hála és öröm csillog a régi ismerősök karéjában. Egykori osztálytársaival közös fényképeket nézegetnek, és felelevenítik a régi emlékeket, találgatva, ki él még, és ki nem. Amikor elindul, botjára támaszkodik, és a látó szemére hagyatkozik. „A korral járó fájdalmak és a látásromlás még elviselhető mértékű – jegyzi meg. – A fiatalkoromtól elválaszthatatlan a sport, különösen a birkózás, az úszás, a vízipóló szeretete. A lerakott fizikai alapok mindmáig segítenek a mindennapokban; a reggeli húsz perc torna – az ágy szélén ülve – nem maradhat el.”
Családtagjai ecsetelgetik az apai ágú kun-palóc konokságát, mire a művész nevetve hozzáfűzi – „néha áldás, néha átok, mindenesetre a kor előrehaladtával erősödik”.
A 85 éves Galambos Tamás alig járt nyilvános rendezvényekre, viszont a barátait szívesen vendégül látta. Leginkább írókkal, zenészekkel és néhány gyűjtővel állt szoros kapcsolatban, például az Újhold körével, Nagy Lászlóval, Mészöly Dezsővel. Bizonyos szempontból különcnek számít, a magyar képzőművészetben önálló utat járt be. Sohasem csatlakozott csoportokhoz, irányzatokhoz, művészeti és politikai trendekhez.
„Minden ecsetvonása csak rá jellemző, s ezáltal művei atmoszférája egyedülállóan sugárzó” – hangoztatja Wehner Tibor művészettörténész. „Egyfajta lázadás volt a rendszer képviselői ellen, ugyanakkor menekülés a mesék, mítoszok mágikus világába egy olyan festői formanyelv által, amivel könnyebben lehetett elmondani az elmondatlant – foglalja össze a művész alkotói magatartását. – A világlátási naivitásomat védőburokként használtam, hogy a mesebeli gyerek módjára én is kimondhassam büntetlenül: meztelen a király.”
Teljesen büntetlenül mégsem sikerült átvészelni a hatvanas-hetvenes éveket, ugyanis először a tiltott kategóriába helyezték, és fokozatosan került át a tűrtbe. „Ha Kemény Henrik, Csukás István és Lázár Ervin kollégájának minősítenek, az számomra dicsőség” – hangoztatja büszkén.
A mindennapok megélésében és szellemiekben is Szilágyi Ildikó iparművész lett a társa, közel hatvan esztendőn át.
Sej, a mi lobogónkat
A kiállítás a Groteszk harmóniák címet viseli. Nem véletlenül mondják a látogatók, hogy távolról szemlélve derűsnek tűnnek a Galambos-képek, közelről viszont a valósággal szembesítenek. „A kaméleonok és sáskák gyönyörű állatok, de kétségtelenül a világ képmutatóit, kártevőit szimbolizálják: megszállókat, apparatcsikokat, a munkásokat utcára tevő lelketlen privatizátorokat, környezetszennyezőket, műemlék- és mítoszrombolókat” – fejti fel a szimbolikát a művész. – A kilencvenes évek elején már úgy gondoltam, nem lesz érdemi rendszerváltás, mert az igazságtétel elmarad. A korábbi kommunistákból kíméletlen privatizátorok lesznek. Az oszlop tetejére állítottam a hőst, a színváltoztató kaméleont, és az ujjongó tömeg haláltáncot jár a vörösbe borult Hősök terén” – utal az alkotó Haláltánc című festményére.
„A Léggömbök középpontjában a felfújt diktátor áll, akit imádnak a talpnyalók. A »Sej, a mi lobogónkat« című képen a hadsereg a felcsillagozott-fellobogózott Patyomkin-házfalak között vonul” – folytatja az értelmezést. A címadó dal, melyet mozgalmi indulóként tartunk számon, eredetileg egy moldvai magyar népdal. Harmonika- és hegedűszóval oda is csalogatják a tágas terembe.
Modor Ádám történész a Klebelsberg-díj átadóján így összegzett: „Véleményem szerint a kortárs magyar képzőművészetben Galambos Tamásnál senki se dokumentálta konzekvensebben, egyértelműbben és hitelesebben korunk nagy történelmi eseményeit, traumáit. Mindennek a Kádár-rendszerben bizony volt tétje.” Álszent ikonfestő című alkotásával a művész az egykori békepapokat is elutasította.
Megihlette az ikonfestészet és a Biblia világa, a világvallásokat tisztelettel örökítette meg, és a krisztusi jelenlét maradt számára az igazodási pont.
A nyírbátori Krucsay-oltárt öt éven keresztül rajzolta.
„Ha tehettem volna, templombelsőt is festek” – fogalmazza meg Galambos Tamás, aki a festészetet inkább cselekedni szerette, mint beszélni róla. Legfontosabb értéknek a szeretetet, a békét és az igazságosságot tartja, illetve, hogy az ember munkája a kedvtelése legyen. „Szeretem a fiatalok társaságát is – mondja –, és mindig meglepődőm, hogy érdeklődnek a képeim és gondolataim iránt, hiszen mit mondhatok én nekik ma?”
Üzenet az amerikai magyaroknak
A Munkácsy-díjas festőt Dél-Amerikában szinte jobban ismerik, mint saját hazájában. Munkái időről időre felbukkannak neves külföldi lapok hasábjain, és legtöbb művét a japán Nishida Múzeum őrzi. Külföldi kiállításai közül a legemlékezetesebbnek a venezuelai és a második japán kiállítását tartja. 1999-ben a Penguin Books kiadó felfigyelt a Nyár című alkotására, amely piros háttér előtt fekvő; erdőkkel, mezőkkel és házakkal borított női alakot ábrázol. Így került a magyar Galambos Tamás képe Márquez Száz év magány című regényének borítójára. A kolumbiai író gratulált a festő munkájához.
„A Márquez-kötetek illusztrációja eljutott az amerikai magyarokhoz, akik a klubban sokat beszélgettek róla – meséli egy kint élő magyar. – Venezuela egykori kereszténydemokrata elnökének, Luis Herrera Campinsnak több Galambos-kép volt a tulajdonában. Brazíliában már akkor rajongtak érte, amikor személyesen nem utazhatott ki, csak az alkotásai.
Az izzó színvilág miatt dél-amerikai festőnek gondolták, a Galambos nevet pedig a Colombo elírt formájának.
Gyakran szerepelt közös kiállításokon más dél-amerikai hírességekkel és az argentin rajzművészet megújítójának tartott Szalay Lajossal. A későbbiekben is többször találkoztam különböző hátterű venezuelai, argentin, brazil és chilei magyar emigránsokkal, sőt katolikus papokkal is, akik szintén ismerték, szerették és sajátjuknak tartották Galambos Tamás alkotásait” – idézi fel a névtelen hölgy, aki sok fiatal kortársával együtt követte az életművet.
„Számunkra szinte tűpontosan felfejthető a teljes magyar történelmünk. Ezek a vizuális jegyzőkönyvek a hazájuktól távol élőknek segítenek értelmezni az anyaországbeli eseményeket, ugyanakkor láttatják a velünk élő szépségeket is, mint a természet vagy a hit ereje. Különösen erős üzenetet hordoz számunkra az Utolsó emberpár és a Szmog” – zárja sorait az Amerikában élő magyar.
Amikor megkérdezem az alkotót, melyik művét hagyományozná az utókorra, ha választania kellene, épp az előbb említett két festményét nevezi meg. „Talán elrettentésül – fűzi hozzá. – Személy szerint optimista vagyok, panaszkodni csak a képeimmel szoktam. Mindamellett úgy gondolom, a devolúció, a világromlás nem fordítható vissza, maximum részleteiben lassítható. Ha ehhez a lassításhoz a magam szerény eszközeivel kicsit hozzájárulhattam, akkor már nem éltem hiába.”
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
