Mi történik életünk agyonhallgatott, veszteséget és fájdalmat hordozó részével? – A Szólít a szörny című filmről pszichológusszemmel

A történet

Patrick Ness népszerű regényének filmadaptációja, a Szólít a szörny egy lebilincselő, őszinte és varázslatos történet a legmélyebb félelmeinkkel és fájdalmainkkal való szembenézésről, mindarról, amit elfogadhatatlannak hiszünk önmagunkban. 

A történet középpontjában a tizenhárom éves Conor O’Malley (Lewis MacDougall) áll, aki a gyermekkort lassan elhagyva, nem csupán a felnövekedés kihívásaival néz szembe. Édesanyja végstádiumú rákos betegsége olyan elviselhetetlen érzelmi terhet rak rá, hogy világa darabokra hullik, és képtelen megbirkózni a valósággal. Visszatérő rém­álmában az édesanyját valaki le akarja rántani egy szakadékba, miközben ő igyekszik megmenteni.

Felriadva az álomból, egy életre kelt tiszafaszörnyeteg (Liam Neeson) jelenik meg az ablaka előtt, aki azt mondja neki, hogy ismét meg fogja látogatni: „Eljövök hozzád újra meg újra Conor O’Malley, addig verem a faladat, amíg fel nem ébredsz, aztán elmesélek három történetet, s amikor végzek a harmadikkal, te mesélsz nekem egy negyediket, és az lesz az igazság. Arról, amit eltitkolsz, arról, amit álmodsz, elmeséled a rémálmodat. A te igazságodat.” 

A lény, aki nappal tiszafa, éjjelente viszont segít a fiúnak, minden éjjel pontban 24:07-kor megjelenik, hogy történeteivel ösztönözze a fiút arra, hogy nézzen szembe az eltemetett félelmeivel, illetve mindazokkal az ambivalens érzésekkel és belső konfliktusokkal, amelyeket leginkább szeretne elrejteni. 

A találkozás az igazsággal egyre inkább hozzásegíti Conort, hogy hozzáférhessen elfojtott érzéseihez, haragjához és kétségbeeséséhez.

Mindez hozzájárul, hogy az utolsó, negyedik estén kimondja a saját igazságát az anyukája betegségéről, amit mindeddig elfogadhatatlannak érzett. Azzal, hogy elismeri azt a részét is, amivel eddig nem mert találkozni, képessé válik átélni minden érzést. Nem csupán a dühöt, a csalódottságot és a szomorúságot, hanem a szeretetet, az örömet és a békét is. 

Jó vagy rossz ember vagy?

Conor láthatatlan. Láthatatlan társai számára, akik tudnak édesanyja súlyos betegségéről, és talán az ettől való félelmükben nem keresik vele a kapcsolatot. Láthatatlan nagymamája számára, aki rettenetesen aggódik a lánya egészségi állapota miatt, és nehézséget okoz neki, hogy unokája érzelmi szükségleteire hangolódjon. És láthatatlan édesapja számára is, aki bár átutazik a tengerentúlról, hogy rövid időre a fia mellett legyen, de sietve visszatér az új családjához, ahol Conornak nincs helye. Így elvárja fiától, hogy erős legyen, és majd mihamarabb lépjen túl a veszteség fájdalmán. Édesanyja az egyetlen, aki a ki nem mondott szavak mögött megsejti a fia lelkében dúló viharokat. 

Mikor kiderül, hogy az újabb gyógyszer sem hat, és nincs remény a gyógyulásra, Conort kétségbeesett dühe megakadályozza, hogy kapcsolódjon az édesanyjához. Anyukája szavai azonban megértésről tanúskodnak: „Érthető, ha dühös vagy, Con. Nincs ezzel baj. Őszintén szólva én is eléggé dühös vagyok. De Con, kicsim figyelsz rám? Egy nap, ha visszatekintesz, és bűntudatod lesz, amiért olyan dühös voltál, hogy még hozzám sem tudtál szólni, jusson eszedbe, hogy ez nem baj, hogy én tudtam. Hiszen tudok mindent, amit el akarsz mondani, anélkül is, hogy kinyitnád a szádat. Ha törni zúzni van kedved, akkor egészen nyugodtan tedd meg. Törj össze mindent! Én ott leszek veled, Con. Bárcsak lenne száz évem. Száz évem, amit neked adhatok” – ezekkel a mondatokkal jogosítja fel arra az anya a fiát, hogy érezheti azt, ami van. 

Ő azonban belső harcot vív, mert retteg attól, hogy a benne tomboló harag mindent elpusztít. 

Világképe még gyermeki és egypólusú: az emberek, a mesehősökhöz hasonlóan vagy jók, vagy rosszak, és vagy szeretnek, vagy haragszanak. Ő jó akar lenni, abban a reményben, hogy ezzel megmentheti anyját. Emiatt lassan láthatatlanná válik, száműzve a legmélyebb érzéseit még saját maga elől is. A tiszafa első története épp erre a belső konfliktusra mutat rá. 

A történet egy hercegről szól, aki éjszaka megszökik mennyasszonyával, hogy a király halála után ne kelljen feleségül vennie mostohanagyanyját, aki valójában gonosz boszorkány, és a frigy által szeretné megőrizni a hatalmát. Reggel kiderül, hogy a lány halott, és a herceg elhiteti a falusiakkal, hogy a szörnyűséget a királynő követte el. Később azonban kiderül, hogy a gyilkosság a herceg lelkén szárad, aki így akarta félretenni az útból a királynőt.

A tiszafa, aki ismeri az igazságot, megmenti a boszorkányt a hamis vádak miatti népharagtól. A történet tanulsága: „Nem kell lennie mindig jónak, és nem kell lennie mindig rossznak sem. A legtöbb ember a kettő között van.” Mégis, annyira vágyunk egy egyszerű, biztonságos világképre, hogy hajlamosak vagyunk leegyszerűsíteni a valóságot, és csupán egy-egy dimenzió alapján ítélni meg a helyzeteket, az embereket, sőt saját magunkat is. 

Kép

Képkocka a filmből – Forrás: Profimedia – Red Dot

Amikor ezen az egydimenziós szemüvegen keresztül fordulunk a saját belső valóságunk felé, akkor könnyen megeshet, hogy a negatívnak ítélt tartalmak a süllyesztőben végzik, hogy fenntarthassuk a „jó ember” álarcát. Az álarc mögötti ember azonban láthatatlan. A felnőtté válás része és az érettség jele, hogy felismerjük: a világ nem csak fekete vagy fehér. 

Amikor megértjük, hogy az élet összetettebb, mint amit a felszínen látunk, akkor képesek leszünk árnyaltabban gondolkodni, és jobban megérteni önmagunkat, valamint a körülöttünk zajló eseményeket is. 

Conor is ugyanebben a helyzetben van. Amikor meg tudja mutatni azt az oldalát, amely azt kívánja, hogy véget érjen az édesanyja szenvedése, akkor előtérbe kerülhet az a része, amely képes kapcsolódni a haldoklóval, megölelni őt, és kimondani: „Nem akarom, hogy elmenj.” Lehetséges egyszerre érezni egymásnak látszólag nagyon is ellentmondó érzelmeket. A kapcsolódás a nehéz érzéseinkkel, az elnyomott részeinkkel nem tesz minket rossz emberré, hanem valójában az emberi mivoltunk része.

Széjjelszakít

Fejlődésünk ritmusa, hogy előbb-utóbb megtaláljuk azt az egyensúlyi állapotot, amely lehetővé teszi, hogy a fent leírt komplexebb látásmód kísérje napjainkat. Ennek kulcsa, hogy az engem körülvevő kapcsolatokban biztonságot, szerethetőséget élek meg, és úgy tekintek magamra, mint aki értékes, mindenféle belső történéseivel együtt. A kapcsolataink hálója segít megtartani a látszólag ellentmondásos érzéseinket. Minél jelentősebb szereppel bír egy személy az életünkben, annál nagyobb részben járul hozzá az énképünk alakulásához és fenntartásához. 

Amikor pedig egy szerettünk halála miatt veszteség ér bennünket, akkor az énképünket megtartó hálóból kiszakad egy darab. A lyukas védőháló félelmetes, nem látja el az eredeti funkcióját. Talán ezen a ponton ragadható meg a gyász legbelsőbb valósága: azzal a feladattal találom magamat szemben, hogy be kell foltoznom a védőhálómat. Új választ kell találnom arra kérdésre, hogy ki vagyok én. 

A gyászt vizsgálva számos folyamatleírás készült már, amelyek a veszteségben megélt érzéseket és tapasztalatokat törekszenek rendszerezni. Bár ma már tudjuk, hogy egyedülálló és személyre szabott minden gyászfolyamat, egy közös pont mégis felbukkan: a düh és az érzelmek kifejezésének fontossága. Elméletben nem is nehéz érteni: az addig egyensúlyt és biztonságot adó énképünk felborul és sürgős átalakításra szorul. 

A kiszolgáltatottság és bizonytalanság az élet más területein is – a gyászban is – könnyedén ölthetnek testet düh formájában. Mégis érdekes, hogy a veszteség idején (is) többségében próbáljuk a dühöt és a nehéz érzéseket távol tartani önmagunktól és szeretteinktől. 

Fontossá válik a csendes gyász utáni vágy és az, hogy mielőbb túl legyünk a fájdalmon. Connornak is csak az álmain keresztül juthatnak felszínre a valódi érzései. Ott lebeg ugyanis a kínzó kérdés: „Ha éppen most veszíte(tte)m el azt a közeget, amely megtart a fájdalmammal együtt, akkor mi lesz, ha sértetlen védőháló híján felszínre tör mindaz ami bennem van?” 

Kép

Képkocka a filmből – Forrás: Profimedia – Red Dot

Belső küzdelmünk ellenére megkerülhetetlen, hogy újrafogalmazzuk önmagunkat. Éppen az a folyamat zajlik ilyenkor bennünk, amit gyerekkorunkban már megismertünk – még ha el is felejtettük azóta. Elkezdjük újrarendezni a minket körülvevő világot, kapcsolatokat, értékeket és döntéseket. Ez pedig egy csalódásokat és fájdalmakat tartogató, fáradságos folyamat. „Mennyivel egyszerűbb és jobb lett volna minden, ha nem hagysz itt!” 

Szembesülni az élet visszafordíthatatlan időbeliségével szintén nehéz munka. Az érzéseinknek és dühünknek a felszínre engedése egy kicsit hasonlít a szántáshoz. Mély barázdákat szánt a lelkünkbe, de miközben átforgatja és termékennyé is teszi. 

A „túl kellene már lennem rajta” mint vágy általában akkor szokott megszületni, amikor úgy szeretnénk átlépni a veszteségen, hogy az lehetőleg ne fájjon. Távol tartjuk magunktól vagy szerettünktől a nehéz érzéseket. Azok azonban akkor is jelen vannak, ha a színfalak mögé száműzzük őket. 

Érdemes társként szegődni a gyászoló mellé, és kísérni őt abban, hogy megélhesse minden érzését és gondolatát.

Búcsúzóul

Hosszan tartó súlyos betegségek során sok esetben módunk van meglátni, hogy a saját vagy szerettünk földi életének a vége közeledik. Egyfelől páratlan és pótolhatatlan idő kezdődik a felismeréssel, másfelől komoly kihívással is szembesülünk. A halál ellen ágál a legtöbb gondolatunk és érzésünk, küzdünk az életért. Mégis, amikor megadatik, hogy felkészülhetünk az élet végére vagy egy szerettünk távozására, fájdalmas kincset ad az élet. 

A megelőző (anticipációs) gyászban közösen töltött idő egyaránt hordoz gyógyulást és sebződést. Conor életében sokáig a sebek kerülnek előtérbe. Az édesanyját a halálba kísérni egy gyerek számára elképzelhetetlen fájdalom. Különösképpen úgy, hogy az anya mindvégig táplálja a gyógyulás reményét. Úgy tűnik, hogy Conor és az édesanyja a végsőkig küzdenek. E ponton egy nehéz dilemmával szembesülünk. Ismert, hogy a gyógyulás meghatározó alapja az abba vetett hit. Másfelől azonban, vajon nem volna-e könnyebb Conornak és édesanyjának, ha nyíltan tudnának beszélni arról, hogy rövidesen eljön a búcsú ideje? 

Az anticipációs gyász idején ez a dilemma örökérvényű. Hinni az életben és készülni a halálra.

Az édesanyának párhuzamosan kell megküzdenie a saját harcát a halállal, és azzal a fájdalommal, hogy anyasága véges. Hogyan lehet ő jó anya élete utolsó szakaszában? A film során többször biztosítja arról Conort, hogy lehet dühös. Mintegy útravalót ad neki, hogy majd később ne legyen bűntudata semmiért. 

A fia nem reagál ezekre. Valódi és igaz választ akkor tud adni minderre, amikor közösen néznek szembe a ténnyel, hogy a gyógyulásba vetett hit mellett legalább akkora erővel jelenik meg a halál közelsége. Anya és fia akkor tapasztalja a megelőző gyászban rejlő kincset, amikor képessé válnak arra, hogy találkozzanak közösen a valóság minden oldalával. Megnyílik a kapu a valódi önközlés felé. Ezek a pillanatok fájdalmas, békét hozó kincsek. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.