Egyszer meg akarunk szabadulni tőle, máskor panaszkodunk, hogy nincs belőle elég
Talán nem bántuk februárban, hogy nem kellett latyakban gázolnunk, nem tocsogott minden, ahogy ilyenkor szokott. De van-e okunk nyugodtnak lenni, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy szoktak? Nem fog ez a víz hiányozni valahonnan? Csupán három év telt el a 2022-es pusztító aszály óta, de úgy látszik, ennyi elég volt ahhoz, hogy túllépjünk rajta. Pedig az idei év sem ígér több jót. Évről évre kritikusabbá válik a vízhiány Magyarországon is, mégis csak az óvatos tanakodásnál tartunk, hogy mit kéne tenni. Tudósok, professzorok, mérnökök, gazdálkodók állítják, hogy nem kell semmit feltalálni, mert a helyes módszert ismerjük, csak az elmúlt kétszáz évben háttérbe szorult. Bogos Zsuzsanna járt utána a megoldási lehetőségeknek.
Sárgulva lehulló falevelek júliusban, kiégett fű, derékig érő kukorica. A marhákat már nyáron szénáztatni kell a kiszáradt, sovány legelők miatt, holott a nyári többletből kellene betárazni a téli szénatartalékot. Mindez ráadásul Homokhátságon történik, ahol évszázadok óta jellemző a legeltetés. Itt gazdálkodik Kulcsár László, aki a saját bőrén érzi, hogy minket is elért a sivatagosodás. Őt kérdezem arról, hogy miért nincs víz.
Hova lett a víz?
„A közvélemény úgy tudja, hogy a mai állapotot a Vadvízország állapot előzte meg, amikor tele volt a Kárpát-medence zegzugos vízfolyásokkal, mocsarakkal, és emiatt nem volt jól művelhető a föld, nem lehetett rendesen gazdálkodni – kezdi a választ Kulcsár, a gazdálkodók, ökológusok, tájgazdálkodással foglalkozó agrár- és vízügyi szakemberek és városi civilek alkotta Zöld Gerilla Mozgalom vezetője.
– Ez amúgy igaz, csakhogy ez a török háborúk pusztításának a következménye volt, hiszen meghaltak és/vagy elmenekültek az emberek, így folyamatos emberi jelenlét nélkül visszavadult a táj.
Ezt viszont a középkorban megelőzte a Szelídvízország, amikor a vizeket nem eltüntettük, hanem okosan használtuk. A Vadvízországot tényleg kellett szabályozni, ott követték el a hibát, hogy a Szelídvízország helyett Kárpát-sivataggá szabályozták le” – magyarázza.
Mindez Mária Terézia idején kezdődött az első mocsarak lecsapolásával, például a Fertő tó mellett, a Hanságban, majd a 19. században már a folyók szabályozásával folytatták (Vasvári-terv), tudjuk meg. Az akkoriban indokoltnak látszó elvről mára kiderült, hogy alapjaiban téves, a messze legsúlyosabb károkat viszont később, a kommunizmus idején okozták a folyamat betetőzéseként. A folyókat kiegyenesítették, lebetonoztak, amit csak lehetett, itt is eluralkodott a végtelen iparosítási mánia.
„Az áradások és belvíz formájában érkező vizet ellenségként kezelték, amit el kell tüntetni, ezért az egész rendszert, az egész csatornahálózatot úgy építették ki, hogy levezesse a többletvizet a Duna és a Tisza kőfalak közé szorított medrébe, és így ki az országból. Egészen megdöbbentő, hogy még ma is ilyen ipari fejjel gondolkodunk a természet szabályozásáról, miközben 35 év eltelt a kommunizmus bukása óta.
Amikor sok víz jön, gyorsan el akarjuk tüntetni, amikor meg nyáron aszalódunk, akkor nézünk, hogy miért nincs víz. Az ország így évente elveszít öt köbkilométer vizet – ez a Balaton térfogatának két és félszerese.
És mindez évtizedek óta így megy. Amikor nyomozzuk, hogy az Alföldön miért süllyedt a talajvíz tizenmétereket, akkor itt a válasz. Ennek az önsorsrontó üzemmódnak az eredménye az is, amit most látunk: akkor sem jön a víz, amikor jönnie kellene. Ennek a következményeivel idén nyáron fogunk úgy szembesülni, ahogy eddig még nem” – teszi hozzá a mozgalom vezetője.
Honnan lesz akkor víz?
Öntözni kell, és minden rendben lesz – olvasható a cikkek alatti hozzászólások sokaságában a pofonegyszerűnek hangzó megoldás. Miért nem öntözünk akkor ott, ahol vízhiány van?
„Mivel öntözzünk? – kérdez vissza Kulcsár. – Ha meg is építjük csilliárdokból az öntözési infrastruktúrát, csöveket, szivattyúkat és még elégethető benzinünk is van a működtetésére, akkor is ott a kínzó kérdés: ha nincs elég víz, mi fog folyni a csövekben? Jó szándék? Remény? Ideig-óráig lehet erre pazarolni a föld alatti vizeket, de ez nem megoldás, hanem a pusztulás felgyorsítása.”
Kiderült, hogy a számokat illetően sem jön ki sehogy ez a dolog. Magyarországon jelenleg 4 millió hektárt szántanak. Ha megvalósulna a jelenlegi rendkívül ambiciózus terv, akkor 2030-ra 400 ezer hektáron állna rendelkezésre öntözési infrastruktúra. Ez tehát az összes művelt föld egytizede, miközben a 2022-es aszály legalább négy-ötször ekkora területen tette tönkre a termést. Józanul végiggondolva nyilvánvaló, hogy ezt a bajt nem öntözéssel fogjuk elhárítani.
„Amikor a melegben öntözünk, a víz kis hatékonysággal szivárog be a talajba, de ez azért nem baj, mert jobbára le sem érkezik a talajig, ugyanis még a levegőben elpárolog. Amióta világ a világ, a kerteket, zöldségeseket szokás öntözni, nem a gabonatáblákat” – hívja fel a figyelmet a szakember.
De akkor honnan juthatunk vízhez? Hogyan tudjuk hasznos vízzé változtatni a vízfölösleget, ha az nem akkor jön, amikor szükségünk van rá? Építsünk tározókat?
„A kommunizmus építésfétise meg a mindent gépekkel megoldani akarás okozta a bajt, úgyhogy nem ez lesz a jó válasz. Másrészt hogyan építenénk annyi tározókapacitást, amennyiről itt beszélünk? Építünk még pár Balatont az országba? Hova? Miből?” – teszi fel a kérdést.
„A szükséges tározókat megépítette a természet” – a meglepő állítás már Balogh Péter gazdálkodó geográfustól, a Vízválasztó mozgalom vezetőjétől jön. Mint elmondja, az Alföldet behálózzák azok a mélyfekvésű területek, amelyeket a túlzásba vitt szabályozás előtt, áradások idején időszakosan elborított a víz. Ezek az árterek.
Természet és ember egyezsége: oldalirányú, szabályozott, gravitációs vízkivezetés
Mint azt Baloghtól megtudjuk, a folyók kiegyenesítése és bemélyítése miatt a folyóink ma mély, egyenes csatornára hasonlítanak, amik levezetik a vizeket, és pont ez a baj. Egy jó állapotú folyó lényege a szerves kapcsolata az árterével. Kanyargós vízhálózat oldalágakkal, amelyeken bejut a tájba az áradó-éltető víz. Az áradás a táj pulzáló szívverése: ez által jut a szervezetbe a folyadék és a tápanyag. A modern szabályozás leamputálta a tájat a folyóról, így egyik sem működik rendesen. Emiatt vannak a veszélyes árvizek, és a még veszélyesebb kiszáradás.
A problémák megoldásaként meg kell teremteni az áradó víz szabályozott kivezetését, az árterek reaktiválását.
Csakis így juthatunk a szükséges vízmennyiséghez, magyarázza Balogh.
„Ha nagy területen terül szét a víz, akkor lefelé és felfelé is nagyobb hatásfokkal jut el, beszivárgással táplálja a talajvizet, illetve párolgással a csapadékképződést – működni tud a víz körforgása, amely nem csak nagy, földi léptékben működik, hanem kicsiben, a helyi tájainkban is.”
A párolgás ráadásul hűti a környezetet, a mikroklíma szintjén mérsékelve a felmelegedést. Különösen szerencsés lenne, ha a téli és tavaszi nagyvizek tájba vezetésével úgy mennénk bele a nyári kánikulába, hogy a mélyárterekben még viszonylag sokfelé áll az akár sekély víz. Árvíz idején nem a recsegő-ropogó mobilgát mögül kellene izgulnunk, hogy kibírja-e a nyomást, hanem a víz kifolyna oda, ahol elfér, és nem veszélyeztetne semmilyen emberi építményt.
„Az oldalirányú, szabályozott, gravitációs vízkivezetés azt jelenti, hogy nem megerőszakoljuk, hanem alakítjuk a táj működését, és ilyenkor a táj is hajlandó alkalmazkodni hozzánk. Mára a modern tudomány is alátámasztotta, hogy az évezredes elv és módszer a fenntartható” – foglalja össze Balogh.
„A helyes vízgazdálkodás a vizes helygazdálkodás”
De vajon a sok állóvízben nem szaporodnának el a mindenféle betegségeket terjesztő, de még enélkül is utálatos szúnyogok?
„Egy egészséges tájban az alkotórészek egymást szabályozzák. Egy-egy faj túlszaporodása az egyensúly megbomlásának a jele. Megoldás: a hiányzó alkotórészek rehabilitációja. Ugyanis létezik egy ősi szerkezet – folytatja Kulcsár László –, amelyik beszívja a vizet, kiszűri belőle a szúnyoglárvákat, és átalakítja értékes kacsahússá.”
„Ahol sok szúnyog van, ott sok szúnyogevő állat is lesz: kacsák, békák, szitakötők, denevérek, fecskék. Ha lesz béka, lesz gólya is, és a lánc végén lesznek őzek, szarvasok, vaddisznók, sakálok, kivirágzik a korábban beszántott ökosivatag, élni kezd a táj.”
Balogh Péter szerint a gazdaság jelenleg a profit maximalizálására törekszik, míg a természet az élet maximalizálására. „A gazdaságot kell olyanná alakítanunk, hogy ne elhasználja a természet eredményeit, hanem segítse a természetes folyamatokat. A szántók felélték a létfeltételeiket, és az emberekét is. A túlzott szántás miatt víztelenítették az országot, és a hűtővíz eltüntetésének következménye a túlmelegedés. De nem csak ez érinti közvetlenül a városi embereket is, hanem az élelmezésbiztonság megroggyanása is. Muszáj változtatni a mezőgazdasági elveken és gyakorlaton. Mindezt a jogi szabályzók és pénzbeli támogatások megfelelő változtatásával lehetne elérni. A helyes vízgazdálkodás a vizes helygazdálkodás. A természet nem buta, tudja, hogyan kell működnie, és ha ezt engedjük, vagy még inkább segítjük, akkor meg fogja oldani, és mi is jobban járunk” – vázolja a megoldás koncepcióját Balogh Péter.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
