Az út, ami egy életen át járható – nem erőből, hanem örömből

92 – Addig állok mezítláb a hideg műanyagon, amíg a számokba rendeződött pálcikák el nem tűnnek, és a kék fény lassan elhalványul. Nagy szám ez kilóban egy 172 centis nőhöz mérve, mégis örülök. A mosolyom annak az útnak szól, amelyen több mint egy éve járok. A második szülésem óta már tíz kilóval könnyebb vagyok, és egyenletesen haladok egy egészségesebb élet felé.

Bár gyerekkorom óta sportolok, a testsúlyom mindig is sokat ingadozott, így borítékolható volt, hogy a terhesség nem az egészséges tartomány felé billent majd el – és ez rendben is van így. A műtét utáni regenerációs időszak leteltével azonban zavarni kezdett, hogy a súlytöbblet sok mindenben akadályoz. 

Két dologra kezdtem el tudatosan odafigyelni: a kiegyensúlyozott táplálkozásra és a mindennapos mozgásra.

Tudtam, hogy mindez nem oldja meg egyik napról a másikra a kérdést, és nem lesz pár hónap alatt tökéletes a testtömegindexem. De már néhány hét után jobban voltam: nem éreztem magam elnehezedve a sült krumplitól vagy a cukortól, együtt úsztam, bicikliztem, futottam, kirándultam a családommal, és egyszer csak azt vettem észre: már én is bírom az iramot. Fel tudom húzni magam a cseresznyefa ágára, élvezem a tempót az emelkedőn fölfelé. Egyszóval: szabad vagyok.

A végső cél még messze van, de ez az aktív, tudatos élet – még úgy is, hogy vannak megengedőbb napok – már most hosszú távú, fenntartható változást eredményezett. Dobáltam én már le a kilókat máskor is: volt, hogy versenyúszókkal kezdtem minden napomat az uszodában, és bár a változás látványos volt, éreztem, hogy nem fogom tudni évekig fenntartani azt az életformát. Olyan utat kerestem, amit egy életen át tudok járni – nem erőből, hanem örömből.

Az egészségesebb életért tett erőfeszítések jól példázzák, milyen fontos jelzője a fejlődésnek a fenntarthatóság. 

Mert nemcsak eredményekre vágyunk, hanem olyan sikerekre, amelyeket nem morzsol fel az idő.

Nehéz, de egyben izgalmas kihívás megtalálni azokat a működési elveket, amelyek úgy viszik előre a világunkat – és benne önmagunkat –, hogy közben illeszkednek az életvitelünkhöz.

Lehet, hogy nem tud mindenki egyik napról a másikra szupermarketekről csomagolásmentes boltokra váltani, vagy biciklivel vinni a gyermekét csellóórára. De ha legyintés helyett apránként beépítjük az életünkbe azokat a döntéseket, amelyek lassan, de örökre megváltoztatják a szokásainkat, már tettünk egy lépést előre.

És ugyanez igaz az élet más területeire is: nem tudunk csettintésre jobb szülővé, házastárssá, vezetővé vagy mélyebb hitéletet élő emberré válni. Kezdetnek elég, ha észrevesszük, hogy valami nem működik – és keresni kezdjük, hogyan lehetne másként. Egy nem elküldött dühös komment, egy jól feltett kérdés a kiabálás helyett, egy kedves gesztus, egy új képzés vagy hobbi, a szeretteinkkel töltött minőségi idő – ezek nem nagy dolgok, mégis erőt követelnek. Rugalmasságot, empátiát, odafigyelést és azt, hogy újra meg újra átgondoljuk: mire van most igazán szükségem, és mire van szüksége annak, aki mellettem van?

Ezek az aprónak tűnő változások talán nem nyújtanak azonnal posztolható sikerélményt, de megerősítik az abba vetett hitünket, hogy képesek vagyunk változni és változtatni.

A fenntarthatóság nem az eredményekről szól, hanem a kitartásról. Arról, hogy megtaláljuk azokat a szokásokat, amelyeket hosszú távon is el tudunk viselni – és amelyek minket is elbírnak. 

Nem minden változás fejlődés. De ha figyelünk, akarunk és cselekszünk, akkor lehet, hogy maga az út többet jelent majd, mint az elérni kívánt cél.

A csendes, lassú haladás is lehet siker. A visszafordulás is lehet iránykorrekció. És az élet a hibákkal együtt is lehet szép – ha megőrizzük igényünket a tanulásra. 

A hónap témája: fenntartható fejlődés.