Mit evett egy nádilaci – mit volt a Tüskevárból ismert vízi emberek, a pákászok titka?

A szegény, föld nélküli parasztok közül az igazán rátermettek és kalandvágyók pákásznak álltak. Mocsaras, nádas, vizes rétek lakói voltak ők, távol a falvaktól. Bár lakóhelyük tulajdonosának visszaszolgáltattak zsákmányukból, mégiscsak a társadalmon kívül éltek. Ide menekültek később a bujdosók is: a katonaszökevények, a bajba jutott pásztorok, jobbágyok, valamint azok a nők is, akik valamilyen okból nem tudtak beilleszkedni a falu mindennapjaiba. Ők általában a pákászok társául szegődtek a vadonban, s gyermekük a láp kincseit kapta ajándékul. 

Így ír erről Lakatos Károly 1912-ben megjelent néprajzi munkájában: „Fényes kagylókat hordott rakásra neki. Cifra tollakkal tűzködte teli szegényes kis pólyácskáját. Majd később nádmuzsikát, vízitök szárából készített trombitát hozott a számára, továbbá mindenféle apró madárkölykeket: bíbickéket, sárgyókát, vízicsirkét s miegymást, melyek vékony zsineggel kipányvázva, mulattatták ugrándozásukkal a kis vadoncvirágot.” A pákászgyerekek kanala kanalasgém csőréből készült. 

Bushcraft a XIX. században 

Az idézett felsorolás jól példázza a pákászok találékonyságát, ügyességét. Mindent hasznosítottak, amit vadregényes lakóhelyük kínált. 

Halásztak, rákásztak, teknőst és piócát fogtak, vízi madarakra vadásztak és szelídítették azokat, tojásaikat, tollaikat gyűjtötték. Méhészkedtek, kiválóan ismerték az ehető vad- és gyógynövényeket.

A gyékény gyöktörzséből lisztet őröltek és lepényt sütöttek, pelyhes buzogányát (ez a páka, melyből a pákász szó ered) tűzgyújtáshoz használták, illetve ezzel tömték a párnájukat. Fontos zsákmányuk volt még a sulyom nevű vízinövény, amelyet megfőzve még az 1930-as években is lehetett kapni az alföldi piacokon, lisztjéből pedig pogácsát sütöttek. Az ivóvizet nádszálon szívták fel a mocsárból: a tőzegrétegen átdugtak egy nádszálat addig, míg tiszta vizet nem kaptak. Az így megtalált, szivárványos kútnak is nevezett vízlelőhelyet nádbugával jelölték, hogy egy esetleg arra vetődő vándor se haljon szomjan. Bár a természet lenyűgöző gazdagsága sok mindent kínált számukra, földművelés híján gabonájuk nem volt.  

Nádilacik a városban 

Valamennyi gabonát úgy szereztek, hogy kiásták a güzüegér készletét, de számottevőbb mennyiséghez cserével jutottak. A gúnyosan nádilacinak nevezett pákászok élénk kereskedelmet folytattak, pénzt, paprikát, sót, lisztet szereztek így. A gyógynövényeket vásárokban, falvakban értékesítették. Bálint Sándor visszaemlékezéséből tudjuk, a vadmadarak tojásait ünnepi tésztához vásárolták a szegedi gazdaasszonyok, a szerbek pedig afrodiziákumként a bíbictojást. A csárdákban vevőt találtak a madártollra. 

Télen kosarat kötöttek, nyúlra, vadkacsára vadásztak, nádi farkast és rókát öltek a bundájáért, jégen halásztak. Valamennyit árultak halból is, jellemzően a csíkból. 

A csík évszázadokig kedvelt fogása volt a magyar konyhának, már Zrínyi Miklós udvarában is fogyasztották. Akkor még káposztalében főve, a hal vérével sűrítve, tormával vagy sáfránnyal, sóval és gyömbérrel fűszerezett vajas mártásban. 

Mintha e kettőt ötvözte volna 1876-os könyvében a szegedi Rézi néni, aki a káposztás csíkot fűszerezte sáfránnyal és gyömbérrel.

A jég hátán is megéltek 

A pákászok még tudásukat is értékesíteni tudták: vadászokat, bujdosókat kalauzoltak az idegeneknek veszedelmes vízi világban, amiért fegyvert, puskaport kaptak cserébe. Jól jött a vadászathoz. Az ingólápon két- vagy háromágú bottal jártak, a vízen tutajjal, bödönhajóval közlekedtek. Állandó szállásuk a nádasban volt, nád- és földkunyhókban laktak. (Nyáron akár harminc-negyven kilométerre is elbarangoltak innen, öt-hat hetenként váltogatva helyüket.) Ez jó rejtekhely volt, hiszen idegenek nem merészkedtek ide, így az is előfordult, hogy betyárok zsákmányait őrizték itt. 

A pákászok a túlélés igazi mesterei voltak. Tökéletesen ismerték környezetüket, szinte eggyé váltak vele. Némelyiküket éppen a náddal lefedett csónakjukba temették el, mikor eljött az ideje. A végső nyughelyhez babonák, mondák fűződtek aztán. Sőt, már kalandos életükkel is megmozgatták a falusi emberek fantáziáját. 

Tömörkény Istvántól tudjuk, a pákászokról azt tartották, olyan nagy barátságba kerültek a vízzel, hogy „halbőr” nőtt a lábukon. 

S hogy végül mi lett ezzel a vadregényes világgal és lakóival? Az ártéri gazdálkodást ipari vízgazdálkodásra cserélték, a folyókat lecsapolták, a pákászok élőhelye megszűnt, a társadalmon kívüli életet felszámolták.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.