Mese vagy valóság?

A Hófehérke eredeti története egy 19. századi német népmeséből származik, amelyet a Grimm testvérek írtak. 1812-ben kiadott népmese-gyűjteményükben a Hófehérke volt az 53. számú történet, de ők írták a Hamupipőkét vagy a Csipkerózsikát is, ám ezek még mind nagyban különböztek a ma jól ismert Disney-változatoktól.

Érdekes, de az is felvetődött, hogy Hófehérke történetét megtörtént események ihlették: az egy grófnő és állítólagos szeretője, II. Fülöp spanyol király valós történetéből származik. A 16. század közepén élt német Margaretha von Waldeck grófnő és az akkor még csak trónörökös Fülöp szerelmét a spanyol udvar nem nézte jó szemmel, igyekeztek megfúrni a frigyet. 

Végül a fiatal lány rejtélyes körülmények között mérgezés áldozata lett. 

Egy másik véletlen egybeesés, hogy Margarethának – aki édesanyját már kisgyermekként elveszítette – szörnyű kapcsolata volt a mostohaanyjával. Eközben Wildungen városa, ahol a grófnő felnőtt, számos rézbányának is otthont adott. A bánya dolgozói, akik sokszor gyerekek voltak, az alultápláltság és a rossz munkakörülmények miatt megakadtak a növekedésben, ezért állítólag „szegény törpéknek” nevezték őket. Ezeket a feltevéseket 1994-ben Eckhard Sander német tudós Hófehérke: mese vagy valóság? című könyvében publikálta 1994-ben. De hogyan került az amerikai Walter Elias Disney rajzfilmrendező látókörébe a mese? 

„Disney bolondsága”

Eltökélt szándéka volt, hogy Hófehérke legendáját vászonra vigye, azóta, hogy 1917-ben, 15-16 évesen látta a híres mese némafilmes változatát. De ötletét senki nem támogatta, Hollywood-szerte őrültnek tartották, még saját felesége és bátyja is le akarták beszélni. A tervezett 250 ezer dolláros költségvetés a hatszorosára növekedett, s hogy ezt elő tudja teremteni, Disney még a házára is jelzáloghitelt vett fel.

A Hófehérke és a hét törpét tekintik Walt Disney első animációs játékfilmjének, ám sokan úgy gondolták, nem lesz sikeres, ezért csak „Disney bolondságaként” emlegették. Kétszázötven fős csapat dolgozott rajta, hagyományos, kézzel rajzolt animáció készült, de Disney úgy gondolta, hogy úgy tudnak igazán realisztikus hatást elérni, ha először élő szereplővel felveszik az adott mozdulatsort, majd kockáról kockára lerajzolják a felvétel képeit. Egy rotoszkóp nevű eszköz segítségével papíron újra elkészítették a szereplők mozgását animáció formájában. Ez a megoldás mérföldkövet jelentett a rajzfilmkészítés történetében. 

A munkálatok során mintegy kétmillió vázlat készült, a film végleges formájában 250 ezer képet tartalmazott, és az 1937-ben megjelent rajzfilm már színes film volt. 

A Disney-t bolondnak nevezők nem is tévedhettek volna nagyobbat, ugyanis a Hófehérke és a hét törpe a rajzfilm diadalát hozta el, soha nem látott szintre emelve az animációs rajzfilm műfaját. Kasszasiker lett, a munka négy évig tartott, 1,5 millió dollárba került, és 418 millió dolláros bevételt hozott a bemutató óta. A korszak nagyra becsült filmrendezője, a szovjet Szergej Eisenstein a valaha készült legjobb filmnek nevezte. 

Kép

A Disney-féle Hófehérke és a hét törpe eredeti plakátja – Forrás: Wikipedia

Charlie Chaplin a premieren 

A Disney-filmet 1937 decemberében mutatták be Los Angelesben. A premieren közönség soraiban olyan hírességek ültek, mint Charlie Chaplin, Marlene Dietrich, Judy Garland, a mozi előtt mintegy 30 ezres tömeg gyűlt össze. Eközben a bemutató idején Angliában túl hátborzongatónak találták a végeredményt, ezért 16 éven aluliak csak szülői kísérettel tekinthették meg. A Hófehérke és a hét törpe Adolf Hitler egyik személyes kedvence volt, amelyről szabadidejében még vázlatokat is rajzolt.

Miután bemutatták Amerika-szerte, nemsokára Magyarországra is megérkezett a mese, igaz, ekkor még csak feliratos formában. „Grimm, világhírű meséje nyomán készült színes-rajzos trükkfilmcsoda” – így hirdették a Magyar Film című folyóirat legelső számában, 1939 februárjában. 

„…és a film száz meg száz apróbb-nagyobb jelenete, alakmegrajzolása, mind-mind, tökéletes. A néző belebódul a mesék színes, lenyűgöző világába és a rajzok észrevétlenül tökéletes keretei mögött valóságos hús-vér életet érez. Művészet ez a film, az emberi tudás és tehetség szimbóluma, mely érzelemmel tudja megtölteni a papír élettelen rajzfiguráit is és életet lop a varázserejű filmszalagon keresztül az érzéketlen vetítővászonra” – fogalmazott a lap kritikusa. 

Egy nagy és hét kis Oscar-szobor

Mivel abban az időben animációs filmeket nem díjaztak, 1938-ban csak a legjobb kísérőzenét jelölték az Oscar-díjra. A következő évben az Amerikai Filmakadémia különdíjjal jutalmazta a filmet: „innovatív technikájával milliókat bűvölt el, és úttörője volt a szórakoztatás új területének” – állt az indoklásban. Az alkotó a filmért elnyert Oscar-díjat – stílusosan – hét kis Oscar-szoborral együtt vehette át. Walt Disney-t ez a műve a világ egyik leginnovatívabb és legkreatívabb filmkészítőjévé tette. Az 1940-ben megjelent Pinokkióval együtt széles körben a legnagyobb filmes teljesítményének tekintik, amely minden jövőbeli Disney-film alapjául szolgált. 

Hófehérke az egyetlen Disney-hercegnő, aki 1987-ben saját csillagot kapott a Hollywoodi Hírességek Sétányán. 

Az Amerikai Filmintézet listáján „Minden idők 100 legjobb amerikai filmje” között is szerepel, 2008-ban a legnagyobb amerikai animációs filmnek is megválasztották.

A Grimm-testvérek meséjében eredetileg nem hét, hanem tíz törpe szerepel. A hét törpe neve sokkal később jelent meg, mint Grimmék története. Hófehérke kis társait először egy 1912-es Broadway-produkcióban nevezték el, ez inspirálhatta Walt Disney-t, hogy ő is nevet adjon szereplőinek. A nevek sem a meseíróktól származnak, hanem a rajzfilm készítői találták ki őket. A forgatókönyvírók egy ötvenes listát folyamatosan szűkítve választottak találó neveket a hét törpének, így született meg a rangidős, szemüveges Tudor, a mindig vidám Vidor, az álmos Szundi, a náthás Hapci, a félénk Szende, a mogorva Morgó és a néma Kuka karaktere. Utóbbi csak sokára került fel a listára, előtte egyszerűen a „hetediknek” hívták a karakterét. Több elmélet van arra nézve, hogy mit is jelent a hét törpe. A hetes számot gyakran összekapcsolják az isteni természetes működési renddel, de a világ hét természeti csodáját vagy a hét tengert is szimbolizálhatja. 

„Magyar hangja…” – 61 éves az első szinkron

Hazánkban ugyan már 1935-ben a Magyar Film Iroda műtermében elkezdték az első magyar szinkronmunka elkészítését, a Hófehérke és a hét törpe szinkronizált formában csak 1962-ben vált elérhetővé a nagyközönség számára. 

Kevesen tudják, hogy a Walt Disney-produkció törpéinek magyar neveit Lakner Artúr szinkrondramaturg-rendező találta ki. 

A gyerekek legjobb barátja 
Lakner Artúr a felvidéki Zólyomban született, sokgyermekes zsidó családban nőtt fel. Világháborús frontszolgálat után a Corvin-filmgyár gyártelepét vezette, ezzel egyidejűleg külföldi burleszkfilmek vígjátékainak feliratait fordította és írta át magyarra. Nevét igazán ismertté és megbecsültté az általa 1926-ben létrehozott Lakner bácsi Gyermekszínháza tette, ahol több jelentős művész, például Galambos Erzsi, Ruttkai Éva kezdte a pályáját. Zenés gyermekdarabjait a Vígszínházban mutatta be, ám 1944-ben koncentrációs táborba deportálták. Kecskeméten a vasúti sínek mellett, míg a marhavagonokba nem terelték az embereket, addig a vagonírozásra váró kisgyerekeket szórakoztatta rögtönzött meseelőadásával. Ez az utolsó emlék róla…

Kép

Jelenet a rajzfilmből – Forrás: Wikipedia

Az 1962. szeptember 13-án bemutatott szinkronizált rajzfilmben Váradi Hédi hangján szólal meg Hófehérke, énekhangját pedig Házy Erzsébet kölcsönözte. A törpék szinkronhangjai között olyan legendás magyar színészek találhatók, mint Csákányi László (Tudor), Márkus László (Vidor), Suka Sándor (Szende) vagy Harkányi Endre (Kuka). Később, 2001-ben készült egy újabb szinkron, ebben már Oroszlán Szonja hangján szólalt meg Hófehérke, a törpéknek pedig például Bodrogi Gyula (Tudor), Garas Dezső (Morgó) és Haumann Péter (Szende) kölcsönözte a hangját. A rajzfilm felújított változatát 1982-ben, majd tíz évvel később is bemutatták a mozikban.

Források:
https://www.blackpoolgrand.co.uk/history-of-snow-white 
https://www.britannica.com/topic/Snow-White-and-the-Seven-Dwarfs-film-1937 
https://365nap365film.blog.hu/2020/07/19/18_hofeherke_es_a_het_torpe_snow_white_and_the_seven_dwarfs  
https://www.hangosfilm.hu/filmenciklopedia/lakner-artur 
https://epa.oszk.hu/01300/01373/00001/pdf/00001.pdf#page=30 
http://iszdb.hu/?audio=2879https://www.ujsagmuzeum.hu/lakner-artur/ 
https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%B3feh%C3%A9rke_%C3%A9s_a_h%C3%A9t_t%C3%B6rpe_(film,_1937) 

Ma is rákérdezett Tibor, a szomszéd, feldolgoztuk-e már a változásokat a budapesti élethez képest. Boldogan mondtam, hogy mostanra már szerintem igen. Pont ezekre a változásokra vágytunk, bár átmenni rajtuk kimerítő volt. A nehéz pillanatokban azzal ráztuk meg magunkat, hogy mi választottuk ezt az utat, és hiszünk benne. Ide jártunk kirándulni, nyaralni – ahol jó feltöltődni, ott jó kell, hogy legyen élni is!

A verandán nincs teregetés 

A házunk egy tanyasi iskola épülete volt egykor, ettől még ma is megilletődünk. Gizella, az eladónk mutatta a címeres táblát a két angyallal, ami kint volt az épületen. 

Karácsonyra kaptunk a barátainktól egy fényképet, ami az első, 1928-as gyerekcsapatot ábrázolja. Gyakran nézegetem azokat a gondterhelt, maszatos gyerekarcokat. Fogalmunk sincs már, milyen körülmények közül jöttek ide reggelenként, éhesek voltak-e, tudták-e, miért kell nekik itt tölteni az idejüket, mennyi munka várhatott rájuk, mikor innen hazamentek. És a tanító, akinek egykori lakásában most a mi hálószobánk, fürdőnk és dolgozószobánk van, micsoda munkát végezhetett itt a több tucat alsós tanyasi gyerekkel! 

Szeretem a rendet, de ugye négy gyerek mellett inkább a Polcz Alaine által kellemes rendetlenségnek nevezett műfaj az én világom. Arra viszont mindig ügyelek, hogy a veranda, ami látszik a vonatról, kifogástalanul nézzen ki. A környéken régi iskolaként emlegetik a házunkat, szerintem méltatlan a történetéhez, hogy bugyogók száradjanak a verandáján – persze lehet, hogy ez csak valami kispolgári beidegződés. 

Gizella csodálatosan felújította a házat, padlófűtés van és tágas terek, óriási ablakok, szóval nem pont olyan épület, amilyenre az ember számít, amikor a tanya szót meghallja, közelebb áll a kúriához talán, bár belül nagyon modern. Az első egy évben gyakorlatilag majdnem belepistultam, hogy a nyolcórás távmunka mellett mindent, ami ellen egy magára valamit is adó felvilágosult nő lázad, egyedül kellett csinálnom. Persze a gyerekek között is osztottunk szét házimunkát, és becsülettel el is végezték, de valahogy így sem álltam meg soha, ahogy a férjem, Imru sem szusszant, miközben vitte az irodája dolgait, és mellette teljesen egyedül intézte a ház körüli jogi és fizikai tennivalókat. 

Aminek értéke van, az ritkán száll csak úgy, verejték nélkül a markunkba. 

Ennek fényében, azt hiszem, továbbra sem leszek magára valamit is adó felvilágosult nő. 

Hirtelen rengeteg új infót kellett kezelnem egyszerre, úgyhogy az első egy évben azzal kíméltem az agyamat, hogy az ovin és a gyerekorvoson kívül gyakorlatilag mindenhová GPS-szel mentem a faluban, a városban meg aztán pláne. Végre lehetett valamit gondolkodás nélkül csinálni! Nézett is a bácsi nagy kerek szemekkel a faluban, amikor elővettem a telefont, hogy beüssem a szódás utcáját a GPS-be. „Figyeljen csak ide, no, fiatalasszony, itt visszafordul, megy egyenest, és rögtön az első utcán jobbra! Hát, ezt nem tudja eltéveszteni, ugye?” 

Ubul és Nini 

Amikor már úgy éreztük, hogy egészen könnyű, kaptunk két csibét ajándékba Gábor bácsitól, aki mindent, de tényleg mindent meg tud javítani. A gyerekek röpdöstek az örömtől, várták, hogy kiderüljön, tényleg tyúk és kakas lesz-e belőlük, ahogy szakavatott szemek jósolták, aztán ugye férj-feleség, majd papa-mama-kiscsibék. Elmentünk nyaralni, a szomszédaink látták el azalatt őket. Hát egy szép reggelen hívott a szomszédasszony, hogy nem akar nagyon elszomorítani minket, de ezek kukorékolnak. Mindketten.  

Úgyhogy két engedetlen, makacs kakasunk lett, Ubul és Nini. 

Én alapvetően irtózom attól, hogy hozzájuk érjek. Egy évbe telt megszoknom, hogy a kutyánk rám lehel, liheg, megnyal, belém törli a nyálát. Anyu parasztlány volt, nem tudom, hogy lettem ilyen, de nagyon tudok viszolyogni az ilyesmitől. 

Kép

Fotó: Németh Ágnes

Egy szép, kora őszi estén épp vacsorához terítettem, amikor eszembe jutott, hogy be kell zárni a kakaso­kat. A vacsorát is a tűzhelyen hagytam, mivel csak „két percre ugrok ki beterelni őket”. Ha Muzsikának sikerül nyolc­évesen... A szigorúan kimenőkre tartogatott piros topánt húztam Zazi szürke pamutzoknijára, felkaptam a kötényre a még Hidegkúton túrt, színtiszta műanyag, de annál harsányabb kék műbőr dzsekót, hiszen még a család se lát... Muzsi még utánam szólt, hogy magot szórj eléjük, mami, akkor könnyen bemennek az ólba, mondom, majd csak figyelj, Muzsikám, sima lesz! Persze én hiába szórtam a magot, ezek megint iszkoltak be az erdőbe. Szerintem tudták, hogy bizonytalan vagyok, nem kell komolyan venni. 

„Gyertek már vissza, hát azért akarlak bezárni titeket, hogy ne egyen meg a róka, itt van a rókavár a dűlő elején, láttam!” – rohantam utánuk, ők persze egyre gyorsabban menekültek előlem. Muzsikám pár perc múlva kiszólt a kis együttérző fejével, hogy „nem sikerül, mami?” „Muzsikám, még nem, de majd mindjárt!” Jött segíteni, aztán megjelentek a tesói, végül a nagy kiabálásra Imru is kijött, és úgy állt ingujjban, vasalt nadrágban az ajtóban, mintha legalábbis az Indul a bakterházat nézné. (Azért ő gyakran mondogatta azelőtt, hogy elképzelni nem tudja, hogy én majd reggelente a baromfiudvarban fogok tipegni. Egyszerűen nem vagyok az a típus szerinte. Nem lett teljesen igaza, kivételesen.) 

„Segíts inkább, légyszi!” – mondtam. Már hat irányból próbáltuk bekeríteni őket, Bundi közben többször orra bukott, de hadonászva, visítva rohant utánuk. Nini fel is adta, Ubult pedig a kocsibeálló sarkába szorítottuk be, az uram ott állt seprűvel a kezében, mint egy svájci gárdista. 

Jelentőségteljesen intett a szemével, hogy rajtam a sor.

Kesztyűvel közelítettem meg Ubult, valahogy megfogtam, de közben visítanom kellett, mert verdesett a kezemben. Rohantam vele az ól felé, a gyerekek sírva röhögtek rajtam, de szerintem azért féltek is tőlem, Imru meg azt kiabálta, hogy „be ne dobd, BE NE DOBD!!!”, de nekem már mindegy volt, behajítottam szegény Ubult Nini mellé, és rájuk csaptam az ólajtót. A családom, még mindig a történtek hatása alatt, mozdulatlanul állt. „Gyertek – mondtam – kész a vacsora!” Persze szénné égett. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

A terhességi cukorbetegség a várandósok több mint 10%-át érinti Magyarországon (világszinten ez az arány körülbelül 17%), de korai kimutatására eddig nem állt rendelkezésre kellően pontos módszer. Léteznek eljárások, melyek a magasabb kockázatot azonosítják, ám szűrőtesztként nem alkalmazhatók, mert érzékenységük, előrejelző képességük alacsony, nem költséghatékonyak, és beavatkozás sem kapcsolódik hozzájuk.

A cukorbetegséget általánosságban a második trimeszter végén, a harmadik trimeszter elején szűrik, ám ha időben felismerik, a megelőzés lehetőségei bővíthetők.

A kutatók a Debreceni Egyetem 2500 terhes nő adatait, vér- és vizeletmintáit tartalmazó biobankjából származó mintákon végeztek méréseket. A biobank 2010-2012 között épült, így ismert volt a várandósságok kimenetele, a gyermek és az édesanya későbbi egészségi állapota, betegségei. Számos, köztük az oxidatív-nitratív stresszhez kapcsolódó paraméterek, szteroid hormon- és metabolitszintek mérésére került sor. „A méhlepény ugyanis egy ’szteroidgyár’; a termelt szteroidok mennyisége és összetétele különböző terhességi kórképekben változik” – magyarázza dr. Horváth Eszter, a Semmelweis Egyetem Élettani Intézetének docense, a publikáció utolsó szerzője. Amennyiben a vizsgált szteroidok szintje változik, az valamilyen eltérésre utalhat – teszi hozzá.
A vizsgált markerek közül végül öt bizonyult alkalmasnak arra, hogy a terhesség kezdetén alig érzékelhető különbségeket megbízhatóan jelezze. „A folyamat induló lépéseit kell elcsípni, amikor az eltérések minimálisak, ami egy egyébként egészséges kismamánál jóval nehezebb, mint egy idős cukorbetegnél” – mondja dr. Gerszi Dóra, a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati klinikájának munkatársa, a publikáció első szerzője.

Az öt laborparaméter az előző 2-3 hét vércukorszintjének átlagát mutató fruktózamin, egy gyulladásos folyamatokban résztvevő fehérje, a suPAR, melynek szintje az 1-es és 2-es típusú cukorbetegeknél magas, és három szteroid hormon, a kortizol, a kortizon és a 11-deoxikortikoszteron. 
A hagyományos laborvizsgálatokat/kockázati tényezőket (életkor, testsúly) a fenti, speciális paraméterekkel kiegészítve az iparági sztenderdhez képest kisebb eltéréseket is követni tudtak. „A kettő kiértékelésével az eddigi legprecízebb előrejelzést tudtuk adni – hasonlót, mint a terhességi magas vérnyomás kockázatbecslésére jelenleg forgalomban lévő módszer” – mondja dr. Gerszi Dóra.

„Ugyanakkor a módszer nem igényel olyan műszert, amivel egy átlagos felszereltségű labor ne rendelkezne ” 

– teszi hozzá.

A korai szűrés a születendő gyermek életére is hatással lesz

A korai felismerés azért különösen fontos, mert a terhességi cukorbetegség két ember életét befolyásolja. Méhen belül a magzati környezet egész életre kiható változásokat eredményezhet, például nő a kettes típusú cukorbetegség és az elhízás kockázata.
Vagyis ha észleljük, hogy fokozottabb kockázatú betegről van szó és három hónappal korábban kezdjük kezelni, sokkal egészségesebb ember születhet, aki ezt az előnyt egész életére megtarthatja – mondja dr. Várbíró Szabolcs, a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika egyetemi tanára, a tudományos publikáció utolsó szerzője.

Az anyánál korai kezeléssel, például diétával megelőzhető a nagymértékű súlygyarapodás és késleltethető a 2-es típusú cukorbetegség megjelenése.

A terhességi cukorbetegek 60%-ánál ugyanis tíz éven belül kialakul a betegség, mivel a hajlam egyébként is jelen van.
Ám ha terhesség alatt normál tartományban mozognak a vércukor értékek és alacsonyabb az anya súlya a terhesség végén, annál kisebb a betegség és a későbbi szövődmények kockázata.
A következő lépés a szűrés szélesebb körben elérhetővé tétele; az orvosok a Semmelweis Egyetemen gondozott kismamákon is tervezik felmenő rendszerben bevezetni a szűrést. A módszer szabadalmazása is elindult.

Forrás: Semmelweis Egyetem – semmelweis.hu 

A dalok útja a szélesvászonig

De hogyan jutott el az Andrew Lloyd Webber zenéjéből és Tim Rice szövegéből született lemez a mozisikerig? A 1970-ben megjelent koncepcióalbumot hazájában, Nagy-Britanniában kevéssé értékelték, a BBC be is tiltotta, mivel szentségtörőnek találta. Amerikában azonban rögtön felfigyeltek rá. A színházi adaptációk is gyorsan megszülettek, a Broadway közönsége is szerette. Igaz, a szakma fanyalgott, és nyolc hónap múlva már a jegyek sem fogytak jól, hiszen az árukat a többnyire fiatalokból álló rajongótábor nem tudta megfizetni.   

Norman Jewisont, a film későbbi rendezőjét azonban megihlette a rock műfajában megelevenedő Jézus-történet, és sok lehetőséget látott benne. A producerek pedig bíztak a filmes szakemberben, hiszen épp néhány évvel korábban vitte nagy sikerre a Hegedűs a háztetőn című filmet. Igaz, a Jézus Krisztus Szupersztár bőven rejtett kockázatot. Jewison még a film bemutatója előtt így nyilatkozott: 

„Ezek a srácok megpróbálják leemelni Jézust az ólomüveg ablakokról, hogy kivigyék őt az utcára. Néhány embernek ez nem fog tetszeni.”

A forgatás és a szereplők

A rendező ragaszkodott ahhoz, hogy a filmet eredeti helyszíneken forgassák – hitt abban, hogy Jézus szülőföldje inspirálóan hat majd a szereplőkre. Izrael egyébként, a fent idézett rendőrrel ellentétben, pozitívan viszonyult a készülő produkcióhoz. Sőt maga a kormány is hozzájárult a gyártás költségvetéséhez, és több mint húsz helyszínt, köztük Jeruzsálemet, Názáretet, a Holt-tenger vidékét és a Negev-sivatag egy részét is a stáb rendelkezésére bocsátotta. Jewison pedig cserébe népszerűsítette a szentföldi helyeket.  
Az első elképzelés szerint a film a Ben-Hur (1959) stílusában készült volna, de ezt a koncepciót elvetették. Jewison ötvözni akarta Jézus korát a modern világgal. Az egyes jeleneteket végül Melvyn Bragg-gel együtt írták meg az eredeti helyszíneken.   

Jézus szerepére kezdetben olyan nagy nevekben gondolkodtak, mint Mick Jagger, John Lennon, Paul McCartney, Barry Gibb, Robert Plant és Ian Gillan. Kézenfekvő lett volna, ha utóbbi játssza Jézust, hiszen az 1970-es albumon még ő énekelte a szerepet. De Gillan végül a Deep Purple akkor induló turnéjára hivatkozva nem vállalta az alakítást. Jewison hosszas keresgélés után a szinte ismeretlen Ted Neeley mellett döntött. 

Időközben belátta, jobb, ha nem világhírű énekesre testálja a feladatot, mivel attól tartott, hogy a nézők majd nem tudnak elvonatkoztatni egy valódi szupersztár személyétől.

Júdás szerepére szintén egy akkor még kevéssé ismert fekete énekest, Carl Andersont választotta. Ez a döntés sokakban megütközést keltett, de Jewison az értetlenkedő kérdésekre így felelt: „Egyszerűen ő a legtehetségesebb erre.” A zseniális – sajnos 2004-ben leukémiában elhunyt – Anderson valóban a film egyik legerősebb alakítását nyújtotta. Júdás figurája – Rice szövegkönyvének köszönhetően – nem a főgonoszt testesíti meg. Egy olyan tanítvány áll előttünk, aki szereti Jézust, de aggasztja, hogy követői istenként tekintenek rá, míg ő inkább politikai szabadságharcost lát benne.  

A Mária Magdolnát játszó egzotikus szépségű (japán anyától és ír apától született), igéző hangú Yvonne Elliman már az eredeti albumon is énekelte szerepét, ahogyan a Pilátust kiválóan megformáló Barry Dennen is.  

A színészek, a táncosok és a hippi statiszták a forgatás szüneteiben nagy hangerőn hallgatták a film zenéjét. Élték a történetet. Jewison nem tévedett, a helyszín is erősen hatott rájuk.  

Neeley későbbi elmondása szerint a keresztre feszítés jelenetét senki sem bírta ki könnyek nélkül. 

A fogadtatás: giccses, kiábrándító, gyönyörű 

A szereplők közül a legtöbb kritika azonban éppen Neeley-t érte. Azt vetették a szemére, hogy az általa megformált Jézus már az elfogatása előtt is túl gondterhelt és enervált. Nem hiteles, mert hiányzik belőle az a tűz, amellyel az evangéliumok Jézusa képes volt maga köré gyűjteni a tanítványokat.  

Ez az ítélet azonban nem volt igazságos, hiszen Neeley tépelődő, érzékeny, de komoly indulatokra is képes Krisztusa éppen olyan volt, mint amilyennek egy kereszthalálra készülő embernek „lennie kell”.  És azt se felejtsük el, hogy kiváló hangi adottságai alapján is megfelelt a szerepre, hiszen a Getsemáne című dal kétvonalas G-jén még ma is sok énekes elvérzik.   

A debütáló filmet a közönség lelkesen fogadta, a legtöbb mérvadó lap azonban súlyos kritikával illette: giccsesnek és kiábrándítónak nevezték, olyannak, ami alárendeli a kereszténységet az üzleti érdekeknek. Az Országos Zsidó Közösségi Kapcsolatok Tanácsadó Testülete antiszemitának ítélte meg, úgy vélték, felerősíti azt a vádat, amely szerint a zsidók felelősek Jézus haláláért.  

Egyes keresztény közösségek istenkáromlónak látták, mivel nem mutatja be a feltámadást, mások pedig a Jézus és Mária Magdolna között felsejlő szerelmi szállal nem tudtak megbékélni. 

VI. Pál pápa azonban így köszönte meg az alkotást a rendezőnek: „Mr. Jewison, nemcsak nagyra értékelem gyönyörű rockopera-filmjét, de hiszem, hogy több embert fog világszerte a kereszténység felé terelni, mint bármi más korábban.”   
Ráadásul épp a pápa volt az, aki Mária Magdolna legismertebb dalát, amelyben a bűnbánó asszony Jézus után vágyakozik, ihletett szépségűnek nevezte. Végül a pápának lett igaza, hiszen a film még ma is sokakat képes megérinteni.   

Az idős „szupersztár” és az agg Jézus 

A még élő szereplők mindig szívesen nyilatkoznak a filmről, főképp most, az ötvenedik évforduló alkalmából. Életük és pályájuk fontos állomása volt a forgatás, a film és a dalok elválaszthatatlanok tőlük. Ugyanakkor kétségtelen, hogy Ted Neeley az, aki e fél évszázad alatt gyakorlatilag összeforrasztotta magát a filmmel és egykori szerepével. Érdekesség, hogy a forgatáson ismerte meg későbbi feleségét is, aki az egyik táncos volt.   

A Jézust alakító művész idén szeptember 20-án lesz nyolcvanéves, vagyis jócskán messze van a krisztusi kortól.   

Azonban saját társulatával évtizedeken át fellépett a dalokkal. Az ötvenedik évforduló alkalmából is színpadra állt Jézusként, noha egyértelműen kiöregedett hajdani szerepéből. Egy agg Jézus sem történelmi, sem teológiai szempontból nem értelmezhető. Kissé ironikusan azt is mondhatjuk: egy „szupersztár” amíg él, turnézik, hiszen (egy jövedelmező) show soha nem érhet véget.  

Ugyanakkor Neeley idős Krisztusa semmivel sem ébreszt kevesebb új gondolatot 2023-ban, mint amennyit a hippikkel körülvett ébresztett 1973-ban. Hiszen kit ne érintene meg egy olyan Jézus, aki nyolcvanévesen is beleüvölti kétségbeesett „Miért?”-jét a Getsemáne-kert éjszakájába, hogy aztán mégis elfogadja az elfogadhatatlant.    

Mindettől függetlenül – e fél évszázad alatt – a film sem veszített sem aktualitásából, sem művészi értékéből. Legfeljebb kapott egy kis patinát. Éppen annyit, amennyi egy rocktörténeti klasszikusnak jár.

A Budapesti Klasszikus Film Maraton keretében a Jézus Krisztus Szupersztárt szeptember 14-én (csütörtök) 20 órától vetítik a budapesti Szent István téren, a bazilika előtt. A vetítés ingyenes.

Milyen élmény volt az egymásra találásotok: villámcsapásszerű vagy nyugodtabb folyamat?
József: Az biztos, hogy belém csapott a villám, Katust meg onnantól a nyomulásom sokkolhatta (nevet). De ami fontosabb: mindketten szerettünk volna végre igazán megérkezni egy kapcsolatba.
Kata: Életünk legnehezebb hónapjain voltunk túl, békére, nyugalomra vágytunk. És mindkettőnkben olyan erős volt ez a vágy, hogy a közös béke és nyugalom könnyen meg is teremtődött. Azt éreztem, hirtelen passzolnak a dolgok. Például gyerekkorom óta van egy zongorám, amit már a sokadik helyre vittem magammal, pedig régóta nem használtam. József egyszer csak megérkezett, és mindennap odaült hozzá. 

Hirtelen élővé váltak olyan dolgok is, amikről nem gondoltam, hogy így beleillenek a nagy egészbe. 

Sok ilyen élmény ért. A gyerekeket pár hónap után körülbelül úgy beszéltük meg, hogy „Én szeretnék gyereket.” „Én is, már régóta. Te mennyit?” „Nem tudom, talán hármat.” „Oké, én is. De azért jó lesz a kettő is, ha annyi sikerül?” „Persze, de akkor fiú és lány.” „Az jó lenne, igen.”

Olyan volt ez a „megérkezés”, amilyenről akár gyerekként vagy kamaszként álmodtatok?
Kata: Az én szüleim tizenéves koruk óta együtt vannak, úgyhogy kamaszként azt gondoltam, én is az első szerelmemmel fogom leélni az életemet. Ez tűnt természetesnek, aztán jött a sok csalódás, de minden egyes kapcsolatomhoz úgy álltam hozzá, hogy szinte biztos voltam benne, hogy örökké fog tartani. Lányregényes elképzeléseim voltak, de mire Józseffel összejöttünk, már elengedtem ezeket. Rájöttem, nem a szüleim útját fogom ismételni, mert mindenkinek a saját útját kell járnia.

József: Én kamaszként nem vágyakoztam hosszasan, úgyhogy inkább a – még meg nem jelent – harmadik önálló lemezem egyik dalszövegét idézném. „Tizenöt éve, mikor először láttalak meg félálomban, belefértél pont a tenyerembe, és vittelek magammal mindenhova, féltelek betenni a zsebembe, féltelek betenni a zsebembe, hogy ez a gyönyörű félálom ne törjön össze.” Én ilyet képzeltem el, és ami velünk megtörtént, abban valóban benne is volt ez a félálomhangulat. Dimenziók közé kerültem, nem tudtam, ez most valóság vagy sem, nagyon furcsa állapot volt. Közben éreztem, hogy ami történik, az jó, de egyszerre félelmetes is, mert nem tudod irányítani. Amikor még nem is tudtok egymásról semmit, de az első pillanattól érzed a másik iránt a felelősséget, hogy ha mondasz neki csak egy fél mondatot, annak is súlya van. És ez egyfajta teljességérzést ad. Azt, hogy a legszívesebben tényleg a tenyereden vinnéd mindenhova, még a zsebedbe is félsz őt betenni. 

Hogy akkor van értelme bármit csinálni, ha ő ott van, és hatni tudsz rá.

Kata: Egyszer, amikor még korántsem voltunk együtt, azt is mondtad, megálmodtad, hogy tőlem lesznek gyerekeid! Én meg kinevettelek. Mondom, ez nagyon jó duma, persze... (nevet)

Ezen kívül hogyan udvarolt József? Valóban a tenyerén hordott?
Kata: Abszolút! A mai napig megvannak ezek a gesztusai, mindig kinyitja előttem a kocsiajtót is.
József: Egyszer véletlenül vittem neki Valentin-napra virágot. Mármint a virágot direkt vittem, de nem is tudtam, hogy Valentin-nap van.
Kata: De kávét sem csak Valentin-napon készítesz nekem reggel, hanem általában. És mindketten figyelünk arra, mi esne jól a másiknak, vagy mi a szükséglete. Sokszor magunkra kevésbé ügyelünk, mert elég gyors tempóban élünk, de a másikra rászólunk, hogy egyél, igyál.
József: Előbb mondom Katusnak, hogy menjen el a mosdóba, aztán rájövök, hogy nekem is kell.
Kata: A kislányunk is ugyanilyen. Annyira bele tud merülni a játékba vagy bárminek a nézegetésébe, hogy még jó, hogy rá ketten figyelünk. És abban is tudunk segíteni neki, hogy milyen így élni.
József: Sőt, már ő is kezd odafigyelni ránk. Ha megyek a színházba, mondja, hogy „apa, siess, és ne hozzál haza sebeket!” Már az öccséről, Jancsikáról is kezd gondoskodni: ha veszélyes dolgot csinál, képes megfogni, felemelni és arrébb vinni. Persze mondogatjuk neki, hogy óvatosan.

Nehéz egy színházi közösségen belül kibontakoztatni egy ilyen párkapcsolatot? Hogyan derült ki például, hogy együtt vagytok, vagy később az, hogy egy család lesztek?
Kata: Fokozatosan, mert láttak minket együtt érkezni, távozni kocsival, átmenni a zebrán kézen fogva. De az az érdekes, hogy két önálló emberként még mindig leginkább a színházban létezünk. Volt, hogy nem is volt közös jelenetünk egy közös darabban, József az épület egyik felében öltözött, én meg a másikban.
József: Mióta megvannak a gyerekek, addig tart egy-egy randink, amíg odaérünk a színházba, illetve hazafelé tartunk. Ezek ritka értékes pillanatok kettesben. Kata első várandósságát a három hónapos vizsgálatokig szerettük volna titkolni, de egyrészt a titkárságon be kellett jelentenünk, másrészt eleinte elég sokat volt rosszul. A színházban is bőven vannak családanyák, családapák, akik kiszúrták, amikor vizet vittem neki a takarásban...

Szülőként előny vagy hátrány, hogy ugyanazt a hivatást űzitek, ráadásul ugyanott? Mennyi időtök jut az anya-, illetve apaszerep gyakorlására a próbák, elő­adások mellett?
Kata: Talán túl komolyan is vesszük, hogy amikor nem a színházban vagyunk, akkor a gyerekekkel legyünk. Julcsi nyáron lesz ötéves, és a leghosszabb idő, amit tőlem távol töltött, két nap volt, amikor a testvére született. Érzem is rajta, hogy kellett neki ez a stabilitás, noha mindig elengedett dolgozni, olyankor a szüleim vigyáztak rá. Néha talán túl is kompenzáljuk a dolgot, lehet, hogy más, aki nem színész, kevesebbet van a gyerekével. 

Mi hétköznap délelőtt is meg szoktuk csinálni, hogy kivesszük Julcsit az oviból, és elmegyünk kirándulni.

Egymás felé pedig nyilván az is előny, hogy egy csomó mindent meg tudunk beszélni a szakmáról. Akár konkrét helyzeteket is egy-egy darabban, hogy miért működnek vagy sem. Kevésbé szeretik a rendezők, ha egymást elemezzük, pedig mi ismerjük a másikat a legjobban. Rögtön kiszúrjuk, ha valami „kamu”, és jobban el is fogadjuk egymástól a kritikát.

József: Fontos, hogy szervessé váljon, amit a színpadon csinálunk, és az csak ahhoz képest tud azzá válni, hogy milyen élet, milyen ember áll a szerep mögött. Amióta apa vagyok, mindig előre nézek, az foglalkoztat, a gyerekeimre mi vár, milyen világot hagyunk rájuk. És amikor színházat csinálok, akkor is ugyanez mozgat: olyat tartalmat adni az embereknek, hogy olyan lelki táplálékkal menjenek haza, amilyet a kislányomnak is szívesen adnék. Mert lehet valaki húsz-, negyven-, hatvan- vagy hároméves, valahol ugyanarra a lelki táplálékra van szükségünk.

Kép

Fotó: Emmer László

Gondolom, színésznek lenni is más kicsivel harminc felett, amikor még fiatalok vagytok, de az élet különböző területein és a szakmátokban már tapasztaltak, sikeresek is, mint korábban...
Kata: Ez egy érési folyamat, de nekem hamar jöttek a gyerekek, és most jólesik, hogy már vannak nálunk fiatalabbak, én meg anya vagyok. Nem vágyom örökké kamasz szerepekre, nem szeretnék életem végéig huszonéves lenni. Jó is, hogy már nem vagyok annyi! Azt is sokszor emlegetjük, milyen ciki volt kamasznak lenni, pedig akkor azt hittük, milyen nagyok vagyunk. Lehet, később a mostani énünkre is így fogunk tekinteni? Persze vannak szép kamasz emlékeim is, például amikor megtaláltuk a tesómmal apukámék kazettás magnóját, és azon Jimi Hendrixet meg Deep Purple-t hallgattunk.
József: Én az egyetem utáni években rettenetesen be voltam tojva, hogy nem leszek elég jó, aztán jött egy túlpörgetett, túlhajszolt állapot. 

A mély szorongásom abban oldódott fel, hogy olyan sok lett a munka, hogy nem maradt időm szorongani. 

Pályakezdőként nem érzed az arányokat, aki túltolja, az általában nem túl jónak hiszi magát, hanem kompenzál, nagyon meg akarja mutatni. A harmincas éveidre jó esetben megjönnek a visszajelzések, és inkább az átállás a nehéz: már nem vagy fiatal Rómeó/Júlia. Már érzed, hogy a világ nem a színház körül forog, attól még, hogy bent vicces vagy, és ezer ember állva tapsol, kint még háború dúl és válság van. Tágul a figyelmed, keresed a kontextust, szeretnél arról is beszélni, de aki bejön, az talán inkább elfelejteni akarja a rosszat.

Az elmúlt években tényleg sok olyan világméretű nehézség szakadt ránk, amelyek kapcsán egy édesanya, édesapa joggal félti a gyerekeit. Jól tudom, hogy ti a nevelésükben is tesztek azért, hogy egy jobb, fenntarthatóbb világ maradjon rájuk?
Kata: Igyekszünk jó példát mutatni, de nem tartok kiselő­adásokat Julcsinak. Ő ösztönösen átvesz tőlünk dolgokat, ha mondom, hogy hozzon egy pelenkát, megkérdezi, moshatót vagy másikat. Ez neki természetes. Kétévesen alig tudott beszélni, de amikor apukám metszette a rózsákat, mondta, hogy ezt majd a komposztálóba kell vinni, mert többször megkértem ilyesmire. Ezeket a feladatokat élvezi is. Megkérdezi, mi milyen anyagból van, én meg elmondom, hogyan készül. Ebben az ösztönös felfedezésben próbálom jó válaszokkal segíteni, de nem féltem, mert már most látszik, hogy talpraesett lesz.
József: Sok dolog ma még nem természetes, de nekünk már az. Például, hogy nincs tévénk. Más háztartásokban látom, hogy egész este megy a háttérben, és ömlik belőle a... sok minden. Juliska életének annyira nem része, hogy csak úgy hívja: „a nagy tábla”. Egy évben ha kétszer leülünk elé valahol – múltkor focimeccset néztünk, mert velem együtt imádja a focit...
Kata: Mondjuk József inkább játszani szereti, olyan profi benne, hogy annyit tud dekázni, amennyit mondasz neki! Sőt közben még hegedül is. (nevet)
József: Nyáron láttunk a Balatonnál egy szabadtéri kiülős helyet, ahol mentek a meccsek. Én beugrottam egy pékségbe, és arra fordultam vissza, hogy Julcsi leült egy sörözgető bácsi mellé, és odahúzott magának egy műanyag széket.
Kata: „Ti csak menjetek be nyugodtan a boltba, én addig nézem itt, a táblán a meccset!” – mondta.
József: De amúgy, ha csak fél óránk vagy egy óránk van együtt, biztos, hogy nem a tábla elé ülünk le, hanem kimegyünk például kertészkedni, mert olyan házban lakunk, aminek van közös kertje, amit mi kezdtünk el rendbe tenni. Csináltunk egy kis homokozót is, és ha kint vagyunk, a gyerekek maguktól csatlakoznak hozzánk gereblyézni, takarítani.
Kata: Kisebb döntések sorozata a tudatos nevelés. Bevásárolni például nem visszük őket, ezt nélkülük oldjuk meg. Épp ezért nem is ismerik a dolgok csomagolását, nincs hiszti, hogy most mit vegyünk. 

A csokit is kibontva szoktuk a kezükbe adni, úgyhogy vicces, hogy amikor Julcsi háromévesen kapott valakitől egy Kinder csokit, nem tudta, mi van benne. Ahogy kibontotta, rácsodálkozott, hogy csoki. 

A kortársai többsége ezen nem lepődne meg.

Ahogy a gyerekekről hallgatlak titeket mesélni, szinte biztos vagyok a válaszotokban, de akkor is megkérdezem: miért vagytok a leghálásabbak az életetekben?
Kata: Természetesen őértük, de szinte minden nap van valami más is, amiért hálát érzek. Az önbizalomhiányos időszakaimban például – ezek egyre rövidebbek, de azért akadnak – emlékeztetem magam arra, mekkora dolog, hogy Dunapatajon felnőtt, falusi kislányként a Vígszínház nagyszínpadán állhatok. Ha megnézek magamról egy régi képet, az önbecsülésem mindjárt helyreáll.
József: Nekem nagy álmom volt, hogy legyen családom. Édesapám viszonylag későn, ötvenévesen alapított családot, és sajnos korán elhunyt, így nem tudtunk sokat együtt lenni. Épp ezért, én mindenképp úgy szerettem volna gyerkőcöket, hogy még sokat velük lehessek. Innentől pedig Katusnak vagyok a leghálásabb, neki köszönhetem, hogy amiről álmodtam – amit együtt megálmodtunk –, az így sikerült. Mindketten ismerünk történeteket, hogy valakinek nem, vagy nem ilyen könnyen sikerül a családalapítás, és amikor ilyenekkel találkozunk, mindig erősebben érezzük, micsoda áldás, hogy nekünk ezt megadta a Jóisten. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A történet 

Az Imad gyermekkora szereplői nem kitalált alakok, hanem valós személyek, akik elképesztő borzalmakon mentek keresztül, a kamera pedig végigköveti őket a gyógyulás felé vezető úton. Imad, a jazidi kisfiú kétéves, az öccse pedig alig egy, amikor édesanyjával és édesapjával együtt elhurcolja őket az ISIS nevű terrorszervezet. Az anyát és a gyermekeit több mint két évig tartják fogva, ezalatt főleg a nagyobbik gyermek agyát teljesen átmossák a katonák, hiszen terveik szerint egy napon majd belőle is öngyilkos merénylő válik. Az édesanyát sok nőtársához hasonlóan a katonák szexrabszolgának használják, a férjét pedig elválasztják a családtól, a mai napig nem lehet tudni, hogy él-e még. Az anya még ezek között a mostoha körülmények között is igyekszik anyatigrisként oltalmazni a gyermekeit, de hiába könyörög, a katonák egyre csak tovább adagolják a borzalmakat. 

A szabadon engedésük után egy menekülttáborban kötnek ki, ahol a gyermekek ismét találkozhatnak a nagymamájukkal, illetve a család régi barátaival, ám senkit sem ismernek fel, még a saját nevükre sem hallgatnak, és kurd helyett csak arabul hajlandóak megszólalni. 

Imad különösen vad, agresszív és követelőző, mintha folyton dühös lenne, mintha ez lenne az egyetlen érzelem, amit ismer és ki tud fejezni. 

És talán így is van, hiszen két évet töltött mindenféle kegyetlenkedések közepette, abban a legérzékenyebb fejlődési periódusban, amikor nem csupán az értelmünk nyiladozik a világra, hanem az identitásunk alapjai is kialakulnak, amikor az éntudatunk formálódik. 
Az amúgy is sokszorosan traumatizált családtagokat megüli a bánat, fogalmuk sincs, hogyan segíthetnének a gyermeken, aki még közösségbe sem járhat agresszív és bántalmazó viselkedése miatt. Édesanyja rettentően aggódik, de a saját fájdalma, a férje elvesztése miatti bánata is olyan nagy, hogy nehezen tud figyelni gyermeke érzéseire. Sem a jó szót, sem az érintést nem fogadja a kisfiú, mintha egy megbonthatatlan fal venné körül, amit senki sem tud áttörni. 

Ekkor kerül a képbe a mindenre elszánt pszichológusnő, aki állhatatos munkával lépésről lépésre hozza vissza a kisfiút a saját testébe és életébe. A dokumentumfilm megrázó őszinteséggel mutatja be azt a rögös utat, amelyen kitartó munkával a folyamatok még megfordíthatók. Imad személyisége még kellően rugalmas ahhoz, hogy új viselkedésmódokat sajátíthasson el, és visszataláljon abba a világba, ahol egy ötéves gyereknek a legkomfortosabb az élet: a saját gyermeki létébe. 

A traumák hatásai 

Imad a pszichológusnővel folytatott foglalkozása során ütéseket mér egy babára és kitekeri a nyakát, mire a szakember megkérdezi: „Miért csináltad ezt? Miért ölted meg?” „Mert így szokás” – hangzik a sommás válasz. Ennél elementárisabb erővel semmi sem tudná kifejezni azt, hogy a gyermekek mennyi mindent elsajátítanak pusztán modellkövetés által, vagyis megfigyelik, hogyan viselkednek körülöttük az emberek, majd elkezdik azt utánozni. 

Ugyanakkor a tetteinket nemcsak a modellkövetés határozza meg. Ha így lenne, akkor elegendő volna új mintákat tanulni, hogy a régieket felülírjuk. 

Azonban az átélt traumák mélyreható változásokat okoznak az agyunkban, a lelkünkben és a kapcsolati viszonyulásainkban, amelyekkel szintén foglalkoznunk kell. 

Máté Gábor szavaival élve: „A trauma, különösen ha súlyos, fájdalommal, félelemmel és gyanakvással itatja át az ember világképét: a torz lencse meghatározza, hogy milyennek látjuk a dolgokat.” Ez egyben azt is jelenti, hogy önmagában nem az a fontos, hogy mi történt velünk, hanem hogy milyen változások zajlanak bennünk az események hatására. 

A trauma ugyanis módosítja a stresszre adott válaszreakciónkat. Fenyegetés esetén az agyunk túlélő üzemmódra vált, és lekapcsolja a fejlettebb agyterületek működését, hogy helyüket átvegyék az agytörzsi funkciók, vagyis az életfunkciókért és a veszélyhelyzetre való reagálásért felelős területek. Ha a félelem hosszú ideig áll fenn, kialakul egy fokozott éberségi állapot, hiszen az agy a használattól függően változik. Ilyenkor az agykéreg alatti területek aktivitása megnő, hogy könnyebben és gyorsabban észleljük a veszélyhelyzetet, és hogy tudjunk menekülni vagy harcolni, ha baj van. A tartós félelem tehát fokozott és túlfeszített készenléti állapotban tartja az egyént, aki ezáltal elkezdi „túlfigyelni” a helyzeteket. Így a veszélyészlelő rendszer olyan érzékennyé válik, hogy végül állandósul a fenyegetés téves észlelése és a rettegés. Ez a külső szemlélő számára gyakran az agresszív vagy impulzív tettekben, illetve a szeretetteljes, empatikus megnyilvánulások hiányában érhető tetten. 

Bruce D. Perry, a traumakutatás egyik legjelentősebb szakembere szerint ez olyan, mintha úgy gyengítenénk egy autó fékrendszerét (a fejlettebb, „gondolkodó agy” lekapcsolása), hogy közben felerősítjük benne a motort (az agytörzsi területek felerősödése). Mivel a trauma idegrendszerre gyakorolt hatása jelentős, ezért nem mindegy, hogy milyen életkorban éri a stresszes, félelemteli esemény a gyermeket. 

Minél korábbi a trauma, annál nagyobb károkat okozhat a fejlődő idegrendszerben. 

Imad gyógyulásának kulcsa talán épp abban rejlik, hogy az első éveiben megkapta azt a szerető, biztonságos gondoskodást és kapcsolódást a szüleitől, amelyek kiépítették benne az empátiára és a szeretetre való képesség alapjait. 

Kép

Jelenet az Imad gyermekkora című filmből – Fotó: AVB Production AB

Azt is láthatjuk, hogy a fenyegetettség érzésére adott másik válaszreakció a „ledermedés”. Imad édesanyja, aki maga is jelentős traumákat szenvedett el, gyakran ül vagy fekszik összekuporodva, egyfajta zsibbadtságban, a valóságtól eltávolodva. A tehetetlenségérzés ilyenkor olyan erős, hogy képtelenek lennénk harcolni vagy elmenekülni, ezért az agy felkészíti a testet a sérüléssel való megbirkózásra. Perry megállapítása szerint a fiatalabb gyermekekre, a nőkre és a tehetetlenséget megélőkre ez a lefagyással járó mintázat jellemzőbb, de természetesen ez nem jelent törvényszerűséget. Illetve az is gyakori, hogy a kétféle válaszmintázat gyors egymásutánban váltakozik. 

A trauma nemcsak az önmagunkhoz és a világhoz való viszonyunkat változtatja meg, hanem rendkívül jelentős hatást gyakorol a kapcsolatainkra is. Perry így fogalmaz: „A traumát és az arra adott válaszokat nem lehet az emberi kapcsolatok közegén kívül értelmezni. (…) Minden tragédiában az emberi kapcsolatok szétzilálódása okozza a legnagyobb traumát. Különösen igaz ez a gyermekek esetében.” 

Éppen ezért a gyógyulás is az emberi kapcsolatok szövetén belül lehetséges. 

A biztonságos környezet megteremtése, a szeretetteljes, gondoskodó emberi kapcsolatok és a bizalom újjáépítése mind szerepet játszottak Imad gyógyulásában is. De pontosan hogy is történt mindez? 

A gyógyulás lépései 

A pszichológus minden alkalommal végtelen türelemmel és kedvességgel beszél Imadhoz. Fokozatosan hozzászoktatja az érintéshez és a szemkontaktus megtartásához. Nagyon érzékenyen reagál Imad lelkiállapotára azzal is, hogy kezdetben nem a hagyományos terápiás ülést erőlteti, ami valószínűleg hatalmas stresszt jelentene a kisfiúnak, hanem a saját közegében, az ő világában igyekszik kapcsolatba lépni vele. Egyszerű, játékos-számolós tevékenységük egyrészt segíti a kapcsolatfelvételt, másrészt közös rituálét és stabilitást teremt. 

Egy gyermek leginkább a játékon keresztül tudja kifejezni és feldolgozni az érzéseit, illetve a vele történteket, ám láthatjuk, hogy a kisfiúnak még a játékot is tanulnia kell, és csak ezt követően válik lehetségessé a düh megszelídítése, illetve az új normák kiépítése. 

Imaddal nem könnyű kapcsolatba lépni, hiszen a traumából fakadó éber „küzdj vagy fuss” válaszreakciói dacnak és ellenkezésnek tűnhetnek, ami könnyen kivívhatná a felnőttek részéről a büntető hozzáállást. Az impulzív és agresszív gyermekre könnyű lenne ráripakodni, erővel kényszeríteni, hogy másmilyen legyen, hiszen az erőszak nyelvét már ismeri, a felnőttek pedig legalább kiadhatnák a frusztrációjukat, de szerencsére nem ez történik. 

A testi fenyítéshez, a büntetés válogatott formáihoz, a szabadság korlátozásához a gyermek az ISIS fogságában hozzászokott, ám pont ezek alakították ki az agyában a veszély éber figyelését. 

A büntetés amellett, hogy félelmet kelt, nem ad másik mintát, és nem alakít ki belső motivációt sem a jóra. 

A gyógyulást biztosító környezet feladata éppen ezért a biztonságos és szeretetteljes közeg megteremtése, fegyelmezési helyzetekben pedig a szelíd, következetes terelgetése a kisfiúnak. 

Nagyon tanulságos, ahogy a pszichológusnő kezeli a helyzetet, amikor Imad lefejezi a játékbabát. Nem kiabál vagy büntet, hanem a jóvátételre tanítja, hogy miként tudja rendbe hozni, amit elrontott. Hasonlóképpen hozzájárul a pozitív identitás fejlődéséhez az állatok körüli segítség, ahol a vakmerősége bátorsággá keretezhető, vagy a növényekről való gondoskodás és a természettel való összhang megtalálása. 

Különösen megindító pillanatai a filmnek, amikor a pszichológus és Imad mondókáznak és közben összebújnak, ritmusra mozognak. Ebben az egyszerű interakcióban számtalan kincs rejlik. Jól tudjuk, hogy nemcsak az jelenthet traumát, ami megtörtént a gyermekkel, hanem az is, ami kimaradt az életéből. A gondoskodás, a szeretet, az életkornak megfelelő odafordulás és tanítás. Érdemes tehát ilyenkor pótolni mindazt, ami a megfelelő fejlődési szakaszban nem történt meg. Jelen esetben az érintést és a ritmikus mondókázást és mozgást, amelyek igen fontosak az egészséges fejlődéshez. 

Perry traumatizált gyermekekkel végzett munkája során kiemeli, hogy az ismétlődő, szeretetteljes érintések nagyon fontosak a jól szabályozott stresszválasz-rendszer kialakulásához. 

Hangsúlyozza azt is, hogy mennyire fontos a ritmusérzék fejlesztése, hiszen a szervezetünkben is számtalan folyamat (hormontermelés, alvás, szívverés) ritmusosan zajlik. 

Imad tragédiáján keresztül azt is látjuk, hogy a szülőségünk mennyire a társadalom kontextusába van ágyazva, és az anya bár mindent, amit tud, megad a gyermekeinek, de nagy szükség van a nagymama helytállására, meleg és odafigyelő jelenlétére is ahhoz, hogy Imad biztonságérzete és a világ iránti bizalma helyreállhasson. És talán ez a szerető és gondoskodó kapcsolat volt a leglényegesebb elem Imad gyógyulása során. 

Források: 
Bruce D. Perry és Maia Szalavitz: A ketrecbe zárt fiú 
Máté Gábor és Máté Dániel: Normális vagy 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

A tatabányai származású Galambos Bernadett élete váratlan fordulatot vett, miután két évvel ezelőtt, 18 évesen megtudta, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved. Azelőtt mindennapjai nagy részét a versenysport töltötte ki: kicsi kora óta dzsúdózott, rengeteget járt edzeni, fiatalon válogatott sportoló lett és megjárta az Egyesült Államokat is, ahonnan elhozta az Óceán Kupa első díját.

„Hatévesen ismerkedtem meg a dzsúdóval. Ez volt az első sport, amit bemutattak nekünk az általános iskolában, és gondoltam, kipróbálom. Anyukámék először nem vették komolyan, de miután kiderült, hogy tehetséges vagyok benne, elkezdtek támogatni. Soha nem voltam lányos alkat, ezért nem is bántam, hogy sokáig csak fiúkkal tudtam edzeni.”

„Amikor már versenyeztem, és lett egy monoklim, akkor sem azt mondtam magamnak, hogy de csúnya vagyok, hanem azt, hogy milyen menő, és büszke voltam a sérülésemre!”

Detti 14 évesen igazolt a Budapesti Honvéd Sportegyesülethez, a fővárosban lakott kollégiumban, itt is edzett. Nem volt egyszerű dolga, hiszen hetente tíz edzése volt, mellette a tanulmányaira is nagy hangsúlyt fektetett. Sportolói karrierjét kisebb-nagyobb sérülések kísérték: mielőtt az egyesülethez igazolt volna, gerincsérve lett, megműtötték, de a gyors regenerálódásnak köszönhetően viszonylag hamar vissza tudott menni edzeni.
„Az orvosok azt mondták, hogy valószínűleg örököltem a hajlamot, mivel apukámnak kétszer is volt gerincsérve. Nem akartak 14 évesen megműteni, de nagy volt a bénulás kockázata – még a sport abbahagyása esetén is –, ezért elvégezték a beavatkozást. Szerencsére rá egy évre már mehettem is versenyezni.”

Detti a dzsúdónak köszönhetően kijutott Amerikába, ott is megmérettette magát. Az Óceán Kupán első lett, erre az eredményére a legbüszkébb. Lehetősége lett volna arra is, hogy külföldön maradjon sportolni és tanulni, de mivel még nagyon fiatal volt, ezt nem vállalta be. 

Egészen 18 éves koráig dzsúdózott, de miután kiderült, milyen betegséggel küzd, úgy döntött, felhagy a küzdősporttal.

Elmondása szerint a betegségének nem volt különösebb előjele. Rendszeresen járt sportorvoshoz, a gerincét is többször vizsgálták, de semmi nem utalt arra, hogy bármi komoly problémája lenne. A horvátországi nyaraláson tapasztaltak viszont mindent megváltoztattak: a vizsgálatok során kiderült, hogy az agyában található gyulladások ráhúzódtak a látóidegeire, ezért látott jó ideig csak foltokat az egyik szemével.
„Az autoimmun betegséget ezerarcú betegségnek is hívják, mivel mindenkinél máshogy jelenik meg. Ezek a gyulladások az agyban bármire ráhúzódhatnak, nekem csak a látóidegeimre szoktak. Emiatt romlott is a szemem, és van, amikor szteroidot kell szednem, hogy jobban lássak. Azelőtt nem is hallottam erről a betegségről. Amikor szembesültem vele, hogy ez nem gyógyítható, kétségbeestem. Közben nagyon igazságtalannak éreztem, hogy én, aki világéletemben sportoltam és vigyáztam magamra, nem voltak káros szenvedélyeim, ezt érdemlem. Elég nehéz volt feldolgoznom, jártam is emiatt szakemberhez.”

Detti édesanyja sem tudott egykönnyen belenyugodni a diagnózisba. Több orvoshoz is elvitte gyermekét, hogy megbizonyosodjon arról, mi okozza a rosszulléteket. Időbe telt, hogy elfogadja a megmásíthatatlan tényt, de még most is ott él benne és a lányában is egyfajta bizonytalanság, mert az orvosok sok mindenre a mai napig nem tudnak választ adni. 

Nem tudják megmondani például azt sem, milyen kihatással van ez a betegség a gyermekvállalásra. 

A gyógyíthatatlan betegség ellenére Detti nagyon pozitívan látja a helyzetét. Azt tapasztalja, hogy a lelkiállapota, a külső behatások, sőt még az étkezés is nagyban tudja befolyásolni jóllétét, ezért igyekszik a lehető legjobban figyelni a testére és annak jelzéseire. Bár a betegségből teljesen kigyógyulni nem tud, néhány apró életmódbeli változtatással meg tudja előzni, hogy rosszabbra forduljon az állapota. A bizakodó hozzáállásnak pedig már most megvan az eredménye: a legutolsó kontrollvizsgálaton megállapították, hogy nemcsak nem jött elő több gyulladás az agyában, de még tűntek is el a korábban meglévők közül! Ilyet ezelőtt az orvosa sem látott.  

„Nagyon sokat számít, hogy valaki hogy áll egy diagnózishoz, ezt saját magamon is tapasztalom. Az elején bepánikoltam, amikor elkezdtem rosszabbul látni, ezzel még jobban belehajszoltam magam a rosszullétbe. Kiszámíthatatlannak éreztem az egészet, ijesztő volt, érzelmileg megterhelt. De amióta elkezdtem tudatosan figyelni magamra és megnyugtatni magam, a rosszullétek sokkal rövidebb ideig tartanak.”

Kép

A fotó Galambos Bernadett tulajdona

Detti már kitapasztalta, hogy ha rosszabb hangulatban van vagy éppen beteg, akkor nagy eséllyel számíthat rá, hogy estefele rosszabbul fog látni. Ilyenkor az is sokat tud segíteni neki, ha lepihen egy kis időre. Ugyanakkor az állapotára az is hatással tud lenni, hogy éppen milyen étrendet követ. 
Amióta figyel arra, mit eszik, sokkal jobban érzi magát.
„Két évvel a diagnózis után úgy érzem, együtt tudok élni ezzel a betegséggel, és a dzsúdón kívül nem hiányolok semmit az életemből. Rájöttem arra, ahelyett, hogy korholom magam a rosszullétek miatt, jobb, ha megengedem magamnak, hogy egy-két napig sírjak, vagy ne érezzem jól magam. Ezeket a nehéz napokat is igyekszem megélni, s közben arra gondolok, hogy legközelebb már biztosan minden jobb lesz.” 

Kitartását és az élethez való pozitív hozzáállását Detti édesanyjától leste el. Kétéves volt, amikor vér szerinti apja elhagyta őket, az édesanyjának ekkor két munkahelye volt, így ő már egészen kicsiként azt látta, hogy nincs lehetetlen, bármiből fel lehet állni. Nincs harag benne, amiért így döntött az apja; ez többek közt annak köszönhető, hogy édesanyja – bár lett volna rá oka – soha nem mondott az apjáról egy rossz szót sem. Szerencsére nevelőapjával, aki ötéves kora óta vele van, nagyon jó a viszonya.

„Hiszek abban, hogy a legtöbb betegség lelki eredetű, ezért is szeretnék a jövőben pszichológiával foglalkozni.” 

„Jelenleg a győri Széchenyi István Egyetemre járok rekreáció és életmód szakra, a mesterképzésen mindenképp sportpszichológiát szeretnék tanulni, és ezen a területen is szeretnék elhelyezkedni. Egyrészt, mert ez korábban nekem is nagyon sokat segített, másrészt mert így továbbra is közel maradhatok a sporthoz.”
Detti hiányolja az életéből a dzsúdót, viszont nem szeretne teljesen lemondani a sportolásról. Az a terve, hogy megismerkedik a testépítés világával. Versenyekre is el szeretne menni, mert úgy érzi, a versenysport az élete, a folytatást sem tudja enélkül elképzelni. Emellett egy dietetikusképzést is el szeretne végezni, amely jól kiegészítené a sportpszichológiai tanulmányait, miközben a saját edzéseit, fejlődését és egészségét is támogatná.

Borostyán – Apácazárdából a kegyetlen és szerelmes valóságba

Emlékszem, rögtön magával ragadott ennek az olasz romantikus sorozatnak az első része, aztán pedig minden áldott nap leültem a tévé elé, és vártam a folytatást. Tele volt titkokkal, drámával, temperamentummal és fordulatokkal – nehéz volt megjósolni, pontosan mi lesz a végkifejlet. Időközben akkora rajongóvá váltam, hogy beszereztem egy aranyból készült borostyánmedált, valamint a tévéműsor nyomán született összes regényt is (amelyeket nagymamám rögtön kölcsönkért), évekkel később pedig a film hatására kezdtem olaszul tanulni. 
A 44 részes tévésorozatot Olaszországban 1992-ben mutatták be, nem sokkal később a Magyar Televízió is leadta. 

A történet egy árva lányról szól, akit csecsemőként egy arcát eltakaró nő az apácazárda kapujában hagy, nyakában egy borostyánlevél-formájú medállal. 

Az apácák által Borostyán névre keresztelt lány a zárdában nő fel, majd 20 évesen bolti eladóként kezd dolgozni. Egy nap megismerkedik  a jóképű és gazdag Andrea Davilával, akivel egymásba szeretnek, ám a férfi anyja gyűlöli Borostyánt, és ellenzi a kapcsolatot. A főszereplőt játszó – és a Cinema Paradiso-ból akkor már jól ismert – Agnese Nano tökéletes választásnak bizonyult, afféle modern Audrey Hepburnnek számított akkoriban a maga kislányos bájával, tiszta tekintetével, törékeny alkatával. 

A sorozat zenéje, az Amadeo Minghi által szerzett L’Edera is figyelemre méltó – szinte első hallásra belopja magát az ember szívébe, én például, ha már nagyon nem tudok mit hallgatni a kedvenc klasszikus zenéim közül, ezt választom. 

Kép

Jelenet a sorozat egy részéből

Don Camillo – A világ, amelyben a kereszténység és a kommunizmus elviselik egymást

Talán kevesen tudják, de nem a Terence Hill főszereplésével készült Don Camillo volt az első, hanem az 1952-es verzió, a Don Camillo kis világa című, amely a világhírű olasz író, Giovannino Guareschi azonos című regényei alapján készült. A rajongásunk tárgyává vált 1983-as olasz sorozatot pedig Terence Hill rendezte, a címszerepet is ő játszotta, a forgatókönyvért pedig felesége, Lori Hill felelt. A széria humorosan és meghatóan ábrázolja a fiktív olasz kis falu, Brescello mindennapjait, a helyi közösség dinamikáját, a szegények és a hatalmasok közötti ellentéteket. Két kulcsfontosságú karaktere Don Camillo katolikus plébános és Peppone, a kommunista polgármester, ily módon olyan társadalmi mélységeket is érint, amelyek a vallás és politika terén általában érzékeny kérdések. 

Összetűzéseik, évődéseik ellenére mindkettőjük szívében jó szándék és empátia lakozik – gyakorlatilag képtelenek igazán haragudni egymásra. 

Köztudott, hogy fia halála óta Terence Hill szinte csak vallási témájú filmekben szerepel – ő alakítja Don Matteót, az oknyomozó lelkészt is, aki egy olasz kisvárosban göngyölíti fel a bűnügyeket. A Don Matteo-széria, amelynek hazánkban is bőven vannak rajongói, 22 éve sikerrel fut. 

Kép

Jelenet a sorozat egy részéből

Az apáca története – Audrey Hepburn remeklése

A filmeseket és a nézőket is érthető módon izgatja az ellentmondás: miért mond le egy fiatal, életerős, vonzó nő önként a világi élet örömeiről? 
Gabriella Kongóban szeretne nővér lenni, hogy példaképéhez, apjához hasonlóan betegeken segíthessen. Apácának áll, hogy mielőbb kijusson az államba. Az Afrikában töltött idő alatt dr. Fortunati orvos asszisztenseként sikeres pályát fut be, még egy TBC-t is túlél, majd a nácik által megszállt Belgiumban próbál emberéleteket menteni. Mindent megtesz, hogy alkalmazkodjon az engedelmesség és szerénység eszméihez, mégis újra és újra előtörnek az elnyomott, természetes, világias ösztönei és érzelmei. Márpedig a büszkeség, az orvosi ambiciózusság és a düh nem fér össze az apácaléttel, még a második világháború árnyékában sem…

A főszerepet játszó, őzikeszemű Audrey Hepburn e film forgatásának hatására kezdett el jótékonykodni, majd lett később az UNICEF nagykövete, s azt az idealizált képet, ami legtöbbünk fejében él az apácák hivatásáról, a legpontosabban talán ő jelenítette meg. 

Az 1959-ben debütált alkotás összesen 7 Oscar-díjat és 4 Golden Globe-jelölést kapott.

Tövismadarak – Világi vágyak, egyházi kötelékek

Az ausztrál Colleen McCullough 1977-ben megjelent regénye szolgált a Tövismadarak alapjául, s mindkét alkotás világszerte népszerűvé vált, és csaknem 40 éve rendületlenül ott van a toplisták élén. A sorozat, amely Richard Chamberlain, Rachel Ward és Barbara Stanwyck főszereplésével készült, egy katolikus pap és egy nő beteljesületlenül is beteljesült, életen át tartó szerelméről szól. Egy ausztrál farm életét követhetjük nyomon, amelynek középpontjában a Cleary család, pontosabban Meggie Cleary áll, aki kislánykora óta rajongó szerelmet érez Ralph de Bricassart katolikus pap iránt. A „gond” csak az, hogy a pap, bár sokáig igyekszik elnyomni valódi érzelmeit, szintén szerelmet táplál Meggie iránt, ám a hivatása iránti elkötelezettsége erősebb… 

Kép

Jelenet a sorozatból

A sorozat szerencsésen elkerüli a sziruposságot, elképesztően fordulatos, izgalmas, a karakterek nagyívű fejlődésen mennek keresztül. Vallás, erkölcs, család és hivatás, fiatalság és idősödés közötti feszültségek dominálnak, pro és kontra érvek záporoznak minden egyes epizódban. A Magyar Televízió először 1990-ben tűzte műsorra, a népszerűsége majdnem akkora lett, mint a Dallasé. 

Egy udvarhölgy visszaemlékezései

„»Felség a hajó jelez«, szóltam s önkénytelen olvastam utána a csöngetésre következő tompa kondításokat... egy... kettő... E pillanatban jóval előttünk meglátok egy embert, ki mintha kergetőznék, egy útszéli fa mögül kiugrik és a legközelebbi másikhoz rohan; innen átcsap a tó melletti vasrácshoz, majd újra egy fához s ekként közeledik. Hát még ez is tartóztat! Gondoltam, önkénytelen követve őt tekintetemmel, mikor ez újból a vasrácsot éri s onnan elugorva, rézsut felénk iramlik. Önkénytelen tettem egy lépést előre s így fedtem előtte a Királynét, de ez most úgy tesz, mint ki nagyot botlik, előre lódul és ugyanekkor öklével a Királynéhoz súlyt.”

„Mintha villám sujtotta volna, hangtalanul hanyatlott hátra a Királyné; és én lelkemet vesztve, egyetlen kétségbeesett kiáltással hajoltam fölébe.”

Így történt, így emlékezett vissza 1898. szeptember 10-ére Sztáray Irma. A grófnő az utolsó években mindenhová elkísérte az uralkodónőt, és fogadalmat tett, egyszer megírja, mi és hogyan történt. 1909-ben megjelent visszaemlékezésében csodálattal és odaadással idézte fel azt az öt éven át tartó szolgálatot, amelyet a boldogtalan, ám sokak által irigyelt asszony mellett töltött.

Inkognitóban utazott

Fia, Rudolf trónörökös 1889-es öngyilkossága teljesen lesújtotta a királynét, ezután mindig fekete ruhát viselt. Korfu szigetén méregdrága kastélyt építtetett Achilleion néven, és élete hátralévő éveit egyre magányosabban, depresszióval küzdve, inkognitóban utazgatva, a bécsi udvartól távol töltötte. Nagyrészt kedvenc rezidenciái – Bad Ischl, Gödöllő, Korfu szigete – között ingázott, vagy külföldön tartózkodott. Így volt ez 1898-ban azon a végzetes szeptemberi napon is.

Férjével, Ferenc Józseffel – akivel addigra már régen elhidegültek egymástól – előtte nyáron találkozott utoljára: két hetet megismerkedésük helyszínén, Bad Ischlben töltöttek, majd Sisi útra kelt. Mielőtt a Genfi-tó partján fekvő alpesi üdülőhely, Caux felé vették volna az irányt, megálltak Frankfurtban. 

A városban Sisi udvarhölgye, Sztáray társaságában kíséret nélkül, szabadon sétálgatott, fagylaltot, perecet ettek, és müncheni sört ittak.
 

Bár akkoriban léteztek már fényképek, kevés esély volt arra, hogy bárki felismerje az álnéven utazó királynét. Frankfurtban különvonatra szálltak, és induláskor úgy kerülték el az összesereglett tömeg kíváncsi tekintetét, hogy miközben mindenki a népes kíséretet figyelte, a császárné és udvarhölgye a vonat másik oldaláról felszállt egy kocsiba.

Szeptember 9-én kerekes gőzhajóval indultak Montreux-ből Genfbe, a tó déli végébe, majd egy családi barát, Julie Rothschild kastélyában töltötték az időt a közeli Pregny városában. Miután hosszan és jóízűen ebédeltek a kastély kertjében – ami az alakjára kínosan ügyelő császérnénál ritkaságszámba ment –, Erzsébet és Irma kocsiba ültek és visszaindultak Genfbe. A Beau-Rivage szállodában várták szobával Sisit, pontosabban Hohenembs grófnőt, ugyanis gyakran ezt az álnevet használta utazásai során. Ám állítólag a szálloda tulajdonosa felismerte, így másnap már a lapok címlapján volt, hogy Erzsébet osztrák császárné Genfben tartózkodik. 

Szeptember 10-én reggel Sisi és Sztáray Irma úgy döntöttek, hogy a személyzetet vonattal előreküldik, ők pedig csak később, az óvárosban tett séta után, délután gőzhajóval mennek vissza Caux-ba. Sisi a városnéző sétán kisebbik lányának, Mária Valériának egy orchestriont vásárolt, ami egy gramofonhoz hasonló korabeli zenelejátszó készülék volt. 

Ebéd után a szállodából indultak a gőzhajóhoz – Sisi nem sejthette, hogy ez lesz élete utolsó sétája. 

Kép

Erzsébet királyné Xaver Winterhalter festményén – Forrás: Wikipedia

„Orvost! orvost! vizet!”

Hét ágra sütött a nap, ezért Sisi napernyővel a kezében gyalogolt, oldalán Sztárayval. Váratlanul egy férfi tűnt fel velük szemben, aki szó szerint beleszaladt a királynéba. Ő elesett, a férfi továbbrohant, ám a járókelők feltartóztatták, majd átadták a csendőröknek. Sisi fel tudott állni, így továbbsiettek. 
„Csodának tetszett, amint most kiegyenesedve ott állt előttem. Szemei fénylettek, arca kipirult, gyönyörű hajfonatai az eséstől megbomladozva, lazán font koszorúként körítették fejét. Kimondhatatlan szép és fenséges volt.
Az örömre vált ijedtség elfulladt hangján kérdeztem tőle: »Mit érez Felséged? Nem történt baja? Nem, felelt mosolyogva, semmi bajom sem történt!« Hogy abban a pillanatban a megátkozott kezében tőr is volt, e pillanatban sem Ő, sem én nem sejtettük.”
Elértek egészen a gőzhajóig, felszálltak, a hajó elindult, majd a császárné hirtelen rosszul lett, később eszméletét vesztette. Sztáray először azt hitte, az ájulást az alig fél órával azelőtt történtek okozta ijedtség váltotta ki. 
„Átkaroltam, de nem birtam fönntartani; fejét a mellemhez szorítva, rogytam térdre a padlón. Orvost! orvost! vizet! kiáltottam a segítségemre siető lakáj felé. A Királyné halotthalványan, csukott szemekkel feküdt karjaim között. A lakáj és mások rohanva jöttek a vízzel.”

„Mikor meglocsoltam arcát és halántékát, szemhéjai fölnyiltak és én mögöttük ott láttam a halált.”

„A legtöbbet szenvedett lélek hagyta el a földet”

Amint Irma kiengedte Erzsébet szorosra húzott fűzőjét, látta, hogy sokkal nagyobb a baj: úrnője mellkasán, a szív környékén vér szivárgott. „Egy pillanat mulva világosan állt előttem a megdermesztő valóság. Az inget félrehúzva a szív táján egy kis háromszögletű sebet fedeztem föl, melyhez egy csepp aludt vér tapadt.” 
Luigi Lucheni olasz anarchista halálosan megsebesítette a királynét.
„Hát most mi történt velem?” – Ezek voltak utolsó szavai; ekkor eszméletlenül lehanyatlott. Tudtam, hogy haldoklik. – Levágtam Mária-congregáció érmemet nyakamról s a szive fölé tettem és kértem a Szent Szüzet, hogy készítse el lelkét a nagy utra. – Consolatrix affictorum!” 
A hajó az udvarhölgy kérésére visszafordult, hogy orvosi segítséget kaphasson a királyné, és visszavitték a szállodába. 

„Szívfacsarón szomorú volt ez a bevonulás, oda, honnét alig egy órája vidáman indult útnak a Királyné. Szobájába érve lefektettük az ágyra. Dr. Golay már helyben volt, kevés időre reá jött a másik orvos. Kivülök én, Madame Mayer, a fogadós neje és egy az hôtelben tartózkodó angol ápolónő voltunk jelen. Két óra negyven perckor mondta ki az orvos a rettenetes szót.” 

„A legszebb, legnemesebb, legtöbbet szenvedett lélek hagyta el a földet s elröppentét csak egy komor szóval jelzik: Meghalt.”

Kultusz épült alakja köré

Hogyan tudott a királyné egy szívszúrást követően a saját lábán eljutni a kikötőbe? Erre a boncolás hamar választ adott: a gyilkos fegyver – amely nem kés, hanem egy házilag hegyezett, éles reszelő volt – csak egy nagyon kis sebet ejtett a szíven, a vér így csak kis cseppekben szivárgott ki a szívburokba. Miközben Luchenit vallatták, megérkezett a hír: Erzsébet királyné halott. Erre a merénylő nagy örömmel felkiáltott: „Éljen az anarchia!” 

Az olasz származású Luigi Lucheni nyomorúságos körülmények között nőtt fel, és egész életét a létminimumon töltötte, egyre nőtt benne a gyűlölet az uralkodó osztály iránt: az anarchizmus felé fordult. Eredetileg a francia Fülöp orléans-i herceget akarta meggyilkolni, de mivel ő elhalasztotta genfi látogatását, Erzsébet királynét szemelte ki helyette áldozatul. Bár miután elítélték, ő maga kérvényezte, hogy végezzék ki, ezt elutasították, és életfogytiglani börtönre ítélték. Több mint tíz év raboskodás után, 1910-ben a nadrágszíjával felakasztotta magát a cellájában. 

Kép

Luigi Lucheni elfogatása – Forrás: Wikimedia

A 61 éves korában meggyilkolt császárné holttestét teljes kíséretével udvari különvonat szállította Bécsbe, szeptember 17-én a kapucinusok templomának császári kriptájában (németül Kaisergruft) helyezték végső nyugalomra fia, Rudolf koporsója mellé. Budapesten és az ország számos pontján hamarosan utakat és településeket neveztek el a királynőről – például Pesterzsébetet. A 20. század első éveire itthon kultusz épült Sisi alakja köré.

Mark Twain amerikai író a temetés idején Ausztriában járt, ahonnan így írt egyik barátjának: „Még Julius Caesar megölése sem rendíthette meg olyan nagyon a világot, mint Erzsébeté”.

Források: 
MTI
Lados Tamás: Egyetlen késszúrás végzett a magyarok kedvenc királynéjával, Múlt-kor történelmi magazin
https://mult-kor.hu/egyetlen-kesszuras-vegzett-a-magyarok-kedvenc-kiralynejaval-20220723?pIdx=3 
https://rubicon.hu/kalendarium/1898-szeptember-10-erzsebet-kiralyne-meggyilkolasa 
Sztáray Irma Erzsébet királyné kíséretében (Részletek) – (az idézetek mind Sisi kísérőjének visszaemlékezései)
https://epa.oszk.hu/00000/00003/00037/visszaemlekezesek.html#sztaray 
https://www.sisi-strasse.info/hu/svajc/montreux.html 
https://www.vasarnapihirek.hu/fokusz/a_neplelek_kiralyneja 
https://hu.wikipedia.org/wiki/Luigi_Lucheni 

Az „eltréflizett” tányér és a 16 pengő 

Teruska 1931. július 2-án Goldstein Jenő családjához szegődött a budapesti Kertész utcába. A családfő foglalkozása szerint „magánzó” volt, ami a mai vállalkozónak felelhetett meg, de hogy mit csinált valójában, azt Terus nem tudta. A kétszobás, konyhás, fürdőszobás lakásban a két szülővel együtt hat felnőtt gyermekük élt: három fiú és három lány. Terus fonott kosarának a konyhaasztal alatt találtak helyet. A kinyitható vaságyát nappal a fürdőszobában tartotta, este a konyhában állította fel.
A hálószoba fehér bútorral volt berendezve, ott aludt a két szülő és a három lány. Az ebédlőben nagy asztal állt székekkel, tálaló, egy sezlon és két kinyitható vaságy – ez volt a fiatalemberek, Lébi, Sműli és Jasszi hálóhelye. 

A cselédlány beosztása: mindenes – feladata volt a takarítás, a mosogatás, a felmosás, a segítség a főzésben és a mosásban.

A ruhák teregetése a lichthofban történt. Amikor a pincéből kellett felhoznia a tüzelőt, a hátsó lépcsőt használta, meg egyébként is az szolgált a cselédség számára. Terus a fiatalabb lánnyal, a kedves Hannával járt bevásárolni a Klauzál téri csarnokba, a húst kizárólag a kóser hentesnél szerezték be. Eltelt egy kis idő, amíg felvette a család életritmusát. Tudta már, hogy reggelente a férfiak fekete-fehér csíkos gyapjústólával a fejükön, bőrszíjakkal a homlokukon és a karjukon, az asztal körül járva hangosan imádkoznak; hogy szombatonként nem dolgoznak, olyankor a napot imádsággal töltik. 

Megtanulta, hogy a szekrény tetején álló edények a szédertálak, azokat kizárólag ünnepek alkalmával használják, mégpedig pészahkor, ami a zsidó húsvétot jelenti. Szombat esténként libahúsból készült a finom vacsora, a fonott kalácsot az apa szegte meg és osztotta szét. Terus kint a konyhában azt ette, amit bent a család. Más ízek voltak, mint az otthoniak, de ízletesek. Például a sóletet és a zöldbabfőzeléket, amibe mézeskalácsot reszeltek és sok zöld petrezselymet kevertek bele, igencsak megkedvelte. Lébi, aki foglalkozását tekintve tanár volt, ha a cipőjét nem találta elég tisztának, szóvá tette, és újra átkeféltette Terussal. Az üvegpoharat a fény felé tartotta, és ha homályosnak ítélte meg, kivett egy másikat a pohárszékből.
Terus azt is megtanulta, hogy külön kell használni a tejes és a zsíros edényeket, még a mosogatásnál is el kell különíteni azokat. Egyszer mégis figyelmetlen volt: ugyanarra a tányérra tette a vajas kenyerét és egy kis maradék libatöpörtyűt. 

Az asszony meglátta, és felkiáltott: „Most eltréflizted a tányért! Na, nem baj, csomagold be egy papírba, és vidd haza!” 

Bátyja, Tóni rendszeresen eljött a havi béréért, amit hazavitt a mamának. Legközelebb, amikor jött, a lány a tányért is odaadta neki. „Tudod mit? – javasolta a szemfüles suhanc. – Tréflizz össze többet is!” De Terus ilyet többet nem tett. Nem akart kárára lenni a gazdáinak.

Teréz vasárnap délutánonként kimenőt kapott. A hazautazásra nem volt elég idő, meg pénzbe is került volna, így a biai barátnőjével felmentek a Gellért-hegyi Sziklakápolnába, vagy a Körúton sétáltak, jó időben néha a Ligetbe is kimentek. Hannával éppen egy bevásárlásból mentek haza, amikor az utcán a rikkancs újságot lobogtatva kiabálta a legújabb hírt: „Biatorbágyon felrobbantották a viaduktot! A vonat a mélybe zuhant! Sok a halott és a sebesült. Óriási szenzáció!!!” Terus arra kérte Hannát, hogy vegyen egy újságot, és abban reménykedett, hogy a szeretteinek nem esett bántódása.

Kép

Bach Teréz munkaadója ebben a házban lakott a Kertész utcában  – a szerző felvétele

Teréz Goldsteinéknél havi 16 pengőt kapott. A mama ezt kevesellte: „Kérjél 18-at!” – mondta. Azt viszont a gazda sokallta, ezért el kellett tőlük mennie. „Legalább a pészahot várd meg! – kérlelték a lányok. – Olyankor finom maceszgombócot főzünk. Maradj még!” De a mama hajthatatlan volt. Már talált is egy másik helyet egy Wesselényi utcai vendéglősnél 20 pengőért.

Szexuális zaklatás a konyhában

Teréz 1932. március 1-én belépett az új munkahelyére. Igaz, hogy a keresete több lett, de a munkája is: a háztartási feladatok mellett néha be kellett állnia a söntésbe kiszolgálni. Ezt az elfoglaltságot, némi gyakorlat után végül is megszerette. 

„Mit kér, fehéret vagy kadarkát?” – kérdezte a vendégeket. Azok megdicsérték szép rózsás arcát. 

A férfiak kártyáztak, ittak, a sört közvetlenül a pincéből lehetett felpumpálni. Az asszonya finom, omlós töpörtyűs pogácsájának híre ment a környéken. 

A vendéglőből egyenesen a konyhába jutott az ember, ott volt az éléskamra is, és egy szűk folyosóról vaslépcső vezetett fel az emeleti két szobához és a fürdőszobához. A lány a konyhában aludt, megint csak összecsukható vaságyon, ruháit a spájzban tartotta a konyhaszekrény aljában.

Az asszonya nagyon kedves volt hozzá. Egyszer bizalmasan elmesélte, hogy fiatalkorában felfázott, megműtötték, és soha nem lett már gyereke. A kisfiú, akit nevelnek, valójában a testvéréé. Terus szívesen játszott a gyerekkel, ilyenkor a kishúgára, Bözsikére gondolt. Gyakran előfordult, hogy a fürdőkád vizében először megfürdött a kicsi, aztán az asszony, végül Terus. Büszke volt magára, hogy már egyedül végezhette a nagymosást. Előtte mindig fel kellett iratkozni a házmesternél, hogy mikor szabad a mosókonyha. 
A söntés takarítása, a fémpult alapos lemosása, kifényesítése is a feladatkörébe tartozott. A WC takarítása ugyan nem volt a kedvelt elfoglaltsága, de azt is neki kellett megcsinálni. Ha a vendégek elszórták az aprópénzt, és ő a söprésnél megtalálta, akkor mindig odaadta a gazdájának. Néha az udvaron éneklő koldusnak is adott néhány fillért.

Akár elégedett is lehetett volna a sorsával, ám a vérmes kocsmáros szemet vetett a hamvas gyereklányra. Üldözte a gerjedelmével. Először pénzt ígért, ha engedelmes lesz. Aztán, hogy nem érte el a célját, fenyegetőzött, űzte, hajtotta a munkában, egy perc megállása nem volt. 

Esténként a férfi lesettenkedett az emeletről, és mivel a konyhát nem lehetett bezárni, zaklatta a lányt. Előfordult, hogy az asztal körül kergette. 

Ez egy burleszkfilmben talán mulatságos, de Teruska egyáltalán nem találta annak. Nem értette, hogy mit akar tőle az a felnőtt ember. Talán őbenne van a hiba, hogy felhívta magára a figyelmét? Mit csináljon? Kinek mondja el? Az asszonyának nem szólhat, mert mit gondolna róla! Mennyire bántaná a dolog! Még szavakat sem talált arra, ami zajlott, otthon soha nem beszéltek ilyesmiről. A nemiség tabutéma volt. 
Amikor már végképp tarthatatlannak és súlyosnak ítélte meg a helyzetet, elutazott Kelenföldre a nővéréhez, és keserves zokogás közepette elmondta a bánatát. Márika rögtön átlátta, hogy minden késlekedésnek tragikus következménye lehet, értesítette a mamát, aki jött is a következő vonattal, és minden indoklás és felmondási idő nélkül összecsomagolt, hazavitte a lányát.

Kép

A ház a Tisztviselőtelepen, ahol Teréz szolgált – a szerző felvétele

A ropogó mák és az utolsó súrolás

A mama ezek után ismét 20 pengős helyet talált a lánynak a Tisztviselőtelepen, egy rendőrségi számtiszt családjánál. Teréz 1933. június elsején munkába állt a családnál mindenesként. A házaspárnak egy kislánya volt. Terus eddig természetesnek vette, hogy őt a gazdái tegezik, és ő asszonyomnak, uramnak szólítja őket, de hogy a kis négyéves Csillukát neki magáznia kell, miközben az elkényeztetett „kisasszony” tegezi – ezt azért túlzásnak tartotta. Az asszonya otthon volt, nem járt el dolgozni. A kislányának borjúhúst készített párolt zöldséggel, átpasszírozva. A házmesterék viszont később elmondták Terusnak, hogy eszik az a gyerek mindent. Ők már többször jól megtömték paprikás szalonnával, és nem lett semmi baja.
Az asszony az éléskamrát mindig zárva tartotta. Különös elképzelése volt arról, hogy mit kell ennie egy még fejlődésben lévő cselédlánynak: Terus csak másnapos kenyeret kapott, azt is kiporciózva. „A friss kenyér nem egészséges!” – mondta neki a nagyságos asszony. Reggelire üres feketekávé jutott a bögréjébe, ám ha valamit az uraság a főételből meghagyott, azt a cselédlány elé rakták. 

A földre szóródott mákot az asszony összesöpörte, másnap azt kapta a lány a tésztájára. Csodálkozott, hogy miért ropog a foga alatt. 

Teréz hamarosan fogyásnak indult, arcpírja megsápadt, a szeme gyakran kopogott az éhségtől. 
A család kedvence volt a fehér angóramacska. Őmacskaságát emberi fogyasztásra való lóparizerrel etették. Egy alkalommal, amikor nem tartózkodtak otthon a háziak, Teri jól belakmározott a macskaeledelből. Hogy a hasát el ne csapja a szokatlanul bőséges étel, abból a száraz kenyérből falt hozzá, amit az állatkerti állatoknak gyűjtöttek. A macska csak nézett a kerek, sárga szemeivel.

A háziúr elsején, fizetéskor rendszeresen késő este részegen jött haza. Mivel Terus olyankor már a konyhában felállította a nyitható ágyát, és megágyazott az állandóan afrikot hullató öreg matracával, azzal a közlekedést teljesen eltorlaszolta. Az urat ez nem zavarta, azon tápászkodott keresztül, fel-felbukva. Ilyenkor kedveskedni akart Csillukának, a kislányának, ajándékot hozott, valami apróságot, ő viszont hisztérikusan kiabált: „Menj innen, nem szeretlek! Részeges vagy!” Állt a cirkusz….

A kislányt Terus sétálni, szánkózni vitte, és esténként mesélni kellett neki. Fejből egy mesét sem tudott, viszont könyvből szívesen olvasott volna, ám Csilluka parancsolgatott: „Kívülről mesélj! Ne olvass!” Még fenyegetőzött is: „Ha én szegény leszek, akkor elmegyek hozzátok koldulni!” „Na, akkor én téged elzavarlak!” – gondolta Terus, de kimondani nem merte, főleg nem tegeződve.

A mama egyszer-egyszer meglátogatta a lányát, ha Pesten járt. Egy alkalommal őszibarackot hozott a családnak, de mielőtt átadta volna, Terus a parkban mindet megette. „Nem tetszel nekem, te lány! Nagyon sovány vagy! Zörögnek a bordáid – mustrálgatta a lányát. – Nem eszel rendesen?” „Nem, mert nem kapok” – bökte ki Terus. „Akkor szólj az asszonyodnak!” „Már szóltam. Azt mondta, hogy nem tud többet adni.” „Minek tart az ilyen cselédet?!” – méltatlankodott a mama.

Egy hétvégén Balatonra utazott a család, Terus otthon maradt, és hogy ne unatkozzon, az asszony kiadta a munkát: lúgkővel súrolja fel a padlót! Amikor nagyságáék felpakolva elvonultak, Terus munkához látott. 

Először dudorászott, hogy vigasztalja magát, de a maró anyag hamarosan kisebesítette a kezét. Szinte lüktetett a fájdalomtól. 

A folyosón ülve kitartotta a napra a fájdalmas kézfejét. A napi élelemadagját már rég megette, az éléskamrát gondosan bezárta az asszony. Forró könnycseppek gördültek le az arcán. Egyszer csak a bátyja hangját hallotta az udvar felől: „Az én apám bognármester, fia vagyok én. / Ő csinálja a bölcsőket, belevalót én…”
Terus máskor nagyon haragudott, amikor Toncsi ezt a butuska dalt énekelte, most mégis úgy tűnt neki, mintha a szférák zenéje szólna. A vállára borulva zokogta el szenvedését, szomorú sorsát. A fiú már vitte is haza a hírt, hogy hogyan bánnak a gazdái Teruskával. A mama sürgősen új hely után nézett, és ezúttal szerencsével járt.
Egy hercegnő keresett egy ügyes kezű mindenest a szakácsnő mellé. És még 5 pengővel több fizetést is ígértek!

A Cselédsors sorozat folytatása itt olvasható.