Simai nagy hangsúlyt fektetett a minőségi alapanyagokra. Ma is érvényes megállapítása szerint „a jóból mindenkor jó válik, a rosszból, minthogy csudát tenni nem lehet, a legjobb szakács sem tud jót készíteni”. Ha szem előtt tartjuk ezt a nyilvánvaló szabályt, a legegyszerűbb alapanyagból is tudunk jót csinálni. Itt van például a tojás. 

Töltve 

Simai tojásos ételeit a bőséges reggelitől kezdve a vendégváró falatokon át a könnyű ebédig vagy vacsoráig bárminek kínálhatjuk. 

Édes és sós változatokat egyaránt találunk művében, ahogy gyorsan készülő és pepecselős fogásokat is. 

Ezek némelyike mára nagyon idegen az ízlésünktől, némelyik azonban nagyon is izgalmas.

Ötletadónak mindenképpen használhatjuk receptjeit, legfeljebb kicsit alakítunk, egyszerűsítünk, máskor pedig fűszerekkel éppen bonyolíthatunk rajtuk. Itt van kezdésként például a töltött tojás. A félbevágott főtt tojásokból kiszedhetjük a sárgáját, amit tejföllel és reszelt tormával elkeverve töltünk vissza a fehérjébe. Vajjal kikent tepsibe tesszük, kis vajdarabkákkal és egy-egy kanál tejföllel a tetejükön pirosra sütjük. Írja ezt az ételt még a torma helyett só-bors-petrezselyem vagy „más jó fűszerszámmal”. Ez utóbbi, igencsak nagyvonalú megállapítást követve fűszerezhetjük kedvünk és lehetőségünk szerint: medvehagyma, friss kakukkfű, tárkony, csombor, snidling kerülhet bele. De felsorolhatnám az egész fűszerkertet… Citromos salátakeverékkel és pirítóssal mutatós, mégis könnyű étel.  

Kép

Kép: Profimedia

Rántva 

Akadnak még ismerős ízek: a felvert tojáshoz keverjünk petrezselymet, apróra vágott mogyoróhagymát és gombát, sózzuk, borsozzuk, és vajon készítsük el rántottának. Simai szerint ezt „a főtt s vágott sunka igen jóvá teszi húsevő nap”, de anélkül is csodás, csak ne spóroljunk a vajjal! Egy másik változatban a szardella adja a plusz fűszert. Itt a hallal indítunk, ezt saját olaján megsütjük, majd erre jön a  felvert tojás, amit előzőleg sóztunk, borsoztunk, megszórtunk petrezselyemmel, és egy kevés tejszínnel felöntöttük. 

Mint Simai írja, ebbe parmezánt vagy más „jóféle svájcer sajtot” is lehet tenni. 

Ha van kedvünk eltávolodni a szalonnás-kolbászos rántotta ízemlékétől, ebbe az irányba érdemes elindulni. Rukkolával, paradicsommal remek napindító. 

Töltve és rántva 

Ennél persze bonyolultabb ötleteket is összeszedett Simai – merthogy szakácskönyvéhez két német művön kívül az egész országból gyűjtött recepteket használt. A „becsinált töltött rántotta” nevű ételhez 4-5 tojásból kell vékony lepénykéket sütni. Ezeket aztán vajjal kikent lábasba tesszük, úgy, hogy az egyes rétegek közé szerecsendió-virággal megszórt, vajon megfuttatott, apróra vágott hal kerüljön. Az egészet petrezselymes borsólével (ezt használták alaplé helyett böjtös napokon) kell leönteni, majd beforralni. Elég szokatlan tálalási mód, ha nagyon idegenkedünk tőle, elemeire szedhetjük, és újra összerakhatjuk. A borsós alaplébe (ez lehet előző napról zöldségleves) kockázhatunk tojáslepényeket betétként, és a vajon előzőleg megpirított halat egészben vagy nagyobb kockákban szintén belefőzhetjük laktató, böjtös levesünkbe. A szerecsendió mellett lestyánt, kakukkfüvet érdemes használnunk.  

Kép

Kép: Profimedia

Beverve 

Van persze, amihez már komolyabb vállalkozókedv kell. Ez „bévert tojás csípős lével” néven fut, de ha a csípős láttán erős paprikára gondolunk, nagyon messze járunk a valóságtól. 

Igaz ugyan, hogy Simai szakácskönyve az egyik első, amelyben már szerepel a paprika, receptje közelebb áll a reneszánsz magyar konyha fűszerezéséhez. 

A recept szerint tehát fele bor, fele borsólé (lehet alaplé, zöldséglé) keverékét tegyük fel forrni, majd fekete kenyér morzsájával sűrítsük be. (Rántás helyett használtak sokáig kenyeret az európai konyhában.) Ízesítsük ecettel, nádcukorral, reszelt mézeskaláccsal (talán bolti puszedlivel lehet megpróbálni helyettesíteni, ha csak emiatt nincs kedvünk sütni, és karácsonyról sem maradt), fűszerezzük szerecsendió-virággal, sóval, borssal, szegfűborssal. Ha felforrt, vegyük lejjebb a lángot, épp csak gyöngyözzön a főzővíz, amikor beleütjük a tojást. Buggyantott tojást főzünk, tehát maradjon egyben. Simai odafigyelésre int: legyen lágy, ne főzzük keményre – 3 perc elég neki. A tálalásról nem szól, csak annyit, hogy melegen adjuk. Én salátát készítenék (tavasztól nyárig friss zöldekkel, ősztől sült zöldségekkel, magvakkal), a főzőléből dresszinget csinálnék, és erre adnám pirítóskockákkal a tojást. Morzsolt fetával vagy mozzarellával teljes értékű ebéd. 

Sütve 

 Végezetül a desszert. Öt tojást verjünk, sodorjuk fel egy meszely (kb. 4 dl) hideg édes tejben, amelyet citromhéjjal, fahéjjal, nádcukorral (finomított cukor Simai korában még nem volt) ízesítsünk. Vajjal és tejföllel kikent tepsiben süssük addig, míg dagadni nem kezd. Simai megjegyzi, hogy azonnal, melegen tálaljuk, én ehhez hozzátenném, hogy kompóttal vagy lekvárral, fahéjas cukorral meghintve jó kipróbálni.  

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

A halál misztériuma, a szenvedés, a tragédiák ősidők óta izgatják az emberek fantáziáját: egy rejtélyes erő mintha ellenállhatatlanul vonzana sokakat a hátborzongató események helyszíneire. Bár a sötét turizmus nem újkeletű jelenség, mégis mást takart a régi időkben, amikor erre még nem létezett külön kifejezés, és az emberek a nyilvános kivégzésekre özönlöttek. 

Honnan a késztetés?

Szakemberek szerint minden olyan alkalommal, amikor valamilyen pusztítást, szenvedést látunk, beindulnak a túlélési ösztöneink. Amikor egy katasztrófa eljut a tudatunkig, az agyunknak az a része aktiválódik, amely az érzelmekért, a túlélési taktikáért – az úgynevezett „üss vagy fuss” reakcióért – és az emlékezetért felelős. Ezek után ugyanez az agyi terület értékeli, hogy a tapasztaltak valós fenyegetést jelentenek-e ránk nézve.
Dr. David Henderson pszichiáter szerint az erőszak és a halál látványa – legyen az akár egy regényben, egy filmben, egy kiállításon, a tévében vagy a valóságban előttünk lejátszódó jelenet – lehetőséget ad arra, hogy szembenézzünk az ezekkel kapcsolatos félelmeinkkel, úgy, hogy közben valamilyen szintű biztonságban érezhetjük magunkat. A pszichiáter szerint ilyenkor azért játsszuk végig a fejünkben a különböző forgatókönyveket, mert a látvány egyfajta megelőző, megküzdési mechanizmusként funkcionál. 

Az is tudományos tény, hogy a negatív tapasztalatokra jobban reagálunk, és többet tanulunk belőlük, mint a pozitívakból. 

Egy, az International Hospitality Review című tudományos folyóiratban 2021-ben megjelent tanulmány arról ír, hogy a mai embert elsősorban a kíváncsiság és a tudás iránti vágy hajtja, amikor egy katasztrófa helyszínét keresi föl. Ilyesfajta helyszínekből pedig nincs hiány, szinte a világ minden pontján találunk példát – ahogyan a Sötét Turizmus Kutatóintézetének (Institute for Dark Tourism Research – iDTR) szakértői fogalmaznak.

Az Egyesült Királyságban, a Central Lancashire Egyetem keretein belül működő iDTR a világ egyik vezető tudományos központja a jelenség tudományos kutatási és oktatási területén. Célja, hogy olyan szakembereket vegyen a „szárnyai alá”, akik a sötét turizmus és történelmünk sötét örökségének etikai és társadalomtudományos megértéséhez hozzájáruló kutatásokat szeretnének végezni.

De mi is az a sötét turizmus?

A turizmus azon extrém formáit jelöli, amelyek valamilyen módon a halálhoz, az emberi szenvedéshez, tragédiához, katasztrófához kapcsolódnak. A fogalmat egy bizonyos J. John Lennon (a híres Beatles-zenész névrokona) és Malcolm Foley, a Glasgow Caledonian University professzorai alkották meg nem is olyan régen, 1996-ban, és azóta már jelentős szakirodalma van. Ennek egyik „alkategóriája” az úgynevezett tanaturizmus (a pszichológia egyik ága, neve a tanatológia, azaz haláltan kifejezésből ered), amely azokra a típusú utazásokra alkalmazható, amiket a halállal való szembenézés konkrét vágya motivál. 

Kép

Bombasújtotta épület Ukrajnában – Fotó forrása: Freepik

Nem ma kezdődött

Az ember amióta szabadidős céllal utazgat, előszeretettel keresi fel egykori tragédiák, például nagy csaták, merényletek helyszíneit, híres kivégzőhelyeket, sírokat. A római gladiátorjátékokra vagy a középkori, nyilvános kivégzésekre is tömegek voltak kíváncsiak az ókortól a legutóbbi időkig. 

A 19. századi Párizsban az emberek a hullaházakba özönlöttek, amelyek naponta akár 40 ezer látogatót is fogadhattak. 

Az amerikai polgárháború legvéresebb összecsapásának helyszínét, a gettysburgi csatamezőt pedig évente kétmillió turista keresi fel, de ugyanígy rengetegen kíváncsiak a legújabb kor borzalmainak emléket állító helyszínekre, például a szeptember 11-i terrortámadás New Yorkban található monumentális emlékhelyére is.

A második világháború legnagyobb náci megsemmisítő táborába, az emlékmúzeumként üzemelő Auschwitz-Birkenauba érkező turisták száma 2012-re közel másfél millióra nőtt, ez a szám az 1990-es években ennek csupán a harmada volt. 

Ugyanígy rendkívül népszerűek az emberek által okozott katasztrófák helyszínei is: a mai Ukrajna területén található csernobili atomerőmű 4-es reaktorának maradványai a személyes biztonsággal és a sugárfertőzéssel kapcsolatos félelmek ellenére látogatók tömegeit vonzották, legalábbis az orosz–ukrán háború kitöréséig. Egyértelmű, hogy napjainkban a halál világszerte jelentős látogatói vonzerőt jelent – fogalmaz Johnston A tanaturizmus földrajza című tanulmányában. 

A halál mint árucikk?

A sötét turizmus számtalan nagy kérdést vet föl, legfőképp etikai vonatkozásban. 

Nagyon nem mindegy, hogy a turisták milyen szándékkal keresik föl a „sötét” helyszíneket, ahogyan az is kérdéses, hogy az emlékhelyek fenntartói képesek-e megőrizni a kényes egyensúlyt a tiszteletteljes emlékezés és a profithajhászat között. 

Ahogy arra Johnston rámutat: további problémák forrása lehet, amikor egyes turisták meggondolatlan – és sokak szemében kegyeletsértőnek minősülő – fotókat készítenek és posztolnak, például Auschwitzból. Nem véletlen, hogy 2019-ben az auschwitzi emlékmúzeum egy Twitter-üzenetben volt kénytelen felszólítani a látogatóit, tiszteljék az elhunytak emlékét. „Amikor az Auschwitz Múzeumba jössz, vedd figyelembe, hogy egy olyan helyen jársz, ahol több mint egymillió embert öltek meg. Tiszteld az emléküket! Vannak jobb helyek is, ahol egyensúlyozni tanulhatsz egy gerendán, mint épp ott, amely százezrek halálba deportálását jelképezi” – szólt az üzenet, utalva azokra a turistákra, akik a haláltáborba vezető síneken próbálnak egyensúlyozgatni, a mutatványukat pedig fotókon is megörökítik. 

Miközben sokak a belépődíjak létjogosultságát is vitatják ezeken a tragikus helyszíneken, mások azt nehezményezik, miért nyitnak ajándékboltokat is bevételszerzés céljából. Johnston a 9/11-es múzeum vitatott szuvenírboltjának példáját hozza fel, amelynek kapcsán – mint fogalmaz – az áldozatok családtagjaiban visszatetszést keltett a „kulcstartók, mobiltelefontokok, plüssjátékok, könyvjelzők, hűtőmágnesek és miniatűr játék tűzoltóautók kínálata”. 

A szakember szerint ahogy múlik az idő, és a tragikus esemény halványulni kezd, a halál fájó sebből emlékké, emlékművé, majd óhatatlanul „termékké” alakul át. 

Az események köré narratívák szövődnek, a látogatókat idegenvezetők kalauzolják. Emléktárgyakat kezdenek árusítani, sőt még fotózkodni is lehet, a pénztárgépek pedig csilingelnek: megtörténik az árucikké válás – vezeti le a folyamatot Johnston.

Nem csak árnyoldala van

Azt azonban fontos leszögezni, hogy a tanaturizmusnak előnyei is vannak. Olyan lehetőséget kínál, ami által az emberek kritikusan gondolkodhatnak a halálról és a társadalom halálhoz való viszonyáról. A szakember meggyőződése, hogy a halál helyszíneinek bemutatása és megismertetése olyan fejlesztési eszköz lehet, ami egyrészt segíthet megbékélni a halállal, másfelől történelmünk legsötétebb mementói az emberi kegyetlenség elutasítására ösztönöznek. Ugyanakkor a remény és a szolidaritás történeteit is őrzik és közvetítik felénk, a társadalmi összetartozás érzését erősítve.
 

November végén mutatják be a Semmelweist, amelynek a főszerepét alakítod. Az imént úgy fogalmaztál, ez a film az életednél is fontosabbá vált. 

Bármilyen alkotófolyamatba is kezdünk bele, újra és újra át kell beszélnünk magunkkal, hogy amikor az ország ápoló-, orvos- és tanárhiánnyal küzd, mi miért választjuk mégis a művészetet. Ez a kérdés azt hiszem, mára nem elkerülhető, ha az ember tényleg hivatásszerűen hisz abban, amit csinál. És persze a válasz sem egyértelmű, nehezen mérhető. Egy orvosnak meg kell gyógyítania a betegét, ez világos, de mit jelent pontosan az, hogy én eljátszom egy szerepet? 

Honnan tudom, hogy hol az a pont, amikortól már azt mondhatom, erre szükség volt, ennek az átélésnek meg kellett történnie. 

Tehát az, hogy találkozom a szereppel és elkezdünk együtt élni, mostanra komoly dilemmává érett bennem, főleg, ha olyan magányos műfajról van szó, mint egy filmszerep vagy egy monodráma.  

Előfordult, hogy úgy vállaltál el egy szerepet, hogy nem érezted a magadénak? 

A pályád elején még elvállalsz mindent. Egyrészt, hogy újabb tapasztalatokat szerezz, másrészt, mert nem tudhatod, mikor adódik lehetőség legközelebb. Aztán ahogy a szakmád fokozatosan a hivatásoddá válik, ez átalakul benned. Ráadásul arra is kell idő, amíg rájössz, hogy mi is a te szereped. Ezen belül pedig a színház és a film kettéválik. Színházban egy ember sokkal többféle szerepben kipróbálhatja magát: játszhat férfit és nőt, komikus és tragikus szerepet, vagy akár egy darabon belül több karaktert. A filmezésre jóval kevesebb lehetősége van egy színésznek, a legtöbben nem is forgatnak szinte egész életükben. Ennek nemcsak az az oka, hogy kevés film forog, hanem mert a filmekbe általában aszerint hívnak, hogy hogy nézel ki a vásznon, mit üzen a karaktered, még mielőtt bármit csináltál volna. Én a pályám elején egymás után kaptam azokat a filmszerepeket, amiket klasszikus bonvivánoknak kellett volna játszaniuk, de belül sosem voltam ez a karakter. Nemecsek szerepe és a bizalom, amit kaptam Marton László tanár úrtól, kaput nyitott azokhoz a karakterekhez, amelyek közelebb állnak a lelkemhez. Ez a közelállás pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy átélj egy szerepet.  

Semmelweis Ignáccal miben tudtál azonosulni?  

Ma főleg történelmi személyekről készülnek magyar filmek, és ilyenkor nagyon nagy a veszély, hogy hősöket próbálnak belőlük faragni, makulátlan figurákként ábrázolják őket a forgatókönyvek. 

Nekünk színészileg az a feladatunk, hogy megmutassuk az adott embernek a hibáit és az esendőségeit – a tettei aztán úgyis magukért beszélnek. 

A komplex személyiségét megismerve alakulhat ki bennünk az érzés, hogy szeretnénk megfogni a kezét. Azt hiszem, ekkor éri el a célját egy történelmi film. 
 
Az interjú folytatása a novemberi Képmás magazinban olvasható, amely már kapható az újságárusoknál. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.
 

Történeteink

  A történeteknek hatalmas erejük van. Kisgyermekkorunktól kezdve számtalan történetet hallunk a szüleinktől és nagyszüleinktől, amelyekből szép lassan összerakjuk és értelmezzük a világ folyását. Már egészen pici kortól képesek vagyunk történetekben gondolkozni, aminek az oka abban keresendő, hogy mi, emberek relációkban gondolkodunk. Míg a kutyánk csupán arra képes, hogy kondicionálás segítségével megtanulja, hogy ha a kutyatápos zacskóval zörgünk, akkor enni kap, vagy ha a kezünket felfelé tartjuk, akkor azt várjuk, hogy leüljön, addig mi, emberek bármit bármivel összefüggésbe tudunk hozni. Ez a képességünk hatalmas kincs, hiszen nagyban hozzájárult ahhoz, hogy együttműködjünk, problémákat oldjunk meg és fejlődjünk. Ennek eredménye az is, hogy elhisszük egy nyomtatott papírdarabról, amin almát vásárolhatunk, hogy többet ér, mint egy valódi alma, amit most azonnal megehetnénk. 

Történetekben gondolkodunk, és azokon keresztül szemléljük és értelmezzük a világot.  

A gond akkor kezdődik, amikor azt hisszük, hogy az általunk elmesélt történetek megegyeznek a valósággal. Pedig egy pillanatot ezerféleképpen elmesélhetünk. Tavaszi este van, a párunkkal borozunk a teraszon. Adhatunk szakszerű leírást a hőmérsékletről, a kertben tapasztalható látványról és a bor minőségéről, de mesélhetünk a hangulatunkról, hogy milyen jólesett a fárasztó nap után lazítani, vagy akár arról is, hogy hónapok óta ez az első közös esténk, és aggódunk a kapcsolatunk miatt. Mindegyik történet helytálló, ám csak a valóság egyetlen szeletét mutatja be. A leírásaink ugyanis nemcsak a puszta tényeket foglalják magukba, hanem mindezt átszínezik érzelmeink, vágyaink, szükségleteink és álmaink. 

Micheal White, a narratív pszichológia atyja szerint „nagyon nagyszámú történet létezik, nagyszámú mellékcselekménnyel, amelyek készen állnak arra, hogy kiválasszuk őket az élet különböző elemei közül és megírjuk. Potenciálisan mind jelen vannak, nekünk csak annyi dolgunk marad, hogy eldöntsük, melyik elemeket szigeteljük el, és kapcsoljuk össze. Ilyen értelemben minden élet több történetből áll.” Ugyanakkor mindnyájunknak vannak olyan fontos történeteink, amelyeknek bizonyos aspektusai értelmezési alappá válva, nagymértékben befolyásolják az önmagunkról, a másikról, a kapcsolatokról és a konfliktusokról alkotott véleményünket. Ezek a történetek gyakran a gyerekkorban gyökereznek, és csupán a kavargó érzésekben vagy éppen lefagyásokban ragadhatók meg. 

Vannak például, akik gyerekkorukban megélték az elhagyatottság érzését, majd ez lesz az az aspektus, amit a felnőtt történeteikben is folyamatosan észrevesznek. Mások talán azt élték meg, hogy soha nem lehetnek elég jók a szüleiknek, és a felnőttkorukban írt történetekben is folyamatosan ezt az érzést hajszolják. 

A sok eseményből és mellékszálból ugyanis azokat gyűjtjük be, amelyek a domináns történeteinkbe beleillenek. 

A narratív terapeuták szerint ugyanannak a cselekvésnek különböző jelentései lehetnek a szándéktól, a körülményektől és az értelmezési előfeltevéseinktől függően. Mindegyik perspektíva helytálló, ám minél több nézőpont megjelenésének adunk helyet, annál inkább képesek leszünk megragadni a valóság összetettségét. Valószínűleg különböző történeteket mesélünk, hiszen egyetlen narratíva sem tartalmazhat minden aspektust, de Martin Payne kifejezésével élve mindegyik „eltérő, de egyformán helytálló leírása” a valóságnak.  

Viták és igazságok  

Fiatal pár érkezik a párterápiára. Először Erik magyarázza hevesen, mi hozta ki tegnap a sodrából. Klaudia közbevág, ő másképpen élte meg az eseményeket. Aztán elhallgatnak, és várják, kinek adnak igazat a terapeuták. Észre sem veszik, hogy a két történet összeilleszthető eggyé: amit az egyik különösen fájlalt, azt a másik csak úgy, a hangsúly kedvéért vetette oda… Mindketten számontartják a maguk sebét, és mellékesnek látják szerepüket, amikor az általuk okozott seb kerül szóba. A két történet két különböző és részigazságokat abszolutizáló látásmód kapcsolatuk egyik szomorú epizódjáról.  

Amikor a kapcsolatunk nehéz helyzetbe kerül, keressük, hogy mikor kinek volt igaza. Részletesen felidézzük, hogy ki mit mondott és tett a vitában, amire nekünk „persze, hogy az volt a válaszunk, hogy…”. Szeretnénk azt hallani, hogy a másik tévedett, nekünk pedig igazunk volt. Azt gondoljuk, megnyugtatna, ha azt hallanánk, hogy mi az értékeink szerint és helyesen cselekedtünk, és a másik volt az, aki mindent rosszul csinált. Ezzel át is hárítjuk a felelősséget: ő okozta a bajt, tehát ő is felel érte. Ilyenkor azonban nem gondolunk arra, hogy mindeközben megfosztjuk magunkat az énhatékonyság és a kompetencia érzésétől, hiszen tehetetlennek és a kapcsolat és a vita áldozatának festjük le magunkat. 

Mintha a kapcsolatban az egyikünk kiszolgáltatott lenne, holott neki van igaza, a másik pedig győz, pedig nincsen igaza. Ez a kapcsolatról alkotott kép ijesztő.  

Gyakran előfordul, hogy a párok ilyen állapotban érkeznek meg a terápiás folyamatba: távolságot és ellentétet élnek meg a szerelem kezdetén szinte magától összehangolódott kapcsolatban. Amikor még nem igazad és igazam, hanem csak egyszerűen igazunk volt. Amikor el sem tudtuk volna képzelni, hogy eltérően látunk bármit, hiszen éppen akkor derült ki, mennyire azonosan látunk és értékelünk szinte mindent. Örökre elvesztett Paradicsomnak tűnik ez az álomszerűen ideális múlt. 

Pedig nem az a reális és érthető, hogy két ember egy helyzetet kétféleképpen lát? Ezt a két nézőpontot már nem kell folyton egyeztetni, hogy létrejöjjön a nagy közös látásmód, hanem a kapcsolat differenciálódást megélő szakaszában nyugodtan megengedhetjük magunknak, hogy elfogadjuk egy helyzetben a két szemszög két igazságát. Éppen ettől lehet nagyon hatékony egy pár, amikor az egyik meglátja a helyzetben a feladatot, míg a másik hangsúlyozza az érzelmi szempontokat. 

Amikor az egyik azzal törődik, ki mit érez egy helyzetben, míg a másik felhívja a figyelmet a várható következményekre. Ha megszületik ennek a kétféleségnek az elfogadása, a társak felfedezik és érvényesnek fogadják el saját erősségüket, gyenge pontjaikon pedig tudnak támaszkodni a másik erősségeire. 

Talán egyikünknek sincsen teljesen igaza, de a kettőnk megközelítése biztosan többet lefed a valóságból, mint az egyikünk kizárólagos, egy szempontú igazsága. 

Az igazságot keresve?  

Szeretnénk magunkat az igazság és a jóság bajnokának látni. Ugyanakkor időnként előfordul, hogy a cselekedeteink és a viselkedésünk nem egyeztethető össze a saját magunkról elképzelt ideális énnel vagy akár a számunkra fontos értékekkel. Ez a találkozás a saját esendőségünkkel igazán nyugtalanító érzéseket tud magával hozni. Vajon így, a hibáinkkal elfogadhatók és szerethetők vagyunk? Ez a feszítő aggodalom sokszor terel bennünket az önámítás és önigazolás útjára. Ilyenkor azért, hogy megőrizhessük a szerethetőségünk és elfogadhatóságunk érzését, elkezdünk olyan magyarázatokat találni a viselkedésünkre, amelyek elűzik az értéktelenség érzését. A pozitív énkép megőrzéséért emlékezetünk is a segítségünkre siet. Aronson kifejezésével élve, az emlékezetünk ilyenkor „önigazoló krónikásként” működik, hogy fenntarthassuk a saját magunkról és a világról kialakított képünket.  

A fentiek tükrében szinte lehetetlen megválaszolni azt a kérdést, hogy mi az igazság egy kapcsolatban történt vitában. Az, hogy mi történt, tehát hogy pontosan ki mit mondott és tett, vagy esetleg az, hogy ki mit értett meg ebből, vagy pedig az, hogy ki mit érzett közben? Magyarázza-e maradéktalanul a kapcsolatban történteket az, amit csak egyikünk értett, gondolt, tett vagy érzett? 

Nyilván érezzük, hogy nem, hiszen egymásra épülnek válaszaink. 

Előbb-utóbb rájövünk, hogy a kapcsolatban történteknek a két félnél két különböző és külön-külön teljesen valósnak érzett magyarázata van, amit próbálunk összefésülni egyetlen közös magyarázattá, de ebben mindig elakadunk. Ezt az elakadást ugyancsak ijesztő szakadéknak éljük meg.  

Úton  

Erik múltjáról kiderül, hogy még csak négyéves volt, amikor édesanyja egyedül maradt vele, és a fiú hamar megtanulta, folyton segítenie kell, ha azt akarja, hogy édesanyja ne essen kétségbe. Céltudatos, határozott felnőtt lett belőle, aki mindenért felelősséget vállalt, de cserébe szüksége volt arra, hogy rajta tarthassa a szemét minden apró részleten. Ugyanakkor folyton szorongott, hogy szerelme egyszer csak elhagyja. Klaudiának éppen ragaszkodása és talpraesettsége tetszett meg a fiúban. Úgy érezte, támaszkodhat rá, és ami számára a legfontosabb volt, bízhat benne. 

Eleinte természetesnek tűnt, hogy Erik minden döntést magának igényelt és minden részletről gondoskodni akart. Egy idő múlva azonban a lányt előléptették munkahelyén, egyre magabiztosabb lett. Szerette volna, ha férje elismeri azokat a tulajdonságait és képességeit, amelyeket korábban ő annyira csodált Erikben. Ehelyett azonban addig ismeretlen és utólag érthetetlen viták ütötték fel a fejüket egymás vezetési stílusától kezdve a kommunikáción át a döntések meghozataláig számtalan témában. 

A kapcsolatban megfogalmazható igazsághoz vezető út elején átmenetileg félre kell tennünk a saját igazságunkat. Ez azt jelenti, hogy meg kell hallgatni, sőt, meg kell hallani a másikat. Nem közbevágva, nem a már kívülről fújt paneleket azonosítva, hanem nagyon odafigyelve. De nem a mondandónk tényszintjére, mert ott mindketten torzítva látunk. 

Azt érdemes kutatni, milyen érzéseket üzen a másik: hogy egyedül érzi magát, vagy éppen fél, esetleg úgy érzi, nem elég a másiknak, vagy nem érzi szeretve magát. 

A közöttünk kialakuló viharban ugyanis ilyen érzések táplálják a vad szeleket. Ám ezek kimondása túlságosan ijesztő és fájdalmas, ezért érvek köpenyébe bújtatjuk. Bíróságosdit játszunk: a két oldal előadja érveit, és várja, hogy kiderüljön, melyiküknek volt igaza mindvégig.  

Ettől lesz aztán igazán bonyolult a helyzet, hiszen érvekről és gondolatokról vitatkozunk, miközben a vihar valójában a nehezen megfogható, háttérbe szorított érzelmek világában zajlik. Az érzések pedig egyszerűen csak léteznek, mint az eső. Kérdezi-e valaki is, hogy igaza van-e a napsütésnek, vagy logikus volt-e a zápor?  
Ha először elfogadjuk, hogy a társunk mást lát és mást hall egy helyzetben, mint mi, akkor megengedjük, hogy egy kapcsolatban két érvényes látásmód létezhet. Egy valóság két igazsággal. Csak ezután lehetséges, hogy meghalljuk és elfogadjuk a társunk érzéseit az adott helyzettel kapcsolatban. Így már tettünk egy lépést az ő érzelmi valósága felé, miközben távolodunk az abszolút és kizárólagos igazságunk érvényesítésének kényszerétől.  

Továbbhaladva az úton, elérkezhetünk egy sokszínű, de közös igazsághoz a kapcsolatunkban. Nem tudjuk előre, milyen lesz az, de azt tudjuk, hogy kölcsönösen érvényesek lesznek benne mindkettőnk érzései, és ez majd nem megbénít, hanem még inkább összekapcsol bennünket. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Az alkotmányjogászként és ügyvédként dolgozó Karsai Danielnél 2022-ben diagnosztizáltak ALS-t. A moto-neuron betegség izomsorvadáshoz, majd teljes bénuláshoz vezet; okai ismeretlenek, ezért jelenleg gyógyíthatatlan. Dániel rövid időn belül kerekesszékbe került, lefogyott, állapota napról napra romlik. Habár élni akar, azt mondja, el fog jönni az a pillanat, amikor már csak pislogással tud kommunikálni, miközben az elméje tiszta, az ALS ugyanis a mentális képességeket nem érinti. 

Ezt az állapotot viszont már nem szeretné megélni, mert emberhez méltatlannak tartja.

Magyarországon nem legális az eutanázia, a férfi ezért a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, hogy elérje, itthon is lehetőség legyen az élet végét érintő döntések meghozatalára. 
Indítványa rengeteg kérdést vet fel nemcsak jogi, hanem világnézeti és hitbéli szempontból is, amelyeket a Párbeszéd Házában jártak körbe a keresztény egyház két képviselőjével. A Szólj be a papnak!, a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia, a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom és a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány által szervezett beszélgetésen Dániel mellett dr. Orosz Gábor Viktor evangélikus lelkész, az Evangélikus Hittudományi Egyetem oktatója és Hofher József SJ római katolikus pap vett részt. 

Milyen halállal kapcsolatos döntésekre van itthon lehetőség?

Az eutanáziának több fajtáját is megkülönböztetjük az orvosi beavatkozás mértékétől függően. Aktív eutanázia során az egészségügyi személyzet biztosítja a halálhoz vezető eszközt, míg a passzív eutanázia az életmentő, illetve életfenntartó kezelések visszautasítását jelenti. Az aktív eutanáziát Európában először a Benelux államokban engedélyezték, pár éve Spanyolországban és Portugáliában is legális.

Magyarországon 1–5 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő az eutanáziában való részvétel. A hatályos jogszabályok érvényesek az eltávozásban segítőkre akkor is, ha a gyógyíthatatlan betegek külföldön fejeznék be ily módon életüket. 

Hazánkban arra van mód, hogy a beteg visszautasítsa az életfenntartó vagy életmentő kezelést, ha betegsége súlyos és gyógyíthatatlan, illetve egy évnél rövidebb időn belül halálhoz vezethet.

Az úgynevezett előzetes egészségügyi rendelkezés feltétele a cselekvőképesség, az írásba foglalt döntést közjegyzőnek kell hitelesítenie. Dániel nem részesül kezelésben, így ő a passzív eutanáziát nem tudja alkalmazni.

Meddig tart a méltóságteljes élet?

Az ALS-sel diagnosztizált férfi korábban aktívan sportolt, ma napjai nyolcvan százalékát ugyanabban a pózban tölti. Szerinte addig tart a méltóságteljes élet, amíg az embernek egyenes a gerince. Hofher atya ezzel vitatkozik: neki több olyan ismerőse is van, aki gerinctörést szenvedett, amit méltósággal tudott viselni. Ugyanakkor nemcsak a testi, hanem a lelki fájdalmak is nehéz terhet jelentenek, maga Jézus is szenvedett az őt ért támadások miatt, mondja a katolikus pap. 

A hallgatóság soraiban ülő, szintén ALS-sel küzdő Erzsébetről első ránézésre nem mondanánk meg, hogy halálos beteg, azonban minden egyes nap szembesül valamivel, amit már nem tud elvégezni, a vitaestre is nehézkesen jutott el. Úgy érzi, elvesztette méltóságát, amióta segítségre szorul, például arra is másokat kell megkérnie, hogy öltöztessék fel.

Hogy mennyire viseli nehezen egy beteg az állapotát, abban a társadalomnak is nagy szerepe van, utal rá Orosz Gábor, aki úgy véli, az isteni szeretet mellett az is méltóságtudattal ruházza fel a szenvedőt, ha környezete szeretettel fordul hozzá. 

Kép

A vitaest résztvevői, Meskó Zsolt író, rendező, a beszélgetés moderátora, dr. Orosz Gábor, Hofher József és dr. Karsai Dániel – Fotó: Fekete Fanni

Mit mond az Egyház?

Az eutanázia kapcsán felvetődik, hogy az élet része-e a halál. Erre katolikus és protestáns oldalról is igen a válasz. 

Hofher József atya egyenesen úgy fogalmaz, a haldoklás az élet csúcspontja. 

„Amikor megszülettem, nem én döntöttem a létezésemről. Élem az életem, és tudom, hogy ennek az életnek a vége haldoklás, és utána egy átlépés. (…) Eldöntöttem magamban, hogy én a haldoklásomat úgy akarom végigcsinálni, ahogy ezt az élet majd nekem adja.”

Hasonlóan vélekedik erről Orosz Gábor is. „Jézus örök élettel ajándékozott meg bennünket, ami nem az e világi halállal ér véget. Az arról való emberi döntés tehát nem az utolsó döntés, élet és halál kérdésében Isten dönt.” A protestánsok bizonyos feltételek mellett megengedőbbek a kérdésben. 

A Protestáns Egyházak Európai Közössége kötelességnek tartja, hogy hospice ellátás keretében addig kísérjék a beteget utolsó útján, amíg lehetőségeik engedik, de egyes esetekben, öntudatlan állapotban lévő végstádiumú betegeknél a palliatív szedációt, azaz a mélyaltatásba helyezést is elfogadhatónak tartják – ennek az is a következménye lehet, hogy a beteg meghal. Az evangélikus lelkész szerint tiszteletben kell tartani a beteg döntését, nincs jogunk kötelezni valakit az életre. 

„Aki parancsra kapja az életet, és nem ajándékként tekint rá, az halott” – fogalmaz.

Másrészt, azokra is tekintettel kell lenni, akik nem keresztények, az pedig már a jog feladata, hogy mindenki számára elfogadható döntés szülessen a kérdésben, teszi hozzá.

A Bibliában nincs egyértelmű példa az eutanáziára, bár eszünkbe juthat Saul halála: a királyt súlyosan megsebesítették a filiszteusok, ezért arra kérte fegyverhordozóját, hogy szúrja le. Az viszont nem merte megtenni, ezért Saul saját kardjába dőlve vetett véget életének – tette tehát inkább tekinthető öngyilkosságnak. Egy másik példa, amikor a keresztre feszített Jézus fájdalmát egy kábító anyaggal átitatott szivaccsal próbálták enyhíteni, amelyről a kegyes halálra asszociálhatunk.

Orvosok a vádlottak padján

Hofher József attól tart, ha itthon is legalizálnák az eutanáziát, akkor egy idő után „a nagymamák mennének a levesbe”. Ő azt tapasztalta, a túlterhelt egészségügyben nem az idős betegek élveznek elsőbbséget: amikor például 89 éves édesanyja kórházba került, nem kapott elegendő folyadékot, és kiszáradt. Egy ilyen döntés meghozatala után jó pár ágy felszabadulna, véli a katolikus pap. Dániel viszont ezt nem tartja valószínűnek: Hollandiában is szigorú elbírálás alapján döntenek arról, kinél engedélyezik – előfordul, hogy mire meghozzák a döntést, a beteg meg is hal. Ott húsz éve legális az eutanázia, ám a halálokoknak csak 3,9 százalékát teszi ki. 

Az alkotmányjogász kiemeli: ha elfogadnák, az nem kötelezettséget jelentene, hanem lehetőséget.

A lehetséges következményekről Orosz Gábornak a bioetikában használatos csúszós lejtő kifejezés jut eszébe, amely szerint ha valamit megengedünk, elindul egy lavina, egyre tágulnak majd az engedélyezett határok. Az orvosok szerepvállalását illetően is vannak kétségek: az eutanáziában való részvétel óriási felelősséget jelentene számukra. „A Covid alatt az orvosoknak dönteniük kellett arról, kit tesznek gépekre” – emlékeztet a közelmúlt hasonló eseményeire a lelkész, aki viszont az orvosi túlbuzgóságot, azaz a haldokló beteg mindenáron életben tartását sem tartja elfogadható hozzáállásnak, amivel meghosszabbítják annak szenvedéseit.

Dániel leszögezi, egyetlen egészségügyi dolgozót sem lehet rákényszeríteni, hogy elvégezze ezt a beavatkozást. De vajon mekkora lelki terhet jelent az eutanázia annak az orvosnak, aki vállalja, hogy elvégzi? Hiszen egy állatorvos számára is nyomasztó, amikor egy állat haláláról kell döntenie, itt pedig emberekről van szó. 

A hippokratészi esküben az szerepel, hogy az orvos segít a beteg szenvedésének csillapításában. De mivel is segíthet egy orvos annak, aki az eutanáziát választaná? Karsai Dániel szerint neki és sorstársainak a lelki segítségnyújtás jelentené a legtöbbet, de elismeri, ez egyáltalán nem könnyű. Amikor megkapta a halálos diagnózist, orvosa távolabb állva közölte a rossz hírt, ami szemmel láthatóan nehezére esett. „Félt, pedig ő nem tehetett róla” – idézi fel a pillanatot. 

Még mindig tabu a halál

Dániel eddig csak empatikus hozzáállással találkozott, sokan biztosították támogatásukról. 

A kérdés társadalmi támogatottságát mutatja az is, hogy amikor a vitaesten megkérdezték a hallgatóságot, ki állna Karsai mellé a magyar állammal szemben, a legtöbb kéz a magasba emelkedett. 

Orosz Gábor szerint generációról generációra változhat a hozzáállás a kérdéshez, mivel változnak az embereket érő hatások is – a család mellett ma a média, a filmek is befolyásolják a fiatalabbak gondolkodását. „Az egyetemen mindig meg szoktam kérdezni a hallgatók véleményét egy konkrét eset kapcsán. A példa szerint összeütközik két gőzmozdony, amelynek a fűtője a kazánház és a széntároló közé szorul. Az ember égni kezd, és azt kiabálja, lőjék le. A kérdésre, hogy végignéznék-e a szenvedését, vagy lelőnék, legutóbb 70 százalékuk válaszolta, hogy utóbbit tenné” – mondja az egyetemi oktató.

A halál azonban továbbra is tabunak számít a társadalomban, igyekszünk nem tudomást venni róla – ebben Karsai Dániel és Hofher József atya is egyetért. Míg egykor az emberek általában otthon, szeretteik körében fejezték be életüket, majd a tisztaszobában ravatalozták fel őket, ma jellemzően kórházakban, idegenek közt halnak meg.

Hofher József szerint nemcsak az elmúláshoz, hanem az öregedéshez való hozzáálláson is változtatni kellene. „A társadalom szerint annyit érünk, amennyit teljesítünk és amennyit fogyasztunk, tehát a kezdet és a vég már nem produktív. Ez alapján a magzat és az öregember eleve kiesik, és csak a felnőtt élet számít” – mondja.

A rendezvény Milánó, London, Amszterdam, Zürich és Köln után érkezik Budapestre 2023 novemberében, amit Trunk Tamás Dablty hoz el a magyar cipőrajongóknak. A fesztivál látszólag a nagy értékű cipőkről szól, de ez nem feltétlenül van így, hiszen a vintage- vagy a limitált kiadású lépők is ugyanúgy hozzátartoznak a streetwear kultúrához, ezek is láthatóak és megvásárolhatóak lesznek a fesztiválon.

Az európai sneaker fesztivál már több országban is óriási tömegeket mozgatott meg, és az elővásárolt jegyek eladásából is már most borítékolható a hatalmas érdeklődés. De hogyan kapcsolódik a hazai Lounge Group reklámügynökség a rendezvényhez? 
Minden szempontból a kreativitás a válasz. A kreatív szakemberek utánpótlásának hiánya nemcsak a hazai piacon, de világszinten problémát jelent a reklámiparban. 

Az ügynökség felismerte, hogy a sneaker közösség egy rendkívül sokszínű kultúra, ahol a sport, a művészet, a divat és a zene világa is találkozik. 

Ezeket a szubkultúrákat pedig két dolog hozza össze: a cipők és a kreativitás. A reklámszakma hasonló olvasztótégelyként szolgál, hiszen ott is felfedezhető a sokszínűség: zenészek, sportolók, művészek alkotnak meg nap, mint nap kreatív kampányokat. Ezért is keresik a jövő kreatív szakembereit egy ilyen sokszínű kultúra berkein belül.

A Lounge Group “SneakPeek”-aktivitása lehetőséget ad, hogy egy előregisztrációt követően a jelentkezők a helyszínen belekóstoljanak egy olyan világba, ahol márkákat kelthetnek életre és a kreativitásuk kibontakoztatásával mutathatják meg, mennyire állnák meg a helyüket egy reklámügynökség szakembereiként. A jelentkezők értékes nyereményekért versenghetnek és a győztes páros az ügynökségtől gyakornoki felkérést is kap.

A Lounge Group más érdekességgel is szolgál majd a rendezvényen. A november 11. és 12. közt tartott fesztivál részleteiről bővebben a sneakpeek.lounge.hu oldalon olvashatunk. 

Woody Allen romantikus vígjátékát, a Játszd újra, Sam!-et 1983 novemberében mutatták be a Vígszínházban Valló Péter rendezésében. Kern András harmincöt évesen lépett először színpadra Allan Felix szerepében, november 7-én, a 40 éves jubileumi előadáson pedig már 523. alkalommal látható a szerelmet kereső filmkritikusként. Kivételes színháztörténeti esemény, hogy egy prózai darab ilyen hosszú időn keresztül, töretlen sikerrel szerepeljen egy színház repertoárján, ugyanazzal a színésszel a főszerepben.

Allan Felix, a Játszd újra, Sam! főszereplője ugyanaz a gátlásos, esetlen, szemüveges, neurotikus, New York-i művész-értelmiségi, aki Woody Allen filmjeiben újra és újra feltűnik. Zsákutcába került az életével; felesége otthagyta, egyedül ül feldúlt manhattani lakásában és kudarcainak okairól töpreng. Fantáziaképeiben mindegyre feltűnik a nagy színész, a kemény, férfias hősöket alakító Humphrey Bogart, és Felix mindegyre tőle akarja megtudni a sikeres férfiélet titkát.

Valló Péter és Kern András 1983 nyarán a Balatonon kezdett el foglalkozni a darabbal. A szövegkönyvbe sok mindent átemeltek Woody Allen más filmjeiből, főleg az Annie Hall-ból, valamint beletettek írás közben improvizált „woodyallenes” mondatokat is. „Egy Andrásnak való színdarabot kerestem. Mivel mindketten Woody Allen nagy rajongóivá szegődtünk, örültem, amikor a kezembe került ez az írás” – mesélte Valló Péter, aki szerint a 40 éves siker annak köszönhető, hogy a szerep tökéletesen beletalált Kern András karakterébe.

„Egy időben mindig azt mondták, én vagyok a magyar Woody Allen. Ilyenkor mindig arra gondoltam, milyen kár, hogy nem ő az amerikai Kern András! Egyébként ezt az előadást még mindig úgy szeretem, mintha tegnap lett volna a bemutatója. Pedig amikor először elolvastam, nem is tetszett annyira. 

Azt hittem, egy egyszerű vígjáték. Azonban amikor elkezdtük próbálni, rájöttem, egy egész nemzedék életérzését, filozófiáját, bánatát, fájdalmát mutatja meg egy nagyon egyszerű történeten keresztül. 

És ez jó! A jó darabokat pedig bármeddig szereti játszani az ember!” – emeli ki Kern András.

Kép

Kern András Allan Felix szerepében 2010-ben – Fotó: Gordon Eszter

Érdekesség, hogy a vígszínházi bemutató 1983. november 12-re volt kitűzve, amit az akkori hagyományoknak megfelelően 11-én megelőzött volna egy előadás. November 7-én azonban betegség miatt elmaradt az Amerikai Elektra, helyette pedig a Játszd újra, Sam! került műsorra, ugyanis addigra végeztek a próbafolyamattal. A bemutatón Lindaként Halász Judit lépett színpadra, aki több mint másfél évtizedig játszotta a szerepet, azóta pedig – több mint két évtizede –, Hegyi Barbara alakítja Allan legjobb barátjának feleségét.  Kovács Nóra pedig már 38 éve játssza Sharon Lake karakterét.

A Játszd újra, Sam! 2009 októberétől a Pesti Színházban látható. A négy évtized alatt közel 450 ezer néző látta az előadást. 
 

Forrás: Vígszínház

Megkezdődött a MosolyManók karácsonyi gyűjtése az általános iskolákban, amelyhez az ország összes általános iskolája csatlakozhat november 6. és december 6. között, és készpénzzel is támogathatják a gyűjtést az adomanyozz.hu internetes oldalon. 
   A PontVelem Okos Program, a Máltai Szeretetszolgálat és a GLS Hungary a Belügyminisztérium Köznevelésért Felelős Államtitkárságának támogatásával nyolcadik éve szervezi meg a karácsonyi MosolyManók adománygyűjtő akciót általános iskolás gyerekek részére. A cipősdobozba csomagolt ajándékokat, játékokat, édességeket, személyes üzeneteket a Szeretetszolgálat még az ünnep előtt eljuttatja a nehéz helyzetben élő gyerekeknek.
Az ország legnagyobb iskolai karácsonyi akciójában az elmúlt hét év során csaknem hetvenezer gyermeknek szereztek örömöt kortársaik. Az ajándékcsomagot a tanulók iskolájukban adhatják le, majd a gyűjtésben résztvevő tanároknak, vagy az őket segítő szülőknek csupán annyi a teendőjük, hogy a https://www.pontvelem.hu/segits-velem/karacsony internetes felületen regisztrálva jelzik, van elszállításra kész adomány az iskolában. A csomagokat a GLS Hungary a Máltai Szeretetszolgálat raktáraiba viszi, és a szervezet még karácsony előtt eljuttatja a rászoruló gyerekeknek. 

A szervezők a szülőket arra biztatják, hogy az ajándék összekészítése legyen közös elfoglaltság, amelynek során beszélgetnek arról, mit jelent segíteni, és gondoskodó odafigyeléssel fordulni mások felé.

A felnőttek csatlakozási szándékukat a megújult adomanyozz.hu felületen jelezhetik, az így befolyt összeget a rászoruló gyerekek karácsonyi ajándékaira fordítja a Magyar Máltai Szeretetszolgálat.

A gyűjtés részletei megtalálhatók itt. 

Pesti őszből a melbourne-i nyárba

Az 1956-os nyári olimpiai játékokat az ausztráliai Melbourne-ben rendezték. A legendás magyar vízilabdacsapat, amely ez alkalommal is jó eséllyel indult volna a győzelemért, abban az évben meglehetősen törődött állapotban érkezett a helyszínre. Mind lelki, mind fizikai értelemben elgyötörtek voltak, hiszen mire november 11-én Melbourne-ben meggyújtották az olimpiai lángot, a magyar forradalom lángját az orosz tankok már vérbe fojtották.

A válogatottnak már október 24-én indulnia kellett volna, ám az olimpiai csapatot szállító francia légitársaság nem vállalta azt a kockázatot, hogy a zavaros időkben leszálljon Ferihegyen. Végül abban maradtak, hogy Prágáig hajlandóak eljönni, és némi késlekedés árán, de eljuttatják a magyar csapatot Ausztráliába. Ahhoz, hogy a vízipólósok elérjék az akkori Csehszlovákiába induló buszt, Gyarmati Dezső csapatkapitányt a barikádokról kellett visszacibálni, és a fiatal Zádor Ervinnek is be kellett érnie a táborba, aki az édesanyjától szeretett volna elbúcsúzni, ezért 25 kilométert gyalogolt a harcban álló vidéken. 

Végül mégis kigördült a busz, a székeken gondolatokba mélyedt játékosokkal.

 A magyar válogatott akkor már három hete nem tarhatott medencés edzéseket, hanem egy elzárt edzőtáborban várták, hogy mit dönt sorsukról a politika. Nem tudták, hogy eljutnak-e egyáltalán az olimpiára, mint ahogy nem tudták azt sem, mi történik itthon a szeretteikkel, s ha kijutnak Nyugatra, vissza tudnak-e jönni onnan. Minden bizonytalan volt, csak az nem, hogy ha játszhatnak, a piros–fehér–zöld színek győzelméért mindent el fognak követni. A magyar csapat szinte az utolsó órában érkezett meg egy szomorú novemberi időjárásból a ragyogó melbourne-i nyárba. A tervezett akklimatizációra sem volt idő, hamarosan kezdődtek a tétmérkőzések. A hármas döntőben Jugoszlávia mellett a Szovjetunió lett a magyarok ellenfele, és a mérkőzés híre hihetetlen nagyságú szurkolótábort vonzott az uszodába.

A víz jelentette a szabadságot

Mit is jelentett, és mit jelent ma is a vízilabda a magyarok számára? A magyar közönség és a magyar lélek mindig is hősökként tekintett a pólós fiúkra, és ők csodálatos eredményekkel hálálták meg ezt a fenntartás nélküli szeretetet. Ez a kis ország, amelynek nincs se óceánja, se tengere, minden évben vízi bajnokokat nevel, vízilabdában pedig Magyarország kis méretei ellenére világi nagyhatalom, sőt legenda. A vízilabda nem csupán állóképesség és kitartás kérdése, hanem stratégia, ravaszság is szükségeltetik hozzá. A vízilabdások egy mérkőzésen több kilométert is úsznak anélkül, hogy megtámaszkodhatnának a lebegő közegben; a labda olyan sebességgel száguldozik, mint egy országúton suhanó kocsi, gyors és pontos passzok történnek; a víz alatt pedig állandó pozícióharc zajlik. A vízilabdában, hasonlóan a jégkoronghoz, csak a durva szabályszegésekért jár kiállítás, és a víz sok mindent elfed… Ezért nem lett ez a sportág például a hűvös angolok sportja, ám a magyaroknak valósággal a vérükben van. 

Amikor egy-egy izmos játékos derékig kiemelkedve a vízből dobócselezik, el is hisszük róla, hogy ha úgy adódna, akár a vízen is tudna járni. 

A kifinomult, egyben agresszív játék a magyar észjáráshoz közel áll, az évek alatt a magyar egyediség egyik jelképévé vált. „Magyarországon minden víz más ízű” – mondta Martin Miklós olimpiai bajnokunk, akit társai Bucinak becéztek zsömlekerekségű arca miatt. 

A szocializmus időszaka alatt a sport kitüntetett szerepet kapott a magyar közéletben és közösségekben, hiszen az önkifejezésnek szinte az egyetlen legális formája maradt. Az élsportolók az átlagos embereknél jóval szabadabbak voltak, ők utazhattak a vasfüggönyön túlra, dolgozniuk pedig csak papíron kellett. A kiváltságokkal párhuzamosan viszont a politikai vezetés a sportolókat saját propagandacéljaira használta, eredményeikkel igyekeztek igazolni a szocialista rendszer sikerét és létjogosultságát. Ez a sajátos státusz még a hátrányos, arisztokrata származású játékosok számára is reményt nyújtott arra, hogy elkerülhetik a háttérbe szorítást. A vízilabda kapukat nyitott meg, saját világot hozott létre, amely ma is szinte apáról fiúra száll. A víz jelentette a szabadságot.

Kép

A magyar delegáció a melbourne-i olimpia megnyitóján – Forrás: Fortepan/Sárosi Imre

Indulatoktól forrt a medence

A vízilabdások remeklését a kommunista korszakban még a szovjet pártállam vezetője, Sztálin is megirigyelte, aki Magyarországra küldte az orosz vízipóló-csapatot tanulni. 

A magyar edzésprogram síelést is tartalmazott, arra épült később az úszás, majd a labdakezelési technikák. Az orosz edzők szorgosan jegyzeteltek a lelátóinkon, és ellesték, hogyan oldanak meg a magyarok minden elemet mozgásból, hogyan lőnek fordulásból kapura, majd lemásolták az edzésterveket, és hazavittek minden tudást. A helsinki olimpián még az az eshetőség is felvetődött, hogy a magyar csapat átengedi a mérkőzést a szovjet válogatottnak. Nem az ő ötletük volt… 1956-ra az orosz csapat már komoly veszélyforrást jelentett a magyar fiúk számára, kezdtek túlnőni a mestereiken.

„Akárhogy döntötök, előbb nyerjük meg az olimpiát” – mondta Gyarmati Dezső kapitány a zavart lelkű csapatnak, akik közül sokan a disszidálást fontolgatták. És a mérkőzés megkezdődött. A melbourne-i lelátókon azon a legendás délutánon – 1956. december 6-án, egy hónappal a magyar forradalom vérbe fojtása után – hatezer férőhelyen nyolcezer ember szorongott, akik közül sokan a kétfontos jegyért 30–40 fontot is fizettek. A nézők tudtak a magyarországi eseményekről, és az elnyomott állam mellé álltak, amelynek polgárai megpróbálták kivívni a szabadságot egy hatalmas agresszorral szemben. 

Az orosz válogatott már akkor hatalmas ellenszenvlöketet kapott, amikor CCCP feliratú köntöseikben kijöttek az öltözőből. Ez a felirat állt a szovjet tankokon is, amiket az ausztrál közönség látott a híradásokban… A párás atmoszféra pattanásig feszült, amit a svéd bíró is érzett. Az első negyedben a magyarok olyan büntetőből szereztek gólt, amelyet a játékvezető a sikertelen dobás után megismételtetett, és az indítása pillanatában a szovjet kapus még nem is készült fel teljesen a dobásra. A szovjet játékosok indulatai fokozódtak, szinte forrt a víz a medencében. 

„Mintha öt liter szóda bizsergett volna a fejemben” – mondta később Zádor Ervin, a csapat legfiatalabb játékosa.

A véres végkifejlet

A magyar csapat újfajta stratégiát alkalmazott a mérkőzésen, amit előző este ötlöttek ki a szálláson: a zónavédekezést, amit olimpián még sosem használtak a medencében. Emellett a csatárokat szoros emberfogással is védték. Ez a váratlan stratégia megzavarta az ellenfelet, akik egyáltalán nem tudtak közelről kapura lőni, távoli dobásaikat pedig Boros Ottó védte. Ez végképp felingerelte az ellenfél játékosait. Georgij Msvenieradze, a kétkezes lövő játékos hihetetlen káromkodásba és vagdalkozásba kezdett a vízben, amire a magyarok sem maradtak sem némák, sem tétlenek. Már 4-0-ra vezettünk, és már csak pár perc volt hátra a meccsből, amikor a játékosok durva stílusra váltottak. 

Zádor Ervin utólag bevallotta, hogy nem a legkifinomultabb szókészletét használta, és bár Valentyin Prokopov, az óriási növésű szovjet játékos valószínűleg nem beszélte a magyar nyelvet, egy teljes erejű víz alatti könyökcsapással felsértette a mögötte úszó Zádor szeme alatt a bőrt. Toronymagasan emelkedett ki a vízből, akár egy dühös Loch-Ness-i szörny. Jókora ütés volt ez, erősen vérzett is a helye, és gyorsan rózsaszínre festette a medence vizét. A nézőtér felhördült, a magyar játékos pedig e pillanatban a magyar szabadságharc ihletett jelképévé vált. 

Jó stratégiai érzékkel nem az öltöző felőli oldalon szállt ki a vízből, hanem végigment a tribün előtt, miközben ömlött a vér a szeméből és onnan a vizes mellkasára folyt, szinte vérben úszott a felsőteste. 

A fénykép, amely e pillanatban készült róla, bejárta az egész világot, és egy kis állam eltiprásának szimbólumává vált. 

Az elszabadult indulatok miatt a bíró egy perccel a játékidő lejárta előtt lefújta a meccset, a magyarok győztek. A tömeg átugrált a korláton, a szovjet játékosok rendőrök sorfala között távoztak, a szokásos kézrázás elmaradt. A nézők a „Magyarország, Budapest!” rigmust skandálták. A labda szelíden lebegett a vízen.

Kevésbé ismert mozzanata a történetnek, hogy a Szovjetunióval vívott mérkőzés nem az olimpiai döntő volt: az még ezután jött a nagyon tehetséges jugoszláv válogatottal szemben, és ezen az összecsapáson Zádor Ervin már nem vehetett részt, hiába könyörgött edzőjének. Propokov óriási ütése már nem változtathatta meg azt a mérkőzést, de mégis veszélyeztette az olimpiai aranyérmünket. Ám a magyar csapat azt az összecsapást is megnyerte. Megmutattuk a világnak, hogy olyan körülmények között, ahol hét ember harcol hét ellen, ahol mindenkire nézve egyenlőek a szabályok, ahol nincs diktatúra, besúgóhálózat és vasfüggöny, ott igenis képesek vagyunk a győzelemre. Tankok nélkül – labdával.

A magyar vízilabda-válogatott tagjai voltak 1956-ban az olimpián: Bolvári Antal, Boros Ottó, Gyarmati Dezső, Hevesi István, Jeney László, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Markovits Kálmán, Mayer Mihály, Szívós István és Zádor Ervin.

Mit gondol a bevezetőben elmesélt két ovis történetről?

Óvodáskorban még kialakulóban van a nemkonstancia, ami azt jelenti, hogy a gyerekekben még bizonytalan az a tudás, hogy ha fiúnak születtem, fiú is maradok életem végéig, vagy, ha felveszek egy lányos ruhadarabot, az sem változtat azon, hogy fiú vagyok. Valami olyasmit akarhatott mondani a hároméves, hogy „alig várom már, hogy én is magabiztos legyek, mint a nővérem, azokkal a játékokkal játszhassak, én is mehessek ide-oda-amoda”. A másik esethez annyit kell tudni, hogy az ovis gyerek a fejlődés során az azonos nemű szülővel azonosul, olyan szeretne lenni, mint apa vagy anya. Ez a jelenség kiterjed azokra a felnőttekre is, akikhez a kisgyerek kapcsolódik, tehát nagyszülőkre, nagyobb testvérekre és az óvó nénire is, akivel sok időt tölt a gyerek, és aki jó esetben figyelemmel, gondoskodással fordul felé – tehát pontosan az a jó, ha tud ragaszkodni hozzá, sőt rajonghat is érte.

Később, kiskamaszkorban is megjelenhet a gyermekek viselkedésében olyan elem, amelyet a társadalom nem tart a nemre jellemzőnek. De tényleg a nemi identitást fejezik ki ezek a külsőségek, mint például a fiúk körömlakkozása? Volt, amikor a hosszú haj vagy a fülbevaló is tabu volt a fiúknál, ma meg egyre inkább elfogadott, és férfi focicsapatok játszanak rózsaszín mezben.

Egy anyuka mesélte, hogy a nyolcéves fia kifestett körmökkel jött haza egy buliból. Együtt voltak az unokatesókkal, akik lányok, és nyilván ő sem akart kimaradni az eseményekből. A gyerekeknél és serdülőknél általában szokott lenni valamilyen érthető magyarázat a szokásostól eltérő külsőre. A klasszikusan nagy vörös körmök egyébként valóban tartalmaznak szexuális üzenetet, nem véletlen, hogy a kamasz lányok inkább feketére meg sötétkékre lakkozzák a körmüket, talán érzik, hogy nekik a vörös még nem passzol.

Mennyire fontos az ovisok, kisiskolások számára a fiús-lányos öltözködés, viselkedés? 

A gyerek normál fejlődésmenete az, hogy szeretne olyan lenni, mint anya vagy apa, és ez első körben a külsőségekben ragadható meg legkönnyebben.

Iskoláskor felé haladva egyre szigorúbban kéri számon a környezet is a nemnek kulturálisan megfelelő megjelenést és viselkedést, a gyerekek is kinevethetik egymást, ha egy kisfiú lányosan viselkedik vagy öltözködik, vagy ha egy kislány fiúsan viselkedik. Az viszont nagyon jó irány, hogy ma már változatos módon élhetjük meg nemi szerepeinket, nem vagyunk olyan nyomás alatt, mint régen. Ha egy fiú például babázik az óvodában, akkor azt látjuk ebben, hogy ez jó, mert tud gondoskodó lenni, és valószínűleg jó apa lesz belőle, és ugyanígy például egy kislányt sem néznek ki a fociedzésről.

Azt mondta, a gyerekeknél és serdülőknél általában szokott lenni valamilyen érthető magyarázat a szokásostól eltérő külsőre, tehát ekkor nem érdemes aggódni – hozzáteszem, utána meg úgyis hiába, hisz felnőtt a gyerekünk –, de talán mégis nehezebb ma az, hogy a gyereket rengeteg olyan impulzus éri, amik régen nem zavarták egy gyerek szexuális fejlődését. A felnőtté válás ideális környezetben sem krízismentes. Nincs meg a veszélye annak, hogy egy film vagy érzékenyítő program a normatív krízisek idején instant magyarázatot kínál egy nehéz helyzetre: „Azért érzem másnak magam, azért nincs sikerem, mert más a nemi identitásom”?

A női vagy férfi identitást nem könnyű feladat kimunkálni, elfogadni. Ha egy lányt mondjuk nőiségében bántalmaznak, vagy azt látja, hogy női mivolta nem fogadható el a környezete számára, vagy hogy a fiúk-férfiak jobban tudnak körülötte érvényesülni, akkor feltámadhat benne a vágy, hogy inkább fiú szeretne lenni. Napjainkban ezt lehetséges megoldásként fel is mutatja neki a média, a társadalom – de ez az út nyilván nem orvosolná az ő igazi problémáját. A jó hír, hogy – egy nagyjából jól működő család esetében – a szülőnek egyáltalán nem elenyésző a szerepe a tágabb környezet által közvetített tartalmak, jelenségek szűrésében, értelmezésében, feldolgozásában. A nyáron két ilyen példát is hallottam, bár más területekről. Egy tíz- és egy tizenhárom éves mesélte otthon, hogy egy horrorfilmsorozatot néznek az osztálytársak, és bántotta őket, hogy kimaradnak belőle. Egymástól teljesen függetlenül mind a két apuka azt mondta, hogy „gyere, üljünk le, és nézzünk meg egy-két részt”. Tehát a szülő fülelt arra, hogy mit mesél a gyerek, kontrollálta a médiahasználatot, és utána beszélgettek. Az egyik gyerek egy rész után megállapította, hogy „nem akarom ezt, hogy aztán ne tudjak éjjel aludni”. A másik esetben több rész után fogalmazta meg a kislány, hogy „ez a történet hülyeség, nem akarom tovább nézni”. 

A jó kapcsolat a szülő és a gyerek között nagy eséllyel ellensúlyozni tudja a beszűrődő káros médiatartalmakat vagy környezeti hatásokat.

De mit jelent „az elég jó kapcsolat”? 

Az érzelmi biztonság a lényeg, hogy megélje a gyerek azt, hogy őt a szülő szereti és elfogadja. Fontos, hogy a szülő kész legyen a gyereket meghallgatni, amikor a gyerek mesélni akar. A prevenció része az is, hogy az önértékelését folyamatosan erősítjük, és az is, hogy megtanítjuk, merjen nemet mondani és különbözni. Kamaszkortól kezdve az az egészséges, ha egyre inkább a kortársakhoz kapcsolódik a fiatal, de a szülő sokat tehet azért is, hogy olyan közösségek irányába terelje őt, amelyek pozitív értékrendet mutatnak fel, legyen az sport, zenélés, természetjárás vagy egyházi közösség.

Jött már haza azzal a lányom az egyházi iskolából, hogy néhány lány osztálytársa kipróbálta a mosdóban, milyen lánnyal csókolózni…

A közösség egy adott történet értelmezésén keresztül is formál. Ennél a történetnél például én valószínűbbnek tartom, hogy a résztvevők számára nem a lánnyal csókolózás, hanem maga a csókolózás volt az izgalmas és kipróbálandó, csak fiút és helyszínt nehezebb lett volna hozzá szerezni. Ezen felül a barátnővel még nagyobb biztonságban is érezhette magát. Ezeket a helyzeteket sokszor az generálja, hogy a lányok még nem elég magabiztosak a saját nőiségükben, ami természetes is, hiszen középiskolásokról van szó, ugyanakkor van rajtuk egy nyomás, például a médiából, hogy felnőtt nőként viselkedjenek. Tehát ennyi információ alapján én így értelmezném ezt a mosdóbeli jelenetet, hiszen ennek nagyobb a fejlődéslélektani valószínűsége.

Ha azonban minden alap nélkül, a média hatására a környezet, illetve maguk az érintett lányok elkezdik leszbikus vonzalomként vagy kapcsolatként értelmezni a történetet, az téves irányba vihet, egyrészt azért, mert az érintettek így rossz helyen keresik és építik a nemi identitásukat, másrészt azért, mert a környezet számára ez az értelmezés érzelmileg megterhelő lehet. Mit kezdjen például egy középiskolás lány azzal, hogy „eddig természetes volt, hogy a barátnőmmel együtt megyek ki a mosdóba, most pedig esetleg leszbikusnak gondolnak emiatt”? És akkor mit is gondoljon ő ezután saját magáról és a barátságokról. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Mégis van rá példa, hogy a szülő azzal szembesül, hogy a gyereke a saját neméhez vonzódik. 

Valóban előfordul, de sokkal kisebb százalékban, mint azt a média által közvetített tartalmak alapján gondolnánk. A fiatal felnőtt homoszexuális klienseim többségénél felderíthető volt olyan ok, általában súlyos trauma, ami közrejátszhatott abban, hogy szexuális identitásuk fejlődése eltért a megszokottól. Természetesen van, ahol tényleg nem tudjuk, hogy miért alakult így, de ez elég kicsi százalék. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy mivel a szexualitás minden embert érintő, kibontakoztatandó feladat, ezért eladható árucikket is lehet belőle készíteni, amire mindig lesz kereslet. 

Véleményem szerint a káros médiahatások közé sorolhatjuk a gyerekek számára készült rajzfilmek vagy játékfilmek túlszexualizálását is.

Mondjuk ez a népmesékben is megvolt, de azok eredetileg felnőtteknek íródtak.

Pontosan. A pszichológiai fejlődést figyelembe véve szexuális kapcsolat létesítése csak a fiatal felnőttkor elérése után lenne szerencsés, huszonévesen. Előtte a nemi identitásnak azzal a részével kellene foglalkoznunk, hogy hogyan vagyok én nő, vagy mit jelent számomra az, hogy férfi vagyok. Ha ezt sikerül kimunkálni, akkor fogok tudni jól működni és elköteleződni egy komoly párkapcsolatban. Ebben a folyamatban a spiritualitásnak is nagy szerepe lehet, hiszen ez adja meg a személy egységét, az identitást is összerendező erőt. A fiatal számára segítség lenne, ha a spiritualitásba be tudnánk vonni az identitásnak ezeket a területeit, beleértve a szexualitást.

Amikor a fiatal pályát választ, arra biztatjuk őt, hogy hivatást válasszon, amelybe teljes valójával bele tudja magát helyezni. A saját nemi identitása is ugyanígy a spiritualitásához kellene, hogy kapcsolódjon, vagyis annak a megélése, hogy nem véletlenül vagyok férfi vagy nő, férfi vagy női voltom értéket képvisel, méltósággal és felelősséggel ruház fel, és nagyszerű dolgokra vagyok hivatott általa. Ennek az üzenetnek az átadásában a szülőnek és az egyháznak is nagy feladata lehet.

Ha a hívő szülő esetében mégis becsúszik az említett pici százalék, neki is könnyebb megélnie és jól reagálnia erre a spiritualitáshoz kapcsolódva?

Véleményem szerint a spiritualitás, a vallásosság minden nehéz helyzetben erőforrás tud lenni. A kész válaszok nyilván egy hívő ember esetében sem teszik könnyebbé a helyzetet, ugyanakkor a nehéz élethelyzettel való megküzdésben olyan erőforrások is a rendelkezésére állnak, mint a helyzet értelmezésének, az értelemkeresésnek a spirituális síkjai, vagy az istenkapcsolat.

És hogy éli ezt meg az a fiatal, akit érint? 

Úgy gondolom, hogy homoszexuálisként élni nehezített pálya, de nem feltétlenül a feléje irányuló előítéletek miatt, hanem mert ez a normától annyira eltérő életet kíván. 

Banális példa, de balkezesként is nehezebb élni, mert az eszközöket általában a többségi jobbkezesekre tervezik. Ha az illető nehéznek éli meg a helyzetét, akkor érdemes szakmai támogatást, segítséget kérni és igénybe venni – ami minden nehéz élethelyzetre igaz.