„Alig várom már, hogy lány legyek” – mondta a kisfiú

Mit gondol a bevezetőben elmesélt két ovis történetről?

Óvodáskorban még kialakulóban van a nemkonstancia, ami azt jelenti, hogy a gyerekekben még bizonytalan az a tudás, hogy ha fiúnak születtem, fiú is maradok életem végéig, vagy, ha felveszek egy lányos ruhadarabot, az sem változtat azon, hogy fiú vagyok. Valami olyasmit akarhatott mondani a hároméves, hogy „alig várom már, hogy én is magabiztos legyek, mint a nővérem, azokkal a játékokkal játszhassak, én is mehessek ide-oda-amoda”. A másik esethez annyit kell tudni, hogy az ovis gyerek a fejlődés során az azonos nemű szülővel azonosul, olyan szeretne lenni, mint apa vagy anya. Ez a jelenség kiterjed azokra a felnőttekre is, akikhez a kisgyerek kapcsolódik, tehát nagyszülőkre, nagyobb testvérekre és az óvó nénire is, akivel sok időt tölt a gyerek, és aki jó esetben figyelemmel, gondoskodással fordul felé – tehát pontosan az a jó, ha tud ragaszkodni hozzá, sőt rajonghat is érte.

Később, kiskamaszkorban is megjelenhet a gyermekek viselkedésében olyan elem, amelyet a társadalom nem tart a nemre jellemzőnek. De tényleg a nemi identitást fejezik ki ezek a külsőségek, mint például a fiúk körömlakkozása? Volt, amikor a hosszú haj vagy a fülbevaló is tabu volt a fiúknál, ma meg egyre inkább elfogadott, és férfi focicsapatok játszanak rózsaszín mezben.

Egy anyuka mesélte, hogy a nyolcéves fia kifestett körmökkel jött haza egy buliból. Együtt voltak az unokatesókkal, akik lányok, és nyilván ő sem akart kimaradni az eseményekből. A gyerekeknél és serdülőknél általában szokott lenni valamilyen érthető magyarázat a szokásostól eltérő külsőre. A klasszikusan nagy vörös körmök egyébként valóban tartalmaznak szexuális üzenetet, nem véletlen, hogy a kamasz lányok inkább feketére meg sötétkékre lakkozzák a körmüket, talán érzik, hogy nekik a vörös még nem passzol.

Mennyire fontos az ovisok, kisiskolások számára a fiús-lányos öltözködés, viselkedés? 

A gyerek normál fejlődésmenete az, hogy szeretne olyan lenni, mint anya vagy apa, és ez első körben a külsőségekben ragadható meg legkönnyebben.

Iskoláskor felé haladva egyre szigorúbban kéri számon a környezet is a nemnek kulturálisan megfelelő megjelenést és viselkedést, a gyerekek is kinevethetik egymást, ha egy kisfiú lányosan viselkedik vagy öltözködik, vagy ha egy kislány fiúsan viselkedik. Az viszont nagyon jó irány, hogy ma már változatos módon élhetjük meg nemi szerepeinket, nem vagyunk olyan nyomás alatt, mint régen. Ha egy fiú például babázik az óvodában, akkor azt látjuk ebben, hogy ez jó, mert tud gondoskodó lenni, és valószínűleg jó apa lesz belőle, és ugyanígy például egy kislányt sem néznek ki a fociedzésről.

Azt mondta, a gyerekeknél és serdülőknél általában szokott lenni valamilyen érthető magyarázat a szokásostól eltérő külsőre, tehát ekkor nem érdemes aggódni – hozzáteszem, utána meg úgyis hiába, hisz felnőtt a gyerekünk –, de talán mégis nehezebb ma az, hogy a gyereket rengeteg olyan impulzus éri, amik régen nem zavarták egy gyerek szexuális fejlődését. A felnőtté válás ideális környezetben sem krízismentes. Nincs meg a veszélye annak, hogy egy film vagy érzékenyítő program a normatív krízisek idején instant magyarázatot kínál egy nehéz helyzetre: „Azért érzem másnak magam, azért nincs sikerem, mert más a nemi identitásom”?

A női vagy férfi identitást nem könnyű feladat kimunkálni, elfogadni. Ha egy lányt mondjuk nőiségében bántalmaznak, vagy azt látja, hogy női mivolta nem fogadható el a környezete számára, vagy hogy a fiúk-férfiak jobban tudnak körülötte érvényesülni, akkor feltámadhat benne a vágy, hogy inkább fiú szeretne lenni. Napjainkban ezt lehetséges megoldásként fel is mutatja neki a média, a társadalom – de ez az út nyilván nem orvosolná az ő igazi problémáját. A jó hír, hogy – egy nagyjából jól működő család esetében – a szülőnek egyáltalán nem elenyésző a szerepe a tágabb környezet által közvetített tartalmak, jelenségek szűrésében, értelmezésében, feldolgozásában. A nyáron két ilyen példát is hallottam, bár más területekről. Egy tíz- és egy tizenhárom éves mesélte otthon, hogy egy horrorfilmsorozatot néznek az osztálytársak, és bántotta őket, hogy kimaradnak belőle. Egymástól teljesen függetlenül mind a két apuka azt mondta, hogy „gyere, üljünk le, és nézzünk meg egy-két részt”. Tehát a szülő fülelt arra, hogy mit mesél a gyerek, kontrollálta a médiahasználatot, és utána beszélgettek. Az egyik gyerek egy rész után megállapította, hogy „nem akarom ezt, hogy aztán ne tudjak éjjel aludni”. A másik esetben több rész után fogalmazta meg a kislány, hogy „ez a történet hülyeség, nem akarom tovább nézni”. 

A jó kapcsolat a szülő és a gyerek között nagy eséllyel ellensúlyozni tudja a beszűrődő káros médiatartalmakat vagy környezeti hatásokat.

De mit jelent „az elég jó kapcsolat”? 

Az érzelmi biztonság a lényeg, hogy megélje a gyerek azt, hogy őt a szülő szereti és elfogadja. Fontos, hogy a szülő kész legyen a gyereket meghallgatni, amikor a gyerek mesélni akar. A prevenció része az is, hogy az önértékelését folyamatosan erősítjük, és az is, hogy megtanítjuk, merjen nemet mondani és különbözni. Kamaszkortól kezdve az az egészséges, ha egyre inkább a kortársakhoz kapcsolódik a fiatal, de a szülő sokat tehet azért is, hogy olyan közösségek irányába terelje őt, amelyek pozitív értékrendet mutatnak fel, legyen az sport, zenélés, természetjárás vagy egyházi közösség.

Jött már haza azzal a lányom az egyházi iskolából, hogy néhány lány osztálytársa kipróbálta a mosdóban, milyen lánnyal csókolózni…

A közösség egy adott történet értelmezésén keresztül is formál. Ennél a történetnél például én valószínűbbnek tartom, hogy a résztvevők számára nem a lánnyal csókolózás, hanem maga a csókolózás volt az izgalmas és kipróbálandó, csak fiút és helyszínt nehezebb lett volna hozzá szerezni. Ezen felül a barátnővel még nagyobb biztonságban is érezhette magát. Ezeket a helyzeteket sokszor az generálja, hogy a lányok még nem elég magabiztosak a saját nőiségükben, ami természetes is, hiszen középiskolásokról van szó, ugyanakkor van rajtuk egy nyomás, például a médiából, hogy felnőtt nőként viselkedjenek. Tehát ennyi információ alapján én így értelmezném ezt a mosdóbeli jelenetet, hiszen ennek nagyobb a fejlődéslélektani valószínűsége.

Ha azonban minden alap nélkül, a média hatására a környezet, illetve maguk az érintett lányok elkezdik leszbikus vonzalomként vagy kapcsolatként értelmezni a történetet, az téves irányba vihet, egyrészt azért, mert az érintettek így rossz helyen keresik és építik a nemi identitásukat, másrészt azért, mert a környezet számára ez az értelmezés érzelmileg megterhelő lehet. Mit kezdjen például egy középiskolás lány azzal, hogy „eddig természetes volt, hogy a barátnőmmel együtt megyek ki a mosdóba, most pedig esetleg leszbikusnak gondolnak emiatt”? És akkor mit is gondoljon ő ezután saját magáról és a barátságokról. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Mégis van rá példa, hogy a szülő azzal szembesül, hogy a gyereke a saját neméhez vonzódik. 

Valóban előfordul, de sokkal kisebb százalékban, mint azt a média által közvetített tartalmak alapján gondolnánk. A fiatal felnőtt homoszexuális klienseim többségénél felderíthető volt olyan ok, általában súlyos trauma, ami közrejátszhatott abban, hogy szexuális identitásuk fejlődése eltért a megszokottól. Természetesen van, ahol tényleg nem tudjuk, hogy miért alakult így, de ez elég kicsi százalék. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy mivel a szexualitás minden embert érintő, kibontakoztatandó feladat, ezért eladható árucikket is lehet belőle készíteni, amire mindig lesz kereslet. 

Véleményem szerint a káros médiahatások közé sorolhatjuk a gyerekek számára készült rajzfilmek vagy játékfilmek túlszexualizálását is.

Mondjuk ez a népmesékben is megvolt, de azok eredetileg felnőtteknek íródtak.

Pontosan. A pszichológiai fejlődést figyelembe véve szexuális kapcsolat létesítése csak a fiatal felnőttkor elérése után lenne szerencsés, huszonévesen. Előtte a nemi identitásnak azzal a részével kellene foglalkoznunk, hogy hogyan vagyok én nő, vagy mit jelent számomra az, hogy férfi vagyok. Ha ezt sikerül kimunkálni, akkor fogok tudni jól működni és elköteleződni egy komoly párkapcsolatban. Ebben a folyamatban a spiritualitásnak is nagy szerepe lehet, hiszen ez adja meg a személy egységét, az identitást is összerendező erőt. A fiatal számára segítség lenne, ha a spiritualitásba be tudnánk vonni az identitásnak ezeket a területeit, beleértve a szexualitást.

Amikor a fiatal pályát választ, arra biztatjuk őt, hogy hivatást válasszon, amelybe teljes valójával bele tudja magát helyezni. A saját nemi identitása is ugyanígy a spiritualitásához kellene, hogy kapcsolódjon, vagyis annak a megélése, hogy nem véletlenül vagyok férfi vagy nő, férfi vagy női voltom értéket képvisel, méltósággal és felelősséggel ruház fel, és nagyszerű dolgokra vagyok hivatott általa. Ennek az üzenetnek az átadásában a szülőnek és az egyháznak is nagy feladata lehet.

Ha a hívő szülő esetében mégis becsúszik az említett pici százalék, neki is könnyebb megélnie és jól reagálnia erre a spiritualitáshoz kapcsolódva?

Véleményem szerint a spiritualitás, a vallásosság minden nehéz helyzetben erőforrás tud lenni. A kész válaszok nyilván egy hívő ember esetében sem teszik könnyebbé a helyzetet, ugyanakkor a nehéz élethelyzettel való megküzdésben olyan erőforrások is a rendelkezésére állnak, mint a helyzet értelmezésének, az értelemkeresésnek a spirituális síkjai, vagy az istenkapcsolat.

És hogy éli ezt meg az a fiatal, akit érint? 

Úgy gondolom, hogy homoszexuálisként élni nehezített pálya, de nem feltétlenül a feléje irányuló előítéletek miatt, hanem mert ez a normától annyira eltérő életet kíván. 

Banális példa, de balkezesként is nehezebb élni, mert az eszközöket általában a többségi jobbkezesekre tervezik. Ha az illető nehéznek éli meg a helyzetét, akkor érdemes szakmai támogatást, segítséget kérni és igénybe venni – ami minden nehéz élethelyzetre igaz.