Briege McKenna ír szerzetes nővér számtalan embernek nyújtott reményt és gyógyulást a világon. Több mint 100 országban járt. Latin-amerikai stadionokban 300 000 hívő előtt, a Vatikánban és lelkigyakorlatokon adott elő, imádkozott a betegekért. Jézus gyógyító erejével való találkozásainak történetét megírta Vannak még csodák címmel. 

A könyvet 40 nyelvre fordították le, és több mint egymillió példányban jelent meg. 

17 éve, amióta Belfastban voltam egy lelkigyakorlatán, minden évben kapok tőle egy kézzel írt karácsonyi lapot ezzel vagy hasonló szöveggel: „Kedves Ádám, karácsonykor a Szentmisét érted fogjuk ajánlani Pablo atyával. Isten áldjon! Szeretettel: Briege nővér”, és elküldi a következő évi programját is. Ebből választottam ki az írországi Dundalkban tartott lelkigyakorlatot, ahol a nővér született. Az egész utunk csoda volt. Vagy véletlenek sorozata?

Valóban hiszek? 

Briege 13 éves volt, amikor meghalt az édesanyja. „Végigzokogtam az éjszakát. Azután egy hangot hallottam: »Ne félj, vigyázni fogok rád!« Másnap reggel arra ébredtem, hogy semmi más nem szeretnék lenni, mint apáca. 1965-ben megtudtam, hogy reumatikus artritiszben szenvedek, ami egyre rosszabb lett. Olyan fájdalmaim voltak, hogy állandóan sírtam, és az orvosok azt mondták, semmi reményem nincs a gyógyulásra, hamarosan tolószékben kell folytatnom az életemet.” 

„21 éves voltam akkor, és ezt kérdeztem magamtól: »Valóban hiszek Jézusban?«” 

„1970. december 9-én egy lelkigyakorlaton vettem részt, ahol a Szentlélek és az ima erejéről szólt egy előadás. Egy fohászt ismételgettem: »Jézus, kérlek, segíts rajtam.« Egyszer csak egy kéz érintését éreztem a fejemen, mintha valaki megsimogatott volna. Kinyitottam a szememet, nem volt ott senki. A testemen erőt éreztem végig futni. Lenéztem. Az ujjaimból, amelyek addig merevek voltak, eltűnt a zsibbadt fájdalom. Azután lenéztem a lábfejemre, amit már hosszú ideje csak szandálokba tudtam belegyömöszölni, és a deformitás eltűnt. Felugrottam, és ezt sikoltottam: »Jézus, valóban itt vagy!« A templomban ülők meglepődve néztek a fiatal, sikítozó apácára.”

Fotó: Lázár Ádám

Mi lesz, ha semmi nem történik? 

Manapság azt várjuk, hogy mindenre azonnali megoldást kapjunk, mindennek rögtön kell megtörténnie. Van instant tea, kávé és krumplipüré is. Istentől is azonnal várjuk a segítséget. Azt várjuk, hogy ha képes csodákat végrehajtani, akkor a gyógyulás – legyen az gyógyszerrel, operációval vagy imával – rögtön történjen. Briege nővért gyógyulni vágyó tömegek várják, akárhova utazik is. Mosolyogva meséli: „Egy dél-amerikai országban jártunk, egy lelkigyakorlatra hívtak meg. A gyakorlat kezdete előtti napon felkeresett a helyi püspök. Borzasztón aggódott, azt mondta: »Briege nővér, tömegesen érkeznek az emberek. Mindenki azt reméli, hogy meg fogod őket gyógyítani. Mit fogunk csinálni, ha semmi nem történik?« 

Én meg azt válaszoltam: »Püspök atya, jó hírem van! Sem neked, sem nekem nem kell Jézus miatt aggódnunk, mert ő meg tudja védeni magát! 

Nekem csak az a feladatom, hogy a munkásságát hirdessem.«”

„Én nem hiszek a csodákban” – mondogatta egy dundalki barátom, Peter, amikor meglátogattuk a parkot, ahol a nővér gyerekkorában imádkozni szokott. Peter ebben a parkban beszélgetett egy férfival, majd sokáig némám ült az autójában. Elmesélte, hogy a férfi, akivel szóba elegyedett, végstádiumú tüdőrákban szenvedett három–négy éve. Kijött ide, a parkba reggel is, este is, hogy elimádkozza a rózsafüzért. 15 nappal később még mindig élt. Folytatta az imát, és teljesen meggyógyult – ezen az orvosok is megdöbbentek. A férfi azóta is kijár a parkba, csak most már más betegekért imádkozik. Peter barátom ezután azt mondta nekem: „Most már hiszek a csodákban!” 

„Annyi országban járt, sehol nem félt, hogy megtámadják?” – kérdezem a nővért. „Floridában volt egy férfi a lelkigyakorlatokon, aki mindig izgatottan figyelt, állandóan követett. Éreztem, hogy bajban van, imádkoztam érte. Másnap egy pap figyelmeztetett: »Ne menj sehova egyedül, pláne sötétben ne!« A lelkigyakorlat végén pedig egy feldúlt nő hívott félre: »Briege nővér! Megmenekültél! A férjem végig itt volt a programokon. Meggyilkolt valakit, és attól tartott, hogy te ezt valahogy megérezted, és veszélyt jelenthetsz rá. Pisztoly volt nála. Csak arra várt, hogy ne legyenek körülötted, le akart lőni. A konferencia befejeződött, ő kifutott az időből. Este főbe lőtte magát.«”

„Szerencse, hogy nem magáért imádkoztam” 

A nővér néhány éve Alaszkában tartott lelkigyakorlatot. Az egyik előadása után egy eszkimó lépett hozzá, és megkérte: „Briege nővér, kérem imádkozzon a kutyámért. A szánomat húzó huskym nélkül nem tudok létezni, mindentől messze lakom. Nagyon beteg a szegény állat.” Briege mosolyogva mondta: „Én beteg emberekért szoktam imádkozni, de nem én, hanem Jézus gyógyítja meg őket.” 

Azután letérdelt, és elmondott egy imát. Hihetetlen, de másnapra a husky meggyógyult! 

Néhány nappal később a nővér egy dél-amerikai országba látogatott. Az ország elnöke üzent, hogy várja, mert úgy hallotta, meggyógyította egy eszkimó kutyáját. A nővér meglepődött, hogy a csodálatos gyógyulás híre előbb ért Amerikába, mint ő. „Nekem egy lovam van” – mondta az elnök, aki egy nagy lóversenyre szerette volna benevezni az állatot, és kérdezte, imádkozna-e érte a nővér. Briege neki is elmondta, hogy ő fizikailag és lelkileg beteg emberekért szokott imádkozni. De mit lehet tenni, ha egy elnök kéri? Elmondott egy fohászt. Másnap megkereste az elnök: „Nővér! A verseny alatt szívrohamot kapott, és megdöglött a lovam!” „Látja elnök úr, milyen szerencse, hogy nem magáért imádkoztam!” – válaszolt Briege nővér. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

A Dunán nőtt fel

A Fejér megyei Adonyban született 101 évvel ezelőtt, 1922. október 23-án. Míg apja az adonyi Takarékpénztárnak volt az igazgatója, anyja a háztartást vezette, mellette pedig írogatott. A kis Ágnes a Dunán nőtt fel, a családnak volt csónakja, csónakháza, így gyakran evezett. „És hát, mindig a Dunán voltunk” – emlékezett a 75. születésnapja alkalmából készült riportfilmben. Nem csoda, hogy már ötévesen megtanult úszni. Nemcsak úszni, de olvasni is ekkortájt kezdett, édesanyja ugyanis otthon oktatta, és elég hamar megtanította erre. Onnantól Ágnes maga olvasta a meséket, sőt nem telt bele sok idő, és már nemcsak olvasta, hanem írta is azokat. Saját írógépük nem volt, ezért már hatévesen bejárt édesapjához, a Takarékba, az ő öreg írógépén születtek az első meséi. 

„Amikor apám ott tárgyalt a falusiakkal, én nyugodtan írtam a meséimet, aztán beküldözgettem az Úriasszonyok lapjába, az járt anyámnak.”

A Magyar Úriasszonyok Lapja egyfajta korabeli Nők Lapja volt, később gyermekmelléklete is megjelent, a Magyar Uriasszonyok Gyermekeinek Ujságja címmel. Ez folytatásos sorozatként leközölte első meseregényét, a Fánni, a modern tündért. Bálint Ágnes mindössze 14 éves volt ekkor, és nemcsak írta, hanem saját maga rajzolta is a szöveghez az illusztrációt. Minden hétvégén jelentek meg meséi. 
Azt, hogy a rajzban is tehetséges, szülei felismerték. Először a budapesti Angolkisasszonyok zárdájába járt, majd kiküldték Bécsbe, ahol grafikát, illusztrációt és plakátrajzolást tanult, de nem tudta befejezni az iskolát, mert jött az Anschluss. Ausztriát a náci Németországhoz csatolták, ezért haza kellett jönnie.

Szelíd egere adott ihletet

Még nem volt nagykorú, amikor elkezdte írni az Elvarázsolt Egérkisasszonyt. 

Állítólag valós esemény ihlette meg: otthon véletlenül ráült a szelíd egerére, amely felmászott a széken lévő párna alá.

„Nagyanyám velünk élt, és nagyon sokat mesélt a vadászkutyákról meg a macskákról. Nekünk is voltak macskáink, kutyáink, anyám is nagy állatbolond volt, így aztán az állatok megjelentek a meséimben” – idézte fel később. 

Kép

Bálint Ágnes fiatalon – Forrás: Wikipédia

1944-ben dr. Németh Sándorhoz ment feleségül, a házasságukból két lány, Ágnes és Anna született. A második világháború alatt Pesten, a Tompa utcában nagyon nehéz körülmények között éltek, aztán kiköltöztek Vecsésre, ahol saját kertjük lett. Haszonállatokat is tartottak, kukoricatermesztéssel is próbálkoztak. Bálint Ágnes sokat házalt az írásaival, míg valaki beajánlotta a televízióba. Végül 1958-ban csatlakozott az újonnan alakult Magyar Televízió Gyermek- és Ifjúsági Osztályához, ahol szerkesztő-dramaturgként, majd főmunkatársként kis híján harminc évig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott.

Pályája csúcsa, a televízió

Munkatársaival, Kelemen Endrével, Rockenbauer Pállal és Tarbay Edével alakították ki a magyar gyermek- és ifjúsági tévéműsorok kereteit. Bálint Ágnes teremtette meg a meseműsorok alapjait, nem csupán gyermekírói készséggel bírt, de érzéke volt ahhoz is, hogy a képernyőre alkalmazottan írjon. 

Ő volt a TV maci megteremtője, a Cicavízió szignálját is ő találta ki, amely a világ első és egyetlen gyermekmonoszkópja volt. 

(A monoszkóp a tévékészülék pontos beállítását lehetővé tevő ábrát előállító rezgéskeltő, illetve maga ez az ábra. Itthon először 1954-ben alkalmazták, kezdetben fekete-fehérben rajzolták, és néhány évente lecserélték.) 

Nem szeretett hosszan beszélni az értekezleteken, de egyik alkalommal az illetékesek arról vitatkoztak, milyen legyen az új monoszkóp. Bálint Ágnes játékosan egy monoszkóp ábra közepébe belerajzolt egy cicafejet. Felmutatta, és megkérdezte, ez jó lesz-e. Mindenkinek nagyon tetszett, így született meg a Cicavízió, amely mindig megjelent a meséi előtt. 

Az Esti mese általában hétköznapokon, míg a Cicavízió szombaton, esetenként vasárnap este volt képernyőn. Ezek keretein belül mutatták be az író-dramaturg későbbi műveit: többek közt a Kukori és Kotkodát, a Frakk, a macskák rémét, a Mikrobit, a Vízipók-Csodapókot, valamint azokat a meséket is, amelyeknek ő volt dramaturgja: a Mirr-Murr kandúr kalandjai, Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-horgász, a Magyar népmesék vagy A kockásfülű nyúl. 

Meséi szereplőit több esetben a saját családjáról mintázta, például Károly bácsit a férjéről, míg Frakkot veje vadászkutyájáról.

Nagyon szerény ember volt

A Magyar Televízióban találta meg igazán a hivatását, a tévézést felejthetetlen, gyönyörű pályának tartotta. Munkatársai visszaemlékezései szerint mindig barna táskával járt, lókolbászt és tejet vitt Vecsésről a pesti kollégáknak. Kettős figyelme volt: miközben olvasott, figyelte a környezetét, és a vecsési vonattal ingázók beszélgetéseit beépítette a mesékbe. A televízió lett a második családja, lányai keveset látták, nekik keveset tudott mesélni, de történeteit már azelőtt elolvashatták, hogy adásba vagy nyomtatásba kerültek volna. 

„…akkoriban még 50 perc volt a vonatút. Tőlünk az állomás negyedórára van, ha normálisan megyünk. Ő általában futott. Mindennap háromnegyed hét után ért haza, mi, gyerekek akkor már az asztalnál ültünk, és a kanállal vertük a tányért, hogy vacsorát kérünk” – mesélte idősebb lánya, Ágnes. 

„Nagyon szerény ember volt, ezt a szerénységet élete végéig megtartotta. Majdhogynem titkolta a sikereit (…) Emberi gondolatokat adott a meséi szereplőinek a szájába. Ezért is szerették meg a felnőttek is az alkotásait. A felnőttek magukra ismertek, a gyerekeket pedig egy új világba vitte el, ami addig ismeretlen volt a gyerekirodalomban” – így emlékezett Kelemen Endre, a későbbi Családi kör műsorvezetője. 

Bálint Ágnes sok nyelven tudott: tanult németet, franciát, beszélt oroszul is. Mindenhez hozzá tudott szólni: csehül, szlovákul, dánul, norvégul vagy svédül is megértette magát. A nemzetközi televíziós fesztiválokon mindenkivel el tudott beszélgetni. 

„Ági olyan nyelven válaszol, amilyen nyelven szólnak hozzá” – mondták róla.

Minden levélre válaszolt

„A kishúgom megkért, hogy írjak az ő nevében is, mivel ő még írni nem tud. Azt üzeni a Cicamicának, hogyha ő majd felmegy Pestre, agyonveri a rókát, mert mindig becsapta szegény Cicamicát.” Egy levél a sok közül, amelyek a Magyar Televízióba érkeztek a Mi újság a Futrinka utcában? egyes epizódjai után a nézőktől. A főszereplők, Cicamica és Böbe baba ugyanis egy-egy rész elvarratlan szálaira vonatkozóan kérdéseket tettek fel a nézőknek: ki ehette meg a Cicamica által font kolbászkerítést, a hízelkedő Sompolyogi-Mosolyogi róka vagy a folyton csaholó Morzsa kutya? Hétezer levél landolt ezután a Magyar Televízió Gyermek- és Ifjúsági Osztályának postaládájában.

Bálint Ágnes asztalán mindig tornyosultak a levelek, amelyeket lelkiismeretesen megválaszolt. Később, amikor a Kuckó című környezetvédelmi, ismeretterjesztő műsort csinálták, házi kedvencekkel vagy más állatokkal kapcsolatos kérdésekkel fordultak hozzá. „Találtam egy kékfejű madarat. Eltörött a lába. Nem akar enni. Tessék azonnal bemondatni a tévében, hogy mit adjak neki enni, mert éhen pusztul” – írta Bálint Ágnesnek egy kisfiú, ő pedig igyekezett segíteni. De nemcsak gyerekekkel, felnőttekkel is levelezett. Bárkinek problémája volt, próbálta megoldani, segíteni, átérezni, vigasztalni. A József Attila-díjas írónő 2008. október 24-én, egy nappal 86. születésnapja után hunyt el.

Emlékház Vecsésen 
Vecsésen, abban a lakóházban és kertjében, ahol az írónő több mint 60 évig élt és alkotott, a család emlékházat alakíttatott ki. Érdekesség, hogy a ház a 19. század második felében az Andrássy grófok vadászházaként épült. Az írónő eredeti bútoraival, képeivel, jellegzetes tárgyaival is találkozhatnak a látogatók, előzetes egyeztetés után. Nemcsak kiállítás, de a kertben mini Futrinka utca, tökház vagy „Tündér a vonaton” vasút is várja a kicsiket. Abba a világba invitálják a látogatókat, óvodás, iskolás csoportokat, ahol Mazsola túrta a földet, Frakk kergette a macskákat, és Kukori meg Kotkoda kapirgált a fűben.

Források:
- http://balintagnes.hu/site/index.php?mid=2_ELETE&lang=hu 
- http://balintagnesemlekhaz.hu/site/index.php 
- Emlékezés a meseíróra a Filmesházban (2017. december 13.) https://www.youtube.com/watch?v=PGqDpQmgqFE 
- Részlet a 75. születésnapja alkalmából készített interjúból
- https://www.youtube.com/watch?v=FJR01-HoTkw 
- https://www.youtube.com/watch?v=2DU_UR15sR8&t=2s 
- Bánszki Kristóf: Cicamica, Böbe baba, Morzsa kutya és a szocializmus (Médiakutató, XXIII. évf. 2. szám) https://mediakutato.hu/cikk/2022_02_nyar/05_cicamica_bobe_baba.pdf 
- https://papageno.hu/intermezzo/2022/10/milyen-volt-balint-agnes-a-hetkoznapokban-lanya-es-unokaja-mesel/ 
- https://www.takacsvera.hu/balintagnestem.php 
- https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A1lint_%C3%81gnes 

„Olyanok voltunk, mint egy kolonc”

Adriána először ötévesen került gyermekotthonba. Aztán sok hányattatás után 14 évesen végleg állami gondozásba vették, és felnőttkoráig intézetben, kollégiumokban, lakásotthonban, majd barátok épp nem használt lakásában hánykolódott. Gyökértelenül, egy szál bőrönddel költözött egyik helyről a másikra, és közben megrögzötten ragaszkodott az álmához, hogy énekes lesz. Ma – a győri ének szak, a Zeneakadémia mesterképzése, a lipcsei egyetem régizene szakának elvégzése után – nemcsak sikeres énekes, de a Csányi Alapítvány fejlesztőtanáraként hátrányos helyzetű gyerekekből álló zenekart vezet, az MMA ösztöndíjasaként pedig rendhagyó régizenei projekteket hoz létre.

Az éneklés nyújtotta számára a kapaszkodót egész kicsi korától. Bármi szörnyűség történt, bevonult a sarokba, és ott énekelt magában, hogy megnyugodjon. Szörnyűség pedig gyakran történt. Az Ukrajnából magyar férjéhez átköltöző anyja elsorvadt bántalmazóvá vált házasságában. A szobájába zárkózva sírt naphosszat, érzelmileg egyre elérhetetlenebbé válva. Adriána ötéves volt, amikor anyja úgy döntött, elválik, ezzel szörnyű harc indult el, a gyerekek lettek az eszközök, amivel anyjukat még bántani lehetett. Pár hónapra bekerültek a GYIVI-be, mindenféle korosztályú gyerek közé. A bíróság a gyerekeket az édesanyjuknak ítélte, de ez sem hozta el a nyugalmat. 

Apjuk és a nagyszülők továbbra is sokszor a gyerekek szeme láttára támadtak az anyjukra, aki egy idő után feladta, és aláírta, hogy lemond a gyermekeiről. 

„Apukámnak addigra új felesége lett, igazi gonosz mostoha volt számunkra, de apám sosem hitte el, ha elmondtam, hogy bánik velünk. Volt, hogy enni sem kaptunk, nővérem mosott ránk. Ha beteg voltam, rajta kívül senki nem ápolt, ő próbált gyerekként anyám helyett anyám lenni – emlékszik vissza Adriána. – Édesanyánkkal nem tarthattuk a kapcsolatot. Így visszagondolva sem tudom megérteni, hogy egy kiszolgáltatott gyereket, akit a felnőtteknek óvnia és védenie kellene, hogy képes a családja bántani. Úgy telt a gyerekkorunk, hogy senkinek nem kellünk. Olyanok voltunk, mint egy kolonc.” Az apai nagyszülők voltak az egyetlenek, akire számíthattak. A nagymama vitte el őket felvételizni a Magyar Rádió Gyermekkórusába, ahol egy olyan világ tárult fel Adriána előtt, ami egész későbbi életét meghatározta. Az iskolában kinyílt, az éneklésben olyan békét talált, amiben otthon sosem lehetett része. Mintha egy másik élet lett volna, mint amit addig ismert. És ő ezt az életet akarta. 

„Egész életemben erőt adott a zene, az éneklés és az álmom”

A nagymama elvitte a gyerekeket a Családügyi Minisztériumba, ahol elmesélték, hogy élnek. Korábban is volt kinn náluk a gyámügy, jelezte az iskola is, hogy valami nincs rendben, de sosem hitt nekik senki. Most viszont a 14 éves Adriánát és nővérét kiemelték a családból, és intézetbe kerültek. „Szörnyű ezt kimondani, de ez volt a legjobb, ami történhetett velem. Rettenetes volt az intézet, de ha ott maradok apáméknál, már biztos, hogy nem élnék. Anyám az intézetben újra rendszeresen látogatott minket, és nagyon igyekezett, hogy kárpótoljon bennünket. Sokáig volt bennem harag, amiért átengedett apámnak, akiről tudta, milyen. Egy anya nem hagyhatja cserben a gyerekét. Később megértettem, milyen nehéz volt neki újra magára találni, és kiszállni egy bántalmazó kapcsolatból. Most már mindenben támogat, és számíthatok rá” – meséli.

Az intézetben farkastörvények uralkodtak. A legtöbb benti lány ellenségesen viszonyult hozzájuk. Mások voltak, mint ők: értelmiségi családból érkeztek, muzsikáltak, klasszikus zenét hallgattak, kitűnő tanulók voltak, és megrögzött makacssággal tanulni akartak, míg az ottani lányok legtöbbször hamar teherbe estek és az általánost sem végezték el. 

Az ijedt kis verébként érkező, szemüveges, fogszabályzós Adriánának meg kellett tanulnia egyedül helytállni a mindennapos intézeti balhékban és konfliktusokban. 

„Később sokan nem értették, miért reagálok bizonyos helyzetekben úgy, ahogy. Nekem sokáig fel se tűnt, de aztán rájöttem, hogy »a kinti világban« már nem kell akkora vehemenciával képviselnem vagy védenem magam. Aki ilyeneken nem ment át, nem érti, milyen nehéz ezt a viselkedésmintát levetkőzni. Ez a háttér és a lelki traumák olyan akadályok, amibe sokan bele sem gondolnak, mennyit kell dolgozni, hogy leküzdjük, feldolgozzuk. Önfegyelem, külső segítség, önreflexió és rengeteg munka kell ahhoz, hogy maga mögött tudja hagyni az ember” – idézi fel. 

Az intézeti környezetben rengeteg akadályt kell legyőzni. Egész éjjel balhézó lányok, a bedrogozottak kiabálásai, dübörgő zene, aztán reggel felkészülten menni az iskolába. „Mindenkinek, aki a traumatizált gyerekkor után egy ilyen környezetből ki akar törni, mindenért százszor többet kell küzdenie – állapítja meg az énekesnő. – Nekem egész életemben erőt adott a zene, az éneklés és az álmom, ami végig ott lebegett a szemem előtt. Apukámnak is nagy álma volt, hogy énekes legyen, de nem sikerült neki. Csak mostanában gondolkodtam el azon, nem azért alakult-e így az egész, mert azt hittem, ha nekem sikerül, akkor talán szeretni fog. 

Annyira megszállottan akartam ezt, hogy rengeteget gyakoroltam, hajnalban dolgozni jártam az egyetem mellett, mindennap két órát úsztam, minden este ott ültem valamelyik koncertteremben.

Folyamatosan a célom lebegett a szemem előtt, és tudtam, hogy csak az menthet meg, ha sikerül az álmom. A Zeneakadémia utolsó évei nagyon nehezek voltak. Aki betölti a 25 évet, el kell jönnie az intézetből. Nem volt hova mennem, és hiába volt szörnyű az intézet, de ott ismertem a szabályokat, így mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól. Végül a Zeneakadémia kollégiumába kerültem, de ott nyáron nem lehetett maradni, így a gondnok bácsi üres lakásában meg barátoknál húztam meg magam. Akkor írtam egy kérvényt az utógondozóm tanácsára a Csányi Alapítványnak. Az alapítvány fő célja, hogy 10 éves koruktól végigkísérjék a tehetségeket. Nem nagyon szoktak idősebb korban bevenni valakit, de sikerült. Elkezdtek támogatni, ami óriási segítség volt. Így is majdnem 30 éves voltam, amikor először ki tudtam venni egyedül egy lakást. Addig nem volt soha egy saját zugom, ahova elvonulhattam volna sírni.”

„A templom padján tudtam először büszke lenni magamra”

Adriána mindig úgy érezte, Isten vezeti az úton, és odaviszi azokhoz az emberekhez, akikkel dolga van. Ilyen volt első magánének tanára, Schultz Katalin, aki meglátta az akkor még kis vademberként viselkedő Adriánában a tehetséget, aki hiába csapta rá óra közepén az ajtót, hiába ordított rendíthetetlenül, ő hitt benne. Vagy a győri ének szakon Gábor József tanár úr, aki minden hétfőn Győr legjobb pékségéből hozott neki friss kenyeret. Későbbi zeneakadémiai mestere, Nádor Magda megtanította kontrollt szerezni a teste és a lelke fölött, és a szárnyai alatt Adriána végül kitüntetéses diplomával lett énekművész és művésztanár. 

Kép

Fotó: Katona László

A lipcsei egyetem régizene tanszékére is saját erejéből jutott be, és szerzett ott diplomát. Ott kezdődött a kapcsolata a barokk zenével és a barokk gesztikával, amely máig fő vonala művészi életének, és amelynek az MMA ösztöndíjasaként elkötelezett képviselője. „Utolsó lipcsei koncertem után bementem a Tamás-templomba Bach sírjához, és megszállt a végtelen hála. 

A hála mindenki felé, aki segített ezen a hosszú úton. De magam felé is. Mert én is kellettem ehhez.
 

Talán akkor tudtam először büszke lenni magamra. Ott, a templom padján.”

A régizene kapcsán találkozott a világhírű Nancy Argentával, aki elhívta Kanadába tanulni és fellépni. A nagy távolság segített Adriánának messziről ránézni az életére, a világhírű énekesnő pedig nemcsak mestere, de pótanyukája is lett, megéreztetve vele, milyen támogató szeretetben fejlődni. A kinti hónapok elindították a gyógyulást. Adriána úgy gondolja, ő közvetítő, aki megnyitja magát, hogy átfolyjon rajta a muzsika. Játszott többféle hangszeren, de semmi sem okozott neki olyan örömet, mint mikor közte és a zene közt nincs tárgy. Az előadóművészethez nagy lelki stabilitás kell. Önbizalom, a saját képességekkel való reális szembenézés, stabil önértékelés. Akit nem szerettek gyerekkorában, annak magának kell ezt megteremtenie.

A hosszú út után Adriána most ott van, ahová teremtetett. A színpadon, hangokba burkolózik, a barokk zene elkötelezett híveként kurzusokat szervez. A Fesztiválzenekar barokk együttesével énekel, és olyan kis falvakba is elviszi a zenét, ahová a kultúra ritkán jut el. Az Orfeo Zenekar szólistájaként lemezeikkel nemzetközi díjakat nyer, alapító tagja a fiatal tehetségekből alakult összművészeti alkotóműhelynek, a Dador Projectnek. A Csányi Alapítványnál már ő mutat kitörési lehetőséget a következő generáció hátrányból induló gyerekeinek, és adja tovább a zenélés örömét. Egy gondoskodó férj mellett, aki körbeöleli a gyerekkori hiányt szeretettel. És lassan a sok emlék már nem a fájdalomra, hanem az erőre emlékeztet. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

„Én jövök haza. Mi lenne, ha minden magyar elmenne, és ha egyszer szükség lesz ránk, nem lesz itthon magyar?” – így válaszolt Papp László, amikor felesége megkérdezte tőle az emigrálás szándékával, hogy kövessék-e másfél éves kisfiukkal legendás ökölvívónkat Melbourne-be 1956-ban. A válasz korántsem volt ennyire egyértelmű, hiszen Magyarország csaknem egy hónappal a forradalom vérbe fojtása után, mondjuk ki: pokoli hely volt. 

1956. október 23-a győzelmi mámora, az adrenalin, amit a szovjet szimbólum kivágása okozott a zászlóból, a sok önfeláldozás és harc árán nyert remény, amit ma ünneplünk, addigra szertefoszlott. 

Helyébe tehetetlen düh és félelem lépett: Dávidot az igazságával együtt néhány héttel később eltiporta Góliát.  

A megtorlásra és a régi-új rendszerre sokan „lábbal szavaztak” akkoriban. Nem lehet nekik felróni, összehasonlíthatatlanok az akkori és a mostani viszonyok: kínzások, fenyegetések, kilátástalanság jellemezte a kommunizmus legsötétebb bugyrát. Nincs mit csodálkozni azon, hogy amikor vége lett az ’56-os, Ausztráliában rendezett ötkarikás játékoknak, a 83 sportolóból álló hazai küldöttség mintegy fele a disszidálás mellett döntött, és Amerikában telepedett le. 

A kommunista rendszert, rokonokat, barátokat hátrahagyó emigrálók élete sem volt könnyű, sokaknak nem maradt más választása. Az új ország kihívásokat és sok bizonytalanságot tartogatott számukra, miközben erős honvágy kínozta legtöbbjüket. Ezzel együtt egy biztonságosabb és jómódúbb életre kaptak esélyt a kivándorlók, azokhoz a honfitársaikhoz képest, akik felszálltak a visszafele tartó repülőre, ahogy Papp Laci is tette.  

Néha elgondolkodom azon, vajon milyen életem lenne, ha édesapám elfogadja valamelyik kórházi állást Dániában vagy Dél-Afrikában, amikor én még meg sem születtem. Lenne férjem, aki úgy tesz boldoggá, hogy nem mond neki semmit az a szó, hogy „szeretlek”? A gyerekeim járnának néptáncra a magyar házba, és később az unokáim, dédunokáim mosolyt csalnának az arcomra, amikor törve bár, de nagy igyekezettel beszélik a magyart? Éltem külföldön, éltem szerelemben olyannal, aki nem tudta kiejteni a nevemet – de vajon képes lettem volna így boldogan leélni egy életet, miközben azt érzem, hogy Magyarországon van még feladatom? 

Szerintem nem, mert mi lenne, ha elmennék, és egyszer szükség lesz rám, én pedig nem vagyok itthon?

Az utóbbi időben folyamatosan olyan cikkekbe botlom, amelyek arról szólnak, hogy külföldön mennyivel könnyebb boldogulni (Kiment, bejött!), sikert sikerre halmozó magyarokról, akiknek az eredményeire tényleg büszkék lehetünk. De találkozom olyanokkal is, akik hosszú hasábokon keresztül fejtik ki, hogy „mindegy hová, csak el innen”. Olyan emberek nyilatkozatai ezek, akiknek a nehézségeit talán igen, de a gyűlöletét sokan nem értjük. 

Az is tény, hogy az elvándorlók döntéséhez vezető útra nincs rálátásunk: hívhatta őket szerelem, család vagy olyan lehetőségek, amelyeket, úgy érezték, meg kell ragadniuk. Elhatározásuk felett nincs oka senkinek ítélkezni; külföldön talán megtalálják, amit előtte itthon is kerestek. Valakinek Németország vagy Svédország a világ legvonzóbb helye, mások éppen onnan menekülnek ide, mert Magyarországot érzik jobbnak, biztonságosabbnak. Nézőpont kérdése.  

Egy biztos, az itt maradóknak nagy-nagy hálával tartozunk. Köszönjük, hogy harcoltatok a szabadságunkért, hogy mertetek újjáépíteni, házasodni, családot alapítani, otthont teremteni. Köszönjük, hogy erőtökön felül teljesítve ápoltok, meggyógyítotok minket, tanítjátok a gyerekeinket, megszerelitek a villanyt, vezetitek a buszt, gondoskodtok a rászorulókról, hogy itthon gyártotok, szolgáltattok és termelitek azt, amit az asztalra teszünk. 

Ami rossz, azt meg kell javítani. Ki teszi meg, ha nem mi?

„Haza-hazajövök, épp megtelt a szív
Haza-hazajövök, mindig visszahív
Haza-hazahozok még egy pillanatot
Haza-hazajövök, végre itthon vagyok
Itthon vagyok.”

Amikor az iskolapadban lapozgattam a történelemkönyvet, amely főleg a háborúkat és az emberiséget sújtó katasztrófákat sorakoztatta fel időrendben, mindig azt gondoltam, hogy bár a jelenkornak is megvan a maga baja, mégis, sosem volt ennyi szabadság, élelmiszer, textiltermék vagy akár lehetőség az önmegvalósításra, mint napjainkban. A kinyílt ajtón azonban a jó dolgokkal együtt sok új keletű probléma, kihívás is beáramlott az életterünkbe.

A szabadság gyakorlatilag a legkívánatosabb „erény” a világ legtöbb országában. Legyen szó családalapításról, párkapcsolatról vagy az egyén kiteljesedéséről munkahelyi és társadalmi szinten, ez az ideál. Hogy volt ez a reneszánszban, Botticelli idejében? Vajon ma elbírjuk a ránk szakadt lehetőségek súlyát, tudunk élni a szabadságunkkal? 

A szabadság ma nagyon kardinális kérdés lett, a középkorban ez senkiben sem vetődött fel. Az egyén, mint önmagában értelmezhető létező, nem számított, főleg a nőre igaz ez. A nőket mindig a férjük, a családjuk összefüggésében látták. A társadalom, a kor által meghatározott életpálya állt mindegyikük előtt. Akkoriban nem kellett azon gondolkodni, hogy a parasztlány vagy parasztfiú mit tanuljon, hogy karriert tudjon csinálni az udvarban, mert erre elméleti szinten sem volt lehetősége. Az életnek megvolt az a kiszámíthatósága, hogy aki cselédnek született, az cselédként is halt meg, aki pedig földbirtokosnak, ha rosszul csinálta a dolgait, akkor anyagilag lecsúszhatott, de felfelé nagyon kevés vagy egyetlenegy út sem vezetett. A lányoknak egyértelmű volt, hogy vezetik a háztartást, férjhez mennek, és gyermekeket szülnek. Ha ezt nem tudták teljesíteni, az kudarc volt nemcsak nekik, a családjuknak is. 

Annyi szabadságuk lehetett, ha kicsit jobb módban éltek, hogy ellesték a birtok irányításának csínját-bínját az uruktól, és kiadták a cselédeknek a házimunkát. A férjük halála után pedig tudták rendezni a pénzügyeket. A munka szempontjából is behatárolt volt a helyzet: a kovács fia is kovács lett, szinte mindenki a családi hivatást vitte tovább. Ma már annyira belebonyolódtunk a szabadságunk kínálta lehetőségek labirintusába, hogy komoly fejtörést okoz nemcsak a fiataloknak, de az idősebb korosztálynak is, hogy kiélje a vágyait. Ezzel együtt jár az egyéni boldogság kérdése is, ami a reneszánszban szintén nem volt szempont. 

A lényeg az volt, hogy a közösség működőképes legyen, hogy a tagjai örömüket lelik-e a mindennapokban, teljesen mellékes volt. Ma már úgy érzem, az is komoly nyomást helyez az emberekre, hogy „boldognak kell lenni”.

De miből áll ez a jelenlegi megítélés szerint? Legyél szabad a párkapcsolatodban, szabadabb, mint ha egyedül lennél. Legyen énidőd, tehessél meg bármit és birtokolj bármit, ami jár neked – és ugye jár minden, mert akkor leszel elégedett. A jó munkahely, ahol ki tudsz teljesedni, a sok pénz, hogy bármit megvehess, a boldog család, a kiegyensúlyozott házasság és a sok szabadidő, hogy hódolhass a hobbidnak. Természetesen nem azt akarom mondani ezzel, hogy ezek nem jó dolgok, ám ha elvárássá módosulnak, könnyen csapdában érezheti magát az, akinek konfliktusa van egy vagy több életterületen. Amellett, hogy a „találd meg magad!” felszólítással élünk a fiatalok felé, jó lenne, ha arra is kaphatnának útmutatást, merre kellene kezdeniük önmaguk keresését. Vannak, akik tudnak élni ezekkel a szabadságjogokkal, de én azt látom, hogy nagyon sokan akadnak olyanok is, akik ezt komoly kihívásnak élik meg. Ők pironkodva mondják tizennyolc évesen, hogy még nem is tudják, mivel szeretnének foglalkozni, mert annyi lehetőségük van, hogy nem tudnak választani.

Te szoktál együtt dolgozni középiskolásokkal, és a könyveid szereplői is gyakran a húszas éveikben járó nők. Mit gondolsz, „hová jutott a világ, hogy ilyenek a mai fiatalok”?

Úgy gondolom, bármilyenek is a mai fiatalok – bár tudom, hogy nincs velük nagy baj, mert tapasztalom –, azért mi vagyunk a felelősek. Ki hozta létre és ki töltötte meg tartalommal azt a digitális világot, amelyért őket hibáztatjuk, ha megtanulnak eligazodni benne? Sokszor bennünket is magával ránt a digitalizáció, nemhogy őket, akiknek valójában csak a kezében van az eszköz, de nem mutattuk meg nekik, hogyan használják, mert gyakran mi magunk sem tudjuk. Semmivel sem rosszabbak ők, mint mi voltunk. Ugyanolyan „ide nekem az oroszlánt is!” hozzáállással érkeznek a világra, aztán majd szépen lassan megtapasztalják, hogyan is működnek a dolgok az okostelefonon túl. Más kihívásokkal kell szembenézniük, mint nekünk kellett az ő korukban, de én nagyon hiszek bennük és a saját felelősségünkben. Ha a szárnyaink alá vesszük őket, és ítélkezés helyett segítünk nekik, akkor ők is máshogy fognak viszonyulni hozzánk és a munkához, a mindennapokhoz.
 
Apropó, fiatalok! Ma elvárás egy állásinterjún, hogy „el tudd adni magad”; előnyben részesítik a fiatalabb, magabiztosabb munkaerőt az idősebb, tapasztaltabb, visszafogottabb emberrel szemben, aki megfontoltan beszél magáról. Ezzel a negyvenes-ötvenes korosztályból sokan komoly bajba kerülnek, mert az önmenedzselésért – ami ma nagy erény – régen megfeddték a gyermekeket. 

Minden társadalomban tetten érhető az értékrelativizáció, amelytől mi sem vagyunk függetlenek. A regényemben felbukkanó erények is mást jelentenek ma, mint a középkorban. Egy erős nő másképp fest ma, máshogy beszél, a tettei is mások. De úgy gondolom, a most felnövekvő generációt mi neveltük fel, így mi is felelősek vagyunk a gondolkodásukért. 

Jó, ha az ember tudatában van a képességeinek, de sokszor az önmenedzsment nagy része csak elméletben létezik. 

Amikor a gyakorlat talaján kell megmutatkozni, elszállhat az önbizalom, és akkor jönnek az idősebb, tapasztaltabb kollégák, akik nem tudják eladni magukat, de higgadtan, profin, nagyobb munkabírással dolgoznak, mint a fiatalabbak. Itt is a mi feladatunk, hogy megmutassuk azt a szakmai alázatot, amellyel ők is eljuthatnak majd arra a szintre, hogy tudják, az állásinterjún elhangzott dolgok mögött tartalomnak kell lennie. 

Kép

Fotó forrása: Schmöltz Margit közösségi oldala

A Botticelli szerelmei című könyved négy erény köré szerveződik, amelyekről jó, ha ma is elgondolkodunk: az igazságosság, a mértékletesség, az erő és a bölcsesség. Miért ezeket választottad, és milyen elv mentén építetted köréjük a történetet?

Amikor kitaláltam, hogy Botticelli magyarországi tartózkodásáról fogok írni, adta magát, hogy a Studiolo freskójáról szóljon a történet, amely 90 százalékos bizonyossággal az ő munkája. Felmerült bennem az is, hogy a főpap vajon miért ezeket az erényeket választotta a dolgozószobája falára. Mindent elolvastam, ami csak fellelhető volt a témában, és felkutattam a mélyebb kultúrtörténeti gyökereket is. Nagyon szerettem volna olyan történetet adni az olvasók kezébe, amely nem didaktikus mese, hanem komolyan elgondolkodtat, és megtalálhatjuk saját magunkat is a szereplőkben. Ezért először magamba néztem: vajon az én életemben hogyan nyilvánulnak meg ezek az erények, mit jelentenek számomra? Az általam vélt legfontosabbat hagytam a végére. Az első az igazságosság, mert úgy gondoltam, ez már egy kicsi gyerekben is benne van, ha elveszik a lapátját a homokozóban.  

De nem akartam direkt ábrázolást, például, hogy egy bíró története képviselje az igazságosságot, inkább finoman belecsomagoltam egy konyhalány meséjébe, hogy mindenki ki tudja bontani belőle a saját igazságát. 

És ezt tettem a többi erénnyel is. A mértékletesség már ezután jön: mert hiába tudom, hogy igazam van, ha erővel akarom lenyomni a másik torkán, valószínűleg nem lesz szép eredménye. Tudatos türelem kell hozzá, hogy meglássam, mindenkinek megvan a maga igazsága. Az erő pedig nagyon sokféle lehet, de a kérdés, hogy a regényben ábrázolt erőt vajon kívánná-e magának vagy a lányának bármelyik nő. Mert nemcsak a testi erő létezik: lehet valaki erős mentálisan, szellemileg, vagy lehet nagyon kitartó egy hátrányos helyzetben. Mindennek a végére jön a bölcsesség, mert úgy gondolom, ez az az erény, amelyhez a legtöbb élettapasztalat és jó belátás kell. Úgy érzem, ez a legvégső állomás, mert ha az előző hármat kihámozzuk magunkból, akkor jutunk el a bölcsesség felé vezető útra.

Bennem olvasás közben megjelent az együttérzés. Az a tapasztalatom, hogy ez csak akkor jelenik meg, ha az íróban megvan a hajlandóság, hogy megmutassa a szereplői hátterét, a motivációk, a cselekedeteik mozgatórugóit. Hogy miért is olyanok ők, amilyenek. Ma ez kiemelt társadalmi szerepe lehet az irodalomnak, mert a véleménynyilvánítás idején kevéssé vesszük a fáradságot, hogy mögé nézzünk az emberek álarcainak. Ítélkezünk, mert lehet, és még jobb, ha arc nélkül alkotunk éles véleményt, mert jogunk van hozzá. Sokszor bele sem gondolunk, mit teszünk ezzel. 

Ha olvasás közben mi is megszenvedjük, átéljük a történetet, gondolkodunk róla, akkor tudunk hitelesek lenni az életben is – ez az írásra is igaz. Léteznek párhuzamos nézőpontok, és figyelembe kell vennünk, ha együtt törekszünk is a jóra, nem biztos, hogy nem kerülünk szembe egymással. Ez bármilyen korban és körülmények között megtörténhet. Előfordulhat, hogy ugyanazok a nők, akik egymást ellenségnek vélik, valójában egymás legnagyobb szövetségesei, csak idő kell hozzá, hogy ezt ők is és mi is észrevegyük. Egy helyzetnek annyiféle olvasata létezik! Fontos számomra, hogy az igazságmag, amit átadok, örök érvényű legyen, amit én már megszenvedtem, nem a saját igazságom. Az erényeket pedig sosem a másik emberben kell keresnem, hanem saját magamban, mert elsősorban ez ügyben tudok tenni.
 

Október 23. keddi napra esett. Harmadikos voltam. Délután három óra lehetett, fiatal tanár kopogott és sietett be az osztályba, odahajolt ugyancsak fiatal tanárnőnkhöz, és valamit a fülébe súgott. A tanárnő arcát boldogság öntötte el. Meglepő bejelentést tett: „Gyerekek, most menjetek haza. Holnap nem lesz tanítás, szüleitek majd megmagyarázzák, mi történt.” Boldogan özönlöttünk ki és rohantunk haza. 

„A nyakába ültetett, és számomra megváltozott a világ”

Édesapám ügyvéd volt, délutáni ügyfélfogadását tartotta. Tőle tehát semmilyen felvilágosítást nem kaphattam a szokatlan iskolai délutánról, édesanyám meg még nem ért haza az irodából. Apám egyik ügyfele, Krisztina néni egy elhúzódó lakásügy miatt évek óta járt apámhoz, ügyfélből ismerős, majd édesanyám barátnője lett. Ezen a napon örömmel láttam, hogy Krisztina néni is a várószobában ül. Elmeséltem, hogy másnap nem kell iskolába menni. 

„Gyere, Ádámka – mondta –, elkérlek édesapádtól, és elviszlek a városba. Olyan dolgokat fogsz látni, amikre amíg élsz, emlékezni fogsz” – súgta.

A Duna-part felé sétáltunk. A Bem-szobornál óriási volt a tömeg. A szobornak a közelébe se jutottunk. Továbbmentünk, hagytuk magunkat sodorni a többiekkel. Amikor a Kossuth-hídra értünk, már nagyon sokan igyekeztek át, drukkoltam, hogy kibírja-e a híd a súlyt. A háború után épített híd akkoriban már többnyire le volt zárva a kocsiforgalom elől. Pestre, az Országház elé mentünk. Sötétedett. A Parlament előtt, amerre a szem ellátott, mindenütt emberek voltak. Mindenki várta, hogy valami történni fog – de én várhattam leginkább. A gyerek időérzéke más, mint a felnőtté. Ha éhes, most akar enni, és nem fél óra múlva, mert nem érti, hogy fél óra mennyi idő, az életében még nincs elég összehasonlítási alap. Teherautók futottak be az Országház mellé nemzeti színű zászlókkal, tömve emberekkel, azután robogtak tovább számomra ismeretlen céljuk felé.

Kinyílt az Országház egyik erkélye. Éppen felettünk. Mindenki arra nézett, de a sötétben nem lehetett jól látni, ki az, aki beszélni akar a tömeghez. Az emberek sűrűjéből valaki reflektort irányított a balkonon álló férfira. A körülöttem állók elhűlve zúgtak fel: „Fegyverrel állnak mögötte! Ávósok!” A balkonon a két fegyveres hátralépett, eltűnt. Sokáig tartott, amíg elcsendesedett a tér. A balkonon álló férfi – amint később megtudtam, Nagy Imre – végre megszólalt: „Elvtársak!” 

Kitört a fütyülés, káromkodás, üvöltés. Percekig tartott, amíg mindenki megnyugodott. „Barátaim!” – kezdte ismét a szónok, ekkor meg a helyeslés mámora nyelte el a hangját.

Mellettem magas fiatalember állt. Kabátját meghúzva hívtam fel magamra a figyelmét: „Bácsi, kérem, emeljen fel, szeretném látni a zászlókat.” A férfi Krisztina nénire nézett, aki fiatal, csinos nő volt. Gondolhatta, „a fiún keresztül közelebb kerülhetek az anyához”. Ezt én is sejtettem, ezért kértem meg. A nyakába ültetett, és számomra megváltozott a világ, most már nemcsak lábakat, de tengernyi izgatott embert is láttam.
Megfigyelőtornyomból észrevettem azt a nagy, fekete kocsit, amely lépésben a mellettünk lévő oldalajtóhoz érkezett. Amikor odaért, az Országház ajtaja hirtelen feltárult, és három férfi ugrott a kocsiba. Mindez kartávolságnyira történt tőlünk. Az autó utasai felhasználták azt a pillanatot, amikor a tömeg Nagyra figyelt. Amint a három férfi a kocsiba ugrott, a sofőr, amennyire a tömegtől lehetett, igyekezett elhajtani. Valaki felkiáltott: „Ez Gerő, és mellette Piros!” Az emberek újságokból fáklyát csavartak. A neveknek dermesztő hatásuk volt, végül valaki felkiáltott: „Fogják meg azokat a gazembereket! Most menekülnek!” 

Mint vízbe ejtett kő által okozott hullámgyűrűzés, úgy terjedt a hír: „Gerő, Piros és még valaki most lépett meg a Parlamentből!” 

Közben a kocsi már felgyorsult.

Kép

Nagy Imre beszédet mond a Parlament erkélyén 1956. október 23-án
- Kép: Fortepan/Fortepan/Album023

„A gyerek is csakhamar felfedezi az összefüggéseket”

Továbbra is érkeztek a zászlókkal és emberekkel zsúfolt teherautók. Volt olyan, amelyik egy percre megállt. Az egyikről valaki lekiáltott: „Gyertek, a Rádióhoz megyünk. Az Ávósok megszállták az épületet, és lőnek a tömegre. Gyertek segíteni!” Ezt én is megértettem. Bár csak nyolcéves voltam, de mint Magyarországon mindenki, tudtam, mi az a félelmetes szervezet, amelynek ÁVO a neve. Éjszakai csöngetések, dörömbölés, házkutatás, emberek elhurcolása és megkínzása. Olyan szó, amelynek már a kiejtése is félelmet keltett. Amikor az események olyan sebességgel játszódnak le, mint 1956-ban, a gyerek is csakhamar felfedezi az összefüggéseket.

Nem volt szükség magyarázatra a Széna téri nagy plakátnál sem, tudtuk, hogy Rákosi Mátyásra utal: kék overallos, teljesen kopasz, alacsony férfi batyuval az irányt jelző tábla szerint Moszkva felé gyalogol. A plakát mellett elmenők mondták: „Szedi már a sátorfáját a kopasz!” A téren volt egy takarékpénztár, a cégéren fent, magasan csillagos címer. Valaki felmászott, és kiverte a csillagot a címerből.

„Micsoda íze volt a kenyérnek!”

Emlékszem az emberek boldogságára városszerte, amint a zászlókból, címerekből kivágták, kiverték a csillagokat. 

Emlékszem, amint végighúzták a városon Sztálin egyre fogyó szobrát. Különféle szerszámokkal igyekeztek darabokat letörni a szoborból, a fejet leköpték, lepisilték. 

A sorbaállás a kenyérért is előttem van, amikor hosszú várakozás után sikerült egy vekni kenyeret venni és levinni az óvóhelyre, ahol a harcok közben gyakran az egész ház lakosainak meg kellett húzódni. Micsoda íze volt a kenyérnek! Ott vártuk a híreket Szabó bácsiról, a Széna tériek hőséről. A tértől talán 100 méternyire van az a ház, ahol Szabó bácsi lakott. 

Emlékszem a golyók éles, fül melletti süvítésére a Vérmezőn. Nehéz volt elhinni, hogy rám is lőnek, amig valaki be nem rántott egy kapu alá és rám nem kiáltott: „Nem te leszel az első gyerek, akit ezek a bitangok lelőnek!” Emlékszem az utcasarkon őrizetlenül hagyott kalapokra, amelyekbe Budapest népe pénzt gyűjtött az áldozatok családjainak. Emlékszem arra a délutánra, amikor Krisztina nénit kísértem a Mártírok útján. Ő hirtelen megállt az utca közepén. Kezemet rémülten szorította, és gyorsan behúzott egy kapualjba. „Tankok, tankok jönnek” – mondta. Az iszonyatos moraj egyre erősödött. A Széna tér felől tűntek fel, sorban, egymás mögött. Lassan jöttek. Félelmetesek voltak. Hernyótalpuk belemart az úttestbe. 

Azokra a velem egyidős srácokra gondoltam, akik ezek alá a lánctalpak alá vetették magukat a magyar szabadságért. Amikor az első elhaladt a kapunk előtt, elállt a lélegzetem. Azt vártam, hogy miután észrevett bennünket, lőni fog. De nem lőtt. Csak zajt és fekete bűzt okádva kúszott a város szíve felé. Az ötödik acélteknős ágyútornya nyitva volt. Valami olyan fejvédővel, amilyet azelőtt csak biciklistákon láttam, katona állt benne. Hátrafordult, orrát két ujja közé fogta és kifújta. Ő volt az első orosz katona, akit láttam, és ez volt az első alkalom, hogy valaki használat közben bemutatta „a testvérek zsebkendőjét”.

„Erősnek éreztem magam”

Emlékszem, hogy az emberek hogyan hallgatták a rádiót. Elkeseredett reménnyel várták a jó híreket. Mintha a világot próbálták volna magukhoz kötni, behúzni szobáikba, segítséget hozni az országnak. Hitték, bíztak benne, hogy valaki csak segíteni fog. 

Csoportosan ültek a készülékek mögött, és azt remélték, Magyarország számít valakinek. És emlékszem, hogyan halt meg a remény. 

Hogyan tűntek fel reggelente a kapualjakban a puskák, és hogyan tűntek el éjjelente emberek. A nagyobb fiúkra az utcánkban, amint megkérdeztek: „Megyünk Kanadába, nem jössz velünk, Kisádám?” Volt, aki a Széna téren halt meg, és volt, aki eljutott Kanadába. 

Számomra 1956 mindenekelőtt azt a pillanatot jelenti, amikor az ismeretlen fiatalember az Országháznál a magasba emelt. Szemem előtt feltárult az a sok reménykedő, felfelé néző arc, a lobogós teherautók, a levegőben reszkető bizalom. Erősnek éreztem magam. Olyannak, aki fel tud venni egy zászlót, és védőpajzsként be tudja fedni vele Magyarországot. 
 

Döbbenetes hírt olvastam a napokban: egy friss kutatásból az derült ki, hogy a lakosság 9 százaléka volt már orrspréfüggő, 6 százalékuk pedig most is az. Továbbá minden huszadik magyar táskájában, éjjeliszekrényén ott lapul valamilyen, úgynevezett érszűkítő, nyálkahártya-lohasztó hatóanyagot tartalmazó készítmény: sőt sokan még az allergiaszezonban is ezekhez nyúlnak, nem tartva a rászokástól. Holott célzottan például nátha, influenza esetén, a bedugult orr gyors kidugítására szabadna csak alkalmazni ezeket a szereket, és azt is legfeljebb egy héten át – ahogyan az a betegtájékoztatójukban is szerepel. A felmérés arra is rávilágított, hogy tudatosan pár napig csupán a magyarok 40 százaléka használja ezeket a készítményeket.

 Csak minden második ember van tisztában azzal, hogy már öt–hét napos alkalmazás után rájuk lehet szokni. 

A meglepő adatokat látva kíváncsi lettem, vajon tényleg ilyen sokunkat érint-e ez a probléma, így „megszondáztattam” az ismeretségi körömet, hátha köztük is akad olyan, akinek lenne mit mesélnie a témában. Meglepődtem, milyen gyorsan, milyen sokan kerestek meg és jelezték, hogy szívesen megosztanák történetüket, vagy ajánlottak másokat. Szintén jelentkezett nálam egy tüdőgyógyász-allergológus ismerősöm, aki elöljáróban csak annyit mondott: egyik alkalommal az egyik betege vagy tizennégy kiürült orrspré flakonját borította ki a táskájából.

Anett felismerte, hogy rászokott, elvonási tünetei is voltak

„Nyaranta allergiával küszködöm, az erre használt orrsprék viszont, úgy érzem, nekem nem segítenek: nem tudják teljesen kidugítani az orromat. Ezért egy időben sima orrsprével próbálkoztam. Meg sem tudom mondani, naponta hányszor, de nagyon sokszor használtam, míg egyszer csak azt vettem észre, hogy rengeteg orrsprét veszek, és nagyon rászoktam. Megpróbáltam leállni vele, de amikor abbahagytam, nem kaptam levegőt: ezért folyamatosan vettem és használtam, nagyjából fél évig. Akkor vettem észre, hogy nem érzem a szagokat és az illatokat, illetve állandóan vérzett az orrom – avat be a történetébe Anett, akinek egy idő után gyanús lett, hogy ezeket a panaszokat a túlzásba vitt orrspréhasználat okozhatja. – Ekkor jöttem rá, hogy függő lettem, teljesen szétroncsoltam az orrnyálkahártyámat. Erőt vettem magamon, úgy egy hónap lehetett, amire teljesen le tudtam szokni róla. Az első két hétben semmi levegőt nem kaptam, elvonási tüneteim voltak: folyamatosan fújtam volna az orromba, hogy kapjak levegőt, mert már szinte remegtem érte. Nagyon nehezen, de sikerült leszoknom róla, végül az orrom is szép lassan helyrejött. 

Nagyjából két hónapnak kellett eltelnie, mire ismét rendesen kaptam levegőt és éreztem illatokat. 

Ezek után megfogadtam, hogy többet ilyet nem csinálok. Azóta, még ha meg vagyok fázva, is csak nagyon ritkán használok orrsprét. Tudom, ha egyszer elkezdem használni, nagyon nehezen állom meg, hogy ne fújjam állandóan az orromba: nagyon türtőztetnem kell magam” – teszi hozzá.

A szomszédokat járta végig, amikor otthon elfogyott

Mónika gyerekkorában asztmás volt, miután kinőtte, allergiás lett. Emiatt rendszeresen küzdött a beduzzadt nyálkahártya okozta kellemetlenségekkel, amikre orrcseppet kezdett használni. 10–12 éves korában már ott tartott, hogy volt olyan alkalom, hogy a szomszédokat járta körbe pánikba esve, amikor elfogyott otthon az orrcseppje – ahogy meséli, semennyi levegőt nem kapott az orrán. Végül felnőttkorában jutott el ahhoz a szakemberhez – egy arcüregspecialistához –, aki segített a problémáján: miután megállapította, hogy S-kanyaros orrsövényferdülése van, megműtötték. A gondjai ezzel megszűntek.

A függőség már egy hét alatt kialakulhat

„Rengeteg beteg küzd ezzel a problémával, és attól félek, csak a jéghegy csúcsát látjuk a rendeléseinken, mert nagyon kevesen fordulnak vele orvoshoz” – mondja megkeresésünkre dr. Szalai Zsuzsanna. Ahogyan azt a győri Elysia Clinic tüdőgyógyász-allergológusa kifejti, ez is gyógyszerfüggőség, ami hozzászokást jelent, vagyis azt, hogy a beteg már nem tud a készítmény nélkül tünetmentes lenni. Ebben az esetben konkrétan azt, hogy ha nem használja, újra bedugul az orra, ami nagyon kellemetlen érzés, és a tolerancia kialakulása (a megszokás) miatt egyre többet és egyre gyakrabban kell használnia.

„A függőség sajnos már öt–hét nap alatt kialakul, ezért is tartalmazzák ezt a figyelmeztetést az ödémacsökkentő orrcseppek/-sprék termékleírásai, amiket persze senki nem olvas el. Ráadásul ezeket recept nélkül lehet kapni, így reklámozhatók, a reklámok pedig inkorrekt módon nem tartalmazzák ezt a kitételt, csak a szokásost, hogy kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét. Meglehetősen cinikusnak tartom, hogy ezeket a készítményeket szénanáthára is ajánlják a gyártók akkor, amikor erre nagyon korszerű és hatékony orrsprék vannak forgalomban. 

Az antihisztamint és gyulladáscsökkentő szteroidot tartalmazó orrsprék gyorsan és hatékonyan kezelik nemcsak a szénanátha, de más krónikus orrdugulással és náthával járó betegségek tüneteit is. 

Sajnos receptkötelesek, ezért jutnak hozzá kevesebben” – teszi hozzá a szakember.

Ördögi kör: az úgynevezett rebound hatás

Kérdésünkre, hogy mi az az összetevő, amely egyes sprék, cseppek használata során függőséget okozhat, dr. Szalai Zsuzsanna tisztázza, ez csak az azonnali ödémacsökkentő hatóanyagra (oximetazolin, pszeudoefedrin) alakul ki. „Ez azonnali érszűkítő hatással rendelkezik, vagyis rögtön oldja a nagyon kellemetlen orrdugulást. Ám egy úgynevezett rebound hatása van, ami visszacsapást jelent: az érösszehúzást néhány óra múlva fokozottabb értágulat követi. Ez még erősebb orrdugulást okoz, amire újra kell csöppenteni, befújni és így tovább: amíg már létezni sem tud nélküle a beteg. A tengervízre ellenben nem lehet rászokni, de hatása sem igazán van azon kívül, hogy kimoshatók vele a pollenek az orrból.”

Az allergológus hangsúlyozza, ez azért nagyon káros, mert tönkreteszi az orr nyálkahártyáját, amit csak hetekig tartó kezeléssel lehet helyreállítani. „Extrém esetben még szívritmuszavart is okozhat, ha túladagolják, de azért ahhoz már tényleg rengeteget kellene csöpögtetni” – jegyzi meg a szakember.

Aki egyszer belekeveredett ebbe az ördögi körbe, annak nincs könnyű dolga, de egyáltalán nem lehetetlen lejönni a „szerről” orvosi módszerrel. „Ilyen esetben szteroidot tartalmazó orrsprét írunk fel, ha allergiás a beteg, akkor olyat, ami antihisztaminnal kombinált. Mivel ezeknek a modern készítményeknek a hatása gyorsan és biztonságosan beáll, néhány nap alatt le lehet tenni a káros orrspréket. 

Azonban a kezelést a nyálkahártya gyógyulásáig, a kiváltó ok, például a pollenszezon végégig kell használni: mindennap, lehetőleg kihagyás nélkül.

Szteroidot a korszerű orrsprék csak nagyon kis mennyiségben tartalmaznak, és ez nem az a szteroid, amelytől izmokat lehet majd növeszteni. Egy banális nátha idején azonban gyorsan vissza lehet esni a függőségbe, ezért nagyon kell figyelni a maximális öt nap betartására, vagy akkor is inkább a receptes orrsprét javaslom” – mondja a doktornő, aki azt tanácsolja az érintett betegeknek, akik véleménye szerint tisztában vannak vele, hogy függők, hogy mindenképp forduljanak gégészhez, allergia vagy annak gyanúja esetén pedig allergológushoz.
 

Hűs hullám borzolja a tengerifű zöldjét, szikár tornyok vetnek vészjósló árnyékot az óceáni tájra. Színes apróhalak cikáznak fürge rajban, bálnák távoli éneke szól a kék derengésben, egy búvárhajó horgonyzik le titokban a roppant zátonyok védelmében. Ez a káprázatos kép fogadja most a Vajdahunyadvárba látogatókat. 

Az óceán kincse – Mélytengeri mentőakció című kiállítás és játék egy képzeletbeli, tengeralattjárós utazásra hívja a látogatókat, akik sosem látott tengeri tájakat járhatnak be, miközben furfangos kérdések, megtévesztő feladványok és csodás tengerlakók teszik próbára tudásukat és érzékeiket.

Az óceánokon átívelő, izgalmas mentőakció során a résztvevők leleplezhetik a kapzsi Professzort, aki víz alatti kutatóállomásán fondorlatos terven ügyködik: egy titokzatos szerkezettel készül kivonni az óceánok értékes aranytartalmát. Az elszánt tudós mindent bevet, hogy megszerezze a kincset: váratlan akadályokkal és szemkápráztató trükkökkel zavarja össze az elmét és az érzékeket.

A feladványok megfejtéséhez bátor szívre, éles szemre és jó fülre is szükség lesz. 

Ám akinek sikerül túljárnia a tudós eszén, kiérdemli a jutalmat és az óceán megmentője címet!

A kiállítást járva a látogatók kideríthetik, képesek-e a próbatételek közepette is a célig kormányozni a cirkálójukat, ki tudják-e szabadítani az alvó ámbrásceteket az álomcsapdából, meg tudnak-e fejteni egy talányos buborékrajzot, és vajon elboldogulnak-e egy csapat játékos tengeri teknőssel vagy a Tű-fok parányi lakójával. Ha elég szerencsések, találkozhatnak a mélység rejtőzködő urával és tengeri birodalma különös lényeivel is.

A kalandjáték során a résztvevők tudományos ismeretekkel gazdagodhatnak, és rácsodálkozhatnak óceánok és tengerek valódi kincseire: a tiszta tengervíz fontosságára és a sokszínű vízi élővilágra.

Belépéskor a látogatók szöveges játékfüzetet kapnak, mellyel lépésről lépésre kerülhetnek egyre közelebb a célhoz. A több mint 700 négyzetméteren megvalósuló kiállítás és játék mesés látványvilággal, egyedi installációkkal, rengeteg felfedeznivalóval és ajándékkal várja az érdeklődőket.

A belépőjeggyel a múzeum összes állandó és időszaki kiállítása is megtekinthető.

Az f exhibition szervezésében megvalósuló AZ ÓCEÁN KINCSE – MÉLYTENGERI MENTŐAKCIÓ kiállítás és játék 2023. november 26-ig látogatható a Vajdahunyadvárban. 

Bővebb információ az F Exhibition Facebook-oldalán és a Mezőgazdasági Múzeum honlapján olvasható.

Kőfaragó árusok

A 20. század első évtizedében átadták a transzszibériai vasútvonalat, amivel megnyílt a szárazföldi utazás lehetősége a kínaiak számára, Európa felé. Először 1906-ban érkeztek kínaiak Magyarországra, hamarosan a sajtó is „felfedezte” őket. 
„A csontos arcú sárgák csapata nagyon egyszerű mesterségből él: vándorló kőszobrász. Hamu- és virágtartót, papírnyomót, csúnya kis nőalakot, majmot, végül bálványt árusítanak. Egyrészt otthon faragják, de ha megtelepedtek valahol nagyobb időre, akkor kis műhelyt rendeznek be; s a »fehér ördögök« városaiban is művészkednek. Az igazi művészethez ugyan nem sok köze van ennek a naiv háziipari csalafintaságnak, de a pesti közönség átlagát – úgy látszik – kielégíti a selejtes áru, mert a chinamanok szívesen tartózkodnak itt és sztereotip vigyorgással emlegetik, hogy milyen kedves ország Hungary” – számolt be róluk 1912-ben a Vasárnapi Újság.

A kínaiak többnyire vidéki nagyvárosokba költöztek, de miután rájöttek, hogy a fővárosban könnyebb a megélhetés, inkább Budapestet választották. Hogyan éltek? 

Elsősorban utcai árusok voltak, a kávéházakat járták kofferjeikkel: papírlegyezőket, de leginkább zsírkő szobrocskákat árultak. Idejük nagy részét azzal töltötték, hogy megkeressék azt a pénzt, amivel tovább tudnak menni Nyugatra vagy Amerikába.

A gyerekek nem jártak iskolába, helyette artistaként, utcai zsonglőrként próbáltak pénzt keresni. A családok munkamegosztásban dolgoztak, és a megkeresett pénzt beadták a közösbe. A többség, a vezetőjüket kivéve, általában írástudatlan volt.  Borzasztó körülmények között éltek: szoba-konyhás lakásokban, egymás hegyén-hátán, szalmazsákokon aludtak, és a földön ülve ettek. Jellemzően a Csikágónak nevezett területen, a VII. kerületben éltek, a Népszínház utca környékén, ahol el tudtak bújni, ugyanis sokszor illegálisan tartózkodtak itt, és féltek, hogy kitoloncolják őket.

„Lajos, a kínai, akit elütöttek”

Megbélyegezte őket a magyar társadalom, hamar legendák terjedtek el róluk. „Titokzatos vallási szertartásokat végeznek” – írták róluk, holott csak arról volt szó, hogy nem keresztények, hanem buddhisták voltak. Kuruzslással vádolták őket, mert nem tudták értelmezni a hagyományos kínai orvoslást. Azt feltételezték, hogy undorító dolgokat esznek, és hiányolják a patkányokat Pestről. Ráadásul folyamatosan probléma volt a neveikkel. Erre jó példa, hogy Molnár Ferenc író egy hírből kiindulva – miszerint automobillal elütöttek egy kínait – írt tárcát a Vasárnapi Krónika című lapba. Az egyszerűsítés kedvéért Luiginak nevezte a sérültet, és mivel az olasz Luigi magyarul Lajos, így lett a férfiból „Lajos, a kínai, akit elütöttek”. 

Az első világháború előtt mintegy kétszázan éltek itt, majd a háborúval szinte teljesen eltűntek az országból.

Az első magyar misszionáriusnő
Akik itt maradtak, azokat Kunszt Irén misszionáriusnő pártfogolta: a gyerekeket írni-olvasni, a szülőket magyarul tanította, illetve próbált orvosi ellátást szerezni nekik. Volt olyan család, amely az ő hatására áttért a keresztény hitre. Kunszt Irén Németországban született, és az angol misszió tagjaként hirdette a kereszténységet Kínában, de élete végéig magyarnak vallotta magát. Három hosszabb időszakot töltött Kínában, 1904 és 1932 között.

Kép

Kunszt Irén – archív fotó

Az 1920-as évek közepén ismét nőtt a számuk, és ekkor már vegyes házasságok is köttettek. A kínai bevándorlókkal kapcsolatos mítoszok pedig átalakultak: kóbor kutyákat esznek, szovjet ügynökök, lányokat csempésznek külföldre, titkos nagyfőnökük van – csak néhány példa a sok rasszista sztereotípia közül, amiket terjesztettek róluk. 

Mindenük volt, és minden olcsón 

De mikor jöttek azok a kínai családok, akikkel napjainkban is találkozhatunk? Még bőven tartott a Kádár-rendszer, amikor a ’70 es évek végén Kínában exportorientált gazdaságot fejlesztettek. Eközben Magyarországon sok termék hiánycikknek számított, a kínaiaknak viszont mindene volt. Ilyen körülmények között érkeztek meg az úgynevezett első generációs kínaiak. De hogyan jöhettek? Úgy, hogy a magyar kormány ’89 elején (1992-ig) megszüntette a vízumkötelezettséget. A „batyuzó árusok” megvették a repülőjegyet, leterítették a törülközőiket és eladták az olcsó termékeiket. Textil-, ruha- és cipőkereskedelemmel foglalkoztak, általában rossz minőségű termékeket kínáltak, és ha valamit nálunk nem vettek meg, azt tovább vitték például a még szegényebb Jugoszláviába. 

Kína különböző tartományaiból, vegyes társadalmi háttérrel érkeztek, de közös volt bennük, hogy nagyon jól számoltak és szorgalmasak voltak. 

Üzletet nyitottak, és állandóan ott ültek. Ugyanakkor zárkózottak voltak, a magyar nyelvet nem beszélték. A ’90-es években nagyjából 40–45 ezerre volt tehető a számuk.  Az első generációs turnusból sokan hazatértek vagy továbbmentek Európa más országaiba, hazánkat inkább ugródeszkának tekintették. Gyakran lehetett velük találkozni a 23 évig működő, de 2014-ben bezárt józsefvárosi piacon, ahol diplomától kezdve jogosítványon át a hamis cigarettáig bármit lehetett kapni. 

Szeretnek itt élni közöttünk 

Az újabb hullámot a letelepedési kötvénnyel érkezők hozták el, ők azok a többségében értelmiségiek, akik ingatlanvásárlási céllal érkeztek Magyarországra 2013–2017 között. Azt tudni kell, hogy ők már nem mind ragaszkodnak a hagyományaikhoz, nem a család a legfontosabb számukra, hanem önmaguk megvalósítása. A budai kerületekben vásároltak lakásokat, de a XIV., XVI., XVII. kerület kertvárosi részein élnek. Ott töltik az elektromos autóikat és élik a mindennapjaikat. Nyitottak, érdeklődők, beilleszkednek a magyar közösségbe. Szeretnek itt élni közöttünk, ugyanakkor mindenből van sajátjuk: ügyvéd, könyvelő, fodrász, akupunktúrás orvos, sőt saját szervezeteik és saját újságjaik is vannak. A családtagokkal együtt nagyjából 15 ezer fő kapott letelepedési kötvényt. Igazi „Chinatown” nem alakult ki, hiszen Budapest több pontján telepedtek meg. 

A megítélésük kapcsán viszont úgy tűnik, nincs új a nap alatt. Ahogy száz évvel ezelőtt, úgy jelenleg is élnek velük kapcsolatban rosszindulatú városi legendák. „Itt a sárga veszedelem, kiszorítanak minket az országunkból” – mondják sokan.

 A KSH adatai alapján viszont 2023-ban nagyjából 18 ezren élnek itt, viszonyításképp ez körülbelül annyi, mint Pécel lakossága.

Miért gondoljuk mégis azt, hogy napról napra többen vannak? Azért, mert amikor megjelentek a rendszerváltás idején, ahogy minden nem európai akkoriban, sokkolták a társadalmat. A másik ok, hogy a munkájukból kifolyólag – boltjaikban, éttermeikben – szem előtt vannak. Harmadszor pedig, mi minden ázsiait hajlamosak vagyunk kínainak nézni. Semmi jel nem utal arra, hogy illegálisan élnének itt, ugyanis például boltot nem tud úgy üzemeltetni valaki, hogy nincsenek rendben a papírjai.

Miért nincsenek sírjaik a temetőben? 

2001-ben egy rendőrségi hírekkel foglalkozó lap, a HavariaPress arról írt, hogy egy szervezett bűnözői csoport eltünteti a kínai holttesteket. Ez olyannyira sértette őket, hogy a magyarországi kínai közösségek először és utoljára közösen léptek fel, kiadtak egy közleményt, amelyben cáfolták a híresztelést. Az igazság ugyanis nem az, hogy a kínai elhunytakat „eltüntetik”, hanem az, hogy ha valaki halálos beteg lesz, az hazautazik kezelésre vagy meghalni. Ezért nem látunk az utcákon öreg kínai embereket. „A levél visszatér a fa gyökereihez” – tartja egy mondásuk. Ha valaki itt veszti életét, a holttestét akkor is hazaszállítják.  

Ma is sokan szeretik hangoztatni, hogy a kínaiak kutyahúst esznek, és azt is teszik elénk a sarki büfében. A valóság ezzel szemben az, hogy a nagy részük soha életében nem evett kutyát vagy macskát. Igaz, Kínának vannak olyan tartományai, ahol fogyasztanak ilyesmit, de csak egyfajta hiedelemből, erőlevesként időseknek adják, és speciálisan erre tenyésztett kutyákat vágnak le hozzá.  

Amikor az első hullámban tömegesen megjelentek az egyszer használatos zoknijaikkal, nem túl tartós áruikkal, kialakult a „kínai egyenlő gagyi” nézet. Tény, hogy a mai napig árulnak a szegényebb társadalmi osztály tagjai számára is megfizethető ruhát, viszont már a márkás holmik is Kínában készülnek. 

A csúcsminőséget ugyanúgy ott gyártják, vagyis, ha valamire „Made in China” van írva, az attól még lehet jó. 

Az egyik legújabb legenda a koronavírus-járvány idejéből származik, miszerint titkos kínai rendőrőrsök nyíltak Budapesten. Ezek valójában nem rendőrőrsök, hanem okmányirodák. A kínaiaknál ugyanis például az új jogosítvány kiváltását is a rendőrségen kell intézni. A „rendőrőrsök” megnyitása mögött pedig az a prózai ok állt, hogy az itt élő kínaiak a járvány miatt nem tudtak hazautazni, ezért annak érdekében, hogy a lejárt okmányaikat meghosszabbítsák, ügyintéző irodákat nyitottak azokban a városokban, ahol sokan élnek.

Források:
A PPKE BTK-n működő Modern Kelet-Ázsia Kutatócsoport workshopja a 2023-as Kutatók Éjszakáján: “Ázsiából jöttem, mesterségem címere…” – Ázsiai közösségek Magyarországon.
- Mátyás Anna Réka: A két világháború közötti magyarországi kínai kolónia
- Dr. Gulyás Anett: Miben mások a Magyarországon élő kínaiak?  Ismertető a Magyarországra bevándorolt kínai közösség életéről. 
- Dr. Salát Gergely: Városi legendák a magyarországi kínaiakkal kapcsolatban

Persze sokáig hiányzott a közösség és barátok által nyújtott valós biztonság. Óhatatlanul gyüttment lesz, aki egyszer csak a semmiből oda költözik, ahová a többség született, bármilyen szeretettel fogadják is a szomszédai. És nehéz gyüttmentnek lenni annak, akit valahol már igazán szerettek egyszer. Ezért is jöttünk tanyára. Egy falu túl sűrű, oda nehéz – ha nem lehetetlen – lett volna beilleszkednünk. Itt kell pár percet gyalogolni ahhoz, hogy átérjünk a szomszédba, és ezt szeretjük.

Naponta végignézed életed filmjét 

A Budapestről érkezettekre amúgy is hajlamosak vidéken csodabogárként tekinteni. Gyakran beugrik a bácsi arca a szomszéd dűlőről, amikor elfutottam a háza előtt. Nem azt észlelte (valószínűleg), hogy Budapestről jöttem, hanem hogy dologidőben futkározom. Óriásit köszönt, nagyon udvariasan, de kiült az arcára az őszinte megdöbbenés: „Magának tényleg nincs dolga, fiatalasszony? Nem fárad ki eléggé a ház körüli teendőkben?” – kérdezték a szemei, mielőtt tovább rendezgette volna a portáját. 
Más itt minden. Mások a témák, mint a máriaremetei játszótéren vagy a belvárosban, mert másfajta tudásuk, műveltségük van itt az embereknek. Nincsenek mozik, színházak, bevásárlóközpontok, kávézók, könyvesboltok minden utcasarkon, nem érzed azt, hogy ezeknek valahogy a mindennapjaid részét kell képezniük. 

Szeretjük a budapesti, nagyvárosi élet eleganciáját, nagyvonalúságát, szellemi igényességét, de ha csak ebben élünk, az kicsit mintha megvédene a harapós valóságtól. 

Attól, hogy tudd, hogyan kell előállítani a zöldséget, amit megeszel; hogy értsd, ebben mekkora munka van; hogy nap mint nap látnod kelljen a temetőt, ami emlékeztet a mulandóságodra; hogy a lakóhelyed központjában belebotolj a templomba, ami emlékeztet rá, hogy valami köré szervezni kellene az életedet. Könnyen előfordulhat, hogy hetekig nem látsz óvodát, aminek zebrája előtt lassítasz, hiszen átszaladhat rajta a testvérednek, a szomszédodnak, a barátodnak a gyereke. 

Falun egy nap alatt végignézheted életed filmjét, ha figyelsz: szinte lehetetlen nem elmenni a bölcsőde, az óvoda, a templom, a temető, a rendelő mellett – miközben betérsz a postára, a zöldségeshez, a közértbe vagy a vegyesboltba, hogy aktív szereplője is legyél ennek a filmnek. 

Vidéken mindig van tér örülni, nagyvárosban ezt a teret létrehozni is egy külön projekt, annyi minden fontosabb adódik minden percben. A vidékiek ösztönösen tudják, hogy a tennivaló nem szalad el, amíg figyelemmel végighallgatjuk a másikat – a nagyvárosban luxus megállni és csak úgy jelen lenni. Tréningeken tanuljuk ezt arrafelé.

Ha félúton találkozhatna… 

Valahogy ritkább az egyrészről-másrészről is itt. 

Vagy hoz gyümölcsöt az almafa, vagy nem, nincsen harmadik opció. 

És míg pusztán irodai környezetben ugye lehet véleményes, hogy jól sikerült-e egy háttéranyag vagy perirat, itt, ha megdöglik a tehén, az vitán felül rosszat jelent. Egyértelmű, ki mennyit dolgozik, nem igazán marad tér az udvariaskodásra. 

Jól kiegészítené egymást a két világ, ha hagynánk, hogy hassanak egymásra: a vidéki, az adottságokat nem megváltoztatni akaró, éppen ezért az elmélettel nem sokat törődő világ és a fővárosi, az elméletek ismeretében mindent megoldani akaró. Ha ezek a világok elfogadnák, hogy olykor bizony előremozdíthat az, ami újszerű és idegenül hangzik, illetve, hogy olykor lehet „csak” a józan paraszti eszünkre hagyatkozni, hát, tündérkert lenne itt, állítom. Bitang nagy tudás szintetizálódna, ha félúton találkozna ez az egyre csak távolodó két világ. 

Annyiszor eszembe jut az orosz–ukrán háború kitörése utáni első vasárnapi szentmise a kis falusi templomunkban. Akkoriban még borzasztóan hiányzott a kápolna, a waigandos szentmisék, utána a nagy beszélgetések. Elképzeltem, milyen jó lenne most Hidegkúton lenni, vasárnap reggel a kápolnába menni, szentmise után beszélgetni a többiekkel, esélyeket latolgatni, elemezgetni...

Annyira bizonytalan lett minden, még ha tudtam is, hogy igaza van Mucinak abban, hogy mi most a legjobb helyen vagyunk vidéken, mert van fánk, kutunk és baromfink. Nagyon visszavágytam, gondoltam, mit tud hozzátenni egy kis falusi templom egy világégés küszöbén az én bonyolult lelkivilágomhoz. 
Miután kivonult az atya a ministránsokkal, ugyanúgy, ahogy minden mise után, letérdeltünk, és a kántor vezetésével elmondtuk, hogy „Dicsértessék és áldassék a legméltóságosabb Oltáriszentség, most és mindörökkön örökké, ámen”. 

Igazából ennél többet, azt hiszem, egy mélyelemzés sem tehetett volna a nyugalmamért. 

Ez a lényeg végül is, ha esik, ha fúj, ha háború van, ha béke. Azóta több tucat elemzést olvastam a háborúról szellemes és bölcs daliák tollából, de ennél jobb végkövetkeztetésre nem leltem.

Az írás a Vidéki sanzon sorozat keretében jelent meg, amelynek további részei elérhetőek itt.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>