Szexidol, filmcsillag, emberjogi harcos és kémnő – Josephine Baker hosszú és viharos élete
A két világháború közti időszak szórakoztatóiparának afroamerikai királynője a legnagyobb mélységből jutott fel a csillogó színpadokig és a mozivászonra. Nehéz gyerekkorának, hirtelen népszerűségének és ellentmondásos életének története nemcsak több regényhez volna elegendő, de korának politikai eseményeit és közhangulatát is magán viseli.
A nyomor és erőszak bugyrai
A későbbi Josephine Baker, a világ egyik leghíresebb előadóművésze, számos kortársának múzsája, 1906-ban született az amerikai Saint Louis városában. Édesanyjáról, Carrey-ről keveset lehet tudni, annyi mindenesetre bizonyos, hogy törvénytelen gyermek volt. Fekete és indián eredetű nevelőszülei korábban rabszolgaként dolgoztak. Carrey kislánya eredetileg a Freda Josephine nevet kapta. Apja kilétéről semmi biztosat nem lehet tudni, azt sem, hogy fekete volt-e vagy fehér.
A fiatal anya következő férjével és négy gyermekével mérhetetlen szegénységben élt a város szélén lévő nyomornegyedben.
A kis Freda egész gyermekkorában magára hagyottan, élelemért küszködve próbált életben maradni.
Otthon sem élelmet, sem biztonságot nem tudtak neki biztosítani a szülei, a közeli vasút elhagyatott területein játszott, kéregetett, ha kellett, a szemétben turkált ételért. Már nyolcéves korában fehér háztartásokban dolgozott cselédlányként. A kiszolgáltatott, sovány kislány dicséretet ritkán kapott, a legkisebb tévedésért is szigorúan megbüntették. Volt olyan munkaadónője, aki dühében a tűzhely forró vasán égette meg a kislány kezét, amiért túl sok mosószert rakott a vízbe mosás közben.
Tizenegy éves korában már az utcán dolgozott, tánccal és még ki tudja, mi mindennel szórakoztatta a járókelő közönséget. Ez volt az az időszak, amikor szemtanúja lett az évszázad egyik legkegyetlenebb pogromjának. Az 1917-es Saint Louis-i zavargások azért törtek ki, mert feloldhatatlan ellentétek feszültek a város fehér bőrű fizikai munkásai és a déli államokból beáramló fekete munkavállalók között. Az első világháború hatására hatalmasra duzzadt amerikai gazdaságnak rengeteg dolgozóra volt szüksége, a bérek alacsonyak voltak, a feszültség a tetőfokára hágott. A gyakori sztrájkokat sokszor erőszakkal verték le, majd a legtöbbször fekete sztrájktörőket hozattak. Ők a munkalehetőségnek megörülve jóval alacsonyabb áron hajlandóak voltak dolgozni, mint a fehérek.
Egy késő tavaszi napon aztán az ellentét erőszakos eseményekhez vezetett. Két-háromezer fehér munkás özönlötte el a feketék lakta városrészt, és válogatás nélkül ütni, verni, lőni, gyilkolni kezdték, akit csak találtak. Sok házat felgyújtottak, a menekülőkre rátámadtak. Még a nőket és a gyerekeket sem kímélték. A rendőrség nem tudott és nem is nagyon akart közbeavatkozni, ahogy a nemsokára riadóztatott nemzeti gárda sem. A pogrom során – a becslések szerint – legalább száz ember halt meg, többségük fekete.
A kis Freda a többiekkel együtt menekült a föllobbanó tüzek és a feldühödött lincselők elől. Ez az élmény későbbi politikai érzelmeit, aktivitását is alapvetően meghatározta.
A következő évben már iskolába sem járt. Az utcagyerekek megpróbáltatásokkal teli életét élte: koldult, táncolt, megtanult megélni a legmostohább körülmények között is. Hajléktalanként kartondobozok között aludt, később ő sem szívesen részletezte, hogyan sikerült életben maradnia. Mindössze tizenhárom éves korában feleségül ment egy Willie Wells nevű fiatalemberhez, de egy éven belül elváltak. Freda ekkor csatlakozott egy utcai táncosokból és mutatványosokból álló csoporthoz, és ettől kezdve szinte élete végéig nem távolodott el az előadóművészettől.
Színpadról színpadra emelkedve
Tizenöt évesen már a második férjével élt, egy bizonyos William Howard Bakerrel, aki hordárként dolgozott. A pár két év múlva különvált, Josephine azonban, akinek a karrierje ezekben az években felgyorsult, úgy döntött, hogy megtartja a vezetéknevet.
Mint minden feltörekvő előadóművész, Josephine is New Yorkba utazott. Kisebb szórakozóhelyeken lépett föl, és folyamatosan meghallgatásokra járt egy jövedelmezőbb megbízatás reményében. Végül felvételt nyert egy komoly előadásba, a Shuffle Along című revüműsorba, méghozzá nem is akárhol, hanem a Broadwayen. Az utolsó pozícióba osztották, ő azonban egyéni, humoros mozdulatokat is belevitt az előadásba. Úgy látszik, a menedzsment nem bánta, egy másik előadásban is szerepet kapott, igaz, egyelőre mindig a sor végén.
Már tizenkilenc évesen sikerrel lobbizott a saját érdekében, mivel sikerült egy megbízást szereznie Párizsban. Az egyik színházban lépett fel a Négerrevü című előadásban. Ő volt az első két színes bőrű előadó egyike, akik Amerikából Franciaországba jutottak. A másikuk egy Bricktop nevű dzsesszénekes és táncosnő (eredeti neve Ada Beatrice Queen Victoria Louise Virginia Smith).
A Párizsból kiinduló art deco irányzat kifejezetten érdeklődött az Európán kívüli művészeti formák iránt. A kibontakozó Afrika-nosztalgia is nagyban előmozdította a tehetséges és fiatal egyéniség, Josephine karrierjét. Nem volt szégyenlős, és hatalmas ambíció feszítette, tehát minden adódó lehetőséget kihasznált. Akkor robbant be a köztudatba, amikor egyik tánckoreográfiáját mindössze egy banánhéjakból álló szoknyában adta elő.
Az erős kisugárzás, az egzotikus külső és a leplezetlen szexualitás elvarázsolta a közönséget, ráadásul Baker egy láncra kötött gepárd társaságában lépett fel.
Új menedzsere és szeretője – egy egykori szicíliai kőműves, aki grófnak adta ki magát – elkormányozta Josephine-t a sanzonéneklés és a filmszerepek irányába. Hazafias francia dala, a J'ai deux amours meggyőzte a párizsiakat a fekete istennő lojális hozzáállásáról, és a mozivásznon is örömmel fogadták. Rendszerint vad, civilizálatlan őserdei nő szerepét kapta, aki végül sikerrel illeszkedik be a fejlett, felsőrendű nyugati civilizációba. Ilyen volt például A fekete Vénusz és A trópusok szirénje. A tánc gyakorlása mellett énekórákat is vett.
A „Fekete Gyöngy”
Hírneve a társadalom legfelső rétegeibe röpítette őt. Ernest Hemingway az elragadtatás hangján nyilatkozott róla, Picasso nemcsak vázlatokat, hanem festményeket is készített Bakerről, Jean Cocteau pedig szinte a menedzsereként kezdte egyengetni a karrierjét. Nemsokára a boltokba kerültek a Josephine Baker nevével fémjelzett hajzselék és más kozmetikai termékek, de „árult” banánt és cipőt is a nemzetközi hírnevére támaszkodva.
Voltak persze nyers kritikusai is. 1928-ban Bécsben heves ellenállásba ütközött. Josephine-t kifütyülték az utcán, a sajtó fekete ördögnek nevezte, az előadásnak otthont adó színházzal szemben működő templom papja pedig kiprédikálta, és már a műsora végignézését is bűnösnek nevezte. Saját szülőhazájában is legalább ilyen erős érzelmeket váltott ki az emberekből. Az 1936-os turnéja teljes kudarcot vallott, az amerikaiak nem fogadták jó szívvel.
Sokan nehezen viselték már a gondolatát is annak, hogy egyes filmjeiben fehér férfiakkal táncolt, azt a filmet pedig, amelyben románc alakul ki közte és egy fehér férfi között, egyenesen betiltották az Egyesült Államokban.
A Time magazin – amely Sztálint és Hitlert is a világ legnagyobb politikusaként tette címlapjára – néger tramplinak nevezte.
1928-ban Budapesten is vendégszerepelt, igencsak foglalkoztatta a közvéleményt. Kosztolányi Dezső a fekete idol körüli rajongást azzal magyarázta, hogy a gyarmatosító fehérek a Baker személye iránti rajongásban róják le bűntudatukat.
A kémnő
Baker később feleségül ment egy Jean Lion nevű iparmágnáshoz, majd ahogy közeledett a világháború, egyre inkább a politika kezdte kitölteni a gondolatait. Miután a németek 1940-ben Párizst is elfoglalták, elhatározta, hogy minden erejével a megszállók ellen fog küzdeni. Erre kiváló alkalma is nyílt, hiszen a magas rangú német tisztek előszeretettel mutatkoztak a társaságában. Erotikus kisugárzása, egzotikus külseje és elbűvölő társasági modora tökéletes jelöltté tette arra, hogy információt gyűjtsön. A francia hírszerzés már 1939-ben beszervezte, ő pedig lelkiismeretesen teljesítette a küldetéseket.
Nagykövetségeken, estélyeken, koktélpartikon bocsátkozott könnyed, incselkedő csevegésbe német tisztekkel és magas rangú hivatalnokokkal, miközben igyekezett minél több információt kicsikarni belőlük. Csapatmozgásokról, repülőterekről, kikötőkről, hadmozdulatokról szerzett értesüléseket meglepő könnyedséggel, majd ezeket eljuttatta a szövetségesekhez. Ő volt az ideális alany erre a feladatra, hiszen előadóművészként szabadon mozgott egész Európában, sőt, még Dél-Amerikába is eljutott, ha arra volt szükség. Az előadásaihoz használt kottafüzetekre gyakran láthatatlan tintával jegyezte föl a legfontosabb híreket, így csempészte át ezeket számos országhatáron.
A náci vezetés el sem tudta képzelni, hogy egy apró termetű, fekete revütáncosnő bármiféle veszélyt jelenthet.
Olyannyira alsórendű emberi lénynek tekintették, hogy nyíltan beszéltek előtte, mintha csak egy kikupálódott rabszolga lett volna. Soha nem derült ki, hogy ellenük dolgozott.
A háború után – már a negyvenes éveiben – folytatta a turnézást, de emellett egyre inkább a politika felé fordult a figyelme. Mind Európában, mind az USA-ban a faji megkülönböztetés ellen szállt síkra, és az egyik legaktívabb emberi jogi aktivista lett belőle. Az ötvenes évek elején, amikor Amerikában a feketéknek még szigorúan tilos volt a fehérek közé vegyülni a tömegközlekedésen, a nyilvános vécékben és sok más helyen, Baker erőteljes hangon tiltakozott. Egy újabb turné során harminchat szállodában utasították el a szobafoglalását, a Ku Klux Klan pedig folyamatosan fenyegette. Végül az amerikai hatóságok megvonták tőle a vízumát, és minden fellépését le kellett mondania. Csak a hatvanas években léphetett be megint az országba.
A szivárványtörzs
Mivel több vetélés és egy súlyos nőgyógyászati betegség következtében nem szülhetett, egymás után fogadta örökbe a gyerekeket. Nem sokat találkozott velük, mivel folyamatosan úton volt, de mindegyiküket a nevére vette, részéről ez gyaníthatóan politikai propaganda volt. Külön hangsúlyt fektetett arra, hogy minden egyes gyerek más és más etnikai háttérrel rendelkezzen, és más vallású legyen.
Szivárványtörzsnek nevezte a családját, mivel Marokkóból, Kolumbiából, Elefántcsontpartról, Finnországból, Algériából és Venezuelából is érkeztek hozzá a gyerekek.
Egyikük később megjegyezte a nevelőanyjáról: „Játékbabákat gyűjtött.”
Josephine Baker hosszú és viharos életet élt. Gyakorlatilag élete végéig vállalt fellépéseket. Utoljára 1975-ben, pályafutása ötvenedik évfordulóján állt a színpadra. Az előadást hercegek finanszírozták, és világhírű előadók vásároltak rá jegyet. Akkora tömeg volt, hogy pótszékeket kellett berakni. Négy nappal a díszbemutató után Josephine Baker álmában agyvérzést kapott, és meghalt.
Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
