„A gőzmozdonyokat akkor már jól ismertem, mert abban az utcában közlekedtek, ahol felnőttem. Ezért is keltette fel ennyire az érdeklődésemet az a kis negyven centis gőzgép, amely lokomotív volt: a kis kazán tetején volt a fekvő gőzgép. Ilyen típusúak voltak régen – persze jóval nagyobb méretben – a mezőgazdasági gépek, amikor még nem használtak robbanómotoros traktorokat a földeken. A férfi, akinek az udvarán állt, később négy kereket szerelt rá, és rátette sínre is, a háza előtt készített egy kis pályát, ott döcögött ez a gép. Meg is engedte, hogy ráüljek.”

„Bennem ez olyan mély nyomot hagyott, hogy az ötlet, a kis gőzmozdony építésének vágya egész életem során megmaradt.” 

A szülei is látták, hogy mennyire érdekli Kálmánt a gépészet, ezért középiskolásként beíratták az újpesti Landler Jenő Híradásipari és Közlekedésgépészeti Technikumba, amely kiváló iskola volt az 1960-as években. (Ma Újpesti Két Tanítási Nyelvű Műszaki Technikum.) Mérnökök tanították a műszaki tantárgyak elméleti ismereteit, ugyanakkor nagyon jól felszerelt műhelyei voltak, ahol az elméletet a gyakorlatban is megvalósíthatták. Alapvető fontosságú volt az anyagismeret, a fémek, ötvözetek kristályszerkezeteit pedig a technológiai laborban meg is tudták nézni a tanulók. Oktatták a különféle anyagok tulajdonságait, például szilárdságát, keménységét, a fémek szennyező anyagainak módosító hatásait és azok hasznosítását. Tanultak a hőkezelésről is, amelyek új kristályszerkezeteket hoznak létre; valamint az anyagok átalakításáról, például a kovácsolásról, sajtolásról, öntészetről… Az iskolának nagyon jól felszerelt kovácsműhelye volt. „Az első évben a műhelyekben megtanultuk a kéziszerszámok használatát. Ez ma már kicsit feleslegesnek tűnik a gépek korában – pedig megvan a szerepük, én is dolgoztam kéziszerszámokkal a mozdony készítése során” – mondja Varga Kálmán. 

Varga Kálmán gőzmozdonyának alkatrészei a műhelyben – Fotó: Varga Kálmán

Oktatták a hegesztési eljárásokat is, amiket aztán a gyakorlatban egy tanéven át tanultak, az utolsó évben pedig megismerkedtek a szerszámgépek használatával, például az esztergával, a gyalugéppel, a köszörűkkel. „A mechanika második osztálytól került a tananyagunkba, nagyon kemény tárgy volt, azt mondták, aki ebből nem bukik meg, az le tud érettségizni. Mindenféle terhelési típusról tanultunk, ami anyaghasználat közben előfordulhat. Ezeknek az ismereteknek a birtokában terveztünk, rajzoltunk. Kinetika nevű tantárgyunk is volt: szabad- és kényszermozgásokról, aerodinamikáról tanultunk például ennek keretében; hőtan, azaz termodinamika – a vízgőz termodinamikája az én mozdonyom megépítéséhez is alaptudásként szolgált” – emlékszik vissza Varga Kálmán. A matematika, a magyar és a történelem ugyanúgy érettségi tárgyaik voltak, mint más középiskolákban. A „Landler” ma már iskolatörténeti fogalom és Újpest történelmének egyik büszkesége. 

„A mozdony készítése során nagyon sokat hasznosítottam ebből az elméleti és gyakorlati tudásból. Csak egy példa: amikor felhúztam a tengelyre a mozdony kerekét, tudnom kellett, hogy mi az a mérettűrés, amellyel ez a szoros illesztés létrejön. Műszaki táblázatok persze vannak, de érteni is kell, mi miért szükséges” – magyarázza Varga Kálmán.

Az Izzóban kezdte a munkát normatechnológusként, majd a Fővárosi Hulladékhasznosító Műben gyarapította hőtani ismereteit, ahol az alap a vízgőz volt – igaz, sokkal nagyobb hőfokon és nyomáson, mint egy lokomotív vagy mozdony esetében. 

„Nyugdíjaskoromra eljutottam oda, hogy rendelkezésemre állt az elméleti és gyakorlati tudás mellett a sok technikai feltétel – saját műhely, szerszámok, anyagok – és a szabadidő is.” 

„Öt év alatt készítettem el szép aprólékosan, saját munkával a mozdonyt és egy kocsit, amely két utas szállítására alkalmas. Elkészítettem a kertben a házunkat megkerülő sínt. Ezt szeretném kibővíteni, hogy egészen a kert hátsó széléig kiérjen. Még húsz év munkát tervezek: állomásokat, szemafort, vagonfordítót, fűtőházat, remizt szeretnék építeni.”
 

Két méter hosszú a mozdony a szerkocsival együtt, amelyben a víz és a fa van – a mozdony vezetője ennek a tetején ül, innen fűti a mozdonyt menet közben. 
A működési elven kívül nem szolgált mintául egyik létező nagy mozdonytípus sem, teljesen az alkotó fantáziája hozta létre. A mozdonyvezetőnek annyi gőzt kell adagolni egy csap nyitásával-zárásával a két gőzgépre, hogy megfelelő nyomaték legyen az elinduláshoz és a folyamatos haladáshoz, de ne pörögjön ki a kerék. A gőzadással lehet szabályozni a mozdony sebességét. A hideg gépet faszénnel fűti fel, de utána már csak fát rak a tűzre időnként, hogy biztosítsa a folyamatos gőzképződést. „Ez is megfogott engem gyerekkoromban, hogy rakni kell a tűzre” – mondja Kálmán mosolyogva.

A kerti utazás a pöfögő kis mozdonnyal csodálatos élmény, a felnőttekben felébreszti a lelkük mélyén alvó és sokszor elnyomott gyermeket. A gyerekek pedig áhítatos örömmel, csillogó szemmel vesznek részt az egyszerre mesebeli és valóságos utazáson. Ilyen élményben ma már nagyon ritkán lehet részük. Az alkotó, Varga Kálmán is szinte visszaalakul lélekben tízéves kisfiúvá, és azt se bánja, ha az arca kormos lesz, miközben – komoly mozdonyvezetőként – rója a köröket unokáival vagy az érdeklődő felnőtt rokonokkal a háta mögött. Akiknek pedig átengedi a mozdonyvezető felelősségteljes feladatát, azok ezt megtiszteltetésként élik meg.

Kép

A sínpálya a kertben – Fotó: Kölnei Lívia

Járókelők, gyerekek és felnőttek ma is megállnak a kerítésünknél, és rácsodálkoznak a pöfögő kis mozdonyra. Néha olyan kérdést is feltesznek, amiből kiderül, mennyire távoli már a mai emberektől a gőzgép, mennyire nem fér a fejükbe a működése: „Értem én, hogy gőzgép, de mivel működik, mi hajtja?”

Csak a telefonját bújja, naphosszat ki se dugja az orrát a szobájából, ha pedig kijön onnan, általában abban sincs sok köszönet: hisztis, kötekedő, és folyton csak szemtelenkedik. Ismerős? A kamaszok már csak ilyenek – intézhetnénk el akár egy vállrándítással, sértődötten nyugtázva, hogy szemünk fénye már se a babusgatásunkra, se a társaságunkra, a véleményünkre pedig a legkevésbé tart igényt. Az egyik pillanatban legalábbis. Szülőként nehéz megtalálni magunkat ebben az új helyzetben. A gyermekpszichológus azon a véleményen van, hogy nem szabad általánosítani a tinédzserekkel kapcsolatban, ehhez viszont az is szükséges, hogy képesek legyünk félretenni az előítéleteket.

A mai kamaszokban van ambíció!

„Sok kis kliensemnél azt látom, hogy erre az életkorukra már kialakult érdeklődési területtel rendelkeznek: akad köztük olyan, aki erősen humán érdeklődésű, rengeteget olvas. 

Van köztük olyan is, aki évek óta japánul tanul, míg egy másik komolyan rajzol.

Akár már kiskamaszkorban is láthatóvá válik, mi érdekli őket, miben „eredményesebbek”, tehetségesebbek. A kamaszok nagyon különböznek egymástól, nem szabad egy kalap alá venni őket – mondja Deliága Éva. – Minden kamaszban van valami értékes, valami egyedi, ami az ő speciális érdeklődése, ami még épp csak nyiladozik. Ha sikerül őt ebben támogatni, lehetséges, hogy ez lesz az ő útja” – fűzi hozzá. 

Az viszont kétségtelen, hogy a tinédzserekben végbemenő változások általában hihetetlen turbulenciával zajlanak mind hormonális, mind biológiai értelemben. Ehhez hasonló hatalmas léptékű változás csak csecsemőkorban zajlik le, amikor szintén ennyire gyorsan fejlődik az ember. „Ebből a szempontból ez egy nagyon megterhelő időszak, aminek a biológiai, fiziológiás háttere felelős a hormonszintek változásáért is, ami pedig a hangulatingadozást okozhatja. A kamasz nagyon változó tud lenni, míg az egyik percben a túlóvó, babusgató attitűdöt várja el, a következő pillanatban már olyan mértékű önállóságot – autonómiát, jogokat, pénzt – követel magának, aminek hatására a szülő kétségek közt vergődik” – mutat rá a szakember. A gyermekpszichológus szerint ezért is lenne nagy szükség a nézőpontváltásra: itt nem arról van szó, hogy a kamasz mennyire elviselhetetlen, hanem arról, hogy az ő számára mennyire megterhelő ez az időszak. 

„A teste folyamatosan változik, és számára nagyon nagy feladat, hogyan tudja ebben a megváltozott, új testben ismét jól érezni magát, visszanyerni a korábbi magabiztosságát. 

Ennek az időszaknak a legnagyobb pszichológiai küzdelme és feladata az identitás keresése és megszilárdítása, ami sok próbálkozással jár: ezeken a kísérleteken keresztül próbál rájönni a kamasz, hogy milyen is ő valójában.

Megpróbálja definiálni önmagát, miközben azonosulhat vagy csapódhat egyes csoportokhoz: esetleg egy markáns zenei vagy öltözködési stílust képviselhet.”

Kép

Fotó: Freepik

Felvetésünkre, hogy manapság még nehezebb kamasznak lenni, mint régebben volt, a szakember úgy fogalmaz, a mai fiatalokra zúduló információs dömping hatására ők már sokkal több lehetőség közül választhatnak. Deliága Éva szerint a sokkal több információ ugyanakkor szorongáskeltő és összezavaró hatással is lehet rájuk. „Rengeteg trend van jelen, és már olyan alapdolgok is megkérdőjeleződnek, amiken eddig talán nem kellett ennyit gondolkodni. A korábbi, nagyon kiszámítható jövőképtől elrugaszkodva manapság úgy tűnhet, mintha minden lehetséges lenne: még olyan dolgok is, amikről a szülőknek fogalmuk sincs, így aztán támogatni se nagyon tudják.”

Nagy a szakadék

„Amíg a szülők azt hajtogatják a kamaszuknak, hogy menjen például jogi pályára – mert szerintük az a biztos megélhetés –, a gyerek a közösségi felületekről azt szűri le, hogy vlogot kell indítani. Hiszen egyesek kétmilliós nézettséget érnek el például azzal, hogy csokitojásba csomagolt műanyag meglepetéseket bontanak ki és raknak össze a videóikban” – mondja Deliága Éva. Rámutat, hogy sok külső hatás jóval erősebb, mint a szülőké, akik ráadásul nem is igazán látják át, mik ezek a hatások és tartalmak. Képtelenek követni, mit milyen mennyiségben néz a gyerek, és hogy az milyen képzeteket kelt benne. „Az interneten keresztül meglehetősen szűretlenül ömlenek a különféle hatások a fiatalokra (például a veszélyesebbnél veszélyesebb TikTok-trendek formájában), amiknek a szerepét nem szabad alábecsülni” – figyelmeztet a szakember, aki azt is kiemeli, hogy nem mindenki tudja magát megtalálni ezekben a trendekben, ami szintén egyfajta kételyt, bizonytalanságot okozhat. 

Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a mai gyerekek jóval korábban találkozhatnak felnőttesebb tartalmakkal, ami kicsit koravénné, koraéretté teheti őket. 

„Míg ez a fajta tájékozottság kognitív szinten ugyan felhúzhatja őket a fejlődésben, érzelmi érés tekintetében a hullámzást élik meg.”

Kép

Fotó forrása: Freepik

Őrizzük a bizalmi kapcsolatot

Deliága Éva szerint a legfontosabb, amit tehetünk, az a jó szülő–gyerek kapcsolat fenntartása. „Ebben viszont a kamasz irányít: amikor erre van igénye, és valami számára nagyon lényeges, esetleg nyomasztó dolgot szeretne velünk megosztani, akkor azonnal ott kell lenni, még ha ez épp a leglehetetlenebb időpontban, például este 11-kor történik is. Ezért is fontos a bizalmi kapcsolat ápolása, hogy arra ösztönözzük a gyerekünket, ő maga nyíljon meg: akarjon, és tudjon is mesélni. Biztosítanunk kell az intim szférát is számára, ami nem csak a külön szobát, saját teret jelenti, ahová félre tud vonulni. Ennek része az is, hogy nem olvasunk bele a naplójába és az üzeneteibe, mert ezek kapcsolatromboló hatású cselekedetek. Nem ilyen módon kell »ellenőrizni« a kamaszt, hanem pontosan a bizalmi kapcsolat fenntartásával” – mutat rá a szakértő.

Ne hagyjuk rá a dolgokat, ne „írjuk le”, mondván, úgyis kamaszodik! 

A nehezebb évek után a kamaszok általában vissza szoktak találni, és egyfajta újraközeledés tapasztalható meg a szülő és a már fiatal felnőtt között. „Az a fontos, hogy időközben ne nagyon távolodjanak el egymástól érzelmileg, és meg tudják őrizni a bizalmi kapcsolatot: hogy ha a kamasz bajban van – és ilyen szempontból a mai kor veszélyei talán még nagyobbak, mint korábban voltak –, butaságot, rossz dolgot csinált, akkor is érezze, hogy a szüleihez fordulhat támaszért” – emeli ki Deliága Éva.

Könnyen megtaláljuk egymást Diánával a kistarcsai HÉV-állomáson. Innen autóval visz Nagytarcsára, a családi otthonába, ahol az illóolajos műhelye is található. Már ahogy beszállok a kocsiba, kellemes illat csapja meg az orrom. Nem szeretnék egyből a tárgyra térni, ezért csak később kérdezem meg, milyen illatosítót használnak az autóban. Azt mondja, semmilyet, valószínűleg már beitta a bőrük az illatokat, és mivel a ruhájuk öblítésére is illóolajokat használnak, így mindenhova magukkal viszik.

Diánáék a település szélén laknak. Két éve költöztek ide a férjével és három iskolás gyermekükkel együtt, azóta felújítanak. A műhelyébe külön bejárat vezet – itt már sokkal intenzívebben érződnek a különféle illatok. Az otthonosan berendezett műhelyben a hatalmas polcos szekrény tele van Diána egyedi termékeivel, amelyek a Diadeur nevet viselik. Az igényes kialakítású fiolák mellett, amelyekben az illóolajok lapulnak, ott vannak még a különféle kozmetikai krémek, testápolók, fürdőbombák, natúr krémdezodorok, a szekrény tetején pedig a párologtatásra szolgáló diffúzorok.

Amikor a gyógynövények és a kémia találkozik

Diánáról kiderül, hogy már gyerekkora óta a gyógynövények szerelmese. Volt egy gyógynövényhatározó kiskönyve is, amelyet nagyon sokáig forgatott a kezében. Imádja a kémiát, így miután megkapta Szegeden a vegyész diplomáját, elhatározta, hogy doktorál gyógyszerészeti kémiából. Később aromaterapeuta lett, ahol ugyan megtanulta, melyik illóolajnak milyen hatása van, de ő ennél többet szeretett volna tudni, ezért elvégezte a gyógynövényismerő és -felhasználó szakot a MATE-n. Az itteni légkör pedig arra motiválta, hogy visszatérjen a tudományos kutatáshoz, immár az illóolajok kapcsán. Vegyész és gyógynövényszerető énje tökéletesen összekapcsolódik az illóolajok esetében. 

Diána hangsúlyozza, az a valódi illóolaj, amelyet növényből vagy annak valamely részéből vonnak ki. Ami szintetikum, az aromaolaj vagy illatolaj. 

A legtöbb illóolajat desztillálással állítják elő, ami hasonlít a pálinkakészítés folyamatához. Egy üstben vizet forralnak, az így keletkezett gőz átjárja a víz fölött lévő, gyógynövényekkel teli tartályt. A gőz magával viszi a vízoldékony komponenseket és az illóolaj-molekulákat, majd ezek egy hűtőberendezésen keresztül lehűlnek és lecsapódnak. Így képződik az illóolaj és az aromavíz.

Diána azt mondja, a lepárlás egy külön szakma, amelyet erre specializálódott üzemekben végeznek. Az ő feladata, hogy megtalálja azt a termelőt, akitől megvásárolhatja a megfelelő illóolajat. Ezekből keverékeket és aromaterápiás termékeket készít, ezzel együtt igyekszik edukálni az embereket az illóolajok használatára, mivel azt tapasztalja, hogy ezen a téren viszonylag alacsony a tájékozottság. A szakértő szerint erre azért van szükség, mert ma már eléggé elterjedtek az illóolajok, és sajnos sokszor a fellelhető aromaterápiás könyvek is félreinformálják az érdeklődőket. Ezt az űrt kívánja betölteni a januárban induló Illóolaj Akadémiával, ahol komplex aromaterápiás tudásra tehetnek szert a résztvevők.

Ezekre kell figyelnünk az illóolaj megvásárlásakor

Diána elmondja, hogy érdemes jól megnézni az illóolaj-fiolán található információkat. Ha fel van tüntetve, hogy melyik növényből, növényi részből – gyökérből, termésből, virágból stb. – vonták ki, az már bizakodásra ad okot, azt jelenti, az illóolaj valóban növényből származik. Fontos, hogy szerepeljen rajta az előállítás módja is, emellett jó, ha ott van magyarul és latinul is az illóolaj neve, a gyártási száma, valamint a gyártó vagy forgalmazó neve, hogy tudjuk, kérdés esetén kit keressünk.

Az illóolajok ára kapcsán Diána kiemeli: a túl olcsó termék gyanakvásra ad okot, a túl drága olaj megvásárlása viszont sokszor indokolatlan. A szakértő azt vallja, minden esetben figyelembe kell venni, hogy kinek és pontosan mire van szüksége. Fontos tudni, hány éves az illető, van-e panasza, illetve túlérzékenysége, szed-e valamilyen gyógyszert. Ezek ismeretében lehet javasolni megfelelő illóolajat az egyénnek. Példaként említette, hogy azoknak, akik magas vérnyomással küzdenek, nem ajánlott a borsmenta vagy a rozmaring illóolaj rendszeres használata, mert ezek megemelik a vérnyomást.

Kép

Kép: Freepik

Mit szabad és mit nem az olajok használatakor?

Miközben Diána bemutatja a termékeit, az illóolajok használatára vonatkozó legfontosabb szabályokat is megosztja velem. 

Tisztán nem szabad magunkra kenni, mindig valamilyen növényi olajba kell csepegtetni belőle.

Így lehet felvinni a bőrre olyan lokális panaszok enyhítésére, mint például a száraz bőr, az ízületi panaszok vagy a fejfájás. Fülbe, szembe nem szabad illóolajat csepegtetni. A citrusok kapcsán óvatosságra int a szakértő, mivel ezek az illóolajok fényérzékenyítő hatásúak: a bőrre felkenve a napon vagy a szoláriumban égési sérülést okozhatnak. Ilyen az édesnarancs, a citrom, a lime, a bergamott, a grapefruit, a pomelo vagy a mandarin illóolaj.

A három hónapnál fiatalabb kisbabáknak egyáltalán nem javasolt az illóolajok használata, helyette aromavizet lehet párologtatni. A kismamáknak pedig az afrodiziáló hatású olajokat kell kerülniük, amilyen a pálmarózsa, a geránium, a szegfűszeg vagy a fahéj. 

Diána családjában a mindennapi rutin része a különféle illóolajok párologtatása. Van, amikor csak a finom illatért, de van, amikor bizonyos cél érdekében teszik ezt. Az őszi időszakban az immunerősítésre koncentrálnak. Azt mondja, ennek köszönhetően ők és a gyerekei is ritkán betegednek meg. Hozzáteszi, az illóolajok önmagukban nem erősítik az immunrendszert, viszont fokozzák annak működését, ilyen hatású illóolaj a madagaszkári kámforfa, a pálmarózsa és a teafa.

 Az illóolajokkal megelőzhetünk és kezelhetünk is bizonyos betegségeket

A fiolák szagolgatása közben megtudom, hogy ha már megtörtént a baj, és náthával küzdünk, akkor keskenylevelű eukaliptuszt és borsmentát párologtathatunk. Diána szerint, ha a diffúzor fölé hajolunk naponta ötször 10–15 percig, gyorsan kitisztul a fejünk, az arcüregünk és az orrunk. Köhögés esetén a keskenylevelű eukaliptuszt ajánlja, de ezen kívül a tömjénnek, a madagaszkári kámforfának, a borsmentának és a fodormentának is kiváló nyákoldó hatása van. Görcsös köhögésre majorannát és citromos eukaliptuszt érdemes párologtatni estére, ez megnyugtatja a szervezetet. Torokkaparás esetén segítség lehet, ha egy deci vízbe egy-két csepp teafa illóolajat csepegtetünk, majd kanállal összekeverjük, és ezzel gargalizálunk.

Az illóolajok a pszichére is jó hatást gyakorolnak. 

Kutatások bizonyítják, hogy az édesnarancs nyugtató hatású, az orvosi levendulának antidepresszáns tulajdonsága van, míg a rozmaring képes késleltetni a demencia megjelenését.

Diffúzor vagy mécseses párologtató?

Diána szerint terápiás illatosításra a diffúzort és a mécseses párologtatót egyaránt használhatjuk. Annyi köztük a különbség, hogy a diffúzorral sokkal nagyobb teret lehet betölteni, míg a mécsesessel csupán pár négyzetmétert, ellenben az utóbbi rendkívül hangulatos, bár tűzveszélyes is. A szakértő megnyugtat, hogy az illóolajok kapcsán hozzászokással nem kell számolni, a mellékhatás is minimális, ha jól megválasztott olajjal dolgozunk.

Diána végül bemutatja az illóolaj-keverékeit, amelyeket kreatív nevekkel lát el. Azt mondja, ha összekeverjük az illóolajokat, akkor azok felerősítik egymás hatását. Van, amikor egy adott problémára állít össze ilyet, ekkor kizárólag az illóolaj-keverék hatását nézi, olykor pedig csak az illatélményre fókuszál. Legtöbbször mindkét szempontot figyelembe veszi.

Diána azt tanácsolja, hogy minden esetben természetes anyagot párologtassunk otthonunkban, mert ez szolgálja a testünk és lelkünk épülését. Mivel ezek az olajok kémiai vegyületekből tevődnek össze, használatuk elővigyázatosságot igényel, ezért kérdés esetén érdemes szakértő segítségét kérni.
 

Gyerekként mi szerettél volna lenni?

Hat-hét évesen még építészmérnök. Terveztem, rajzoltam otthon vonalzóval még konkrét háztervet is. Aztán negyedikes-ötödikes koromban jött az ötlet, hogy fodrász leszek! Anyukám megnyugtatott, hogy bármiben támogat, amit szeretnék, csak boldog legyek, amikor elhatároztam: inkább edzőnek állok.

Ilyen korán erre gondoltál?

Tizenkét évesen eldöntöttem, engem ez a pálya vonz. Már javában dzsúdóztam, és épp nem volt klubedzőnk, hát be is álltam a még kisebbek mellé trénernek, versenyekre is elkísértem őket. De amúgy hatéves koromtól mindig sportoltam – vízilabdát, tornát, birkózást, dzsúdót –, és mint minden sportoló gyerek, olimpiai bajnok is akartam lenni. Ez a terv aztán szó szerint vakvágányra futott…

Hogyan derült ki, hogy baj van?

Dzsúdósként már az országos élmezőny és az ifjúsági válogatott tagja voltam, amikor rohamosan romlani kezdett a látásom. 

16 évesen ültem az iskolapadban, és nem láttam a táblát… Először poénra vettem, hogy mindenki körmöl, nekem meg nincs dolgom, mert nem látok, aztán rengeteg orvost végigjártunk, mire kiderült, mi történik. Először egy olyan jellegű szaruhártyaelváltozást állapítottak meg, amely szemüveggel nem korrigálható.

Mi a betegség neve?

Keratoconus. A lényege, hogy hol vastagabb, hol vékonyabb, mondhatni hegyes-völgyes a szaruhártya, és ezekkel a „domborzati viszonyokkal” nem lehet mit kezdeni. Eljutottam egy orvoshoz, aki a betegség kialakulása mögött genetikai hajlamot valószínűsített, de hiába vizsgált meg minden elérhető családtagot, végül nem talált erre utaló nyomot. Igazából sosem derült ki az oka.

Mindkét szemedet ugyanúgy érinti a probléma?

Nem egyforma erősséggel alakult ki. 1991 körül, 17 évesen hallottam először a betegség nevét, s egy-két éven belül el is végeztek egy lézeres szemműtétet a bal szememen, amelyikkel akkor is már csak négy–öt százalékban láttam. A jobb még 30 százalékon funkcionált. A műtét után pár hónapig a bal is feljött erre a szintre, aztán hirtelen visszaesett. Akkor derült ki, hogy más gond is van…

Pontosan mi?

Közben egy zöldhályog is kialakult, és így már tényleg nem volt mit tenni. A bal szememmel ma már nem látok, a jobb hat-nyolc százalékon áll – évtizedek óta. Erre a stagnálásra sincs orvosi magyarázat, mert elvileg fokozatosan halad előre a betegség, aminek négy fázisa van, és a negyedik a vakság.

Segítesz elképzelni, hogy a jobb szemeddel mennyit látsz?

A szemészeti vizsgálaton ugye le kell ülni egy székbe, és elolvasni egy táblán a számokat. Aki azon a legnagyobbat el tudja olvasni, az tíz százalékban lát, de én azt sem látom, esetleg közelebbről. 

Számomra olyan, hogy éles, nem létezik, minden homályos. Az arcokat nem látom, csak a fejformát.

Hogyan tanultál meg együtt élni ezzel? Most nagyon pozitívnak érezlek, de gondolom, nem volt mindig így.

Szerintem a körülöttem élők is azt mondanák, hogy viszonylag könnyen feldolgoztam. Nem akarok hazudni, volt kisebb mélypont, de hosszan tartó traumatikus időszak nem. Talán mert folyamatként zajlott le, nem egyik napról a másikra történt. A szervezet hozzászokik az új állapothoz. Most, hogy kérdezed, beugrik, hogy a kilencvenes évek közepén egy gyerekcsapatot vittem versenyezni, és egy velem szemben ülő lány megkérdezte, miért olvasok olyan furán. Elkezdtünk beszélgetni, és ő is azt mondta, milyen természetességgel beszélek róla. Persze, mert nekem ez a természetes állapotom.

Ahogy jöttél a parkolón keresztül az épület felé, és találkoztunk, a mozgásod alapján eszembe nem jutott volna, hogy látássérült vagy. Semmilyen bizonytalanságot nem fedeztem fel rajtad, fehér bot pláne nincs nálad…

A látássérültek sportjában azt mondják, a látásmaradványunk mérhető. Az viszont, hogy ki hogyan használja ezt a maradványt, mérhetetlen. Nagyon egyéni, ki miként éli meg. Úgy gondolom, én az emlékeimből látok. Az agyammal, mert a szememmel alig lehet. Amikor a leszázalékolás miatt orvoshoz mentem, kérdezte a doki, kivel jöttem. Mondom, egyedül. Hol a fehér bot? Az nincsen. De hát, ilyen látással nem lehet közlekedni! Mondom, ha lehet, ha nem, én megoldom. A kezemben volt egy József Attila-kötet, kérdezte, az minek. Mondom, várnom kellett egy órát, eltöltöttem hasznosan. De hát, tudok olvasni? Mondom, általános iskola elsőben megtanítottak, és bravúros módon azóta sem felejtettem el. Azt mondja, ne viccelődjek, ilyen nincs. Mondom, ha van, ha nincs, én olvasok.

Más érzékeid, képességeid akkor felerősödtek?

Sokkal jobban használom a memóriám. 

Edzésen mindenkit beazonosítok távolabbról is a testalkata, a hajszíne, az öve színe alapján, de ezeket az infókat mind fejben kell tartanom.

Mi lett a diagnózis után a versenyzéssel?

Másfél-két évre abbahagytam, és mivel az edzősködés is bizonytalan lett, elvégeztem az ELTE-n a testnevelés-földrajz szakot. Jobb lett volna a testnevelés mellé a történelem, sőt oroszból, angolból is jó voltam, de különböző okok miatt ezek kiestek. Az egyetem alatt egy orvos azt javasolta, az én állapotomban a tanári pályát is hanyagoljam, egy oktatóm viszont egy vízitáborban egyetlen ösztönző mondatával helyre tett: „kolléga, ugye nem adja fel?” Ezért az öt szóért örökre hálás leszek neki. 
A diploma megszerzése után négy éven át tanítottam is a lakóhelyem közelében egy faluban, amíg el nem jutott hozzám az infó, hogy látássérültként is lehet dzsúdózni, sőt paralimpián is részt vehetek. Edzőképzésen voltam épp Rómában, amikor kiderült, hamarosan kvalifikációs Eb lesz, amelyen ki lehet jutni Sydney-be. Vincze Gábor sorstársammal neveztünk, felkészültünk, s mivel mindketten érmesek – én Európa-bajnok – lettünk, kijutottunk. Igaz, elvesztettem az állásomat, ahol nem tudtak a betegségemről, amit paralimpikonként nem titkolhattam tovább. Bevallom, addig kerültem az üzemorvost, ők meg végül nem vállalták, hogy egy alig látó testnevelő tanárt alkalmazzanak.

Kép

Fotó: Szász Adrián

Közben már tanítottál a Vakok Iskolájában, ami mellett akkor ismét a sportolásra helyezted a hangsúlyt…
És közben – már a TF-es szakedzői diplomával is a zsebemben – ép versenyzőknek is tartottam edzéseket. 

A Vakok Iskolájában egy speciális képzésen megtanítottam a gyerekeket esni, mert sokan nem is gondolnák, ez a fajta balesetmegelőző és -tompító tudás vakként milyen hasznos… 

Egyébként amikor dzsúdóedzést tartok vakoknak, ugyanolyan gyerekként kezelem őket, mint bárki mást, csak a technika oktatásánál kell megfogni a kezüket-lábukat, és úgy megmutatni a mozgást. Ez mondjuk nem egyszerű, mert a dzsúdó még a látóknak is bonyolult sportág, ráadásul van egy ellenfél, aki általában ki akar velünk tolni… De amikor 15–20 vak gyerek volt a teremben, én akkor sem vezettem oda egyiküket a másikhoz, hanem kiabáltak, és hang alapján megtalálták egymást.

Hogyan lett belőled paralimpiai bronzérmes?

Onnantól, hogy tudtam az indulás lehetőségéről, az volt az álmom, hogy – ha már olimpián nem tehetem – paralimpián érmet szerezzek. Ugyanolyan keményen készültünk, mint az olimpikonok, ugyanazokat az edzőtáborokat jártuk végig. A küzdelmi edzéseket az épekkel együtt csináltuk végig, a kondicionális jellegűeket Vincze Gabival ketten. Sydney-ben az érem nekem nem jött össze, így abba akartam hagyni, de a szövetségi kapitány meggyőzött, hogy gyorsan elrepül az a négy év, ami – 1400 nap – akkor rengetegnek tűnt. Aztán tényleg gyorsan eltelt Athénig, ahol 2004-ben megvalósult az álmom! 

Pedig sérülés után utaztam, de összeállt minden: a bronzérmet teljes sikerként éltem meg.

Már jó ideje az edzősködés vette át a főszerepet az életedben. 2011-től a magyar ifjúsági válogatott keretedzőjeként is dolgozol – hangsúlyozom, az épek keretéről beszélünk.
Az edzősködés is egy álom megvalósulása, pedig 2008-ban másfél évre elhagytam az országot, Írországba költöztem. Ki akartam próbálni magam egy más közegben, ahol fitneszinstruktor lettem. Az angolom fejlesztésén túl ez a kitérő a személyiségemet is építette. Olyan tulajdonságaimat is elkezdtem onnantól értékelni, amiket előtte nem, s amikor hazajöttem, épp emiatt volt annyi önbizalmam, hogy megpályázzam a keretedzőséget. Korábban nem hittem volna, hogy engem választhatnak, pedig így lett. Volt, aki kételkedett, de az idő igazolta a döntést: lassan tizenhárom éve csinálom. A férfiakért felelek, de a nőkkel is együtt dolgozunk.

Emellett 2012 óta a látássérült szakágat is vezeted szövetségi kapitányként…

Ennek az intenzitása változó, mert 2016, azaz Rio óta nem volt dzsúdós paralimpikonunk, de Párizsban újra lehet. Emellett a Látássérültek Nemzetközi Sportszövetsége Dzsúdó Bizottságának is az elnöke voltam nyolc évig, Tokió után egy másik magyar vette át tőlem a stafétát. Azóta a bizottságban az oktatásért felelek. Ez elegendő a többi elfoglaltságom mellett, hogy azért még a családom is lásson, akikkel Cegléden élünk. Mert otthon is szeretek lenni.

Mióta vagy családapa?

2016 óta vagyunk együtt a párommal, és ennek is köze van a sporthoz, hiszen Anita két nagyobb, ma már egyetemista gyermeke is dzsúdózott. Közös kisfiunk, Benedek most lett hatéves, a nagyokat nem is féltestvéreinek tekinti, olyan jó a viszonyuk. Nem igazán akartam, hogy ő is az én sportágamat válassza, de körülbelül két éve odaállt elém, hogy mikor kezdheti már el… Erre nem mondhattam, hogy nem mehet, úgyhogy elkezdte, de mellette úszik is. Kivizsgáltattuk, hogy nem örökölhette-e a betegségemet, de szerencsére minden rendben vele.

Ahogy visszagondolsz a megtett utadra, hogy érzed: mennyire kaptál támogatást, segítséget a betegséged kapcsán másoktól, s mennyire ütköztél akadályokba?

Aki biztatott, támogatott, annak nagyon hálás vagyok! Aki akadályt akart gördíteni elém, az meg nem zavart, nem hagytam. 

Azt gondolom, az emberek többsége nem feltétlenül rosszindulatból mond vagy gondol valamit, sokkal inkább az információhiány okoz problémát. Nem tudnak hova tenni, ebből adódhat, hogy első blikkre bántót mondanak vagy tesznek. Én viszont tudom, mire vagyok képes. Nagy valószínűséggel nem fogok űrhajót vagy repülőt vezetni, ez kimarad az életemből. Na jó, az autóvezetés is, de ezen kívül bármit megcsinálok. Benedek fiam nézőpontjából annyi történik, hogy mi vagyunk az a család, ahol mindig anya vezet, mert apa rosszul lát. Neki és nekünk ez így természetes.
 

Betiltott könyvek közt nevelkedve

Az illuminátusok társaságát a bajorországi Ingolstadt városában alapította egy Johann Adam Weishaupt nevű egyházjogász, aki 1748. február 6-án született, és szigorú vallásos neveltetésben részesült. Apja, aki maga is jónevű jogász volt az ingolstadti egyetemen, korán meghalt. A keresztapa, Johann Adam von Ickstatt báró vette kézbe az ötéves Adam nevelését, aki szintén az egyetem jogásza volt, és a felvilágosodás eszméinek lelkes terjesztője. A kisfiút – bár hétéves korától jezsuita iskolába járatta – korán beoltotta a felvilágosodás alapgondolataival. Könyvtárában egymás mellett sorakoztak az uralkodók és az egyház által betiltott könyvek, titokzatos és ezoterikus tanokról szóló traktátusok. Adam már fiatalon elhatározta, hogy az életét ezen eszmék terjesztésének szenteli.

Tizenöt évesen beiratkozott az ingolstadti egyetemre, majd húszéves korában jogászdoktorként végzett, négy évvel később pedig már maga is jogot tanított. Nagy lökést adott az előmenetelének, amikor 1773-ban XIV. Kelemen pápa feloszlatta a jezsuita rendet. Amellett, hogy elégtétellel töltötte el a szerzetesek szerencsecsillagának leáldozása, az egyházjogi állások, amelyek addig kizárólag jezsuiták számára voltak elérhetők, most nyitva álltak előtte: huszonhét évesen az egyházjog professzora lett.
1776-ban nagy lelkesedéssel létrehozta az Illuminá­tu­sok Szövetségét. 

Maga a név a felvilágosodás latin nyelvű verziója, és arra a szándékra utal, hogy Weishaupt az egész társadalom radikális átformálását tűzte ki célul maga elé. 

Abban hitt, hogy ennek a célnak az elérése szentesít sokféle eszközt. A jezsuitáktól sokat tanult a kifinomult, ravasz érvelés művészetéről. Úgy gondolta, hogy a befolyás és a hatalom megszerzésének legfőbb eszköze a titoktartás, amely arra is kiváló eszköz, hogy minél több embert magával ragadjon a szervezkedés és összeesküvés izgalma.

Nem maradhatott titokban

Az illuminátusok szervezetét gyakorlatilag titkosügynökök hálózata képezte. Elkülönült sejtjeik működtek a társadalom kulcsfontosságúnak tartott pozícióiban, és eredményeiket egy általuk nem ismert felettesnek jelentették. Könyvtárakba, klubokba, egyházi szervezetekbe szivárogtak be, ahol az volt a feladatuk, hogy figyeljék az eseményeket, különös tekintettel a publikált kiadványokra. Nagy figyelmet fordítottak a hétköznapi emberek beszervezésére is, valamint a feleségek „ideológiai megdolgozására”. Az alapító meg volt győződve róla, hogy a férfiak befolyásolásához a nőkön keresztül vezet az út. A szervezet tagságának szaporítása volt az elsődleges cél. Weishaupt úgy tervezte, hogy amikor ez a szám eléri a 250 ezret, elérkezik az ő idejük. Akkor megdöntik a királyi és egyházi hatalmat, majd megalapítják a felvilágosult eszmékre és egyenlőségre építkező, demokratikus társadalmat.

Ehhez a legfontosabb eszköznek a szabadkőművességet tartotta. Ez a társadalmi hálózat megfelelően titokzatosnak és romantikusnak tűnt ahhoz, hogy az érdeklődő illuminátusok lelkesedését fenntartsa, ugyanakkor elég divatos is volt, így megfelelően széles körű tagsággal rendelkezett. Weishaupt maga is belépett egy szabadkőműves páholyba, és ennek a szervezetnek a keretein belül terjesztette szélsőségesen radikálisnak számító gondolatait, toborozta saját szervezetének tagjait. Progresszív eszméi – bár a korabeli társadalom egészét szándékoztak alapjaiban megváltoztatni – nem vonatkoztak a tagság jelentős részére. 

A vezetői módszere diktatórikus volt, Weishaupt előírta, mit kell és mit tilos olvasniuk, hogyan kell gondolkodniuk. A tagok kilétét is korlátozta: nők, zsidók és szerzetesek nem vehettek részt a mozgalomban.

A toborzási kampány sikeres volt, a tagság gyorsan gyarapodott, és néhány év alatt elérte a kétezer főt. Az illuminátusok megvetették a lábukat a német tartományokon kívül Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Svédországban, Itáliában, Lengyelországban és Magyarországon is. Minden úgy alakult, ahogy a fiatal és nagyreményű alapító elképzelte. Csakhogy egy titkos társaságot lehetetlen valóban titokban tartani. Tanításaik, írásaik kiszivárogtak, és a bajor hatóságok tudomására jutottak, az illuminátusok soraiba könnyedén beférkőztek a hatalom emberei. Az állam­ellenes, veszélyesen felforgató jellegűnek tekintett gondolatok nem maradhattak megtorlatlanul. Szándékaikat leleplezték, a társaságot pedig hatóságilag feloszlatták. 1784-ben, mindössze nyolcévnyi sikertörténet végén, az illuminátusok titkos társasága megszűnt létezni.

Weishauptot eltávolították egyetemi állásából, kitiltották Ingolstadtból, innen pedig a türingiai Gotha városába menekült, ahol egy vele szimpatizáló herceg nyugdíjából élt, itt töltötte élete hátralévő részét. Kimerítő, hosszú értekezésekben írta meg a világról alkotott felfogását, majd további hosszú, eseménytelen évtizedek után 1830-ban, 82 évesen meghalt. A mozgalom hamarosan a többi országban is lecsengett.

Egy eltúlzott összeesküvés

Gotthardi Ferenc, II. Lipót császár titkosügynöke fontos beszélgetést bonyolított le 1791-ben. Egy Martinovics Ignác nevű, meglehetősen tiszteletre méltó polgárral találkozott fontos állambiztonsági ügyben. Martinovics ferences szerzetes volt, természettantanár, a lembergi akadémia dékánja, több más illusztris európai város akadémiájának tagja. Ami pedig még talán ezeknél a címeknél is fontosabb: rendkívül ambiciózus, nagyravágyó ember hírében állt. 

Tökéletes alanynak tűnt arra, hogy megfelelő anyagi kompenzáció és politikai pozíciók ellenében beépített ügynökként segítse a császári kormányzat titkosszolgálatát.

A megbeszélés után – széles körű kapcsolatait kihasználva – beépült olyan, részben vagy teljesen titkos szervezetekbe, mint például a szabadkőművesek, illetve a hozzájuk szorosan kapcsolódó illuminátusok társasága, amely új szervezetként robbant be a titkos társaságok romantikus világába. A magyarországi felső tízezer több tagja részt vett a szervezkedésben, nemesek, papok, szabadkőműves-nagymesterek és -főmesterek, például báró Podmaniczky József, gróf Bánffy György és gróf Pálffy Károly, gróf Forgách Miklós, és a híres közíró, Berzeviczy Gergely is. A szintén szabadkőműves Kazinczy Ferenc egy lelkes levelében „az élet legédesebb boldogságának” nevezte a titkos társaság céljait. Ezek a célok alapvetően a felvilágosodás és a francia forradalom célkitűzéseiben gyökereztek. Legfontosabb távlati céljuk az volt, hogy felszabadítsák az embereket a királyaik, kormányaik és a vallások igája alól.

Kép

Martinovics Ignác – Kép forrása: Wikimedia Commons

Martinovics Ignác – mint sok más lelkes besúgó – szabadkőművesekről és illuminátusokról szóló jelentéseiben igyekezett felnagyítani saját szerepét. Alaposan eltúlozta a mozgalom veszélyességét, miközben azt terjesztette magáról, hogy a király belső, bizalmi embere, udvari vegyésze. Hamarosan meg is kapta ezt a címet, sőt, a már régóta nem is létező szászvári monostor címzetes apátjává is kinevezték. II. Lipót halálával azonban Martinovics kegyvesztett lett, bosszút fogadott, és az általa elárult jakobinus mozgalom élére állt. 

Amikor lelepleződött, újra készségesen elárulta minden egyes harcostársát, de ezúttal már nem menekült: 1795-ben a budai Vérmezőn a társaival együtt lefejezték.

Nyomokban történelmet tartalmaz

Az illuminátusok misztikummal övezett története itt véget ért, de a veszélyes felforgatók, titokban szervezkedő szabadkőművesek és más világhatalomra törő összeesküvők vonzereje túl erős volt ahhoz, hogy a világ csak úgy elfelejtse. Már a 19. században megjelentek az összeesküvés-elméletek az országokon és kormányokon átívelő hatalmi machinációkról, titkos gyűlésekről, kegyetlen rituálékról és behálózott társadalmakról. Az illuminátusok kiábrándító története hatalmas, globális mítoszrendszerré nemesedett, és nemhogy a 20., de még a 21. században sem lankadt iránta az érdeklődés. 

A legerősebb publicitást a világ egyik legsikeresebb írója, Dan Brown biztosította az illuminátusoknak Angyalok és démonok című regényével. Van benne minden, ami a misztikumrajongóknak kell: évszázados titkok, elfelejtett katakombák, titkos rejtekhelyek, amelyek mögött persze az illuminátusok hatalmas, titkos szervezete húzódik meg. Brown következő regénye, A Da Vinci-kód ugyan más témáról szól, de hatalmas sikerével akaratlanul is erősítette az illuminátusokról szóló mesék hitelét. A marketingkampány kitalálói azt állították, hogy a könyvben leírt, Leonardo Utolsó vacsora falképe köré költött titokzatos történetek valódiak, a Mária Magdolnát, Jézust, valamint a Szent Grált is felvonultató történet az első szótól az utolsóig megtörtént. Maga Dan Brown is azt nyilatkozta, hogy a könyv által bemutatott történet hosszas kutatás eredménye, és 99 százalékban igaz.
Egy ilyen jó sztori pedig megállíthatatlan: a popkultúra ikonjai is belekeverednek. Jay-Z, a világhírű rapper elkövette azt a hibát, hogy a két kezével háromszöget formálva üdvözölte a rajongóit a koncertjein, mint ahogy a felesége, Beyoncé is. Mint annak idején a Led Zeppelin, a Judas Priest vagy az Eagles dalaiban, az énekesnő dalszövegei között is titkos üzeneteket véltek felfedezni a lelkes hívők. Állítólag ha az egyik dalát visszafelé játsszuk le, a „Meghajol majd előttem a világ”, illetve „Az emberek könnye hull” mondatok vehetők ki. De sokan meggyőződéssel vallják, hogy ugyanebbe a titkos szövetségbe tartozik Justin Bieber, Eminem, sőt Bono és Whitney Houston is. 

Vannak, akik szerint már a francia forradalmat is az illuminátusok szervezték, nem is beszélve John F. Kennedy meggyilkolásáról és a 2001. szeptember 11-i terrortámadásról.

Sok irodalomtörténész vallja, hogy a világirodalom egyik első valódi horrorregényében, a Frankensteinben sem véletlenül szerepel Ingolstadt egyeteme. Mary Shelley fiatal és érzékeny gondolatvilágát valószínűleg komolyan foglalkoztatta a város félelmetes, misztikus hírneve. Elvégre 1818-ra, a könyv keletkezésének idejére az illuminátusok története már teljes vértezetben lépett a kultúrtörténet színpadára. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Miért hagyta világra jönni a szenvedőt?”

A Biblia ír egy istenfélő emberről, Jóbról, akinek mindene megvolt: gyermekei, vagyona, szolgái. Váratlanul, mintha felforgatták volna addigi életét, mindent elveszített, még a gyermekeit is. Mindezt tetézve, fekélyek lepték el a testét, olyan erős fájdalmat okozva, hogy a halált kívánta. „Miért hagyta világra jönni a szenvedőt, s szomorú szívűnek miért adott életet?” – kérdezte keserűen, Istenre utalva. A felesége Istent okolta a tragédiák sorozata miatt, a barátai pedig úgy gondolták, Jób a saját bűnei miatt szenved. Ez a látásmód nemcsak az Ószövetséget árnyékolja be, hanem Jézus korában ugyanígy vélekedtek a hithű zsidók is. 

Ha valakinek nem született gyermeke, vagy fogyatékossággal jött a világra, vagy betegségek és csapások érték, az szégyennek számított, mivel ebben az ember bűnösségét és Isten büntetését látták. 

Ők még a „lex talionis”, a „szemet szemért, fogat fogért” elv alapján gondolkodtak, miszerint az okozott sérülésekért vagy kárért az elkövetőnek ugyanazt kell elszenvednie. A büntető istenkép meghatározta az Ószövetség látásmódját, és az Újszövetség népéből, a keresztények gondolatvilágából se halt ki teljesen. Olykor még ma is hallani, hogy „majd megver az Isten”. Ha így lenne, akkor szándékosan küldené ránk a háborút, a tragédiákat, és emiatt épp isteni természetét vonhatnánk kétségbe, hiszen a tökéletesség kizárja a bosszúállást és az erőszakot.

Nehéz lenne elképzelni, hogy a láthatatlan, mindenható és tökéletes Isten egyszer csak harcba hívja, hódító vagy megtorló háborúra szólítja fel az emberi közösségek vezetőit. Mindez homlokegyenest ellentétes Jézus tanúságtételével, aki úgy tanított Istenről, mint jóságos Atyáról, aki feltétel és személyválogatás nélkül, egyformán szeret mindenkit, és békét hoz mindannyiunk számára. Igaz, nem elsősorban politikai értelemben, ahogy a zsidók várták el a Messiástól, hanem a szívekben. Persze ehhez mi is kellünk.

Miért nem akadályozza meg Isten a háborút?

Isten miért nem vet véget a gyűlölködésnek, a hatalmi harcoknak, a világ tengernyi igazságtalanságának? Nem érdekli talán, ami velünk történik? 

Hol van, amikor ártatlan emberek házát bombázzák le, vagy civileket gyilkolnak meg kegyetlenül? 

Talán jobb lenne egy tökéletes világ burkában, ahol nincs erőszak, szomorúság, fájdalom. A legtöbb vallás hívei hisznek abban, hogy a földi élet után, a mennyországban, ahol már csak Isten törvényei érvényesülnek majd, ez az örök boldogság vár ránk. De hogyan valósulhatna meg ez az ideális világ itt és most? 
Például úgy, ha Isten előre beprogramozna minket örömre, szeretetre, szelídségre, és esélyünk se lenne a rosszat választani. De Isten nem így akarta, mint ahogy az a szülő sem, aki engedi a gyermekének, hogy maga válassza a hivatását, a házastársát, a hobbiját. Melyikünk lenne boldog, ha ránk erőltetnének mindent? Isten jelentős mértékű döntési szabadságot ad, ezt vallják és tapasztalják a keresztények, és a pakliban benne van az is, hogy a rosszat választjuk, amivel magunk vagy mások mindennapjait nehezítjük. 
Például akiknek megvannak az eszközeik ahhoz, hogy országok sorsát, milliók életét befolyásolják, önző céljaikhoz gyakran lelkiismeret-furdalás nélkül beáldozzák a tömegeket. Nem kis igazságtalanság ez, hiszen egy ember vagy egy kisebb emberi érdekközösség akarata sokakét csorbítja. Isten mégsem fog közbelépni. Nem fújja le a támadást, nem áll az ostromlók elé, nem veri ki a fegyvert a kezükből. Mégpedig ugyanazért, amiért nem vonszol el mindenkit a templomba, vagy nem fogja be a szánkat, amikor bántó szavak buknak ki belőlünk. 

A keresztény tanítás szerint Isten tiszteli a szabadságunkat. 

Elenged, de közben mindig visszavár, mint a bibliai tékozló fiút az apja. Szeretné, ha mi magunk jönnénk rá, hogy hibáztunk, és nem ő mondaná meg a tutit. 

Kép

Illusztráció: Freepik

Ahol a béke kezdődik

Akkor Isten – ha létezik – mégis tétlenül nézi botladozásainkat? Legyünk őszinték, a szívünkben szinte mindig érezzük, hogy adott esetben mi a helyes döntés, legfeljebb nincs kedvünk hozzá, mert inkább a könnyebbet választjuk, vagy már olyan ok–okozati kényszerpályára kerültünk korábbi rossz döntéseink miatt, ahol nagyon nehéz jól választani. Az Egyház tanítása szerint Isten szelíden, a szívünkön és az értelmünkön keresztül szólít. Lehet, hogy nem halljuk meg, észre sem vesszük, ő mégis hív. Ez sok esetben a lelkiismeretünk belső sugallata, de lehet kívülről, más emberektől érkező útmutatás is, amire vagy hallgatunk, vagy nem.

A keresztény hagyomány és a Biblia szerint Isten emberek iránti szeretetének legnagyobb bizonyítéka az, hogy megengedte Jézusnak, az ő küldöttének a keresztre feszítését. Az evangélisták lejegyezték, milyen kegyetlen kínzásokat élt át Jézus: megostorozták, töviskoszorút nyomtak a fejébe, vitte a nehéz keresztet. Közben gúnyolták, leköpték. Ő mégis alázattal tűrte. Joggal érezheti úgy minden szenvedő ember a történelemben – akit igazságtalanul bántanak, megtörnek, kegyetlenül megölnek –, hogy Jézus, aki maga is Isten, együtt szenved vele, mert tudja, mi a fájdalom, átélte, és ebben is osztozni tud velünk. 

A jézusi tanítás alapján feltételezzük, hogy Isten – mint jó Atyánk – számára gyötrelem, ha gyermekeit szenvedni látja. 

A megoldás csírája tehát bennünk van, a béke a mi jó szándékunkon is múlik. A változást mindig magunkban kell elkezdeni. Egy indián történet szerint két farkas küzd bennünk szünet nélkül: a jó és a rossz. Melyik győzedelmeskedik? Amelyiket tápláljuk. Adja Isten, hogy egyszer felismerje az egész világ: az igazi boldogságot nem a hatalom, a vagyon, a kölcsönös bosszúállás adja, hanem a szeretet és a békesség. Legyen béke bennünk és körülöttünk!

Máskor egy nyolcvan körüli asszony, Bözsi néni mesélte széles jókedvvel, hogy megvan már a sírhelye: a temető legfelső sarkában. Azért választotta azt, mert ott a szélén, rá fog először sütni a nap, az egész temetőben először őt éri majd a napfény. Jót mosolyogtunk rajta együtt, kimondatlanul bízva abban, hogy ez még sokára jön el. 

Még abban az évben az októberi nap melegítette az arcomat, amikor az utolsó útjára kísértük.

Éreztem, hogy valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés szövi át a mindennapjaimat, de megnevezni nem tudtam, vagy inkább nem mertem. 

Gyászoltam. Visszhangoztak a fejemben az idősektől hallott bölcs, egyszerű mondatok, amelyekkel igazán nem tudtam mit kezdeni: „Az elmúlás az élet része.” „Aki megszületik, az meg is hal.” Szerettem volna megérteni, hogy hogyan képesek ennyire természetesen felfogni az elmúlást.  

Kép

Idős asszony 17 évesen elhunyt lánya sírjánál – Mohos Zsófia fotója

Ennek az írásnak a folytatása a szerző fotóival a novemberi Képmás magazinban olvasható, amely már kapható az újságárusoknál. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.
 

Honnan tudta, mi az a halál? Honnan tudta, hogy aki halott, az mozdulatlan? Azóta eltelt két év, és több családtagot is el kellett temetnünk. A kérdései pedig azóta a legváratlanabb helyzetekben találnak meg. Természetes volt, hogy a nagypapám temetésére is magunkkal visszük a gyerekeket, mert ismerték őt, bár nem találkoztak gyakran. A gyászmisén és halotti toron velünk voltak, de a sírba helyezésre nem jött velük oda a férjem. Szükségem volt arra, hogy ott, akkor kicsit se kelljen tartani magam a gyerekek előtt. A temetés utáni fogadáson a fiam közelebb lépett, és halkan, mintha valami nagy titokra jött volna rá, megkérdezte: „Nem lehet, hogy a dédipapó nem is halt meg, hanem otthon maradt?”

A nagymamám az én gyerekkorom idején sokat beszélt a halálról, úgy beszélt róla, hogy érződött, nagyon várja már. De ebben nem az örökéletbe vetett bizonyosság volt, inkább valamiféle megkeseredettség. Ez gyerekként számomra érthetetlen volt. 

Kicsit haragudtam is rá, mert nem értettem, miért akar meghalni, miért nem akar inkább velünk maradni. 

Nem hitt a túlvilágban, bár világ életében katolikusnak vallotta magát. Kiskamasz lehettem, amikor egyszer újra szóba került a téma, és hatalmas kék szemeivel csodálkozva, kissé gúnyosan kérdezte: „De aranyos vagy, te még hiszel ebben?” Miután meghalt, és a holmijait rendeztük, a noteszában, amit mindig magánál tartott a ridiküljében, találtunk 200 ezer forintot. Még a kórház előtt tehette a táskájába. Volt ebben valami megrendítő, mintha ezzel a pénzzel még kapaszkodott volna a földi világba, hátha jól jön, hátha még segít. Lehet, hogy mégis élni akart.

Ősszel születtem. Az őszi születésnapokban van valami szomorú is egyben, túl nagy hangsúlyt kap az élet végessége. Akarva-akaratlan eszünkbe jut, hogy a fák leveleivel a saját éveink is peregnek egymás után. Hogy nem nyomhatjuk meg a pause gombot, amikor egy kis időre van szükségünk. Nem tudhatjuk le a témát a halottak napjával. Akkor sem, ha azt a pár „nyomasztó” napot megpróbáljuk jelmezbe bújva, bulikon átvészelni. Emlékezni kell, mesélni, a történeteket éltetni tovább. Foglalkoznunk kell a halállal, különben olyan elementáris erővel csapódik be az életünkbe, hogy amikor sor kerül rá, és valakit elveszítünk, beleroppanunk. A gyógyuláshoz idő kell, a szomorúsághoz tér kell, a gyászhoz pedig gyászoló. 

Hogy hogyan sikerül elgyászolni valakit, aki meghalt, abban az elhunytnak is szerepe van: hogy amíg élt, hogyan viszonyult a halálhoz, az elmúláshoz, hitt-e az örökéletben vagy a viszontlátás reményében. 

Nem szeretünk a halállal foglalkozni, talán mert félünk tőle, talán mert olyan távolinak tűnik, talán mert túl közel érezzük. Talán mert nincsenek rá válaszaink, vagy mert éppen a sok válasz között nem találjuk a számunkra igazat. Kényes róla beszélni is, inkább szóba sem hozzuk, mert tiszteletben akarjuk tartani a másik hitvilágát, amivel talán még ő maga sincs teljesen tisztában. De az élet nem hagyja, hogy megfeledkezzünk róla. Évről évre el kell gyászolnunk a nyarat, a természetet, időről időre egy-egy lezárult életszakaszt, és mindezzel gyakorolni, forgatókönyvet gyártani, hogyan küzdjünk meg a szeretteink elvesztésével. A gyerekeinknek pedig válaszokat kell adni, ami egyértelmű kell, hogy legyen, ami nem lehet maszatolás, mert akkor semmi értelme nem lesz. Ehhez előbb viszont el kell, hogy döntsük, mi miben hiszünk.

Az idejutás nehézségein gondolkodva ötlött fel bennem az első kérdés. Vajon milyen gyakori az ön életében a fölösleges kör? 

Az egész életem egyetlen fölösleges kör. Az első fölösleges kör, hogy író lettem. Persze, most azt hiszi, hogy viccelek.

Legalábbis a József Attila-díj azt sugallja: hazudik. 

A József Attila-díjat elgurigázták a gyerekeim egy homokozóban, azóta nincs is díjam. Ennyit arról, hogy mit sugall nekem a József Attila-díj.

Nem őrzi a díjakat? 

Lehet, hogy a családom őrzi, de én nem nagyon tudom, hol vannak. Meglepően nem értékelem őket – bár a Kossuth-díjat tudtam volna, mert azzal már olyan összeg jár együtt, ami látható. De hogy valaki Kossuth-díjas-e vagy sem, az huszadrangú dolog a világomban. 

Nem fogok jobbakat írni semmilyen díjtól, legfeljebb több lesz az ellenségem.

Jövőre lesz hetvenéves, és végignézve az életpályáját, ellensége akad Kossuth-díj nélkül is. 

Legalább a fél irodalmi szcéna az ellenségem, és nem azért, mert jéggel iszom a vörösbort a whisky mellé. Valóban tettem is érte, hogy ez így alakult. Fiatalon kerültem a Kortárs szerkesztőségébe, eleve azzal a szándékkal, hogy sok fiatal költőnek adjak lehetőséget a megjelenésre – ezzel a hozzáállással azt a középszert haragítottam magamra, amelyik valamilyen módon, valódi teljesítmény nélkül, megszolgálta az irodalom akkori vezető folyóiratában dekkolást. Valóban közöltem legalább száz fiatal írót Darvasi Lászlótól Háy Jánosig és Babics Imréig, de mivel nem tudtam mindenkit közölni, akinek nem hoztam le az írását, azok megint csak utáltak. Így indultam.

Majd megsemmisítette a kéziratait és a levelezését, amivel szintén nem nőtt a népszerűsége. Miért? 

Mondja ki, mire gondol!

Arra, hogy ez nonszensz. 

Abnormális, igaz? Az, de magyarázható. Fiatal író voltam, akit véleményem szerint inkább a botrányai tettek híressé, mint a költészete, és megriasztott, hogy Raffai Sarolta fölajánlotta, a Petőfi Irodalmi Múzeum megveszi a teljes levelezésemet és a kézirataimat. Először gyanút fogtam, hogy miért akarja megvenni. Aztán gyanús lett a saját nárcizmusom: miért figyelem a kézírásomat, az akkor még gyöngybetűkkel írt szövegeimet, miért gyűjtögetem óvatosan és gyűrődésmentesen eltéve őket? Az önimádatnak ezt a kohóját számoltam fel: elsőként az összes kéziratomat semmisítettem meg.

Eléggé radikális lépés. Forradalmár jellem? 

Dehogy. Szerintem a forradalmárok egyrészt jól körülírható ideológiát képviselnek, másrészt nincsenek egyedül. 

Az nem forradalmi tett, hogy az ember szembemegy a tömeggel. 

Én pedig az alkotói köröket sem szerettem soha.

Éppen erre gondoltam. Az érthető, hogy valaki úgy biztosítja a pártatlanságát, hogy egyszerre lép be az összes írói érdekcsoportba – ezzel szemben Ön még a Magyar Írószövetségből is kilépett. 

Onnan nem elvi, hanem személyi okokból léptem ki. Az már inkább bír jelentéssel, hogy ezzel egy időben nem léptem át a másik írószövetségbe. Akkor az az ideám támadt, hogy aki középen van, az az igazság birtokosa, és én egyszer az életben igazságbirtokos akartam lenni. Nagyon sokára jöttem rá arra, hogy az igazság a legritkább esetben van középen. Az igazságot ingának látom, ami hol jobbra, hol balra leng ki, és nekem, mint független értelmiséginek ebből következően hol a jobb oldalon, hol a bal oldalon lévő igazságot kell elfogadnom. A magyar közbeszédben ezt hintapolitikának hívnák vagy gyávaságnak. Ez nagyon elnagyolt megfogalmazás, de ne ragozzuk túl. Bár a langyosokat kiköpi az Isten, mondja a Biblia is, pedig ez nem langyosság a részemről. Pontosan tudom, hogy mit veszítettem azzal, hogy nem vagyok sem jobboldali, sem liberális szimpatizáns vagy zászlólengető, sem ilyen, sem olyan csoportosuláshoz nem csatlakoztam. 

Megnyugtat, hogy az írásaim éppúgy megjelennek a baloldali orientáltságú folyóiratokban, mint a nemzeti eszméket preferáló lapokban – ez arról beszél, hogy a mondanivalóm vagy a teljesítményem nem kötődik semmilyen politikai hovatartozáshoz. Ugyanez vonatkozik a véleményalkotásaimra. 

Nem szeretem, amikor valaki nem nyilatkozik a Magyar Rádiónak vagy az ATV-nek. Előfordult, hogy egy napon készített velem interjút a Katolikus Rádió és a 168 óra. 

Érdekes megjegyezni egyébként, hogy a liberális platformokról sosem tiltottak le – míg nemzeti oldalon előfordult, hogy nem szólalhattam meg. 

Volt egy időszak az életében, amikor egyik oldalon sem jelent meg írása. Azt hogyan lehetett túlélni? 

Nagyon rosszul. De ez inkább a könyveimről szólt, bár nem csak azokról. Ez akkortájt történt, amikor otthagyva a Kortárs szerkesztőségét, úgymond kivonultam az irodalmi közéletből. Amikor nyolc, kiadók által pályázott könyvemből egyik sem tudott megjelenni. Aztán észre kellett vegyem, hogy nem örülnek nekem így még a lapok sem, meg azt is, hogy nem írnak rólam. Furcsa dolgok történtek, páriává lettem, ellenséggé formáltak mindkét oldalon. Mélyen elbizonytalanodtam a saját munkámban, annak a létjogosultságában, amit addig írtam és gondoltam. 

Akkor visszamentem Kispestre, egy egészségügyi szakközépiskolába tanítani. A szeretet és megbecsülés, amit a diákoktól meg a kollégáimtól kaptam, sok mindenen túlsegített. Elvonta a figyelmemet az irodalomtól, aminek a hivatalos körén kívül kerültem. Önerőből kiírtam magamat a mainstreamből, bár ehhez jócskán kaptam „készséges segítséget” is egyes „írótársaimtól”. Ugyanakkor azt is egyre világosabban láttam, hogy mennyire nem jelent semmit számomra a bentlét. Tisztító időszak volt, bár nagyon féltem, hogy tényleg eltűnök mindörökre íróként. Gondoljon csak bele, ma is az egyik legjobb kinyírási módszer az irodalomban, s talán minden művészeti ágban, az elhallgatás. 

A most induló nemzedéknek is azt mondaná, hogy nem jelent semmit a bentlét? 

Annak nem. Ha egy most induló fiatal író nem áll be sehova, annak nincs helyi értéke. 

Ugyanakkor két lehetősége van a fiataloknak: kiveszni az irodalomból, vagy odaállni valamelyik oldalra. 

Demeter Szilárd évekkel ezelőtti törekvését, hogy a két oldalt egymáshoz közelítse, emlékeim szerint Térey Jánoson és rajtam kívül senki nem üdvözölte. Azóta sincs független irodalom, a fiatal íróknak be kell lépniük valahova, különben nem fogják őket mentorálni, nem fognak támogatásokat kapni, a szög feje nem fog kilátszani a deszkából. Bár, ha kilátszik, akkor meg hamar jöhet a gyalu. 

Írt esszét az értelmiségi szerep hanyatlásáról is. Miért látta így? 

Minden az ellen dolgozik, hogy törődjenek az értelmiséggel, meghallgassák az értelmiséget, (nota bene!) megbecsüljék az értelmiséget. Nemrég arról nyafogtam valahol, hogy sem a hatalom, sem a társadalom nem hajlandó átgondolni például, hogy mit jelent az írói státusz. Vagy mit jelent egy költő a társadalomban. Ha egy költő három verset ír egy hónapban, már túlírta magát. Ez idegrendszer kérdése. Három vers, az nagyjából 25 ezer forintot hoz. Nem kell magyaráznom, ugye? Nem véletlen, hogy a Térey-ösztöndíj kapcsán óriási volt a felzúdulás, hiszen ez öt év írói megélhetést jelent. De nem azért zúdultak föl, mert azt erkölcsileg jónak vagy rossznak lehetne minősíteni, hanem az irodalmi szekértáborok szokott rendje szerint azok haragudtak ezekre. Azon lett volna érdemes vitatkozni, hogy valóban olyanok kapták-e, akik megérdemlik. 

Ön megkapta és el is fogadta „ezektől”. 

Számomra nincs „ezek” és „azok”. Egy írónak a hatalom egyként rossz, ugyanakkor rá van szorulva a hatalom kíméletére abban az értelemben, hogy nem csukják be, nem tiltják le, nem hurcolják meg, abban az értelemben, hogy biztosítják a demokratikus jogait, abban az értelemben, hogy elérhetővé tesznek ösztöndíjakat és működtetik például a könyvkiadást. Nagy és ennél összetettebb játék ez, amelyben valójában senki sem független, még én sem, aki nem tartozom elszámolási kötelezettséggel senkinek.

Annak miért nem nézett utána, hogy ki volt, aki önt megfigyelte? 

Engem ez soha nem érdekelt, és nem is tartom igazán fontosnak. Még az sem lenne fontos, ha megtudnám, hogy mi az, vagy ki az például, aki vagy ami miatt nem jelenhettem meg fizikai költői létemben kilenc évig bizonyos helyeken, például Pest megyében.

Nem érez dühöt?
 
Minden át volt szőve akkor a hatalom különféle színű és erejű kötelékeivel, ebben a szövetben szerintem mindenki meg volt bénítva valamilyen módon. 

Emlékszik az egykori vidámparkban arra a hatalmas forgó hordóra? Ilyen hordó volt az életünk, amiben úgy tántorogtunk, mint a részegek. 

Soha nem lehetett tudni, hogy a következő lépésünk mennyit ér, vagy kit gáncsolunk el vele. A „forgóhordó-létet” lehet véleményezni, a létrehozót el- vagy megítélni, de a benne csetlő-botló emberekről nem vagyok hajlandó ítélkezni.

A PIM Petőfi-kiállításának nyitóbeszédéből úgy tűnt nekem, hogy nem szereti a képmutatást.
 
Pontosítok: semmilyen cserélhető címert nem tudok szeretni az úszósapkákon.

A kereszt a nyakában nem képmutatás? 

Ezt a keresztet 1978 óta hordom, hozzám tartozik, sehova nem mentem nélküle, legfeljebb focizni. Ez a kereszt velem függ össze, a legmélyebb ragaszkodásommal. De Istennek hátat fordítottam az apám és a bátyám halála után. Nyilván, ebben – és ezzel – is megosztó figura lettem.

Istennek lehet háttal állni? 

Hogy háttal állok, nem én mondtam ki először, hanem Tarján Tamás írt egy mély és őszinte kritikát az istenes verseimről, amit ezzel fejezett be: „úgy gondolom, hogy Zalán Tibor most háttal áll Istennek. Ő azt gondolja, hogy ez egy nagyon radikális cselekedet a részéről, és nem tudja, Isten így talán még jobban szereti, mert félti is.” 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023 májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Szénből, levegőből, vízből

Az 1930-as évek elején egy fiatal vegyész új szintetikus fonalszálak felfedezéséről számolt be az Amerikai Kémiai Társaság ülésén. Ő volt Wallace Hume Carothers, a DuPont amerikai multinacionális vegyipari vállalat munkatársa. Az újságok rögtön arról kezdtek cikkezni, hogy ez az új anyag legalább olyan jó, vagy még jobb is, mint a selyem. Később már arról írtak, hogy a rejtélyes anyagból készült harisnya túléli a selymet, és szálai soha nem futnak fel. Érhető módon az irreális elvárások – hiszen még piacra sem dobták új találmányukat – megijesztették a céget. 

Akkor kezdtek igazán aggódni, amikor a Washington News című lap arról írt, hogy a nejlont kadaverinből lehet előállítani, amely a holttest rothadása során képződik. 

Ez a sajtókacsa még morbidabb felhangot kapott, miután Carothers öngyilkosságot követett el.

Egy tragikus sorsú feltaláló
Wallace Hume Carothers nem érte meg találmánya világhódító útját. Úgy érezte, nem képes példaképe, Edison nyomdokaiba lépni, kételyek gyötörték saját képességeit illetően. Fokozatosan depresszióba esett, és két nappal a 44. születésnapja után, 1937. április 29-én kálium-cianiddal megmérgezte magát. 

Azért, hogy ellensúlyozzák az alaptalan pletykákat, a DuPont reklámosztálya sok éven át hangsúlyozta, hogy a nejlont kizárólag szénből, levegőből és vízből állítják elő. „A nejlon felhasználja a kőszén, a levegő és a víz alapvető elemeit, a nitrogént és a szenet, majd egy teljesen új molekulaszerkezetet hoz létre (...) az első teljesen új szintetikus szál, amit ember alkotott. Több mint négyezer év alatt a textilipar a gépi tömegtermelésen kívül csak három alapvető fejlődésen ment keresztül: ez a mercerizált pamut, a szintetikus festékek és a műselyem. A nylon a negyedik” – írta 1938-ban a Fortune magazin. (A mercerizálás egy kémiai vegyszeres folyamat, amely során a pamutszálak zsugorodnak, kifényesednek, és szinte magukba zárják a festéket – a szerk.)

Nancy, Yvonne, Lovella, Olivia, Niha?

Hiába volt kész az újdonság, nevet is kellett adni neki, ami nem volt egyszerű. Annyira nem, hogy 400 változatot vizsgáltak meg a cég illetékesei. A névadás eredete mögött sok különböző történet húzódik. Feltalálója „Fiber 66”-nak nevezte el, ami a cég számára nem volt vonzó. A másik a „No Run” (nem szalad fel a szem) volt, ami jól hangzott ugyan, de nem volt igaz, hiszen az anyag felfutott. 

Addig-addig gondolkodtak, míg végül a „No Run”-ból valahogy „Nylon” lett. 

Más feltevések szerint az elnevezés a „New York Pylon”, azaz a világkiállítás védjegyéül is szolgáló híres szabadságszobor nevéből származott. Az angolszász világban az a legenda alakult ki, hogy a nylon szó a New York (NY) és London (Lon) rövidített szavak összevonásából ered. Ez azonban nem igaz, mert míg New Yorknak igen, a brit fővárosnak nem sok köze volt a nejlon történetéhez. Egy másik, humoros, de aligha valós feltételezés szerint a nejlon elnevezés a „Now You Lousy Old Nipponese” („No, ti tetves, vén japánok!”) szavak kezdőbetűinek összevonásából keletkezett, ami arra utal, hogy a műszál versenyképes lesz a valódi japán selyemmel.

Talán a legérdekesebb etimológiai magyarázat, hogy a nejlon szót az anyagot előállító kutatóvegyészek feleségeinek kezdőbetűiből – Nancy, Yvonne, Lovella, Olivia, Niha – állították össze a figyelmes férjek. (Ha ez igaz, akkor Carothers feleségét biztosan kihagyták, ugyanis őt Helennek hívták.)

Kép

A DuPont harisnya egy reklámja 1948-ból

„Nejlonlázadások” az üzletekben

Az eredetileg Carothers-selyemnek nevezett anyagot a DuPont 1937. február 16-án szabadalmaztatta, majd az abból készült harisnyát 1938. október 27-én mutatták be először hivatalosan, négyezer lelkes középosztálybeli nő előtt New Yorkban. A marketing jól sikerült, az izgalom pedig csak tovább fokozódott, ugyanis a harisnyák még 18 hónapig nem kerültek kereskedelmi forgalomba. Kik juthattak hozzá mégis? Azok a nők, akik a DuPont vállalat alkalmazottai voltak, vagy a DuPont nejlon szakágának valamelyik kutatójához mentek feleségül.

A nejlon az 1939-es New York-i Világkiállítás szenzációja lett. Az első, kereskedelmi forgalomban kapható nejlontárgy egy fogkefe volt, amelynek sörtéi ebből az anyagból készültek. Végül 1939 februárjában kezdték árulni a nejlonharisnyákat, nők tömegei vásárolták, holott az ár csillagászati volt: egy pár harisnya 200 dollárba, az átlagember egyheti fizetésébe került. 

Miután Marlene Dietrich lábain is feltűnt az egyik hollywoodi filmben, minden amerikai lány és asszony ilyet akart. 

A nejlonharisnyák azonban csak rövid ideig voltak elérhetők, közbeszólt ugyanis a második világháború. Emiatt a DuPont a nejlont inkább katonai szolgálatba állította: ejtőernyők, repülőgép-üzemanyagtartályok és golyóálló mellények készítéséhez is használták. „Pókhálónál vékonyabb, acélnál erősebb” – így hirdették a nejlont. 

A háború után viszont szinte azonnal visszataláltak a nagyközönséghez: az első pár harisnya 1945 szeptemberében tért vissza az üzletekbe. Az újságok „nejlonlázadásokról" számoltak be, mert nők százai, néha ezrei álltak sorba, hogy versenyezzenek a korlátozott harisnyakészletért. „Mindenki nejlont akart.”

Kép

Marlene Dietrich A kék angyal című filmben 1930-ban

Harisnyacsempészet Nyugatról

A nejlonharisnya híre Magyarországra is eljutott. A politikai vezetés először kisebb mennyiségű nejlonszálat vásárolt a DuPonttól, és kísérleti jelleggel az óbudai Blumenthal Harisnyagyárnál kezdték el a gyártást, de főként külföldre értékesítettek. Majd Győrben, Békéscsabán és Gyulán is üzemeket létesítettek. Az itthon gyártott nejlonharisnyákat a magyar vásárlók rossz minőségűnek tartották, ezért inkább a külföldi, például olasz darabokat keresték a boltokban. Így sokszor csempészúton jutottak be az országba: aki utazhatott akár Nyugatra, akár más szocialista országba, az igyekezett nejlonharisnyákkal hazajönni. 
A Kádár-korszakban a legkedveltebb csempészáruk közé tartoztak még az orkánkabát, a farmer, a rágógumi, a gyógyszerek, a márkás nyugati cigaretták, bakelitlemezek és kazetták. 

A lebukás veszélye állandóan ott lebegett a beszerzőik feje felett, akik akár börtönbüntetést is kockáztattak.

Idézet egy levélváltásból az orvosi egyetem docense és az egészségügyi miniszterhelyettes között: „Mi, akik többször jártunk már nyugaton, meg tudjuk érteni, hogy egyeseket megragad és elront a nyugati kalmárszellem. Nyilván ez történt ezzel a szerencsétlen flótással is. Bármennyire is hibázott, még egy enyhítő körülményt fel lehet hozni mellette. Tulajdonképpen nem károsította meg a magyar népgazdaságot, hiszen a kint két hónap alatt összespórolt ösztöndíjából vette azokat az átkozott harisnyákat.”

Az eset főszereplője egy alig ötvenéves orvos, aki 1961-ben saját autójával kéthónapos tanulmányútra utazott Olaszországba, és hazafelé a hegyeshalmi határátkelőn fülelték le. Autójából közel négyszáz pár nejlonharisnya került elő, de férfi karórákat, zsebrádiókat is lefoglaltak tőle. A szigorú büntetést azonban – mivel jó elvtársnak számított – megúszta.

Amikor a ’60-as évek végén itthon is elterjedt a miniszoknyadivat, megjelentek a kényelmesebb darabok: a harisnyatartót igénylő termékek mellett már kapható volt a harisnyanadrág is. A ’70-es évek közepén a magyar harisnyaipar már naponta több mint hat tonnányit gyártott nejlon-, akril-, flór-, félgyapjú-, pamut- stb. szálból. 

A Kádár-kor második felében már nem volt olyan nő, akinek a szekrényében ne pihent volna néhány harisnyapár vagy -nadrág egy-egy különleges alkalomra.

Ma a klasszikus nejlonharisnyák már korántsem olyan népszerűek, inkább a kevert vagy természetes pamut anyagot keressük az üzletekben, és ha egy darab elszakad, egy szál felfut, könnyen megválunk tőle. Az viszont biztos, hogy 85 évvel ezelőtt egy tragikus sorsú harvardi tudós találmánya nyomán a nejlon és a nejlonharisnya forradalmasította a textilipart és a női divatot. 

Források: 
MTI Hírarchívum
https://www.archivnet.hu/kuriozumok/nylonharisnya_maganimport_1961ben.html?oldal=5 
https://en.wikipedia.org/wiki/Wallace_Carothers 
https://sciencehistory.org/stories/magazine/nylon-a-revolution-in-textiles/ 
https://www.snopes.com/fact-check/stocking-the-true-origin/ 
https://toretro.blog.hu/2020/04/12/amikor_a_fel_vilag_magyar_harisnyat_hordott 
https://www.thoughtco.com/wallace-carothers-history-of-nylon-1992197