„Tomi! Boni! Tomikaaa!” – hívogatja a vidrákat Balogh Márta, a Petesmalmi Vidrapark vezetője, hogy a szokásos napi bemutató etetésre előcsalogassa az állatokat rejtekhelyükről. Úgy tűnik azonban, hogy – egyelőre – az afrikai harcsa illata sem jelent kellő motivációt. Nem véletlenül, a vidrák ugyanis éjjeli állatok, napközben alszanak. Tomi és Boni azonban nem átlagvidra, ők örökre a park lakói maradtak, ezért életritmusuk is eltér kissé szabadon élő társaikétól. Márta kedves kérlelése után megjelenik a két állat, hogy aztán egymással versenyezve fogyasszák el harcsaadagjukat. Ez úgy zajlik, hogy Tomi választ magának a jobb falatok közül, és éles hangon jelzi nemtetszését Boni felé, ha a másik vidra is enne néhány falatot. 

A vidra 
Az európai vidra Magyarország legnagyobb menyétféle ragadozója. Éjszaka aktív, territoriális állat, ha tehát a Vidraparkban élő Tomi betévedne egy idegen hímvidra területére, komoly küzdelemre számíthatna, talán túl sem élné. A vidra magányosan élő állat, a nőstény csak addig van a hímmel, amíg megtermékenyül, aztán elűzi. A hím ugyanis elpusztítaná a kölyköt, csak hogy a nőstényt újra párzásra ösztökélje. Leginkább halakkal táplálkoznak, mellette egeret, pockot, kagylót és madártojást esznek. Hazánkban védett állat: egy európai vidra eszmei értéke 250 ezer forint.

A bemutató után Balogh Mártával sétálunk a hatalmas, tavakkal körbevett területen. A park vezetőjétől megtudjuk, hogy a Petesmalmi Vidrapark 1998 óta létezik, a Somogy Természetvédelmi Szervezet hozta létre. Az elhagyott vidrakölykök mentése pedig 2007 óta zajlik: Balogh Márta azóta dolgozik a parkban főállásban (korábban önkéntes volt). 

Egy nap a kezébe nyomtak egy kölyökvidrát, Vikit azzal, hogy „Ugye ön itt dolgozik? Útközben találtunk ezt a kölyköt.” Így kezdődött. 

Az európai vidrák mentésével rajtuk kívül nem foglalkozik más az országban. Márta azóta is itt él, itt áll a háza, szimbiózisban a természettel.

Nem járnak csárdást az állatok

Balogh Márta kezdetben érthetően gyakorlatlan volt, úgy emlékszik vissza, hogy amit el lehetett rontani, azt el is rontotta, de honnan is tudta volna, hogyan kell vidrát nevelni? Korábban nem zajlott Magyarországon vidramentés, nem volt a tevékenységnek hagyománya, módszertana. Ezért Márta a naponta szerzett tapasztalatai mellett külföldi szakirodalomból próbálta meg ismereteit gyarapítani. 

A park első lakója Luca volt – fából készült szobra ma a bejáratnál fogadja a látogatókat. Luca a zsilipnél szórakoztatta az akkoriban még csak szórványosan érkező vendégeket. „Egyet azonnal szeretnék leszögezni: nálunk a vidrák nem járnak csárdást üvegkalitkában, nem azért jött létre a menhely, hanem természetvédelmi mentőközpont vagyunk. Évente négy–öt kölyök kerül hozzánk, őket később visszaengedjük a természetbe” – avat be Márta a park életének rendjébe.

Kép

Fotó: Petesmalmi Vidrapark

Az ide érkező kicsik először egy olyan helyre kerülnek, ami szimulálja a kotorékot, pótolja az anyavidra testmelegét. E célra Márta egy dobozt alakított ki, plüssel kibélelve – a saját szobájában. A legkisebbeket két–három óránként cumiztatja; majd, amikor elkezd nőni a foguk, darált hal és pulykahús keverékével táplálja őket. Amikor megszokják, átkerülnek a vidrabölcsibe. 

Ez egy felülről zárt, de már házon kívüli hely, fontos, hogy a ragadozómadaraktól biztonságban legyenek, amikor megbarátkoznak a természettel.

A menhelyre behozott állatok egy idő után szinte nem is találkoznak emberrel, arra tanítják őket, hogy tartsanak tőle. Nagyjából addig találkoznak a gondozókkal, amíg cumiznak. Miután megtanulnak szilárd ételt enni, ember már nem megy a közelükbe, leteszik nekik a táplálékot, majd azt is elsajátítják, hogyan lehet halat fogni. 

Ez egy rendkívül érdekes folyamat: kezdetben ledarálják a halat egy kis tálkába az állatoknak, később már csak darabolják, hogy fejlődjön a rágóizmuk, majd pedig egy ládába vizet tesznek, hogy azt is szokja az vidra. Legvégül élő hal is kerül a vízbe, a vidra pedig előbb-utóbb rájön, hogy a hal lényegében élelemforrás. E tudás birtokában marad majd életben a természetben.

Kép

Balogh Márta a park egyik lakójával – Fotó: Petesmalmi Vidrapark

Hetven kölyökvidrát nevelt már fel

Nagyon nehéz meghúzni a határvonalat, mondja Márta, mert ahogy elkezdik cumiztatni a kölyköket, kölcsönösen kialakul a kötődés. Az embernek kell észnél lenni! Próbálkoznak a kicsik, felmásznak a gondozóik lábára, próbálnak egy kis simogatást kicsikarni, de az csak nagyon aprócska korukban megengedett, attól kezdve, hogy átkerülnek a menhely bölcsődéjébe, a gondozók már nem közelítenek hozzájuk. 

Ha ugyanis a vidra kölyök korában nem szokik le az ember közelségéről, felnőve már nem is képes rá. 
Amikor már elég ügyesek a kölykök, átengedik őket egy nagyobb területre, ahol folyóvíz is található, amit gyorsan megszoknak és élveznek. Jó, ha egyszerre több kis vidra él a menhelyen, mert akkor egymást is könnyebben „ráveszik” egy kis kalandra, gyorsabban tanulnak. Persze a való életben nincs lehetőség csak az egyik mellső lábat bedugni a vízbe, próbálgatni: amikor a nőstény előhozza a kölyköket kotorékból, rögtön bedobja őket a vízbe.
Márta elmondja: az évek során eddig hetven vidrát nevelt fel (a 2007 előtti parkvezetés idejéből nem maradt fenn adat arra vonatkozóan, hány vidrát neveltek, mentettek – a szerk.). Úgy fogalmaz, amikor visszaengedték őket a természetbe, „vitte mindegyik a szíve egy darabját”. A vidráknak azonban nem itt van a helyük, hanem a természetben, szögezi le. 

Egy bekerülő kölyökvidrának egy éve van arra, hogy minden titkot elsajátítson: elővigyázatos legyen, elbújjon, ha kell, és táplálékot keressen. Egy év után készen állnak a visszaengedésre – a természetben is ennyi ideig gondozza a nőstény a kölykeit. A Fővárosi Állat- és Növénykert szakemberei segítségével a Duna-Dráva Nemzeti Park területén, a Dráva folyóba engedik szabadon az állatokat. „Boni esetében volt egy »bekattanás«, nem akart visszatérni a természetbe, így maradt a park lakója” – mondja nevetve Márta.

Vidrát szállítani azonban nem olyan egyszerű feladat, mert azt az állatot, amelyik már megszokta a kifutót, nagyon nehéz belekényszeríteni egy műanyag dobozba. A szállítóládika alját egy alkalommal kirágták, ezért az egycentiméteres aljzatot kétcentisre kellett cserélni. 

Az Angyal névre keresztelt vidra még a doboz fém részét is kirágta, ezért másnap, amikor Glóriát engedték szabadon, az utazás alatt altatódalt játszottak az állatnak, hátha az megnyugtatja, amíg a Drávához érnek. Bevált.

A vidra nem háziállat

A vidra a legnagyobb számban a Balatonban és a Drávában él, a mentett csöppségek nagy része is erről a területről kerül a vidraoviba. A legtávolabbi helyszín Nyíregyháza volt, ahol elhagyott vidrakölyköt találtak, és elhozták Somogyba, de érkezett kicsiny vidra Miskolcról, Hatvanból, Egerből, Gyöngyösről, Pilis községből (utóbbi helyen egy kutyakennelből, kánikulából mentették ki a kölyköt), ami azt mutatja, hogy elég nagy távolságot képesek bejárni az állatok. 

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Arra a kérdésünkre, hogy miért maradnak egyedül a kölykök, Márta félig tréfásan azt feleli: „egy vidra sem hozza magával a fekete dobozt”. A legvalószínűbb ok, hogy az anyavidra elpusztul, általában varsába gabalyodik vagy mérgezés áldozata lesz. Mivel az anya gyakran költözteti a kölyköket, előfordulhat, hogy amíg az egyik kölyköt átviszi az új kotorékba, addig a másik kölyök elkóborol. Így találhatnak rá az emberek. „Ha kis vidrával találkozunk, ott baj van. Az őzgidáért visszamegy az anyja, de a vidra nem hagyja el a kölykét önszántából. Ha egy kicsi vidra nem az anyjával van, és nem is a kotorékban, segítségre szorul, de soha ne vigyük haza, ne akarjunk belőle házi kedvencet nevelni, és ne is hagyjuk ott a vidrát, ahol megtaláltuk” – int a vezető.

Mit tegyünk, ha vidrakölyköt találunk? 
✅ Tegyük dobozba!
✅ Biztosítsunk számára ingerszegény környezetet!
✅ Juttassuk az állatot minél előbb olyan helyre, ahol szakszerűen gondozzák! Hívjuk fel valamelyik nemzeti park igazgatóságát vagy a Petesmalmi Vidraparkot. 

Mit ne tegyünk, ha vidrakölyköt találunk? 
❌ Ne vigyük haza, és ne engedjük házi kedvenceink közelébe! A vidra nem háziállat.
❌ Ne hagyjuk ott, ahol megtaláltuk, mert elpusztul!
❌ Ne adjunk nekik háziállat-eledelt!

„Az ország nyugati részén egyszer azért adtak le egy vidrát, mert túl sok halat evett… Vajon hogy került a család otthonába, ahol aztán túletették? Amikor hozzánk került egy szerencsétlen egyed, a szőre rá volt ragadva a csontjaira. Rossz tápszert kapott, kalciumhiányos lett, emiatt a csontozata nem fejlődött rendesen, és törött vállcsonttal került a parkba. A szárazföldön még ma is »sántít« egy kicsit. Tomi, mert róla van szó, három hónapig nem ment ki az ágyamból, nem tudta, hogy vidra” – oszt meg velünk egyedi történeteket Balogh Márta.

Olyan „látogató” is akadt, aki azért akart venni egy vidrát, hogy szelfizhessen vele, úgy vélte, jól mutatna mellette egy vidra, és az állat is kedvelné őt. „Erre nem sajnálta volna a pénzt: amikor előadta, mit szeretne, a nyomaték kedvéért elővett egy nagy guriga húszezer forintost. Elzavartam” – háborodik fel az emberi butaságon még ma is Márta. 

Megint mások egy megbolygatott kotorékból nem mentettek meg minden kölyköt, csak egyet, a másik kettőt ott hagyták, és vadkamerával figyelték őket otthonról… Annak az egynek pedig féreghajtót adtak, és a kéthetes kölyköt hallal próbálták etetni. Győr mellől lapos ketrecben hoztak egy vidrát, mert úgy érezték, már nincs jó helye otthon. 
„Tudja, mi a kedvence? – kérdezte Mártától a férfi, aki elhozta az állatot. – A fasírozott, a feleségem már alig győzi sütni neki!” – tette hozzá. 
Ez a vidra lett Pocak, mert később is kicsit haspók maradt. 

Nem minden mentés végződik happy enddel: Márta egy alkalommal Tolnába ment egy családhoz a kölyökért, ahol macskaeledellel etették az egyedet, és a találkozóra az autó kalaptartóján utaztatva hozták az állatot, közel negyven fokban. Nem élte túl. 

Általában két-három kölyök nevelkedik a menhelyen egyidőben, a legnagyobb létszám két évvel ezelőtti, akkor hét vidra érkezett egy évalatt. Idén májusban négy ifjú vidra is visszatért a természetbe: Borika, Borisz, Frodó és Freya. Olyan év még soha nem volt, hogy egy vidrakölyök se került volna a petesmalmi parkba, ami alól az idei sem kivétel: Orsi és Olivér pár hete Petesmalom lakói – ideiglenesen.

Tisztelettel vegyes borzongással adták kézről-kézre a lengyelek az Ulma család fotóit a második világháború után: várandós anyuka nagy hassal, a lencsével szembenéző apuka; nyüzsgő, a fényképezőgépre alig figyelő gyerekek; az anyuka ruhákat tereget; háziállatok és gyerekek a fűben, nagy boldogságban. 

Az 1900-ban született Józef Ulma nem volt átlagos zöldség- és gyümölcstermesztő földműves: nagyon érdekelte a fotózás, ezért a szokásosnál jóval több fénykép maradt a családjáról és a falujáról; Markowában létrehozta az első gyümölcsfaiskolát, úttörő volt a méhészetben és a selyemhernyó-tenyésztésben, könyvkötőgépet és háztartási szélturbinát épített, így ő volt az első a faluban, aki paraffinlámpa helyett villannyal világította meg a házát. Házi kiskönyvtárából a mai napig megmaradt néhány könyv, például egy kézikönyv az elektromosságról, egy a fotózásról, egy könyv Ausztrália őslakóiról. 

Kép

Józef és Wiktoria Ulma 1935-ös eljegyzési fotója – Forrás: Ulmafamily.com

35 éves volt, amikor feleségül vette a nála 12 évvel fiatalabb Wiktoria Niemczakot, és utána szinte évente születtek gyerekeik: Stanisława (1936. július 18.), Barbara (1937. október 6.), Władysław (1938. december 5.), Franciszek (1940. április 3.), Antoni (1941. június 6.) és Maria (1942. szeptember 16.). 

Wiktoria a meggyilkolásakor előrehaladott várandós volt hetedik gyermekével.

Markowa csaknem 4500 lakosa között körülbelül 120 zsidó ember élt, Józef ismerte őket, néhányukkal kereskedett is. 1941-től a zsidók helyzete tarthatatlanná vált, a németek összegyűjtötték, majd munka- és megsemmisítő táborokba hurcolták őket. 1942 júliusa végén kezdődtek meg a deportálások Markowában és környékén. Józef egy családnak segített menedéket építeni a patak melletti szakadékban, ez azonban nem volt hatékony túlélési eszköz, mivel a németek a lengyel rendőrséggel együtt időnként átfésülték a területet. Egy nagyobb razzia során decemberben sok bujkálót megtaláltak, de utána még mindig rejtőzködtek zsidók Markowában, közülük 21-en élték meg a német megszállás végét. 

Azok nyolcan, akik az Ulma család házának padlásán kaptak menedéket – többen közülük egy család tagjai, illetve egymás rokonai voltak –, joggal reménykedtek a túlélésükben, hiszen a ház a település külső területén állt, és szinte tanyának számított. Segédkeztek a család napi gazdasági munkáiban is, valószínűleg hozzájárultak az étkeztetésükhöz, nincs azonban arra utaló jel, hogy az Ulma család anyagi haszonszerzés fejében segítette volna őket. 

Viszont hatalmas kockázatot vállaltak: a lengyel területeken a németek halálbüntetéssel sújtották azokat, akik a zsidóknak bármilyen segítséget nyújtottak. 

Körülbelül ezer lengyelt gyilkoltak meg emiatt, ez hatalmas elrettentő erőt jelentett a lakosság felé.
A Wiktoria által vásárolt nagyobb mennyiségű élelmiszer felkelthette a szomszédok figyelmét, mert arra utalt, hogy otthonukban nem csak családtagok lehetnek. Hogy ki és mikor jelentette fel a zsidókat bújtató Ulma családot, az rejtély. A visszaemlékezők gyanúja szerint a Polnische Polizei egyik rendőre lehetett, aki lelkesen működött együtt a németekkel. 

Az elfogó csoportot a közeli Łańcut város német rendőrségének főnöke, Eilert Dieken hadnagy irányította. 1944. március 23-ról 24-re virradó éjszaka rajtaütöttek a tanyán, a zsidókat szinte még alvás közben lőtték le, Józef Ulmát és várandós feleségét, Wiktoriát pedig kiterelték a ház elé. Dieken megbeszélte a dolgot beosztottaival, és mindkettőjüket lelőtték. Majd elrendelte, hogy a síró gyerekekkel is ugyanezt tegyék. Néhány percen belül tehát tizenhét emberrel végeztek, köztük a babával is, akit Wiktoria a kivégzés pillanatában kezdett szülni. 

Haláluk perceiben zsidók és keresztények együtt váltak mártírrá.

A falubeliek kénytelenek voltak ideiglenesen eltemetni a halottakat: egy gödörbe tették a család tagjait, egy másikba a zsidókat. (1945 januárjában az Ulma család holttestét exhumálták és a helyi plébánia temetőjébe szállították, két évvel később pedig a zsidók földi maradványait is méltóbb helyre vitték.)

Kép

Négy Ulma-gyerek 1944-ben – Forrás: Ulmafamily.com

A család meggyilkolásának híre először pánikot váltott ki a környéken. Egy zsidó menekült, aki arrafelé vészelte át ezt az időszakot, így számolt be később erről: „…másnap reggel 24 zsidó holttestét fedezték fel a mezőkön. Maguk a parasztok gyilkolták meg őket, akik húsz hónapig rejtegették őket.” Később viszont történetük egyre nagyobb körben elterjedt, és a mártír család a hősies önfeláldozás jelképévé vált. 1995. szeptember 13-án a Yad Vashem Intézet Józef és Wiktoria Ulmát a Világ Igazának ismerte el. 2004-ben Markowában felavatták a család emlékművét, és róluk nevezték el a lengyel zsidómentők emlékére alapított múzeumot is. A Katolikus Egyház pedig követendő példaként oltárra állítja őket hívei elé, mint akik tetteikkel dacoltak a háború sötétségével: az irgalmasságnak minden kritériumát teljesítették életükben, amelyeket Jézus az üdvözülés feltételeként említett (Mt 25,34–36), és vértanúhalált szenvedtek hitük és tetteik következményeként. 

Önfeláldozásuk nagyszerűségére hívja fel az utókor figyelmét a boldoggá – majd valószínűleg szentté – avatásuk.

A kanonizációs szertartáson jelen lesz a család egyik távoli rokona is, Michael Niemczak katolikus pap, aki az Egyesült Államokban, Új-Mexikóban él, és ő Wiktoria unokatestvérének a dédunokája. ,,Könnyű olvasni ezeket a történeteket és úgy gondolni a bennük szereplő alakokra, mint akik időben és térben nagyon távol vannak… Azt gondolni, hogy ők biztos valamiféle emberfeletti emberek voltak, én viszont erre képtelen lennék. De amikor aztán azt hallod, hogy a családtagjaidról van szó, van ebben valami igazán megdöbbentő” – nyilatkozta Niemczak, majd hozzátette, hogy minden családnak megvannak a maga szentjei és a maga bűnösei is.

Források:
https://ulmafamily.com/biography/ 
https://romkat.ro/2023/09/07/vasarnap-avatjak-boldogga-az-ulma-csalad-kilenc-tagjat/ 
https://www.yadvashem.org/righteous/stories/ulma.html 
https://www.vaticannews.va/en/vatican-city/news/2023-08/ulma-family-remarkable-beatification-martyrdom-jewish.html 

„Akkor kérte meg a kezem, amikor a legesendőbb voltam” 

„Ő volt az első komoly kapcsolat az életemben. A megismerkedésünk után hamar rájöttünk, hogy hasonló a gondolkodásunk. Amikor megkérte a kezem, épp allergiás reakció lépett fel nálam. Bedagadt az arcom, kiütések jöttek ki, és nagyon csúnya lettem. Ennek ellenére azt mondta, hogy soha nem látott még ilyen szépnek. Akkor kérte meg a kezem, amikor a legesendőbb voltam.” 
Viki vőlegénye, Andris ezután hullámvölgybe került, kissé kisiklott az élete, ezért a kapcsolatuk mélypontra jutott. Majdnem szakítottak, de Viki ragaszkodott kedveséhez, ezért elkezdett imádkozni érte. Egy nagyböjtben, negyven napig, minden este. A végén elment Andrishoz, akinek addigra rendeződött az élete, és megköszönte Vikinek az érte mondott imát. Megígérte, hogy most már ezen az úton fog járni. Ilyen előzmények után következett be a tragédia. 

Andris az autójával nagy ívben balra kanyarodott, és nem vette észre a vasúti lámpa fénysorompóját. 

Először járt ott, elég beláthatatlan útszakaszról van szó. A helyszínen korábban is történtek balesetek, de csak ezután készítették el az útlezáró sorompót. Viki vőlegénye rossz pillanatban ért a sínre, halálra gázolta a vonat. 

„Rideg gépi hangot hallottam” 

„Egy másodpercen múlt az egész. Amikor megtudtam, ösztönösen elindultam a templom felé, és az cikázott a fejemben, hogy hány évtizednek kell eltelnie nélküle. Amikor utoljára találkoztam vele, vizsgákra készült. Azt mondta, hogy most sokáig nem látjuk egymást, de utána örökre együtt leszünk. Látom magam előtt a kezét, ahogy integetett a vonat ablakából. Azt terveztük, hogy nyáron ő is a városba költözik, mert talált magának munkát. Annyira vártuk, és hihetetlen volt, hogy egyszer bekövetkezik. Számoltam vissza a napokat, de túl szépnek tűnt mindez, mintha meg sem történhetne. Néhány évvel később dédnagypapám szerelmesleveleit olvastam, amiket menyasszonyához írt. Rádöbbentem, hogy ugyanazok az érzések voltak benne száz évvel ezelőtt, mint bennem. Ő is csodaként élte meg a kapcsolatukat.”

A katasztrófát rossz álmok vitték hírül, ráadásul ugyanazon az éjjelen. Viki nem tulajdonított nekik túl nagy jelentőséget, sőt, a saját álmát csak később idézte fel. „Kedden halt meg a vőlegényem, és előtte csütörtökön felébredtem egy rémálomra. 

Rideg gépi hangot hallottam, mint egy hangosbemondó, amelyik a nevével együtt recsegte, hogy meghalt. 

A halálhíre után közvetlenül nem is emlékeztem erre, csak később. A baleset napján reggel Andris felhívott, pedig mindig esténként szokott. Elmesélte, hogy szintén csütörtök este, álmában rossz útra tért, ezért nagyon fél. Nyugtattam, hogy nem lesz semmi baj – de tévedtem.” 

„Nem a halál a tragédia, hanem a bűn”

„Először haragudtam Istenre, hogy tehette ezt velem. Visszamentem arra a helyre, ahol annak idején randevúztunk és sétálgattunk. Ott ígértem meg neki: bárhogy alakuljon az életem, nem fogok kétségbeesni, és nem adom fel. Nem sokkal később egy pap ajánlott egy bibliai részletet az igaz ember korai haláláról. Akkor értettem meg, hogy Isten szemszögéből nézve nem a halál a tragédia, hanem a bűn. Más azt mondaná, mekkora szerencsétlenség, hogy 23 évesen nem kapott több lehetőséget, pedig a Balatonnál sem járt soha, és szerény körülmények között élt. Ezzel szemben milyen teljes az élete annak, akinek van nyolc unokája, jómódú és egészséges. Én hiszem, hogy a vőlegényem is teljes életet élt. Valamiért kiragadta őt Isten, talán azért, mert megint belekeveredett volna valamibe. Az édesanyja azt állította, hogy akkor volt a legtisztább lelkű, amikor meghalt. Mi, akik mellette voltunk, láttuk a fejlődését, különösen az utolsó időkben. Ezt kell szem előtt tartanom. 

Nem az én tulajdonom, ezért csak hálás lehetek, hogy megismerhettem őt, és közelebb kerültünk egymáshoz. 

Ha egy szülő tudná, hogy a gyermekét néhány év múlva el fogja veszíteni, akkor is biztosan azt választaná, hogy inkább szülessen meg, bármennyire fáj is a tudat. Én is így vagyok ezzel, utólag is ugyanezt választottam volna, nem azt, hogy a férjemet ismerjem meg hamarabb. Talán jobb is, hogy Andrissal nem jutottunk el a házasságig és a gyermekvállalásig, mert azután végképp nem tudtam volna más férfit szeretni. Biztos vagyok abban, hogy a Jóisten még egy ilyen terhet nem ró rám a jövőben, főleg családosként.”

Az elhunyt szüleinek sem lehetett könnyű a gyászfeldolgozás. Talán valamit enyhített a fájdalmon, hogy amikor Andris és testvére 18–20 évesek lettek, kistestvérük született. Mintha az elveszített gyermekük helyett kapták volna őt ajándékba.  

„Nem akartam még egy eljegyzést” 

„Teltek a hónapok, és rájöttem, hogy nem sirathatom őt egész életemben, mindenképp férjet és családot szeretnék. Elkezdtem ismerkedni, de nem igazán találtam magamhoz valót. Akkoriban találkoztam a férjemmel, Zolival. Lassan szövődött a kapcsolatunk, mert nem tolakodott. Sokat beszélgettünk, és eleinte nem éreztem iránta szerelmet. Később is elég hullámzóak voltak az érzelmeim. Amikor kiegyensúlyozott voltam, jól éreztem vele magam, amikor békétlenség dúlt bennem, akkor nem. Vívódtam belül, de Zoli nem tudott a kétségeimről. Egyszer elküldtem, hogy menjen haza, nem vagyok belé szerelmes. Szomorú lett, mert nem sejtette a dilemmáimat, de kitartó maradt, és szeretett volna meghódítani. Ez a helyzet ösztönzést adott neki, mondván: nem baj, azért sem adja fel. Amikor megvettük a gyűrűt, féltem, mert nem akartam még egy eljegyzést. Nem tudtam, hogyan mondjam el neki. Jelet kértem odafentről. Eljött a karácsony, amit külön töltöttük. 

A templomban én olvastam fel az olvasmány sorait: »Nem mondalak többé elhagyottnak, sem magányosnak, hanem úgy nevezlek téged, hogy én gyönyörűségem, én menyasszonyom.« 

Ez megerősített abban, hogy ő lesz a férjem.”

„Este ölelésterápiát tartunk”

Viki boldog házasságban él, de az ő mindennapjaikból sem hiányoznak a nehézségek és a konfliktusok. 
„Sokáig vártuk az első gyermekünket, jöttek problémák, és aggodalmaskodtunk. De ezt is csodaként éltük meg. Elmentünk egy Mária-kegyhelyre imádkozni gyermekáldásért. Pár nap múlva derült ki, hogy gyermeket várok. Azóta született egy másik gyermekünk is. Ennek ellenére, amikor összekapunk valamin, mindig kétségbeesek, és sírok a vőlegényem után. Olyankor úgy érzem, talán vele jobb házasságom lett volna. Ha együtt imádkozunk Zolival, és közelebb kerülök hozzá, akkor megszűnik az aggodalmam, és minden rendeződik. A gyerekekre nézve is fontos, hogy békesség legyen köztünk, mert a veszekedéstől ők is szenvednek. A házassági előkészítőn azt mondta az atya, hogy a gyermek nem az ajándékoktól boldog, hanem amikor látja, hogy a szülei szeretik egymást. Ha probléma adódik a gyerekekkel, este ölelésterápiát tartunk, és az ő lelkük is megnyugszik.”

„Hívő vagyok, mégis elővesznek sötét gondolatok”

Vikit gyakran környékezik a véletlenek, amikor hajszálon múlik egy-egy csapás. Ilyenkor keresztet vet és hálát ad, hogy nem történt baj. Egy alkalommal csodás módon épült fel.
„Középiskolás koromban volt egy komoly balesetem. Az orvos azt mondta, milyen szerencsésen megúsztam, szövődmény nélkül. Gyógyszert kellett szednem, és benne volt a pakliban, hogy bármikor epilepsziás lehetek. Erről nem is szoktam beszélni. 

Tizenöt évesen úgy éreztem, nem tudnék ezzel élni, még az öngyilkosság gondolata is eszembe jutott. 

A balesetem óta hajlamos vagyok a depresszióra, azóta sokszor fájt a fejem. Szörnyű érzés, hogy hívő vagyok, mégis elővesznek sötét gondolatok.
A járvány idején mindenki beteg lett körülöttem a családban, én pedig belázasodtam. Megijedtem, hogy meddig fog tartani ez az állapot. A vőlegényem közbenjárását kértem, hogy segítsen, és akkor eszembe jutott egy idézet. Megismerkedésünk elején egy képeslapot adtam neki, amin ez állt: »Mert csak én tudom, mi a tervem veletek, mondja az Úr, békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt hagyok nektek.« Ez tizenöt éve nem jutott eszembe, de biztosan ő üzent, hogy ne féljek, minden rendben lesz.”
 

Már a terhességem alatt eldöntöttük családi szavazással (ahol egyedül a férjem nyomott „NEM” gombot), hogy el kell költöznünk alig 80 négyzetméteres, nagyon szeretett Kút utcai lakásunkból. Három kamasszal kezdett kicsi lenni, Gabi cuccai és létezése pedig önmagban betöltöttek kapásból hetven négyzetmétert. Nyáron jártunk háznézőbe, és meg is találtuk Budakeszin ezt a furcsa, kétemeletes, tetőteraszos, hatalmas épületet, ami annyira furcsa, kétemeletes és hatalmas volt, hogy régóta nem talált vevőre. 

Ránk meg mintha pont ránk öntötték volna: mindenkinek lett külön szobája, a hatalmas földszinti konyhában és nappaliban elfért végre a rengeteg ember, aki hozzánk járogat. 

(Talán később még mesélek az egy éven át tartó felújításról, amit egy hónaposra terveztünk, a hozzánk költözött mesteremberekről, porról, adósságokról és a reménytelen iszonyatról, ami ezután következett. Vagy inkább írok róla egy sikeres pszichothrillert!)
2020 decemberében írtuk alá a szerződést, márciusi költözéssel.
2021 januárjában, még a Kút utcában egyik este ráförmedtem a fiaimra:
– Gyerekek, nem igaz, hogy bent punnyadtok egész nap. Menjetek le a térre focizni egyet!
Balázs és Zoárd engedelmes fiúk, le is mentek, de hamar visszajöttek. Zoárd fel-alá járkált, és a mellkasát masszírozta nagy aggodalmasan. 
– Valami fáj. Kicsit mintha szíven lőttek volna.
Megijedtem, mert nem egy nagy drámakirály az én fiam. De most láttam, hogy nagyon fél.

Három napomba telt, míg rávettem a család orvos tagjait, valamint a háziorvosunkat, hogy vegyék komolyan a helyzetet, mert én éreztem, hogy az. Még Covid-tesztre is szüksége volt, mielőtt fogadták a tüdőgyógyászaton, ahol még azzal a lendülettel mentőt hívtak hozzá: spontán pneumothorax, szép magyar szóval légmell. Ennek az állapotnak a lényege, hogy a két mellhártya közé levegő kerül, és a tüdőt tartó vákuum megszűnik. Gyakorlatilag beszakad a tüdő.

Ezzel elkezdődött életem egyik legnehezebb hónapja. 

Húszéves fiam a kórházban volt, senki nem mehetett be hozzá, mert már úgynevezett „felnőtt” – miközben én akkora kisbabának láttam, mint Gabit, néha félálomban azt hittem, ő fekszik mellettem –, ő egyedül volt ott bent, egyedül félt, egyedül viselte a két centi átmérőjű csövet, amit a mellkasába vezettek be a hatórás nagyműtétje után, és amely cső összekötötte egy hatalmas szívó gépezettel. Nekem támogatnom kellett volna őt a távolból, miközben szoptattam Gabit, de folyton szorongtam, fogyott a tej. Sírtam, rettegtem, próbáltam erősnek mutatni magam, de nem tudtam aludni. És nem volt, aki ott legyen vele, és megvigasztalja azt a kis felnőtt gyereket! 

Szegény nem panaszkodott sokat, csak néha írt hajnali ötkor cseten, hogy kaparja a falat, annyira fáj, mama, mama, ez nagyon fáj.
Úgy éreztem, nem bírom tovább, negyven mázsa nyomja a vállamat, mindjárt leszakadok.

Én nem vagyok egy eksztatikusan vallásos típus, sajnos az imában sem vagyok valami buzgó (őszintén: arra bazírozom, hogy beszámít imának néhány dolog, amit teszek vagy írok, különben elég rosszul jövök ki a végén…), de azt mondhatom, hogy akkor kaptunk magunk mellé egy angyalt.

Elég jókora nagy arkangyal volt Kákony apuka (bár Zoárd Tárkonyosnak jegyezte meg a nevét): csupaizom ötgyerekes családapa, aki egy súlyos motorbaleset következtében került a Honvéd kórházba. Példásan összerakták a doktorok, kiszedték a szívből-tüdőből a befúródott törött bordákat, de még messze volt a gyógyulás. Ennek ellenére Kákony apuka fitt volt és optimista, és fejébe vette, hogy összekaparja szobatársát, ezt az én elhagyatott kisfiamat. Beszélgetett vele, lemosdatta, enni-inni vitt neki, ha kellett. És mulattatta.

Vasárnap volt, és Kákony apuka, mint buzgó katolikus, feltette a kérdést: 
– Zoárd, te katolikus vagy?
– Igen – felelte a gyerek gyanakodva. – Miért?
– Na, mert akkor most megnézzük a streamelt misét – jelentette ki, és odavitte a laptopját Zoárdhoz.

A fiú nem menekülhetett, mert össze volt kötve a géppel, megnézték a misét, mondták a szöveget, énekeltek. Kicsit később Kákony apuka kirontott a folyosóra, és erős karjával berángatott egy papot.

– Atyám, ez a fiú imádkozni szeretne – vezette. – Nagy fájdalmai vannak.
A pap bement, és istenesen megimádkoztatta a kis felnőttet, másnapra elmúlt a fájdalom. 
És nekem se jött több fájdalom a cseten, csak egyre vidámabb beszámolók, képek. 
Zoárd persze rég egyetemre szaladgál és dolgozik, bulizik és teli tüdőből focizik – mi meg mindig hálásak leszünk a motoros arkangyalnak, akit akkor odaküldtek nekünk a Honvéd kórházba. 

Az írás Szabó Borbála „Öreganya” című sorozatának második része. A sorozat többi része ide kattintva olvasható.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Olyan szélsőséges helyzetbe hozta a „népét”, hogy amikor egy amerikai republikánus képviselő, Leo Ryan aggodalommal telve meglátogatta a kommunát, a szekta belső rendőrsége a felszállópályán tüzet nyitott rájuk, és öt embert, köztük a képviselőt is meggyilkolták. Aznap este a teljes szekta, férfiak, nők és gyerekek is ciánnal mérgezett üdítőitalt kaptak, és engedelmesen lehajtották azt. Csupán 87 ember menekült meg a „forradalmi öngyilkosságtól”, akik a dzsungelben rejtőztek el. 

Hogyan és kikkel szemben tud ilyen mértékű behódolást, önfeladást elérni egy szekta? Törékeny egójú, sérülékeny, kevéssé intelligens emberek ők, nyájszellemre hajlamos, mentálisan sérült személyiségek? Ha önazonos, szabad és sikeres életet élünk, nem kerülhetünk szekta hálójába? Hogyan, milyen módszerekkel dolgoznak a szekták?

Mit nevezhetünk szektának?

Azt, hogy egy közösség szekta-e, annak alapján érdemes megítélni, hogy gátolja vagy esetleg megnyomorítja-e a tagok személyiségfejlődését, anyagi vagy szellemi téren kiszolgáltatja-e a tagokat a szekta vezetőjének, vagy inkább segíti a lelki fejlődésüket. Nem a közösség tanai a döntőek, hiszen léteznek politikai, sci-fi tematikájú vagy önfejlesztési módszert istenítő szekták is. 

Szektát akár egy tisztítószer köré is lehet építeni, a döntő szempont a felismerésében az, hogy a rendszer ártalmas-e a tagokra nézve, hogy zsarolással, megszégyenítéssel és fenyegetéssel tartják-e meg a követőket, és hogy gátolják vagy végtelenül megnehezítik-e a közösségből való kilépést. 

Milyen vágyak mozgatják a szektába belépőket?

Nem kell sérült önbecsülésű személyiségnek lenni ahhoz, hogy egy szekta közel tudjon kerülni hozzánk. A szektatagok sokszor egyszerűen érdeklődő, kíváncsi, igazságot kereső emberek, akik olyan alapvető kérdésekre szeretnének választ kapni, hogy honnan jöttünk, hová tartunk, mi dolgunk a világban és mi lesz velünk a halálunk után. A szekta vonzáskörébe került ember sokszor egy határozott célt igénylő fiatal, olyasvalaki, aki világos utat szeretne maga előtt látni, amin egy megbízható kalauzzal mehet majd végig. Sok követőt a bizonyosság iránti vágy mozgat, amely alapvető emberi szükségletünk. 

A szektakövetők szempontjai közül gyakran szóba jön a karitatív tevékenység iránti igény, a világ megmentése, mások megváltása is. A szekta bárkit csapdába csalhat, aki épp elveszíti a szokásos támpontjait, veszteséget él át, megrendül a bizalma az őt körülvevőkben, aki tenni akar valamit a világ és a saját boldogulásáért – tehát olyan lelkiállapotban van, amelyet a legtöbb ember élete során megél. A szülőktől való elszakadás és az önálló útkeresés időszaka kifejezetten veszélyes lehet. Jim Jones követőit a felkínált emberi egyenlőség ígérete csalta be a csapdába.

Jim Jones szektavezér 1977-ben – Wikipedia

Hívószavak

A szekták hihetetlenül sikeres kommunikációjának alapja, hogy olyan hívószavakat képesek megjeleníteni, amelyekre az emberi lélek eredendően éhes. 

Charles Manson a szektáját egyszerűen A Családnak nevezte, Jim Jones Népek Temploma elnevezése egyszerre két lelki kérdésre is választ ígért. A Mennyország Kapuja szekta neve is megváltást ígérően hangzott, ám a bibliai Jelenések könyve és a New Age szavainak keveréke csak egy olyan ufó-messiást idézett meg, aki eljön majd a kiválasztottakért és hazaviszi őket. Végül a szektatagok azzal szembesültek, hogy a vágyott utazást a testük nélkül kell megtenniük…

Kép

Jim Jones, a Népek Temploma szektavezére (balra) egy díjat vesz át (1977) – Wikipedia

Mit kap a szektatag a közösségtől?

A szektába való bekerülés időszaka általában egy elementáris közösségi élményen alapszik, a belépő tag itt olyan törődést kap, amit talán még sosem élt meg élete során. Valójában nem a szórólapot osztogató különös ruházatú és hajviseletű térítők jelentik az igazi veszélyt, sokkal inkább a közeli barátok, rokonok hívó szavai, akiket nehéz visszautasítani, és akikkel bizalmasak vagyunk. 

A bekerülés időszaka hasonlít a bántalmazó kapcsolatok kezdeti megéléséhez: a szeretet, összetartozás, elfogadás érzése elárasztja a csábított embert, aki valóságos hormonfürdőben lubickol, és ezt a kötődési hormonbeáramlást szeretné megélni minél gyakrabban és minél tovább. A szekták módszertanában a függés nagy szerepet játszik, több szekta hallucinogén anyagokat, gyógyszerkoktélokat is használ. Saját dalok, különösképpen az indulók azok, amelyeket előszeretettel alkalmaz egy-egy destruktív közösség, hiszen a zene nem halad át az agyunk kognitív szűrőjén, hanem egyenesen a lélekbe markol. Nem a zene maga a démon – hanem az a gondolat, amelynek közvetítéséhez eszközül használják.

Elszigetelés a külső világtól

A szekták általános forgatókönyvének része az elszigetelés a nagyobb társadalmi közösségtől. 

A vakcsoport létrehozásának kelléke lehet a földrajzi – mint Jonestown esetében is – vagy a mentális távolság, főleg, ha a kívül rekesztetteket még gyűlöletessé, sőt ellenséggé is teszik. Az új identitás felkínálásának eszköze lehet az új névválasztás, egyenruha viselésének előírása (még akkor is, ha az egy gyönyörű színű, egzotikus ruhadarab), sajátos étrend bizarr tiltásokkal, saját rituálék kialakítása. A legtöbb szekta belső szókincset is kialakít, amit a külsősök nem értenek, titokzatos rövidítéseket használnak, ezzel is emelve a bennfentesség látszatát a hívőkben. A szavak világot teremtenek – de szükség van-e olyan alternatív világokra, amelyben az emberi lélek elsorvad és rabszolgává lesz?

A szektatagok elzárásának kedvelt eszköze az idő strukturálása, szigorú kontrollálása is. Akit napi 12–14 órányi tanulással és munkával látnak el, az nem fog érdeklődni azokról az eseményekről, amik a falakon kívül folynak. Szintén befordítja az érdeklődést, ha a követő csak belső kiadványokhoz juthat hozzá, és a szekta minden más információforrást keményen tilt. Az alvásidő korlátozása egyenes úton hat az agyra, amely szinte csupasszá és védtelenné válik minden erős érzelmi hatással szemben.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Luis Quintero

Az elköteleződés folyamata

A bevonódás időszaka alatt egy sajátos gondolkodási mechanizmus működik, amit a pszichológia elköteleződés néven vizsgál. A csoportos befolyásolásra a szektákban jól kitalált gépezet működik, amely az elköteleződés lépcsőit használja fel tudati kelepceként. 

A folyamat úgy zajlik, hogy a szekta a tagoktól mindig csak apró dolgokat kér, mindig csak egy kicsivel nagyobbat, mint az előző lépcsőnél. 

Amikor valamelyik lépcső már túl magasnak látszik, a szektatag arra gondol, hogy ha innen visszalép, akkor az eddig megtett út is hiába volt. Minél magasabbra lépett fel, annál nehezebben adja fel az elért eredményét, és annál kevésbé érdekelt abban, hogy kétségbe vonja a lépcsősor célját. 

Minden lépcsőfok, amit megtett, arra biztatja, hogy menjen tovább, hiszen, ha visszafordul, akkor be kell látnia, hogy rossz irányba ment, és ami még ennél is rosszabb: hogy ostobán viselkedett. A szektakommunikáció úgy bánik az elköteleződés folyamatával, mint eszköztárának legbecsesebb kellékével. A szekta próbák elé állítja a tagot, és minden próba után nagyobb lesz fölötte a hatalma, mint egy szeszélyes királylánynak a szegénylegény kérője fölött. 

A szekták élén jellemző módon egy karizmatikus, a hatalomhoz való viszonyában sérült ember áll, aki összeállít valamiféle koktélt kereszténységből, okkult tanokból, mágiából, babonából, természetgyógyászatból, fantasztikus irodalomból, tudománytalan viselkedéselméletből, és tetszőleges arányban keveri őket. Az elméletekre jellemző, hogy az egész világra kiterjedő válaszokat igyekeznek koholni velük. A szektavezér általában mítoszokat, sőt egész mitológiát épít föl saját magáról, amivel nem lehet vitatkozni, és lehetetlen kétségbe vonni a valóságtartalmát. A szektatagok egy idő után már nem a tanoknak, hanem a szektavezérnek próbálnak megfelelni.

Mikor gyanakodjunk?

Ha valaki a szeretteink közül új életről, radikális változtatásról beszél, gyanakodjunk, ha azt látjuk, hogy az új közösség azt várja, hogy teljesen adja fel az addigi életét. 
Ha a családi és baráti kapcsolatokat kezdi korlátozni, az komoly intő jel, szintén vörös zászló, ha a közösség a pénzügyeit próbálja irányítani. A kizárólagos ideológiák, a kétely nélküli elfogadás kérése nem lehet elvárás egy közösségtől sem, és nem tilthatják más források használatát sem. Ha a távozás igényére manipulatív technikák állnak föl a szektatag köré, ha csak megpróbálják elbátortalanítani a kilépését, vagy szankciókat helyeznek ellene kilátásba, akkor biztos, hogy segíteni kell a számunkra fontos embernek a szabadulásban. Ha nincs kivezető út – akkor biztos, hogy a közösség egy szekta. A kiközösítés réme minden ember lelkében félelmetes képként szerepel, és aki ezzel fenyegetőzik, az biztosan ellenünk dolgozik, nem értünk.

„Sosem hazudtam nektek” – mondta Jim Jones, és megitatta a gyerekekkel a piros üdítőben oldott mérget. A felnőtteknek ezután már nem volt választásuk.

Fülöp Attilát az édesanyja nevelte, aki nagyon féltette, mégsem érezhette magát biztonságban mellette. Az édesapja nem volt jelen az életében, a nevelőapjától nem kapott semmi jót, testvére nincs. Egyedül volt, szeretetet és elfogadást keresett. Megjárta a függőség és a magány legmélyebb bugyrait, az elhagyatottságot, a teljes nincstelenséget, és inkább szeretett volna meghalni. Úgy érezte, az élet teljesen elbánt vele, ezért mindenhez joga van, amit meg tud szerezni, mégis egy ponton megszólalt a lelkiismerete, és megállásra késztette. Csalódott mindenkiben, és az Istennel is elvesztette a kapcsolatát, mégis a legnehezebb ponton felkiáltott Hozzá.   

Keresztes Ilona vendége Fülöp Attila, aki a drogfüggőség és hajléktalanság világából a Csak Egyet szolgálatnál talált otthonra, és közöttük fedezte fel az élő Isten-kapcsolatot is. A beszélgetéshez csatlakozott Kunszabó Anna, a Csak Egyet Szolgálat megalapítója és vezetője.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

 A Mégis podcastban olyan emberekkel beszélgetünk, akik nem mindennapi hátránnyal élik napjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és erőforrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez.    
A második évad vendégei mentális betegséggel, függőséggel  élnek, szembenéztek vele és folyamatosan küzdenek ellene. Az életükért harcolnak és kemény ellenféllel birkóznak. Miért jött a baj és honnan van az erő ahhoz, hogy változtassanak?    
A beszélgetéseket hallgatva magunk is felismerésekre juthatunk, és közben mondatról mondatra bomlik le a fal a nehézséggel élő emberek és átlagosnak tartott társaik között.    
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Jogi végzettségűek vagytok mind a ketten, ezért nem azt várnánk tőletek, hogy magyar emlékeket derítsetek fel más országokban és földrészeken, és az élményeitekről filmet és blogot is készítsetek. Hogyan léptetek erre az útra?

Szonya: Gyerekként, amikor a többiek babáztak, én inkább térképeket nézegettem. Danival az első találkozásunkon rögtön szóba kerültek az utazások, hogy ki hova szeretne éppen eljutni. Én akkoriban Bolíviába terveztem utat, Dani pedig a Déli-sarkra, de pont akkor kezdődött a Covid-járvány. Rögtön tudtuk, hogy az utazás szeretete jó alapja lehet a kapcsolatunknak. Én így csöppentem bele a Hungarikumokkal a világ körül forgatásába.

Dani: Tudatos véletlen volt. Egy barátommal 2017 januárjában végre valóra akartuk váltani régi tervünket, hogy meglátogatjuk a Sanghajban élő húgát, de ő épp hazajött, így okafogyottá vált az utazás. Aztán elmondtam ezt a nagybátyámnak, Kurucz Péternek, aki tévés személyiség, és ő javasolta, hogy „Dani, utazzatok és vegyétek föl”. Ebből az egy mondatból lett aztán nyolc évad a TV2-n, és kinőtt belőle sok barátság és a szerelem (Szonya kuncog). Eljutottunk Moszkvától Bangkokig – sosem repülve, mindig földön utazva –, és megkerestük azokat a magyar emlékeket, amelyek kevésbé ismertek. Ahogy teltek-múltak az évek, mi is fejlődtünk, egyre kevésbé vagyunk bloggerek, most már két kamerával és drónnal forgatunk. Szóval ez már más, mint az elején.

Miért pont hungarikumokat, magyar nyomokat kerestek? Felkereshetnétek mondjuk a világ legszebb vízeséseit...

Dani: Számunkra ez magától értetődő. Mi azért megyünk oda, mert a világ legszebb vízesését, a venezuelai Angel-vízesést négy külföldi személy „tette fel a térképre”, hogy turisztikai célpont lehessen, közülük az egyik Simon Róbert volt, egy '56-os menekült. Ő turistacsoportokat vezetett erre a vidékre, a gyerekei pedig éttermet nyitottak és magyaros ételeket főztek a dzsungel közepén. Minket ezek a dolgok érdekelnek.

Szonya: 

Szeretnénk bemutatni a nagyvilágnak azokat az érdekességeit, amiket mi, magyarok teremtettünk, hozzánk kötődnek. Ezen a területen az úttörők közé tartozunk.

A ti munkátok értékmentés, mert lehet, hogy tíz év múlva már nem találnátok ott ezeket a magyar embereket és emlékeket. Jól gondolom?

Szonya: Abszolút. Az elmúlt hét-nyolc év legszomorúbb percei azok voltak, amikor a szórványmagyarságot felkutatva azzal szembesültünk, hogy pár év, és már nem lesznek ott. Pont idejében érkeztünk, hogy megörökítsük és meg tudjuk mutatni őket.

Dani: Nem könnyű szomorú tényeket vidáman, svejki humorral feldolgozni, ahogy ezt mi próbáljuk. Moszkvában például hol találsz magyar emlékeket leginkább? A Kreml falánál, az 1917 utáni nagy kommunisták emlékművei között. Azoknak az embereknek a kezéhez vér tapad – mégis, ezeket a magyar emlékeket is objektíven be kell mutatnunk. Ezért maradtak benne az adásban a Zsil völgyében, Petrozsényben szolgáló lelkésznő szavai is, aki azt mondta, ő már gyakorlatilag csak a villanyt leoltani ment oda Csíkból, annyira kevesen vannak a gyülekezet tagjai, a fiatalok mind elköltöztek… A műsorainkkal szórakoztatni szeretnénk, de a felelősségtudatunk azt diktálja, hogy ismereteket is terjesszünk, értékeket közvetítsünk, ám leginkább történeteket akarunk mesélni. Mi a történetek rabjai vagyunk.

Szonya: Én azt tapasztaltam, hogy minden kinti magyar, bármilyen okból hagyta is el a szülőhazáját, olyan nosztalgikus szeretettel és pátosszal beszélt róla, hogy le sem lehetett volna tagadni, mennyire kötődik hozzá.

Dani: Az a generáció, aki a rendszerváltozás előtt ment ki bármilyen okból, a magyarságát általában sokkal jobban megőrizte, mint aki utána hagyta el az országot. Kaptunk dühös üzeneteket is magyaroktól, hogy mit magyarkodunk, nehogy már azt propagáljuk, hogy valaki nem olvad be az új hazájába! 

Szerintünk minden magyar számára érték kellene, hogy legyen azoknak az embereknek az erőfeszítése, akik továbbadják a következő generációnak a magyar identitást és nyelvtudást.

Mert nem könnyű még a nagy hagyományú New Brunswick-i magyar közösség tagjának se lenni, mert az USA folyamatos fluktuációra épülő társadalmi adottságai miatt – az egész ország mintha arra lenne kitalálva, hogy állandóan költözzön, és ne nagyon legyenek gyökerei – a New Brunswick-i magyar negyedben most latinok és feketék élnek, viszont ott maradt a Mindszenty-templom és -szobor, a Magyar Múzeum. Ha valaki azt akarja, hogy magyarul beszéljen a gyereke, 3–4 órát autózik oda-vissza minden hétvégén – és sokan megteszik. Ez olyan áldozat, ami tiszteletre méltó.

Kép

Kurucz-Nagy Szonya és Kurucz Dániel a kepmas.hu felelős szerkesztőjével, Kölnei Líviával – A fotó Kölnei Lívia tulajdona

Volt olyan történetetek, amire azt mondtátok, „na, ezt inkább felejtsük el, ezt nem mutatjuk be”?

Dani: Rengeteg. Mire vagy kíváncsi? Voltak például egészségügyi problémák. Venezuelában a stábból majdnem mindenki rosszul lett: 42 fokos láz, hányás-hasmenés, hallucinálás... Ez azért is nagyon kemény helyzet volt, mert a Covid alatt, ha valakinek csak hőemelkedése volt, már akkor is tíz napra karanténba zárták. Nem tudom, valaha fogyasztottak-e emberek annyi lázcsillapítót, mint ott a stábtagok, de végül feljutottunk a repülőre. A Türkmenisztán és Üzbegisztán közötti határátlépéskor pedig egyik stábtagunknak olyan erős ételmérgezése volt, hogy félórát kellett a nádasban töltenie, onnan integetett a határőrnek, hogy bocsánat, neki még kell öt perc… Végül anélkül engedték át, hogy látták volna. Aztán szembesültünk azzal is, hogy az emberi élet nem fontos mindenkinek. 

Nem is egyszer láttunk Afrikában olyan halálos autóbalesetet, ahol nem volt semmiféle helyszínelés, csak ott feküdtek a halottak… 

Kínáról sok embernek a pandamaci-kultúra jut eszébe, de bennünk a legmélyebb nyomot az ujgurok helyzete hagyta: eljutottunk Ürümcsibe, és anonim interjúkat készítettünk velük. 1944-es körülményeket idézően gyűjtőtáborokba zárják azokat, akik ujgurnak vallják magukat. Úgy radíroznak ki a térképről egy tízmilliós – egyébként magukat a hunok leszármazottainak tartó és a magyarokat első számú testvérnépnek tekintő – népet, hogy alig beszél róluk valaki. Bárcsak felejteni tudnám ezeket a tapasztalatokat! A harmadik évadban szerepel ez a rész, ami a YouTube-csatornánkon megtalálható.

Kép

A Kurucz házaspár Kölnei Líviával a tusványosi Képmás-beszélgetésen – A fotó Kölnei Lívia tulajdona

Persze szívmelengető pillanatok is voltak, amelyek nem kerültek be a filmekbe. Tadzsikisztánban, Dusanbéban történt például, hogy Afganisztánból érkeztünk meg magyar honvédekkel, mert olyan utakon jártunk, amiket éppen visszafoglaltak a táliboktól. Örültünk, hogy életben maradtunk. A szállásunkon zömmel olyan európai turisták voltak, akik izgalmas utakra vágytak. Megkérdeztem őket, hallottak-e már Körösi Csoma Sándorról, de egyetlen nyugati se ismerte, ellentétben az oroszokkal, a lengyelekkel és egy litvánnal, vagyis a kelet-európaiak ismerték. Némi poharazgatás után azoknak a nemzeteknek a tagjai, akik egyébként nem kedvelik egymást, kibékültek és barátkoztak. Én még olyan szívből jövő éneklést két férfi között nem láttam, mint az orosz és a lengyel kolléga között éjfél körül. 

Szonya: Szíria számomra pozitív meglepetés volt, mert nagyon kevés helyen találkoztam ennyire kedves, barátságos emberekkel. Pont akkor voltunk az első trimeszterben Farkassal, ami nagyon nehéz volt számomra. Hihetetlen, hogy milyen figyelemmel és odaadással álltak hozzánk, amikor nekik is alig van élelmiszerük, gyakran nincsen villany, nincs benzin és nincsen a házakban víz. 

Egy kis faluban egy néni odaadta nekünk minden ételét: egy kis rizst cukkinivel. 

Olyan jóleső érzés volt! Ezeket a gesztusokat nagyon-nagyon nehéz bemutatni egy filmben.

Dani: Ez II. András magyar király szíriai váránál, Krak des Chevaliers-nél történt. Szegény Szonya annyira rosszul volt, hogy lemaradt erről a vártúráról, ahol Major Balázs régész kalauzolt minket.

Nem tartotok attól, hogy az utazások közben átélt megpróbáltatások válságba sodorhatják a házasságotokat?

Dani: Előfordult ilyen, már túl vagyunk rajta! (nevetnek) Damaszkuszban, amikor Szonya terhes volt, be kellett mennünk éjfélkor egy olyan kórházba, ahol – nem viccelek – egy patkány egy csótányt kergetett. És akkor egyszer csak megjelent az orvos, mögötte egy háremnyi fiatal medikus férfival, hogy akkor ők most megvizsgálják a feleségemet, engem meg nem akartak beengedni. Na, de én se hagytam magam, mondtam, hogy ne vicceljen, és megoldottuk ezt a helyzetet – az is segítséget jelentett, hogy ott is volt egy magyar. A hasonló szituációk feszültségét türelemmel, szeretettel és rengeteg megbeszéléssel tudjuk feldolgozni.
Szonya: Míg másoknak évekbe telik az összecsiszolódás, nálunk elég volt három hónap forgatás! Az utazások azért is nagyon praktikusak, mert egyszerűen muszáj, hogy valahogyan összhangba kerüljenek az emberek, és mi ott nemcsak házaspár vagyunk, hanem csapattársak is. 

Nem éreztetjük a többiekkel, hogy mi nagyon összehúzunk, hanem olyan az egész csapat olyankor, mint egy osztálykirándulás. 

Utazunk hat-hét órát, felveszünk egymás után három-négy interjút. Az ember este csak arra vágyik, hogy lefeküdjön és aludjon. Ez gyakran úgy néz ki, hogy bemegyünk egy szobába, ahol egymás mellett vannak az ágyak, és akkor a négy fiú meg én szépen egymás mellé fekszünk – ami persze nem mindig kényelmes.

Itt van már a kisfiatok. Hogy tervezitek, viszitek magatokkal lehetőleg mindenhová?

Dani: Ez a 800 kilométeres utazás Budapestről Tusnádfürdőre most egy próba volt, Farkas jól viselte. De most egy kicsit megpihenünk, hiszen 2017 óta folyamatosan készítettük a Hungarikumokkal a világ körül nyolc évadát. Jelenleg a Kárpát-medencében forgatunk olyan itt élő nem-magyarokról, akik megtanulták a nyelvünket, és valamit hozzátettek a hazához. 

Szonya: Dani mindig ígéri, hogy majd egy kicsit megpihenünk, ezt mondta a családtervezés idején is. Ehelyett az első trimesztert a Közel-Keleten vészeltük át, majd megszületett Farkas, és ugye most is forgatunk… De ez nem is baj, mert szerintem mi nem tudunk pihenni.

Hamarosan nemcsak a Hungarikumokról fognak ismerni benneteket, mert július 26-án az M5-ön bemutatták az „1920 – Mi lett volna, ha” című történelmi dokumentumfilmeteket.

Dani: Nekem régi álmom volt, hogy egy olyan Trianont elmagyarázó filmet készítsek, amely érthetővé teszi az ahhoz vezető és az abból következő utakat. 

Egy olyan friss látásmódú filmet, amely nem melankolikus, hanem próbál egy kicsit önironikus, szatirikus lenni. 

Ez idén júliusban megvalósulhatott a Szerencsejáték Zrt. és a Nemzeti Kulturális Alap segítségével. 1918. augusztus 8., tehát a német hadsereg „fekete napja” és a soproni népszavazás, 1921 decembere között mutatja be a sorsfordító pillanatokat úgy, hogy eljátszottuk hét történésszel, mi lett volna, ha. Tehát mi lett volna például, ha Tisza Istvánt nem gyilkolják meg...
 

Mobil a családom? címmel országos kampányt indított a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) azzal a céllal, hogy egyszerű tanácsokkal segítsék a családokat a mobileszközök online világa és a családi élet közötti egyensúly megteremtésében.

A teljes tiltás negatív hatást eredményezhet

Ma már egyértelmű, hogy a figyelmünk érték és egy egész iparág dolgozik rajta, hogy megkaparintsa. Ha szeretnél a családnak is hagyni belőle, az tudatos döntést és sok-sok gyakorlást igényel. A változás azonban mindig apró lépésekkel indul. 

Fontos hangsúlyozni, hogy a képernyő nem az ellenségünk: tanulni, szórakozni, kapcsolatot tartani jó dolog. 

Az NMHH kutatásai szerint már a nyolcéves gyermekek negyede rendelkezik saját okostelefonnal, tízéves korban pedig már a gyermekek több mint felének van saját használatú okostelefonja.

Programjuk gyakorlatias és játékos ötletekkel szólítja meg a szülőket és a gyermekeket: például tartsunk rendszeresen mobileszközmentes családidőt, alkossuk meg közösen a mobileszközök használatának házirendjét és beszélgetéseinkből ne hagyjuk ki az online térben szerzett élményeinket sem. A tanácsok az https://nmhh.hu/mobilacsaladom  honlapon jelennek meg, ezek közül adunk közre tízet.

1. Figyeljetek a szeretteitekre!
Felelősek vagyunk egymásért! Ha együtt a család, üljétek körül az asztalt, és beszélgessetek! Keressétek egymás tekintetét, és figyeljetek egymásra! A mobileszközök várhatnak.

2. Bízzatok egymásban!
Beszélgessetek az online térben szerzett jó és rossz élményeitekről. Próbáljátok megérteni egymás digitális életét. Oszd meg tapasztalataidat gyermekeddel!

3. Játsszon együtt a család!
Ha egy családtag vonzódik a videójátékokhoz, próbáljuk ki együtt a játékot! Alkossunk néhány közös szabályt a videójátékok használatára, és tartsuk is be azokat!

4. Éljetek a jogaitokkal!
Alapvető jogaitok a digitális világban is elkísérnek és védenek – különösen, ha ismeritek azokat, óvatosak vagytok, és utánajártok a lehetőségeknek.

5. Uraljátok a digitális világot!
Tapasztaljátok meg együtt a digitális tudástér új lehetőségeit! Vegyétek észre, ha a mobilalkalmazások kezdik uralni a családi életet! Szóljatok erről egymásnak és őszintén beszéljétek meg! Figyeljetek a kockázatokra is, mert nem minden valóságos, amit az internet mutat!

6. Ápoljátok digitális környezeteteket!
Természetes, hogy lakásunkat, szobánkat, kertünket rendben tartjuk. Tegyétek ezt a digitális környezettel is, hogy jó legyen benne lakni, élni! Olvassatok, kövessetek, hallgassatok olyanokat, akik tartalmas, jó dolgokat adnak nektek az online térben.

7. Mutassatok jó példát egymásnak!
A család digitáliseszköz-használati szokásainak átalakítását kezdjétek saját szokásaitok megváltoztatásával. Alkossatok közös szabályokat a mobileszközök otthoni használatára, amelyekhez ti is következetesen tartsátok magatokat.

8. Lássátok egymást az interneten is!
Kapcsolódjon össze a család az online térben is, csináljatok zárt családi csoportot a közösségi médiában, osszatok meg egymással tartalmakat.

9. Mindennap tanuljatok valami újat!
Szánjatok minden nap tíz percet arra, hogy tanuljatok valami újat a digitális világotok működéséről. Ez lehet egy új cikk, egy új videó, egy új beállítás, egy új funkció a megszokott alkalmazásodban. Fedezzétek fel az interneten elérhető, az oktatást, művelődést, tájékozódást segítő szolgáltatásokat!  Kövessétek a fejlődés útját, legyetek naprakészek és segítsetek ebben egymásnak!

10. Lépjetek át a valóságba együtt!
Naponta egy órára, hetente egy napra tegyétek félre a mobilkütyüket és játszatok, pihenjetek, töltsetek minőségi családi időt együtt! Olvassatok nyomtatott könyveket

Konkrét ötletek a tippek megvalósításához itt olvashatóak.

Kép forrása: Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság

Napi egy óra telefon nélkül

Az NMHH célja, hogy a tanácsai nyomán elinduló beszélgetések ráirányítsák a figyelmet a családok digitális egészségének és médiatudatosságának fontosságára az iskoláktól az online médián át a családi ebédlőkig. A program végére talán egy kicsit mindenki megtanulhatja, hogyan tudja egy család naponta legalább egy órára, hetente egy napra, vagy akár évente egy hétre kikapcsolni a mobileszközöket a mindennapi életből.

„A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságnál egyre többet foglalkozunk az online világ gyermekeinkre, médiafogyasztásunkra, tanulásra, viselkedésünkre, vagyis az életünkre és kultúránkra gyakorolt hatásaival. Látjuk, hogy a szabályozói szerepkörön túl is tennünk kell a gyermekvédelemért, kiváltképp a digitális tér szolgáltatásaival kapcsolatban. Ezért indítottuk el Mobil a családom? címmel a családoknak szóló nyári kampányunkat” – összegezte Dr. Koltay András, az NMHH elnöke.

 Forrás: Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság

Például a szeretteim homlokán is. Állandóan ketyegnek, egyre kevesebbet és kevesebbet mutatva. A fiam ül az asztalánál, önfeledten rajzol, de lehet látni, hogy fél óra múlva teljes, odaadó figyelmet igényel majd, hogy ne maradjon le az érzelmi fejlődésben. A lányom a szőnyegen babrál valamivel, de két perc múlva kiabálni fog, hogy vegyük fel, egy óra múlva pedig altatni kell. A feleségem homlokán mínuszban van a számláló, nem voltunk kettesben napok óta, ebből is vissza kéne hozni valamennyit. Az asztalomon pedig ott a laptopom, legalább tízórányi munkamennyiséggel. 

Úgyhogy amikor mosogatógépet vásároltam, nem az árat néztem, hanem ezt a piros kijelzőt, ami napi plusz egy órát mutatott. Ugyanez a robotporszívóval: bizonyos értelemben luxustermék; nehogy már ennyire ne legyek képes, gondoltam először, hogy hetente kiporszívózom a lakást. 

Aztán megláttam a heti két órát a kijelzőn, amit munkára vagy a családomra fordíthatok, és már vittem is a pénztárhoz a masinát. 

Jelenleg a szárítógépeket nézegetem, és kezdek érdeklődni az okosotthonok iránt is. Persze hat rám a cégek profi marketingje, hiszen félórányi böngészés alatt nyugodtan ki tudtam volna teregetni kétszer is. Jó, de penészednek kicsit a falak, vitatkozom magammal, és nem kéne kerülgetni a szárítót sem a nappaliban. 

Ugyanakkor, ha ennyi pénzt elköltök, azt meg is kell keresni, ami szintén időigényes feladat. Azt sem szeretném, ha a gyerekeim egy mindent gombnyomással elintéző, automata kényelemre átállt apát látnának nap mint nap. Meg van valami személytelenség is abban, hogy a redőny egyszer csak felhúzódik anélkül, hogy hozzá­értünk volna. 

Létezik babaringató robot is, amelyen pár perc alatt elalszik a pici, nem is olyan drága. Ez azért már jóval túl van azon a keskeny határvonalon, amin egyensúlyozni próbálok. Aztán láttam egy olyan szerkezetet, ami mozgatja a babakocsit, amíg alszik a gyerek.  

Ha felébred, egy gépet lát, nem az apját. Érdekes élmény lehet, de azért nem tenném ki ennek. 

A következő már az lesz, hogy egy háziállatoknak készített ételadagolót hagyunk a nappaliban, amíg elmegyünk otthonról? Mert egy ilyen szerkezetet is felajánlott nekem egy online hirdetés. Nem nagyon érezte az algoritmus a különbséget a gyerek és a háziállat között. 

Valószínűleg ez a két véglet: a házimunkába beleroppanó szülő, és az automata gépekkel magára hagyott gyerek. Bár én olyan ügyes vagyok, hogy a múltkor egyszerre alkalmaztam a kettőt. A következő mondat hagyta el ugyanis a számat: kisfiam, nekem most teregetnem kell, úgyhogy nézhetsz addig a telefonomon egy mesét. 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Jó harminc éve vagyok gyógypedagógus. Eleinte értelmileg akadályozottaknak tanítottam zenét, és velük hoztunk létre zenekart. Aztán három gyermekünk született gyors egymásutánban. A családunkra, majd egész további életünkre kiható fordulat akkor érkezett el, amikor a legkisebbnél kimondták a diagnózist: autista.
Amikor a gyógypedagógiára jártam, minden érdekelt, speciális szakként hallgattam előadásokat az autizmusról is, de azt éreztem, hogy ez nagyon összetett és nehéz. Erre pár év múlva megkaptam „ajándékba”. Persze, akkor nem ajándékként éltem meg, de előbb-utóbb minden át tud lényegülni az életünkben – igaz, nem azonnal és nem a saját erőnkből. Sokat változtam általa.

„Mindent nem lehet!”

Nekem elég erős teljesítménykényszerem van, és a fiammal kapcsolatosan ez nagyon bekapcsolt bennem. A fiam gyógypedagógusa kérdezte egyszer, hogy mit akarok megtenni ezért a gyerekért, és én rögtön rávágtam, hogy „Mindent!” „Mindent nem lehet!” – mondta erre ő. Nem akartam elhinni neki, bújtam a netet, a külföldi módszereket. Még három kicsi gyerekkel voltam otthon – 3 és fél volt a legnagyobb, amikor a kicsi született –, így alapból nem volt egyszerű megoldani, hogy mindegyikre jusson elég figyelem. Szakmailag is kihívás volt, de az ösztöneimre bíztam magam. Rájöttem, hogy az énekelt kommunikációt érti: vagyis, ha a villamoshoz szeretnék menni, és azt elénekelem, akkor érti. Így zenélni kezdtem vele, de másképpen, mint korábban.

Miközben a saját fiamra próbáltam hangolódni, több autizmussal élő gyereket nevelő szülő megkeresett, hogy a zenélés érdekelné őket. Véletlen? Nem hiszem!

Fokozatosan alakult a módszer – a zenélés már nem mint cél volt fontos, hanem mint eszköz a szociális készségek fejlesztésére. Legnagyobb tanítómesterem, a fiam révén valami csoda történt. Később kimentem Angliába is, hogy továbbképezzem magam. Így az évek során mindig alakult és fejlődött a program. A Jóisten vezetett az úton: segített, ha helyszínt vagy támogató alapítványt vagy segítő önkénteseket kellett keresnem. A magam bőrén megtanultam, hogy a gyerek mellett az egész családot hogyan lehet segíteni. Illetve azt is, hogy minél korábban kiderül a diagnózis, annál többet lehet tenni. Ez a helyzet nemcsak a gyerekre, hanem az egész családra kiható folyamat. Fontos már a korai időszakban támogatni a szülőket, hogy tudják, milyen úton-módon közelíthetnek a helyzethez, a gyerekükhöz, azon túl, hogy az ismeretek birtokában kompetensebbnek is érzik magukat. Én is helyemre kerültem abból a sokkból, amit a diagnózissal szembesülés okozott.

Kép

Fotó: Nem Adom Fel Alapítvány – Léleköntő Program

„Önkéntesek nélkül nem megy!”

A Nem Adom Fel Alapítványnál vagyunk már tíz éve. Az akkori kollégákkal elmentünk Németországba egy tanulmányútra, hogy lássunk és tanuljunk minél korábbi fejlesztési és szűrési lehetőségeket. Mert esetleg lassabban lesz meg a diagnózis, de a szülőknek van egy belső érzékük, ami jelez, hogy valami nem oké. Olyankor lehet a legtöbbet felfogni a szülők lendületéből, és a családokat egyben segíteni. Olyankor még nem fáradtak ki. 
Ahhoz, hogy ezt aktívan és ingyenesen elérhetővé tegyük a családok számára, önkénteseket kell bevonnunk, illetve a szülőket is képezni kell. Nyilván nem gyógypedagógussá! 

Hanem abban kell őt segíteni, hogy eszközöket kapjon ahhoz, miként kapcsolódjon az autizmussal élő gyerekéhez. 

Ne csak kudarcként élje meg, hogy ezt se tudja a gyerekem, meg azt se – akaratlanul is a szomszéd gyerekéhez hasonlítgatva őt. Háromhavonta a szülővel közösen jelöljük ki a pici célokat, például, ha dolgozni szeretnénk az érzelem megélése szintjén, akkor a Bogyó és Babóca mesét nézegetve álljanak meg annál, hogy miként áll Bogyó szája egy-egy érzésnél, és próbálják meg ahhoz alakítani egy tükör előtt a saját szájukat. Ezekben is sokat tudnak az önkéntesek segíteni, akik jelen lehetnek akár a családok otthonában, akár az egyhetes táborainkban. Hoztam is néhány visszajelzést korábbi önkénteseinktől:

„Jólesett segíteni, egyszemélyes figyelemmel megajándékozni a rám bízott gyermeket. Emellett a közösség erejét tapasztaltam meg. Mint segítő megélhettem, hogy mögöttem is állt egy segítő, maga a szakmai csapat.”
„A lelkesítő és szeretetteljes védőháló az, amely engem is megtartott. Ajándék volt találkozni azzal a bizalommal, hogy egy Kis Lélek pár napig a közelemben fejlődhetett, pihenhetett önfeledten, és közben én magam is töltekeztem.”
„A táborba félve és kicsit aggódva érkeztem, mert 17 éves gimnazistaként nem mondhattam magam tapasztaltnak az autizmus terén. Azonban amint megérkeztek a gyerekek, minden aggodalmam és félelmem egy szempillantás alatt elszállt. Ez a közösség számomra olyan volt, mint egy szivárvány: a gyerekek teljesen eltérőek, mindenki más és más egyéniség, akárcsak a szivárvány színei, nincs két egyforma gyerkőc. A gyerekekben viszont volt egy közös vonás: mindegyik gyerek ugyanúgy vágyott a szeretetre és törődésre, mint bárki más. Ezt a szeretetet, kedvességet, empátiát és boldogságot megadni nekik a legfantasztikusabb érzés volt. A gyerekek szerintem elsősorban gyerekek, nem pedig autisták.”

Az önkéntesek nagyon sokat tanulnak önmagukról, a gyerekekhez kapcsolódás lehetőségeiről. Főleg, hogy mi nagyon komolyan kísérjük, mentoráljuk őket.

Öröm látni, hogy azokkal a családokkal, akikkel az évek során együtt tudtunk gondolkodni, nagyon sok sikert elértünk. 

Az önkéntesekkel vagy az óvodával való kapcsolattal együtt egy védőhálót tudunk biztosítani nekik. 

Kép

Különleges bújás - Fotó: Nem Adom Fel Alapítvány – Léleköntő Program

Megfigyeltük, hogy abban is van szerepünk, hogy a szülők elválnak-e, hiszen az apák különösen ki tudnak szorulni, illetve nekik még nehezebb felvállalni, hogy „az én gyerekem más”. Az el nem fogadás mögött sokszor a kudarckerülés van, de számára is könnyebb, ha támogatást kap ahhoz, hogy ő mint apa miben tud jelen lenni, segíteni, kapcsolódni – például az esti feszültséglevezetésnél egy kis „apagyúrásban” –, persze gyereke válogatja, hogy mi a jó neki. Nagyon sokat beszélgetünk, reflektálunk a szülőben, a segítőben zajló folyamatokra, hogy jobban megértsék, mikor mi történik. Ezáltal épül egy nagyon erős megtartó csapat. Szép lassan mindenki részese lehet a változás folyamatának, és ez önbizalmat ad, ajándék lesz. A módszer működik. A mostani kollégáim szinte mind korábbi önkénteseink voltak. Amint azonban a lenti példa is mutatja, nemcsak gyógypedagógus és pszichológushallgató lehet nálunk önkéntes, hanem bárki:

 „A tábor előtt két héttel talált meg egy körlevél, amiben önkénteseket kerestek autizmusban érintett gyerekek napközis táborába. A gyerekek a négynapos program során egyéni fejlesztési foglalkozásokon vesznek részt. Egy önkéntes feladata az, hogy egy gyermeket kísérjen, gondoskodjon az egyéni fejlesztéseken kívüli időről: játék, evés, jókedv. Első olvasásra arra gondoltam: mit keresnék én itt? Habár gyerekekkel van tapasztalatom, de projektmenedzserként semmi közöm a gyógypedagógiához, nem vagyok elég erre – elég rémisztőnek tűnt az ötlet. Aztán aludtam rá egy-két napot, és valahogy mégis megszólított ez a felhívás: éppen van szabad időm azon a héten, mi van, ha pont rám van szükség? Mi van, ha pont erre van szükségem? Hogy kipróbáljak valami olyat, amiben nincs gyakorlatom. Hogy fejlesszem a türelmem, a kreativitásom. Hogy ajándékozzak az időmből, energiámból másoknak.
A tábor vezetőjével, Annával rögtön tudtam telefonon beszélni, és ez nagyon bátorító volt. Ő azt mondta, a legfontosabb az odaszánt idő és a nyitott szív. Igaza volt.
A tábor első fél napja még gyerekek nélkül zajlik: közösen felkészülünk a hétre. Teljesen új önkéntesként nekem nagy segítség volt, hogy az Alapítvány állandó munkatársai, fiatal, lelkes és felkészült gyógypedagógusok rövid tájékoztatást tartottak az autizmusról, a mindennapok során használt eszközökről, például kis képekkel elkészített napirend, telefonos applikáció, ami színnel jelzi az idő múlását. Ezután egyesével is megbeszéltük a résztvevő gyerekek egyéni igényeit, így már előre át tudtam gondolni, hogy mire számíthatok, és milyen játékok, eszközök lesznek majd legjobbak a szabadidő eltöltésére. Ez a részletes megbeszélés, ahol volt helye minden kérdésnek az önkéntesek részéről is, biztonságot jelentett nekem. A szervezők nagy rutinnal gondolnak mindenre: kiderült az is, hogy vannak olyan önkéntesek, akiknek hátteresként pont az a feladata, hogy ha egy gyermeket kísérő önkéntes elfárad, akkor kicsit felváltsák, így van idő enni, pihenni, kicsit kikapcsolni napközben is.
A tábor végére arra jutottam, hogy akkor is érdemes önkéntesnek jelentkezni ide, ha semmi közöm nem volt eddig az autista gyerekekhez, és ha ezután sem ezt tervezem életpályámnak. Az itt megélt sűrített tapasztalatok segítenek az általános emberi viselkedés megértésében, az emberek, helyzetek elfogadásában és kezelésében, az itt tanult készségek mindennapi emberi kapcsolatainkat is jobbá tehetik. Érdemes igent mondani erre a kihívásra!”

Nagyon várjuk az önkéntesek jelentkezését és a pénzadományokat is, hogy hatékonyabban segíthessük az autizmussal élő gyerekeket és családjaikat. 

Nem Adom Fel Alapítvány Léleköntő Programja
Cím: 1126 Budapest, Tartsay Vilmos utca 19.
Honlap:
https://nemadomfel.hu/lelekonto/
Facebook:
https://www.facebook.com/photo/?fbid=644703517692919&set=a.549304433899495
Elérhetőség:
[email protected]
Adószám: 18256529-1-43
Számlaszám / Account No. 11600006-00000000-83531952

„A Léleköntő szívből zenél,
keresi a kapcsolódást,
őszintén kommunikál,
mozdul és mozgásra biztat.
Észlel és reagál.
Közösséget alkot, új utat keres. 
A Léleköntő soha nem adja fel!
A játékok és a szakkönyvek elavulnak, a gyerekek felnőnek, a teamtagok nyugdíjba mennek, de a szeretet ajándéka megmarad.”
(Részlet ars poeticájukból, a Léleköntő szeretethimnuszából)